Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
I.
November közepe lehetett, amikor Tóth Antal meghalt.
Azaz hogy nem halt meg, amint az sorra ki fog derülni az elkövetkezendők során.
Annyi azonban tagadhatatlan, hogy behunyta a szemét s ugyanakkor leesett az álla .
Könyörületes kezek lefogták a szemét, zsebkendővel felkötötték az állát s ugyanakkor kinyujtóztatták Tóth Antalt teljes testi-hosszában.
Ugyancsak jó lelkek reáadták az egyetlen tiszta ingét meg a lábravalóját.
Mert a puszta házban aligha akadt volna más rendes ruhadarab.
Ágrólszakadt embernek számított világéletében Tóth Antal.
Igaz is, hogy ütődött alak maradt mindvégig, míg e földi emberek közé tartozott.
Kasztja szerint bocskoros-nemes lett volna, ámde végleg leszegényedett állapotban s a ruha is, amit Isten tudná, honnan szerzett magára, csak épp hogy lötyögött rajta.
Emberemlékezet óta mindig ugyanabban az egy zsíros és nyűtt kalapban járt, a kalap teteje ki volt szakadva s ezen a lyukon kikandikált néhány szál a hajából, mint a zsúpfedeles ház tetején a szalma, ha megcibálja a szél.
Hogy volt-é vagyona Tóth Antalnak?
Szelid lélekkel elmondhatjuk, hogy semmi vagyona sem volt, ha csak ide nem számítjuk azt a viskót, amelyben egyesegyedül lakott a falu alsó vége táján és amelyet sajátkezűleg eszkábált össze .
Tulajdonosa volt azonfelül egy félszemű lónak is.
Ezzel a lóval kóborolt a határban úgyszólván egész nap, miközben az árokpartokon legeltette a kötőfékénél fogva.
Az alatt az idő alatt Tóth Antal maga bizonyára gyakran el-eltöprengett e földilét egyenlőtlen vagyoni berendezkedésén.
Ha ugyan lehettek gondolatai egyáltalán egy ilyen szánandó és esett alaknak!
A ruha, mint érintettük már, futólag, csak lötyögött az ebadtán s egész külseje úgy hatott általában, hogy rendes ember alig bocsátkozott vele szóba.
Hajának színe olyan se-szín volt, arca megnyúlt s a szeme olyan tekintetű, mintha megállás nélkül éhes lett volna a tulajdonosa.
Lábbelit is lehetett fölfedezni a lábán, ha ugyan lábbelinek lehet állítani az ilyen bakancs-csökevényt, mely hol kurtaszárú csizma volt, hol cúgoscipőnek számított, melyet jobb állapotban Szikora tanító úr lábán láttak még a figyelmesebb szemlélők.
Lötyögő kabátjának zsebei ki voltak forgatva túlnyomórészt.
Tóth Antal hanyagsága miatt természetesen és nem abból az okból, mintha Tóth Antal ilyenformán akarta volna bebizonyítani a világnak, hogy árva peták sincs a zsebében.
Tudta róla mindenki , hogy Tóth Antal, mióta a világra jött, talán egyetlen pengőt nem látott a valóságban, nemhogy ötöt.
De fölösleges időpocsékolás is talán ennyi hosszan időzni el egy olyan semmi embernél, aminő Tóth Antal volt!
Annak az esztendőnek, amellyel mondanivalóink kezdődnek, egy borongó reggelén híre ment a faluban, hogy nem él többet Tóth Antal, akit még a legutolsó zsellér is lenézett, miután alábbvalónak tartotta magánál.
Meghalt, hát meghalt!
Minekutána jószívű szomszédok kikészítették úgy-ahogy a másvilági útra, a tetemnézőbe vitték ki targoncán.
Mert ilyen szánalmas alaknak odakint a helye a temető szélén található butykában.
Ugy vitték ki - láthatta mindenki! - ingben-gatyában.
Nagy kérdés maradt azonfelül szomszédok és közelebbi ismerősök számára, mimódon tegyék a föld alá ezt a savanyúszájú embert?
Mert föltéve , hogy a tiszteletes úr elbúcsúztatta volna ingyen, koporsó nélkül mégsem ereszthetik le a sírgödörbe!...
Épp a legszükségesebb tennivalókról tanácskoztak szomszédok és ismerősök, mikor a súlyos kérdést megoldotta Tóth Antal maga.
Tudniillik hazatrappolt a temetőből .
Sajnos, az inget akkor már lehúzta róla valaki.
Kevéssel volt ebéd után s odakint didergett minden.
Nehéz novemberi felhők csüngtek lefele az égről, e felhők színe miatt sötét volt a Szentandráska-domb , melynek tetején csupasz akácfák közé vonta meg magát a temető.
Különben is nyugtalanító színe volt mindennek.
Mudrony Sanyi, a Mudrony József fuvaros kisfia ott álldogált házuk kiskapujában s meg-megdideregve vonta összébb a nyakán vásott ködmönkéjét.
Hogy minek álldogált a kiskapuban?
Őmaga sem tudta volna megmondani.
Csak állt ott , szippantott néha az orrán s kerek és pufók arca szederjesre vált.
Nem volt még hatesztendőske ezen az őszön s akik ismerték, értelmes fiúcskának mondták .
Fölnézett olykor a falu nagyutcáján, amelyen csak elvétve mutatkozott élő ember .
Tovább álldogált aztán és topogott.
Édesanyja, egy fehérarcú, szép fiatalasszony, talán harmadszor szól ki neki a pitvarból, melynek tűzhelye körül foglalatoskodott éppen:
- Sanyika, gyere be, mert megfázol és beteg leszel!
- Megyek már, édesanyám, - szólt vissza Mudrony Sanyi, de azért továbbra is odakint maradt.
S ebben a kora-ebédutáni órában történt, hogy egy túlvilági kiáltás hasított végig a falun s remegtetett össze mindenkit.
Olyan volt ez a kiáltás, mint Valami szörnyű állat vészüvöltése s minden ember és asszony, felnőtt értelmű falusi lakos és jámbor gyermek a kiskapukba, a hidacskákra, meg a nagyutca közepére futott ki tőle.
A Szentandráska-domb felől jött ez a borzongató kiáltás és mintha Lukács János útkaparóé lett volna a felhördült hang.
Végig-végig a falu tele volt már kíváncsiakkal, mikor a felvégen váratlanul felbukkant Lukács János és noha a harmincon is felül volt már az útkaparó, olyan korban tehát, amikor az ember bátorsága nem szokott a csizmaszárba szállni, most vágtatott mégis, mint a veszett, csizmája talpai alól pedig magosra freccsent szét a sár.
S elkiáltotta magát, ahogy csak fért a torkán:
- Gyön Tóth Antal!
Félfalu-hosszáig hallotta mindenki a kiáltást, de nem értették az emberek.
Azt tudták, hogy Lukács János útkaparó előzően a Mihályi felé vezető megyei út egy közeli szakaszán dolgozott, éppen a temetődomb alatt, most meg esze nélkül menekült a falu felső végétől számítva lefelé, miközben rég elhányta valahol a kapáját s másodszor is elkiáltotta magát, mint a tébolyult:
- Gyön Tóth Antal!
Az emberek tanácstalanul néztek össze.
Mert az első pillanatban azt hitték, hogy szegény Lukács János valami csodát talált látni a temető felől s attól bomlott meg...
De nem maradtak sokáig tanácstalanságban.
Mert Lukács János éppen a jegyzői-lak táján trappolgatott lihegve (a csődületre maga a jegyző is kisietett a feleségével meg a bojtárjával ), mikor a felvég irányából egyszerre csak kapuknak és ajtóknak kapkodó csapkodása hallatszott , ugyanakkor pedig mindenki lelkendezve próbált menekülni a házakba...
Ugyanabban a pillanatban már fel is tünt a felvég felől senki más, mint a halott Tóth Antal maga.
Csattogó talpakkal vágtatott az útkaparó nyomában.
Mudrony Sanyi ott szorongott a kiskapuban és noha ébredező eszével megértette , hogy rendkívüli dolgokat ért meg, lenyűgözve maradt ott továbbra is.
Lába mintha megmerevült volna, hallotta az ajtók és kapuk egyre közeledő csapkodását , látta a falusiak tébolyult menekülését (akkor már a jegyző sem volt látható családostul sehol ), de nem tudta elfordítani a fejét az iszonyú látványtól.
És ezt a látványt nem felejtette el egész azontúli életében.
Elől nyargalt az utcán Lukács János útkaparó, mögötte vagy száz lépésre vágtatott Tóth Antal a temetőből.
Lukács János halottfehéren a rémület miatt, Tóth Antal pulykavörösen a méregtől.
És most már Tóth Antal kiáltotta el magát, de úgy , hogy beleborzongott mindenki, aki hallotta egyszer:
- Teremtésit a gazoknak, még az inget is lelopták rólam!
Az üldözött útkaparó akkor ért egyvonalba Mudrony Sanyival, meglátta, hogy a gyerek mögött nyitva a kiskapu, bevetette magát rajta, az udvar hátsórészében a padlásfeljárónak állt odatámasztva a létra, uccu neki, fellihegett a padlásra s akkor bekapta maga után a létrát is.
Mudrony Sanyi pedig ottmaradt a kapuban.
A csodálattól és rémülettől megdermedt tagjaival.
Tóth Antal meg vágtatott azalatt a temetőből.
Nyargalt egyetlen szál alsóruhában, mely fehéren libegett rajta bokáig, csupasz talpai belecsattantak a novemberi lucsokba, magasra freccsent szét a lucsok s az utca halott lett akkorára.
Szégyen és düh marhatta a torkát a máskor szótalan Tóth Antalnak, mert ahogy Mudrony Sanyi elé ért volna, egy másodikat kiáltott , de olyat, hogy keresztet kezdett hányni magára, aki hallotta:
- Istenit a kutyáknak!
Lehúzzák a halott utolsó ruháját!
Ezért számolni fogunk , mert még holnap törvénybe megyek!
És míg végigüvöltött az utcán, oly hihetetlen gyorsan vágtatott, mint egy versenyló.
Meztelen és ráncos talpai alól magasracsapott a sár, ezek a talpak észvesztő kapkodással csattogtak az utcán, kevéssel reá aztán Tóth Antal maga is eltűnt a nagykút előtti utcafordulónál...
És csönd lett akkor.
Olyan csönd, hogy Mudrony Sanyi megijedt tőle...
Édesanyja, ez a sokat bánkódott, szép fiatalasszony csak ekkor ocsudott rá a pitvarban, hogy valami szokatlan dolognak kellett végbemennie odakint.
Hallotta ugyan a kiabálást, de nem sokat adott reá: saját gondjai foglalták el.
Most azonban, hogy olyan fenyegető csönd állt be az utcán, fölfigyelt ő is és kisietett a kiskapuba.
A kiskapuban pedig még mindig ott álldogált a fiacskája.
Kékfoltos arcocskával: a hidegtől is, a félelemtől is.
A fehérarcú mama megrémült s a gyerek keze után kapott:
- Mi történt veled fiacskám?
- Édesanyám, - kezdte csaknem pityeregve Mudrony Sanyi, - Tóth Antal bácsi szaladt erre...
A fiatal mama megingott:
- Dehiszen Tóth Antal ma reggel meghótt!
- Tóth Antal bácsi volt, édesanyám, - hajtogatta dideregve a gyerek.
- Csak gatya volt rajta, oszt igen szaladott, Lukács János bácsi meg a mi padlásunkon bujt el...
Édesanyja, férjezett Mudrony Józsefné azt hitte első pillanatban, hogy félrebeszél talán a kisfia.
Ámde a padláslyukból ugyanakkor aláereszkedett a létra, félszempillantással reá pedig Lukács János dugta ki óvatosan fejét a lyukon:
- Elment mán az a veszett?
Mudrony Józsefné meglepetve nézett föl, a padláslyuk irányába:
- Kiről beszél, szomszéd?
- Hát arról a piszok Tóth Antalról...
Nem feltámadt az ebadta, pedig hótt vót ...
No, alaposan megkurgatott magamat is, ez mán szentuccse!
Mudrony Sanyi édesanyjának kerekre nyilt a barna szeme s ugyanakkor keresztet vetett magára:
- Visszagyött Tóth Antal, akit ma vittek ki a butykába?
- Meghiszem azt, - válaszolt Lukács János, miközben lefelé ereszkedett a létrán .
- Oszt alighanem bajt fog csinálni most a faluba, mer igen haragos, mivelhogy hóttába az ingit is lehúzta róla valami betyár-alak...
Akkorára többen álltak csoportosan a Mudrony-ház előtt, híre futott sebtiben , hogy Lukács János útkaparó, aki csaknem a lelkét köpte ki a hajmeresztő vágtatásban, ide menekült be és rejtőzött el a széna közt, a padláson .
Közelebbit szeretett volna tudni mindenki, miután Tóth Antal maga rég végigcsattogott a nagyutcán s minden föltevés szerint alvégi viskójában tartózkodhatott pillanatnyilag.
S bizonyára csunyán káromkodott rút megcsúfoltatása miatt.
Amire Lukács János is kilépett volna a Mudrony-ház kiskapuján, legalább negyvenen álldogáltak a ház előtt, sűrű tanácstalanságban.
Mudrony Sanyi is ott lábatlankodott szélről, el-elámulva az emberek izgatottságán.
Mert apró kora ellenére is megérezte, hogy ezúttal nem tréfa a dolog.
Ott lehetett látni Csanak András csizmadiamestert úgy, amint feldúlt lelkiállapotban éppen felugrott a háromlábú székről.
Dikicset szorongatott a jobb markában s egyre azt ismételgette maga elé:
- Majd elválik, emberek...
Majd elválik, emberek...
Közel állt Csanakhoz Csalma Máté fuvaros, akit azért ismertek többen a falu határán túl is, mert csakugyan ott volt a königréci csatában s ezokból adott magára.
Csalma Máté azonban cseppet sem idegeskedett, ellenkezően: megőrizte a hidegvért mindvégig, ami érthető is egy háborútjárt embernél...
Mindössze annyit lehetett volna megfigyelni rajta, hogy élénkebben pipákolt a pipaszáron , mint egyébként...
Zelvay János sem hiányzott ezúttal, aki a felvég utolsó házában lakott, nagy asszonykerülő hírében.
Eddig ugyanis háromszor házasodott meg, feleségét azonban mind a három esetben nyomban az esküvő után visszahagyta a szüleinél s anélkül, hogy ránézett volna a leányfeleségre, hazáigment s attól kezdve ott élt egyesegyedül a legszélső felvégi házban, melynek sarkában karcsú jegenye bókolgatott a leggyengébb levegőmozdulásra is és amelynek, mivel közelesett a temetőhöz, nyugtalanító híre élt esztendők óta...
A Mudrony Sanyiékkal szomszédos házból elbotorkált akkorára a komoly értelmű Párnahaj János, akit - mivel alig beszélt napjában három szót - bölcs embernek tartottak .
Ott szorongott a tömeg oldalában a katonasor alól alighogy kikerült Nagy Bálint nemesi gazdálkodó, akit egészen különös okból emlegettek sokat minden vasárnap délután.
Vasárnap délutánonkint szokása volt ugyanis Nagy Bálintnak, hogy többízben is végigment a falun, de mindig más-más színű bajusszal.
Mert amikor először haladt volna el a helység nagyutcáján, aranyszőke színe volt a kikunkorított bajuszkájának.
Ahogy másodszor látták volna egymagában az utcán , sűrűfekete volt már a bajusza.
Időközben ugyanis hazanézett s kisuviszkolta .
Látták aztán barna bajusszal és még több színváltozatával e bajusznak.
Nagy Bálint e bajusz-színvariációkkal a nemesi lányoknak akart tetszeni elsősorban s ezt a célját el is érte.
Róla és bajuszáról folyt a szó a faluban minden vasárnap délutánon.
Sokan mások ácsorogtak még a Mudrony-ház előtt, szemre ötvenen legalább, Lukács János is odaért ezalatt a tömeghez, emberek, asszonyok és egyéb fiatalok már nógatni kezdték volna éppen, hogy mondja el, mint is történt hát, amikor megérkezett a bíró, névszerint nemes Boldizsár Menyhért s mögötte a vállalkozó természetű Bacsik Mihály lépkedett.
Bacsik Mihályról annyit csupán, hogy eredetére tót lehetett mindössze, amivel őmaga egyáltalán nem törődött és hogy Tománé volt az anyósa.
Ez azonban nem lényeges körülmény.
A bíró megállt a tömeg félkaréjának közepén s így intézte a szót az útkaparóhoz:
- Hadd hallom, Lukács, mi történt itt a valóságban?
Lukács János, ez a különben száltermetű s komoly gondolkozású ember olyat sóhajtott erre, hogy szinte hörgött:
- Tekintetes bíró uram, egészen meg vagyok én habarodva...
- No, csak szedje össze magát, - bíztatta a már vénülő bíró, akit körültekintő elhatározásainál fogva sok tisztelet övezett.
- Hallom, hogy Tóth Antal feltámadott, de akkorára már nem volt rajta az ing...
Disznóság!
Disznóság!
Ám erőt vévén magán, valamivel szelídebb hangon szólt:
- Beszéljen hát, Lukács barátom!
Az útkaparó, mivel többen is megbíztatták, beszélni kezdett ekkor.
Az útkaparó lábának szorítva ott drukkolt Mudrony Sanyi is, miközben vásott ködmönkéjét összébbfogta a melle táján s elámult bagolyszemmel bámészkodott a falubeli nagyokra, akiknek viselt dolgait nem felejtette el egész azutáni életében.
Lukács belefogott hát:
- Ott igazítom az út szélit nem messze a faluvégtől, a Szentandráska-domb alatt és gondolkoztam sok mindenen.
Az járt a fejembe éppen, hogy nincs igazság e világi életbe...
Mer lám, a grófok nem dógoznak semmit, valamint a bárók se , csak sétálnak a kastélykertjeikbe vagy négyesfogatot hajtanak, a szegény ember meg itt döglik a szegénységbe...
- Ez nem tartozik ide! - szólt közbe idegesen a bíró.
- Azt szeretném tudni inkább, mimódon ment végbe az a dolog ezzel az éhholt Tóth Antallal?
Lukács János útkaparó tisztelettel szólt vissza:
- De idetartozik, amin gondolkoztam magamba, tekintetes uram, mivelhogy éppen Tóth Antal miatt járt a fejembe ez a sok mindenféle gondolat.
Mert láttam , amikor reggel targoncán vitték ki az ebadtát a butykába, a targonca szélin meg lefityegett a két karja.
E miatt gondoltam az urak jódolgára, meg hogy milyen nagy az igazságtalanság ebbe a világi életbe Tóth Antallal.
Ingbe-gatyába vitték ki, mivelhogy rendes ruhára nem tellett az éhenkórásznak.
Hát ahogy éppen a Tóth Antal dolgaival foglalkoztam volna magamba, valahogy a temető fele tanáltam nézni, a butyka irányába és csak megdermedett bennem a lélekzet...
A körötte álldogált falusiak fülhegyezve figyeltek oda, Mudrony Sanyi pedig beleborzongott.
Nyiladozó értelmével fel tudta fogni már, hogy most fog feltámadni a halálából Tóth Antal bácsi...
Kínzó szünet után tovább beszélt Lukács János:
- De nemcsak a lélekzetem akadt meg, hanem csuklani kezdtem attul, amit láttam a két szememmel...
Lapszélen idevetve, nem először történt ezúttal, hogy hihetetlen dolgot látott Lukács János.
Valóban el lehet mondani, hogy egy útkaparóval annyi minden esik meg az országúton, mint senki mással az egyéb foglalkozású emberek közül.
Jó néhány esztendővel azelőtt Lukács János az országútnak Verhó felé eső szakaszán volt elfoglalva, azaz kapart a kapájával, amikor véletlenül fel talált nézni a tavarnai dombig s olyan csodát látott akkor, hogy reszketés állt a lábába.
Azon a részen ugyanis a tavarnai dombtetőnek hajlott föl az országút s erről a tetőről valami megfoghatatlan istencsodája gurult most lefele s egyenest neki Lukács Jánosnak!
Lukács János elálló szívveréssel pillantott oda másodszor is és tisztán látta akkor, hogy azon az istencsodáján egy nagy kerék van elől, egy apró kerék van hátul, valaki ül az első kereken s a két lábával úgy kapkod a nagy kerék közepetáján, mintha bolond állapotában bokázott volna az illető.
S a nagy és kis kerekű különös csoda szélsebesen repült e közben lefelé a dombról , éppen Lukács Jánosnak neki!
Szerencséje volt azonban Lukács Jánosnak, mert éppen a hidacska fölött dolgozott s ez okból pillanatot sem késve az árokba pattant le az országútról, az árokból - zsupsz! - bebújt a hidacska alá s ott szurkolt attól fogva olyan remegésben, hogy a szíve majd kiverte az ádámcsutkáját ...
Egyszer csak hallotta, de akkor már alig volt benne élet, hogy az az istencsodája elsurran a hidacska fölött s úgy tetszett Lukács Jánosnak, hogy nesztelenül vágtat tovább az országúton...
Jó néhány szünetig drukkolt még a hidacska alatt s amikor elő mert volna bújni végül, meghökkenve tapasztalta , hogy a nagy és kisebb kerekű istencsodája a verhói hajlatban repült már lefelé , miközben az a valaki a két lábával még mindig a nagy kerék közepetáján bokázott cifrázva.
Lukács János nem tudta akkor, mit gondoljon magában a dolgok felől , mignem Amerikát járt okosabb emberek fel nem világosították, hogy ördögszekér az s olyan úrfélék járnak rajta, akik nem tudják, mihez kezdjenek nagy flangérozási kedvükben...
Boldizsár Menyhért bíró akkor már harmadízben figyelmeztette Lukács Jánost:
- Hát hogy volt oszt tovább?
Az útkaparó maga elé nézett, a földre, úgy számolt be a látottakról:
- Mondom, ott álltam, épp az árok partján s ahogy a butykára esett volna a szemem, csuklani kezdtem, a lábaim meg rogyadoztak.
Mer egy ember lépett ki a butykábul, csak úgy ingbe-gatyába az őszi hívességbe s mingyárt gondoltam, hogy Tóth Antal gyön vissza a temetőbül.
Törni kezdtem az eszemet sebtibe, élő vagy hótt állapotába lépett -e ki a butykábul s mán azon vótam ijedtembe, hogy lehasalok a sáncba, de akkor látom csak, hogy éppen nekem tart...
No, az ánciusát, sóhajtottam, neked is jó dógod van, Lukács János, aki megáldott!
- Oszt hogy gyött? - faggatták több oldalról is, ugyanegy pillanatban.
- Csend legyék, amikor én is itt vagyok! - kiáltott föl idegesen Boldizsár Menyhért bíró, amire mindenki befogta a száját.
Az útkaparó felindult lélekkel folytatta:
- Eleinte lépést gyött lefele a dombrul, kicsit megállapodott és körülnézett s akkor nekiereszkedett ez a veszett ember.
És csak nekem!
Mán jól láttam a mezitlába fehérségit, mikor észretértem valahogy.
Nem povedálok sokat, mert a bátorság akkor mán a csizmám szárába szállt le, hát csak elvágtam a kapát az árokba, elkiátottam magamat s azzal - aló! - a falu fele.
Ahogy bírta a két lábom.
Tóth Antal meg utánam!
Alig vót mán bennem lehellet, amikor sikerült felkapaszkodnom a Mudrony szomszédék padlására és ott bele a szénába...
Azt hittem, ott esz meg a frász!...
Hát ennyi vót.
Nagy hallgatás állt be akkor.
Boldizsár Menyhért, Zehernye község bírája, aki addig úgy a magánéletben , valamint hivatali ténykedéséből kifolyóan soha zavarba nem jött, ezúttal sokáig , igen sokáig nem tudott szólni.
A helyett az állát vakargatta tanácstalanul .
Végül fölnézett az útkaparóra:
- Csak egyet nem értek, hallja-é kend, Lukács!
Azt nem értem nevezetesen , meghótt -e a valóságban az a mihaszna Tóth Antal avagy csak igen mélyen tanált elaludni?
Lukács János szintén nagy tanácstalanságba esett, minélfogva a fejét kezdte forgatni:
- Azt csak az Isten tudná, tekintetes bíró uram...
Vagy tán még ő se!
- Az Istennel ne kezdjünk ki. - intette az útkaparót a bíró - lévén ő a legfőbb világi ítélőszék!
S még nagyobb hallgatás következett be erre a kijelentésre.
Hideg ősz volt.
Ötvenen-hatvanan állhattak Boldizsár Menyhért, a nemesi származású bíró, valamint Lukács János útkaparó körül: öregemberek, akik megjárták Amerikát, tehát volt némi tapasztalatuk, riadtszemű asszonyok s ifjú hajadonok, úgyszintén neveletlen apróságok.
S mind-mind a földre néztek, maguk elé.
Mert nem tudták, mi véleményük legyen a dolgokról...
Azalatt pedig , valahonnét a dargói barlanglyuk felől, szél kerekedett s erre a széltódulásra szünetlen bókolásba kezdtek a jegenyefák, amelyekkel tele volt a falu, még megmaradt leveleik pedig pörögni kezdtek s végül leültek a sárba.
Semmi nesz nem hallatszott az alvég irányából, ahová Tóth Antal vette be magát s ez volt az oka mély tanácstalanságuknak.
A hideg miatt az emberi orcákon reszkettek a pehelyszőrök.
Akkor jött Barczali Gábor.
A felvég felől.
Barczali Gábor igáskocsis volt mindössze Setéth Miklós földbirtokos úrnál, ám nemesi eredetét senki nem tagadhatta azért.
Jött aprózott, fura járásmódjával : dereka hosszú volt, hasa lötyögött, kurta lábaival kicsiket lépegetett s a szeme kerekre tágult most is, mintha rémülettel csodálkozott volna el valamin .
Ingfélét szorongatott a markában.
- Merre, merre, Gábor öcsém? - szólt feléje a bíró.
Barczali Gábor úgy válaszolt tovább mentében, hogy oda sem nézett a bíróra:
- Meglátogatom szegény Antalt, oszt neki adom az egyik ingemet.
Mer láttam, hogy ing nélkül talált visszagyönni a másvilágrul.
- Oszt ha hazafele tartasz, térj be hozzám egy szóra! - kiáltott utána Boldizsár Menyhért bíró úr.
- Tudni szeretném, mi van azzal a tökéletlennel?
Barczali Gábor kedvetlenül mondta rá:
- Igenis.
Mélyen bántotta ugyanis, hogy egyes emberek - végleges elvetemültségükben - már az inget is lelopják a halottról.
A tömeg e közben mintha hazafelé kezdett volna oszladozni észrevétlenül, amikor a tanító úr tűnt fel az utca alvégi fordulója felől.
Szikora tanító úr járhatott már valamivel túl a harmincon.
Zsakettben járt rendes körülmények között , lábain sárgacipőkkel, jobbkezében az esernyőt szorongatva.
Sejtette mindenki , hogy a tanító úr alighanem a Kigyóssyné háza felé igyekszik, miután abban a házban lakott a tanítókisasszony is.
Igen-igen szemrevaló teremtés.
Körülbelül minden ember érezte a faluban, hogy a tanító úrnak alighanem házasodási szándékai vannak.
Szikora tanító úr aközben odaért a tömeghez s mielőtt még üdvözölhették volna és a nélkül, hogy fölfelé haladtában megállt volna, annyit mondott:
- Tudatlanság és babona két egytestvér!
S tovább ment.
És nem tért le a nagyutcáról, csak a Kigyóssyné háza előtt.
A bíró s körötte a falusiak hosszan néztek el a tanító után.
Megérezték, hogy nem hétköznapi bölcsesség rejtőzött odavetett szavaiban.
A tömeg szélén ott állt Mudrony Sanyi is, akit édesanyja fogott a kezénél.
Mudrony Sanyi azonban semmit sem értett a tanító odavetett szavaiból.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE