5
Ő maga is elaludt egy kicsit.
Mire felébredt, teljesen rendben volt a hangulat .
Ah, hiszen ő most fiatal házas, neki mindent szabad.
Milyen bolond is volt az elébb, hogy olyan tragikusan fogta fel a dolgot.
Nagy dolog bizony.
Rendben van , a tanító imádkozott.
Rá nézve valóságos dicsőség, ha azt sem tudja, milyen nap van ma.
Ez ám a boldogság, híre megy ennek!
Olyan jó kedve volt, madarat lehetett volna vele fogatni.
Úgy látszott, az asszonyka is jókedvvel ébredt.
Olyanokat ásított, mint egy fióktigris, s a fogacskái csillogtak-villogtak a félhomályban.
Elnyújtózott s hamvasszürke nagy szemeivel mosolygósan bámult a plafonra.
Az ura tele szívvel, elálmélkodva nézte, amint csodaszépen feküdt csipkés hálóréklijében.
Piros kis arca, finom vonásai, bájos szájacskája, gömbölyded idomai oly szépek voltak, hogy a fiatalember, aki álmában sem mert soha ilyen szép feleségről reménykedni, csodálva nézte, mint valami tüneményt, amely egyszer csak eltűnik.
Hogyne volna szabad egy ilyen bűbájos kis teremtésnek fölibe helyezkednie a világnak, s túltennie magát mindenen, ami itt lent szürke , szögletes, nyers nyárspolgár asszonykákra kötelező.
Úgy tetszett neki, mintha csak most kezdene igazán beleszeretni a feleségébe.
S úgy érezte, mintha nem is ő volna igazán ő, az ő kis asszonya, ha nem lenne olyan fura, szeszélyes és csapongó lelkű.
Amint elnézte ezt a kéjesen, kényesen nyújtózkodó selyem teremtést, megijedt, hogy lesz idő, amikor példás magaviseletű, rendes, pedáns , száraz okosságú s elfakult, szépségevesztett asszony lesz belőle.
Isten mentsen ettől az időtől.
Hadd maradjon ez a gyöngy mindig ilyen gyöngynek, ékszernek, az élet virágának.
S nem tudta elképzelni gyümölcstermőnek, gyermekek anyjának, nem tudta meglátni benne a lágy melegágyat, amelyből ki fog nőni valami új élet...
Mit álmodtál, mondd szivem gyermeke.
Hogy oly mosolyogva kelsz!
Talán kis őzet láttál zöld mezőben...
Az asszonyka türelmetlenül csöndre intette az urát, mintha zavarná, bántaná, a régi sablonos poézis.
- Autótúrán voltam, valahol Nizza körül.
Jaj, be isteni volt...
A férj szívébe valami fájdalmas nyilallás villámodott be.
Automobiltúráról álmodni a gáti papházban!
- Majd elfelejti! - gondolta magában.
- Majd elfelejti.
Majd ha megtöri az élet .
- S még fájdalmasabban rándult meg a szíve.
A felejtés szürkeségét, a lemondás lankadtságát, hogy lehet halálos szomorúság nélkül képzelni erre az édes , tündöklő arcra.
Az asszonyka frissen öltözött fel.
Mire bejött az ura a másik szobából, ahol helyére akasztotta a palástját, akkorra már pongyolában volt, s az ablak függönyeit húzta fel.
Attól, ami odakinn volt, igen megrémült.
Az ura, aki sohasem érdeklődött egyéb iránt a világon, csak őiránta, az arcáról látta meg, hogy odakinn valami borzasztó látvány lehet.
Kinézett.
Ólmosszürke volt az ég.
Csendes őszi eső csepergett.
Lassan szitáltak lefelé a vékony, sűrű esőszálak, s beborították az egész utcát, a házakat, az embereket, a fákat, a világot.
Zajtalanul szálldogáltak a vízfonalak, az égről a földig, mintha milliárdnyi orsócskán eresztették volna felülről.
Az asszonyka sokáig ijedten nézte, ahogy csak egy tündér nézhetné ezt az elszomorodott földi világot, az örök fény és örök ragyogás világából leszállott tündér.
Az arcán fájdalom volt, és csüggedt félelem, a vonásai megnyúltak, a karja lehullott, s a függöny zsinórja kisiklott a kezéből, mire a roletta nagy robogással zuhant le.
Olyan naiv, olyan kedves és furcsa volt ez a jelenet.
A férfi odaszaladt hozzá, s átölelte; az ölébe felkapva, körülszaladt vele a szobában.
Aztán odafektette a fejecskéjét a vállára, és halkan dúdolni kezdett neki.
Dünnyögve, bünnyögve, mint a hátrakötött fejű parasztdadák, a vastag pamutszálakkal kivarrt ingű parasztmenyecskék zümmögtek az úri gyerekecskék fülébe soha el nem felejthető nótácskákat.
Így sétálgatott vele a tágas nagy hálószobában, és megkerülte az ágyat, a székeket, a bútorokat, és újra visszafordult a kredenctől a függönyös sarokig , és rengette-ringatta, csígatta-csicsígatta babukáját.
Az asszonyka átölelte a nyakát, az arcához tette puha arcocskáját, melléhez szorította mellecskéjét, s engedte, hogy a férje térden alól átölelje gyűrött szoknyácskájában.
S a férfi úgy ölelte, úgy vitte, úgy magába simította, s olyan nagyon, nagyon boldog volt, hogy viheti, tarthatja, cipelheti.
Tenyerén hordozhatja a mindenségét, a boldogságát, az e földi meg a jövő mennyégi minden üdvösségét.
Az asszonyka felvetette a szemét, s nagy szürke szemei kedvesen, melegen , mosolyosan néztek rá a férjére.
Az embernek csordultig megtelt a szíve ettől a pillantástól, s a boldogság könnye tette csillámlóvá a tekintetét.
Aztán egyet mozdított az ölbeli asszonyán, s jobban emelte, átfogta le-lecsúszó terhét.
Egy pillanatra elhallgatott a susogó dúdolással.
- Még, még...
Ez olyan szép, ez olyan jó...
Be jó, hogy eső van odakinn...
És a férfit elfogta az öröm, hogy ő tanította meg a boldogság tündérét új boldogságra, hogy ő maga lelki melegségével pótolni tudta a természet hűvösségét, s érezve érezte, hogy ez az igazi csodája a szíveknek, ha maguk megtermik a kősziklán az élet örömvirágát.
S balladát dudorászott, paraszti balladát, primitívet, kedveset:
És az asszony felnézett mély, szürke, nagy szemeivel, s azt susogta, csak azt suttogta:
- Jaj be jó, hogy esik az eső, esik az eső...
És úgy tetszett, mintha elalélt volna, míg a parasztnóta dallamára újra eldalolta: