3
Délben az ebédnél, mikor a legjobb falaton osztoztak, az asszony odasúgott az urának:
De azért nem tudta, mi az a soha!
Mind a ketten nevettek.
Délután kinn voltak a kertben.
Gólyák röpködtek a levegőben.
Útra készülődtek.
Az asszonyka utánabámult a madaraknak, s elfogta kezével az úszó ökörnyál végét , amit a mezőről hozott be a szél.
- Soha? - kérdezte mélán az urától.
Ez ránézett, s megértette.
Meghatottan szorította meg a gyönyörű gyermekasszony karját, s szerelmesen a fülébe:
Éjszaka felébredt az asszony, s feltépázta az urát.
Ez álmosan meresztgette a szemét.
- Gyertyát gyújtsak? - kérdezte.
- Ne! - mondta durcásan az asszony.
- De gyöngyöm, ha nem tudom, mire.
- De tudod, tudod, tudod!...
Csak nem akarod, mert most nem mered ígérni, mert most csönd van: s a jó Isten hallgatja, mit beszélünk!
A férjnek világosság gyúlt az agyában, s felkiáltott:
Az asszonyka gügyögve bújt a hóna alá, mint egyik galamb a másiknak, s egy perc múlva aludt.
De a férfi soká nem tudott elaludni, élvezte a boldogságot, aki ott aludt az ölében, s aki még éjjel sem hagy békét, éjfélben is tudja éreztetni ezt a nagy boldogságot.
Éjfélben is megesketi rá, hogy sose hűl ki a szerelem köztük.
A következő nap újra csendesen telt el.
Millió kacagással és milliárdnyi örömmel.
Aztán egy-két borús nap jött.
Az asszony néha azt mondta, hogy rendezni kell a sifonokat, de sohasem jutott odáig, hogy ki is nyissa a szekrény ajtaját.
Néha elhallgattak, s hosszan elültek egy helyben.
Egymásra borultak, s úgy tetszett nekik, mintha nem is volna más nesz a világon, csak egymás szívének a dobogása.
A kis asszonyka néha felnézett az urára, bele a szemébe, s szó nélkül megkérdezte a kérdését.
Az ura már várta, rögtön eltalálta, s az ajkát rátapasztotta a rózsaszínű kicsi kagylókra, s belesusogta:
Egyszerre csak, úgy délfelé, az asszony egy ilyen súgás után hirtelen elkomorodott.
Az ura megütődve vette észre.
- Hagyjon békén, már oly közönyösen mondja, mintha a szél dudálná a fülembe : sss - ssso - sss.
- Meg tudná tenni, hogy ezer esztendeig ne tegyen egyebet, csak azt súgja a fülembe?
De nem így ám, ilyen unalmasan, hanem mindig olyan frissen, mintha először mondaná életében.
A férfi meghökkenve nézett rá, s elgondolkozott azon, amit az asszony mondott.
- Kis tubám - mondta a férfi, s megilletődve ölelte meg az asszonyát.
A csöpp asszony arcán egész komoly harag látszott.
Az ura békíteni akarta.
- De csöppem, semmit sem lehet kétszer egyformán mondani.
- Nem is azt akarom, hogy egyformán mondja.
Hiszen az a bajom, hogy már százszor tudja egyforma unalmasan mondani.
- Mondja olyan frissen, olyan meglepetve, olyan szerelmesen, mint mikor először mondta.
- Én édesem, már úgy nem mondhatom, ha nem akarok színészkedni; már csak meggyőződéssel mondhatom.
Csak úgy mondhatom, ahogy érzem.
- Mondja azt maga meggyőződés nélkül is, ha úgy mondja, ahogy érzi.
- Hát azt akarod, hogy inkább hazudjam?
- Hát nekem nem mindegy, ha meggyőződésből mondja, hogy szeret, vagy ha úgy hazudja, de úgy, hogy én nekem el sem lehet képzelni, hogy nem meggyőződésből mondja?
- Ó, te drága kis szofista.
Az asszony elkeseredve nézett maga elé.
Az ura hiába csókolta le a szemét, az arcát, a száját, nem is érezte, nem törődött vele.
- De babikám, hát mit tegyek, hogy meg legyél elégedve?
Az asszony egy pillanatra felelevenedett.
- Nem unsz meg soha? - kérdezte kémlelő tekintettel.
- Soha! - kiáltotta az ura, s valóban olyan meglepetés és öröm volt a szavában , mint először.
- Így, így! - kiáltotta az asszonyka.
- Így!
Még egyszer, még egyszer!
- Soha! - szólt az ura egyszerűbben, de ahogy az asszonyka arcára nézett, s látta a hangjától egy pillanat alatt rideggé, hűvössé lett arcocskát, ijedten kiáltott fel újra: Soha!
Az asszony szomorúan elmosolyodott.
Legyintett parányi kis kezével.
- A szerelmet nem lehet erőltetni.
A férfi érezte, hogy valami olyan feladat előtt áll, amely hasonlít ahhoz, mikor a mesében egy véka kását kell kiszemelni a hamuból a legénynek reggelre, de úgy , hogy egy szem se legyen hamvas, és egy szem se vesszen el...
Vagy ez tán még nagyobb?
Az időt megállítani!
Az érzést megörökíteni!
Bizony!
Ez az élet boldogsága.
Csak nézi hát az asszonyka arcát, s látja, hogy odabent gondok, gondolatok folynak, s nem tudja eltalálni, mi lehet az.
- Istenem, mit várhatok a jövőtől! - mondja a kicsi asszony - már most sem tud hazudni a kedvemért, pedig még nem volna szabad, hogy megunjon.
Mi lesz velem , ha igazán öreg asszony leszek.
Akkor már irgalomból sem kapok jó szót tőle.
- De édes angyalom, a szívnek nemcsak egy hangja van, hanem ezer meg ezer !
Elcsendül az egyik, s a másik hallatszik utána, éppen olyan szép, éppen olyan tiszta.
- Fals!
Mind fals! - kiáltott az asszony.
- Mondom neked, úgy szeretlek, hogy azt nem is lehet szóval kimondani.
Hogy mondjak egy kérdésre, ami százszor egyformán hangzik, százszor más feleletet!
- Nem másat, mindig egyet, a legelsőt!
Ha én tudom mindig úgy kérdezni, ahogy legelőször, maga miért nem tud mindig úgy felelni, mint legelőször?
- Mert én férfi vagyok.
Szeretlek úgy, hogy azt neked meg kell érezni.
- Bezzeg ezt tudja érzéssel mondani és meggyőződéssel, de amit én kérdek, arra nem tud úgy felelni!
Ezzel a konoksággal szemben már nem volt tovább szava a papnak.
Elhallgatott, s azzal vigasztalta magát, hogy gyerekkel nem lehet vitatkozni.
Az asszonyka felemelte a fejét, mert ezalatt az egész beszélgetés alatt a díványon feküdt, az ura ölében tartva a fejét.
- Mondja.
Hát igazán meg van maga győződve arról, hogy szeret?
- Arról is, hogy sohasem fog megunni?
- Akkor sem, ha kellemetlen leszek?
- Ugye, ugye, már megijedt, mert már nem meri tovább állítani!
Már oda van a híres férfikitartás.
Jaj de könnyű is addig szeretni az asszonyt, amíg lehet !
De azután mi lesz?
Akkor szeretni fog -e, mikor nem adok rá okot ?...
Volt nekem eszem, amikor tudni akartam, szeret -e?
Nem vagyok én szajkó, hogy egy szót ezerszer elmondjak ész nélkül!
De nekem olyan férj kell, aki még szajkó is tudjon lenni a kedvemért.
Nem ismer maga engem!...
Tudja meg, én rútul becsaptam!
Mert én igen szeszélyes vagyok, kötekedő, elkényeztetett!
Tudja, hogy én soha senkivel nem voltam jóba?
Sose tettem szívességet senkinek?
Csak magához voltam jó?
Magához is csak érdekből ?...
A kis asszonykán veszedelmes vallomástevő hangulat vett erőt.
Az ura egy percig sem vette komolyan amit beszélt, úgy nézte, mint valami új, soha eddig nem látott tűzijátékot.
- Magához is csak azért voltam jó - folytatta az asszonyka -, hogy elvétessem magamat!
Gondoltam, majd szabad lesz komiszkodni, ha asszony leszek...
Ugye meg fog unni, ha megváltozom, s az édes kis cukorbabából rút, pörlekedő sátán lesz?
- Nem, babukám, sohasem foglak megunni, mert te mindig a legédesebb és legbájosabb kis asszonyka leszel, aki csak élt valaha ezen a világon.
Az asszonyka egy pillanatig habozott.
- Tessék, édes kis gyönyörűm.
- Én érzem, hogy démonnak születtem.
A férfi felkacagott, de nem az előbbi tiszta kacagással, szinte erőltetve, mintha rá akarná magára kényszeríteni, hogy nincs semmi ennek a kijelentésnek a háta mögött.
Az asszony finom érzése felfogta a pillanatnyi bizonytalanságot, ami a hangjában volt, s összehúzva szemét, komolyan neheztelve kezdte.
- Lássa Énók, én nagyon rossz vagyok.
Mit gondol, ha jó volnék, ideadtak volna magához?
Jól látta az ura arcán a megütődést.
- Örültek, hogy megszabadultak tőlem!
Magával persze ki törődött, hogy érdemtelenül kap ilyen keresztet a nyakába?
Lássa, én világéletemben mindenkinek kellemetlen voltam.
A jó Jolánt, a komornát, pofoztam, apával truccoltam , mamával veszekedtem, a fiúkkal tépázkodtam, a nénivel versengtem.
Annyi jóság nem volt bennem soha, mint egy macskában.
- Ugyan, babukám! - szólt az ura.
- Óh, mióta magával megismerkedtem, azóta rám se lehetett ismerni!
Azóta kétszínűsködtem!
Magából rögtön kinéztem, hogy ez lesz az a jó bolond, aki elvesz engem, s aki mindent eltűr nekem.
- Ebben igazad van, bibikém!
- A többiben is! - mondta az asszony, s összehúzott pillái alól leskelt az urára .
- Nagyon ravasz voltam én, tudtam, mit csinálok!
Jól vigyáztam, hogy előre meg ne sejtsen valamit.
Mert ha otthagy, akkor igazán vénlánnyá száradok, én pedig férjhez akartam menni valami puha emberhez, aki olyan legyen a kezem közt, mint az írós tészta.
- Csinálj belőlem mindent, babám.
- Fogok is!
Mert érzem, hogy már kerülget a régi természetem.
Ugye édes, nem fog megunni, ha pokollá teszem az életét?
- Nagyon gyengén ellenkezik!
Majd meglátom, mit csinál, ha a főkötő szabadalma alatt ki-kirúgok a hámból?
- Miféle zöldségeket beszélsz itt összevissza! - szólt végre egy kis keménységgel az ura.
Kezdte sokallni a nagy őszinteséget.
Tudta ugyan, hogy badarság az egész, de azért nem örült neki.
Hiszen nincsen olyan férfi, aki a legkipróbáltabb jellemű asszonyról is fel ne tegyen akármilyen őrültséget.
Nem jó a tűzzel játszani.
- Zöldségeket?
Én? - kérdezte az asszony.
- Még nem is mondtam el a javát.
- Édes szívem - szólt méltósággal a pap -, én ismerlek téged; tudom, hogy megbízhatom benned, és nyugodt lélekkel bízom rád...
- Csak ne siessen, csak várjon.
Hadd mondjam el a magamét.
Magának arról sejtelme sincs, milyen vagyok én.
Azt hiszi, egy hét alatt ki lehet ismerni egy asszonyt ?
Nem olyan egyszerű lélek egy úrinő lelke, mint egy parasztlányé.
Azt ismerheti .
Azt elhiszem, hogy akár egy látásra megismeri, melyik milyen.
De hogy engem ismerne?
Azt nem hiszem!
Tudja rólam, milyen szerelmes természetű vagyok?
Akkor sem fog megunni, ha a legelső fiatalemberrel rögtön flörtölni fogok?
- Elég!
Egy szó se legyen több!
Gyerek vagy, és magad se tudod, mit beszélsz !...
Édes, angyalom!
Mindenségem!
Üdvösségem! - tette hozzá mélységes meghatottsággal - nyugodtan bízom rád emberi és papi becsületemet!
Hosszú csönd lett.
Kellemetlen csönd.
Az asszonyka hátradűlt a díványon, és duzzogva nézett maga elé.
A férfi elfogódva várt valami mozzanatot, ami elvenné a fura beszélgetés élét.
De az asszony nem szólott, az arcán közönséges , gyerekes durcásság volt.
A férfi pár perc múlva szinte félve s békéltető gyöngédséggel nyúlt az asszonyka derekához, hogy megölelje.
De az idegesen taszította el magától.
- Ej, hagyjon békén.
Már most is haragszik, s nem szégyell rám ordítani, mikor még csak szóval hallotta, hogy van valami hibám.
No, képzelem, mi lesz, ha be is bizonyítom, hogy van...
- Istenem, istenem, de elhamarkodott dolog is volt ez a házasság.
De szerencsétlen sorsra jutott teremtése vagyok én az Istennek.
Ilyen emberhez mentem, aki annyit sem tűr el a feleségének, ha bevallja, hogy nem szent...
- De édes, csak nem akarsz azért búsulni, mert nem szabad vétkezni?
- Én azon búsulok, hogy olyan emberhez mentem, aki nem szeret.
- Ki mondta, hogy nem szeretlek?
- Ha szeretne, akkor azt is megbocsátaná, ha véletlenül vétkeznék ellene!
Micsoda szerelem az olyan, ami nem tűr el semmit?
Aki szeret, megbocsát.
- Jó, jó, hisz én megbocsátom, amit lehet.
De babukám, te nem tudod, hogy olyan vétek is van, amit nem lehet megbocsátani.
- Olyan nincs.
Egy igazi szerelmes férj mindent, mindent meg tud bocsátani a feleségének.
- No, no, nem volt még olyan férj!
Az asszony lesújtó pillantást vet rá.
- És én magát minden regényhősnek fölibe helyeztem!...
Orlay Sándor is megbocsátotta a feleségének, hogy egy éjet a más karjaiban töltött.
- Ki az az Orlay Sándor? - kérdezte megdöbbenve a pap.
A hátán végigfutott a hideg, s kitágult szemmel bámult a feleségére.
Az asszony kinézett az ablakon.
Egy perc múlva azt mondta:
- Ezzel az úrral nem érdemes szóba állni.
Még regényt sem olvas!
- Ott.
Pedig az csak nagyobb bűn volt, hisz nem is asszony fővel tette, hanem még lánykorában.
A férfi sajátságosan elmosolyodott.
- No, csak nagyobb szégyen tán egy lánynak bemászni egy ablakon, mint egy asszonynak?
A fiatal férjre olyan komikusan hatott ez a kijelentés, hogy hangosan felkacagott.
Az asszony dühös lett.
- Kikérem magamnak!
Istenem, már odáig süllyedtem, hogy a tulajdon uram kikacag.
- De édes lelkem, mikor olyan furcsákat mondasz.
- Annál csak nem mondok furcsábbat, hogy Énók !
Éé-nók!
Akinek ilyen neve van, az ne merje nekem azt mondani, hogy furcsákat mondok.
De hogy is lehet valami rendeset kívánni attól , akinek ilyen csuda neve van.
Mégse hánytam a szemére soha!
- Lelkem, kis édesem, az nem is olyan furcsa; tisztességes bibliai név.
- Na hát tessék tudomásul venni, hogy az sem olyan furcsa, amiket én beszélek .
Nagy írók írták meg, s az élet számtalanszor bebizonyította, hogy tényleg lehetséges.
Én majd gondoskodom róla, hogy én is bebizonyítsam, hogy nem üres fecsegés.
- Ohó, ohó, szerencse, hogy olyan kis baba vagy, mint amilyen csak egy tizennyolc éves és kilenc napos kis feleség lehet.
Gyerek.
- Uram!
Kíméljen meg a sértegetéseitől.
Nagykorú vagyok!
- Igenis!
Abban a percben, mikor férjhez mentem, nagykorú lettem!
Tessék tudomásul venni.
Márpedig, hogy nagykorú vagyok, nem vagyok többé gyerek.
Én teljesen önálló asszonyság vagyok.
Nem függök sem apától, sem mamától, magával meg: egyenlő jogú vagyok, sőt nekem még több a jogom, mert remélem, még van annyi udvariasság benne, tudja, hogy mindenben a nőé az elsőség.
És lesújtó pillantással fűszerezte a jogi magyarázatot.
A férj már megérezte, hogy ma elmúlt a tragikus vihar, amit a beszélgetés elején félni kezdett, ámbár egy ilyen nagykorú asszonykával sohasem tudja az ember , milyen hínárba jut a vitatkozás terén már a következő pillanatban.
Mindamellett igen derűsen érezte magát.
Az asszonyka gondolatkáiban, szavainak hangsúlyában , egész lényegében annyi új, kedves, szinte megható naiv báj volt, hogy ő tele tüdővel szívta azt, mint a rétek illatát.
- Megadom magam - mondta -, kegyelemre megadom magam.
Elismerem, sőt fennen hirdetem az egész háznak, udvarnak, kertnek, ennek a falunak és ennek a megyének, hogy te vagy mindannyiuknak az úrnője, a királynője.
- És a napnak, holdnak, csillagoknak nem? - kérdezte kellemetlen, megbántott , lapos pillantással az asszonyka.
- Egy rongyos vityilló, piszkos udvar, négy szűk kis luk!...
Mert ez csak nem érdemli meg a szoba nevet!
- A legjobb papi lakás a megyében.
- Rongyos falu!
Pfuj!
Olyan házak, mint egy-egy szemétláda!
- Valaha azt mondtad: Mint a boldogságnak egy-egy aranyos kalitkája.
- Akkor a képzelt boldogság rózsás pápaszeme vakított el, most azonban a kietlen valóra ébredtem!
Az asszonyka a szeme szögletéből leste, milyen hatást tett szép kifejezése, s aztán így folytatta:
- És a megye!
Nevetséges!
Maga még a megyét is a lábam elé teszi?
A Saturnus gyűrűit éppoly kevéssé adhatja ide karperecnek, mint a megyét társaságnak.
A férj komolyan megsértődve eszmélt rá, hogy tud ez a cseppség, ez a kis angyal éppolyan játszva halálos sértéseket dobni a szeme közé, mint boldogító érzéseket.
- Édes - mondta komolyan -, nem lehet mindennel tréfálni.
Ezt mi már elintéztük egymással régen, s éppen én figyelmeztettem magát, hogy bizony a mi körünk kicsiny lesz, s még azt sem ígérhetem, hogy nagyon bizalmas.
Maga a régi társaságát elveszti énmiattam, én az új társaságban kissé kényes helyzetben leszek maga miatt.
- Persze én éppen úgy degradálom magát, mint maga engem! - vágta oda gúnyosan az asszony.
A férfinek a halántékába szaladt minden vére.
- Nem, lelkem, maga énnekem dicsőségemre válik!
Mert magát éntőlem mindenki irigyli.
- De éppen ezért nehéz lesz magának megállani az egyszerű papnéi állapotban, hogy semmi gáncsot és megrovást ne kapjunk.
- Fél, hogy nem vagyok jó még egy egyszerű papnénak?
- De én félek, hogy semmi sem lesz belőlem soha, csak egy egyszerű kis papné.
- Ó, már most se vagy az!
A gáti pap tisztelt nejét, majd meglátod, hogy fogadják, akárhol jelenik meg.
- Köszönöm, nem kérek a "tisztelt nejéből ".
- Nem is az, hanem "tiszteletes asszonya ".
- Pfuj.
A legalacsonyabb cím, amit egy papné kaphat.
- Valamikor azt mondtad, a legédesebb cím.
- Már mondtam, hogy akkor a képzelt boldogság összezavartatta velem a jelzőket.
A férj elmosolyodik.
De a szeme kissé szomorúan néz, mert nem biztos benne, nem mond -e igazat az asszonya, s akkor...
A lelke mélyén, a nevetés mögött valami mélyről jövő aggodalom kezd felemelkedni.
Mi lesz belőle, ha ezek a ma még kedves és kecses pörpatvarok élesek lesznek; ha nemcsak az elme játékos szeszélye termi meg őket, hanem az élet bajai?
Ami most nevetés közben röppen el, nem fog -e valaha sírás és fogcsikorgatás közt robbanni közéjük?
Nem érti az asszonyt, ez a gyermek nem bírja felfogni, miket mond, s súly nélkül dobálózik effélékkel, vagy tréfásan ad kifejezést valóságos komoly aggodalmainak.
Az asszonyka nagyot nyújtózik, mint a macska.
- Ah istenem - mondja nyafogva.
- Még ma egyszer sem csókolt meg...
A férj felugrott, átölelte, gyöngéden magához szorította, s csöndesen csókolgatni kezdte.
A nőcske eleresztette magát, s engedte, hogy a férje ráhajolva csókolja.
A szeme szórakozottan futott körül a szobában.
- Istenem, milyen poros annak a szekrénynek az oldala.
- Egy mozdulattal felkérezkedett az ura karjára, s mikor az felkapta, összecsapta fenn a kezét.
- A teteje is! - kiáltotta.
A férj gyöngéden ölelte magához.
- No, majd megtépázom azt a Zsuzsit! - mondta az asszony oly egyszerűen és közvetlenül, hogy az ura örökre elfelejtett neki mindent, s jóízűen felkacagott.
A feleség maga is nevetett, s letette kis fejét az ura fejére, s azt kérdezte tőle:
- Már megint rajtam nevet, maga csúf fráter.
De ugye jó, hogy van a háznál egy kis cirkuszi bohóc, aki ingyen nevetteti meg?
S szerelmesen megpaskolta az ura nevetéstől gömbölyű arcát.