10
Amint beléptek, az asztal le volt szedve, az ablakok kinyitva.
Énóknak most tűnt fel legelőször, milyen nesztelenül végződik el náluk minden .
Mintha szellemek végeznék el a házi dolgot.
Sokat ér a jó cseléd.
- Jaj Istenem, teremtőm! - sóhajtott fel a fiatalasszony.
Az ura gyöngéden megölelte s megcsókolta.
Az asszony úgy taszította el, mint egy kis fúria.
- Pfuj! - kiáltott rá - utálatos részeg.
- Nem vagyok én részeg, babukám - próbálta elnevetni a dolgot a férj.
- Hisz alig ittam.
A férfi hallgatott, restellte magát, mintha csakugyan kár lett volna bort kóstolni.
- Istenem, istenem, hova süllyedtem! - kiáltott elkeseredetten az asszony.
Az ura szokatlan meghökkenéssel hallotta a szót.
Most nem jutott már eszébe semmi, amivel máskor meg tudta magát nyugtatni.
Erősen, élesen, szinte a testébe vágott a sértés.
- Micsoda nép közé keveredtem!
Pfuj, büdös parasztok, undok korhelyek.
- Igaza volt Hilda néninek, hogy ha egy hétig köztük leszek, úgy elparasztosodom , rám sem ismernek többet.
A férj elkomolyodva és szomorú arccal nézett rá.
Az asszonyka dühösen pattogva folytatta, s a szeme izzó tűzben égett.
- Sohasem hittem, hogy ekkora áldozatot hozzak a vak szerelemnek.
Tavaly ilyenkor Nápolyban voltam apikával, most meg itt vagyok a disznók közt a sárban.
Az embert mintha villám sújtotta volna.
Elsápadt, s az egész teste remegni kezdett.
- Édes - mondta színtelen hangon -, neked azt tudnod kellett, én azt előre megmondtam, hogy a papi állás szerény, de tisztességes élettel jár...
- Tisztességes!
Ez a tisztesség!
Egy hete vagyok itt, már ilyen megaláztatások !
Hogy mernek utcai korhelyek betolakodni hozzám, az én házamba?
Hogy?
- Én hívtam meg őket - mondta fakó hangon a férj.
- Igen!
Te hívtad meg hozzám azt a papi csordát is?
A nagyszerű "lelkészi értekezletet !"
Micsoda szemtelenség az, a más nyakára egy gyülevész vendégsereget rászabadítani!
- Éhesek, koldusok.
Mert egy se meri meghívni a tisztelt bandát, mert biztosan felfalnak egy félévi papi fizetést.
Azért muszáj így vetni ki, hogy kihez menjenek.
De tudom, én nem leszek itt akkor!
Mert én elutazom, külföldre, vagy a Tátrába!
Úgysem voltam még ott télen!
Gondoltam, majd asszony koromban...
- Édes, az én fizetésemből nem lehet a Tátrában telelni.
- Mi közöm nekem a maga fizetéséhez.
Majd kérek apikától.
A férfi sápadt volt és szörnyen komor.
Egyszerre megrendült a bizalma a feleségében.
Nem!
Lehetetlen az, hogy ők összetörődjenek.
Hogyan értesse meg ezzel az elkényeztetett teremtéssel, hogy kell élnie egy falusi papnénak ?
Szomorú kísérlet!
Ha a paradicsommadár túzokok közé kerül, hogy él velük?
- Mit várhatok a jövőben? - kesergett az asszony - ha már most sem tud megkímélni fokhagymás parasztasszonyoktól?
- Hát mit kellett volna tennem? - nyögte a pap.
- Azt mondani neki, hogy menjen a konyhába.
Majd kiszól a nagyságos asszony is egy percre.
Vagy azt sem, mert mi közöm nekem hozzá.
Nem akarok én napszámost fogadni.
A nagyságos asszonynak migrénje van.
- Nagyságos asszony!?
Az!
Akinek az ura falusi korhelyekkel tegeződik, és bort önt az asztalra.
Disznó!
És egy ilyen ember az én férjem!
El kell süllyednem a szégyentől.
A fiatal pap ijedten azt mondta magában, hogy az asszonyka elvesztette az eszét.
- Meg fogok innen szökni, még az idén!
- Thorsa Ábrissal! - fulladozott az asszony.
Az ember felhördült, s vállon ragadta.
Izmos ujjai egy pillanatig belevágódtak a puha, formás női karba, aztán rögtön kitágultak.
Abban a mozdulatban már legyőzte őt a saját óriási testi felsőbbsége.
Szinte úgy tetszett, hogy megroppan visszaszorított erejétől.
Indulatát nem tudta kire önteni.
Annál rémesebb volt a felindulása.
Öklét homlokára szorította, s feltárult előtte egy keserves élet képe: a szegény falusi pap mellett a méltóságos dáma, aki örökös kétségbeesésben és elégedetlenségben fogja tölteni életét.
- Hát akkor miért jöttél hozzám, ha jobban szereted az úri életet, mint engemet ? - hörögte.
Az asszonyka értetlenül, kicsinylő csodálkozással nézte végig a férfit.
- Te esztelen! - kiáltott az ember torkaszakadtából.
S úgy nézett rá haraggal , keserűséggel, szívfájdalommal.
Az asszonyka ijedten hátrált az őrült tekintet elől, s egy perc múlva ideges sírásra fakadt.
- Ez a szerelem - zokogta tördelve -, ez a szerelem!
Hát faljon fel!
Vadállat !
Eddig tartott a szerelem!
Eddig bírta ki.
Nagy szerelem!
Jaj, mama, mama , megmondta nekem a mama.
És olyan szívszaggatva kezdett sírni, hogy a férfi elfacsarodott szívvel tért magához.
Rájött, micsoda őrültséget tett.
Egy ilyen gyöngéd kis teremtést úgy megijeszteni.
Bűnbánat fogta el.
- Édes, édes, drágám, imádott, kedves kis feleségem, mindenem, drágám!
Ne haragudj, ne haragudj!
- Így tud rám rivallni!
Ez a szerelem!
Ezt érdemlem én a nagy áldozatért!
A férfinak ettől az utolsó szótól megint a fejébe ment a vér.
- Micsoda áldozat?
Mit áldoztál??
Azt, hogy itt vagy és elégedetlen vagy, és a szememre hányod?
Ez az áldozat!
Nem az, ha valaki tűr és szenved és hallgat , mint én!...
Újra belátta, micsoda őrültségeket beszél már megint?
Mit tűr ő?
Mit szenved?
Mit hallgat el?
- Nem többet, soha többet, ha akármi történik is, többet nem bántalak! - hörögte , s a fejébe tóduló vértől majd ledobbant.
Az asszonyka egy percig hallgatott, félt, hogy az ura hirtelen megőrül, és őt széttépi, amikor látta, hogy nem, visszakapta a bátorságát.
- Szép élet.
Egy félbolonddal.
Úgy gyűlölöm, de úgy gyűlölöm.
Megvetem!
Tudja !
Megvetem magát!
Nem bánnám, ha most itt rögtön valami borzasztó dolog történne , ha berontana két farkas, és széttépné.
A férfi erre a váratlan óhajra hirtelen felkacagott.
De az asszonyka annál dühösebben toporzékolt.
- Csak nevessen, hitvány ember.
Erre kell magának feleség, hogy legyen, akin szabadon kitölthesse kéjvágyát és dühöngését.
- Igazán megérdemelnéd, hogy megverjelek! - mondta aztán nyugodtan.
- Próbálja meg!
Csak azt próbálja meg!
De a pap egy hosszú pillanatnyi hozzákészülés után sem merte megpróbálni.
Ahelyett ölbe kapta az asszonyt, s minden rúgkapálása ellenére is bevitte a másik szobába, ahol is szépen lefektette a megvetett ágyra.
Az asszonyka elnyúlt az ágyon, belefojtotta az arcát a puha párnákba, s görcsösen zokogott.
A férfi azzal a kényelmetlenséggel nézett rá, amelyben az is benne volt, hogy mégis unalmas dolog a csikószelídítés.
- Nyomorult! - ugrott fel hirtelen az asszony.
- Micsoda elégtételt ad nekem ezért a gazságért?
Oly bájos volt, hogy meg lehetett volna enni.
Ott térdelt az ágyon s arca éppen egyvonalban volt az ura szemével.
Két apró öklét összeszorította, s nem lehetett tudni, nem ugrik -e a következő pillanatban az embere szemének, hogy kivegye , mint egy megmérgesedett macska.
Pap Énók rajtafelejtette a pillantását, s elfelejtett válaszolni.
- Micsoda elégtételt? - folytatta az asszony.
- Ha elevenen megsütnék, az sem volna elég!
Ilyen gazságért az egész férfinemet fel kellene akasztani!...
Hogy mert hozzám nyúlni, nyomorult ?...
Mit vigyorog?
Egy pofon csattant el a férfi arcán.
Nagyon odaillett.
De a gömbölyű arc a pofon után méltóságos lett.
A férj kiegyenesedett, mint egy szálfa, s villámló szemmel nézett az asszonyra.
Abban a pillanatban, ahogy épp kinyitotta a száját, hogy valami ünnepélyes szóval riasszon rá a vakmerő asszonyra, pacs, újra elcsattant egy pofon ugyanazon az arcán, amelyiken az elébb.
Ennek az újabb pofonnak azonban az a váratlan hatása lett, hogy az asszonyka megijedt tőle, és lecsapta magát az ágyra, a férfi pedig egy hosszú pillanatig tartó elámulás után arra gondolt, hogy itt a kigázolás a hínárból!
- Édes - mondta csöndesen -, édes.
Az arca égett, s rászorította a tenyerét.
Az asszony ott feküdt az ágyon, s a fejét beledugta a párnába.
- Csak nagy szamár is vagyok én.
Az már igaz, hogy nagy szamár vagyok.
Erre az asszony hatalmasan felkacagva felült.
Odaült az ágy közepébe, keresztülfogta térdét a két karjával, úgy kacagott.
A szeme kicsire húzódott össze, s fuldoklott a kacagástól.
Az ura meg volt rökönyödve, s nem mert kacagni.
Már annyit megtanult, hogy ha ő is nevetne, akkor az asszony újra elkomolyodnék.
Ezért hát oly szomorú arcot vágott, amilyet csak tudott.
Az asszonyka két apró kezével mind a két oldalról megpofozta az urát.
De már nem erősen.
Ezek olyan vigasztaló pofonocskák voltak.
- No, no, nono! - mondta gyöngéden.
- Nem kell ijedezni!
Csak kellett elégtételt szerezni a megsértett női nemnek!
Az ura letérdepelt az ágy elé, s kezet csókolt a kis házi sárkánynak.
Magában pedig azt gondolta, hogy hál' istennek, csakhogy elmúlt a zivatar!
" De most már jó lesz ügyeskedni, hogy el ne rontsam, ami így magától az ölembe pottyant."
Ica asszony most már nagy szelíden rápörkölt az urára.
- Most könnyen szabadulsz, nyomorult!
De még egyszer haragíts meg, akkor felakasztalak.
- Soha, soha - mondta a férj, s bűntudattal nézett a felesége szemébe.
Magában pedig azt gondolta, hogy ezután úgy fog hazudni, ahogy jólesik, soha igazat többet nem mond, mindent ráhagy, legyen úgy, ahogy az asszony akarja.
Lám , milyen hiábavaló szószaporítás volt ez az egész csevegés, hiszen az a felhányt parasztasszony is, a legyalázott rossz korhelyek is (az ördög hozta ide őket ) , mind csupa jó emlékkel mentek el!
S az a fő!
Nem tesz rosszat az asszonyka!
Hát az ilyen apró szeszélyeit ne tűrje el?
Inkább így négy fal közt tombolja ki magát, ha már arra szüksége van az asszonyi természetnek, mint idegenek előtt !
Ennyi szórakozása se legyen az ő asszonyának!
Óh, de nagy szamár is vagyok én.
Egy rövid pillanat alatt futott ez mind végig az eszében, s azalatt merően és egyre szerelmesebben néztek egymás szemébe.
- Soha, soha! - ismételte a férj, s a hangja egyúttal azt a régebbi sohát is megéreztette.
- Csak ne álnokoskodnál! - mondta gügyögve az asszony -, mintha nem tudnám, mit gondolsz!
- Mit?
Azt, hogy az ördög vigyen el engem a nyakadról...
De próbálj csak rám unni! akármit is csinálok! majd meglátod, mi lesz!...
A férjuram nem akart látni semmit, belefúrta az arcát, s betakarta a szemét az asszonyka puha blúzocskájába, úgy, hogy a kis nő csiklandósan, jólesően felkacagott.