Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Szeptember
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
7
Bekezdés
1000
Mondat
2320
Szó
30615
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I. OUVERTURE.
- Keresd az asszonyt!...
Mikor két ur (két ragyogó czilinder, ugyanattól a kalapostól, két gyönyörü ing-pánczél, ugyanattól a divatárustól, s két andalitóan szabott kabát ugyanattól az uzsorástól) Budakeszen vagy Rákos-Palotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér plasztronon egyszerre csak kivirul a gentlemanlikeness piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, aki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás , fekete szakállu pozőr, aki ugyanattól a professzortól levetett nyugalommal nézte végig az elegáns viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy diszkréten ádázódik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Club-ba, s ha csak zsurnalisztával nem találkozik, akinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:
- Keresd az asszonyt.
És keresik az asszonyt.
Nemcsak keresik, hanem meg is találják.
Ma például egy szende, álmos asszonyka személyében, aki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen peroráló urát templomi csöndben ott csalja meg, ahol éri, s aki mindegyik udvarlóját ugy hivja, hogy: »Egyetlen kutyám ! «; holnap talán egy villogó tekintetü tündér alakjában, aki ahányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, aki az egész kontinensen a legtöbb tüzzel tánczolja a csárdást, s aki, végezetül , hivatásszerűen üzi azoknak a férfiaknak az elbolonditását, akiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.
Második strófa:
Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, aki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s aki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolitása révén pénzügyi kapaczitássá nőtte ki magát, ahelyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és differencziák egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra : a pórul járt börze-parasztok, akik bottal ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, kizártnak tartván, hogy ahol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen vesziteni, ugyancsak ezzel a szálló igével dühitik egymást:
- Keresd az asszonyt!
És néha csakugyan találnak asszonyt.
Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, aki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhizott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, aki soha se tud belenyugodni a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s aki soha se bocsáthatja meg az urának , hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, aki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, ama páratlan, mesés kalap-tollakért, amelyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay bárónénak.
Harmadik kuplé:
Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló stilü betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők humorizáló levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a banda hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bünügyi regényeit, ama bizonyos változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek , egy szekér-oldal papir-csomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:
- Keresd az asszonyt.
A szegény ördög aztán keresi.
S az akták szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fotografiák között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll vagy egy harmadévi divatu , szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos stilusban fogalmazott románcz: »19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr : rendes, száj: kicsiny, fogak: jók.
Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság.
NB. Jobb karján borsónyi forradás.
Revolver; a szeretője akarta megölni. «
Mi ez?
Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál.
De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekeritik az egész betörő bandát, ujabb dicsőségére a szálló igének.
És mindannyiszor, ahányszor önök ugy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy az önök mindennapi szenzácziós esete kissé homályos, hogy abban , ami történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: önök is az asszonyt keresik, az örök asszonyt, aki mindig ott rejtőzködik a szinfalak mögött, mialatt a szinen, frakkban , vagy zubbonyban, férfi alaku marionette-ek hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget , vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.
Csak egyetlen egy eset van, amikor senki se keresi az asszonyt.
Ez az eset a szegény lirai költőé.
Pedig, ha jól meg tetszik gondolni, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek a dolga mindig igen különös, sőt titokzatos valami.
Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, akinek két karja és két lába van, mint másnak , ahelyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ: akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszeritő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, amit más ember becsben tart, amiért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében, ha nem is épen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség.
S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: a kázus mindig egyformán eredeti.
Egy vén fiu, akinek az öröme önnek gyermekjáték s aki viszont az ön örömeit léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, akit az élet, a rossz emberek s a véletlen az ön szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, aki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában , s aki olyan ünnepies pose-ok között bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival , mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, aki ravasz, egy öntudatlan komédiás , aki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy lunátikus, aki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, aki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, ahol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és monstruózus lábakkal; egy elkésett szfinksz, aki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, amelyeket senki se fejt meg: vajon nem ezekre a képekre gondolnak -e önök, ha lirai költőkről hallanak?!
Mindegyik egy-egy rébusz önök előtt és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a rébusznak a megfejtését keresse.
Soha, senki se kutatja a női alakot, aki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.
Az igazat megvallva, mindez onnan van, hogy önök nem nagyon érdeklődnek sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a rébusz tehát hidegen hagyja önöket, s a Beatrice, akinek emléke ezt a sok vörös, sárga és kék boritéku, egy forintos füzetet besugározza, önöknek Hekuba.
Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, amelyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?!
Ki gondolt valaha a női lényre, akinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat ugy felkorbácsolták, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, amely fölött csakis két csillag világit?!
Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, aminő a Hódy Balázsé volt , kiegyenlithetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, - hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő temperamentum, a milyennek hősünk kora ifjúságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, - hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt respektáló ember , amilyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakitson a világrenddel s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, - hogy egy olyan, csupa lemondáshoz szokott sziv, mint aminőnek Icarus-t a verseiből ismerjük , jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, amig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, amelynek segitségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, - hogy végre egy temetési vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyem-viganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.
Ezt a Beatricét önök soha se keresték, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-irói kutatni fogják.
Nehogy a jövő e munkásai majdan zavarban legyenek s nehogy a Hódy Balázs végtelen diskrécziójánál fogva egy irodalomtörténeti adalék esetleg örökre elveszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéja a szép Sárváryné, Sárváry Bélának, a jeles rajzolónak esküdt felesége volt.
Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné sugalmazta Hódy Balázs összes költeményeit három testes kötetben s hat kisebb füzetben, 1872-től 1893-ig.
Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak és ismét csak ő volt, akit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegóriában , bökversekben, rondeaukban s vegyesekben.
Ő volt, akiért a Ginevra-cziklus epedett, a Spleen czimü kötet borongott s a De Profundis megsiratott.
Róla szóltak az ölelkező rimek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt ama századvégi némajáték is, amelyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a népszinházban eltánczolniok.
Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemre való teremtés, hanem isten igazában szép asszony volt, hogy ugy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között.
Nem méltóztatnak elfelejteni, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészitve az esti világitásnál, de délelőttönkint egyszerüen nem léteznek s akárhányszor, ma estéről holnap estére , végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket.
A Sárváryné szépsége aranyban volt.
A journalière-szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett.
Este tündöklött s azt hitte volna az ember, hogy grande toilette-ben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert aki nem látta pongyolában , az - bizony isten! - nem látott semmit.
Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.
Amiből ne tessék azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről ama végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket Nyár czime alatt látni festők és kártya-gyárosok munkáin.
A Spleen czimü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné husz-huszonegy esztendős lehetett.
Igaz, hogy a Spleen czimü kötet után még egy De profundis is következett... de ne siessünk.
Ugyis hamarább érkezünk e románcz végéhez, mint képzelni tetszik.
Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, midőn a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő , de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalom-történetben.
Ami pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.
A dolog ugy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, aki sehogy se akart szimpatizálni a velünk barátságos lábon élő Görögországgal.
Valamely rejtelmes idioszünkraziánál fogva: gyülölte a görög nyelvet átalában s a mi végzetü igéket különösen.
A mi végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket s hogy e sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlithető legyen: Hódy Balázs, egy régi professzorának ajánlatára, meghivást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan a rossz indulat, melylyel Bandi urfi Hellasz és az összes mi végzetü igék irányában viseltetik.
Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót.
A psychologia barátainak kedvéért megjegyzem, hogy ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, aki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is elkésett.
Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, akivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudom már , hogy: miért?
Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu urról, akit később élete megrontójának kellett tartania.
Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült .
Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette .
Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.
Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá , hogy bevezeti a papához.
Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s ahelyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint egy patkány a Rattenfängert.
A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat.
A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó ur elől.
Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol sem találják.
A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét.
Egyelőre méltóztassék a tanitó urnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a gondjaira bizandó különös karakterrel .
Az óra azért számitani fog.
A rózsabimbó (ó, mily hatalmas volt bimbónak is !) benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, aki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szeliditeni.
Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott.
De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó urra, mint előbb.
S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!
Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte.
Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos uri ember orrának a hajlását s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet .
Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével.
A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra.
Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies finomságu ideákkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!
A barátságos értekezésnek vége volt.
Kénytelen vagyok konstatálni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei.
Az igazat megvallva, Hódy Balázs ugy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle.
Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbucsuzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól.
Persze a dolog nem ment valami könnyen.
Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló auktort, mintha kész volna meghalni inkább , mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is.
Majd eszébe jutott a kalapja s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol.
S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét.
Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!
Maga se tudta, hogyan esett keresztül ezen a bucsuzáson.
Csak akkor lélekzett fel , mikor már künn volt a lépcsőházban s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.
Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát.
Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében.
Korán feküdt le , keveset olvasott s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának , hogy:
- Ő az, aki álmaimban élt.
Ha beszámoltam azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét , nem hallgatom el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.
A rózsabimbó azt gondolta, hogy:
- Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, akit valaha láttam.
Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult.
S mikor egyszer Sárváry valami malicziózus megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:
- Csak Hódyt ne bántsa.
Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.
Sárváry röhögött.
Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.
Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely igy kezdődik:
Imádom őt, a szivtelen kaczért...
Nem tudom, adnak -e önök valamit egy regényiró becsületszavára.
Ha igen, ugy határozottan állithatom, hogy a Spleen e strófájában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt.
Azt mondhatnám, hogy a világtörténelem csak kevés oly égbekiáltó igazságtalanságot emlit, mint a minő a Spleen czimü kötet eme gyöngyében foglaltatik.
Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, aki a kaczérság eredendő büne nélkül született, ugy ez az egyetlen egy asszony a szép Sárváryné volt; és ha volt valaha uj nemzedék, melynek a világra jövetele (szakrilégium nélkül gondolván) a szeplőtelen fogantatásra emlékeztetett , ugy ez az uj nemzedék csak a Sárváryné hat fia lehetett: Béla, Géza, Aladár, Elemér , Tihamér és László.
A szép Sárvárynéban nem lakozott a hóditás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiu s nem szomjazta az olcsó diadalokat .
Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s mivel önök a psychologiát csak akkor respektálják, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bünökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá teszem, hogy : valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon , amiért valamit tenni kellett, aminek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is.
Mert a jó sors mindazt, ami egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt.
Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna meghozni a tiz parancsolatot.
Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlitott; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!
Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb ), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?!
Eszébe se jutott, hogy kimenjen.
Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon!
Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, tessék elhinni, álczázott semmittevés ), olyankor , amikor Balázs nagyon bele bonyolódott valami rendhagyó perfektumba.
Egy rendhagyó perfektum olyan kényes palánta s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok.
Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat.
Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, akiknek nincs egy jó kabátjuk s akik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.
Hódy Balázs félre értette ezeket a pillantásokat.
Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások ama hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon zsenijével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon.
Lehetséges -e Xenofon iránt nem lelkesedni?
A Bandi példája azt mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, aki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, akinek a tekintete csupa lélek, istenem mily két külön világ!
A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, akinek e magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tüzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel !) az igazi hallgatóságára.
Van -e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, aki előttünk a legszebb?
S van -e kielégülés, mely fölér azzal , hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, akinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!
S észre se vette, már elfogta a hiuság, melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek .
Az a hiuság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához , mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, amelyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeriteni.
Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi ama másik, szép lélek előtt egy roppant perspektivát tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.
Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe.
S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu urra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve róla, hogy ez Xenofon hatása.
Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.
A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához.
Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu ur, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés , még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott.
Mikor ez a nevezetes dátum elérkezett, megtörtént az eljegyzés.
Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, akik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek.
Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is .
Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepette, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt s a fiatal pár elutazott Olaszországba.
És Hódy Balázs?
Sirt benne a lélek, mint Petur bánban.
Szive a sirban s Xenofon, Xenofon elárulva!
Ó, fájt neki, hogy nem volt, aki kitalálja a szivében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül!
Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád ...«
Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz : megengedem, hogy imádj ...«
De nem, semmi.
Ugy vált el tőle, mint a többi idegentől .
És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sirban is, az utolsó itélet napjáig!
Ó , fájdalmas volt ez a váratlan végbucsu s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre...
De hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is látjuk be, hogy miért.
S a fájdalmát csak elviselte volna.
Szive hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet : szive már lemondónak született.
Hanem Xenofon elárultatását... a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!
Megbocsátotta azt is.
Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:
- Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!...
És ehhez az emberhez!
Aki tele füstölte menyasszony-szobáját, aki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!...
Ez a szép bábu kellett neki!
Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.
És mégse tudott másként gondolni rá, mint végtelen szerelemmel.
A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiu-gyermeket hozott a világra, aki akkora volt, mint egy pápai zuáv.
Ez a pápai zuáv és a Spleen első darabjai egy időből valók.
Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik.
Ez a hir megillette a Hódy Balázs szivét.
Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbünhödött érte.
Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló Spleen második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint amilyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.
A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görög dinnye.
Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak.
Megirta a komor hangu Végtelenség-et és a száztiz oldalra terjedő Rejtelmek-et (azokat a verseit, a melyekből a jövő esztétikusai konstatálni fogják, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak ), sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét , mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.
Aztán, elcsitultak szivének hullámai.
Egyre kevesebbet hallott a donna angelicata-ról; végre elveszitette szeme elől egészen.
Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában kaczérkodott vele.
Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni s az édes kép mindinkább eltünt a messzeség ködében.
Már tartott tőle, hogy: el fog tünni egészen.
S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.
Fájdalmát megszokta, megszerette.
A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, amit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt.
S félteni, ápolni kezdte bánatát.
Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.
Minő kietlen lenne a világ, ha kiapadna a dalok forrása!
De nem apadt ki.
Vagy hét esztendő haladt el.
Egy este, amint benyitott a szobájába, levelet talált az iróasztalán.
A lába megcsuklott, ahogy az irásra ráismert.
Levél ő tőle!
Szive ugy zakatolt, mint egy megbolondult lokomotiv s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy fosztó rózsasziromhoz nyulna, melyet megirigyelt a szellő.
A levélben ez állott:
Kedves Hódy ur!
Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel.
Hallottam azt is, hogy már nem tanit se kis, se nagy fiukat.
És mégis irok.
Lássa, én tudom, hogy nagyon követelő természetü vagyok.
De mindnyájan elkényeztettek.
Ön is.
Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanitani a legnagyobbik kis fiamat irni és olvasni.
Nem kellene szegénykének iskolába járnia s nem kellene idegenre biznom.
Tudja, hogy borzadok az iskolától s még jobban az idegen arczoktól.
Nem tudok beleegyezni, hogy a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a világba.
És ugy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!
Ugy -e, nem mond nemet?
Igaza van, nagyon önző vagyok.
De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek a jóságával.
A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze nekünk ezt az örömet.
Várja önt, inkább ma, mint holnap, aki önre mindig hálásan emlékszik:
Sárváryné.
Ha önök ismernék a Spleen-t, a Végtelenség prométheüszi gőgjét, a Rejtelmek fásultságát és magas röptét, szóval, ha önök ismernék Icarust, alkalmasint ilyenformán méltóztatnának okoskodni:
Icarus Hódy Balázs.
Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megirta , hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot.
Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:
- Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő.
Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.
Szerencsére önök nem ismerik Icarus költeményeit s ez nagyon megkönnyiti a feladatomat.
Mert igy nem kell hosszasabban magyaráznom, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre, mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.
Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről .
Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlithatatlan.
És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.
Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele.
Csak nyáron át nem látta, abban a négy türhetetlen hónapban , amikor Sárváryné, gyerek-seregével, faluzni ment.
De annál többet volt velök a téli hónapokban.
Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amig csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal s igy, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, akit alattomban élete nap-világának szokott nevezni.
Lassankint tudniillik valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen...
Megvallom, zavarban vagyok, mikor erről a feladatról szólok.
Végre is önök, türelmes olvasóim, regény-hősök dolgában kissé el vannak kényeztetve.
Hozzá szoktak a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alagutakat teremtő vas-emberekhez s a titokzatos Orlandó gróf már hidegen hagyja önöket .
Szégyenkezve vallom meg, hogy Hódy Balázs távolról sem volt oroszlán s ami a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.
Önök azt fogják mondani, hogy ez nem lehetett valami irigylendő állapot.
Hódy Balázs más nézeten volt.
Ugy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábitó közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk , de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság.
S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.
A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága.
Sárváry a legjobb fiu volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiui erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon ülni .
Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját .
A szép asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról.
Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomoritó.
Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta .
Vannak pompás virágok, amelyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, a tropikus égalj sem kell nekik , életföltételök: az egyforma kellemes meleg.
Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs , mint világéletében mindig, tévedett.
Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne.
Végre is, ugy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap egy Tök Ász nevü hajadon festett bájaiban gyönyörködjék.
De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés imponált neki.
Be kellett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Tök Ász lett a győztes s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől.
A Grizeldiszek közé tartozott, akik elfogadnak minden megaláztatást.
Mindamellett, a zuávok siketitő lármája közepette, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, aki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén.
Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?!
Ime, hogy a szolidság, az otthonülés, s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte.
Fájdalom, ha a szolidság egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, ugy ez nem a rózsa, hanem a liliom.
Szegény liliom!
Balázs szinte tündöklött a sok erénytől.
Maga volt a szerénység és a béketürés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlitás nem válhatott előnyére.
A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet.
De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával.
Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya tekintetet, mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké.
A pondró szerelme is hizelgő, hogyha végtelen.
Bizonyára, csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hivta.
Meglátta az ablakából, amint ugyanabban a ruhában, amelyben egykor Xenofont magyarázta, árván , szomoruan bandukolt végig a napsugaras, elegáns toilette-ektől, könnyü gig-ektől, és huszár-tiszti uniformisoktól tarka, eleven boulevard-on.
De ez a szamaritánus érzés , egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át.
A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a mi végzetü igéken való föltétlen uralkodást.
Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon.
Látni való, hogy hősünk szerelme teljesen vigasztalan volt.
Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi ugy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszár-önkéntesek, akik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget.
Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni toilette-ekkel vagy más efféle ostobaságokkal.
S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, amelyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták.
A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi meghittjévé.
A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusitott.
Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, aki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?!
Igy, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára , megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevü csunya kis fekete asszonykával gyanusitja, aki barátnőjének hazudja magát s akit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.
Balázs félreértette ezeket a bizalmasságokat.
Nem mintha elkapatta volna a kitüntetés, amelyben bizonyára egyes-egyedül részesült .
Ó nem.
Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, aki volt; semper idem.
S az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta , soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta.
Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlitott, amelyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.
Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje.
Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön.
De mig azelőtt ugy gondolt a szép Borcsára, mint királynőjére édes szerenádoknak, melyek troubadourja mindig eltünik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad, egyszerre ugy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét tragédia szerencsétlen hősnője, akit a troubadournak erkölcsi kötelessége megszabaditani a Rémségek várából.
Fejébe vette, hogy imádottja egy gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli martirja; s ugy kezdte gyülölni Sárváryt, ahogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyülölni.
Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó.
S a Balázs izgékony fantáziáját regényes , lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy tulvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt , álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.
Ez tavaszszal volt, virágfakadáskor.
Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiu gyermeknek adott életet, aki a keresztségben Tihamér nevet kapott.
Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.
Ezen a nyáron Balázs nem irt egy verset sem.
Később belátta, hogy a Grizeldiszek mártiromságát éppen a gyermekek teszik teljessé s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.
Önök nem képzelik, hogy e pillanatban milyen mélyen meg vagyok indulva.
S megindultságom oka ugyanaz, ami Hódy Balázst a végső rezignáczió utjára terelte , nevezetesen László születése.
Minden tiszteletem mellett, melylyel e kitünő ifju iránt viseltetem, nem tudom belátni, mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme ugyis a tulnépesedés.
Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges , vajon komoly szükség volt -e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem juttatják ezt a kérdést eszünkbe.
Ellenben nem hallgathatom el, hogy sokallom az árt, melybe a László születése került.
Végre is, bár a monarkia védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt, ugy képzelem, hogy Sárváry Borcsa, az Ur végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:
- Jó sáfár voltál.
László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni.
A következő nyáron Franzensbadba ment s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiu volt és szeszélyes.
Egy csunya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét.
A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba.
Balázs nem látta többé.
Tavaszszal, egy édes áprilisi délután - nagyszombat volt, s tavaszi toilettektől ragyogott az utcza - megjött a hir, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhitatos felvétele után, a dél-vidéken meghalt.
Az élet lemondásokból áll.
Vannak, akik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei.
Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvüknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, akiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy ami ezeknél is rosszabb, az apró nyomoruságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés.
E két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen közép-uton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek sötét, gotikus bemélyedéseiből holdfényes éjszakákon oly misztikus hangulatok gőzölögnek elő.
De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség.
A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra.
Pedig csak gyöngék a küzdelemre.
Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát.
S a lemondás művészetének vannak maniakusai.
Vannak, akiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből , hogy utoljára is erényt csinálnak a szükségből.
Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a lemondásban.
Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben.
Hasonlóan az ős-keresztényekhez , akik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának e rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s mártiromságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.
Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanuknak, akik többen vannak, mint önök képzelik, egy gyönyörü példánya volt.
S önkéntes mártiromságát különösen lelkessé, azt mondhatnám: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei.
Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.
Ehhez képest egész élete egy roppant fonákságnak tünhetik fel önök előtt, s nem hallgathatom el, hogy költészete csakugyan hijjával van ama természetességnek, mely a nagy költői alkotások alapföltétele.
Önök rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző ugy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.
És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata.
Nem tehetek róla, ha önök ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.
Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt.
És mert szemben a végzettel, amely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot.
A pisztoly, amelylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, amely valaha pisztolyt fogott.
Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki.
A golyó félre csuszott, s Balázs életben maradt.
A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fej-sebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig.
A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.
Ha az ember a Café Anglais-ban bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, esetleg harmadik kisérlet, amig csak a dolog nincs egészen rendben.
Aki egyszer komolyan elszánta magát a halálra , miért állapodnék meg a fél-uton?
A tapasztalás azonban szürke teóriának mondja ezt az okoskodást, s azt bizonyitja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második.
A halál vőlegényei egyet gondolnak, s bizony, visszabaktatnak a fél-utról.
A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt.
Ugy lehet ez is, mint egyéb kriziseknél.
Aki kisirta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszitették, egyelőre nem ingerlik többé.
Az, amit Hódy Balázs később a második életének nevezett, egy hosszu zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől.
Nem emlékezett semmire ; nem tudott és nem akart semmit.
Ugy volt, mint a gyerek.
Szót fogadott az ápolóinak , s félt, hogy meg fogják pirongatni.
Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy foglalkoznak vele, amiként egy tengeri nyúl nézelődhetik , mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli.
Mi az ördögöt akarhatnak vele?
Később, nagy lassan eszmélni kezdett.
Néha, ahogy fél-álomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte s halluczinácziók fogták el.
Aztán megkisérlette gondolkozni.
Rájött, hogy mindez elmult s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot .
Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket.
Utóbb már emlékezni kezdett s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket.
Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal s látta őt.
A világos-kék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal...
Ilyenkor a beteg nem találta helyét.
Mintha valami furcsa zsongást érzett volna a szive táján.
Szeretett volna sirni, de nem tudott.
Aztán azt gondolta , hogy fel kell kelnie; de nem birt.
Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálgatott a szabadba.
Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon s lökdöstette magát, mint egy alvajáró.
Egyszerre a zugligeti uton találta magát.
Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon.
S a nép-hullám vitte előre.
A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami.
S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek utnak.
Amilyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszeritette most nyomorult lábait.
A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén távol az emberek szemétől.
A lélekzete elfult, mikor megállapodott.
Igen, ez az a villa.
Megismerte a verandát , a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott lugast, a zugliget egész utszéli poézisét.
Igen, ez az a villa.
Itt volt olyan boldog, amilyen nem lesz többé soha.
Emlékezett.
Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint maga az egészség.
Egy délután azt mondta neki:
- Eljön velünk a Norma-fáig?
De csak igy megyek, hajadon fővel...
S a karjába kapaszkodott, amig oda értek.
Ez volt az egész regény.
De mikor ez a semmi neki mindene volt!...
Benézett a lécz-keritésen; a kertben idegen gyerekek játszottak.
Fű, fa, virág-ágyak , a hitvány üveggolyók a tuczat-rózsák mellett: mind ugyanazok.
Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy világról!
S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet könyvével , melynek czime: Voltaire élete!...
Végre megértett mindent.
Isten veled, ifjuság!
Isten veled, szerelem!
Isten veled te drága, aki soha vissza nem térsz!
Nem látta senki: sirhatott.
Aztán megtörülte az arczát, s lassan, ahogy a temetőből jönnek, elindult visszafelé.
Össze volt törve.
A boldogság!...
Az oly rég volt!
És ugy fájt minden!
Nem akart többé semmit.
Eme válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s virágokat fakaszt a sirokon.
A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a siri virágok illata.
S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más, csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad s melyen egyre erősebben érezni a hervadás illatát, akár magukon a sirról tépett virágokon.
Ó, emberünk őrizte s hűségesen őrizte édes emlékeit!
A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép immár az övé volt egészen.
Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt hozzá.
Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és szive vadul kalapált.
Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.
Álmokban élt és álmot szőtt magának.
Szép álmot, gyönyörü álmot.
Azt az álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta el tőle hűséges szerelmesét.
S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását.
Ettől fogva megint a csengő rimeknek élt, s mint a pinczér, aki időtlen idők multán is megőrzi emlékét a herczegi lakomáknak, amelyekből nem evett soha egy falatot se , élete fogytáig zengette első szerelmét.
Ime, rövid foglalatban, története ama szerelemnek, amelyet Hódy Balázs megénekelt eposzban, madrigálban, rondeaukban s vegyesekben.
Erről a szerelemről a jövő irodalom történetirása bizonyára részletesen fog megemlékezni s én éppen csak az adatgyüjtés érdekében kivántam e helyütt némi kommentárral szolgálni a Ginevra-cziklus, a Spleen és a De Profundis egyes darabjaihoz.
De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s félő, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalomtörténet-irásnak egyetlen szava sem.
Mert a Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve.
S arról a szerelemről, melyet Fodor Ella kisasszony iránt érzett, az eposzok és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.
Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét óhajtanám önöknek ezen a helyen elbeszélni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE