Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Cholnoky László
Piroska
Keletkezés ideje
1919
Fejezet
4
Bekezdés
4027
Mondat
8864
Szó
166001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
PIROSKA
1. Nedves, hűvös éjszakán
Úriember áll meg a kirakat vagy más néznivaló előtt, és már a következő percben fél tucat mosdatlan utcagyerek fúródik melléje, tolong mögötte, és fütyül a fülébe.
Mindjárt azután megjelenik három-négy ruhaszagú öregasszony, és ők is beerőlködnek a kirakatüveg meg az úr közé .
A mi úriemberünk, amint tudomást vett kellemetlen alkalmi kollégáiról, halkan sokkal súlyosabb szókat suttogott haragjában, mint azt , elegáns külseje után ítélve, bárki is gondolhatta volna.
Születésétől fogva ideges, ingerlékeny ember volt, és különösen bosszantotta az, hogy az ember legapróbb örömét is feltétlenül tönkreteszi valami egészen váratlan és indokolatlan, rosszakaratú kis apróság.
Odább lépett, megállt, és erny edten nézegette a fényes kis pocsolyákat, amik az esővízből verődtek össze az aszfalt mélyedéseiben.
Az ő ernyőjéről is hulltak alá cseppek, és amíg a vidáman szertefutó, gyűrűs kis hullámokat vizsgálgatta , váratlanul ez a gondolat rakódott össze a tudatában :
- Ha még tíz percig nem jön, elmegyek!...
Valószínűleg kár a tíz percért is, de ha ez alatt az idő alatt teljesen tisztába jövök vele, hogy jobb -e, ha eljön, vagy ha elmarad, akkor megérte!...
Ha pedig tényleg eljön ... akkor... akkor... hát akkor itt lesz !
De ebben a mondatban, úgy, ahogy a fiatalember lelkében megszületett, nyoma sem volt sem az unott közönynek, sem a mindegyből fakadó kesernyés egykedvűségnek, de viszont az önámításnak, a vigasztalgatásnak sem.
A helyzetnek e nyugtalan, habozó lélekből fakadó latolgatása volt csupán az egész, még el nem torzulva a különös procedúrától, amelyen a gondolat átmegy , ha kimondatik vagy leíratik.
A mondatnak az ő akaratától szinte független ily precíz és határozott összeilleszkedése magát a fiatalembert is meglepte kissé, mert meg volt szokva, hogy válságosabb helyzetekben a gondolatai szétszaladjanak, gondtalanul ugrándozzanak, mintha fogságukból kiszabadulva virágos mezőre találtak volna.
Az is úgy szokott lenni nála, hogy két komolyabb, fontosabb gondolat között szinte akaratlanul is kedves, régi áriákat fütyürészett , amik észrevétlenül betöltötték az elröppent gondolat helyén a lelkében maradt ürességet.
A mi emberünk kényelmes és érzékeny volt, tehát hasonló oly sok nobilis lelkű embertársához, akiket azonban az élettől való félelem visszatart attól, hogy teljesen átadják magukat önmaguknak.
De ő nem félt az élettől, mint egyébtől sem, mert nemigen szerette azt vizsgálgatni, és így nem ismerte a szögleteit, az éleit .
Néhány tétova, unott lépést tett, és megint egy kirakat, egy kisebb úridivat-áruház kirakata elé került.
Most hirtelen súlyát veszítette az előbbi elhatározás, mert a fiatalember olyan helyre jutott, ahol a sötét hátterű kirakatüveg egészen tisztán, tükörszerűen verte vissza az alakját.
Kedv telten nézegette önmagát, és akkor már vágyódott az asszony után , hogy legyen, aki e kellemes látnivalót megossza vele.
Szép, karcsú, vállas legény volt, de azért nem túl a szalonatléták kontúrjain, akiknek, ha valami nippet véletlenül eltörnek, a háziasszo ny azt szokta mondani hízelgő patvarkodással: a maguk keze olyan , mint a vas! - de akiknél az iparoslegény tízszerte többet elbír.
Pompásan szabott télikabátja is jelentékenyet lendített az ügyön, és a sok feketeségből kedvesen nézett elő halvány arca és sötétkék szeme.
- Az úrfit még otthon, a kisvárosban Flórusznak nevezte el valamelyik szerelmes varrólányka, aki ezt a nevet valami regényben olvasta, és persze csak a sejtésével közelítette meg a valóságot, hogy az ő szerelmese különös sorsra született ember, akire illeni fog a csodálatos név .
A poros gallérok és színehagyott, még talán a nyárról ottmaradt divatcikkek csendes világában, az egyik sarokban fakópiros nyakkendőt pillantott meg, aminőt az iparosok viselnek vasárnap.
Tűnődve húzta fel a szemöldökét, de akkor valaki gyengéden megfogta a karját, és a fülébe súgta :
- Szegény kis Flórusz elázik!...
Elkéstem, tudom, de lássa ...
Ez Malvin volt, a fess fiatalasszony, akinek ma randevúja volt Flórusszal.
Ma talán még csak harmadszor, de már annyira összeszoktak, mintha több éve ismerték volna egymást.
Az asszony szép kis szájából, piros ajkai , hófehér fogsorai közül az az üde, kedves csillag áradt, amelyik oly észrevétlenül lopózik bele a férfiemberek szívébe.
- Az asszony beszélt volna még sokkal többet is, ez természetes, de Flórusznak állandóan könnyen öltözött lelke fázott az előre tudott mondandók hallásától.
Kár, hogy nem maradt ránk az első randevú története, abból talán kiderülne az is, hogy az első asszony leírta és lekottázta azt, amit az első találkán mondott énekes rebegéssel, és aztán a librettót is meg a partitúrát is áthagyományozta minden utódjára.
Így kell lenni, mert minden asszony szóról szóra ugyanazokat mondja találkáján az elkésés rendkívüli okáról, a félelemről és főként az áldozat nagyságáról, amit lovagja érdekében hozott.
És a hanghordozás édeskés muzsikája is ugyanaz, és bizony unalmas dolga lehet annak a sátánnak , amelyik a taktust veri hozzá .
Ettől félt Flórusz éppen, mint minden olyan beszédtől, amely udvarias ellenmotyogást arrogál a maga számára, mert anélkül ízetlen lenne .
Ettől félt, meg általában mindentől, aminek nincsenek határozott körvonalai , nincs megmondott célja és így tovább.
Malvin tehát beszélt volna tovább is, de Flórusz kínos zavarában közbevágott :
- Igen... igen!...
Tudom én az nagyon jól, maga kedves!...
De nézze csak ezt a lehetetlenül piros nyakkendőt!...
Milyen világ lehet annak az emberek lelkében , aki ilyesmit felköt, és azután gyönyörködik benne !?
Kérdezte, de a pillanat egy ezredrészéig sem foglalkozott komolyan annak a másik, piros nyakkendős embernek a lelkivilágával.
Soha a gondolatainak egyetlen foszlánya sem szállt túl a maga belső világának kerítésén, hogy belehelyezkedhessen, belenézhessen másokéba .
Nemcsak most, amikor kényszerűségből kimondta , a mit mondott, de máskor sem.
Ez már gyermekkorában is többször baj okozott neki, de éppen ezért megszokta és nem kereste a bajok forrását, sőt legtöbbször magukat a bajokat sem ismerte fel, vagy ha mégis felismerte őket , azokat habozás nélkül olyan okokra vezette vissza, amelyek neki kellemesek voltak: irigységnek , később féltékenységnek tartotta az egészet.
Vagyonos szülei elkényeztették; az ilyen : hogy lehet!?... nem értem!?... az isten tudja !... kezdetű fitymáló mondatok már a vérében voltak, mondogatta őket fölényesen, felelősségmentesen, és anélkül hogy egy pillanatra is feltűnt volna neki, hogy az a hogy lehet!? valahogyan mégiscsak kell, hogy lehessen, mert azok a hogy lehet -e emberek mégiscsak élnek, olykor vidámak is, és az életüknek van tartalma .
És hogy az ilyen fölényeskedése mögött semmi gondolatérték sem húzódott meg, annak már valahogy a hanghordozásából is ki kellett érződnie , mert még soha senki sem vette őket komolyan, soha senki sem reflektált reájuk .
A legtöbb, amit elért velük, bizonyo s savanykás íz volt, ami a hallgatója szájában visszamaradt .
Malvint bántotta, hogy Flórusz nem hallgatta végig nagy gonddal készült mondókáját, egy pillanatra be is állt közöttük a kínos csend, amibe a szerelem oly igen könnyen belefullad, de akkor a fiat alember mosolyogva nézett rá - úgy nagyon kedves és csinos volt -, megfogta, és a saját karja alá vonta a karját, végül megcsókolta kesztyűs kezét, és tréfásan azt mondta :
- Me ... hett !
Azzal gyengéden vezetni kezdte az asszonyt a lakása felé.
Malvin a forma kedvéért húzódott kissé, fontos dolgokat suttogott, végül azt mondta :
- Azt hiszem, Flórusz, maga megbolondult !
- Magam is azt hiszem! - mondta a fiatalember fölényesen, és mondása nyomán az a kellemes meggyőződése támadt, hogy ezzel nagy szerelmi gyakorlatról és az azzal együtt járó érdekes cinizmusról tett tanúságot; hogy érdekesen, vonzóan gonosz volt.
De őnála az ilyesmi nem valami előre kidolgozott életprogram apróbb megnyilatkozása, valami előrekészült rosszhiszeműség kis töredéke vagy általában v a lami szerves egésznek részleges megmutatkozása volt.
Érkezése egészen pillanatszerű, teljesen ötleties volt, és a rendeltetése sem volt más , mint kedves, régebben olvasott regényekre emlékeztető hangulatok teremtése és az, hogy anyagot szolgáltasson kell e mes gondolatokhoz, ábrándozáshoz arra az időre, amikor majd egyedül marad, főként elalvás előtt, mert szerette álomlátásait előre kidolgozni, előkészíteni.
Fantáziája remekbe készült gépecske volt, amelyet tetszése szerint igazgathatott, de a munkáját ed d ig csak ilyen apró haszontalanságok feldolgozására fecsérelte .
Lelkében nagy szenzibilitás, értékes sejtelmek szunnyadoztak, de ő mindig igen csendesen viselte magát, nehogy azok felébredjenek, mert valahogy mégiscsak le kellett volna velük számolnia, am i pedig munkával járt volta, ami hideg valóságot, álomölő napfényt bocsátott volna be álmodékony lelkének homályos csarnokaiba.
Konok halogató volt, de a halogatásra alapított élet csődbe jut, aminthogy őreá nézve is végzetes lett, amikor lelkének elhanyag o lt, szunnyadó lakói felébredtek, enni kértek, és mivel nem kaptak , felfalták a tulajdon gazdájukat.
Pedig az akár már nem is az volt, aki most itt él előttünk, sem nem az, akinek ő akkoriban önmagát gondolta, tudta.
De nem ő változott meg a világ számára , ő a szemlélők előtt mindvégig megmaradt az oktalan, csapongó jókedv és a rákövetkező csüggedt bú szolgai hordozójának - a világ változott meg az ő számára.
Az ilyen ember megy az utcán, lát, hall valamit, és az a valami esetleg nyomban kizökkenti minden r égi meggyőződéséből, feldönti oly nehezen felépített nyugalmát , új, bizarr célok felé hajszolja - új lelket varázsol a régiből.
Ezek a változások minden emberrel közösek, hiszen ezeknek összessége maga az élet, de ezeknél a Flóruszoknál a változások oly b izarrak, mint a kaleidoszkóp színes üvegcserepeinek játéka, és nyugalommá csak akkor tömörülnek, amikor a színes üvegdarabok sírkereszt alakjára formálódnak .
Malvin, az asszony, csak harmadszor volt nála ezúttal, mégis a találkozás pillanatától fogva egészen addig, amíg az ajtó be nem záródott mögöttük, egyetlen szót sem kellett már váltaniok.
Flórusz a sógoránál , Marinczer osztálytanácsosnál lakott ugyan, de a szobája teljesen külön állt a folyosó másik végén.
Amikor tehát a ház közelébe értek, elváltak, F lórusz előresietett, kinyitotta az előszoba ajtaját, azután az ablakhoz állt, és onnét intett az utána jövő asszonynak, hogy minden rendben van.
Az akkor szégyenlős-negédesen végigtipegett a folyosón, és belépett .
Flórusz felcsavarta a villamoslámpát, az asszony odaállt a tükör elé, a kalapját igazgatta, várva, amíg a másik a háta mögé sompolyog, titokban kihúzza a kalaptűjét, megcsókolja illatos, szőke haját, amiközben a tükörben összevillan a szemük, amint ez a foncsor feltalálása óta obligát mozzanata minden randevúnak.
Az asszony szeme szépen, tisztán, okosan ragyogott, de Flórusz nemigen figyelt rá, átölelte Malvint, aki azonban kibontakozott a karjai közül, de a szerelmesek gyengéd mozdulatainál egy árnyalattal erőszakosabb kézmozdulattal.
Flórusz a z onnal visszalépett, de az asszony akkor már magától is észrevette a dolgot, erőltetetten, zavartan mosolygott, de mit tehetett volna akkor már egyebet ?...
A találkára járó asszonyok okosan tennék, ha a randevú programjából kihagynák ezt a figurát, amelyre a velük született ravaszkodás és az ősmakacsság ösztökéli őket.
Az ilyesmi az úriembert elkedvetleníti.
És azután látniok kell, hogy a férfi már csak a lelkében lobogó lovagias tűz lángjánál hevíti fel erőszakkal a maga vérét, vagy éppen fel sem hevíti .
M alvin mozdulata nyomán kínos helyzet állt elő, amelyet mindketten egyformán éreztek; az asszony megbánta már, amit tett, a fiatalembernek pedig az egyetlen mozdulata nyomán látnia kellett, hogy a lelkével egyetlen pillanatig sem szerette az asszonyt, hogy ahhoz csak a fiatalos fellángolása meg a kaland érdekessége fűzte .
Hogy könnyítsenek a dolgon, beszélni kezdtek tréfásan, utóbb szerelmesen, de a dolog nem javult, és ugyanegy pillanat alatt mindketten megérezték, hogy a kis tündérvilág összeomlott.
És ak kor már mindketten óhajtották, hogy bárcsak közbejönne valami .
Az engedelmes valami közbejött .
Csengettek .
Az asszony összerezzent, elhalványult, de Flórusz boldog biztonsággal intett a kezével, hogy nincs mitől félnie.
Kiment, valakivel beszélt odakint, és amikor visszajött, azt mondta :
- A cselédlány volt, a sógorom kérte, hogy menjek át !
- Megyek! - rebegte az asszony ijedten.
Összekapkodta a holmiját , és a függöny résén kilesve, nem jön -e megint valaki, kisurrant .
- Írjon azonnal, hogy mikor láthatom újr a! - suttogta utána a fiatalember.
Az asszony igent intett, azzal eltűnt a lépcső fordulójánál.
Flórusz utánanézett, amíg láthatta, akkor visszafordult, elégedetten mosolygott, megdörzsölte kezét, mindezt örömében , hogy a dolog ily simán, minden zökkenő nélkül sikerült.
A kényelmes, érzékeny fiatalember sokkal jobban fél a köznap minden zökkenőjétől, mint amennyire azok valóban félelmesek, félt az izgalmaktól, gyötrelmes hazudozásoktól, kínosan összetákolt levelektől , amelyek egy-egy baklövés nyomában járnak .
Most mindez elmarad, a dolog ügyesen volt keresztülvive, és simán folyt le .
Legalább ő így tudta.
Pedig a dolog lényegesen másként történt .
Malvin, amint lefelé sietett, az első emeleti lépcsőn sötét alakot pillantott meg, amint szemközt jött vele .
A fordulónál aztán megismerte.
Marinczer volt, a Flórusz sógora .
A dolog iránt semmi kétség sem lehetett: a jövevény cifra, csodálatos füttyfutamokat lövellt ki a szájából, oly agyafúrtan intézve a dolgot, hogy a tekervényes fúgákból mindig és következet esen a Márta című opera utolsó rózsa-áriája jött ki.
Flórusz már többször tett tréfásan említést sógorának erről a szenvedélyéről, de egyébként sem lehetett tévedés, mert Malvin látásból nagyon jól ismerte az osztálytanácsost, jóllehet az nem ismerte őt .
A mikor Marinczer hatalmas alakja eltűnt, Malvin egy pillanatra nekitámaszkodott a lépcső karfájának, mert annyira dobogott a szíve, hogy egyetlen lépést sem bírt volna tenni.
Szörnyű pillanat volt ez a számára: a szerelmes, megtévedt asszonynak a pokolból f ellopózott pillanata, amelyben látnia kell, hogy túladtak rajta , hogy a szerelmese lerázta magáról, mint a bogáncsot, éspedig minden előző belső vihar, minden lelki gyötrelem nélkül és anélkül hogy bár valami remekbe készült, finom cselt eszelt volna ki .
Megtette úgy, hogy a legelső buta kis mesét, ami a keze ügyébe került, fülön fogta, és odaállította eléje, ő pedig, kegyetlenül keserű dolog ez is, ő pedig, az önmagát szellemesnek tudó asszony, akit a hódolói Madame Staëlnak nevezgettek, ő úgy elhitte a primitív kis regét, ahogy a parasztmenyecske elhiszi a cigányszibillának, hogy a lidérc majd pénteken éjjel szerelemre lobbantja iránta az urasági kocsis szívét.
Flórusz azt hazudta, hogy a sógora hívatta, és az osztálytanácsos csak most megy haza.
Nehéz p illanat volt ez; Malvin tűzvörös, pompás kis szájában keserű nyál gyűlt egybe, a megcsalt csaló most mélységesen utálta a férfit, valamennyit , csak egyet szeretett most, azt sem szerelemmel, hanem aggódó, remegő, megbánó szeretettel, a nyomorúságos, tökél e tlen, megcsalt férjet, akihez most visszavágyódott, mint a gyermek az édesapjához, akit éretlen hősködésben megbántott .
Amíg a lépcsőn lejutott, nehéz, sötét, átoktól terhes szókat suttogott a láthatatlan Flórusznak, de már azután odalent az utcán egészen tisztán érezte, hogy minden hiábavaló, mert mégiscsak vissza kell majd térnie hozzá, nem a szerelemért többé, hanem pusztán azért, hogy közelről, hogy szemtől szembe gyűlölhesse, és hogy érezhesse fájó szívének sajgását, amikor majd hallgatnia kell, ami k or majd a régi, nyájas arcot kell mutatnia, mert szörnyű vereségét bevallania, az maga volna a halál .
Amikor a bűnök kedves, régi utcájából kifordult a legközelebbi keresztutcába, a szíve hevesen hánykolódni kezdett, mert a túlsó gyalogjárón megpillantotta férjét, amint szokott pipogya lépéseivel, vékony kis lábait úgy húzva, mintha zsineggel volnának hozzákötve a testéhez, hazafelé tartott, be a Körút felé .
Malvin tudta jól, hogy a férjének ebben az időben, a városnak e részében semmi keresnivalója nincsen.
Érezte, hogy a mai napon fekete árnyék borul föléje, ami többé soha el nem mozdul pompás, szőke, bűnös feje fölül .
Szíve megtelt félénkséggel, könnyes, megbánó szeretettel, ijedező menekülési vággyal.
Egyetlen pillanatig sem habozott tovább, elhatározta , hogy utánasiet a férjének, belékarol, és azután legyen minden úgy, ahogy lenni akar .
Malvin férje, Koltay Sándor, államvasúti főellenőr, törekvő, a feljebbvalóit szinte könnyes szemmel tisztelő, saját érintetlen, mert érinthetetlen becsületességét gyakran és hősiesen hangoztató, fontos és aggályos emberke volt; belvilágának minden zugát, minden rejtett sikátorát , amit az önzés tévedésből üresen hagyott, az önmagát fontossá tevésnek vágya, a mások gyors előhaladása felett érzett aggodalom, az ötödéves korp ó tléknak időmúlás, de viszont pénzgyarapodás dilemmája és a felesége iránt érzett korlátlan, ijedező szerelme töltötte be.
A főellenőr azok közül a lélektelen keresőgépecskék közül való volt, akikhez a lányok nem hozzámennek, hanem akire hideg okossággal r á csüggeszkednek mint feleség, és azután megcsalják őket .
A főellenőr ezen a napon délután is ott bent maradt a hivatalában .
Bizonyos grafikonokat kellett készítenie a forgalomról, amelyekre nézve a főnöke már eleve kijelentette, hogy azokat kizárólag csak ő tudja elkészíteni.
Ez a kijelentés, amikor a fülébe jutott , néhány pillanatig teljes hatalommal uralkodott a lelkén, de azután utánasietett a konkurense, és szíven döfte.
A konkurens az az értesülés volt, hogy ezekért a grafikonokért külön díjazás jár, am iből még a mai napon kiutaltatik bizonyos előleg.
Mindezek nyomán Koltay tudatában sok édes gondolkodási anyag raktározódott össze, amit ő a következő három pontban foglalt össze, hogy már készen legyen a programja otthonra, amikor a feleségének beszámol a z eseményekről :
1. Szervusz, asszonyka!...
Brrr!
De haragos az arcod!...
Ugye, azt hiszed, hogy lumpoltam, azért nem jöttem haza ebédre!?
Nohát, igenis !
Lumpoltam!...
Punktum!...
No jó, jó, jó, csak ne pityeregj, kis gerlicém, majd elmondom sorra a dolgoka t!...
Képzeld, ma délelőtt a méltóságos úr direkte - no, te persze nem érted a hivatalos nyelvet, nem is értheted, de ne aggódj, nem veszem rossz néven tőled, én sem tudok fánkot sütni, elvégre kinek-kinek a maga dolga -, tehát közvetlenül, vagyis az ügyo s ztály- és a szakosztályfőnök mellőzésével magához... izé... kéret , és azt mondja: főellenőr úr, ezeket és ezeket a grafikonokat kizárólag csak ön tudja elkészíteni!
Elvárom őket holnapután délre!
Tudom, hogy két délelőttön nem lehet az ilyesmit felfújni , azért azt tanácsolom, hogy maradjon itt bent délután is!
A dolog végtelenül fontos, a miniszter úr őnagyméltósága okvetlenül elvárja, én pedig már exponáltam magamat ebben az ügyben.
Ne vesztegesse hát az időt azzal se , hogy hazamegy ebédelni; tudom, hogy messze lakik.
Menjen el a legközelebbi vendéglőbe.
Nehogy pedig bárminő fennakadása legyen, már ki is utaltam önnek száz korona előleget.
Itt a kész utalvány!...
A többi miatt se aggódjék!...
No, most már nem haragszol a te rossz Sándorodra, cicus ?.. .
2. K érlek, kedves Malvin, tudom, hogy ma, mint csütörtökön rendesen , az én kedvenc ételemet főzted, borsót!
Képzelem, mennyire fájt a szívecskéd , hogy nem jöttem haza!...
Hanem hát ne mondd, hogy rossz ember vagyok !...
Elfogadod tőlem ezt a csekélységet cser é be a borsóért ?...
( Itt átnyújtja azt a doboz paradicsomos pisztrángot, amit majd hazamenet vásárol a feleségének, és amit az nagyon szeret...
Dicső pillanat lesz az !...)
No, most már nem haragszol a te rossz Sándorodra, cicus ?
3.
( Ekkor már eszik is majd a vacsorát.)
Hát ízlik a pisztráng, tubi, tubi?!...
Egyél ám csak bátran, ne félj te semmitől, amíg engem látsz!...
Hm!...
Nevetnem kell, igazán haragudni sem tudok érte, mondom: nevetnem kell, ha visszagondolok rá, hogy az eljegyzésünk előtt miket suttogt a k a kedves rokonaid - nono, ne szepegj, nem bántom őket! -, hogy én pipogya emberke vagyok!...
Igazán mulatságos!...
Ők a kicsiny emberkék, de hiszen elvégre a szúnyog is kicsiny, mégis meg tudja csípni akár magát a császárt is!...
Nem igaz ?...
Hanem, muc u skám, holnap sem jöhetek haza ebédre!...
Első a munka!...
De azért nem haragszol a te rossz Sándorodra, ugye, cicus ?
Amikor a három pont már meg volt fogalmazva, a főellenőr nekifeküdt a grafikonoknak.
Délután hat óráig dolgozott, tovább már nem bírta a szeme.
Akkor boldogan összecsomagolt, megindult hazafelé, de előbb a legközelebbi csemegeüzletben megvásárolta a pisztrángot, és a csomaggal a hóna alatt sietett tovább .
Az eső ugyan már akkor is hulldogált, de azért meleg tavaszi alkonyat volt, és ő nem tudta, kigombolja -e a kabátját, mert kívülről is langymeleg övezte körül fázékony testét, de belülről még erősebben hevítette a szíve, és ilyen körülmények között óvatosnak kell lennie .
Végül mégis úgy határozott, hogy a pisztrángosdobozt beteszi a belső zsebébe, a kabátját pedig begombolja.
Felnyitotta az ernyőjét, és megnyugodva folytatta az útját .
Amikor a Veress-féle vendéglő elé ért, dévaj gondolat tette rabjává.
Az ajtók már tárva-nyitva álltak, belülről hívogatóan mosolyogtak elő a hófehér abroszok és igazán kellemes volt látni az ott bent ülő urakat és hölgyeket .
- Legénykoromban magam is sokszor gonoszkodtam így sörszó mellett!...
Ugyan, hogy ízlenék most egy korsóval ?
Belépett.
Kissé formátlanul mozgott, de az egyik pincér hamar leszerelte, és elébe állította a sört .
Ezt is bevallom majd a Mucusnak! - gondolta, kezeit boldogan dörzsölgetve.
- Milyen édes lesz, ha majd jól összeszid érte !
Melegen tekingetett ide-oda, majd hirtelen felkapta a korsót és félig kiitta.
Néhány perc múlva a sör második fele is el tűnt, és a főellenőr a sikerült csínytevés bizsergető örömével látta, hogy már a második korsó is ott áll előtte.
Akkor rágyújtott egy szivarra, és hátradűlve székén, merengeni kezdett .
A múltja kísértette leginkább; a párás, langyos alkonyaton keresztül a fiatalsága közeledett feléje, és betoppanva a nyitott ajtón , odasietett hozzá, és megsimogatta bozontos, őszülő szakállal borított arcát .
Egyszerű, szánalmasan egyszerű kis emlékek jártak fel-alá a szeme előtt; valami illatosabb tavaszi este, egy kínos e lszánás után adott kézcsók, gyerekes becsípés... ilyesmi, de mindez most, hogy visszatért, naggyá és fontossá lett, és melegséggel töltötte el a félénk emberke lelkét .
A főellenőr néhány pillanatig nagyon boldog volt.
De a lelke hamar elernyedt az új világ ban; a visszatért emlékeket szomorúan elküldözgette, mert a felesége arcát nem tudta közéjük illeszteni, pedig Malvin nélkül vége volt mindennek .
Ekkor történt, hogy a terembe egy fiatal, nyalka, túl elegáns ifjú lépett be, könnyed nonchalance-szal körüln ézett, és mintha véletlenül pillantotta volna meg a főellenőrt , hirtelen felderülő arccal, pompás léptekkel odament hozzá, utolérhetetlen ívben leemelte a cilinderét, engedelmet kért a leülhetésre, és be sem várva a választ, lebocsátotta keskeny válláról a raglánt, és leült .
Ez az ifjú Szirtes Elemér volt, díjnok az igazgatóságnak ugyanabban az ügyosztályában, amelyikben Koltay mint főellenőr működött .
Egyébként pedig egy a jenidge-rágó ifjak ama fajtájából, amelyik a pályatársai körében nagyszerű történeteket mesél el egyik-másik főnökének legyőzéséről , fontos kijelentéseket tesz, a mondanivalóit így kezdi: uraim!... a valóságban azonban minden felfelé szóló mondatában olvadékony és kellemes, kivéve a közismerten befolyástalan feljebbvalókat, akikkel sze mben szemtelen és impertinens .
Az elegáns Szirtes Elemér, mint majdnem minden pályatársa, őszinte ellenszenvet érzett a főellenőr iránt, és mint egyike azoknak a kellemes emberkéknek, akik szeretnek belefúródni másoknak a dolgaiba, tudomással bírt a főellenőr feleségének a Golyó utcában tett látogatásairól.
Most, ahogy az utcán lebegett, a nyitott ablakon keresztül véletlenül megpillantotta Koltayt, és pár pillanatnyi habozás után, amely alatt néhány szakavatott tapintással átvizsgálta pénzügyeinek állapot á t, elhatározta, hogy odamegy hozzá, és mivel a hivatalban nincsen meg rá a kedvező alkalom, ott döfi szívébe a kést .
Koltay az ifjú megjelenésének pillanatában csüggedt szomorúságot , keserű unalmat érzett, de már későn volt bármit is kieszelnie.
A díjnok beszélni kezdett, eleinte rendkívül mulatságos hivatali történetkékkel bosszantva a főellenőrt, azután bizalmas közléseket tett egy-egy magas rangú tisztviselő magánéletét illetőleg, ezúttal csak egyszerűen a vezetéknevükön nevezve őket.
Később rátért a gr a fikonügyre, hódolatát fejezve ki a főellenőr előtt, és diszkréten megemlítve, hogy minő irigységet keltett a hír a kollégák körében, bár ezt a kijelentését utóbb nyíltan sajnálgatni kezdte, mert az ilyesminek, amint mondta, csak abban az esetben volna ér t elme, ha ő szóról szóra reprodukálhatna bizonyos nyilatkozatokat , amitől azonban az ő úri lelke, szintén amint mondta, mindenkor visszadöbbenik .
Amikor idáig jutott, elérkezettnek látta az időt, hogy szorítson egyet a hurkon, amit a boldog emberke vézna te ste köré font, és lassan-lassan rátért annak családi ügyeire , kedves mosollyal említvén meg, hogy már két ízben volt szerencséje a nagyságos asszonyt látni, amint alkonyattájban befordult a Golyó utca hatodik számának kapuján, bizonyára valamelyik kedves barátnőjét felkeresendő .
Itt nem lehet határozottan tudni, hogy mik történtek tovább.
A főellenőrt szürke gomolyag vette körül, amitől lehetetlenség őt tisztán látni .
A díjnok nemsokára eltávozott, Koltay azonban még maradt néhány percig, akkor megitta a második korsóval is, azután kilépett az emberforgatagba .
- Most elmegyek a Golyó utcába !...
Nem tudta, miért megy, mit keres ott, hiszen érezte, hogy nem volna ereje a dolgot vizsgálgatni, de azért csak megindult, a kabátját szorosabbra vonva a mellén, mert lázas hidegséget érzett .
Végül odaért, és anélkül hogy feltekintene, céltalanul fel-alá bolyongott.
Egyszer azután akaratlanul is meg kellett látnia, amint a felesége a hatos számú házból kilépett.
Fájdalmasan nagyot dobbant a szíve a tehetetlen dühtől, ami az árulkodó fickó irán t eltöltötte, akinek az ócska véletlen így a kezére játszott, és könnyes vágyódással gondolt vissza azokra a pillanatokra, amelyekben még nem tudott semmit.
Hirtelen lekapta a szemét az asszonyról, mintha nem látta volna , és sürgős léptekkel megindult a K örút felé .
Hogy az igazság sértetlen maradjon: Koltay lelkében e nehéz pillanatban nyoma sem volt semmi olyan érzésnek, amely, ha megnyilatkozik , ellenszenves lehetett volna bárki előtt is.
Még csak gyáva sem volt, jóllehet a szörnyű bajnak ez ártatlanná tétele, ez a megvert elosonás bizony annak látszik.
De az ilyen mérges seb a hangos szótól, a kérkedő mutogatástól csak megijed, és még beljebb húzódik a lélek redői közé.
Azután pedig akire az összeomló paradicsom reá zuhan rettentő terhével, az meghal, a n nak a lelke elröppen, az olyan ember helyett azután már csak valami hasonló idegen jár az utcán, aki már nem úgy érez többé, mint az elődje .
Ekkor történt, hogy Malvin hátulról belékarolt a férjébe.
De mivel az nem szólt semmit, és fel sem tekintett, a bűnös asszony már tudta, hogy el van árulva.
Beszélni kezdett halkan, szaporán, kétségbeesett elszántságában nem is tudva, hogy a hangja minden pillanatban elakadhat, és mit sem gondolva azzal, hogy semminő palástoló mesét sem gondolt ki, ha a férje mégis k érdéseket intézne hozzá .
- Ó, be pompás idő van most, hogy az eső elállt, Sándor!...
Ugye , te is sétáltál ?...
Jól tetted!...
Mennyire aggódtam miattad az ebédnél!...
De rossz is az, úgy nálad nélkül enni !...
A főellenőr mindezt csak álmában hallotta.
De ment.
Mert hallotta ismét a bűvös hangot, és hallotta e bűvös hangon: te !...
Hazaértek .
Az asszony egyre-másra ki-kiment a konyhába, és erős, kemény hangon beszélt a cseléddel, nehogy a szívéből feltörekvő könnyek elszoríthassák a torkát .
Végre azonban be kellett mennie .
Amikor belépett, férje az asztal körül sétált, és gyámoltalanul , ugyanazon célból, amiért a felesége, az előbb hangosan beszélt, valami ősrégi nótazagyvalékot dudorászott .
Nem néztek egymásra, lehajtott fővel ettek, és zavartan kevergették az ételt.
Az asszony végül felállt, majd a pamlaghoz ment, és belétemetkezett az újságba.
Sok, nagyon sok idő telt el így, majdnem két perc , amikor végül azt vette észre, hogy a férje ott térdel előtte, és csókolgatja a kezét, amire reá hullanak a könnyei .
Malvin hajnalban felébredt .
Az utcán vad szél nyargalt fel-alá, az ablak üvegét apró, sűrű eső kopogtatta .
Odament az ablakhoz, és kitekintett .
Majd a tükör elé állt, és minden megdöbbenés nélkül, mosolyogva látta, hogy az arca fakó, gyűrött, öreg lett .
A fé rje még aludt.
Nehezen, hörögve lélegzett, és időnkint kínosan nyöszörgött, mint a beteg gyermek .
Halkan odament hozzá, gyengéden megsimogatta az alvó csapzott , verejtékes, kusza, ősz haját.
Szeme a távolba révedt, ahol a fiatalember most nyugodtan aludt é s boldogan álmodott a tavaszról .
- Átkozott legyen minden lépésed!...
Még találkozunk !
Flórusz akkor, amikor az ajtó bezáródott Malvin mögött, pár percig fütyörészve járt fel-alá, élvezve fondorlatának sikerét, azután átment a sógora lakásába .
Éppen csak a kalapját akaszthatta fel, és az előszoba tükrében cserélhetett önmagával egy megelégedett pillantást, amikor a csengő már újra megszólalt, és belépett Marinczer .
A fiatalembernek kisség megrebbent a szíve, érezte, hogy egy pillanatra átizzik az arca, mert akkor már tudta, hogy találkozniok kellett.
De nyomban azután kivetette tudatából az eset szégyenletes részét, és csak arra gondolt, hogy mindez mily érdekes és fontos, mert a gonoszságnak a szerelembe való belevegyülése - hízelgett magának ilyen szerelmi bölcsességek kifundálásával - azt vagy a poklok tornácáig mélyíti, vagy - megöli.
És elvégre - gondolta - így is jó, amúgy is.
Hanem ezt a gondolatát nyomban meg is tagad ta, érezve, hogy az valahonnét kívülről lopózott a lelkébe, ami eddig csak pompás, illatos virágot termelt ki magából, ilyen mérges gyomot még soha.
Teljesen tisztában volt azzal, hogy ízetlen és formátlan, amit művelt, és mint már annyiszor, ezúttal is m e gfogadta, hogy így, puszta pajzánságból sem hazudik többé - hanem aztán mindjárt egyébre szökkent át a figyelme, mert tudta jól, hogy fogadalmak , ígéretek vagy axiómák, közmondások, életigazságok szem előtt való tartásával csak igen erős lelkületű emberek mennek valamire, az olyanra nézve azonban, mint ő - mert nagyjából ismerte önmagát -, az ilyesmi csak a folytonos megbánások kútfeje .
- Még ma éjjel megírom a bocsánatkérő levelet !
Ez volt az egész, akkor azután bement a nővére szobájába .
Marinczerék pedán s emberek voltak, napjaik meglehetősen egyformán folytak le , könnyű volt tudni, hogy a napnak ebben vagy amabban az órájában ki mit csinál .
Flórusz tudta, hogy a nővére szobájában most egyedül fogja találni a sógora húgát, a tizenhét éves Irént, akit rend k ívül szeretett.
Voltak, főként még tavaly, pillanatok, amelyekben azt hitte, hogy valami rejtett szerelem lappang közöttük, és egyszer, amikor erőszakosan megcsókolta a lányka ajkát, nagyon hevesen vert mindkettőjük szíve , de később mindez oly bizarrnak é s nyeglének tűnt fel mindkettőjük előtt, hogy vége szakadt a gyermekes játéknak, és attól fogva beérték a meghitt barátság kedves melegével .
De Flórusz itt sem tudott egészen becsületes lenni.
Ne felejtsük azonban, hogy ez a fogalom ővele kapcsolatban egészen mást jelentett, mint általában.
Mindannak, amit a polgári becsület fogalma fed, valósággal rajongója volt, mégpedig nem a gyűlöletes catói értelemben, ami a kedves megértések és nyájas méltánylások félrelökdösésével szinte a fanatikus őrjöngők táncát j á rja a merev szabályok körül.
Ellenkezőleg: ő a becsületet szép , szabályos formákban kristályosodott szeretetnek képzelte, és ha önmagát ezekből a formákból kis is vette szuverén önkénnyel, ez is a tulajdon rovására ment , mert ebből következtek olyasmik, h ogy semmi megbánást sem érzett, ha önmagát oktalanul megkárosította, vagy ami a leggyakoribb volt, ha önmagát megcsalta, jóllehet teljes tudatában volt a csalásnak.
Ebben az értelemben nem tudott becsületes lenni a leánnyal szemben való magaviseletében sem.
Amit pedig tényleg vétett a köznapi becsület fogalma ellen - vagy lehet másként felfogni azt a hazugságot , amivel annyi gyötrelmet szerzett szerelmes asszonyának? -, arról legfeljebb a pillanat egy ezredrészére volt tudomása, és ez is nyomban felolvadt, semmivé lett a legtökéletesebb megbánásban .
Ha a fiatal leánnyal beszélt, az ahhoz intézett kérdésekkel csalta önmagát .
Már a dolog külsőségei is magukon viselték az alakoskodást ; ilyenkor Flórusz egyre közelebb húzta székét a leányéhoz, halk, fontos hangon beszélt, szemmel láthatólag kutatva oly szók után, amelyek minél kevesebbet áruljanak el valami mérhetetlenül fontos titkot illetőleg, ami természetesen ismét és ismét valami szerelmi viszonyra vonatkozott.
Kérdéseket intézett Irénhez aziránt, hogy mivel lehet egy szerelmes nőnek igazán nagy örömet okozni - ez a kérdés azt engedte sejtetni, hogy a fiatalember a kedvesét valami értékes ajándékkal akarja meglepni; megkérdezte tőle, hogy mit szólna hozzá, ha az udvarlója ezt vagy amazt a túl bizalmas kérdést intézte volna hozzá? - ebből az lett nyilvánvalóvá, hogy ő tegnap ugyanezt a kérdést intézte a kedveséhez, és most kíváncsi az abból eredt hangulatra és így tovább.
Jöttek aztán súlyosabb kérdések is, amelyeknél egészen közel hajolt a leányka füléhez, úgy h ogy annak aranyszőke haja megcsiklandozta az ajkát, és amelyeknek hallatán a leány arca rózsapirosra vált, de ezek is mind csak édes titkok megsejtetői voltak.
Úgy látszik, ugye, mintha mindez a leányka megtévesztésére irányult volna?
A leány, okos, sokat tudó, élénk eszű leány, oly tisztán átlátott a kis játékon, mint a kristályüvegen, hanem szerette, ha a szíve kidobbant a rendes taktusából .
Mindez még nem változtatna a dolgon, az csak ott fordul meg, hogy Flórusz az ilyen játékok alatt egyetlen pillanat i g sem törődött azzal, hogy a leány mit hisz vagy mit nem.
Ő csak érdekes akart lenni önmaga előtt.
Ha ez sikerült volna neki, az ő szempontjából valahogy rendben lenne a dolog.
De megcsalta önmagát, mert ahogy a szép, fiatal leánnyal való bizalmaskodás ki s mámora elszállt fölüle, azonnal eszébe jutott :
- Mily nyegle és gyerekes mindez !
A beszélgetésnek rendszerint az vetett véget, ha Marinczer belépett a szobába.
Attól fogva az a nehezen zökkenő trialógus kezdődött meg , amelyet két, egymásnak terhére levő, de ezt egymást előtt rejtegető, meg egy indifferens harmadik ember szokott folytatni egymással ócska haszontalanságokról, be nem fejezett mondatszilánkokban .
- Ahogy így kezd kinyílni a tavasz, az utcákat úgy ellepik az emberek, hogy ...
- Igen!...
És ez oly kellemetlen!...
Az ember szinte ...
Marinczer kissé nehéz ember volt, ahogy ezt a budapesti nyelvjárás szókönyvében találnád.
Jókora adag önzését semmiképpen sem sikerült ellepleznie ezerszer elismételt kedélyeskedéseivel, amit valószínűleg ő maga is tudott, de azt a hibáját felfelé mérhetetlen előzékenységével leplezte, a lefelé valóknak véleményét pedig lerázta magáról.
Szerény származásának tradíciói - egy falusi kántortanítónak volt a fia - egész miniszteriális pályafutása alatt sem homályosodtak e l ; még mint osztálytanácsos sem igen ment el a feleségével meg a húgával a rangjabeliek társaságába, amit a két nő nem is bánt, mert szögletes , kínos modorú ember volt, ehelyett tavasszal és nyáron valami budai asztaltársaságba járt tarokkozni, amelynek ő v olt az elnöke; télen pedig jobb fajta ferencvárosi vendéglőkben találkozott ismerőseivel, amely helyeken a hivatali rangkülönbségtől férfias nyíltsággal eltekintett, ha kínálásokról volt szó.
Otthon csak olyankor számított teljes súlyával, ha a máshol óva t osságból le nem csapolhatott ingerültségnek szabad utat engedett .
Ilyenkor valóban faragatlan volt, és főként, ha látnia kellett, hogy semmiképpen sincsen igaza, nyomban hatalmi kérdést csinált a dologból.
- Az én pénzemért... itt, az én lakásomban... aki az én kenyeremet eszi... és így tovább, ebben az értelemben.
- A feleségére nézve, aki egy vidéki földbirtokos leánya volt, és mint asszony sem volt hajlandó családjának nobilis, igazán úri gondolkodásmódjával szakítani - az ilyesmi eleinte szinte elviselhetetlen volt.
Hanem éppen mivel lelkiviláguk mérhetetlen távolsága miatt kísérletet sem tett, hogy a férje álláspontjait megértse, utóbb csak hideg, kissé gúnyos mosolygással hallgatta az ilyen durvaságokat.
Ez a mosolygás pedig még inkább felingerelte az osztálytanácsost , mert abból meg kellett értenie felesége gondolatait.
- De talán az ilyen jeleneteknél is formátlanabbak, kínosabbak voltak a tanácsos úr kedélyes estéi .
Ha jó estéje volt, vagy ha pár pohárka kilendítette rendes tekintélyt óvó hangulatábó l, már hazafelé menet kigondolta, hogy mely régi kalandjainak elmesélésével vagy az ismerőseitől hallott mely anekdotákkal fogja az otthoniakat felderíteni.
Ilyenkor a háziak már a vacsora alatt tudták, hogy kedélyes este készül, mert az osztálytanácsos m á r a felszolgáló leánynak is mondott néhány leereszkedően tréfás szót, és az ételt nem taszigálta ide-oda azokkal a mozdulatokkal, amelyek úgy fel tudják forralni az asszonyi vért.
Amikor végül hátradőlt karosszékében, és ujjaival tréfásan dobolgatni kezde t t kis pocakján, annak jeléül, hogy jóllakott, iparkodott a társalgást olyan irányba terelni, hogy az összegyűjtött humor egyes elemei a kellő helyen és pillanatban legyenek elhelyezhetők.
Amikor egy-egy ifjúkori csintalanságát, egyszerű, köznapi, gyatra k is csintalanságait tálalta fel, a beszéd lódulatában még formátlan kis toldásokat is illesztett hozzájuk, amikor észrevette, hogy mily szánalmasan kevesek azok, ha kilépve az ő izzó emlékei közül, magányosan dideregnek a hűvös csendben, amely fogadta őket .
De az ilyen toldásokat oly ügyetlenül csinálta, hogy belepirult , és aztán zavartan, erőltetetten nevetgélt.
Ilyenkor Bertának, a tanácsosnénak emlékezetében felbukkantak az otthoni nyári esték elegáns vendégei vagy itteni társaságának ötletes kozőrjei , és nem állhatta meg, hogy össze-össze ne pillantson az öccsével .
Amikor Irén odakerült hozzájuk, eleinte a legnagyobb óvatossággal kellett titkolniok az ilyesmit, de csakhamar kiderült, hogy a fess, életvidám és a magasabb társaság után teljes lélekkel vágyódó leány teljesen, minden feltétel nélkül hozzájuk csatlakozott .
Irén már kislány korában elkerült ugyan hazulról, de legelső benyomásai sohasem mosódtak el emlékezetében.
Álmában gyakran látta önmagát mint mezítlábas apróságot a porban játszadozva, látta a kimosott tarka ágyneműt a szélben kalimpálva, és hallotta a s z omszéd öregasszonyok rekedt suttogását, amint a mészáros csalásait hánytorgatták.
Amikor a bátyja, aki majdnem húsz évvel volt idősebb nála , segédtitkár lett, felhozatta a kis húgát Pestre, és itt intézetbe adta.
Ott azután új világ tárult fel a leány előtt.
Eleinte nehezen tudta magát mihez tartani a kényes, rátartós úrilánykák között, de később? - miért lett volna leány, ha nem találta volna bele magát játszi könnyedséggel mindabba, ami szebb, több, fényesebb a réginél?
Az úri allűröket szenvedélyesen s z ívta magába, és éppen oly mohón tette magáévá azokat a fülledt , bágyatag titkokat is, amelyek az intézeti lányok sivár álmaiból születve , egyiktől a másokhoz röppennek vágypiros szárnyacskáikon.
Amire az intézetből kijött, tudott mindent, és ahogy szabads á gában a regényolvasásra vetette magát, már csak arról lehetett szó, hogy teoretikus tanulmányait teljesekké tegye.
- Bertát, a sógornőjét nagyon szerette, mert az vezette be őt az elegáns társaságba, az végezte modorán az utolsó simításokat.
Alkonyatonk i nt, amikor egyedül maradtak otthon, összebújtak a szalonban, és meghányták-vetették előző napi benyomásaikat, a toalett kérdéseit és mindazt , ami közelebbről érdekelte őket.
Irén eleinte a kis engedelmest, a kis tanítványt affektálta, sógornőjét mamának n e vezgette, de később persze egyre közelebb jutottak egymáshoz , főként azoknak az apró, meglehetősen ártatlan közös titkoknak a révén, amelyek azonban, szerencsétlen időben kipattanva, mindkettőjükre nézve vég nélkül kellemetlenek lettek volna .
Flórusz a sóg ora kedélyes estéin talán még inkább szenvedett, valósággal fizikailag szenvedett, mint olyankor, ha szó nélkül kellett hallgatnia a nővérének mondott kellemetlenségeket.
Az utóbbi esetben is fojtogatta a tehetetlen düh, bár azt is le tudta rázni magáról annak a tudatnak a segítségével, hogy a nővére utóbb már csak annyiba veszi az egészet, mintha kénytelen lett volna belelépni a sárba, azután meg ilyenkor csak a kényszerű hallgatás gyötörte.
De amikor a sógora kedveskedett, és egy-egy kis humorlövelléss el után szinte provokálón nézett rá, mosolyognia kellett, holott nyugtalan, ideges mivolta szinte reszketett a szabadulás után való vágytól .
Utóbb úgy segített a dolgon, hogy amikor a sógori kedély közeledtét megsejtette, jó eleve bejelentette fanyar arccal, hogy már megint el kell mennie a kávéházba valami fontos megbeszélnivalóra, holott nem volna forróbb vágya, mint otthon maradhatni.
- A maga szempontjából tökéletesen igaza volt .
Nehéz az embereket nélkülözni, de talán még nehezebb mindenkit elviselni .
Különösen azokat az örök idegeneket, akik közül legalább egyet mindenki számára kijelölt a végzete .
És mindezek ellenére is tévedés volna az osztálytanácsost különösen kellemetlen vagy éppen gyűlöletes embernek képzelni.
Lelkiismeretes , pontos, a családjáért sokat megtevő ember volt, és ezekből az erényeiből az sem von le sokat, hogy alkalomadtán szívesen fontoskodott és nagyképűsködött velük .
Az emberek azonban hajlamosak a karakternek ezeket a nem érdekes, mert nem rendkívüli erényeit észre nem venni mind a ddig, amíg a helyzet rosszabbra nem változik.
Azután meg a Flórusznak a judíciuma, a benyomásai egyelőre nem irányadók az élet igazán fontos kérdéseit illetőleg.
Végül ha az osztálytanácsos ugyanoly ellenszenvvel viseltetett a fiatalember iránt, mint az ő i ránta, ebben viszont őneki volt tökéletesen igaza.
Lehetetlen , hogy észre ne vette légyen a néma, megbeszéletlen szövetkezést, amely a családban ellene alakult, és annak vezérét a fiatalemberben sejtette - de ettől eltekintve sem tudott volna soha belenyu g odni a magánál sokkal fiatalabb embernek az ő társadalmi állását és kiváló érdemeit - ezt a kérdést sohasem tisztázta ugyan önmagával szemben , de valahogy úgy volt, hogy tényleg vannak kiváló érdemei - semmibe vevő, kissé hányaveti modorába.
Kezdetben élé n k szemrehányásokat tett neki éjszakázásai és délben való felkelései miatt, de olyankor is mindig csak fel kellett ingerlődnie sógorának léha válaszain, hát inkább abbahagyta az egészet.
- A legutóbbi időben meg még egyéb is járult ahhoz, hogy az osztály tanácsos elidegenedjen feleségének családjától .
Az apósa anyagi helyzetéről egyre riasztóbb híreket kellett hallania .
Az öregúr már régebben is csak az úgynevezett betömési rendszerrel tudta vagyoni egyensúlyát valahogy fenntartani, de már három évvel ezel őtt rákerült a sor a reszneki birtok eladására.
Ez ideig-óráig segített a dolgon, most azonban, úgy látszik, az utolsó felvonásra került a sor, és Marinczer, akinek volt némi magánvagyona is, félt, hogy az ő segítsége is szóba jön majd.
Felesége örökségén ek elvesztésébe már belenyugodott valahogy, de további áldozatokra nem volt hajlandó .
Flórusz maga is tisztában volt azzal, hogy bármely pillanatban lecsaphat rá a végzetes hír, de az ilyen gondolatokat ideges félelemmel elhessegette magától, nehogy rommá d önthessék a valóságtól ábrándokkal gondosan elsáncolt kis csodavilágot, amit a maga számára felépített.
Szíve meg-megrebbent néha a jövő sivár képétől, amikor a tavaszi reggelek illatába belevegyül majd a kenyér szaga is, azé a kenyéré, amelyet előbb meg kell majd szereznie - de mélyebben sohasem merült a kérdésbe .
Bízott az abszurdum tündéri erejében, ami már eleve kizárja, hogy az ő életének zökkenői lehessenek...
Valami díszes hivatalra való meghívás... az ellenállhatatlan fellépés... már magában véve a név...
Csak olyan megoldásra nem gondolt soha, amelyik őbelőle magából indulna ki .
Amire esténkint álomra hunyta a szemét, már híre sem volt a hióbhírek kísértettáborának; az álomképek zavartalanul lebbenhettek egyre közelebb a megszokott úton .
Flórusz ezen az estén korán visszatért a szobájába .
A lámpa felvillanó fényében a jól ismert bútorok oly kedvesek , nyájasak voltak, hogy szinte várni látszottak őt.
Barátságosan nézegette őket , majd az ablakhoz lépett, hogy betegye, mert az éjszaka még hideg és nedves volt.
Felhőrongyok csúszkáltak a hold előtt; a város ezüstfényben úszott, majd újra fekete éjszakába merült.
Amikor a függöny alászállt, a külső világból nem maradt meg más, mint az éjszakai szél távoli suhogása és a kályha csövén át besurranó panaszo s, halk siralom: mit tettél?!... mit tettem!?... mit tettem !?...
Flórusz a konzoltükör elé állt, hogy szokása szerint megbeszéljen önmagával valamely új arckifejezést, amikor váratlanul éles fájdalommal sajdult át a lelkén, hogy a kedves, csintalan asszonyi arcocska nem nyugszik többé a vállán, mint pár órával azelőtt .
Hirtelen visszaemlékezett arra, hogy egy alkalommal már megpróbálta kielemezni a maga számára a nincs félelmes fogalmát, de akkor nem ment vele semmire, mert nyomban lecsapott rá az ábrándozók gyors fáradtsága.
Most azonban hirtelen átnyilallt tudatán a feneketlen ürességnek ez a félelmes, gonosz kis allegóriája, maga után lebbentve éjfekete uszályát is, mindazt a sötét gondolatot, ami a nyomában szokott tolongani .
Mindez egy pillanatig tartott csak .
A fi atalember elővette parfümös levélpapírjait, és írt .
" Kedves, édes Malvin !
Oly végtelenül egyedül vagyok maga nélkül!...
Tegnap valami gonosz szellem szállt meg engem, de a szerelmem azóta már megölte őt!...
Írjon azonnal, hogy mikor láthatom, mert mindazt , amit most érzek és gondolok, lehetetlen leírni, azt csak úgy suttoghatom majd bele a fülecskéibe!...
Ezer csók ! "
A levelet borítékba tette, de nem ragasztotta le, hogy reggel majd újra elolvashassa.
Hanem aztán arra gondolt, hogy a reggel nedves hűvösében didergő hangulata különösnek találna majd egyet-mást, pedig kár volna minden szóért.
Főként a gonosz szellem bűnhődéseiről szóló mondattól várt sokat .
Lepecsételte a borítékot, aztán lefeküdt .
Amire a lámpát eloltotta, már bizonyosan tudta, hogy rendben l esz minden.
Annyi izzó gondolattal, annyi könnyes bocsánatkéréssel környezte akkor már az asszonyt, amennyi bizonnyal áttöri majd a házak nyirkos falait, és hírt visz a szendergő, szomorú szerelmesnek .
Odakint egyre erősebb lett a szél, és a kályha fekete szája most már sikongva, nyögve kérdezgette :
- Mit tettél!?...
Mit tettem !?...
2. A keresztelő
A második emeletről két hivatalszolga jött le a sötét csigalépcsőn, hónuk alatt hosszúkás, kék aktakönyvvel .
Flórusz a folyosó egyik ablakmélyedésében állt a poros deszkára könyökölve, és várt .
Már vagy órája állt ott, mert amikor benyitott a terembe, ahol sógora kérésére valami hivatalos dolgot akart elintézni, ott bent ember ember hátán tolongott, és a levegő fülledt, romlott volt.
Úgy gondolta, hogy inkább o dakint vár, és meglesi az alkalmas pillanatot .
A bírói letéthivatal ódon épületének folyosóiban még meg sem mozdult költözőre a tél, a jéghideg légvonat ide-oda lebbent, mint január közepén; a hatalmas üvegtáblákon behulló gyatra napfényben porszemek tánco ltak, és boldog sietséggel ültek meg a fiatalember télikabátjának finom szövetén .
Flórusz mozdulatlanul nézte a piszok lassú, biztos munkáját, lába fázott a hideg kövön, szájában keserű nyál gyűlt össze az éhségtől - máskor ilyen tájban szokott reggelizni - meg az unalomból elszívott cigaretták füstjéből.
Türelmetlen és ideges volt; a vadidegen arcok között mindenkor is érzett valami ideges nyugtalanságot, ilyen hivatali ácsorgások alatt azonban szinte teljesen elveszítette önmagát.
Felbőszítette a semmib e vevés, megbántást látott mindenben, és erős gyűlöletet érzett a hajlott hátú vagy túl elegáns emberek iránt, akik az ő meggyőződése szerint oktalan fecsegésekkel töltik az időt, és alkalomadtán elvből nem intézik el a dolgaikat, hogy azok a várakoztatás sal arányban nyerjenek fontosságukban .
A hivatalszolgák egyike, egy nagy bajuszú, beretválatlan, dörmögő hangú, idősebb ember alig néhány lépésnyire a fiatalember előtt állt meg , megnyálazta az ujját, feltette orrára a csíptetőt, és keresgélni kezdett a könyvecskében.
A jóval fiatalabb, rövid vörös bajuszú, orgyilkos képű másik már továbbment pár lépéssel, várt néhány pillanatig, majd visszament hozzá .
- Ugyan hagyja már, Bajusz bácsi - mondta a kezével legyintve -, éppen jókor lesz az holnap is !
Az öreg rán ézett az üvegen keresztül, elmosolyodott, csíptetőjét furcsa grimasszal leugratta az orráról, a könyvecskét összecsapta, ráütött, és azt mondta :
- Lelked rajta, öcsém!...
Hanem aztán tartsd a hátadat az Enyetér úrnak helyettem !
Az orgyilkos megvetően legyintett, ilyképpen intézvén el Enyetér urat, és aztán nyilván az előbbi beszélgetést folytatva, azt mondta :
- Rágondoltam, lássa, amit az előbb mondott!...
Nem úgy van az !...
Születni kell mindenre!...
Maga, aszongya, csak int az ujjával, hogy három, és az a sszonynak már jó!...
A Hunka meg, lássa, néha nem is szól semmit , csak kimegy, mintha már fizetett volna, és az is jó!...
Nekem meg, ahogy odatesz egy új pohárral, már mindjárt mondja is, ez a negyedik, Török úr!...
No lássa !
A fiatalember nem nézett rájuk , de érdekkel hallgatta a beszélgetésüket.
Végül volt valami mulatsága.
Hirtelen aztán elhatározta, hogy mielőtt elmennének, odasiet hozzájuk, lepénzeli valamelyiküket, és elintézteti vele a dolgát .
Hanem ugyanebben a pillanatban felnyílt az egyik hivatali szoba ajtaja, és egy apró, kerek fejű emberke lépett ki rajta .
Fütyörészett, a kezét vidáman lóbálta, és megindult sietve, amiközben bokáig érő, kályhakürtőhöz hasonlóvá gyűrődött pantallója fürgén harangozott vézna lábszárain .
Flórusz már az első pillanatban tudta, hogy ismeri a kerekfejűt , de mégsem tudta volna megmondani, hogy ki az.
Hanem az emberke éppen feléje tartott, és amikor odaért, felkapta a fejét, ránézett, arcát mosolyra illesztette, azután a megszólítás módjával küzdve, nyájasan hebegni ke zdett .
- Áh!... áh !...
- Szervusz, Szopornyák! - mondta Flórusz, vidáman nyújtva kezét a jövevénynek, akiben egyik régi iskolatársát ismerte fel.
Szegény fiú volt a Szopornyák, aki otthon a kisvárosban az ő levetett cipőit szokta viselni, és az ő pénzén szokott itt-ott részt venni az úri fiúk mulatságain.
Alázatosan hajlongott régi patrónusa előtt, gondosan ügyelve, hogy minél kevesebbszer használja a te megszólítást, és közben irigykedve nézte Flórusz pompás lakkcipőjét, élesre vasalt nadrágját .
Az efféle találkozásoknál sztereotip kérdések után, amelyekből kiderült , hogy Szopornyák díjnok ott, a letétben, azt mondta Flórusz :
- Azt hiszem, a sors akarta úgy, hogy most teveled találkozzam , Szopikám!...
Nézd csak ...
Elmondta neki a dolgát .
A harangnadrágú vé gighallgatta, aztán biztos kézmozdulattal elvette tőle az okmányát .
- Ah, az semmi!...
Jöjj csak utánam! - mondta pártfogóilag , kezével kicsinylően legyintve.
Azzal előresietett, intve Flórusznak, hogy kövesse .
Ahogy aztán a kis harangozó egyre biztosabb l éptekkel nyargalászott a folyosókon, ahogy egyre konfidensebben nyitogatta és csapkodta a hatalmas szárnyajtókat, ahogy egyre bizalmasabb hangon beszélgetett a Szerbák, a Búza, a Deckner és a Kósa urakkal, a fiatalember bámulata nőttön-nőtt.
Amikor végül odakint voltak ismét a folyosón, Szopornyák így szólt pártfogói hangon, átadva az aláírt ívet :
- Nos, látod, ennyi az egész... nekem!
Ha bármi dolgod lesz itt , csak keress fel engem bizalommal!...
Sőt ha esetleg ide gravitálsz ebbe a hivatalba, amit azonban nem ajánlok, mert nagyon kihasználják az embert, csak szólj nekem, egyet-mást talán tehetek az érdekedben!...
Most isten veled, még ezer a teendőm !
A kerek fejű kis tútor gyors léptekkel távozott .
Flórusz hosszan nézett utána, és a nyál még keserűbb lett a szájában.
Egy pillanatig úgy képzelte, hogy a gyűrött, kopott nadrágszárak az ő gyönyörű önbizalmának a temetésére harangoznak .
- Ha ide gravitálsz, ebbe a hivatalba ...
Lehajtotta a fejét, és azon töprengett, hogy voltaképpen csalás lenne a részéről a jövőben, ha azokon a helyeken, ahol hízelegnek neki, ahol a modora, a származása, az elegancia miatt nagyra tartják és bámulják, ki nem jelentené, hogy tévednek, mert ő csak olyan kicsiny, aminőnek ebben a pillanatban érzi önmagát.
- De mi lenne akkor - tűnődött tovább -, ha mindenki ahhoz a mivoltához szabná a további önmagát, amelyikben a legkisebbnek érezte magát ?...
Hiszen akkor megszűnne minden akarat, minden törekvés, mert elvégre mindenkit érnek ilyen váratlan, gonosz, romboló pillanatok!...
- Áh, m á r vigasztalom magamat! - tette hozzá fanyar mosollyal.
- Pedig úgy látszik, hogy igazam van, mert hiszen ilyenformán csak valami olyan tökéletes lényről lehetne szó az alkotás terén, akit nem érhetne ilyen baleset, vagy aki oly távol tartaná magát mindenk i től, hogy...
- Ejh - mondta hangosan, az ujjával pattintva -, utóbb még valami teológiai vitába bonyolódom önmagammal !
Lesietett az utcára, illatos zsebkendőjével leverte kabátjáról a port, a cilinderét is végigsimította, és boldogan, a megszabadulás érzésével nyelte a pompás tavaszi levegőt.
A kapott kis seb olyan mélyen beleette akkor már magát a lelkébe, hogy nem is tudott róla, ahogy a tuberkulotikus nem tud hívatlan albérlőiről.
Sőt örömteljes megnyugvással vette tudomásul, hogy szürke, hétköznapi mu nkát végzett, ami oly jótékonyan ellensúlyozza az álmodozásokból született önvádakat, nyugtalanságokat .
Akkor már erősen délre járt; Flórusz kisietett a Körútra , villamosra szállt, és visszament a Ferencvárosba, hogy napok óta gondosan felnevelt tervét vég hezvigye .
Hat nap tel el már azóta, hogy a levelét feladta, de még mindig nem jött rá semmi válasz.
Akkor már teljesen tisztában volt a történtekkel, és nem volt nyugta többé.
Erős vágy szállta meg újra az asszony után, de nem tehetett semmit.
Malvinéknál nem volt még soha, fel tehát nem mehetett hozzájuk, sőt üzenetekkel sem merte zaklatni, nehogy bajba sodorja.
Pedig most már egyre határozottabban érezte, hogy attól az éjszakától fogva, amelyen a megbánás úgy szorongatta a szívét, már szerelmes is az ass z onyba.
Azt határozta hát, hogy elmegy a kedves házba, és kérdezősködik a család után.
Tisztában volt vele, hogy mindez haszontalanság , mert úgysem tudhat meg semmit, de hátha megláthatja őt, vagy ha még azt sem , úgy legalább őróla beszélhet majd .
Szívdobog va lépett házba, és amíg a kapu aljában a lakók névsorát olvasta , óvatos oldalpillantásokkal vizsgálgatta a ki-be járókat, nem láthatja -e meg az asszonyt.
Kedvtelve nézegette a belső csapóajtó színes üvegmintáit, a lépcsőház gázcsillárját tartó ércfaunt , és ezekben a pillanatokban igazán különös volt előtte, hogy a múltban talán éppen olyan közönyösen ment el a ház előtt, mintha az is csak egyike lett volna az unalmas téglabörtönöknek.
A lépcsőn idősebb úrhölgy jött lefelé egy tizenhárom éves forma leány kával, aki csintalanul mosolyogva mérte végig a fiatalembert .
Ez a fruska talán tudna valamit ?
Flórusz szíve boldogan vert az érdekes gondolattól, hogy szerelmének híre talán titkon szájról szájra röppenik már .
Belépett az udvarra, és körültekintett .
Hogy a házmester lakásához jusson, végig kellett mennie az egész udvaron .
Könnyed léptekkel indult meg, titokban fel-felpillantva a lakásra , amelyet az övékének tartott, és halkan dudorászva valami operettáriát, amihez a taktust a kesztyűivel verte, ide-oda csapkodva őket a kezében .
Amikor odaért, egy pillanatig küzdött az érth ető undorral, ami a házmester fogalommal kapcsolatosan reá nehezedett, de aztán a kilincsre tette a kezét .
Hanem az ajtó zárva volt .
Ilyenkor nincsen itthon senki!...
A házmester hivatalszolga a városnál, a felesége meg a leánya pedig bizonyosan a csarnokba mentek !
A szomszédos kis udvari lakás ajtajában fiatal leányka állt , kezében tarka tollseprővel.
Feje körül volt kötve virágos kendővel, de gesztenyebarna fürtjei kiszökdöstek alóla, és az egyik szinte elfedte csillogó , kerek, kék szemét.
Amikor Flórusz ránézett, elmosolyodott, fehér arca kissé kipirult, és mintegy zavarában hozzátette :
- Tessék talán egy óra múlva jönni !
- Megvallom, már némi kellemetlen dolgokat kívántam magamban Budapest minden házmesterének, de ha ilyen szép kis...
Magácska hozzájuk tartozik, ugyebár ?
- Áh... nem! - mondta a leány, bebugyolált fejecskéjét hevesen rázogatva, és a hangjából némi önérzet csendült ki.
- Csak ismerem a szokásaikat, mivel már itt lakunk hat éve !
- Ezer b ocsánat!...
No, hiszen mindössze az egyik lakó felől akartam tudakozódni, hogy... hogy mikor vannak itthon leginkább, mikor beszélhetnék velük... és ilyesmit!...
Hanem nagyon kérem, ne rázogassa olyan fenyegetően azt a tollseprőt, már úgyis meg vagyok ije dve a szigorú pillantásától !
A lányka elpirult, és nedves, vérvörös ajkai megint mosolygásra húzódtak .
- Nem is tudtam, hogy szigorúan nézek! - és zavartan riszálgatta a torkát .
Ekkor onnét belülről, a lakásból, sajátságos mekegő férfihang hallatszott :
- Kivel beszélsz, Piróka ?!...
- A házmesteréket kereste egy úr, de nincsenek itthon!...
Megyek már, bácsika !
Fejével búcsút intett Flórusz felé, aki egészen tisztán kiolvashatta a leányka szeméből, hogy szívesen maradt volna még .
- Csak még egy pillanatra, kér em! - mondta a fiatalember gyorsan, mielőtt a lányka elmehetett volna.
De hirtelenében nem tudta, mit mondjon, és a leány észrevette a kis csalást, kipirult, mint a rózsa, szemrehányón nézett új ismerősére, majd hirtelen megfordult, hogy besiessen .
De ekkor megjelent mögötte a bátyja .
Apró, sovány, de zordon arcú emberke volt, hosszú, gyér hajszálai keresztül voltak fésülve a fején, őszülő bajusza szabályos kis karikába volt kunkorítva.
A csíptető oly kajlán fityegett az orra végén, mintha véletlenül esett volna rá az emeletről .
Pár pillanatig némán nézte a fess fiatalembert, aki már attól tartott, hogy valami kellemetlensége lesz a kis szigorúval .
De nem úgy történt .
A bácsi rámutatott sovány, ráncos ujjával, ránézett a leányra, és azt mondta :
- Ezt az urat én látásból ismerem!...
A Golyó utcában tetszik lakni, ugyebár? - folytatta Flóruszhoz fordulva.
- Én Nordheimer szabómester vagyok és a Golyó utcába szoktam járni bevásárolni !
- Nagyon örülök, kedves Nordheimer úr! - mondta Flórusz kezet nyújtva, és ő i s bemutatkozott.
- Joghallgató vagyok! - tette hozzá kissé gyerekes önérzettel .
- Joghallgató... igenis! - mondta Nordheimer.
- Hallod, Piróka, az úr joghallgató!...
Tessék csak besétálni szerény hajlékunkba, joghallgató úr!...
Én egy kérdést lennék bátor... azaz ...
- A legnagyobb örömmel! - mondta Flórusz tréfásan, diadalmas pillantást vetve a leánykára, aki alig észrevehetően megcsóválta a fejét .
- Ez az én kis unokahúgom, a Piroska, én csak úgy mondom, Piróka , árvácska szegényke, hát idevettük magunkhoz a feleségemmel - mondta Nordheimer .
- Úgy, igen, a feleségem most nincsen itthon, de nem is baj, annyit beszél a jó lélek, mint a vízimalom kereke!...
Hát tetszik tudni ...
- Jaj, a bácsi már megint kezdi az örökség dolgát - súgta oda Piroska Flórusznak -, ennek sohasem lesz vége !
- Bár ne lenne! - súgta vissza a fiatalember.
- Csak maga is maradjon itt !
Piroska arca ismét lángba borult .
- Nem, nem kimegyek a konyhába! - mondta halkan .
Kisietett .
Nordheimer leültette vendégét egy ódon ripszkarosszékbe , megkínálta rövid szivarral, hozzátéve, hogy az igazi szomolnoki, aztán elkezdte magyarázni, hogy az ő családjuk tulajdonképpen orosz és német keverék, hogy ő vándorlegény korában Kurlandból vetődött Magyarországra, hogy otthon a fiatal Ezésez meg tizenöt évvel ezelőtt n őül vette a bájos Aztésazt, közben azonban meghalt a gazdag Akárky, aki neki mostohabátyja volt, azonban a kapzsi és fukar Nemtomky pörrel támadta meg a végrendeletet, sőt a kincstár is ...
Ismeritek a szegény ember ilyen reménytelen örökségi történeteit !
Flórusz csak fél füllel hallgatta az egészet, titokban egyre keresve tekintetével a Piroskáét.
De a leány egyszer sem nézett vissza rá .
Amikor Nordheimer már annyira belebonyolódott a dologba, hogy láthatólag már önmaga sem értette többé, amit mond, Flórusz szelíden közbe vágott.
Magyarázgatni kezdte neki a dolgot, gondosan ügyelve, hogy semmi aprodiktikus kijelentést ne tegyen.
Magyarázatába bőven vegyítette a latin terminusokat, hogy minél kevesebb értelme legyen neki.
Nordheimer egyetlen szót sem értett belőle, de azért gyönyörködve nézte a fiatalembert, szívéből örülve, hogy végül talált egy hozzáértőt, aki komolyan foglalkozik a dologgal, amint ő hitte, mert eddig még mindenki szépszerivel lerázta a nyakáról .
Közben a lányka is bejött, és friss pogácsát tett az asztalra .
Flórusz felhasználta az alkalmat, és felállt .
- Hát igen, kedves Nordovics úr - mondta -, a legjobb ...
- Nordovics!?... - csattant fel a lányka szívből kacagva, mialatt elővillantak hófehér fogai.
- Hallja, bácsi?
Nordovics !
Flórusz zavartan gyötörgette kis bajuszát, majd elmosolyodott .
- Bocsánatot kérek! - mondta, könnyedén meghajolva a szabómester előtt .
- Ez a kis bolond minden csekélységen akkorát tud nevetni, mintha a Peleskei nótárius -t látná! - mondta Nordheimer.
- Az volt ám a nagyszerű darab , h a ugyan tetszett látni !
Pár pillanatig elmerengett emlékein, majd lemondóan legyintett .
- A jogász úr nem emlékezhetik rá!...
Sokkal fiatalabb !
- Mindenesetre ismerem a darabot! - mondta Flórusz.
- Tehát , kedves Nordheimer úr, van a dolognak egy pontja, am ellyel, őszintén megvallom, nem vagyok teljesen tisztában.
Hanem majd utánanézek, és megírom önnek !
- Minek az a sok irkafirka!? - mondta a szabómester, Flórusz kezét rázogatva.
- Én is jobban megértem, ha úgy tetszik elmondani szóval!...
Tessék eljönni hozzánk!...
Nagyon fogunk örvendeni mindannyian!...
A feleségem is !...
Mennyit beszélhetett volna már azóta !
Flórusz a forma kedvéért szabadkozott kissé, de amikor a tekintete a leánykáéval találkozott, ráállt, hogy holnapután estefelé eljön ismét .
Amikor Piroskától búcsúzott, az nem nézett rá.
Hanem azt nem bánta meg, hogy a fiatalember kissé hosszabban tartotta a kezét a magáéban .
Flórusz már közel járt házához, amikor ráeszmélt, hogy az eredeti céljáról egészen megfeledkezett.
Egyre csak a menyecskésen b ekötött, barna fürtű fejecskét látta, amint tréfás-rosszallóan bólogat.
De most a bólogató fejecske mellett felbukkant egy halavány, szomorú , asszonyi arc is, és olyan volt, mint a liliom a mező virágai mellett.
A fiatalember ijedten hunyta be a szemét a látvány előtt, de az átcsillant lehunyt szempilláin keresztül is .
A két arc némán, szomorúan nézte egymást, és amikor hirtelen eltűntek, a szomorúság belefészkelődött a fiatalember szívébe .
Flórusz sietni kezdett, hogy minél előbb belemerülhessen kedves könyvébe, amelyet most már harmadszor kezdett újból.
Turgenyevtől olvasta az Egy vadász emlékiratai -t, és főként ha a scsigri kerület Hamletjének töprengéseibe merült, érzékeny lelkéről lassan lehullt, lemállott minden, ami bántotta .
Odaképzelte magát az elhagyatott öreg helyébe, aki egészen külön kis világot hordoz a lelkében, és úgy hányódik, bolyong nagy magányával az örökre idegenek között, mint a millió darabra pattant meteor egy szilánkja az űrben.
Gyakran volt az az érzése, hogy a maga vidám nevetése , az asszonyi szóra felvillanó tekintete, a baráti körben felcsendülő játékos éneke mindmegannyi hazugság, mert ő is a szomorúságra, a magányra született.
Megfigyelte már önmagán, hogy amikor szomorúság csap le rá , nem menekülni igyekszik az elől, mint a köznap emberei, hanem beleássa magát, és ha nem elég mély az, hogy szívéig érjen, addig ássa-vájja titkon könnyeivel, amíg az egészen elborítja .
Sietett, mert abban reménykedett, hogy a kedves könyv lapjai között nem fogja látni többé a két női arcot .
Ahogy a szögleten befordult, eszébe jutott, hogy ezen a helyen találkozott utoljára az asszonnyal .
Egy pillanatra megállt, mint akkor, és hirtelen eszébe jutott a kirakat, amelynek üvegében megnézte magát.
Odaállt eléje, és nagyon-nagyon boldog lett volna, ha a kedves hang újra megszólalt volna mellette.
De csend volt mindenütt; így ebédidőben alig volt ember az utcán .
A kirakat ugyanolyan volt, mint akkor, és a piros-poros , munkásnyakkendő is ott hevert régi helyén .
Egykedvűen nézegette, de hirtelen valami ötlö tt az eszébe .
- Piros... piros...
Piroska!...
Édes kis Piroska !
Boldogan mosolygott .
- Legyen ez is Piroska, hogy amikor látom, eszembe jusson mindig a kis borzas fejcsóválgató !
Fütyörészve sietett haza.
Ahogy az előszobába belépett, a fogason függő kabátr ól azonnal tudta, hogy a sógora már otthon van.
Csodálkozva nézett az órájára; fél három volt .
Besietett az ebédlőbe; a család már ott ült az asztalnál .
- Hol jártál ily sokáig, és micsoda ünnepélyesség sugárzik az arcodról? - kérdezte a nővére .
- Hja, ker esztelőn voltam! - mondta Flórusz rejtélyesen mosolyogva, és kezét dörzsölgetve leült .
- Végeztél a bírói letétnél? - kérdezte a sógora .
- Áh, igaz!...
Igen!...
Természetesen !
Átadta az okmányt .
- Végül valami okosat is műveltél! - mondta Marinczer tréfásan mosolyogva, de tisztán ki lehetett érezni a hangjából, hogy komolyan beszél .
Flóruszt az új hang - ilyesmiről szó sem volt azelőtt - annyira meglepte, hogy hirtelenében nem tudott rá felelni.
Közben az osztálytanácsos is észrevette , hogy a dolog kissé f ormátlanul esett, és hogy megelőzze az esetleg csípős választ, ami a fiatalembernél elég könnyen állt, barátságosabb hangon hozzátette :
- Lásd, rendszeresítenünk kellene, hogy az ilyen dolgokat , amelyeknek az elintézésére nekem a hivatalom miatt nem jut id őm, a jövőben te intéznéd el... természetesen... nem kérném ingyen...
Legalább valami kis jövedelem... és megismernéd a pénzkeresés nemesen felemelő érzését !
Flórusz arca lángba borult; kissé remegő hangon mondta :
- Kérlek szépen, mindig örömmel állok rendelkezésedre... de ... nem... pénzért!...
Én... elvégre ...
- Csak ne tüzelj!...
Ezzel a hanggal nem megyünk egymással semmire!...
Én a te korodban, mint jogász, már magam tartottam fenn magamat azzal, hogy leckéket adtam a kollégáimnak !
Flórusz kezében megre megett az evőeszköz .
Azt akarta mondani :
- Te megtehetted azt !...
De csak az ajka rándult meg, az utolsó pillanatban visszakapta a szót .
Hanem az osztálytanácsos leolvasta ajkáról a néma választ .
Nem felelt, és attól fogva az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem .
Odaát a szobájában Flórusz ezerszer is elismételte magában a párbeszédet, és gyötrődött a maga tehetetlensége felett, amiért nyomban nem tisztázta a dolgot egészen.
Mert érezte, hogy már késő, mert a kérdést felújítani teljes le hetetlenség .
- Ma ez már a második ilyen koppanás a fejemen! - tűnődött.
- Ugyan mi történhetett velem ?...
Vagy csak tévedek, és jóakaratú véletlenről lehet csak szó ?...
Lássuk csak nyugodtan!...
Az a kis Szopornyák kétségtelenül nem akart semmit sem monda ni, nem célzott semmire, ez majdnem kétségtelen.
Csak nagy boldogságában fecsegett, hogy sikerült neki előttem nagyszerűen fontosnak lennie, hogy sikerült a régi szívességeket valahogy viszonoznia!...
Hogy ügyetlenül csinálta a dolgot?
Bah!
Hiszen már az i skolában is úgy hívtuk, te buta tót!
A sógoromnak pedig, úgy látszik, igaza van!...
Csakhogy mindent tönkretesz az a tudat, hogy azelőtt szó sem volt köztünk az ilyesmiről !
Odaállta a tükör elé, és vizsgálgatta magát: nem néz -e ki gyengének, nyomorultnak, szánalmasnak, akinek láttán a felebarátja azon töpreng: hogyan segíthetne rajta ?
Az arca halavány, csüggedt volt ugyan, de tudta, hogy azt éppen csak e kínos percek okozták.
Hanem ahogy figyelmesebben szemügyre vette önmagát, az elfojtott szenvedélyektől hirtelen elöregítve, valami rejtelmes emlék suhant át a tudatán .
- Mennyire hasonlítok az édesapámhoz !
És ahogy az apa szót kimondta magában, hirtelen nagyot dobbant a szíve.
Akkor már tudni vélt mindent .
Visszasietett a lakásba, hogy a nővérével beszéljen .
Berta talán tudta már, hogy jönni fog, mert ahogy belépett, mélyen a kézimunkája fölé hajolt, és magához hívta Irént, hogy vele valami arra vonatkozó dolgot megbeszéljen .
Ki akart térni a fájdalmas párbeszéd elől .
Pedig akkor még csak egy levélről volt szó, az édesanyjuk leveléről, amelyben az arra kéri őket, hogy mivel néhány hónapig, amíg a dolgok jobbra nem fordulnak, nem küldhetik Flóruszért az ellátás díját, lássák őt szívesen mint vendéget, és ne éreztessék vele félszeg helyzetét .
Flórusz betegesen érzékeny lelkén átsajdult a gyanú, hogy fölösleges már minden további kérdezősködés .
Félt a kegyetlen bizonyosságoktól, azok elől mindig a barátságos bizonytalanságokhoz menekült, amiknek homályos gomolyából olykor előcsillant a tulipiros szócska: hátha !?. ..
Visszasietett a szobájába, és hanyatt feküdt a kereveten .
- Ha mindennek vége, fejbe lövöm magamat!...
Nincs kedvem ezzel a piszok élettel marakodni !
Bármely bonyodalom előtt állt, amely durván befurakodni készült kis tündérkertjébe, hogy ott legázolja a virágokat, és széttépje a nyugalmat , csak percekig érzett félelmet vagy szomorúságot, mert azután felbukkant előtte az abszolút biztos megoldás, az öngyilkosság.
Úgy játszott ezzel a gondolattal , mint pompás, csillogó játékszerrel, vigyázva, hogy meg n e tépje drága selymét, nehogy alóla ócska, szomorú csepű vigyorogjon elő .
- Ha majd rákerül a sor, azt írom Malvinnak, hogy őmiatta történt!...
Mily pompás elégtétel lesz ez a számára!...
Énnekem pedig oly mindegy, oly tökéletesen mindegy lesz !
Idegesen pa ttant fel fektéből .
- Mily hitvány és léha vagyok!...
Még most is hazugságokon töröm a fejemet, ahelyett hogy szemközt mennék a bajokkal !
A következő második napon gyönyörű reggel ömlött el a város felett .
A fiatalember kilenc óra tájban ébredt, akkor kinyitotta az ablakot, de a függönyt nem húzta fel.
Azután visszabújt az ágyába .
Vidám verébcsipogás csattogott be a szobába, és a messzeségéből a tavasz öreg hírnökének, valami rozzant zongoraverklinek merev, szaggatott muzsikája vonaglott erre-arra .
Sokáig heverészett még, de aludni többé nem tudott, csak zagyva , mámoros képeket látott.
Amikor végül felkelt, tisztán érezte, hogy szilárdan meg fog bírni állani a forgatagban, amelyet maga felé közeledni sejtett .
Vidáman dalolgatott, és aztán összeállította magában az esti toalettet.
Elhatározta, hogy ma már felöltőt vesz, és cilinderét is átadja nyári álmának, helyette előveszi azt a finom, könnyű , kávébarna puhakalapot, amelyik oly ízléses, kedves kis gőgöt árnyal az arcára .
Alighogy megreggelizett, az egyik kollégája jött fel hozzá, és azután együtt mentek le borotválkozni, onnét pedig a forma kedvéért benéztek az egyetemre, mert úgy hírlett, hogy Földes ma kivételképpen katalógust fog olvasni.
De nem lett a dologból semmi .
Ebédnél kimért, hideg, de azért simulékony volt .
Már hazamenet elhatározta, hogy formásan, végtelenül formásan ugyan, de hozzáférhetetlen lesz.
Nem tudta, hogy miért, de érezte, hogy ez az elhatározása rendkívül kellemes megnyugvással tölti el .
Délutánját a pénzügytan társaságában akarta eltölteni, de abból az lett, hogy a devalvációt tárgyaló oldal margójára lerajzolta a bekötött fejecskét .
Nordheimer mester még azon az estén tudtára adta a feleségének , nagy bőbeszédűséggel, de azért férfiúi tekintélyének megóvása, sőt öregbítése céljából megfontoltan tagolgatva mondanivalóját - hogy végül előkerült az a hozzáértő úriember, aki komolyan foglalkozik a dologgal.
Amikor cikornyás előadását befejezte, sóhajtva legyintett, és a megilletődöttségtől remegő hangon mondta :
- Megmondtam én ezt előre sz ázszor... ezerszer!...
Hanem hiszen csak asszonynépnek beszéljen az ember !...
Az emberi szem voltaképpen megfordítva veszi fel a külvilág tárgyainak képét: a házakat tetejükkel lefelé, az embereket lábukkal felfelé mutatja, és csak a megszokás láttatja ve lünk a dolgokat későbben helyesen.
A csecsemő még a gyertyatartóhoz kapkod, amikor a lángot szeretné megfogni.
- Ez a Nordheimer olyan különösen járt, hogy minden egyébbel tisztába jött ugyan, hanem az igazságot még vénkorában is makacsul megfordítva látt a .
Ha csikorgó januárban azt mondták neki, hogy a Duna vize beállott, nyomban kijelentette, hogy az nem lehet, mert ő már tavaly olvasta , hogy az idén enyhe tél lesz, és nyomban el is ment utánanézni a dolognak.
Hanem az örökség meséjét oly rendíthetetlenü l hitte, mint a szentháromság misztériumát.
Már politikai és szociológiai nézeteit is úgy formálta meg vasárnaponkint a körben, hogy azokból a plutokrácia feltétlen kárhoztatása kiérezhető ne legyen; gondolt a jövőre , amikor maga is plutokratikus ember l e sz, amint otthon titokzatosan mondogatta.
Ez a különös vakság férfiaknál ma már ritkább, hanem nőknél, válogatás nélkül, elég gyakori.
A miniszteri tanácsos felesége éppen úgy nem hiszi, mint a mosónője, hogy van valami különös abban, ha a férjét megcsalj a , ezzel szemben meg van győződve arról, hogy még ez a csekélység is nyomban rendbe jön, ha Szent Antal oltárán elhelyez harminchat krajcárt vagy egy kiselejtezett tésztarádlit.
- Nordheimer arról is meg volt győződve, hogy a fiatalember már két napja csa kis annak a bizonyos perdöntő pontnak a megoldásán töri a fejét.
Flórusz csak annyit mondott, hogy van valami a dologban, amit nem ért, hanem a szabómester azt egészen ösztönösen a döntő pont kérdésévé rafinálta magában, hogy az ezerfelé szertefolyó kételyeket megrendszabályozza, és hogy legyen egy szilárd cölöp, amelyhez a reményeit hozzákötözheti .
Felesége az intelligenciát illetőleg általában a szomszédasszonyi nyilatkozatoknak érzelmi alapon való mérlegelésénél tartott, az örökségügyet illetőleg azonban úgy volt, hogy bár ezernyi magyarázat után sem volt képes magának az ügyek állását illetőleg akár csak homályos, de valamennyire egységes képet is alkotni, nyugodt perceiben egészen tisztán érezte asszonyi ösztönével , hogy mindez semmit sem ér.
Hanem ha a férje pár deci bor után lelkesedve kezdte előtte a jövőt festegetni, vagy főként ha kedvező álmot látott, hajlandó volt a hátha mégis verőfényes álláspontjára húzódni .
A család igazi feje kétségtelenül ő volt, és azokat az apró ügyeket, amelyek az ő miniatűr körükben felvetődhettek, tetemes butasága mellett is eligazította mindig.
Most, hogy az új jogügyi szaktanácsos felbukkanásáról értesült, ugyancsak ösztönösen úgy érezte, hogy ez az ügy nincsen egészen rendben, sőt amikor a beismerkedés módozatait is végighallgatta, már bizonyosan vélte tudni, hogy a döntő pont kérdését jogi szaknyelven Piroskának hívják.
Leghelyesebbnek tartotta azonban várakozó álláspontra helyezkedni .
Mindez két nappal ezelőtt történt; a mai nap délutánján a várás izgalmaiból előállott feszültség a kis családnál hirtelen, minden átmenet nélkül megernyedt, és helyét az a meggyőződés foglalta el, hogy a fiatalember úgysem fog eljönni .
Csak egyikük tudta bizonyosan, hogy eljön .
Piroska .
Nevelőszüleinek lemondása csak elkedvetlenítette, de a meggyőződését egyetlen hajszálnyira sem ingatta meg .
Sötétkék ruháját, amelyben legszebbnek vélte magát, már kora délután felvette valami ürügy alatt, és most, hogy a perc közeledett, boldog izgalma nőttön-nőtt, mert már egész izzó kis szívével szerette véletlen lovagját.
Még a tegnapra virradó éjjelen álmot látott, amelyben a fiatalember megcsókolta az ajkát, és azóta nem volt nyugta többé.
Most édes, remegő habozással válogatott a helyzetek között, amelyekben hogy majd a belépő találja; igen vonzón ak találta ugyan a régi rendszert, a házimunkába való temetkezést is, de utóbb mégis az olvasás mellett döntött .
Mindezekből azonban az lett, hogy amikor a fiatalember végül megkopogtatta az ajtót, és belépett, a leányka ott állt a szoba közepén, és a szívé vel birkózott, hogy szét ne feszítse domború, hófehér mellét .
Flórusz vett néhány szál virágot a legelegánsabb belvárosi üzletek egyikében, és volt gondja rá, hogy a csokorkát a cég papírjába burkolva adja át a leánynak, azzal, hogy az egész csak némi visz onzás akart lenni a múltkori szíves útbaigazításért, és amikor meghajtotta magát, gyönyörűséggel látta, hogy a leányka keze úgy reszket a pár szál virág súlyától, mintha ólomtuskóval kínálták volna meg.
Azután az asszony előtt intézte el kis komplimentjét annyi természetes úriassággal és könnyed nonchalanceszal, amennyi nyomban részére hangolta a döntő családi véleményt .
Nordheimer régi ismerősként fogadta az ifjú jogtanácsost, és karját a karja alá öltve, bizalmaskodva mondta neki :
- Nos hát, doktor úr ...
Flórusz nem tiltakozott új címe ellen, csak annyit mondott :
- Rendelkezésére állok, uram !
És ebből a néhány szóból annyi pártfogói jóakarat, annyi megértő , megbocsátó, szeretetre méltó leereszkedés csendült elő, hogy bármely ohnet-i őrgróf készségesen a magáé gyanánt ismerte volna el őket.
Gyönyör percei voltak ezek a fiatalembernek: nagy, dicső és lovagi lehetett, amiről már annyit álmodott.
E percben a szívét szerette volna átadni hódolóinak, akiknek odaadó , meleg pillantását ott érezte égni az arcán, e p ercben ezrekkel szeretett volna bírni, hogy amíg átnyújtja azokat , szinte bocsánatkérő rebegéssel mondhassa :
- ...és addig is, kedves új ismerőseim, amíg a fényes álom valóra válik ...
És e pillanatban sejtelme sem volt arról, hogy gaz kis játéknak nyitotta meg kezdetét...
Csodás jogászi mondatokba kezdett ismét , amelyekből a háziak semmit, ő maga pedig csak annyit értett meg, hogy valami rejtelmes idegen beszél helyette, mert hiszen az ő lelkében nem él semmi más , mint az izzó vágy, hogy a pompás tavaszi e s tén ott térdelhessen a leányka előtt, akinek nedveskék szeme szerelmesen lobogott feléje .
Azt hiszitek tehát, hogy Flórusz csalt ?
Flórusz álmodott .
Nordheimer boldogan bólogatva hallgatta a fiatalembert, mosolyogva intett olykor igent, mintha minden szót é rtene...
Hátha az ő lelkében is felbukkant néha, hogy mindez csak rózsapiros álom, amely nem tökéletesedik valósággá soha, hanem az mit sem tesz , mert elég, ha testet öltve láthatja, ha édesen zengő szavakba foglalva hallhatja !?
Flórusz leült, és hanyagul egymásra dobta pompás lakkcipőbe és mintázott fekete selyemharisnyába bújtatott lábait .
Akkor már az asszony vette át a szót, talán akaratlanul is úgy szőve a beszéd fonalát, hogy voltaképpen egyre csak kérdezett.
És amikor egyszer Flórusz az osztálytan ácsos nevét említette, boldog sietséggel mondta :
- Ó, ismerem a nagyságos urat!...
Még titkár korában jártam nála valami hivatalos ügyben, és ő csak a névjegyét adta át, és mindjárt el lett intézve a dolog!...
Hát a nagyságos úr sógora a doktor úrnak !?...
Ez a pillanat döntötte el két lélek sorsát .
Mit szólt volna a puritán osztálytanácsos, ha hallotta volna, hogy a nevét milyen hitvány kis aprópénzre váltják fel !?...
Sötét volt már; Piroska behozta az állólámpást, és odatette az asztal közepére.
És ahogy a kedves fény végigömlött a kis szobán, az ódon bútorokon, a fiatalember úgy érezte, mintha már évek óta ismerné a szekrény tetején hallgató porcelán figurákat és az aradi vértanúknak a falon függő, néma gipszarcát.
Arra fordult a gondolata, hogy mennyivel szebb lehet a zimankós téli este, mint a parkettos, szőnyeges szobában, hogy mennyivel nyugodalmasabban lehet álmodozni a magasra vetett, levendulaszagú nyoszolyákban, mint a széles, hideg rézágyban.
Ennél a gondolatnál egy pillanatra lehunyódott a szeme, a szíve ped i g elszorult, mert most hallotta először a szegénység hívó szavát , az most nyújtotta feléje először barátságos, de sovány, sárga kezét .
Akkor már mindenki tudott mindent, Flórusz bátran és zavartalanul beszélhetett a leánnyal.
Értelmetlen semmiségekről beszéltek, és a leány egyszer véletlenül megemlítette, hogy esténkint ő szokott elmenni bevásárolni .
A fiatalember ránézett vágyó pillantásával, és halkan azt kérdezte :
- És ma ?.. .
Piroska lángvörös lett, és halkan így felelt :
- Már tegnap beszereztem mindent !
- És mikor szokott elmenni rendesen ?
- Amikor ez az óra elüti a hatot !
Az öregek odakint bajlódtak a konyhában; a fiatalember ajkához húzta a leányka kezét, és megcsókolta.
Azután elővette pompás arany zsebóráját , és mosolyogva hozzáigazította a falon függő ingaórához, amelynek porcelán oromzata középkori lovagvár bejáratát mutatta .
Az udvarra nyíló ajtón ismét kopogtak, és nemsokára férfihang hallatszott a szobába .
- Ki ez? - kérdezte Flórusz .
A leányka vállat vont .
- A Ramazetter úr! - mondta közönyösen.
- Így, esténkint gyakran el szokott jönni .
Flórusz vizsgálódva nézett a leányra, és halkan azt mondta :
- Ne féljen, kedves, nem leszek útban, de az viszont nagyon formátlan lenne, ha most mindjárt megszökném !
Piroska nem felelt, csak szomorú szemrehányással nézett a fiú szemébe .
- Jó estét kívánok! - mondta eközben az érkezett, és Flórusz a félig nyitott ajtón keresztül láthatta, amint esetlenül rázogatta széles peremű, fekete iparoskalapját.
- Nordheimer néni még csak most készül a vacsorához ?...
Ó, én már vacsoráztam!...
De hát ahány ház, annyi szokás!...
A Piroska kisasszony itthon van ?
- Tessék beljebb fáradni, Ramazetter úr - mondta Nordheimer , kezével a szoba felé intve .
Ramazetter megkopogtatta az ajtófélfát, esetlenül meghajolt, majd belépett .
De ahogy a szoba homályos szögletében megpillantotta az elegáns fiatalembert, udvarias mosolyra húzódott arca hirtelen fájdalmas-szigorúra rándult, mint a csicsóné-cukorból készült kis lárvák, ha az ember kiengedi őket az ujjai közül , amikkel eddig nyájassá kényszerítette őket.
Zavartan hebegett, de Piroska nyugodtan odalépett hozzá, kezet nyújtott neki, nyájasan szólt hozzá, és valahogy rendbe hozta a helyzetet.
Flóruszt k edvesen lepte meg az a könnyedség, amellyel a leányka mindezt elintézte .
- Ramazetter úr! - mondta Piroska, a jövevényt Flórusz elé állítva, aki kezet nyújtott neki .
- Igenis, az vagyok, mint közönségesen! - mondta Ramazetter kínos mosollyal, ami jelezni lá tszott, hogy ez elmésség volt.
Hanem dióbarna szeméből gyűlölet és megvetés villant a fiatalember felé.
Ő az elegáns úrifiúkat tömör egyöntetűséggel azzal intézte el magában, hogy azoknak széles e világon semmi egyéb gondjuk vagy teendőjük nincsen, mit az , hogy leányokat csábítgassanak .
Ramazetter asztaloslegény volt egy nagy bútorgyárban .
Égő, vágyó szerelemmel szerette Piroskát, magában izzó vallomásokkal környezte őt, de ha ott volt náluk, a szerelme buta kis tréfák , az okosságok, műveltséget és finomságot jelképező, ezerszer elmondott közmondások álarcába öltözötten mert csak piros ajkú, csengő kacagású kis istensége körül kóvályogni.
A leányért az életét is odaadta volna, a maga köreiben is jó fiúnak tudták, de az úri fajtát, akár volt rá oka, akár ne m , konok, gyerekes gyűlölettel gyűlölte.
Majdnem minden este benézett Nordheimerékhez, mindenki tisztában is volt a szándékaival, hanem a leány semmibe sem vette, és halálosan unta ostoba kis tréfáit.
A szülei meg úgy voltak vele, hogy - talán minden öntud atos számítás nélkül - evidenciában tartották a faute de mieux esetére .
Flórusz nyájasan, könnyedén szólt hozzá, hogy élét vegye a dolognak, pedig szeretett volna messzire röppenni onnét.
Fájó, különös érzés vett erőt rajta, akkor nagyon érezte, hogy nem odavaló.
És ahogy az asztaloslegény, hogy zavarát leplezze, szakadatlanul beszélt, és talán nem is véletlenül egyre kedves, régi, ostobán egyszerű kis emlékeket elevenítve fel a lánykával, idegenszerű érzése nőttön-nőtt.
Egy pillanatra lehunyta a szemét , és látni vélte a lánykát, mint nyári estéken a vasalólábú legénykékkel sétál - ezt a fogalmat ő maga teremtette a maga számára, értve alatta az egy darab bőrből szabott, formátlan, bütykös cipőket -, hallgatja az esetlen tréfákat, elígérkezik a rézöntők szak egyesületének estélyére és így tovább .
Ej, hiszen ha az ember előtt elvonulva a kedves nő egész élete , minden legkisebb mozzanatával együtt, talán nem is volna szerelem! - próbálta vigasztalni önmagát, de nem ment vele semmire .
Végighallgatta még Ramazette r néhány közmondását és alkalmi tréfáját, azután ajánlani kezdte magát.
De amikor a legénynek nyújtotta a kezét, nem állhatta meg, hogy némi malíciával meg ne kérdezze tőle :
- Mondja, Ramazetter úr, kegyed mindig közmondásokban beszél ?
A legény ellenségesen nézett rá, és azt felelte :
- Igen, mert így rövidebb!
És sok beszédnek sok az alja !
- Bravó! - mondta Flórusz szándékosan bántó elismeréssel, de bosszúság öntötte el, mert nem tudta bizonyosan: nem akart -e Ramzetter célzást tenni a mondásával.
Elpalástolta az érzését, és amikor a mesterlegénynek hátat fordítva , harmadszor is kezet nyújtott a leánykának, zsebéből félig kihúzta az óráját .
Piroska elértette a célzást, és rózsapiros lett .
Nordheirmerné, aki egész az udvarig kísérte a fiatalembert , bizonyára észrevette annak arcán a kellemetlen érzést, mert halkan odasúgta neki :
- Jó ember ez, csak olyan együgyű!...
Ne tessék törődni vele !...
Majd szép lassan kiadjuk az útját !
- Ó, kérem, semmi, semmi! - motyogta Flórusz, megijedve a dolgok gyors iramától, és elsietett .
Milyen gyorsan süllyed az ember, ha egyszer belelépett az ingoványba! - gondolta, és szinte undorodott önmagától .
Ahogy a kapun sietve kilépett, szinte összecsapódott egy férfival és egy nővel, akik karonfogva jöttek vele szembe .
Malvin volt a férjével .
Ahogy a pillantásuk egymásba fúródott, a fiatalembernek egy pillanatra elállt a szívverése.
Az asszony holthalvány lett, és a teste úgy megremegett, hogy a férje kérdőleg nézett rá, de nem vett észre semmit .
Az asszony megérezte, hogy a fiatalember már odakint az utcán megáll, és utánanéz .
- Eljött utánam, de hiába minden! - rebegte otthon, mikor egyedül maradt .
És másnap, hajnali félálmában rózsakertben járt, amelynek tekervényes, illatos útján Flórusz jött felé.
Arra ébredt, hogy szakad a könnye, és hogy azt mondja a homályos semminek :
- Édes mindenségem !
Három nap múlva Flórusz apró kis csomagot kapott .
Amikor felbontotta, a piros nyakkendő került elő belőle meg egy levél .
" Maga szörnyű ember!
Megőrült, hogy eljön utánam?
Nem gondolja meg, minő bajokba dönthetne!?...
Eszébe ne jusson még egyszer ilyesmi!...
Mit akar!?...
Ha valami különös mondanivalója van, pénteken este hét órakor beszélhet velem még egyszer... utoljára!...
A régi szép napok emlékéül elküldöm magának ezt a nyakkendőt, amely után úgy vágyódott!...
Viselje egészséggel !...
Üdvözli M. "
Flórusz tűnődve nézte a furcsa kis ajándékot .
Ez a nyakke ndő üldöz engem! - gondolta.
- Vagy megszököm előle, vagy szembeszállok vele !
Lehunyta a szemét, és megcsókolta a titokzatos prezentet .
- Most nem tudom, Malvint csókoltam -e meg vagy Piroskát ...
Pfuj!...
Úgy látszik, az én becsületem kezd három krajcárt sem érni!...
És mit tegyek, ha ez tovább is így tart, és én hiába küzdök ellene ?...
Rezignáljak ?.. .
Hogy is van a német bölcsesség!...
Az értékes lélek, ha rezignál, filozofálni kezd, a hitványabb - iszik!...
Hát én ebben is az eklektikus rendszer híve leszek: filozofálok is, meg - iszom is, mint eddig, vagy még jobban !
3. Csillagok
Nagy öröm volt akkoriban a Józsefváros ez irányban érdekelt körei szá mára, hogy Lakatos visszavásárolta vendéglőjét a Tingltől, akinek egy évvel azelőtt eladta .
Tavaly a Tingl felbukkanása egy sajátságos, névtelen kis köztársaságot robbantott szét, amelynek székhelye ott volt a vendéglőben .
Az új tulajdonos fontoskodó, tüchtig emberke volt, amint a felesége büszkén suttogta róla - egyik pillanatban a konyhában szaglászott, a másikban már kiugrott a söntésbe, hogy a vízvezetékkel babráljon, pedig valójában a csaposlegény torkát vegyelemezte.
Amikor végül megteltek az asztalok , már odakint a vörös teremben elkezdte dörzsölgetni a két kezét , hogy azok kellő lendületbe jöjjenek, és belépve a nagyterembe, kecsesen hajlongani kezdett a vendégek előtt, ősi vendéglősi tanok értelmében illemes kérdésekkel bosszantva őket.
Azután ide- o da szaladgált, intézkedett, és végül a fizetésnél szép , aranyszegélyű cédulácskákat vont elő a zsebéből .
A régi emberek megdöbbenve nézték a kietlen reformokat, aztán összesúgtak, és pár nap alatt eltűntek .
Lakatosnál mindez egészen másként volt .
Az ő vendégei is társadalmi állásuknak nagyjában megfelelően , bizonyos körökre oszlottak ugyan, de ezek a körök szerves kontaktust tartottak fenn egymás között.
Ott minden ember ismerte egymást nemcsak név szerint, de ismerte mindenki a másiknak életét, tudta a ki s titkát, és együtt sóvárgott vele reményeinek teljesüléséért .
Megfordult ott is naponta vagy nyolc-tíz idegen, de azok hamar végeztek, és aztán eltűntek ismét.
De aki a bennszülöttek közül oda belépett, az nem vendéglőbe ment, hanem hazatért.
Ha a tér felőli üvegajtó megnyikkant, a szakácsnő kitekintett hivatalos kis ablakán, és parancsnoki hangon hátraszólt a konyhalánynak :
- Mari!
A Bitskei úr jön!...
Hol a velős csont !?
- Mari!
A Fedor úr jön !... Üssön a levesbe két tojást .
Az érkezettek odabent a nagyte remben leszereltek, aztán kimentek a vendéglősi szobába.
Kezet csókoltak Lakatosnénak, és amíg az ebéd elkészült, leültek a feljáró lépcsőjére vagy máshová, megbeszélték a tegnap esti eseményeket, és megittak néhány csövecske törkölyt.
Ebéd után senki sem zörgött, kellemetlenkedett, hogy fizetni akar, hanem az egyik szó nélkül letette a pénzt a pohárszékre - egy krajcárig annyi volt az -, a másik csak felpattant és elsietett - ez majd estére fizet -, a harmadik pedig, aki tegnap este összeveszett a vendéglő ssel, cédulát küldött neki .
- Kedves Péter, ha be nem ismered, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a kontra volát negyven krajcár, nem fizetek!
Viszontlátásra estére !
Alkonyatkor az őslakók újra feltünedeztek, összeverődtek köreikben, melegen egymáshoz húzódtak, és attól fogva szőni kezdték ábrándjaikat, álmaikat, megbeszélték fájó szerelmüket, és szeretettel gyönyörködtek egymás mámorában.
Néha egyikük kisurrant a másik terembe, titkon megpiszkálta a villamos zongora hátsó, láthatatlan kis vaskampó ját, mire egy szilaj, görcsös fúga után felcsattant az offenbachi regedallam :
Voltam hatalmas és vidám !
Olyankor csend lett, olyankor az őslakók szíve elszorult, és a terem gázlámpák fényében tündöklő csodaszigetté vált, amelyet hiába csapkodnak a külső ember-óceán szennyes hullámai .
Mert e különös köztársaság tagjai, főként a belső kerek asztal vendégei, a szomorú, halk úriemberkék, mindnyájan voltak királyok már , mindnyájan voltak már hatalmasak és vidámak.
De amikor a trónjuk öss zeomlott, a hatalmuk elmállott, mint a folyó kavicsa, és a vidámságuk fakó emlékcsokorrá fonnyadt, bolyongásaik közben valamely csodánál fogva rátaláltak a tört remények szigetére.
A félbemaradt medikusból lett házitanító, a kényszernyugdíjba küldött tör vényszéki aljegyző, az utolsó szigorlatán kétszer megbukott kvesztori díjnok, a milliomos bácskai földesúr kitagadott fia, az iszákos , kedves, furcsa kis zeneszerző, aki sem zenét, sem pénzt nem szerzett, hanem a gazdag nagybátyja véredényeiben gyülekező m észre csinálta várakozástól keserű tréfákat - mind egyazon ösztönből talált rá a helyre.
Kifelé szépek és vidámak maradtak azután is , amennyire csak lehetett, csak egymás előtt nyitották fel lelkük sötét mélységeit, amikbe a világossághoz szokott szemek b ele nem láthattak volna .
Amikor a visszavásárlás híre szétfutott a kerületben, sok hónapos szoba tikkasztó nyári délutánjának csendjében serkentett boldog, vidám megbeszéléseket .
Flórusz e napok egyikének estéjén találkozott régi ismerősével , Szirmay Gyuriv al, aki azt mondta neki :
- Holnap este lesz a mi régi, kedves vendéglőnknek, amit a volt tulajdonosa visszaszerzett, az új felavatása!
Jöjjön el velem, biztosíthatom , hogy jól fog mulatni !
- Sajátságos - mondta Flórusz mosolyogva -, ma már harmadszor említ ik nekem azt a vendéglőt!...
Jöjjön fel értem, kérem, holnap estére, azután majd együtt elmegyünk!
Sajátságos emberek járhatnak oda, és én szívből utálom a hétköznapi embereket !
A fiatalember már két hónapja eljött a sógorától, és most a Salétrom utcában lakott albérletben egy számtiszt özvegyénél.
A régi lakástól vagy ötpercnyire vetődött el, ezért már az első napokban kidolgozott magában egy különös, csavaros útvonalat, amelyen indulva bárhova lejuthatott ugyan, de amelyik ellenkező irányban haladt a r é gi ház fekvésével.
Ábrándosabb, színesebb perceiben elhitte magának, hogy úri önérzete kerülteti el vele a régi tájat és vele együtt a véletlen találkozás lehetőségét is, hanem egyébként nagyon jól tudta, hogy a fájdalmas, kínos emlékek elől szökik.
Maka c s, életerős, regényeskedő hajlamával azonban sikerült a kettőt olyan hangulatban összebékíteni, amelynek túlnyomó részét az érdekesség és az önkényes száműzetés fájó gyönyöre alkotta.
De mindezek ellenére is, amint már említettem, időnkint megjöttek a tis z tánlátás kínos percei, amelyekben szinte menekülni szeretett volna önmaga elől .
Mert a sógorával való szakítása éppen annyira íztelen és gyerekes volt, amily fenségesnek és férfiasnak gondolta azt az első pillanatban .
Irén, a sógornője kottyantotta ki egyszer előtte - nem bírt a titkával -, hogy a szülei már két hónapja nem fizetnek érte .
- Ah, hiszen ez rettenetes! - mondta akkor Flórusz olyan hangon , mint a drámai hősök beszélnek.
- Mién nem mondottad ezt meg előbb ?
Akkor tökéletesen elfelejtette, hogy má r ugyanannyi idő óta gyáván bujkált a valóság elől.
A leányka akkor nagyon megszeppent, és rimánkodott a fiúnak, hogy tegyen úgy, mintha nem tudna semmit, de a drámai hős már nem állhatott meg többé.
Bezárkózott a szobájába, és hosszas tükörbe nézés és tö p rengés után végül sikerült összehoznia egy ostoba levélkét , amelyben gúnyosan ömlengő hálával köszönte meg sógorának eddigi szívességét és jótanácsait, amelyeket - írta - soha életében sem fog elfelejteni.
Ígérte, hogy az ő egyetlen célja is az lesz ezu t án, hogy ő is osztálytanácsos lehessen, mert az ha az élet teteje , és végül negédes finomkodással bejelentette, hogy elköltözik, miután belátta , hogy nincs joga sógora jóságával visszaélnie .
A levelet egy alkalmas pillanatban elhelyezte sógora íróasztalán , aztán elszökött hazulról.
Pár napig egyik barátjánál lakott, azután szobát bérelt, és a holmijáért hordárt küldött.
A hordár vissza is jött, de nem a holmival, hanem egy levéllel, amelyet a sógora írt .
" Kedves Flórusz!
Megbolondultál!?
Jöjj vissza azonnal ! "
A fia talembert a tacitusian rövid stílus erősen lesújtotta, és újabb levelet írt, amelyet ezzel a gyönyörű mondattal végzett: "Látni fogod, hogy elhatározásaim acélból vannak ! "
A válasz ismét rövid volt :
" Tökfilkókkal nem tárgyalok!
Tégy, amit akarsz ! "
Az ügy ezzel lezárult .
A fiatalember akkor elment egyik barátjához, egy dúsgazdag fiúhoz , és nagyobb mennyiségű pénzt kért kölcsön tőle.
A jövővel szemben való nemtörődöm bizakodás azonban egyetlen pillanatra sem rendült meg.
Tudta, hogy még sok hasonló forrás áll rendelkezésére, és úgy képzelte, hogy amint a diplomája a kezében lesz, mindent a legnagyobb könnyűséggel fog visszafizethetni.
Haza is írt egy magasztos levelet többször hangoztatva benne , hogy amíg őt az élet le nem tiporja, addig ne féljenek semmitől , nem gondolva meg, hogy ezzel a levelével mennyi bánatot okozott a két szomorú, szegény kis öregnek.
Azok azután kérték, rimánkodtak neki, hogy térjen eszére, és menjen vissza a sógorához, de hiábavaló volt minden .
Flórusznak mindjárt a szecesszió legelső n apján csalódásokon kellett átesnie .
Az özvegyasszony, akihez költözött, a legkisebb jelét sem adta hálatelt örömének, amiért a sors ily csodálatos, tökéletes urat vetett hozzá , sőt később is, amikor hanyag, játszi célzásokat tett a családját meg az összeköttetéseit illetőleg, és mellesleg megemlítette a maga bizarr életfelfogását, a fanyar kis vénasszony csak bólogatott, csak nézett rá acélkék szemével, mintha azt mondta volna, hogy neki ugyan beszélhet, neki már sok szobaúrral volt dolga, és ő jól tudja , hogy a milliomosok fiai nem ilyen piszok kis szobában szoktak lakni .
- Ám legyen! - mondta Flórusz, önmagával is ilyen érdekes mondatokban beszélve, amikor észre kellett vennie fellépésének hatástalan voltát.
- Tehát minden vonalon keresztül kell vinnem az úri, hideg elzárkózást!
Az ember egyre csak tanul!...
Hiba is lett volna részemről, ha túl közel eresztek magamhoz bárkit is, aki lelkem nívója alatt áll !
Akkoriban ezeknek az eseményeknek a hatása alatt érdekes és fontos elméletet állított fel a maga szám ára önmagát illetőleg, amelyről, azt hitte, hogy új és szűz eredeti.
Feltételezte, hogy életének bizarr folyását - mert az eddigi eseményeket már bizarraknak és rendkívülieknek ítélte, sőt garanciát látott bennük a továbbiakra nézve is - az a körülmény ok o zza, hogy őbenne voltaképpen két emberi lélek lakik és harcol szakadatlanul.
Az egyik, a nagyobb, a főbb, az igazi, a köznap kereteiből való kilendülést kétszerkettőien természetesnek találja, a kisded polgári megdöbbenéseket nevetve felrúgja, tehát szuve r én úr, aki önmagáért minden körülmények között megfelel.
A másik , az alárendelt, az unalmas, tűrt cseléd, az talán csak úgy lopózott belé a szürke emberek között, és beéri azzal, ha urának olykor fanyar tanácsokat suttoghat, és a kedvét megmérgezheti.
A k é rdés tehát nyíltan állt előtte: az ő élete voltaképpen akkor kezdődik majd, amikor a szuverén úr elunja a nyafogást, és végleg kitaszítja az unalmas, ízetlen lakótársat .
Flórusz ezzel az elmélettel aztán csodákat művelt, ennek az elméletnek a segítségével utóbb mindent elintézett .
Azon a pénteken - talán emlékeztek arra a pénteki napra? - a szokott időben elment a megszokott helyre, és ugyancsak a szokott módon találkozott is az asszonnyal.
Malvin remegő szívvel tette kezét a fiatalemberébe, mert éreznie kellett, hogy annak a szörnyű estének, a nehéz fogadalmaknak, az új, keserű elhatározásoknak nyoma sincsen többé a lelkében , hogy tehetetlen gyengeségében nem kíván mást, mint a régi tündérálom visszatérését.
Akaratlanságának tudata marcangolta a szívét , lángba borította az arcát, de csak ment engedelmesen, vakon, úgy , mint régen .
Hanem amikor odaértek a kedves ház elé, nem volt ereje többé, hogy önmagát, az örök asszonyt megtagadja, és tovább is rejtegesse azt, amit megtudott.
Fátyolos szemét a szuverén úrra, a derék kis jogügyi tanácsosra emelte, és mialatt mosolyra kényszerített ajkai az el nyomott sírástól rángatóztak, azt kérdezte tőle halkan , remegve :
- Ma is fogja kéretni a sógora ?
Akkor elég lett volna, ha a szuverén úr erőt vesz önmagán, ha valahogyan elrejti kipirult arcát - az sem lett volna baj, ha nem sikerül, elég lett volna a puszta jó szándék is -, ha mit sem sejtő arcot mutat, ha kijelenti, hogy nem érti a kérdést, és nyomban áttér valami másra, vagy akármi - hanem a nyegleség ördöge abban a pillanatban elfeledtette vele az első kis gazságot, el a megbánások éjszakájának fogadal m ait, el az ébredező szerelmet, mindezekért az érdekességnek egyetlen pillanatnyi gyerekes örömét kínálva cserébe, és ő ezt az utóbbit választotta.
Nem leplezte kis zavarát, sőt bosszantó fölényeskedéssel mosolygott, mintha azt mondta volna: már én ilyen kis ördög vagyok édesem !
Az asszony észrevette a mosolygást, és a lelkét újra elöntötte a megaláztatás keserű mérge .
Még megindultak a lépcsőn felfelé, ott azonban Malvin előtt feltűnt a férje múltkori, elgyötört, szomorú, könnyes arca, és visszacsendült fülébe a gyenge, tehetetlen ember csukló sírása.
Dermedten meredt a szörnyű látomásra, majd kirántotta kezét a fiatalemberéből, megvetően végignézett rajta, azzal megfordult és elsietett .
Flórusz akkor sokáig állt még ott mozdulatlanul.
Úgy volt, hogy utánas iet az asszonynak, izzó szavakkal bocsánatot kér tőle, de a lába nem mozdult.
Gyávának és hitványnak érezte magát, és otthon hiába próbált vidám és gondtalan lenni, hiába tréfált a sógornőjével, a szíve megrebbent, és a kezét el kellett rejteni, mert ére zte, hogy fázósan remeg .
Két hónap múlt el azóta, hogy az asszonyt nem is látta, hírt sem hallott felőle, de a gyötrelmes kép sokszor kiújult álmaiban.
A piros nyakkendőt elásta valami lommal telt láda fenekére, nehogy az emlékeit visszaidézze, de azok hívatlanul is visszajártak, és amikor halkan megérintették a vállát, hogy: itt vagyunk!, és suttogni kezdtek a fülébe , ijedten menekült előlük vidám barátai közé vagy egyebüvé .
Amióta azonban az elméletét felállította, a nagyszerű, a főlélek ilyen kísértetjárások alkalmával azt mondta a vergődő, sóhajtozó másiknak: te azt nem érted!
Aki valamire el van hivatva, aki számára különös életút van kijelölve, annak össze is kell tudnia tiporni azt ami gátolja abban, hogy úgy cselekedjen, amint különös lelke kívánja !
Nem tudom, hogy miért, de érzem, hogy ennek így kellett történnie, kellett, hogy rommá döntsem azt a szép, de céltalan kis világot !
Maga a nagy természet is csak rombolás helyére tud újat építeni!...
Az aggódó , szürke pótlélek ugyan azt szerette volna válaszolni, hogy: barátom, te oly arcátlanul és ostobán hazudsz, mint a kis kölyök, ha bajban van! - de nem felelt semmit, és így a dolog valahogy rendbe jött .
De minden, minden belehullt, és élét, súlyát veszítette abban a tündéri forgatagban, amelyben új szerelmének izzó élményei keringtek körülötte , elfedve a szemét, a fülét, hogy ne láthasson mást, mint az ibolyakék szemek ragyogását, hogy ne hallhasson mást, mint újra meg újra csak azt, amit a leányka legutolsó találkozásuk alkalmával mondott neki: amióta az ajkamat megcsókolta, olyan szomorú vagyok, hogy legjobban szeretnék meghalni!...
Miért is tette !?...
Egy hónapja volt már ennek, azóta nem látta a leányt .
A sógorával val ó szakításról annak idején nem szólt a kis családnak, csak később említette, nehogy valami ellentmondásba keveredjék, hogy kibérelt egy kis hónapos szobát is, mert otthon a folytonos vendégeskedés miatt nem tud tanulni .
Nordheimerékhez hetenkint csak egyszer ment el már akkor is .
Az örökségügy valahogy elkopott, lehetetlenné vált, de hiszen akkor már nem is volt szükség semmiféle ürügyre.
Nordheimer is, a felesége is tudta már, hogy mennyiben áll a dolog, ezt is tudták, hogy a fiatalember esténkint megvárja a leányt.
Tudtak mindent, de egyelőre nem bolygatták a dolgot .
Rendületlenül bíztak a leánykában, az elegáns fiatalember társasága pedig módfelett hízelgett nekik.
Járni nemigen jártak sehova, és így nem is igen volt, aki beleszólt volna a dologba.
Későb b Ramazetter is észrevette, hogy fölöslegessé vált, és lassankint elmaradt .
Az volt a legszebb tavasz; a bágyadtan lobogó nap arca napról napra diadalmasabb pompában égett, a budai hegyek kis nyaralói, amik azelőtt oly árván fehérlettek a messzeségben, lassan-lassan zöld lombok közé rejtőztek , a gyepszőnyeg nyers, nevetően vidám zöldjébe naponta új és új árnyalat vegyült , és hajnalonta a nyitott ablakon keresztül vidám madárfecsegés törte szét a csendet .
Piroska a Duna-parton szeretett járni, vagy a kis pro pellerek reszkető fedélzetéről nézni a haldokló napnak a vízen szétömlő, ragyogó vérét.
Mindketten szerették a víztükör ezer rejtelmét , mindketten sokáig elnézték a vízbe hullott lombot vagy a hontalan, árva kis fatönköt, amire ki tudja, mi sors vár.
Bár m ely érzést vagy gondolatot könnyűszerrel tudtak átültetni egymás lelkébe, szilárdabb ütközőpontnak nyoma sem volt sehol, és ez azzal a meggyőződéssel gyönyörködtette őket, hogy egymásra kellett találniok, holott a valóság az volt, hogy különben is egyénie tlen, csak szeretettel és a minden felett való csodálkozás készségével telt lelkű, most meg éppen szerelmétől tehetetlenné zsarnokolt leányka egyetlen pillanat alatt magáévá tett mindent, öntudatán kívül is, ami a fiatalember izzó gondolatvilágából kipatt a nva feléje közeledett.
És ha megfordítva történt, már csak ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak a visszfényéről lehetett szó, de ők ezt nem tudták, és töprengéstelen boldogsággal örültek egymásnak.
Mindaz a kissé színpadias kiválóság, amelynek a fiatal e mber birtokában volt, teljes fényében csillogott e séták alatt - kár lenne a színpadiasságot félreérteni a szerelmes fiatalember terhére ; egyetlen lángoló szerelemből sem hiányozhatik az - ha az ifjú szépen kidolgozott termetére fordult a szó, a fizikai , a testi erő gyönyörűségeibe merültek, elfeledve, hogy a legelső nagy kezű munkásember legázolhatná őket; ha a fiatalember francia vagy angol idézeteket szőtt a beszédjébe, a szerelmes leány szemében a tudás glóriája övezte őt, és gondtalan, öntudatlan ti t ok maradt mindkettőjük előtt, hogy a tudásnak itt körülbelül vége is van: és végül, ha Flórusz a sárgán ringó, végtelen rozstáblákról és a vidéki kastély hűvös termeiről álmodott, ismét nem akart megcsalni senkit e mérhetetlen nagy világon, csak önmagát .
A fiatalembert akkor már gyötörni kezdte az élet; amely napon újabb szomorúság ült a lelkére, amelyiken újabb csalódás vigyorgott a szemébe , újabb megbántás tört rá orvul, annak az estéjén ezerszer több gyengédséggel övezte e leánykát, ezerszerte engedelmes ebb volt annak minden kis szeszélyével szemben; csak a faragatlan , gyáva fickó torolja meg az őt ért csapásokat, megaláztatásokat azokon, akiket a sors az ő akarata alá rendelt.
Legfőként pedig akkor érezte, hogy Piroska az egyedüli, akihez sebzett szívé vel menekülhet, amikor önmagában kellett csalódnia, ami pedig akkor már nemegyszer elérte szintén .
Azok a bizonyos bevásárlások, amelyeknek ürügye alatt a leányka eleinte kiszökdösött a találkozóra, régóta lelepleződtek már, már az asszony járt a dolgok után, a fiatalok mehettek a maguk útjára, és azért sem szólt senki, ha Piroska csak későn este ment haza.
Ilyenkor Flórusz csak a kapuig kísérte, hogy a háziak mendemondáit elkerüljék.
Amikor elváltak, a fiatalember kezet csókolt a leánynak, és aztán mindegy i kük egyedül maradt aznapi emlékeivel, újra meg újra átgondolnivalójával.
Flórusznak nem volt a lelkéhez oly közel álló bizalmasa , akinek beszámolhatott volna a tündéri percekről, a leánykát meg nem zaklatták azokkal a fondor, cselszövő kérdésekkel, amelye k oly igen otthon vannak a lányos házaknál.
A két öreg talán visszaálmodta a régi időket, és akkor már mindegyikük tudta is, miről beszéltek a fiatalok.
Nevelőanyja néha megsimogatta a leányka haját, s gyengéden kérte , hogy legyen úr maga felett, de csak a nnyi volt az egész.
Piroska ilyenkor megcsókolta az anyja kezét , de magában már nagyon jól tudta, hogy az fog történni, amit Flórusz akar .
Május huszonhatodikán volt Flórusz első ünnepélyes találkozása önmagával.
Akkor tudta meg először, hogy eddig csak egy felületesen ismert ismerőst látott maga előtt, valahányszor kedvtelve nézegette magát a tükörben .
Ezen a napon Budán jártak .
Előző éjszakán Flórusz a leányról álmodott, de reggelre csak édes derengés, szomorú gyönyörűség maradt belőle, maga az álomkép elröppent.
A nap jól telt; a délutánt új világának már megszeretett néhány emberével töltötte egy kis Duna-parti vendéglőben, és a sok új benyomás, a sok szokatlanság, amit ott hallott, azzal a meggyőződéssel töltötte el, hogy most kezdi az életet a maga v a lójában megismerni.
A kisvendéglői élet akkor még elég új volt számára ahhoz, hogy elhiggye, hogy az ottani spriccer-liberálisok, az élet e fölényes felülről nézői odakint a nagy forgatagban is úgy cselekszenek, amint ott beszélik, nem pedig pusztán csak á lmodoznak arról, ahogyan szeretnének vagy szerettek volna .
Mindegy: a fiatalember végső benyomása az maradt, hogy ma részesült az első komoly életstúdiumban, amióta magára maradt, és ez örömmel töltötte el .
Este hat órakor találkoztak, akkor áthajókáztak a Lánchíd budai fejéhez, és onnét karöltve sétáltak fel a Halászbástyára .
A keskeny Jezsuita lépcsőn kisebb, iparosnak látszó társaság jött szemközt velük, és az egyik leány meglepetve nézett Piroskára és az elegáns fiatalemberre, és arcára kiült az irigység.
És ahogy elhagyták őket, anélkül hogy hátranéztek volna, megérezték, hogy a társaság utánuk leselkedik, és róluk suttog .
- Ki volt ez a leány? - kérdezte Flórusz .
Piroska közönyösen legyintett, pedig a szívét szinte szétfeszítette a boldogság .
- Valamik or jó barátnők voltunk, együtt jártunk iskolába, de már régebben elszoktunk egymástól!
Lehetetlen kitartani vele!
Annyira irigy, hogy lassankint minden barátnője meggyűlölte!...
Látta az arcán most is azt a kaján irigységet ?
- Ó, igen, láttam - mondta Flórusz könnyedén -, pedig igazán nincsen rá semmi különösebb oka !
A lány pár pillanatig hallgatott, majd pirulva, halkan azt mondta :
- Azt én tudom jobban !
Felemelte a szerelemtől izzó és a szeméremtől nedves szemét, és Flórusznak akkor hirtelen, boldog vá ratlanságban eszébe jutott az álma .
Azt álmodta az éjjel, hogy megcsókolta a leány rózsaszínű vállát .
A csók nyomán akkor is ily nedvesen égett az ibolyaszempár, az hozta vissza az álomképet .
Akkor már fent voltak a bástya emeletén, és lenéztek a millió fényben úszó városra .
- Mintha valami mérhetetlenül nagy tündérkertet látnék! - mondta a leány, szinte könnyezve a boldogságtól.
Nem járt még soha ezen a vidéken .
Egyedül voltak ott fenn, csak az alsó folyosóról hangzott fel itt-ott egy-egy lépés egykedvű ko ppanása .
Flórusz előtt hirtelen újra feltűnt az álomkép.
A torka elszorult , füle zúgni kezdett a felcsapódó vértől, átölelte a leányt, és megcsókolta az ajkát.
A leány nem mozdult, nem szólt, sokáig hallgattak még azután, és nem néztek egymás szemébe.
A szívük remegéséről megtudták, hogy lelkük fehérségén már ott a fekete pecsét .
Másnap csalták önmagukat is, egymást is: közönyös dolgokról beszéltek, hanem harmadnap a leány hirtelen sírni kezdett, és akkor mondta , hogy a csók íze után a halálra vágyódik .
Azóta nem látták egymást .
Ezen az éjszakán Flórusz, amikor hazament, megint belenézett a tükörbe, nem a pompás, csiszolt konzoltükörbe, mert annak híre sem volt már a szegényes kis szobában, hanem a falon fityegő ócska, szivárványos jószágba , amit talán a sok albérlő nézett ilyen homályossá, és azt mondta a visszanézőnek :
- Kedves barátom, maga bolonddá tartott engemet!
Elhitette velem , hogy okom van félni a magam gyengeségétől, és ezért mindenféle buta kis mesét komponáltatott velem a magam megnyugtatására !
Menjen, ahová akar, elég vagyok én magam is ahhoz, hogy úr maradjak.
Lássa, ma este még úgy éreztem, hogy menthetetlenül beleszédülök az örvénybe, és most már bizonyosan tudom, hogy ha a szívem szétszakad is, nem fogom addig látni a bólogató fejecskét, amí g ezek a pokolbeli lánggal égő gondolataim el nem hagynak!...
Én úr vagyok, és az úr csak úri dolgot művel !
Másnap valami ócska, naiv mesét írt a leánynak - gyalázatnak tartotta volna valami komplikált, körmönfont hazugsággal előállani -, amiért most bizo nyos ideig nem mehet .
Hanem a leányka tudta jól, hogy mi történt szerelmesének lelkében .
Elment a templomba, keservesen sírt, hanem a fiatalembert csak ezerszerte jobban szerette, mint azelőtt .
Két hónapig nem látták egymást, addig csak vágyódó gyönyörűséggel sejtették, hogy a közvetlen közelségben leskelődik már a pillanat, amelyik újra összehozza őket .
Kedden, azon a napon, amelyen az ismerőse meginvitálta a Lakatos-féle másodfelszentelésre, Flórusz levelet kapott édesanyjától.
Már a borítékon megismert e az írást, és ösztönösen félt a reá váró szomorúságoktól .
A levél, még ha a címzése ismeretlen is, az ezeregyéj bűvös palackjára emlékezteti új gazdáját, amiből ki tudja, minő szellemek, jók vagy gonoszak rebbennek -e elő, ha az útjuk szabad lesz?
Az apró, fekete betűk életre kelnek, előrajzanak börtönükből, és ha szemed előtt eljárták csodálatos táncukat, befúródnak a lelkedbe, és örömre gerjesztik vagy megmérgezik azt .
Bármint van, az a pillanat, amelyben a levelet felbontod, nem barátod, mert megbolyg atja legjobbadat, a nyugalmat .
Legfélelmesebb az elszegényedett anya levele .
Jobb volna talán, ha feltárná a bajokat a maguk vadvörös nyerseségében, ehelyett azonban a reszketeg sorok között a véget nem érő sejtelmek undok embriói nyüzsögnek, elfedezve az Isten segedelmére való értékes és becses utalásokkal és szívet facsarón együgyű jó tanácsokkal .
" ...és menj el Facsinay úrhoz - írta az édesanya -, ő nagyon szeretett téged, sokszor lovagoltatott a térdén, és így hívott: szőke kis aprólékom!
Ő bent van a minisztériumban, ő majd hamarosan szerez neked valami jó állást, és azután vége lesz minden gondodnak ! "
Ez a Facsinay mint csesztregi földesúr valamikor szomszédjuk volt odalent, de amikor a jó öreg rebesszerek, mauzik és cupásszok egy feneketlen neszmél yis üvegen keresztül felszippantották egész Csesztreget, feljött Pestre, és díjnok lett a belügyminisztériumban, de onnét nemsokára kitolták .
Már két évvel ezelőtt meghalt paralízisben .
" ...menj el mindennap a templomba, kérd buzgón az egek urát, hogy seg ítsen rajtad, és majd meglátod, minő megnyugvást szerez ez lelkednek. "
Úgy lesz, anyám! - gondolta Flórusz mosolyogva.
- Ezt a megnyugvást aztán majd papírba csomagolom, és hazahozom a háziasszonyomnak , hogy süsse meg ebédre !
Hanem a legnehezebb még hátravolt .
" ...Itt is, ott is maradt még valamicske, amire már nem is számítottunk, a Dugonyi szomszéd is - emlékszel még rá? - meghozta a régi adósságát, hát ami fölösleges kis pénz így összejött, azt a mai postával elküldöttük a címedre. "
Flórusz elhalványodott .
Ez kemény csapás volt .
A legelső pillanatban arra gondolt, hogy a pénzt nyomban visszaküldi egy levél kíséretében, amelyben nem mond ugyan semmi konkrétumot - mi valóságot mondhatott volna, ami kellemes lett volna? -, hanem amelynek mesterségesen laza, szétfolyó mondatai közül mégis olyasmi fog előcsillanni, hogy a pénzküldés bohóság volt , hogy ők, az öregek odalent túlontúl meg vannak döbbenve az élettel szemben, ami pedig ezer alkalmat ad a megújhodásra és így tovább .
Flórusz már megint és már megint, maga tudtán kívül, csaláson törte a fejét .
Hanem amikor megszokott délutáni álmára hajtotta a fejét a kopott , rugója züllött ripszkanapéra, amikor megkerülték a félálmok, amik oly játszian összekuszálják a való élet valóságos és morál pingálta körvonalait - amikor testét megszállta a gyönyörteljes zsibbadás, a tülekedésből való kikapcsolódás érzése és vele együtt a semmi konvenciós aggálytól tönkre nem fanyarított tudat, hogy én vagyok a végtelen, a nagyszerű forgás tengelye, a legelső, és hogy az altruizmus, a morál, a becsület cs a k a szükséges ungventum, a mely e forgásból kisimítja a zökkenőket -, akkor már nem volt szüksége hazugságra.
És végül, amikor ráeszmélt - csak most, hogy már itt volt a segély, addig nem -, hogy a korábbi pénze, kedves , pajzán szokásához híven sokkal előbb elfogyott, mint ahogy ő számította - akkor meg már bizonyosan tudta, hogy a pénzt el kell fogadnia.
A kellő indokolás nyomban készen is volt: ő most van az élettudományok nagyszerű lendületében, és ennek a tandíjnak a segítségével ő majd ezerszeresen t ö bbet tud tenni úgy önmagáért, mint a szüleiért, éspedig ezúttal nem oly csodálatos, lehetetlen, ábrándos utakon, amint ezt édesanyja írta - nini! ezt egy alkalommal, majd akkor, amikor a nagyszerű tervek már beteltek , kedves, megbocsátó humorral meg is fo g ja említeni az édesanyjának -, hanem komolyan, az élet letiprása árán.
- Legnagyobb súllyal azonban az esik a latba, amit már többször hallott , és amit igazán nem is nagy mesterség kitalálni, hogy a karrierje kezdetén levő úri fiatalembernek jól kell ele r esztve lennie hazulról, a benyomásoknak, amelyeket kezdő útján tesz, kellemeseknek kell lenniök.
- Szegény, buta kis Flórusz akkor még azt hitte, amit mindnyájan hittünk az ő korában, hogy a maga diadalmas , önmegelégedett hangulatait mások is annyira bec s ülik, mint ő maga nagy, fontos önpillanataiban .
Amikor felébredt, a délutáni alvást követő gyűlölködő hangulat tisztult világánál kissé tépettnek látta délutáni okoskodását, hát kénytelenségből kompromisszumra lépett önmagával, és elhatározta, hogy a pénzt Piroska örömére, boldogságára fordítja.
Ő már a családi szeretet-együttesbe tartozik, a leány öröme vissza fog sugározni őrá is, és a munkakedvét emeli , így hát a pénz mindnyájuk javára fog kamatozni .
És a hangulatbeli helyzet egyre javult; amikor az isme rőse feljött érte, már nyugodtnak, vidámnak és az őt megillető formás fölényeskedésre késznek érezte magát .
Ezek az érzései azután teljes virulenciájukban ki is ültek a külsejére; ő maga is érezte a lépésein, minden mozdulatán, hogy teljes birtokában van minden tőle telőnek .
Ha lettek volna is ez irányú kétségei, azok nyomban elenyésztek volna az őslakók magatartásának láttán.
Azok nyugtalanok, feszélyezettek voltak, és idegenkedő merevségükből nem volt nehéz kiolvasni, hogy önmagukat álmodták vissza olyannak, mint az új jövevény, minélfogva abban álmaik megcsúfolóját látták.
De mindez rövidesen másként lett, mert a könnyelműségre , a bolondos különösségekre hajlamos Flórusz nagy könnyedséggel találta bele magát e száműzöttek külön kis világába; elmés v o lt ő is, mint azok, tudott gyönyörködni a szegények, a reményüket vesztettek ötletes cinizmusában, amit eleinte csak mint annak felette álló , attól nyugodt biztosságba visszavonult hallgató vett tudomásul, bár a félő sejtelemtől néha megrebbent a szíve , a mikor látnia kellett, hogy különös, hajótörött úgy ismerőseit annyi szeretettel és oly könnyen érti meg - hanem ahogy a bor fogyott, és a fáradt szemek kigyúltak, ő maga is belesodródott a keserű elmésségekbe, és már azzal sem törődött, hogy mérges iróniá j a önmagának is gyönyörűséget szerzett .
Hanem amikor a kocsmát bezárták, és a társaság kávéházba vonult, ő megszökött tőlük, és egyedül sétált be a Centrálba egy feketére .
Fél három lehetett, amikor megindult hazafelé .
Az éjszaka hűvös volt; felhajtotta kabátja gallérját, és elfogta az apró fázások kellemes érzése.
Mosolyogva gondolt vissza a különös estére, és egyre azt a furcsa, zárkózott emberkét látta maga előtt, aki két társával együtt ott ült a mellettük levő asztalnál, egész éjjel alig szólt kettőt , hanem időnkint rámutatott az asztalon álló móri borospalackra, és azt mondta: Memento mori!
Azzal töltött és ivott .
- Milyen kár, hogy ezt a zárkózott kis bortömlőt nem hívták Mórnak!...
Passzió lett volna, amikor a fizetésre került a sor, azt mondani neki : és most te memento, Móric!...
Micsoda ostobaságokon töröm én a fejemet!...
Szép kis indulás az új élet felé!...
No, mindegy!...
Egyszer volt , vége van!...
Gyerünk haza !
Otthon két levelet talált az asztalán .
Úgy látszik, ma a levelek napja van! - gondolt a vidáman.
- Lássuk csak őket !
Az elsőnek címzéséről finom női írás mosolygott feléje.
Ismerte a betűket, de most képtelen lett volna megmondani, ki írta a levelet .
- Ki lehet ő, és honnét tudja a lakásom címét ?
Irén írt, a sógornője .
Hívta, hogy látogassa meg őket, mert ő is meg a nővére, Berta is, nagyon szeretnének beszélni vele.
- "Ha a sógoroddal nem akarsz találkozni - írta a leány -, jöjj esti öt és hét között, olyankor bizonyosan nincsen itthon ! "
Flórusznak jólesett a tudat, hogy érdeklődnek iránta.
Főként Irén részéről volt ránézve a dolog kellemes.
De mindent tönkretett a sógorát illető gyengéd célzás .
- Ha nem akarok vele találkozni!?...
Hm!
Tehát kímélnek, mert sejtik, hogy azok után...
Brrr!...
Ezzel ugyan kár volt a hangulatomat megmérgezni!...
Majd holnap felelek rá !
A másik levél idétlen, girbegörbe írással volt megcímezve és a régi lakásra dirigálva.
Arra is Irén írta rá a helyes címet .
Flórusznak nagyot dobbant a szíve.
Az írást nem látta még soha, de már egészen bizonyosan tudta, hogy a várva várt perc elérkezett .
Nordheimer írt, és meghívta a fiatalembert szombat estére vacsorára.
A házasságuk huszonöt éves fordulóját ünneplik, és a joghallgató urat mindenki - ez a szó alá volt húzva - okvetlenül elvárja, hogy jelenlétével az ünnepély fény ét emelje.
Nota bene gyanánt azt írta Nordheimer, hogy rajta , Flóruszon kívül mindössze az ő két öreg colekája lesz ott, senki más .
Ah, ez Piroska műve! - gondolta Flórusz boldogan, szívéhez szorítva a levelet.
- Ott leszek !
Ezen a hajnalon oly pompás azúr kék virágok nőttek elő a ripszkanapé alól, hogy özvegy Jannischné , a háziasszony is bizonyára megbocsátott volna nekik, amiért az ő engedelme nélkül vettek ott lakást .
Az úgynevezett cédularendszer előnyös vagy hiábavaló voltáról természetesen lehetne vitatkozni, de az kétségtelen, hogy minden fogyatékossága mellett is örömre vagy bosszúságra hangolja, vagy leggyakrabban csüggedésbe hajszolja az embert, amiből egyébként igen szép önvigasztaló, ága-bogas bölcselmi mondatok szoktak születni - denique minde n képpen kiragadja a hamuszürke tespedésből, amibe pedig az ingerlékeny, de könnyen szomorú, önmagát siratgató ember úgy szereti magát nyakig beásni.
- Maga a cédularendszer csak annyi, hogy az ember a teendőit - a régen halogatottakat összevegyítve a szin t e még nyers újakkal - felírja egy kis cédulára abban az időbeli sorrendben, amelyben azokat el akarja végezni.
Amelyiken aztán túlesett, azt színes ceruzával - legjobb a piros, az a vidámság színe - kihúzza.
A cédulát legcélszerűbb állandóan a mellényzse b ben hordani.
- Idáig egészen rendben is van a dolog, és a cédularendszer ellenzőinek csak ezután kezd igazuk lenni.
Mert tegyük fel, hogy az egyik tennivalóról makacsul megfeledkezem.
Ennek az emlékeztető felírását , ahogy egyazon változatlan merevséggel v igyorog rám a papírról, utóbb annyira meggyűlölöm, hogy azután már csak azért sem végzem el a dolgot.
Baj van akkor is, ha az ideges, nyugtalan ember az egyik dolgot végre elintézte, de az emlékeztető felírást elfelejtette kihúzni, pedig már oly régen vár t erre a gyönyörre, és ez csak akkor jut az eszébe, amikor már lefeküdt, és elfújta a lámpát.
- Kihúztam én ezt az undok három szót, ami már két hete gyötör, hogy: levél Nyefeghy mérnöknek? - kezd töprengeni párnái között.
- Nos, és ha nem húztam ki, hát ma jd kihúzom holnap!...
Egyébként is majdnem bizonyos, hogy kihúztam!...
Persze!... hiszen még mondtam is: ne neked, Nyefeghy...
Vagy ezt akkor mondtam, amikor a levelet bedobtam ?...
Érdekes !... Utóbb még igaza lesz annak a buta Tököndeynek, hogy a szemembő l némi paralitikus nyájasság és szelídség mosolyog elő!...
Ejh , neuraszténia az egész!...
Más, egészséges idegzetű ember az én helyemben azt mondaná, hogy egye meg a fene Nyefeghyt, és befordulna a fal felé!...
Ezután én is úgy fogok tenni!...
Ezt az egye t még megnézem, de aztán vége az ilyen ostobaságoknak!
- Azzal felkel, és amikor látja, hogy a Nyefeghy-ügy jó vastagon ki van húzva, dühében széttépi a cédulát, és az álom akkor már ki is ment a szeméből .
Flórusz még a felszentelést követő nap reggelén, déli tizenkét órakor, felírta a teendőit.
A pénz még reggel megérkezett, azt meg kell köszönnie; írnia kell Irénnek, és értesítenie kell Nordheimeréket, hogy okvetlenül elmegy, mert erre külön felkérték a levélben.
A szürke nadrágját el kell küldenie vasalt a tni, és ami a legfőbb, a lakkcipőivel okvetlenül kell tennie valamit, mert az egyik, bár még nem repedt ki, a kisujjánál oly éles ráncba hajlik, hogy katasztrófa bármely pillanatban beállhat.
Ő pedig kizárólag csak lakkcipőben akar megjelenni, mert eddig m ég mindig abban látták.
Különben is a sárgát már megvizsgálta, de az nagyon viseltes, mivel az egész tavaszon azt nyaggatta, a fekete bőrcipőben pedig a fűző össze van csomózódva, és ő az ilyesmivel nem bajlódik, mert idegessé teszi.
Az utóbbi időben úgyi s nemegyszer kellett észrevennie önmagán, hogy minden csekélység felingerli, és olyankor a legkomolyabb dolgairól is megfeledkezik gyűlölködő töprengései közben .
Délután a kávéházban fel is merült előtte a terv, hogy a szüleitől kapott pénzt a gardróbja kiegészítésére és restaurálására fogja fordítani, mert ha pontosabban utánagondolt, itt is, ott is volt némi baj.
De a tervet gyorsan leintette, mert úgy érezte, hogy megcsalná Piroskát, akinek a pénzt magában már elígérte.
Nehogy ilyesmi a jövőben még csak szóba is jöhessen, a bankókat gondosan eltette tárcájának egy külön rekeszébe .
Hazafelé menet a véletlen újra összehozta azzal az ismerősével , aki tegnap elcsalta a Lakatoshoz.
Beszélni, nevetgélni kezdtek a különös dolgok és még különösebb emberek felett, akikről az ismerős egyre bizalmasabb dolgokat kezdett mesélni.
Flóruszt, akinek sejtelme sem volt egyről-másról, egyre kellemetlenebbül érintették az új ismerőseiről szóló tudósítások, végül kissé ingerülten azt mondta :
- Lássa, mindezt már tegnap is megmondhatta volna!
Bizonyára ezerszer is meggondoltam volna, hogy ...
- Miért!? - pattant fel az ismerős, gyűlölködvén nézve a fiatalemberre.
- Azért, hogy szegények!?...
Becsületes ember az mind egy szálig!...
Lenézi őket, mivel szegények ?...
Hát maga talán m illiomos!?...
Hiszen ...
Az ismerős legyintett, mintha azt mondta volna: no, hagyjuk ezt a dolgot, aztán elhallgatott .
Flórusznak az arcába szökkent a vér, és indulatosan kérdezte :
- Nos, mi az a hiszen ?!
- Hagyja, hagyja, semmi! - mondta az ismerős szaporán legyintgetve.
- Csak valami jutott az eszembe!...
No, isten vele!...
Látom én magát még a Lakatosnál! - kiáltotta vissza elmenőben .
Flórusz szíve lázasan vergődött tehetetlen dühében, és amint ő érezte, megaláztatásában.
Szinte szó sem férhetett hozzá: ez a különben is kellemetlen ember az ő szegénységére tette meg otromba célzását.
De mit tud, és amit tud, honnét tudja?
Vagy talán mégsem!?...
Otthon, Golyó utcai régi , kényelmes szobájában ilyenkor édes, délutáni álmát szokta aludni, és sejtelme sem volt arról, hogy ily gyűlöletes, gonosz emberek futkosnak odakint az utcán!
Akkor még arról sem volt sejtelme, hogy valamikor olyan emberekkel iszik te-poharat, mint tegnap este!...
Látom én még magát a Lakatosnál !?...
Szörnyűség !
A fiatalember szeme könnybe lá badt; hirtelen az jutott az eszébe, hogy milyen jó lenne, ha most este lenne, ő ott ülne a régi, szokott helyen, és hallgatná a sógora humorlövellkéit.
Ma nem szökne el sehová .
Amikor ezen a gondolaton rajtakapta magát, elpirult .
Ez ugyanaz a Flórusz - kér dezte önmagától gúnyosan -, akinek volt ereje Piroskától elszakadni ?...
Nem is hittem volna!...
És ez az a Flórusz, aki a homlokával akar nekimenni az életnek!?...
Egyszer léptem csak ki oly erősen elhatározott elzárkózásomból, és már rám tör ez a piszok élet!...
Brrr!...
Holnap újra belépek az én külön kis világomba , nem is hagyom el azt többé, minden más irányban pedig lezárom a hozzám vezető utakat .
Másnap, szombaton délelőtt, amikor a kávéházban reggelizett , véletlenül kezébe került a cédula, amelyre a teendőit felírta .
Nem végzett el semmit .
Akkor izgalmas hajsza keletkezett, amelynek eredményeként ugyan minden rendbe jött úgy-ahogy, de ő este nyolc órakor az önvádtól és a romlásérzéstől felzaklatott lélekkel kopogtatott be Nordheimerékhez .
Ahogy a ke dves kis szoba fényköre feltárult előtte, az asztalon megpillantotta a két cserép rododendront, amit még a délután folyamán küldött a lánynak: ez a látvány egy pillanat alatt elsimította hajlékony, lágy lelkét , eltörülve azon mindent, ami korábban belevéső dött .
Piroska fehér blúzban volt, ami födetlenül hagyta hófehér gömbölyű nyakát és karjait.
A lányka elfogulatlannak akart látszani, de csak zagyva szókat suttogott, és a keze erősen remegett, amikor a fiatalemberéhez ért.
Csak egy pillanatig néztek egymás szemébe, akkor lány kisietett a konyhába.
Hanem ez az idő is elég volt ahhoz, hogy Flórusz észrevegye a több, finom biztosságot , úri arányosságot és nyugalmat, ami a leányka minden mozdulatában, szavában megnyilatkozott.
Ez akkor remegő féltéssel töltött e el a lelkét, és csak később, sokkal később jutott eszébe, hogy hiszen mindezt éppen az ő úri mivolta sugározta át a fogékony leánykára .
Flórusz kedvtelve nézegette a szobában összeverődött barátságos kis csoportot.
Nordheimer hozzásietett, meghatottan köszöngette a nagy megtiszteltetést - ő a komákkal már lebocsátott néhány csövecske étvágyserkentőt, amire a meghatott, sürgősen ide-oda tipegő háziasszony éppen most kezdte felhívni Flórusz figyelmét is -, a két öreg vendég pedig, a két coleka, amint Nordhe i mer írta, egyazon nyugalmas, de tiszteletteljes mozdulattal emelkedett fel karosszékéből, hogy az új vendéget üdvözölje, mialatt egyiknek álomra hívó Andersen-mesei arcán ugyanaz a nyájas, tiszteletadó mosolygás játszadozott, mint a másikén.
A fiatalembe r soha még két ennyire hasonló embert nem látott, mint ez a két öreg testvér - az egyik férfi-, a másik női szabó -, és úgy érezte, hogy tízévi ismeretség után sem tudná szétkülönböztetni őket.
Kopasz fejük az alkalom ünnepélyességétől és a valódi szerémi c seppektől ma szinte glóriás fényben tündökölt, kissé fényes, de szigorúan vasalt ferencjózsef-kabátjuk szertartásosan simult hátuk öreges domborulatához, rokkant ólábukon harmonikaszerűvé csusszant össze a túl hosszú fekete nadrág.
Egyiknek óriási, lapos l ába fején a bütyök ugyanott nyomakodott elő, mint a másikén.
- A két nyájas öregen meglátszott, hogy szintén tudnak már mindent; egyikük sem mutatott meglepetést, egyikük sem tett tréfás célzást sem a csokorra, sem egyébre.
Flórusznak végtelenül jólesett ez; erősen terhére lett volna minden ízetlen szószátyárkodás .
Piroska időnkint bejött, meg újra kisietett, és ahogy jobb-balra perdült, a petróleumlámpa fénye meg-megcsillant fényes, fekete fürtjein, amiket ma ezer csigába göndörítve hordott porcelán babáéhoz hasonló fejecskéjén .
Tekintete néha összevillant Flóruszéval, de mindez csak egy pillanatig tartott , mert azután a göndör fejecske eltűnt ismét, és a szerelmes fiatalember a különös környezetben, a regebeli jó emberkék közepette úgy képzelte, hogy H o ffmann valamely csodás szerelmét éli át.
Akkor már tudta, hogy annak a kis szobának az emléke nem engedi el többé.
Akkor már tudta, hogy a régi, tündöklő bálok fényes lovagja, a selymes asszonyok győzelmes trubadúrja nem fog, nem is akar elmúlt, pompázó v i lágába visszatérni soha többé.
Ma az ünnepély kedvéért a mennyezetről aláfüggő ódon rézcsillárban gyújtottak világot; az aláhulló fény bűvös kis köre magában foglalta a szerelmes ábrándozó egész új világát minden boldogságával együtt, amit - akkor úgy ére z te - az élettől még várhat .
Vacsora alatt Flórusz az elmésségben felülmúlta önmagát .
Boldogsága megteljesedett, szerelmének és a nehéz boroknak könnyű mámora messze föléje röpítették őt hétköznapi, szomorgó, kissé már fanyar önmagának, de minél finomabb, csiszoltabb ötlet pattant ki lelkének nemes derűjéből, az öregek annál szertartásosabban, a meg nem értés annál több kínosságával mosolyogtak és bólogattak nagy, fáradt fejükkel.
Csak Piroskának a szerelemtől kifinomult lelke érezte meg egyik-másik ötlet m elegét, és olyankor hódoló rajongással nézett szerelmesére .
A fiatalember eleinte, úgy, amint szokta, bal kézzel evett, de amikor észrevette a kínos utánzási kísérleteket, ügyes fortéllyal abbahagyta a dolgot.
Hanem azt már nem állhatta meg, hogy amikor a különféle fogások megbeszélésére került a sor, a megfelelő francia műkifejezésekkel fel ne említse a konyhaművészet néhány rafinált csodáját , megtűzdelve Brillat-Savarin gasztronómia elmésségeivel.
Mindez csak afféle ártatlan, rajongó játék volt ismét, l e gfeljebb sejtelemszerű célzattal az est romantikájának emelésére , az odatévedt lovag és együgyű pártfogoltjai között tátongó űrnek, amit azonban a lovag majd kegyesen át fog hidalni, a kiszélesítése révén - de egy váratlan , szerencsés fordulattal még töb bhöz is hozzásegítette a szerelmes álmodozót .
Az egyik öreg testvér ugyanis - de annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy most már magam sem tudom: a férfiszabó beszélt -e vagy a női? - a sok francia műszó hallatán azt mondta tiszteletteljes megadással :
- Ismeretlen világ ez nékünk, tisztelt joghallgató úr!...
De persze az igazi úr csak mindenben megmutatkozik !
Ah, ez volt az a tér, amelyen Flórusz regényeskedő lelke oly gyakran és szívesen elbolyongott holdvilágos, álomtalan éjszakákon .
- Igen, tisztelt bátyámuram - mondta Flórusz boldogkegyesen -, az igazi úrnak, úgy képzelem - ezt a két szót kissé émelygős, affektált szeméremmel hangsúlyozta -, nincsen szüksége arra, hogy ebbeli minőségében megnyilatkozzék !
- Úgy képzeli!?- kérdezte Piroska lángvörös arccal, rajongó imádattal nézve szerelmesére.
- Hát akkor ki nem képzeli ?
Ezt, igen, ezt várta az álmodozó .
Ezt várta, de hófehér, bűntelen lélekkel várta .
Azután boldog összevisszaság következett, és attól fogva az merült el legmélyebben a maga külön világába, aki legjobban látszott figyelni a másikra .
Éjfél már régen elmúlt, amikor Flórusz valahogy egyedül találta magát a leánnyal odakint, a homályos kis konyhában.
Akkor már nem törődött senkivel, mert érezte, hogy ővele sem törődik senki: letérdelt a lány előt t, megcsókolta a kezét, a ruhája szélét, azután megint felegyenesedett, ziláltra csókolta a hullámos, fekete hajat, és a fehér kis kezet odaszorította a szívéhez .
- Eljössz velem az új életbe, és azt teszed, amit én akarok !
- Azt teszem, amit... te akarsz !
A három öreg ember odabent már csak suttogó hangon hívogatta vissza az elmúltakat; a furcsa kis világra lassankint csend borult .
Flórusz odakint állt a hűvös hajnalban, levette a kalapját, és feltekintett az égre.
A csillagvilág miriádjai teljes pompájukban tündököltek odafenn, és közöttük némán siklott tova a nyájas holdvilág .
- Mennyivel szebb az éjszaka, mint a nappal, amikor gyűlöletes emberek szaladoznak az utcán!...
Az éjszakát választom ezentúl jó barátomnak!...
És a lelkemet nem nyitom fel többé, csak az imádott lányka előtt és előttetek, kedves csillagok!
Ti itt ragyogtatok akkor is, amikor a lelkét nekem adta!...
A Cassiop e ia rejtelmes betűje lesz a talizmánom, amely megőrzi számomra az ő szerelmét .
Elmosolyodott, mert hirtelen eszébe jutott diákkorának emléke, a kedves horatiusi dal :
In verba iurabas mea ...
Lassan, tűnődve, majd meg halkan fütyörészve lesétált a Dunapartra, és ismét hosszan elgyönyörködött új barátaiban, amint álmodozva ringatták fényes arcukat a víz nyugtalan tükrén .
A mámora már oszladozóban volt, nem akarta elengedni azt, mielőtt álomba szédül.
Hirtelen elhatározással befordult abba a kis hajnali vendéglőbe, amelyik az Erzsébet híd boltozatai alól pislog elő homályos, bágyadt szemével .
Bevette magát a belső szoba legbelső sarkába, és leült e gy magányos asztal mellé.
De alig töltött ott néhány percet , valaki a nevén szólította.
- Két jogászkollégája volt, pesti fiúk, akik a nagy vakációt hasonló módon használták fel üdülésre .
Odaköltöztek Flórusz asztalához, akit pedig végtelenül bántott , hogy megzavarták kedves lelki munkájában, amellyel újra meg újra visszahívta emlékezetébe az elmúlt este minden színét, hangját.
Kezdetben valósággal gyűlölet fogta el társai iránt a csömörig elismételt, ezerszer hallott otromba kocsmai tréfák hallatára, hane m az egyre növekvő mámor később összehangolta őket .
Mire kiléptek a szabadba, már fényes, ezüstfehér reggel borult a város fölé.
Flórusz akkor elvált tőlük, és sietve indult hazafelé .
A jezsuiták temploma előtt ment el éppen, amikor odafenn a toronyban meg kondult az ötórai harangszó .
A templom már nyitva állt; hirtelen elhatározással belépett .
A templom még üres volt, csak itt-ott gunnyasztott a padok sarkában egy-egy istenkoptató vénasszony.
A színes ablakokon át behulló napfényben porszemek táncoltak, az oltár előtt a sekrestyés tökéletlenkedett, és mindenféle olyan dolgot művelt, aminek abszolúte semmi értelme sem volt.
Már a sekrestyések csak szeretnek ilyen dolgokat művelni, és közben a torkukat köszörülik, harákolnak a visszhangos templomban, mert ez súlyt és fontosságot kölcsönöz hivataluknak .
Flórusz eleinte egykedvűen nézte a még sötét oltárt, hallgatta a halk lépések álomidéző csoszogását, de a szíve lassankint átmelegedett.
Arra gondolt, hogy az imádott leányka most alszik, és talán a meghalt édesapjáról álmodik, a csillagok, új barátai, félve lehunyták izzó szemecskéiket a bántó napfény elől, és ő most nagy zárkózottságában oly árva itt, ez ünnepi csendben , mint a nyár utolsó virága .
Ahogy fáradt szemét körülhordta, észrevette, hogy minden ablak sz ínes üvegén egy-egy apostol áll és néz le egykedvűen a templom szürke csendjére; a lehulló fény átderengte az üvegszentek színes testét , halavány arcát.
Ahogy jobban szemügyre vette őket, az apostolok egyre nyájasabbak lettek, mert árva embert álltak körü l, de a fanyar vigasztalás helyett csak hallgattak, és csak egymáshoz küldöttek át gondolataikat, amiket a bolyongó lélek látása zavart fel üvegszívükben.
A szentek a szívükkel gondolkoznak.
- Pál apostol sajnálta, hogy üvegkezét nem mozdíthatja, mert örömm el írt volna levelet a korinthusbeliekhez a boldog magányosakról , akiket a saját szívük kerget.
Az ifjú Bertalan útvesztőre gondolt, amibe a bolyongó lélek tévedt, és üvegszívében boldoggá avatta azt, mert már volt mit keresnie, de még nem tudott semmi si v ár bizonyosságot.
Simon apostol gondolta: félek, baj éri!
Keres , de nem talál semmit! - de János, az evangélista összegyűjtötte szívében a lehulló sugarakat, a ragyogó fénykévét átküldte Simonhoz, és az akkor már tudta, hogy nincs oka félnie, és bezárta ú j ra üvegszívét.
Máté boldogan nézett a magasba, szent dalokat pengetve a mennyországot a földdel összekötő álmainak színes húrjain.
Végül Tamás apostolra, az örök kételkedés szentjére került a sor, de ő csak egykedvűen nézte az ábrándozót .
A fiatalembert fe lingerelte a hűvös, kétkedő tekintet; bosszúsan sietett ki a templomból .
Otthon gondosan bezárta és lefüggönyözte az ablakát, hogy az ébredő világ köznapi zaja fel ne dúlhassa álmait .
- Isten veletek, kedves, új barátaim, szép csillagok!...
Szeretlek benne teket végtelenül, és bocsássatok meg leánykámnak, amiért a legszebb csillag mégiscsak az ő szemében ragyog !
4. A vernisszázs után
Elmúlt a nyár; a Belváros utcáin már kezdtek feltünedezni a hazatérő úri világ első hírnökei.
A Koronaherceg utcában, a Szerviták terén, a Váci utca függőlámpái alatt esténkint már kialakult a korzó.
Von Fladnitzburg báróné, a dupla szakállú öreg altábornagy felesége már megjelent ragyogó tiszti suite-jével, hanem a toalettkirálynő ezen az őszön nem ő volt többé; Boronkay Lili nek, a Vígszínház új csillagának sötétkék kosztümjei és fekete selyembársony, dúsan hímzett ruhacsodái játszi könnyedséggel vertek le minden fel-felbukkanó, kalandos vetélytársat, paradicsommadárral díszített széles , pompás kalapja tündökölve úszott a selye móceán felett, ha koromfekete orosz trapperjeivel végighajtatott a nyüzsgő, zsibongó tömeg között.
A felső háromezernek felfogásában - nálunk elég lesz ennyi is - ez őszön több irányban is valami egyöntetű konzervativizmus mutatkozott meg: a Dunaparti k o rzó, ami az előző években szinte teljesen átvette a régi Belváros vezető szerepét, ezúttal a másodrendűek találkozóhelyévé esett vissza ismét, a Váci utca és környéke visszakapta évtizedek óta viselt első rangját.
A női divat világában is fel-felütötte f ejét ez a korábbiakhoz való visszavágyódás: a szoknyák már ismét szemmel láthatólag többet mutattak meg a termet körvonalaiból, mint tavalyi bő testvéreik, itt-ott feltűnt egy-egy sima angol ruha is, sőt hellyel-közzel a száműzött apró fodrocskák is felbu kkantak még komolyan mértékadó nevek égisze alatt is .
A színházak már mind túl voltak a kapunyitáson, hanem valami különösebb delikateszre egyik sem tudott szert tenni a nyáron.
Itt egy felmelegített Bernstein-darab, amott a Flers és Caillavet cég valami régi portékája, a szubvenciós színházak meg kissé nyúlós sovinizmussal nyaggatták a legszegényebb hazai termést .
Hanem elsőrangú művészi szenzáció volt az újonnan feltűnt két orosz festő-fenoménnek, a Breughel, de túlnyomóan inkább a Hogart témáiban dolgozó Koznisevnek budapesti bemutatkozása.
A sajtó már tegnap kivette részét a csemegéből, és kissé talán hálátlanu l fizetett érte Koznisevnek, olyasmit emlegetve, hogy szinte a túlzásig hű az ideáljaihoz, hanem Veretinszkij frappáns ecsetmunkáját egyhangúlag elismerte .
Az ünnepélyes vernisszázs ma délután volt .
A kultuszminiszter ez idő tájt egész a Lavalliè re-nyakken dővel ékesített nyakáig el volt merülve a tantervrevízióba, aminek részletei felett - ő tudta, miért - az aranyfogú, kedvesen selypítő Balmazyné Naphegy utcai villájában tudott legbehatóbban eltöprengeni, helyette hát a fiatal államtitkár nyitotta meg a k i állítást, kedves és érdekes megfontoltsággal szűrve át minden szót hófehérre csiszolt műfogai között .
Malvinék egyik távoli rokonuktól, egy ezeréves csillagkeresztes hölgytől kapták a jegyüket, de az asszony ilyen alkalmakra nem szerette magával vinni formátlan kis férjét, aki ott úgyis csak gyámoltalan makogásával kompromittálta volna őt; barátnőjével, Trautschein Ofélia baronesse-szel, a reménytelen aggszűzzel jött el, aki az elröppent szerelmei helyén támadt sebeket maga is terrasziénával és sok szikkat ívval gyógyítgatta .
Amikor az államtitkár bevégezte oly egyéni sziszegését, a public invité halk zsongással összeolvadt meg kivált önmagából, mint a horoszkóp bűvös cseppje, miközben a lornyonok mintegy varázsütésre pattantak fel .
A szűzi Ofélia vezette barátnőjét, és nyomban kezdte magyarázatait.
Koznisevnek Nász a temetőben című festménye előtt hosszasabban időztek, mert a művésznő kimerítően elmagyarázta Malvinnak mindazokat a szempontokat, amelyek kell, hogy a szemlélőt a műremek elbírálásában, vagy helyesebben: élvezésében vezessék , maga is beismervén, hogy e magyarázat nélkül az avatatlanok előtt méltán teljesen indokolatlannak látszhatnék az, hogy egy csontváz, ahelyett hogy örülne arrivée voltának, újra kezdi földi meggondolatlanságait, és nőül ve s z egy másik csontvázat, még csak azzal sem menthetvén magát, hogy a rózsaszínű hús mámorában botlott meg .
Malvin, miután egyelőre teljesen képtelen volt belehelyezkedni a csontvázak gondolatvilágába, nem sokat törődött az egésszel.
Időnkint , figyelmének m ímelése gyanánt, odavetett néhány unott szót, valójában azonban a publikumot vizsgálgatta.
Hanem abba is belefáradt, és hirtelen az a vágy szállta meg, hogy mily jó lenne a fülledt, parfümös atmoszférából, az álmosító , halk zsivajból ott kinn teremni újra , a pompás őszi délután illatos csendjében .
Malvin az utóbbi időben régi életvidámságával és leányos mindenre készségével szemben szeszélyes, ingerlékeny és önmagát illetőleg akarattalan lett.
Kedélye megváltozásának maga sem tudta volna semmi konkrét okát adni , mert nem volt semmi, ami bánthatta volna.
Férje már a nyár óta tanfelügyelő volt, és azóta a gyűlöletes este óta, anélkül hogy arra a legcsekélyebb szócska is fordult volna közöttük, még vergődőbb alázattal szerette az asszonyát , betöltve annak mi n den kívánságát.
Gondja nem volt, a kényelme, amire gyermekkora óta hajlott, nőttön-nőtt.
Néha felbukkant lelkében a gyanú, hogy talán most, amikor a fiatalsága csendes, álomtalan, szomorú éjszakákon már a búcsúzót dudorászta a fülébe - harminchat éves elm ú lt már -, jó volna néha, ha puha gyermekkarok fonódnának a nyakára, ha volna, akiben a maga életét tovább álmodhatná.
De ha hosszabban időzött ennél a gondolatnál, meg kellett győződnie arról, hogy múló szeszély az egész, mert minden bántotta volna már, a m i kimozdította volna apró szórakozásaiból, bár az utóbbi időkben azoknak is inkább csak megszokásból élt már, bármennyire örült is nekik azelőtt.
És bár szívesen bujkált volna előlük, néha mégis rátaláltak azok a gondolatok is, amelyek szerelmének szégye n letes, gyászos összeomlásával akarták érthetővé tenni előtte kedélyének ernyedt voltát, de végül leszámolt ezekkel is.
Teljes szívéből szerette a fiatalembert, és ő volt az egyetlen, akiért önmagáról megfeledkezett - mindkettő oly valószínűvé tenné a vis s zahatás keserű, nehéz voltát -, az összeomlás után mégsem az elhagyott szerelmes keserűen édes fájdalmát érezte, hanem a kozmás önmegvetést , amiért ekkorát tévedhetett.
A fiatalember nem valami nagy, fontos gonosztevővé érdekesedett, hanem ellenkezően: h i tvány, éretlen tacskóvá törpült előtte, akire kár volt életének egyetlen, gyönyörű álmát fecsérelnie.
Ez az érzés és ez a tudat is összeroppanthatta volna a lelkét, eleinte reszketett is tőlük, ha felkeresték , de aztán minél gyakrabban jöttek, a félelmes e llenségből annál gyorsabban savanyodtak a megunt vendég unalmas figuráivá.
Az asszony eleinte a szégyen lázával vette tudomásul, hogy bukásának története egyre kevésbé tépdesi a lelkét, de nem tehetett róla: az lassan valami bosszantó, ostoba baleset emlé kévé zsugorodott a lelkében.
Akkor, amikor legutolsó találkozásuk alkalmával oly szégyenteljesen váltak el, még sírt a lelke, álmában még azután is gyakran hallotta a régi szerelmes suttogásokat, hanem aztán az utolsó csapás romba döntött mindent.
Egy nyár eleji estén megpillantotta a fiatalembert, amint a séta után a leánnyal a kapuban beszélgetett, de az nem láthatta őt.
Akkor nemcsak annak a félreértésnek a szégyenletes emléke könyökölt rá durván a lelkére, hogy a fiatalember annak idején őutána járt ott a házban, hanem azt is kell e tt gondolnia, hogy ez utóbbi is csak hitványul, gyerekesen megrendezett kis tabló.
Ez a pillanat döntötte el emlékeinek sorsát, ettől a pillanattól kezdve többé nem vágyó haragot, hanem csak megvetést érzett régi szerelmesével szemben.
Nem kívánt a sorstó l semmi nagyszerű megtorlást vele szemben, de azt esetleg szívesen hallotta volna, hogy valaki felfricskázta a kis szeladont .
A férjét, akit különben sem szeretett soha, már korábban is unta , és kicsinynek érezte maga mellett, annak alázatos szerelme meg ép pen csak a legelső időkben hízelgett neki, későbben azonban már csak terhére volt.
Régebben ezt meg is mondta a kis gyámoltalannak, sőt ha éppen ideges volt, kíméletlenül a szemébe is dobta, hogy ő férfit akar szeretni, nem pedig nyafogó kis fickót, de mi n dez nem változtatott a dolgon.
Hanem a szomorúságok estéje óta a bűntudat is meg a szánalom is útját állta annak, hogy akár egyetlen szóval is megbántsa a szomorú, öreg szerelmest; szerető, hálás arcot kellett mutatnia annak alázatos rajongásával szemben .
Ez azután utóbb valami örökös ijedezéssel, fásult közönnyé zsugorodott tehetetlen indulattal töltötte el, mint amikor valami kellemetlen ismerős szakadatlan nyomában van az embernek.
Ha a színházban volt, az az érzése támadt, hogy otthon mindenki továbbél i valahogy a tündéri, pazar életet, amit a színpad szuggesztiója lop bele a lélekbe, mindenki vidám és szép lesz tovább is, az izzó szerelmek folytatódnak, a vidám dalok tovább csengenek mindenki számára, egyedül csak őrá vár a csendes, unalmas szoba, eg y edül csak őneki magának kell majd hallgatnia a sajnálatos kis öreg ezerszer hallott, becézgető nyafogását.
Ha nyár esti sétájából hazatért, úgy képzelte, hogy a vidám, kedves emberek tovább csevegnek, bohóskodnak a pompás éjszakában, az ezer égő szemű ha j ók tovább ringatják őket a muzsikásan feccsenő vízen, csak ő ... egyedül csak ő ...
Így hát, ha csak közvetve is, mégis a kis szerelmi hajótörés okozta volna, hogy a teljes virágzásában pompázó asszony lelkének szárnya lecsappant ?
Még ezek után is valószínűb b, hogy nem .
Leghelyesebb az a feltevés, hogy minden lelki zökkenő nélkül is lecsapott volna rá az a fáradt közöny, az életből való fanyar kiábrándulás, ami minden intelligens embert, férfit és nőt meg szokott lepni a negyvenes évek körül.
Annak a tudatnak a közönye, hogy ezerszámra perdültek el fejünk felett a napok, és egyik sem volt sokkal másabb, mint az előbbi, hogy egyik sem ragadott ki bennünket abból a nevetségesen kis körből, amelyikbe a buta sors belebilincselt bennünket e mérhetetlen dús válto z atú élet kellős közepén .
A baronesse már régebben elintézte Koznisevet, már Veretinszkijre került volna a sor, de akkor észrevette Malvinnak az impresszionizmust illető fagyos nyugalmát, és elhallgatott.
Szegény, szűzi kis művésznő kénytelen volt magát jobb módú barátnőinek hangulatához szabni, nehogy heti ebéd- és uzsonnakörútja zökkenőt szenvedjen.
Szótlanul bolyongtak fel-alá, amikor egyszer Ofélia egy előtte álló fiatalember vállára tette lornyonjának teknősbékából faragott nyelét, és tréfás dorgáláss al így szólt :
- Forduljon csak meg!...
Tudja, hogy előlem nem lehet megszökni!...
Mit keres maga itt ?...
Maga, aki nyíltan hirdette, hogy a festészet és szobrászat azért nem érdekli, mert ami szépséget nyújthatnának , azt maga inkább természetben kívánja él vezni!...
Mit keres maga itt ?
Flórusz a gyors ütemű kelepelésre ijedten fordult meg .
A rajtaütés annyira meglepte, hogy Malvint az első pillanatban meg sem ismerte .
- Csókolom kezét, baronesse - hebegte -, ily váratlan, kedves találkozás alkalmával miért kezdi az én régi gyerekes szamárságaimmal ?.. .
Mondja inkább ...
Pillantása összetalálkozott Malvinéval, aki hófehér arccal , tehetetlen mozdulatlanságában állt ott .
A fiatalember remegő ajakkal hebegett néhány összefüggéstelen szót, meghajtotta magát, és keze t nyújtott .
- Ó, ismerik egymást!? - mondta Ofélia.
- Hiszen annál jobb !...
Nos, Flórusz barátom, hát mesélje el megtérésének történetét !
Gyötrelmes pillanat volt ez; a fiatalember szeme előtt violaszínű karikák táncoltak, és ha Ofélia baronesse éteri lénye e percben váratlanul felszívódik az őszi délután plain airjébe, két dermedt szívű, jéghideggé döbbent lelkű álmodó nézte volna egymás fátyolos, holtmerev szemét.
De a művésznő nem vett észre semmit, csak fecsegett.
A kínos pillanat elmúlt; Malvin kezet nyújtott a fiatalembernek, és ajkán valami rosszakaratú mosoly árnyékával azt mondta halkan :
- Jó napot !
Semmi különös sem történt, sőt a legősibb szabályok szerint folyt le minden.
Az asszony előbb beletalálta magát a helyzetébe, mint a férfi, és aszerint cselekedett .
Malvin tudatán egyetlen pillanat alatt átvillant, hogy a társnője előtt semmit sem szabad elárulnia az érzéseiből, nehogy kérdezősködéseknek és gyanakvásoknak tegye ki magát.
Ez a tudat volt a legelső, amely magaviseletét irányította, de ezt nyomban követte a másik: az asszony világosan látta, hogy az ellenfele le van törve, valósággal semmivé van téve kínos zavarában, a helyzetet tehát ki kell aknázni, és a kellő pillanatban felül kell kerekedni .
- Hanem ha csak itt állunk - mondta nemsokára O féliához fordulva, most már nyugalmának teljes birtokában -, nem látunk semmit Vere... mindig elfelejtem a nevét... úr művészetéből !
Kipattantotta apró, kesztyűs kezével az optikai remekművet, amely többszörösen átcsavart aranyláncon függött a derekán, és céltalanul megindult .
Akkor már Flórusz ura volt önmagának; úgy tervezte, hogy a forma kedvéért még cserél néhány szót a szakadatlanul csicsergő Oféliával, búcsúzóul esetleg a shakespearei-i recept szerint zárdába küldi őt, azután megválik a hölgyektől .
Ebben a pillanatban még bármi ürügy alatt is lehetetlen lett volna elköszönnie .
De másként történt .
Ahogy egyszer beérték Malvint, és megint együvé kerültek, a nyugtalan kis művésznő valahogy elsodródott tőlük.
Maguk is csak későn vették észre, hogy egyedül maradtak, de már nem lehetett segíteni a dolgon.
Flórusz ingerülten az ajkába harapott, de a született úr, az ízléstelenségtől rettegő lélekember nyomban felülkerekedett benne .
- Őszintén szólva - monda könnyedséget erőltetve mozdulataiba és hangjába -, nemigen értek a képzőművészetekhez, de azt hiszem, jobban mondva , talán csak a benyomásom, hogy ez a Veretinszkij valóban fenomenális dolgokat produkál!...
Koznisevhez nem merek hozzászólni, azt mondják, hogy Breughel- meg Hogart-utánzat az egész, de akárm i nt van is, rendkívüli erővel fogja meg az ember lelkét !
Véletlenül szembekerültek egymással, és Malvin, aki akkor már régen megnyerte a játszmát, az asszonyok epeforraló nyugalmával mérte végig a fiatalembert tetőtől talpig, anélkül hogy annak szavaira aká r ügyet is vetett volna.
Flórusz még mondott néhány összefüggéstelen szót, de aztán hirtelen agyába tódult a vér az indulattól , mert észrevette, hogy az asszony pompás , rózsapiros ajkán, ami valamikor az övé volt, szomorú, de kissé lenéző mosoly suhan kere sztül .
E pillanatban tért vissza az elveszett baronesse .
Malvin finom asszonyi ösztönével megérezte, hogy elég volt .
- Megyünk! - monda Oféliának valamivel parancsnokibb hangon, mint szokta.
Azután Flóruszhoz fordult, és megszorította kezét .
- Nos, isten vele! - mondta látszólag közönyösen, de a hangjából némi barátság csendült elő.
Ofélia akkor nem figyelt oda; amikor a fiatalember búcsúzóra megemberelte a kalapját, az asszony még halkan hozzátette :
- Legyen férfi... ne hagyja el magát !
Megfordult, és ba rátnőjével a nyomában elhagyta a termet .
Flórusz utánanézett, és még sokáig állt ott szorongó szívvel , mozdulatlanul.
Az elmúlt idők ködös hajnali álom gyanánt szálltak el előtte ; oly hihetetlenül különösnek látszott, hogy ez a pompás, diadalmas asszony, aki most úgy bánt vele, mint az apró gyermek a bábujával, amit a földre dob, meg szeretettel megsimogat újra - ugyanaz, aki valaha tehetetlenül vergődött az ő karjai között.
Keserű vágy fogta el a régi esték után, és szinte tépte , marcangolta a szívét a tu d at, hogy nincs tovább, hogy vége.
És ebben a fájdalmas percében jó volt nem tudnia, hogy a számára örökre elveszett asszony odakint, a ragyogóan szép őszi estében boldogan érzi, hogy lelkéről lepattanik a megalázás fájó szorítása, mert megtalálta a maga e l égtételét; jó volt nem tudnia - akkor még nem tudta -, hogy a boldog idők utolsó emlékét - ami bármily szomorú volt, mégiscsak visszavezette szerelmes asszonyát a tündéri percekhez -, a nő megvetését is elvesztette, mert annak helyére a sápadt arcú, tét o va tekintetű szánalom tolakodott .
A fontosabbat, a szögletes valóságot, amit nem lehetett simulékony szomorúságokkal körülfonni, aminek éles körvonalait nem tudta álomszürke elbágyadásokkal leplezgetni, azt elhessegette magától, az elől bujkált, hogy minél később kelljen magát szemben találnia vele .
Már régen ott kint sétált a liget sárguló, lágy virágpárnái között, de még egyre talált új és újabb néznivalót, amihez a figyelmét hozzáfüggeszthette, nehogy az visszaszökhessen az asszonyhoz, mert akkor nincs menekvés többé a valóság elől .
Hanem amikor bevette magát egy kis kávéházba, hogy meguzsonnázzon , makacssága megtorpant, és hirtelen elfogta a menekülők, a bujkálók rémült vágya, hogy bár ott lenne már az üldöző karjai között .
Tenyerébe hajtotta az arcát, és szinte hangosan mondta :
- Malvin mindent tud!...
Tudja, hogy szegény lettem, mert nem gyűlöl már, csak lenézően sajnál, és tudnia kell, hogy az energiám már kihagy néha, mint a haldokló szívverése, mert akkor arra kért, hogy legyek férfi , szinte megfogta a ruhám szegélyét, mintha vissza akart volna rántani a meredek széléről!...
Honnét tudja azt, amit tud ?
Akkor már sötét volt; az Andrássy út ragyogó fényességbe borult .
Flórusz letörölte az üveg verejtékét, és nézte az alaktalan, sötét árnyakat , amint s ietve húzódtak előtte.
De az unalmas egyformaság kifárasztotta , behunyta a szemét, és emlékezetében azt a valakit kereste, akitől az asszony megtudhatta mindazt, amit tudott.
De nem talált senkit.
Ők csak ketten ismerték egymást, de a köreik oly távol est e k egymástól, hogy a mindenütt jelenlévő Ofélián kívül, akit ő is csak valami premierről ismert, de akivel már vagy két éve nem találkozott , talán egyetlen közös ismerősük sem volt .
Pedig az asszony nemcsak sejt, hanem tud.
Ez kétségtelen .
Szorongó szívvel idézte vissza emlékezetében a rejtegetett, gonosztévő kis mosolygást, ami Malvin bujavörös szép, telt ajkán játszott, amikor kutatón belenézett az ő szemébe .
Hirtelen a homlokához kapott, és gyűlölködő, ijedt rosszallással bólintott .
Valami kora öregkori hülyeség ólálkodik körülöttem! - gondolta , idegesen pattantva az ujjával.
- Ezen ugyan kár volt annyit törni a fejemet !...
Én magam mondtam el neki mindent a - szememmel!
A szegény, a szomorú, a lefelé hanyatló ember minden ócska, szemérmes kis titka ott sír, jajgat, ot t kapkod és integet a szemében, hogy még a vak és süket is megtudhassa őket !
Egykedvűen legyintett .
- Ej, ez keserű, nagyon keserű falat volt, de már túl vagyunk rajta !
Pedig várt reá még keserűbb is .
Ahogy felállt, hogy a kalapját feltegye, szembe került a fal tükrözetével .
És abban a pillanatban leesett szeméről a fátyol, amit a megszokás, a kényelmes rá nem gondolás és a számtalan, egymásra következő nap között szétosztódó látszólagos egyformaság szőtt oda .
Legelőször azt vette észre hogy a redingotjának az ujja - ezt úgy kérte kölcsön attól az újságíró barátjától, akitől a jegyet kérte, mert a magáért már két hónappal ezelőtt eladta azzal a kényelmes indoklással, hogy új életében, amit kizárólag a munkára és az elzárkózó kontemplálgatásra szánt , úgyis végleg szakít régi úri köreivel, és így semmi szüksége sem lesz rá - tehát hogy a ruhadarab ujja egy gondolattal rövidebb, mint lennie kellene.
Ez már otthon is a szemébe ötlött, de akkor beljebb taszigálta a mandzsettáit , egyet-kettőt fordított a kezén , a zt mondta: így ni! - és ezzel az ügy rendbe jött.
- Most már szorosabb vizsgálat alá vette önmagát, és meg kellett győződnie róla, hogy a díszdarab nyaka, akármily öntudatosan tartja is a fejét, eláll a nyakától.
Ezt otthon a szivárványos kis falitükörbe n nem vette észre.
A lelke akkor már meg volt riadva, és ahogy hátrább lépett, hogy egészében szemügyre vehesse önmagát, az ezerszer vasalt nadrág csökönyös, apró kis ráncait feneketlen szakadékoknak látta, amelyek mindegyike az ő gyönyörű, régi boldogságá t várja, hogy az fejjel zuhanjon bele.
Végül az ócska, fekete csokornyakkendő egy kirojtolódott, hegyes kis selyemszála úgy szíven döfte , hogy fájdalmában kicsordult a könnye, és az apró kis prizmán keresztül egy pillanatra úgy látta önmagát, amint régi po mpájában néz szembe önmagával a csiszolt, hatalmas tükörben .
- Mivé lettem !?...
Ha sorsod rosszra fordul - avertat deus, de mindazonáltal legyen meg az ő szent akarata -, egy éjszakán, amelyen a gondjaid, unalmukban és bosszúságukban, hogy nem tudsz rajtuk segíteni, a lelkedet kezdik csiklandozni, és az álmaidat elhessegetik, tégy úgy, mintha mélyen aludnál.
Akkor a ruhadarabjaid titkon odalebegnek hozzád, föléd hajolnak, és amikor azt hiszik, hogy már alszol , összesúgnak, és komiszul vigyorogva kiosztják egymást közt a szerepeket.
A kabátod azt vállalja magára: majd szól az ujjainak, hogy lassan, titokban - ne egyszerre és nyíltan, mert az fair play lenne, márpedig a letaposott úriember ne tartson számot az ilyesmire - rojtosodjanak ki, a hajtókáját meg majd felbújtja, hogy amikor valami zsírosat eszel, furakodjon közel a szádhoz, és makacs kitartással maradjon ott addig, amíg egy zsírcsepp ráesik.
A mellényed bejelenti, hogy még a holnapi nap folyamán szabadságolja legalább két gombját , majd megmondja nekik, hogy bátran elmehetnek, a helyüket nem lehet betölteni mással, mert olyan különös alakú gyöngyház gombokat, mint ők, úgysem lehet kapni az egész városban sem.
Csak az aznap vasalt nadrág begyeskedik, csak az hárít el magától minden teendőt, mert a z ő dolgát majd elintézi az eső, ami holnaptól fogva három hétig fog szakadni .
Reggel, amikor felébredsz, szomorúan, de mosolyogsz, mert azt hiszed, hogy álmot láttál .
Hanem idővel a lelked maga is kopott, ócska, nyűtt lesz .
Akkor aztán valahogy eszedbe jut, hogy mégis ébren voltál azon az éjszakán .
Flórusz már régebb idő óta állandóan a Lakatos-féle vendéglőbe járt étkezni .
Az ismerőssel való recontre már elintéződött .
A kedves ismerős egy este felkereste Flóruszt szokott kis vendéglőjében, odaült az asztalához, bort hozatott, és poharazás közben nevetve kijelentette, hogy igaz ugyan, hogy akkor a szegénységre célzott, de ő ezt megtehette, mert maga is rokona az öreg templomi egérnek, és különben is a fene egyen meg minden gazdag embert.
Tisztességes gazda g ember nincs - azt mondta -, mert tisztességes úton nem lehet meggazdagodni .
Nevettek, és Flórusz azt mondta: igaz!
Az összeszólalkozás jelentőségtelen voltát pedig egy hanyag legyintéssel demonstrálta .
Szegényebb temetési menetek láttán gyakran gondolt arra, hogy mily felesleges a kereszt, a koszorú, a gyászfátyol és a szomorúság egyéb hasonló szimbóluma.
Ezerszerte több gyász volna abban, ha a pap is, a rokonok is csak legyintenének egyet a kezükkel, aztán útjára bocsátanak a koporsót .
A vernisszázs estéjén Flórusz gyalog sétált be az Andrássy útról a Sándor térre, mert már megfigyelte önmagán, hogy a mindennap apró, olcsó kis gyűlöletességei: a járókelők tolakodó lökdösődései, hangos visongásai, a neveletlen suhancok hangos fütyülése, a pimasz és érdekeskedő meg j egyzései, a masamód és egyéb kisasszonyok vérpezsdítésre készült , nyerítő vihogása - kiszemtelenkedik, kibosszantják helyükből az ő nagy és komoly szomorúságait, pedig erre most szüksége volt.
Gyötrelmes kúra volt ez számára, mert ezek a kis budapesti del i kateszek a vére minden cseppjét leforralták, és néha - főként amikor arra gondolt, hogy mindezt észre sem venné, vagy legfeljebb fölényesen lenevetné, ha volnának komoly életcéljai, és ha naponkint legalább egy szál virágot szakíthatna magának az azok fe l é vezető út mentén, és gyönyörködhetnék azok illatában - szinte gyilkos életundorral tömték tele a lelkét, de átesett rajta .
Sokat javított a helyzeten az a láthatatlan küszöb is, amelyik az Erzsébetvárost és vele együtt Budapest nagyobb felét a József- és Ferencvárostól elválasztja.
Ennek a határvonalnak a térképen nyoma sincsen, ott csak az vezet rá, hogy a két határos városrész másféle színnel - az Erzsébetváros szokás szerint pirossal, a Józsefváros meg halványsárgával van kifestve.
A túloldaliak ezt talán úgy magyaráznák, hogy az ő színük az élet, az elevenen száguldó vér pirosa, emez meg az unalom sárgája, de mi, innensők, amott a festett arcok ócska karminjára gondolunk, itt nálunk meg valami halványságra, lágy selyemfüggönyre, ami krizantém-sárga nyári délutánokon feltartja ablakunknál a tülekedés amonnét jövő zsivaját.
- Akármint van: ha a Népszínháznál átléped a Kerepesi utat - képtelen vagyok rászokni a Rákóczi útra, valami kínos allúzió révén mindig azt kell gondolnom, hogy a nagy fejedelem valamely i k elszegényedett ükunokája a nálunk megszokott módhoz folyamodva beválasztatta magát Pest vármegyéhez útmesternek -, egészen más világban leled magadat.
A Körút maga is más lesz, de a változást még inkább észreveszed, ha betérsz az első mellékfolyosóba , a Rökk Szilárd utcába.
Az elején még felbosszant a merész ívben kanyarodó villamos kerekének sikoltozása, a szemközt fekvő szerkesztőségek előtt fel-alá bicikliző boyok altábornagyi egyenruhába öltözött pocsék hada, a kiadókból előözönlő rikkancsok kannibá l i kottára üvöltöző tömege, valamivel odébb meg a nyájas, mézes ajkú postakocsisok óriási, lomha, zöld bogárhoz hasonló kocsijaiból összetorlódott barikád, de amire beérsz a Sándor térre, a csend, a nyugalom már átveszi a birodalmát.
Ott már mindenki isme r i egymást; az ajtóban támaszkodó, magasra tornyozott frizurájával és orvosprofesszori fehér köpenyében oly igen érdekes borbélylegény sorra köszönti a hazatérőket, a köréhez tartozó hölgyeket kellemetes zamatú humorokkal környezi; a szelíd arcú Blum Arnol d , a jólelkű pálinkás, kitekintvén boltjából, mosolyogva szól oda a feleségének: "Amott megy haza rövid lábain Faggyas koma, már megint nem aludt az éjjel, óriási üres tökfeje úgy lóbálódik ide-oda a szélben, mint a harangvirág kelyhe ! "
A sokágú kis tér, kö zepén Fodor József méla kőarcával, látszólag visszahozta Flórusz köznapi, kedvetlen nyugalmát.
A találkozás méregcseppjei már felszívódtak a szívében, de a nem reá szabott ruha még égette a testét.
Hanem sokat remélt a hajótöröttek szigetének csodálatos atmoszférájától, a kongeniális őslakók bitóhumorától és a világossárga sashegyi bortól .
Ez a nap azonban a másként történések napja volt .
A vernisszázsra azért ment ki Flórusz, hogy a közdolgok, főként a művészetek iránt való törhetetlen érdeklődését önmaga előtt demonstrálja , mégpedig oly módon, hogy az a fontos, állandó érdeklődés közepén álló remete - önmagát ilyennek képzelte - sporadikus megjelenésének és aztán ismét hosszabb időre való eltűnésének érdekességét is magában foglalja.
És a nagy bujdosó nak összetörve, legázolva kellett visszavonulnia .
Még tegnap úgy tervezte, hogy a tárlat után elmegy Piroskáékhoz , bemutatja új toalettjét, azután érdekes műkifejezésekkel beszámol a tárlatról .
A tükörben látottak után azonban semmi sem lett az egészből .
Utolsó legbiztosabb reménye a hajótöröttek szigete volt, de ebben is csalódnia kellett .
Attól remélte kedélyének teljes restitúcióját, de másként lett .
Rossz csillagzata, mert ezen a napon még nyájas mennyei barátjai is cserbenhagyták, úgy hozta magával, hogy azok ra, amiktől megújhodását várta: a baráti szóra, a megszokott , szinte egyforma sürgés-forgásra, a villamos zongora szabályszerű futamaira akár csak ügyet vetni is képtelen legyen, hogy egész figyelmét éppen azok a dolgok foglalják le, amelyek bosszantók és buták .
A szomszédos asztalnál két úr ült, egyik az ötven és a hatvan között, a másik talán negyvenes.
A pincérleánnyal beszélgettek, és ostoba meg aljas tréfákat mondtak neki, amiket az fagyos, kötelességszerű kis nevetésekkel honorált .
Flórusz akarva, nem akarva fültanúja kellett, hogy legyen a nyegle fecsegésnek, és amúgy is túlzóan lovagiaskodó érzését szerfelett bántotta a dolog .
Zordonabb perceiben már gyakrabban gondolt gyűlölködve arra a hitvány szokásra, ami a kocsmajáró úriemberekre is rá szokott akaszkodni, mint a kullancs, hogy olyan leánynak, aki mellett nincsen férfi, aki a viccelődőt pofon verje, okvetlenül komiszságot, trágárságot kell mondani.
Ezek a komiszságok valamelyik diluvium korabeli kocsmában születhettek, és azóta hányódnak ide-oda b izonyos sablonok alakjában.
Leányka bort még nem tettek vendéglői asztalra anélkül, hogy nyomában ostoba ingerviccek ne tolongtak volna , aminthogy kártyázás közben a négy szín közül az egyikre minden bennfentes kocsma-habitüé, szódáskocsis és úrféle egyar á nt tesz egy-egy kis megjegyzést, szoros kapcsolatban a szexuális élettel.
Ebből a szokásból a vendéglői ember néha a haláláig sem nől ki : emlékezzél az ezer más formában élő nyugalmazott irodatisztre, pénzügyőri főbiztosra és másra, aki fogatlan szájával m a is ugyanazokat a gyerekségeket huhogja el vágyó pillantás kíséretében a csinos pincérleánynak, mint harminc évvel azelőtt, a fiatal kezdő pedig tiszteletteljes bámulattal figyel öreg mesterére, és emlékezetében felhalmozza a humor e gyöngyeit, hogy ada n dó alkalommal, még fiatalabb kezdők előtt, bőkezűen szétszórhassa őket a bortól mocskos abroszon .
A két kellemetlen nemsokára elment, de a fiatalember érezte, hogy akkor már késő, mert ezután bármi történnék is, csak bosszantaná .
Fizetett és ment .
Lesétált a Kálvin térre, és betért a kedvenc kávéházába .
Pár percig habozott a tennivalója felett, de aztán hirtelen elhatározta magát .
Levélpapírt kért, és írt a nővérének :
" Kedves Berta, szerdán délben, amikor szokott délelőtti sétádból hazatérsz, légy szíves en gem a ** utca sarkán megvárni.
Pontban tizenkét órakor ott leszek .
Rendkívül fontos dologban szeretném a tanácsodat kikérni. "
A levelet még hazamenet bedobta, és kevéssel éjfél után már otthon is volt .
Ahogy a szobájában világot gyújtott, meglepetve pillantott meg az asztalkán egy flaska bort és pár sor írást, amin azonnal megismerte a háziasszonya keze vonását :
" A sógorom külte, tesék megkostolni tesék mindet meginni. "
Különös nap van ma! - gondolta a fiatalember mosolyogva.
- Előbb elhittem volna, hogy Lót elszerencsétlenült feleségét berendelték szolgálattételre a sóhivatalba, mint azt, hogy ez a vén hárpia megkínáljon valamivel !
Akkor azonban eszébe jutott, hogy a háziasszony maga semmiféle szeszes italt nem iszik, talán azért, nehogy minduntalan az elhunyt férjére kelljen emlékeznie, ezzel szemben azonban van egy jóravaló unokaöccse, aki minden látogatása alkalmával felkutatja a lakást bármily elfogyasztható dolgok irányában .
Így már sokkal érthetőbb a dolog - gondolta -, de hiszen elvégre teljesen mindegy.
A bor itt van, és én szigorúan tartani fogom magamat a kapott utasításhoz !
Leült az öreg karosszékbe, és kedvtelve nézegette ócska kis otthonát, mert odakint felébredt a hid eg őszi szél, és ilyenkor úgy hozzánő a lélekhez minden, ami az embert védelmezi, ami óvólag körülveszi, ha ócska és kopott is .
Egyébként is úgy volt, hogy nem sokáig látják már egymást .
Még a nyár folyamán többször váltott levelet a szüleivel, akik minden alkalmat felhasználtak, hogy fiukat a sógorához való visszatérésre rábírják.
Ők már - írták - levél útján megbeszélték ezt a dolgot Marinczerrel, aki a legnagyobb mértékben hajlandó a békülésre, hiszen tudja , hogy a fiatalember csak önérzetből cselekedet t , amit ő mindig nagyra becsül és a többi - itt a jó öregek még hozzá is férceltek a dologhoz, olyan kedves gyengédségeket adva Marinczer szájába, amilyenek csak az ő szivárványos, szerelmes lelkükből születhettek, de amelyek a szögletes Marinczernek soha e szébe nem jutottak volna - de persze - írták tovább - a sógora annyit mindenesetre elvár, hogy a békülés felé az első lépést ő tegye meg .
Flóruszt ezek a levelek akkor a "csak azért sem ! " álláspontjára hajszolták, nemcsak azért, mert a hangjukból gyermeket megillető tanácsteljes becézgetés sírt elő, hanem főként mert alkalmat adtak neki arra, hogy azokkal dacolhasson, azokkal vitatkozhasson lovagi nagyszerűségektől fennkölt levelekben, azoknak szegülhessen ellen , akiket a legjobban szeretett.
Szeme nem e gy ilyen válasz megírásakor borult könnybe, és mégis megírta a levelet, mert gyenge karjával nem bírta letépni lelkéről az átkot, amit a végzete ráakasztott, hogy mivel az igazi akarata csak rejtegetni való kis nyomorék volt, úgy álmodjon helyette mást ma gának, és ezt a fantomot ott mutogassa, ahol nem nevetnek érte a szemébe, ahol szent, komoly valóság gyanánt fogadják .
A nyár nagyobbik fele ezekben a hánykódásokban telt el, anélkül hogy a fiatalember jövendő sorsára akár itt, akár amott döntést hozott volna magával.
Szerelmi életében is a vergődés korát élte; ha ma este azzal a meggyőződéssel vált el Piroskától, hogy csak gyönyörű ábránd volt az egész , másnap már könnyes szemmel esküdözött, hogy megöli mindkettőjüket, ha a leány csak rá is villantja másra búzavirágkék szemeit.
Az ilyen féltékenységi jelenetek fájó gyönyörét ugyan legtöbbször tudva és akarva szívta magába, de volt, hogy valóban is szenvedett .
Egy nyirkos, hűvös estén megint Budán jártak, és ahogy visszatérőben a propeller födélzetén ácsorogtak, Flórusz egy rendkívül fess , vagy tizenöt éves úrilánykával került szembe, akinek pompás termetét könnyű selyemkabát födte, odasimulva karcsú derekához.
Széles, virágos szalmakalapja alól lágy hullámokban folyt alá gesztenyebarna haj, keskeny, lakkcipőbe bujtatott lábacskái idegesen topogtak a födélzet deszkáján.
A mögötte álló idősebb, sovány, az adriai csikócához rendkívül hasonló nő szemmel láthatólag a guvernántja volt, oly fásultan és annyi szinte taplószerű közönnyel darálta el szabályos időközök b en felhangzó intő és tanácsadó mondatait, vegyesen hol franciául , hol németül .
Flórusz figyelmesen, egyre jobban átmelegedő szívvel nézte a leányt, akinek minden vonása, minden mozdulata úriasságot lehelt, és bár eleinte lehessegette magától efféle gondolatait, később kénytelen volt összehasonlításokat tenni a két leányka között.
A selyemkabátos bakfis nyomban észrevette a fiatalember hódoló pillantásait, és a csikóca minden suttogása ellenére készségesen viszonozta is azokat, talán már csak azért is, mert könnyűszerrel felismerte új szerepét, amelyet minden nő oly szívesen vállal a másikkal szemben .
Piroska kínos helyzetbe került, amit aztán ügyetlen vergődésével egyre csak fonákabbá tett .
Asszonyi ösztönével a legelső pillanatban felismerte, bár önmaga előtt nyomban valami egészen érthető formát adott a dolognak, hogy kettőjük között komoly versenyről szó sem lehet, hát mindenekelőtt a szerzett jogait akarta demonstrálni.
Hangosan beszélt, a fiatalembert minden második szavában édesemnek, kedvesemnek neve zve, hányavetien és úriasnak vélt nyegleséggel kápriszírozott mindenféle csacsiságot, végül pedig azt kívánta, hogy a hajó korlátjára támaszkodva nézzék a pompás budai tájképet.
A helyzet kínossága most a fiatalemberre nehezedett át; érezte, hogy az arca kipirul, idegesen és bosszúsan suttogott a leánynak, hogy maradjon nyugton, és ne tegye önmagát is, őt is nevetségessé, és amikor látta, hogy semmire sem megy makacs függelékével - abban a pillanatban így nevezte magában Piroskát -, zavarában némi kis á r ulásra vetemedett.
A selyemkabátos lányka finom ajkán már régebben megjelent a gonosz kis mosoly, most ő is visszanézett rá, bizalmaskodva mosolygott, a szemöldökeit felhúzta, mintha azt mondta volna: hiszen látom , hogy értjük egymást, de mit tegyek!? - a z zal aztán odahajolt a korlátra Piroska mellé, akit pedig ebben a pillanatban szinte gyűlölni is képes lett volna .
Hanem amikor már ott kint álltak a parton, a helyzet gyökeresen megváltozott .
Piroska belékarolt, és suttogva kérte, hogy ne menjenek fel, hanem ott lent forduljanak egyet az alsó rakparton .
Flórusz sejtette, hogy miről van szó, a mutatóujjával tréfásan feltámasztotta a leány állát, és belenézett az arcába.
Látta, hogy Piroska búzavirágkék szeme könnyben úszik .
Unta kissé a dolgot, de azért mosolygott, és megsimogatta a lány arcát.
Azután szótlanul megindultak .
Szinte az Erzsébet hídnál jártak már, amikor a leány hirtelen megállt, kezébe temette az arcát, és sírva, őszintén sírva, mert a szíve akkor színültig volt fájdalommal, azt mondta :
- A tied vagyok egészen, testestül-lelkestül, csak el ne hagyj !
Flórusz érezte, hogy vére az agyára tódul .
Körültekintett; a rakpart üres volt .
Magához szorította a lányt, emésztő vággyal csókolta az ajkát , majd erőt véve sóvárgó reszketésén, mosolygást erőltetv e az ajkára, halkan azt mondta :
- Őrültségeket beszélsz!...
Hagytalak beszélni, mert tudom, hogy az ellenkezés csak jobban feltüzelt volna, de most már legyen elég!...
Nekem az a leány senki, semmi...
Ki volna, aki hozzád képest ...
Elhallgatott, mert vágyt ól izzó lelkéből különös, színes ötlet pattant ki.
Csak egy pillanatig vizsgálgatta, azután már ment is utána.
Szorosabban magához ölelte a leányt, újra megcsókolta az ajkát, és azt mondta :
- Nekem az a leány senki, semmi... nem őt néztem, hanem azt a fi nom, pompás selyemkabátkát, ami rajta volt!
Eszembe véstem minden kis ráncát, minden kis pitykéjét, mert nekem olyan selyemkabát kell!
Nekem okvetlenül kell egy teljesen, szakasztott ugyanolyan selyemkabátka !
Piroska letörülte a könnyeit, és csodálkozva nézett a fiatalemberre .
- Selyemkabát!?...
Minek !?
- Csacsi!...
Ne azt kérdezd, hogy minek, hanem hogy kinek ?!...
Neked !
- De hiszen az rendkívül drága dolog! - mondta a leány, most már egész figyelmével a kérdéshez tapadva .
- Ne törődj vele !
Flórusz megállt, belső zsebéből előhúzta a tárcáját, kissé erőltetett nyugalommal kivette belőle a külön kis bankjegycsomót, és átadta a lánynak .
- Fogd, és siessünk!
Az üzletek még nyitva vannak!... ami pedig megmarad belőle, azt fogadd szívesen tőlem!
Ezt a pénzt a te számodra tettem félre !
Piroska pár pillanatig habozott, majd rámosolygott Flóruszra , átvette a pénzt, és nyugodtan azt mondta :
- Az én Flóruszom a legjobb ember a világon, de igen nagy csacsi!...
Az ilyesmit napvilágnál kell megvásárolni!...
Holnap egy órával korábban légy a szokott helyen, majd elmegyünk együtt !
Flórusznak összerándultak a szemöldökei; nem így képzelte a dolgot .
Pedig még újabb csapás is várt ábrándos lelkére .
Másnap délelőtt éppen a toalettjével bíbelődött , amikor egy szutykos kis kölyök állított be hozzá, és levelet adott át neki .
Piroska írt, hogy meggondolta a dolgot, nem kell neki a kabát, a pénz jó lesz Flórusz számára vizsgadíjnak, őnála mindig megtalálja.
Egyebekben kéri, hogy este a szokott időben l egyen a szokott helyen .
Flórusz kedvetlenül dobta le a levelet, és szinte ráförmedt a pocsék kis postillonra :
- Mondd meg a kisasszonynak, hogy ott leszek !
Ahogy egyedül maradt, idegesen kezdett fel-alá járni a szobájában .
Ez ostoba kis tragédia volt .
Elte kintve attól, hogy ilyen bolondul hoppon maradt - neki magának is csak pár napra való pénze volt már -, ő meg volt győződve arról, hogy Nordheimerék, akik pedig valami véletlen folytán akkor már mindent tudtak, nála ekkora pénzeket egészen természetesnek találnak .
Most ennek is vége van, a gyűlöletes hióbhír már a boldogság kis szobájába is beöltötte mérges nyelvét .
És a lavina, ami a fiatalember ábrándvilágát összemorzsolta , feltarthatatlanul gördült tovább .
Egyik napon a leány, mintha véletlenül történt v olna, elejtette első, nagyon halvány célzását jövendő közös életükre.
Azután megjelentek a kocsmai élet káros voltát hirdető tanköltemények, végül pedig megkezdődött azoknak a helyeknek szisztematikus felsorolása, ahol mindent lényegesen olcsóbban lehet beszerezni, mint egyebütt .
Flórusz az alkonyati órákat nem várta már dobogó szívvel, mint azelőtt .
Egy este végül, amikor szokott heti látogatását tette Nordheimeréknél, a leány szülei szeme láttára átölelte a nyakát, és diadalmasan, elragadtatott hálát váróan azt mondta, mélyen belenézve a szemébe :
- Képzelje, az az ostoba Ramazetter délelőtt, amikor a piacra mentem, megvárt, és prédikálni kezdett, hogy óvakodjam magától, mert maga állandóan kocsmázik, és udvarol a vendéglősnőnek.
Azután azt mondta, hogy ő viszont a tenyerén hordana, hogy asszongya, neki van tisztességes jövedelme , nem úgy, mint magának, aki ahelyett, hogy keresne, még a másokét is elprédálja , hallja!?...
Ilyen buta hazugságokat is csak ő tud kitalálni!
Hát szóval forma szerint megkért !.. .
No - mondom neki -, kedves Ramazetter úr, nekem hiába beszél itt összevissza, én már nem vagyok szabad, én bizony sohasem leszek a maga felesége!...
Hát így megmondtam neki!...
Nos, mit szól hozzá !?
Flórusz halálsápadt arccal hebegett valamit, hogy majd leszámol a Ramazetterrel, hogy nagyon köszöni a leánynak, amiért megmondta neki, most legalább tudja magát mihez tartani, és végül, hogy boldog, hogy a leány... bár még kissé korán volt... jobb az ilyesmit titokban tartani ...
Ezen az éjszakán nagy cécó vo lt Lakatosnál; Flórusz is felnyitotta gondosan elzárt lelkét, és a nyájas őslakók közt szétszórta a drágagyöngyöket, amiket az fájdalmában kitermelt magából.
Hajnalban ment haza, és útközben boldogan, hangosan nevetgélt azon, hogy sohasem oda lép, ahová s zeretne .
Odahaza feltárta az ablakát, és visszanézett a mennybolt millió csillagszemébe .
- Ragyogjatok rám, kedves barátaim, nézzetek le rám, és világítsatok be a ravatalterembe, az én lelkembe!
Éjféli sötétségben kiterítve ott fekszik az én akaratom, legyetek ti a halotti gyertyácskák, hogy még egyszer megláthassam a drága halott viaszfehér arcát!...
Nincsen többé akaratom, nem akarok többé semmit!
Nem akarom már a halált sem, amit úgy óhajtottam, amiben úgy bíztam, csak álmaimban jön már el néha hozzám , átölel merev karjával, pompás reményeket suttog a fülembe, de reggelre elhagy ő is, mert nincsen akaratom, hogy átöleljem rideg derekát, és ott tartsam magamnál...
Az élet bebújt az ördög maskarájába, s a hátam mögé lopózott, és most mindennap új, gaz tré f ákkal rémítget, és nekem nincsen már akaratom, hogy lépésről lépésre, a szú makacsságával küzdjek ellene, hogy visszajussak legalább oda , ahol még nem mert a szemem közé vigyorogni!...
Valami díszes, valami ragyogó küldöttséget várok én, hogy az emberek e l jöjjenek hozzám, hogy aztán karjukra vegyenek, és bevigyenek az élet templomába, aminek szent hűvösében szabadjára engedhetem az álmaimat, mert ott nem tiporhatnak rájuk sáros csizmáikkal a komisz utcai emberek!...
Várom a szerelmesemet is, hogy letérdelj e n előttem hogy rátehessem kezemet a fejére, amíg arra túlvilági fény derül, hogy megismerhessen engemet, várom a rokonaimat is, hogy a keblükre öleljenek, várok mindenkit, de tudom hogy hiába várok bárkit is, mert akarat nélkül a várás is csak puszta ábr á nd, aminek hangtalan hívását nem hallja meg senki sem!...
Meghalt az akaratom, már fájó gyönyörrel tölt el, ha az emberek bántanak, mert a lélek azt, ami ellen védekezni erőtlen, vergődő gyengeségében gyönyörré csiszolja , ahogy a szomorú anya a köznapot l egázoló nagyszerűségeket lát a fia gazságaiban, hogy a szíve meg ne szakadjon!...
Nézzetek le rám, barátaim, és világítsátok át a ködöt, ami körülvesz, mert érzem, hogy nem találok ki belőle!...
Nézzetek le rám, és maradjatok velem, mert nem tudom: lesz- e még holnap erőm, hogy hívjalak benneteket?!...
Mert az én akaratom meghalt, és odabent fekszik kiterítve a lelkemben!...
Még őrzöm, még nem engedem, hogy elvigyék, a fényeteknél még látom sápadt arcát, de már halott... erőtlen, néma halott már!...
És min dezt csak most, csak most tudom meg igazán, amikor részeg vagyok !
Másnap fekete közöny ült a fiatalember lelkén; nem is igen figyelt a leányka boldog fecsegésére .
Ezekben a napokban történt, hogy Flórusz egy este a körúton összetalálkozott a nővérével meg Irénnel.
A két asszony örömködve hívta, el sem akarták engedni többé, de a fiatalember észrevette szemükben a riadt nyugtalanságot, amivel az arcát vizsgálták.
A megízlelt szabadság vágya felébredt a lelkében , visszavágyódott azok közé, akik még a pillan tásukkal sem kérik számon egymás dolgát, és kéretlen, fanyar jóakaratukat nem cseppentik bele a végtelen szabadság édes borába.
Valamit hebegett, hogy: igen, igen, majd elhatározza magát, és aztán értesíti őket .
Azzal elsietett .
A nővére utána kiáltott, hogy bármikor szívesen látják, azzal elvesztették egymást a szemük elől, és azóta nem is találkoztak .
De az a szabadság, aminek viszontlátására úgy örült, bár csak néhány percre szakították is el tőle, amiben úgy bízott, attól fogva elvesztette azt az izgatóan csípős, pikáns kezét, ami azelőtt oly kívánatossá tette.
A fiatalember hiába próbálgatta ezt az ízt a dac kesernyés zamatjával pótolni, nemigen ment vele valamire, mert a dac mögül lépten-nyomon előkandikált a régi, kedves, úri élet, nyájasan hívogatva őt.
Az pedig, aki fehér kis kezével azelőtt úgy be tudta fogni a fiatalember szemét, hogy ez a hívogatást észre ne vegye, egyre távolabbra jutott tőle .
Piroskával azután is találkoztak minden este, de már egyre kínosabban kellett keresgélniök a megbeszélni valókat, mert Flórusz a jövőt illető tervezgetéseknek már eleve útját állta azzal, hogy majd ő mondja meg, mikor jött el azoknak az ideje.
Azok a jelentéktelen kis apróságok pedig, amikről a szerelmesek oly sok fontos mondanivalót tudnak kovácsolni, ízetl e n ostobaságokká lettek közöttük, azokkal nem is próbálkoztak többé.
A leány azonban, talán valóban, de inkább hihető, hogy színleg, nem vett észre semmit, és ez a makacs kitartás csak még jobban bosszantotta Flóruszt , aki utóbb már naponta azzal az elhat á rozással ment el hazulról, hogy szakít a leánnyal, miután az ilyesminek semmi értelme sincs.
De aztán a leánynak egy-egy különös, sajnálatos arckifejezése, valami bolondos, emlékezetes szó a tündéri időkből mindig elnémította az utolsó pillanatban.
Ő lega lább úgy hitte, hogy ezek a szívdobogtató kis emlékek térítik el a szándékától, pedig úgy volt valóban, ahogy azon a mámoros hajnalon megsejtette : az energiája, az akarata pusztult, fogyott egyre .
Hanem az utóbbi időkben, amint már szó volt róla, megjött a visszahatás, éppen ezeknek az eseményeknek a nyomán .
A második alapvizsgát sikerrel letette még a tavaszon, most hosszabb nyugalom előtt állt, de a tanulmányi dolgok egyébként sem aggasztották soha, rendületlenül bízott a maga gyors és élénk felfogásában és főként a meleg érdeklődésben, amely őt a jogi stúdiumokhoz fűzte.
Mindez valami rejtett erőforrássá csoportosodott a tudatában, ami felé a nagy lelki legyengülések idején mindég bizalommal tekinthetett, ami mindig megadta számára a megnyugvást, hogy a f undamentum ép és sértetlen.
Amíg ezt a hatalmas erőforrást tudomásul nem vette, amíg semmire sem becsülte, addig úgy tudta, hogy sohasem fog visszatérni többé örökre elhagyott régi világába, de amióta foglalkozott vele, amióta kicsiszolta, kifinomította é s üzembe helyezte, azóta már tudta, hogy a visszatérést csak halogatja, mert édes dolog az élettel kacérkodni, ha van hová meghúzódni előle , ha komolyan találná venni a dolgot .
Hanem, ahogy legtöbb kacérkodásnak valami ízléstelenség szokta a nyakát szegni, ugyanaz történt ezzel is .
Flórusz egy napon, amikor a pénze már erősen fogytán volt, levelet küldött egyik jómódú barátjának, kérve őt, hogy estére jöjjön el a Centrálba , valami fontos megbeszélnivaló lenne vele, amit sokkal kényelmesebb négyszem-között elintézni, mint otthon, ahol bármikor megzavarhatják őket.
Az volt a terve, hogy Burkovicstól - ez volt a barátja - még felveszi ezt a kölcsönt, ő lesz a harmadik és utolsó, akihez ilyen kéréssel fordul, azután egyetlen krajcárt sem kér többé senkitől, han em ...
Ezt a hanem szót rendkívül gyűlölte Flórusz .
Ez volt az az utálatos, kétszínű kis intrikus, aki az ő elhatározás jellegű gondolatait odacsalogatta a maga közvetlen közelébe, és amikor már ott voltak körülötte, akkor a szemük közé vigyorgott.
Ez volt az a gonosz kis manó, amelyik a felejtés kellemes perceiben odasompolygott az ajkára, és amikor onnét testet öltve lepattant, ahogy hang alakjában ide-oda rebbent, fülsértő mellékzöngéivel néha a legközömbösebb mondat közepén is megállította.
A magad emb e reit is megismerheted arról, ahogyan a rossz hírt tudtodra adják : ezt a gyűlöletes kis szót még álmában is többször látta a fiatalember, mint valami gaz kis kobold alakjában odasompolygott hozzá, fölé hajolt, és boldog fontoskodással a fülébe súgta: az ak aratod már a végét járja!
Nincs már hozzá semmi remény !
Hanem ...
Ejh!
Hanem valahogy másként lesz majd, de akárhogyan is lesz, ő az elhatározásán nem változtat többé, ez kétségtelen !
Ahogy vacsora után belépett a kávéházba, Burkovicsot nagyobb társaság köze pette találta.
Bántotta kissé a dolog, de a kollégája, amikor megpillantotta őt, felkelt, eléje sietett, leültette egy üres kis mellékasztalhoz, és mielőtt Flórusz akár a felöltőjét is letehette volna , elővett a zsebéből egy borítékot, és átnyújtotta neki .
- Már elkészítettem! - mondta barátságosan mosolyogva.
- Parancsolj!...
Bocsáss meg, kérlek, hogy most nem állhatok többé a rendelkezésedre, de tudod ...
Flórusz szinte gépileg vette át a borítékot, csodálkozva nézett a barátjára, és kissé halavány arccal kérdezte :
- Honnét tudtad, hogy pénzt akarok kölcsönkérni tőled ?
Burkovics egy pillanatig mereven, zavartan nézett vissza rá.
Csak akkor jött rá, hogy kissé formátlanul csinálta a dolgát.
De már a következő pillanatban kitűnő excuse jutott az eszébe .
- Ugyan kérlek - mondta kitűnően utánzott cinkosi mosollyal és az ügy köznapi voltát egy hanyag kézlegyintéssel jelezve -, az ilyesmit egyáltalán nem kell túlságosan tragikus módon felfogni!...
Magam is voltam már így nemegyszer, hát csak tudhatom: hogyan megy az ilyesm i !?
Flórusz azt akarta mondani: füllentesz, pajtás, te sohasem voltál így! - de az utolsó pillanatban visszakapta a szót...
Ha erőltetik a dolgot, le kellett volna vonnia a konzekvenciákat...
De mit csinál akkor ?...
Három nap múlva egyetlen krajcár nélkül á llt volna .
Zsebre tette a borítékot, valamit hebegett, hogy: néhány nap múlva!... azzal elsietett .
Ezen a hajnalon, amint álmatlanul hánykolódott a párnáin, már bizonyosan tudta, hogy visszatér.
Csak még a levél megírására nem tudta elszánni magát .
Ez szer dán volt; pénteken bekövetkezett a műcsarnokjelenet .
Akkor azután már a levelet is megírta a nővérének .
Még éjfél sem volt: a hajnalokhoz szokott fiatalember elhagyottan , idegenül érezte magát otthon, a halotti csendességben.
Az ő új világában a zaj , az élet ebben az órájában szokta elérni a tetőpontját, itt pedig a lámpás apró kis zsörtölődésein, a háziasszony távoli köhécselésén kívül egyetlen hang sem kelt sehol, és a falon ide-oda sikló néma árnyakon kívül nem mozdult semmi .
Flórusz összegyűrte a háziasszonya levelét, unottan a földre dobta, azután sokáig nézte mozdulatlanul a lámpás meg-megrezzenő lángját .
Egyébkor talán lefeküdt volna időnek előtte is, de ma úgy érezte , hogy a Malvinnal való találkozás izgalmai úgysem hagynák pihenni .
Azt határozta , hogy vadász emlékiratait fogja olvasni, de belátta, hogy ahhoz sem lenne türelme.
Azt a könyvet vette le a szekrény tetejéről, amelyet az elődje felejtett ott.
Eddig csak az előkandikáló piros csücskéről ismerte a könyvet, arra még sohasem tudta elhatáro z ni magát, hogy kimentse a portengerből .
Most odalépett, és egy elhatározott mozdulattal leemelte .
Rendkívül érdekes mű volt: néhány egybekötött szakvizsgai dolgozat, aminőt a bölcsészettan-hallgatók készítenek.
Az előző lakónak nagyon megtetszhetett a diluvilis rétegek hátráló eróziójáról írt tanulmány, vagy még inkább az Ostrea-félék kagylóinak ambulakrál-mezőit tárgyazó remekmű, hogy oly gondosan összegyűjtötte, beköttette és szakszerű margójegyzetekkel kísérte őket .
A fiatalember csalódottan vissza akar ta dobni a könyvet, de hirtelen mást gondolt.
Gondosan letörülgette róla a diluviális port, azután odahúzta az asztal mellé az ódon karosszéket, megivott egy pohár háziasszonyi bort, rágyújtott egy cigarettára , jó mélyen befészkelődött a szék párnái közé , és felnyitotta a különös könyvet .
- Ettől legalább elálmosodom, amire most éppen nagy szükségem volna!...
De mi a csodálatos fityfene lehet az az ambulakrál-mező ?
Ide-oda lapozgatott a furcsa kis műben, de valami elfogadható magyarázatnak még csak a nyomát sem lelte sehol.
Egyre élénkebb gyűlölet fogta el a névtelen szerző iránt: micsoda arcátlan prepotencia azt kívánni, hogy akinek ez a buta kis kötet a kezébe kerül, az már akárhonnét is, de tudja, hogy mi az a ...izé... az a mező?
Sőt néhány lappal odéb b , anélkül persze, hogy a mező ügyet elintézte volna, a szerző vérforraló nyugalommal összehasonlítja az ostreák mezejét a meleagrinákével .
Kik azok a meleagrinák és hol vették a mezeiket ?...
Vagy a szerző csak bolondot akar csinálni az olvasóból ?...
Persz e , persze!...
Erre ugyan hamarabb rájöhetett volna akárki is!...
De ha ez a tökfilkó mindenáron a zoológiát az agrikultúrával kombinálva akart humorizálni, miért nem talált ki ötletesebb címeket ?...
A koleopterák szájüregében tespedő ugar intenzív felhaszn á lásról...
Arankairtás a szentjánosbogár fényénél...
Ebből esetleg állattani regényt is lehetett volna írni ezen a címen: János, a lámpagyújtogató, vagyis: Aranka halála...
Vagy röviden: Muki szerelme... vagy akármi, csak a mezőt hagyta volna békességben ! . ..
Mit ért ahhoz egy szafaládérágó filozopter, hogy mi az a mező ?
Az illető bizonyosan itt született valahol a Kékbugyogó utcában, soha életében ki sem mozdult Budapestről, és itt olyan embernek akar előadást tartani a mezőről, aki csecsemőkora óta minde n évben végignézte az isteni színjátékot, amint a havas, lucskos barna föld vidáman felkacag, és magára ölti ragyogózöld palástját, amint annak pompás, végtelen selymén világoskék meg égőpiros pontocskák jelennek meg, amint egy hajnalon elborítja a pimpi m pare esernyője.
Aki annyiszor látta a nyári nap lángoló hevében fehérlő tehéncsordát, annyiszor hallgatta annak szomorú kolompját, aki a patakparti szomorúfűz alatt heverve oly sokszor nézte a szöcskék táncigalmát , hallgatta a darazsak álomra hívó döngésé t és a tücsök hegedűjét; akinek annyiszor elszorult a szíve, amikor a kihalt mezőséget megint elfoglalta sötét árnyhadával a félelmes Ködkirály ...
Mit tudhat a mezők csodálatos világáról az, aki sohasem hallotta a virágok illatának hangtalan himnuszát, a holdfényben úszó álomóceán sóhajtó csendjét, és aki sohasem látta a fehér arcú asszonyt, amint az alkonyat bíborözönében felbukkanik a látóhatáron, azután jön, jön sietve, hogy apró kis lábai nem is érintik talán a fűszálak enyhe dárdácskáit, csak úgy l e bbenik át az illatos lapályon, ahogy Krisztus sietett övéihez a tenger habjai felett!?...
Tudod -e, te ostoba kis bölcsész, ki jön ott hófehér kalapban, rózsaszínű ruhájában, ajkán a titokzatos mosollyal?!...
Malvin jön ott sietve, hogy megmentse szerelmét , aki eltévedt a láp virágai között, akit már derékig benyelt az ingovány mélysége, és aki kitárja feléje a karjait, hogy átölelhesse megmentőjének karcsú derekát, hófehér vállát, azután letérdelhessen előtte , csókolhassa a kezét, és megmondhassa neki, hog y a nappal és az éjszaka minden percében csak őt szerette, őt imádta, és hogy még ezerszerte forróbban szereti, amióta rosszul bánt vele , amióta megmosolyogta a szegénységét, és szemének egyetlen rebbenésével sem árulta el, hogy valaha ő is viszonozta ezt a lángoló szerelmet .
A lámpa utolsókat lobbant, a fojtó, kormos füst ráfeküdt az alvó mellére .
Amikor a fiatalember fölébredt, a függöny hasadékain már benézett a hajnal nedvesszürke szemével .
Elkényeztetett testét összetörte a szokatlan helyzet; fázott .
Mosolyogva nézte az ócska piros könyvet, azután visszadobta a szekrény tetejére, és bebújt az ágyba .
Ahogy megint elszenderedett, az álomképek tarka csoportja körülvette ismét, befészkelődött a lelkébe, és csak a fényes reggelen rebbent vissza újra az ismeretlen tartományban, ahonnét elindult .
Flórusz, amire felébredt, teljesen rabja volt már ismét az asszonynak, és tudta, hogy bármi történjék is, annak ismét az övének kell lennie .
Amikor a toalettjét befejezte, előkereste az ócska piros nyakkendőt, a régi kedves ajándékát, és megcsókolta.
De akkor hirtelen eszébe jutott, hogy azt is Piroskának nevezte el , és akkor hirtelen el akarta rejteni újra, mert érezte, hogy valami nemtelen árulás csábítja, hívogatja .
De az utolsó pillanatban mást gondolt .
Tudta, hogy amit tenni szándékozik, nem egészen tiszta dolog, de nem bírt ellenállani neki .
A nyakkendőt becsoma golta, beletette a zsebébe, és az esti séta után, amikor már elválóban voltak, odaadta Piroskának .
- Hoztam neked valamit.
Csekély kis ostobaság az egész, de ne nevess ki érte!
Holnap, ha elmegyek hozzátok, majd elmondom a történetét .
5. A fogatlan Kopeczky
Tavaly hallottam, hogy a Balaton-parti kis Arács faluban meghalt az öreg Réz zsidó .
Ha utánaszámítok, lehetett legalább kétszáz esztendős, amikor megtért őseihez, mert már az édesapám is olyan vén salabakternak ismerte, mint mi, gyerekek, amikor a nyarakat odakint töltöttük az arácsi szőlőben.
Még a taplósipkája is ugyanaz volt; milyen s zomorúan lóghat az most a fogason, hacsak bánatában utána nem pusztult a gazdájának .
Riesz Salamonnak hívták, de az arácsi parasztoknak könnyebb volt a Réz, az ő pátriárkái flegmájának meg teljesen mindegy volt, miatta akár pakfon-zsidónak is hívhatták voln a, csak nála vegyék az ostornyelet meg a pálinkát.
Pedig ha a parasztok már mindenáron valami metallumról akarták nevezni, inkább hívhatták volna aranyzsidónak, mert aranyból volt annak mindene.
Arannyal volt befoltozva a feje ott, ahol a púpos Pálfi bever te, amikor az egyik jókedvű gazda elhitette vele, hogy a Réz olyasmit suttog felőle, hogy vasárnaponkint új, díszesebb púpot vesz magára , ahogy más az ünneplőjével teszi.
Aranyból volt vagy a fél fogsora, a pápaszeme foglalatja, az órája, a lánca, az óri á si pecsétgyűrűje, azután meg aranyból volt a szíve, legfőként pedig az esze .
Különös ember volt; mintha valamelyik középkori rabbi lelke lakott volna benne.
Mindenkiről tudott mindent, mindenkinek még a legbensőbb családi ügyeiben is ő ítélkezett, bármi történt légyen is, a különféle véleményekre ő tette fel a koronát.
Hanem sohasem mondott valami pozitívumot, sohasem mondta , hogy ez fekete, ez jól van, vagy ilyesmi, ő mindig tekervényes példabeszédekben, parabolákban szólt, vagy mielőtt nyilatkozott volna , elmondott valami bonyolult történetet, mint Seifensteiner Salamon, és csak azután alkotta meg a párhuzamot a történet és a szóban forgó esemény között.
Semmi a türelméből ki nem hozta, és bármi történt is, ő előbb mindenből leszűrte a tanulságot, és csak azután tett-vett, intézkedett.
A parasztok gyakran megpróbálták őt nyájas szavakkal félbeszakítani: hogy a karádi nyavalya essen abba a bóhérba , ne arról beszéljen, hanem adja már azt a kocsikenőt! - nem ért semmit .
Az érettségit követő nyáron egyszer onnét a szőlőből bementem, nem tudom már, miért, Veszprémbe, és csak estefelé sétáltam ki megint gyalog.
De kissé elszámítottam magamat, és már csillagos éj volt, amire kiértem.
A nyaraló zárva volt, sehol senki.
Nyomban tudtam, hogy bementek Balatonfüredre c i gányt hallgatni, és hogy egy óra előtt bizonyosan nem jönnek haza .
Nem tudtam mit csinálni: besétáltam Arácsra, mert jövet láttam, hogy a kocsma még nyitva van .
Rettentő füst volt odabent, pedig csak ketten voltak: a Réz zsidó meg a Danka Imre, a valaha vagyonos felvégi gazda, aki azonban akkor már erősen csúszott lefelé.
Kártyáztak, ahogy később láttam: huszonegyeztek.
Az öreg zsidó nagyon csodálkozott, hogy engem meglátott, de aztán elmagyaráztam neki a dolgot, kértem egy félmessző bort, és amikor elhozt a a moslékszínű zagyvalékot, leültem egy távoli asztalhoz, és a kezemre támasztottam az államat, mintha nem látnék semmit .
Danka előtt már csinos halomban állt a pénz, de egyébként is tudhattam, hogy nyert, mert nagy hangon beszélt, szakadatlanul ivott, és bosszantotta a partnerét, aki azonban csak egykedvűen mosolygott .
Réz adta a bankot, és ilyenforma párbeszéd folyt közöttük :
- Tízes... fizess! - mondta diadalmasan Danka, ahogy a tízesre rákapta az ászt .
- Lássa, öreg, nálam ez már csak így megy!
És tudja miért ?...
Mert merek játszani!
Nem úgy, mint maga, hogy két vas, négy vas...
Adja csak ide azt a koronát !
- Tessék - mondta nyugodtan az öreg zsidó.
- Már most mit tesz a szomszéd úr ?
- Most ?...
Hát mennyi a bank ?...
Húsz krajcár?
Én ilyen vacakra nem játszom!...
Hanem tudja, mit ?...
Mennyivel is tartozom én magának még a régi borért ?...
Ugye, három forint hetvennel ?...
Nohát, csináljunk dupla-semmit!...
Ha maga veszít, nem tartozom semmivel, ha én veszítek, azon módon kifizetem a dupláját!...
Ehun a pénz!...
Jó ?
- Legyen úgy, ahogy maga akarja, szomszéd úr - mondta Réz .
Pár pillanatnyi csend állt be, azután Danka felugrott, döngetni kezdte az asztalt, és az örömtől szinte magánkívül kiabált :
- Hát nem tartozom!...
Nem tartozom semmivel!...
El ne feledje Réz úr...
Há így van az, akinek van szíve!...
Nem is úgy kell ám , hogy két vas meg négy vas!...
Tanuljon tőlem !
- Hja bizony, úgy van ez, kedves szomszéd úr! - monda Réz bölcselkedő hangon.
- Aki játszik, az fizessen is !
- Jajajaj!
Csak ne nyavalyogjon!
Csak azt ne!
Nem vénasszony maga , Réz úr!
Lássa, énvelem már sok minden megesett, de én még sohasem nyavalyogtam!...
Hát most majd én leszek a bankos!...
Efforint a bank!...
Mi a tét ?
Ilyesmit sem lát mindenki! - gondoltam.
- Egy falusi zsidó kereskedő, aki a vendégével huszonegyezik!...
Hát most már ezt is láttam, és elég is volt belőle !
Leakasztottam a fogason függő megbarnult, összekunkorodott újságot .
A Veszprém vármegye valamelyik múlt évi száma volt, azt kezdtem olvasni.
Rendkívül érdekeltek az izgatób bnál izgatóbb hírek, hogy az enyingi járás főszolgabírája a járás egész területére elrendelte az ebzárlatot, a devecseri főállatorvos az immár fenyegetővé váló marhavész meggátlására megtette a szükséges lépéseket - szinte magam előtt láttam a kis Becsák o t, a lódoktort, amint apró, csámpás lábacskáival éppen a szükséges lépéseket teszi - végül hogy Tarhonya Pilátus tótvázsonyi születésű harminchat éves róm. kath. csavargó ittasságában belézuhant a cseszneki emésztőgödörbe, de úgy kell neki, majd máskor ne m issza le magát.
( A szerk.)
Szemem előtt már kezdtek megjelenni azok a kis violaszínű gyűrűcskék, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiszemelteket, amikor hirtelen vad csörömpölés zavarta meg remetei csendemet .
Felkaptam a fejemet, és a kártyázókra néztem .
Danka Imre csapott öklével az asztalra, hogy az üres poharak mazurkára lendültek .
A pénzhalmocska már eltűnt előle, és az arca szinte sárga volt a méregtől .
- Átkozott fánija - kiáltotta dühösen -, ez a piszok töknyócas már negyedszer gyün közibe a disznónak meg a tízesnek!...
Hát fuccs és megint fuccs!...
Most már nincs többem, mint hat krajcárom!...
De az adósság levan !...
Mi !?
- Levan, persze, hogy levan! - mondta mosolyogva a zsidó.
- Hanem most menjünk aludni, Danka szomszéd, majd legközelebb folytathatjuk !
- Ahá!...
Most már menjek haza, ugye!?...
Hat vassal a zsebemben !
- Hja - mondta Réz, bibliai mozdulattal emelve fel barnává aszalódott mutatóujját -, mondtam az elébb, hogy aki játszik, az fizessen is!...
Különben is azt mondta, Danka szomszéd, hogy maga nem szokott nyavalyogni, panaszkodni !
- Éj - legyintett a paraszt mérgesen -, maga mindétig csak tudományoskodik, mindétig csak illen bölcsességeket mond!...
Könnyű magának , maga csak szipákol, csak igazgatja az ókuláját, csak adogatja el a subikszot, aztán egyre csak gyarapodik!...
Éntülem meg , akármit csinálok, csak elmegy, elmászik a pénz!...
Hej, Réz bácsi, amikor az én édesapám, a jóisten nyugosztajja meg szegényt, hazajött a vásárról, nekünk , gyerekeknek, pedig hatan voltunk, minde győnknek egy-egy ezüstforintost adott, csak úgy jádzani!
Millen világ volt az akkor!
Ha a forént elveszelődött, hát az sem volt baj!
Azt szokta mondani, hogy terem ott még több is, ahol ez termett!...
Hát így tett, aztán azért mindétig csak többje lett né k ije!
Én meg, ha az ujjamat lerágom is, egyre csak szegényebb leszek!...
A lovasi dűlőt már elette a fene, nemsokára a kövesire is rákerül a sor!
Erőszakkal nem rángathatom elő a földből a búzát meg a rozsot, az úristennel sem neszezhetek, hogy miért nem b ánik velem is úgy, mint mással!
Ha valamihez kezdek, abba belekőtözik a ménkű, ha jádzom, csak veszítek, lassankint nem marad semmim, és amúgy is érzem itt bejüről, hogy utóvégre is egészen komisz, alja ember leszek!...
Maga okos ember, Réz szomszéd, maga mindenre tud bölcsességeket mondani, hát mondja meg nekem, miért van ez így énvelem ?
Az öreg Réz feltolta pápaszemét a homlokára, kissé gonoszkásan mosolygott, majd fehér szakállát vakargatva, azt felelte halkan :
- Hát tudja, Danka szomszéd, az attól van, hogy maga ezt most , éjfél után, itt, a kocsmában, így, pityókosan kérdezi!...
Megértett engemet ?
Danka Imre bambán bámult az öreg zsidóra, hemmegett valamit , azután elkotródott .
Csak Marinczerre gyanakodhatom, csak az ő révén jöhetett vissza hozzám, valami tekervényes gondolatasszociáció segítségével ez a régi kis jelenet, aminek ittlétét egyébként semmi sem magyarázná meg .
Most, hogy miniszteri tanácsossá történt kinevezéséről kell beszámolnom, hosszasabban gondoltam ugyanis rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy rendkívül sokban hasonlít Kemény kapitányhoz, aki nyugalomba vonulása óta ott élt Arácson a mi gyermekkorunkban.
Amikor azután már ott voltam a gondolataimmal a Balaton m ellett, a többi már magától jött.
Csak így lehetett a dolog , másként nem, mert Kemény kapitánynak is éppoly kevés köze van ehhez a történethez, mint a fentebbi visszaemlékezésnek, ha ugyan ez utóbbit illetőleg valami kapcsolódás, valami összefüggés utóla g önként nem kínálkozik .
De a hasonlóság kettőjük között valóban meglepő, a külsőben is, de még inkább abban a módban, ahogy mindketten és kívülük még ezer más középember , önmagukat a nagy összességben elhelyezve képzelték és azzal szemben miként viselkedni a leghelyesebbnek ítélték .
Ezt a fajta embert születésétől haláláig valami sűrű, nyúlós homályosság veszi körül, ami megakadályozza őt abban, hogy túllásson annak a körnek a vonalán, amelyet mint rádiusszal, azzal a vonallal lehetne köréje rajzolni, amelyik a közötte és az azok között levő távolságot mutatja, akik vezető nélkül is rátalálnak önmagukra.
Mert ezek az emberek mind a halálukig sem találkoznak önmagukkal, ők sohasem ők maguk, hanem mindig valakik mások , azok, akiktől az életen való átfurakodás n ak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy olyan szabályát ellesték , és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sincsen róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő.
Ők azok, akik az életre való szakadatlan v á rás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátanának neki, mert önmagukon kívül semmi sem oly súlyos a számukra, hogy a lelkükön esett karcolást simára hengerelhetné.
Ők azok, akik még az elöljáróik vesszőp a ripáján is helyet furakodnak ki a maguk számára, akik büszkén verik a mellüket, és a köznap unalmas zsongása miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akik elv gyanánt vallják, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék m e g a másik, a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak, és azok is ők, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni.
Aki a lelkét kezdi nyitogatni előttük , azt leintik azzal, hogy az ilyesmi nem érdekli őket, de nyomban aztán rákönyökölnek azzal a kezdetleges kis történettel, ami tegnap a hivatalban esett meg velük.
Végül ők azok, akik az élet híg lötty levének már csak azért sem képesek néhány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden v onatkozásban, talán óvatosságból, talán elvből, de kitartó konoksággal a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés kisebbség privilégiuma .
Hanem mivel a minisztériumok szolgálati szabályzatának egyetlen paragrafusa sem áll szorosabb vonatkozásban az öntudatosan kezelt és ápolt egyéni ízléssel, Marinczer a maga idejében, sem soron kívül, sem egy vagy két preteríció után, minden akadály nélkül megkaphatta a miniszteri tanácsosi címet és jelleget .
Azon a napon, amelyen a kinevezési okmányt a kezéhez ka pta - nem korábban, pedig a dolog már jóval előbb is fait accompli volt -, megkezdte annak a viszonylatnak az új alapokra való fektetését, vagy hivatalos nyelven, ha nem éppen kvadrál is: átszervezését, amely őt a környezetéhez fűzte.
Nem kell itt semmi f onák, gyerekes fontoskodásra gondolni, nem formátlan tréfálkozásról van itt szó - Marinczer nem operettbeli epizódfigura -, hanem csak bizonyos öntudatlan, a legvégső hajszálgyökereit talán a jogos önérzetbe és örömbe bocsátó kis lelki transzformációról , b ár az ilyesminek megvan az a kellemetlen szokása, hogy kifelé nemigen magyarázgatja önmagát, és azzal sem törődik, ha kissé megmosolyogják , vagy ha bosszankodnak felette, amikor megismerik .
Ez az átalakulás odahaza, a családja körében, egyéb apróbb formai ságokon kívül azokban a pártfogói jósággal vezetett megbeszélésekben nyilvánul meg, amelyek a családtagoknak jövendő sorsát , magatartását, elhelyezkedését illették, és amelyek minden komolyan gondokságuk és jóhiszeműségük mellett is ezt a mondatot látsza nak rejtegetni: nos, én már készen vagyok, most lássuk: mi és hogyan lesz tiveletek !?
Ebéd után szokása szerint bement a szobájába, és szundikált kissé , de ébredése után nem volt már türelme az aktáival bíbelődni, hanem kijött az asszonyok közé, akik pedig éppen ezt az idejüket féltették mindenkitől.
Már az ebéd alatti megbeszélések során elhatározta magában, hogy a Flórusszal való bonyodalmat is megoldja, talán igazi jóakaratból is, hiszen már kezdtek lekopni, élüket veszíteni a fiatalemberrel való apróbb t orzsalkodások, bár ő egészen sohasem felejtette el az őt ért megbántásokat, még ha azokban, mint ebben az esetben is, nyoma sem is volt a megbántásoknak - elsősorban azonban mindenesetre azért, mert ha az ipának tönkremenetele és a vele járó befolyásveszt é se óta eddig is, most meg éppen a család fejének érezte magát, és szívesen látta a diszpozíció jogát a család minden egyes tagját illetőleg a maga kezében összefutni .
Hosszas feddőbeszédet tartott sógorának léhaságai miatt, amikről itt-ott kerülő utakon értesült, nemegyszer nyílt őszinteséggel hivatkozva önmagára mint követendő példára, sőt időnkint enyhe célzást téve az ilyen javíthatatlan könnyelműség öröklékeny voltára, mint a fiatalember egyetlen mentségére, mit sem törődve azzal a kínos helyzettel, am ibe a feleségét ezekkel a tankölteményekkel hozta .
- Másként kell elbánni ezzel az ostoba fickóval! - mondta befejezés gyanánt apodiktikusan.
- Vissza fog jönni ide, és majd az én felügyeletem alatt áll ezután!...
Holnap délelőtt én magam elmegyek a lakásár a, és majd az eszére térítem !
- Tégy, amit jónak látsz - mondta a felesége, egyelőre azt tartva legfontosabbnak, hogy Marinczer minél előbb hagyja őket ismét egyedül, bízva abban, hogy a kért találkozón, aminek a célját már úgyis sejtette, ő majd elintézi a dolgot az öccsével -, de én azt hiszem, hogy ezen a hangon nem sokra mégy vele !
- Azt csak bízd rám! - mondta Marinczer fölényesen legyintve .
Azzal elment, hogy a megszokott kisvendéglő publikumától is átvegye az üdvözleteket .
Talán ugyanabban a pillanat ban, amelyben ő kilépett, hagyta el a lakását Flórusz is, hogy Nordheimeréknél megtegye a szokásos heti látogatást .
Hangulata a nap folyamán meglehetősen megváltozott, mégpedig a tegnap felébredt mámoros, régi szerelem rovására .
Ha újra meg újra átélte kép zeletében a Malvinnal eltöltött sugaras-boldog napokat, a műcsarnokbeli jelenet mindannyiszor közéjük furakodott, mint a kellemetlen hitelező, aki impertinens mosolygással jelenti, hogy ő is ott van, és a fiatalembernek be kellett látnia, hogy ha valam ely szerelem történetében pehely módjára el lehet hessegetni a legádázabb megbántásokat, talán a féltékenység gazságait is, a megsajnálást, a megmosolygást a legizzóbb szerelem sem bírja elviselni, azokba belepusztul , elhervad.
A tiszta, józan napfényben b e kellett ismernie önmaga előtt, hogy azt a tündéri boldogságot , amelyet álmában zárt a szívébe, a valóságban többé soha vissza nem hozhatja.
Ha azt az álmot, ha annak minden mennyei ragyogását úgy mutathatta volna meg az asszonynak, amint ő látta, talán újra kigyúlt volna a régi tűzvész, de így bele kellett nyugodnia , hogy az álombeli napsugaras mezőség lebegő asszonyával együtt örökre eltűnt az ő életének egyik szakasza is .
A hangulatváltozásnak, mint rezultánsnak, ez volt az egyik komponense, a másik me g az a felett a kis gazsága felett érzett megbánása volt, amit a nyakkendővel művelt.
Hiába iparkodott önmagát megnyugtatni azzal, hogy hiszen a leány nem tudja, nem ismeri a szándékot, következésképpen nem is érzi a megbántás keserűségét, hogy vele szem b en bármikor pillanatnyi szeszéllyé gyengítheti, magyarázhatja a dolgot, nem ért semmit.
Elég volt, hogy ő maga tudott a nemtelen bosszúról .
Amikor már ott kint volt a folyosón, a háziasszonya visszahívta azzal, hogy valamit elfelejtett neki megmondani.
Ma gyarázgatni kezdte neki, hogy még tegnap kereste egy nyájas arcú , kopasz fejű öregúr - olyan jobb fajta iparos lehetett -, de ő már elfelejtette a nevét, hanem talán Flórusz majd kitalálja, hogy ki volt, mert azt az üzenetet hagyta hátra, hogy a fiatalemb er holnap, tehát ma este csak menjen el oda, ahová készült, de úgy intézze a dolgait, hogy vacsorára vendég lesz, a többit egyébként majd megtudja ott, ahová elmegy .
Flórusz az első pillanatban képtelen volt eligazodni a némettel elegyes zagyva fecsegésen , de útközben aztán rendezte és kiegészítette a hallottakat, és rájött, hogy a látogató nem lehetett más, mint az egyik Kopeczky, az egymáshoz összetévesztésig hasonlító két öreg testvér valamelyike.
Egyébként is , gondolta, majd megtud mindent Nordheimeréknél .
Menet végigsétált a Ferenc körúton, hogy szemlét tarthasson kedvenc virágüzletének kirakata felett.
A bűntudat vitte oda; eleinte a pompás azáleák valamelyikére gondolt, de aztán ízlésesebbnek tartotta, ha csak kisebb kézi csokorral állít be .
Pénzügyi kérdés egyáltalán nem befolyásolta ezt az elhatározását .
Pénze egyelőre volt bőven; Burkovics, minden mentegetőzése ellenére is, jóval a fiatalember reményén felül intézte el az ügyet .
Az a keserű érzés, amely a boríték átvételekor ránehezedett , megenyhült, szinte teljesen szétfoszlott már.
Elsősorban az a meggyőződés űzte el, hogy ez volt az utolsó ilyen financiális művelet, aminek kínos voltával szemben mily pompás lesz majd a teljes, férfias rekonstruálódás, a pénzek visszaadása - hogy miből, hogyan? arró l még egy szót sem beszélt önmagával, de meglesz bizonyosan , hiszen amit az ember rendületlenül akar, az félig már készen is van -, azután hozzájárult a kellemetlen pillanat emlékének enyhítéséhez az a tudat is, hogy ugyanaz a pénz, amely megérkezésekor oly fájdalmas sebet ütött a szívén, most, hogy elmegy, oly édes érzésekkel, oly színes elgondolnivalókkal gyógyítgatja azt, hogy annak nyomtalanul, észrevétlenül el kell tűnnie.
A harmadikról, a legfontosabbról akkor még nem tudott Flórusz, azt akkor még ta l án csak gonosz, nehéz álmaiban sejtette.
A harmadik, a legfontosabb az volt, hogy a fiatalember lelke akkor már kezdett bevonódni azzal a kemény, nehezen oldódó réteggel, amely a kiskocsmák filozófiájából és a tévedt, titkolt szerelmek lázas verejtékéből szokott kikristályosodni .
Ahogy benyitott Nordheimerékhez, a konyhát üresen találta .
A szoba ajtaja nyitva volt; belépett .
Piroska ott állt egyedül a szoba közepén, csipkés fehér blúzban , mellén a Flórusz piros nyakkendőjével.
Amikor a belépőt megpillantot ta, ijedt örömmel sietett eléje, a karjait kitárta, és abban a percben oly szép, oly kedves volt, hogy a fiatalember érezte, amint a gondolatai vérbe borulnak, és szíve a szerelmes vágytól remegve dobol a mellkasán .
A csokrot odadobta az asztalra, körültekintett, és amikor látta , hogy egyedül vannak, átölelte a leányt, és megcsókolta az ajkát .
- Édes kis bolondom, hiszen csak tréfából adtam neked ezt a piros rongyot, nem való az a te ...
Nem merte folytatni.
Félt, hogy a torka elszorul, és a testét remegés fogja el .
- Nos, nem szép az ott, ahol van? - kérdezte a lány tréfás kacérsággal.
- Lépj csak hátrább, és nézd meg jobban, milyen csinos így együtt a hófehér meg a piros !
Flórusz gyönyörködve nézte a pompás látványt, és különös, édesen szomorú, gyászosan bo ldog sejtelmek, megértések vették körül.
A piros nyakkendő a leány melléről oly kihívóan, követelően nézett vissza rá, mint akinek számonkérni valója van tőle, és ő megsejtette, hogy nem a leány, hanem az igénytelennek látszó semmiség az igazi Piroska, ak i vel azon a mámoros reggelen egy csókkal örökre eljegyezte magát , és aki a maga választotta homályos, szegényes, rejtőző, de annyi kedves furcsa titokkal teli új világ küldöttjeként tart számot szerelmére, akit bűvös köréből ki sem is enged többé.
Megér t ette, hogy akkor, amikor a kirakatnak ezt a kis száműzöttjét Piroskának keresztelte, sejtelmektől népes lelkének parancsára cselekedett , végül megértette, hogy a két Piroska egy, és hogy ennek a kettős egységnek az öleléséből nem szabadulhat többé soha .
Csak azt az egyet, azt az egyetlenegyet nem értette meg, hogy a két Piroska abban a percben, amelyben meglátta egymást, asszonyi szövetségre is lépett egymással .
Ha megértette volna, nem kérte volna vissza az ajándékát .
A fiatalember újra a leány felé indult, de az akkor feltartotta a mutatóujját, és a színpadon látott hasonló jelenetek ártatlan utánzásával azt mondta :
- Vigyázzon, a papa jön !
A konyhában akkor már hallatszottak is Nordheimer fontoskodó lépései .
Flórusz nyugalmat erőltetett magára, átnyújtotta a leánynak a csokrot, és a belépőt még úgy felöltőben üdvözölte, jeléül annak, hogy ő is csak most érkezett meg .
- Hozta isten, tisztelt doktor úr! - mondta a szabómester , nyájasan kezet nyújtva a fiatalembernek.
- Nos, megkapta doktor úr, az értesítésünket ?
- Nem voltam otthon, a háziasszonyomtól hallottam, hogy valaki keresett, és ...
- Kopeczky volt, a nőiszabó!...
Arra akarta megkérni önt, hogy ma este, velünk együtt, legyen ön is az ő vendégük vacsorára!...
Valami régen húzódó pörüket nyerték meg, hát annak az örömére...
A feleségem már délután óta ott van náluk, ő süt-főz, mert ők csak úgy a kocsmából hozatnak maguknak.
Nos , eljön a tisztelt úr, ugyebár ?
A fiatalembernek végtelenül jólesett a megemlékezés; örömmel mondta :
- Igazán kedves a két öregúrtól, hogy rám is gondoltak !
Természetesen a legnagyobb örömmel tartok önökkel .
- Úgy igen - mondta Nordheimer ártatlan csintalankodással -, azt elfelejtettem megmondani, hogy Piroska nem jöhet el velünk!...
De azért a doktor úr természetesen ...
Mosolygott .
A leány bíborpiros lett, kisietett a konyhába.
Akkor talán egyetlen szócska hiányzott csak, hogy sírva fakadjon.
A szakadatlan lelki feszültség, ami azóta tartott már, amióta az el hidegülés legelső jelét észrevette szerelmesén - mert látott és tudott mindent, csak remegve bujkált a kérdés tisztázása elől, jókedvet vagy tudatlanságot mímelve olyankor is, amikor térden állva szerette volna kérni a szerelmesét, hogy ne hagyja el, mert számára az a halált fogja jelenteni -, most megbosszulta magát .
Tegnap este azután, amikor otthon kibontotta a csomagot, és megpillantotta a különös kis ajándékot, ezer kérdés rajzott a szíve körül, amelyeknek egyikére sem tudott választ adni, amire aztá n ezek a kérdések, elunva a várakozást, erős, csalhatatlan megsejtéssé csoportosultak: itt változás készül, itt dűlőre jut a dolog!
Hogy jó vagy rossz következik -e, azt a leányka nem tudta, csak annyi volt előtte bizonyos, hogy másként lesz, mint eddig vo l t. Lelke inkább a félelem felé hajlott; lehet, hogy női ösztönét megcsiklandozta annak a kis gazságnak a csípős illata, amelyen a fiatalember törte a fejét - hát asszonyos, ijedt következetlenséggel egyenesen szemközt ment a félelmes ismeretlenségnek, és f elkötötte annak gonosz kis heroldját.
Most aztán, amikor végül láthatta, hogy feltétlen győzelmet aratott, az idegei megernyedtek , összegyötört lelke a kínos feszültséggel együtt az energiáját is elvesztette.
A leányka akkor nem akart semmi mást, mint nem akarni, csak sírni, csak belebágyadni, beleolvadni szerelmesének lelkébe .
A Kopeczkyek a Nap utcában laktak, ott, ahol az Óriás utca beletorkollik.
Az a házcsoport ott külön kis sziget a végtelen házóceán kőhullámai között, az a környék ott olyan, mint gyermekálmaid kisvárosa.
- Amikor a deszkakerítéssel szegett udvarra, az ősztől nyomorékká tépett fák alá léptek, és a fiatalember megpillantotta a boldogan eléjük siető két kedves öreget, valamelyik gyerekkori könyvének egyik képe bukkant fel előtte .
Annak nyomában aztán felvonult az emlékek világának minden dísze , pompája: elröppent karácsonyok hozták vissza régi pompájukat, nyájas nagybácsik jártak fel-alá, majd hirtelen szerelemtől fülledt őszi esték rajzottak körül ; rövid szoknyás kislányok néztek rá cs o dálkozva, madárfészekhez hasonló szőke kontyocskáik ide-oda billentek a fejükön, és amíg ő némán nézett vissza rájuk, az esti szél szárnyán odaszállt hozzá a réti virágok bágyadt illata.
Később valami édes, álomszövő forgataggá verődött össze mindez; Flór u sz lehunyta a szemét, hogy ne lásson mást, csak azt, de amikor átnyilallt szívén a tudat, hogy Piroska nincs ott a régi kedvesek között , ijedten, szomorúan elűzte őket magától...
Nem érezted még soha a fájdalmat , hogy feléledt álmaid birodalmában nem talá l sz helyet az új királynő számára ?
Nordheimerné a konyhában sürgött-forgott, körülvéve a pecsenyék illatával.
Amint az ő helyzetében minden asszony megtehette volna, boldog fontoskodással kijelentette, hogy még a hozott-istenre sem ér rá, és behessegette a jövevényeket a belső szobába, egyedül a lányát tartva maga mellett .
Különálló, egyemeletes házacska volt az, körülfutó folyosóval és kívülről a falhoz ragasztott, kávássá koptatott falépcsővel.
Az emeleten a háziúr lakott volna, ha a gyomorbaja Marienbadhoz nem köti; az állandóan lefüggönyözött emeleti ablakok közönyösen nézdelték vak szemükkel a környékbeli kopár tűzfalakat.
Így a házban voltaképpen nem lakott más, mint a Kopeczkyek , egy ősöreg nőrokonukkal, aki azonban már évek óta ki sem mozdult a kony h ára nyíló szobájából, meg egy kis cselédlánnyal, aki viszont éjszakára hazajárt az édesanyjához.
A két öreg a konyhától jobb kézre eső két nagy szobában lakott; az első volt a hálószoba és a műhely, a második az ebédlő, a szalon és minden egyéb együtt .
Az asztal már meg volt terítve, de a kis csoport nem foglalt mindjárt helyet körülötte; Flóruszt az öregek belekényszerítették a családi karosszékbe , ők maguk pedig fel-alá lépegettek a szobában, a kezüket dörzsölgették, és reszketeg, mély hangon megbeszélté k a váratlan, fontos eseményt.
Egyszer aztán összenéztek, mintha egyazon gondolat fogta volna meg őket, titokzatosan, csintalanul mosolyogtak - látszott rajtuk, mennyi boldogsággal tölti el szívüket a kis legénykedés -, majd Nordheimer azt mondta suttogva :
- Igen, igen, amíg az asszonyok be nem jönnek !
Azután a faliszekrényhez sietett, a bennfentesek fontosan hajladozó lépéseivel, üveget és pohárkákat vett elő, és az ajtó felé pislogva , a műveletet egy-egy pillanatra tréfás ijedezéssel félbeszakítva, törköl ypálinkát méregetett ki maguknak .
Flórusz, ahogy ott ült a lábait keresztbe téve, mélyen belesüppedve karosszékébe, és nézte a három boldog, öreg fiút, ismeretlen kényszer arra serkentette, hogy nyomban, a leghatározottabb formában állapítsa meg önmagába n, minden habozás mellőzésével beszélje meg önmagával, merev gondolatvonalakkal körülzárt formában vegye tudomásul, hogy ez a mai este az ő életének legpompásabb és egyben legfontosabb estéje.
Ma este tudta meg rendíthetetlen bizonyossággal, hogy mi vár r á, és ugyancsak ma este kellett még végeznie az elhagyott régi világ visszasompolygó próbálkozóival.
De ez a munka már nem sok gondot adott neki: a nővérét szerette ugyan, de azért minden nehézség nélkül belenyugodott az elválásba, hiszen végre is akkor l á tja őt, amikor akarja, szüleit és velük szemben önmagát a jövő nyári látogatással nyugtatta meg, a kis sógornőjével pedig nem sokat törődött : bolondos álom volt az egész - gondolta -, azóta már ő sem emészti magát miattam !
Csak a régi, a fénykorbeli baráta i voltak hátra még, mert ővelük is szakítani akart mindenkorra .
A közelmúltban nemegyszer megesett, hogy találkozott egyik-másikkal az utcán, de az obligát, fölösleges kölcsönös kérdezősködéstől menekülni akarva, elkerülte őket.
Ilyenkor azonban megesett néha, hogy a kifogástalan toalettek látása meg az a tudat, hogy ez vagy amaz most ehhez vagy amahhoz a kedves, elegáns, úri családhoz siet, akikhez ő is járt valaha , nyugtalan szomorúsággal töltötte el a szívét.
Most már ezekkel a skrupulusokkal sincsen b a j: amíg azelőtt csak elhitette magával, hogy nem kér többé a hasonló kis naplopásokból, ma már bizonyosan tudta azt, ma már szánakozó mosolygással gondolt az elegánskodó időfecsérlőkre, akik az utcán loholva azon törik a fejüket, hogy majd odafenn a zsúro n minő csacsiságokat mondjanak az Arankának, a Pipikének, a Lulácskának meg a többinek; akik tudatlan, ernyedt egyformaságban hányódnak a felszínen, közben sejtelemmel sem bírva az élet nagyszerű mélyeiről .
Egyszer azután feltárult az ajtó, a küszöbön megjelent Piroska , kezében a csokorral, amit elhozott magával hazulról.
Piruldozó boldogsággal helyezte el az asztal közepén, és amire készen lett vele, Nordheimerné is bejött a pecsenyéstállal.
A szobában felhangzott a megelégedettség moraja, a székeket ide-oda tolták, azután a hatalmas adagok láttára szerény rémüldözések , komolytalan tiltakozások hallatszottak, de hirtelen csend lett, csak egyik-másik öreg szisszent fel az elragadtatástól, amit Nordheimerné hálás pillantással viszonzott.
- A háziak lassan, me gfontoltan ettek, az ünnepélyes alkalom minden pillanatát ki akarva élvezni.
A vacsorát kilenc órakor kezdték, de tíz is régen elmúlt már , amikor az egyik Kopeczky végül letette evőeszközét, és elégedett mosollyal így szólt :
- Hála istennek, a baleset azé rt nem gátol abban, hogy olyan jóízűen egyem, mint azelőtt !
- Miféle balesetről beszél, kedves Kopeczky bácsi? - kérdezte előzékenyen Flórusz, mert valami tréfát sejtett, és most hozzá akarta segíteni az öreg legényt .
- Ó, istenem, istenem - mondta Kopeczk y komoly megdöbbenéssel -, hiszen még nem is mondtuk meg a doktor úrnak, hogy mi történt!...
Tessék csak elképzelni: nem hasonlítunk ám már egymáshoz annyira, hogy össze lehetne bennünket téveszteni!
Van már, amiről én megismerszem!...
Nézze csak, dokto r úr !
Megmutatta odvas, barna fogsorait; az egyik felső fog helyén sötét lyukacska tátongott .
- Kedves Kopeczky bácsi - mondta Flórusz nevetve -, én most már ismerem a fontos kis titkot, de azért szavamra merném mondani, hogy nem venném észre, ha amíg odakint vagyok, helyet cserélne a testvérével !
Kopeczky lemondóan legyintett .
- Azért mégsem a régi ez már!...
Aztán az ilyen változásoknak, ha megkezdődtek, se vége, se hossza!...
Azért mégiscsak én leszek ezután a fogatlan Kopeczky !
- Még a masina kerekeinek is kitörik a foga, ha nagyon sokat használják - mondta bölcsen Nordheimer -, te pedig, öreg cimbora, már hatvanhat esztendeje rágicsálod a jóisten ökröcskéit, disznócskáit, miegymást!...
Nyugodj bele a sorsodba!...
De hajh, mikor lészen nálunk hasonló ünnepi vacsora ?
Kérdőleg nézett körül, az örökösödési perre gondolva .
Flórusz megdöbbent, hogy újra a nyúlós, megunt történetre kerül a sor, hanem szerencsére abban a pillanatban kopogtattak az ajtón .
- Jó estét kívánok mindközönségesen!
Én is eljövék, hogy szerencsekíván ataimat általadjam! - mondta a belépő különös, magas, sovány , halvány arcú, iparos formájú ember, azzal a látható erőlködéssel, hogy a hangjába úri könnyedséget vegyítsen, de mesterkélt beköszöntője és főként a fonák mozdulatai nyomban elárulták a félműve l tet.
Tekintete az első pillanatban megtalálta az ismeretlen, úri fiatalembert, és ez még kínosabb zavarba hozta.
A két házigazda segített rajta , odavezették Flórusz elé, bemutatták neki, és aztán belenyomták a karosszékbe .
A fiatalembert, amennyire megörül t az első pillanatban a késői látogatásnak, most már ugyanannyira bántotta a kilátás, hogy a jövevény majd órák hosszáig fogja ontani tekervényes mondatait, és tönkreteszi a hangulatot.
Egy darabig mímelte a figyelmet, de aztán Piroskához fordult, és sutt o gó hangon beszélgetni kezdett vele.
Csak úgy fél füllel hallotta , hogy a háziak a fonák, kínos vendéget Hortoványi úrnak nevezgetik, és attól fogva Hortoványi úrral csak annyi összeköttetést tartott fenn, hogy ővele is koccintott, ha a Kopeczkyek valamely i ke körülhordozta a flaskát.
Ilyenkor aztán a poharat titokban mindig odaadta előbb Piroskának, és csak azután ivott ő.
A leányka szívesen belement a játékba; kék szeme a szerelemtől meg a csepp kis mámortól úgy égett , mint napfényen a kristálytiszta zafír .
Flórusz bolondos tréfákat mondott neki, de a leány hirtelen abbahagyta a nevetést, és fontoskodva azt mondta :
- És most halljuk a nyakkendő történetét !
- A nyakkendőnek nincs többé múltja - mondta Flórusz könnyedén elpirulva -, annak csak jövője van már!...
Az a nyakkendő lesz ezután az én boldogságom szimbóluma!...
Az a nyakkendő lesz a világ legboldogabb nyakkendője, mert mindig ott ékeskedhetik a legszebb, a legtökéletesebb ...
Piroska lángvörös lett, és zavartan, gyorsan közbevágott :
- Maga úgy beszél , mint a költők, hanem arra, amit kérdeztem, nem felel !
- Ej, beszéljünk talán egyébről! - mondta Flórusz erőltetett nevetéssel.
- Majd egyszer... majd amikor... majd amikor már semmi titkunk sem lesz egymás előtt ...
Sóvárogva, ködös szemmel nézték egymást , majd az asztal apróságaival kezdtek játszadozni.
Akkor megfeledkeztek mindenkiről, és csak az újabb mozgolódás ébresztette fel őket a merengésükből.
Flórusz felkapta a fejét, és örömmel látta, hogy Hortoványi úr hosszú kezének-lábának minden mozdulatáva l a távozás előkészítő művét végzi.
Még sokáig beszélt azután is , és amikor végül búcsúzóra kezet nyújtott a fiatalembernek, nyílt, világos , együgyű szemével oly különösen, oly kutatóan nézett arra, mintha azt kérdezte volna: mit keresel te itt ?...
Mi a sz á ndékod ?...
Flórusz ingerülten nézett vissza rá, majd hirtelen elfordult tőle.
Csak amikor a hosszúlábú utolsó lépése is elhangzott odakint az udvar kövén, kérdezte meg kissé idegesen Nordheimertől :
- Ki ez a furcsa bogár, Nordheimer bácsi ?
- Ez - mondta a szabómester -, hát ez a Hortoványi!...
Hogy mi ?...
Hm!...
Azelőtt cipészmester volt, de most nincsen egyéb foglalkozása, mint hogy a felesége férje !
- Áh, az kellemes foglalkozás lehet - elméskedett Flórusz -, mert nem jár sok munkával !
- Hát igen... valam i meghibbant ízlésű, gazdag özvegy úriasszony beleszeretett , elvetette magát vele, de a kaptafát, azt el akarta felejteni, hát a Hortoványi most csak jár a kávéházba, politizál, és lesi az urakat, hogy mit hogyan csinálnak, hogy aztán utánuk csinálhasson m indent.
Ki van adva neki parancsban, hogy művelje magát, és legyen úr !
- Áh, hát innét van az a különös modor! - mondta a fiatalember némi kis kárörömmel.
- Ezért mond oly körmönfont mondatokat, és ezért dugdossa oly kínosan a hosszú kezeit !
- Nem ér az se mmit! - szólt közbe a fogatlan Kopeczky.
- Mondhat meg tehet ez akármit, a suszter az első szóra, az első mozdulatra kiütközik belőle!...
Hja , így van ez, ha valaki a nem neki való körbe keveredik !... Az ilyen aztán úgy hányódik, lökdösődik a mások nyomába n , mint a villamos pótkocsija az első mögött !
Amikor egyedül maradtak újra, a kis társaság boldogan húzódott össze ismét.
Mindnyájan érezték, hogy csak így van jól, csak ők kellenek egymásnak, senki más.
Sokat nevetgéltek még a szerencsétlen Hortoványi felett - oly jó a veszedelemről akkor beszélni, amikor már elmúlt -, és a három öreg hosszasan, boldogan, szívből nevetett most is az ezerszer hallott kis történet felett, amit ezúttal Nordheimerné melegített fel.
Az úgy volt, hogy az úriaskodó Hortoványi egy szer együtt ment egy barátjával a Rákos utcában, és amikor meglátta a kiírást: Bakteriológiai Intézet, olvasási tudományát fitogtatandó , kiböngészte a különös szókat, aztán úriasan, szenzitíve felsóhajtott :
- Istenem, már a bakteroknak is külön tanfolyamot kell végezniök!...
Hová jutunk !?...
A kedv fokról fokra nőtt; Nordheimer már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tarthatta vissza filkózó hajlamát.
De egyszer aztán nem bírt vele többé, nagyot húzott a poharából, és csínytevő gonoszkodással kérdezte :
- És mi van négy barátunkkal: Gessler Hermann-nal, Stüssi vadásszal, Rudenz Ulrichhal és a vitéz Teli Vilmossal ?
- Úgy van, mi van velük, lássuk őket - kiáltották az öregek, és a másik Kopeczky - ezután röviden csak így nevezem azt, amelyiknek megvolt a foga - ünnepélyes mozdulattal odatette az asztalra az agg kártyacsomót, aminek minden egyes lapján ezer Kopeczky-kéznyom barnult, összevegyülve idegen rétegekkel.
A kétfelé nőtt színes emberkéket többnyire csak az egyik alakjukban lehetett felismerni, és a makk disznó képes oldalára a fogatlan Kope c zky, még fogtulajdonos korában minden félreértés elkerülése céljából ráírta piros ceruzával: Tél!
Winter!, mert a guggoló emberkének már csak a két keze látszott, amint kísértetiesen csüngve a levegőben, a tűz felé kívánkozott.
- A játékban Flóruszék is r é szt vettek, de úgy, hogy Piroska játszott, Flórusz pedig kibicelt neki.
Eleinte ő is mímelte az érdeklődést, diadalmasan vagy borúsan fel-felkiáltott, ha egy-egy felsőt sikerült vagy nem sikerült másnak a nyakára sózniok, hanem később, amikor az öregek má r szinte lázas figyelemmel csüngtek a játékon, semmi mással sem törődve, és főleg amikor a kártyagyűlölő Nordheimerné elhagyottságában kiment a konyhába szundikálni - észrevétlenül átölelte a leánykát, és el sem is vette többé a kezét onnét.
Eleinte tréfás , utóbb egyre lázasabb szavakat suttogott a fülébe, és szinte érezni vélte, amint a lányka szíve félve, remegve táncol .
Egyszer azonban a vidámságot vészhír döfte szíven: a bor elfogyott .
A másik Kopeczky aggodalmasan rántotta elő az óráját, majd diadalmasa n felkiáltott :
- Vivát!...
A Hatlábú tehén még nyitva van!...
Ki jön velem ?
- Én, én! - mondta sürgősen, halkan Nordheimer, felhasználva feleségének némaságát .
- Ha megengedik az urak - mondta Flórusz, elegáns mozdulattal előhúzta a tárcáját -, az ügyhöz én is hozzájárulok!...
Jócskán szerezzünk be a nemes cseppekből, hogy ez a baleset meg ne ismétlődhessen !
Hanem a két Kopeczky udvariasan visszautasította az ajánlatot, és nemsokára hallani lehetett, amint a két öreg végigtopog az udvaron, és a kaput becsukja maga után .
Az otthon maradt Kopeczky fel-alá járt, a kezeit dörzsölgetve motyogott valamit, majd hirtelen elhatározással kiment.
Pár pillanatig csend volt, akkor a leány is felkelt, és kifelé indult, de Flórusz átölelte a derekát, és az ajkát beletemette a hajába.
A leány suttogva kérlelte, úgy tett , mintha az elven bilincset le akarná tépni a derekáról, de amikor mindez hiábavaló volt, hátrahajtotta a fejét a férfi vállára, és úgy csókolták egymás ajkát!...
Odakint csend volt mindenütt; az ősz-éjszakai szél sóhajtott fel csak néha, a konyhából belehallatszott az öregasszony halk, egyforma lélegzete .
Odakint az udvar távolában meg-megcsikordult a porond: bizonyára az öreg Kopeczky várja vissza az éjszakai expedíciót . ..
Odabent a lámpás nagyokat lobbant, és mérges, fekete kis füstcsóvákat lökött ki magából haláltusájában; a csillagok tisztán ragyogtak odafent a hideg égbolton, égő szemükkel lenézve a fekete éjszakába .
Azrael, az őrangyal ott járt egész éjszaka a ház k örül, és mosolyogva hallgatta a mulatozók zaját.
De most, a nagy csendességben egy pillanatra elszenderedett.
És amire felébredt, már vissza is lebbenhetett fényes otthonába zokogva és a kezét tördelve .
A leányka belemerítette remegő kezecskéjét hajának barna, lágy hullámaiba, majd az ablakhoz sietett, és feltárta azt.
És akkor a szoba valamely ismeretlen zugából pompás, hófehér galamb szállt elő, és a nyitott ablakon át kiröppent a nyugodalmas éjszakába, hogy vissza ne térjen soha többé .
A leányka hossza n nézett utána, és a búzavirágkék szempárból kristálytiszta könnycseppek keltek útra.
A fiatalember odasompolygott hozzá, suttogva kérlelte, és csókkal borította el a kezét .
Ekkor odakint az udvaron megszólalt a csengettyű .
A szomszédos szobában valaki köhé cselni kezdett, aztán hallani lehetett, amint Kopeczky felkel a pamlagról, és öreges, sürgős lépésekkel kisiet .
Flórusz holthalványan nézett a leányra, és csak az ajka mozdulatai árulták el, amit mondani akart :
- Idebent volt a szobában!...
Nem vettük észre, amikor bejött !
Piroska a szekrényhez sietett, meggyújtotta a gyertyákat, és odaállította őket az asztalra .
A kiküldöttek sikert hirdető zsibongással nyomultak be a szobába , megnyugtatva a várakozókat a bor minőségét illetőleg, amennyiben arról még ott lent meggyőződtek .
Aztán pedig ?...
Azután lassankint, önként rendbe jött minden.
A jókedvű, boldog emberek nem gondoltak másra, csak ennek a drága éjszakának az örömeire, a lámpát meggyújtották újra, az ablakot gondosan becsukták, hogy az őszi éjszaka hidege el ne vigye magával a szívük melegségét, és aztán ment minden tovább úgy, mint előbb .
A két fiatal eleinte ijedten kapta el a tekintetét, ha szemük a két különös öreg valamelyikével találkozott, mert nem tudták, hogy a kettő közül melyik volt az, amelyik... amelyik otthon maradt, de amikor lassan észrevették, hogy minden pontosan úgy történik, mint előbb - talán elszundikált az öregúr, vagy nem volt lelke mérget vegyíteni négy ember boldogságába? -, akkor ők is újra belekapcsolódtak a nyájas körbe, és ú gy gondolták, hogy valami döbbenetesen pompás álmot láttak .
Hajnali fél négy volt, amikor a fiatalember egy cseppet ittasan benyitott a szobájába .
Ahogy világot gyújtott, a piros nyakkendőt, amit még a búcsúzáskor visszakért a leánytól, gondosan szétsimítot ta, és aztán gyengéden többször megcsókolta .
Sokáig nem tudott elaludni .
A függöny résén benéztek hozzá régi barátai, a csillagok, azokkal beszélgetett .
Végül azonban halkan felnyílt az ajtó, és belépett rajta a két Kopeczky, karjukon vezetve Nordheimernét , aki azonban akkor oly különös volt, mintha a szűzi Ofélia fejét srófolták volna a nyakára, de azért mégis egész bizonyosan ő volt az, a Nordheimerné.
Ez abból is világos volt, mert az asszony, ahogy a fiatalembert meglátta, bebújt a Kopeczky foga helyén tátongó sötét kis üregbe, és akkor tisztán látható volt a piros papucsa, amit otthon viselni szokott .
Flórusz a különös látványra elmosolyodott, de aztán már nem törődött többé semmivel .
Délelőtt tíz óra volt, amikor az előszobából behangzó erős férfibesz édre felriadt .
Felült az ágyában, és figyelt .
Megismerte a sógora hangját, de egy pillanatra úgy gondolta, hogy még mindig álmodik .
A feje zúgott, a lelke zsongott az álmok tündéri gyülekezetétől ; ekkor mindent odaadott volna azért, ha visszadőlhet a vánkosaira.
Szinte gyűlölet fogta el a jövevény iránt, és valami kibúvón kezdte törni a fejét .
De akkor már későn volt .
Az ajtó egész a sarkáig feltárult, és belépett rajta kemény léptekkel Marinczer .
A tanácsos ma nagy és hatalmas volt, mert ahogy ő gondolta : bocsánatot hozott a zsebében .
Belökte maga mögött az ajtót, azután anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, az ablakhoz sietett, és felhúzta a függönyt .
Flórusz gyűlölködve nézte a formátlan hatalmaskodást; tudta már bizonyosan, hogy nincs már erő, amely az új világból visszahozhatná, hogy tehát mindez csak üres és céltalan formaság, de azért minden körülmények között meg akarta őrizni úriasságát, és élét akarta venni a kölcsönös, hiábavaló kapacitálásnak, amitől félt kissé.
Mosolyt erőltetett az arcára, é s nyájasan megszólalt :
- Áh, hozta Isten, méltóságos uram !
Marinczer hidegen nézett rá, és érdes hangján így válaszolt :
- Ejh, lárifári!...
Ki nem állhatom az oktalan viccelődést, amikor életbevágó dolgokról van szó!...
Méltóságos úr ide, méltóságos úr oda, azért jöttem, hogy az eszedre térítselek, hogy ha kell, a fülednél fogva is visszarántsalak a züllésből, amibe már nyakig belemerültél!...
A nővéred is azt üzeni, hogy térj a jobbik eszedre, ővele együtt elhatároztuk, hogy visszaveszünk magunkhoz, de az zal a feltétellel, hogy ezután az én felügyeletem alatt fogsz állni és végezni a tanulmányaidat!...
Azért, hogy a szüleid könnyel... ejh , hagyjuk ezt... magad is beláthatod, hogy azzal a fellépéssel, amelyet eddig velem és az egész világgal szemben tanúsítottál, nem mégy semmire!...
Egészen fölösleges, hogy bennem valami kaján ellenséget láss, a családodban, azt hiszem, senkinek sem lehet panasza ellenem!
Ha ezen a hangon beszélek veled , annak magad vagy az oka!...
Hanem hiszen látom már, hogy beszélhetek, amennyit akarok, te legjobban azt szeretnéd, ha ezer mérföldnyire volnék innét , ugye ?
Flórusz nem felelt, csak egykedvűen nézett a sógorára, ami azt még inkább indulatba hozta .
- Nem felel a nagyságos úr? - kiáltotta.
- Úgy is jó!...
És nem szégyenled magadat, hogy még most, fényes nappal is alszol ?...
Ilyenkor már minden tisztességes ember a munkája után jár, csak te tespedsz itt, és lopod az Isten drága napját ?...
Miért nem kelsz fel ?
Flórusz a reggel kietlen józanságában hallotta, érezte, tudta , hogy a s ógorának igaza van, és ez keserű gyötrelmet plántált a lelkébe.
De hirtelen újra érezni vélte a lány csókjának melegét, és arra gondolt, hogy íme , ez az ember betör ide hozzá, és romba dönti az egész kis csodavilágot, amit annyi szenvedés után épített fel a maga számára.
Vérhullám csapódott az agyára, és akkor már nem bírt ellenállni régi szenvedélyének, hogy egyetlen perc fölényeskedésének gyönyöréért cserébe odadobjon mindent .
Bosszantó nyugalommal, halkan beszélt .
- Kedves sógor - mondta -, közöttünk, úgy látszik, némi félreértés van!...
Itt nincsen szó semmiféle visszavevésről, visszafogadásról , miután nem ti küldtetek el engemet, mint valami cselédet, hanem én a magam akaratából jöttem el tőletek.
Eljöttem pedig tisztán csak azért , hogy a sok közül legalább az egyik terhet levegyem a válladról...
Másodszor , kérlek alássan, ha már voltál oly szíves a nővérem üzenetét nekem átadni, úgy légy kegyes viszont megmondani Bertának, hogy az a találka, amit a minap kértem tőle, mától fogva tárgytalan...
Harmadszor, kérnélek alázatosan, miután ebben a lakásban senki sem sü k et, egy csepp okod sincsen arra, hogy kiváló baritonodat a megerőltetés veszélyének kitedd!...
Ami végül az alvás dolgát illeti, meg voltam győződve, hogy még egy miniszteri tanácsos is kitalálhatná, hogy az ember, ha nem beteg, azért alszik még délelőtt tízkor is, mert álmos!...
Egyebekben természetesen nagyon szépen köszönöm a hozzám való szíves jóindulatodat, de azt különféle okoknál fogva el nem fogadhatom !
A kocka el volt vetve .
Marinczer sokáig nézett mozdulatlanul a fiatalember szemébe , anélkül, hogy szólt volna .
Végül felkelt, fogta a kalapját és a botját, és azt mondta halkan :
- Ez a szerencsétlen fiatalember valóban őrült !
Kisietett és elment anélkül, hogy a háziasszonynak köszönt volna .
Eljött Szent Gottfried napja, a novemberi szél vadul rázta az ablakokat, és pokolbeli áriákat fütyült az apró hópelyhek táncához .
Flórusz eze n a napon csak alkonyat után ment le az utcára, mert a télikabátja a zálogban volt, és a tegnapi pompás verőfényen még senki sem gondolhatott a kegyetlen változásra.
Egyébként ha gondolt volna is, csak úgy szerezhette volna vissza, ha azután semmi pénze sem marad .
Most az volt a terve, hogy elmegy Piroskáékhoz, és a leánytól visszakér a pénzéből, természetesen azzal, hogy a napokban ismét visszaadja .
Már ott járt a kedves utca torkolatánál, amikor hirtelen csüggedés fogta el .
- Nem!...
Soha!...
Minden megtörténhetik, csak ez nem !
Megállt egy pillanatra, és elgondolkozott .
- Burkovics...
Igen...
Burkovics fog segíteni!...
Ma őszintén feltárom előtte a helyzetemet, és megnyugtatom, hogy ez volt az utolsó!...
De ez a kabát... ilyen időben... rettenetes!...
És éppen ilyen kényes alkalommal...
Hiszen amint belépek a kávéházba...
Hopp!...
Hisz ez oly egyszerű!...
Bemegyek a Hunniába, a kabátot felakasztom valami távol eső sarokba, és aztán áttelefonálom a fiút !
Egészen felvidulva indult útnak, szinte örülve az ötletének, bement az egyik kis belvárosi vendéglőbe, amelybe azelőtt gyakrabban járt, megvacsorázott, és jóllehet néhány kedves emberét találta ott, elsietett megint, de azzal, hogy visszajön újra .
Átment a kávéházba, és úgy tett, amint kigondolta .
Burkovics csak egy jó óra múlva érkezett meg .
Közönyös arccal ült le a fiatalember asztalához, anélkül hogy a kabátját levetette volna.
És mint a múltkor, most is kivette zsebéből a borítékot, és odatette eléje.
De a boríték ezúttal le volt ragasztva .
- Tessék - mondta se így, se úgy -, majd csak akkor bontod fel, ha én már elmentem !
Flórusz arca lángba borult; zavartan beszélni kezdett .
- Kedves Kálmán - mondotta -, hallgass meg ...
- No, semmi, semmi - vágott közbe Burkovics -, lesz ez még másként is!...
Hanem bocsáss meg, nekem el kell mennem!
Várnak odaát a cimborák !
Elsietett, de a jólelkű fiú nem állhatta meg, hogy az ajtóból vissza ne forduljon, és nyájas mosollyal ne intsen még egyszer az elhagyott felé .
Flórusz néhány pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, majd felsóhajtott :
- Ejh... mindegy!...
Lássuk... akármi !
Felhasította a levelet; a borítékból néhány komolyabb bankjegy került elő .
De volt mellettük egy levél is, hanyag ceruzavonásokkal odavetve :
" Kedves jó Flóruszom, ne vedd zokon tőlem, ha kijelentem, hogy ez volt az utolsó...
Magam sem vagyok gazdag ember, de különben is, az ilyesmi nem vezet jóra!...
Ezt még fogadd tőlem szívesen, visszaadni ráérsz bármikor, de többé nem állhatok a rendelkezésedre!...
Nem akarok a magánügyeidbe beleavatkozni, bár itt is, ott is suttogják ezt meg amazt, csak őszinte baráti szeretettel kérlek, hogy fordulj vissza ! "
Flórusz szemét hirtelen elöntötte a könny .
Mélyen lehajolt az újság fölé, remegő kezével titkon törölgetve a könnyeit, és a gondolataival lázasan kapkodott valami olyasmi után, ami feltörő zokogását visszafojtsa .
Amikor kissé megnyugodott, fizetett és elsietett .
Felgyűrte a gallérját, és a kegyetlen időben lement a Duna-partra , hogy lázban izzó agyát lehűtse .
Néhány felhőfoszlány vadul száguldozott ott fenn a csillagos égen , de a Göncöl-szekér tisztán ragyogott alá h ideg magasságából .
- Milyen jó lenne most veled beülni ebbe a fényes, égi szekérbe , és itt hagyni ezt a piszkot, ezt a sarat!...
Édes Piroskám !
Ahogy ez a név beköltözött a szívébe, nyomban kiűzött onnét minden csüggedést és szomorúságot .
Már boldogan jár kált fel-alá a rakparton, építgetve a holnapi terveit.
A kabátot még délelőtt folyamán visszaszerzi, kivasaltatja, és estére már ott lehet újból a kék szemű szívkirálynőnél.
Boldog tervezgetései között észre sem vette, hogy már az Eskü téri hídnál jár, és hogy a teste szinte remeg a hidegtől.
Hanem ahogy a közelben feltűntek előtte a híd sötét boltozatai, észbe kapott, felgyűrte a gallérját , és sietve megindult visszafelé...
Mily jó lesz most majd ott a meleg sarokban , a nyájas öreg cimborák között !
Amikor belépett, az előbbieket már nem találta régi helyükön, hanem a csapos mosolyogva intett a legbelső szoba felé .
Flórusz tudta már, hogy ez mit jelent .
Bement, és a kártya mellett már együtt találta a kompániát .
Leült az asztal sarkához, bort hozatott, és csendesen nézegetni kezdte a játékot.
A fiatalemberek huszonegyeztek, de a Zsoldos Jóska, aki mellé leült, oly vad hazardériával kezelte a dolgot, hogy az felizgatta.
Féltette a hangulatát, azért észrevétlenül átköltözött a hosszú asztal másik végére , amelyik már üres volt, és leakasztva a falon függő újságot, olvasni kezdett .
De a gondolatait képtelen volt egy helyre koncentrálni , szeszélyesen ugráltak azok erre-arra, a legcsekélyebb rendszer nélkül .
A sógorával való jelenetben, még délután is, amikor otthon lapítva a jogbölcseletet gyötörgette, el tudott gyönyörködni, mert akkor még elhitte önmagának, hogy érdekes és férfias volt.
Hanem amikor aztán este kilépett az utcára, és azon kapta magát, hogy aggódva leskelődik: nem találkozik -e a régi ismerősök vala m elyikével, elkezdte magát egyre kisebbnek és kisebbnek érezni, és ezzel párhuzamosan a reggeli fenséges beszédet egyre kínosan furcsábbnak , gyerekesen vitézkedőbbnek találni.
Ezt a lelki procedúrát még csak meg tudta volna állítani valahogy, hanem aztán a kávéházi jelenet tönkretett mindent...
Ó, ha sógora látta volna őt, amint lángvörös arccal próbálja magát mentegetni !
Ezt a képet hát elűzte maga elől, és mint rendesen, ha az élet , most már egyre gyakrabban, elkezdte töviseivel a lelkét véresre kínozni , Piroskához menekült a gondolataival .
Annak a tündéri éjszakának minden legkisebb mozzanatát már ezerszer újra átélte magában, most már csínján bánt vele, nehogy az aranyhím lekopjon róla.
Az esti séták már régebben megszűntek, azok helyett azonban a fiatalember hetenkint két estén látogatta meg őket, bár ez inkább csak afféle formaság volt, mert akkor ment, amikor akart, amikor már nem bírt tovább a vággyal, hogy a szerelmesét láthassa, és az ajkát megcsókolhassa.
Azt az éjszakát egyetlen szemrebbenéssel s e m említették egymás előtt, de mindketten tudták, hogy ha a legelső alkalom barátilag tárja feléjük a karjait, boldogan sietnek az ölelésébe ismét .
Hogy azután mi lesz? - ezt a kérdést Flórusz most már komplikáltabban intézte el, mint azelőtt.
Amíg megvoltak a biztos pénzforrások , amelyeknek momentán segítségében bízva későbbi időre tolhatta ki a döntést , addig könnyebben elhitethette önmagával, hogy valami eddig ismeretlen, csodás , de elmaradhatatlan változás vár reá, de most, hogy azok lassankint elapadta k, fortélyosabb módhoz kellett fordulnia a maga megnyugtatására .
Még tavaly, amikor az operabálon halálosan szerelmes lett a középső Kisfaludy-lányba, majd később, tavasszal, már a Malvin-rezsim alatt megírt néhány formásabb szerelmes verset, és ezeket újonnan átcsiszolva még a múlt hónapban, amikor már letagadhatatlan volt előtte a közeli összeomlás , beküldte néhány szépirodalmi lapnak.
Miután tökéletesen biztos volt a sikert illetőleg, arra az időre, amíg a válasz megérkezik, máris nem volt semmi baj , sőt egy-egy perc, amelyben valamelyik ismerősének halk, erőltetetten közönyös hangon olyasmiket mondott, hogy majd nemsokára látnak valamit, és majd akkor lesznek csak igazán tisztában ővele - annyi kalóriát sugárzott át a lelkébe, amennyivel a leghidegebb, l e gzordabb horizontot is tavaszi verőfénybe tudta borítani.
És amikor a vigasztalóan elutasító válaszok egymás után kezdtek megérkezni, amikor már harmadszor is olvashatta, hogy: a tehetség jele meglátszik a munkán, de még egyelőre... akkor sem helyezkedett az átlag versíró tökfilkók agyontaposott álláspontjára, hogy : igen, az irigység, tudom is, hogy kitől indul ki a dolog... hanem öntudatlan fortéllyal azt mondta magának, hogy a szerkesztőségeknek teljesen igaza van, a forma még bizonytalan, az egyéni stí l us még fejletlen, de mivel az alap, a tehetség elismerten megvan , igazán csak őtőle magától függ, hogy mennyi gyakorlatot és tanulmányt fordít a dologra.
Ezzel aztán máris megvolt az ultima ratio certa, aminek tudatában aztán már persze ezerszer könnyebb válogatni a közben esetleg adandó egyebek között.
Azon a napon , amelyen ezt megállapította, mindjárt meg is vásárolta az Universal-Bibliothek Heine-köteteit.
- Nemsokára azután más is történt.
Egy este a kávéházban odament az asztalukhoz az öreg Józsa ügyvéd, a kissé már divatját múlt, de még mindig keresett és kiválónak tartott kriminalista, és beszélgetés közben véletlenül szóba hozta, hogy az egyik gyakornokát kénytelen volt elbocsátani , mert délutánonként mindig csak négy óra felé járt be, és azóta nem tud helyette megfelelő újat kapni .
- Itt vagyok én, parancsoljon velem, kedves bátyám - mondta akkor Flórusz hirtelen, az elhatározás gyorsaságában maga sem ismerve rá önmagára .
De az öreg ügyvéd, aki a régebbi időkből jól ismerte a fiatalember szüleit, sőt Marinczert is, de az újabb fordulatokról nem tudott, az ügyet egy kézlegyintéssel intézte el :
- Tudom, hogy csak tréfálsz, fiú!
Éppen neked van szükséged arra a kis pénzre, amit a mai viszonyok között adhatok a gyakornokomnak !
Flórusznak akkor csak egy pár őszinte szót kellett volna szólnia, vagy legalább azt mondani , hogy főként a gyakorlatra volna szüksége, és talán minden rendbe jött volna.
De nem mondta sem ezt, sem amazt, hanem csak boldogan hebegett, hogy hiszen csak úgy mondta, és diadalmas öröm m el nézett szét a kollégái között.
Gazdag, fontos úrnak tartották - ez volt az ő boldogsága.
A következő percben pedig az asztalnál ülő egyik valóban jómódú harmadéves jogász, egy kereskedő fia leszerződött Józsához.
Ezen magában sokat bosszankodott, mert e ttől az esettől eltekintve már korábban is megesett vele, hogy a legéletbevágóbb dolgait nem vették komolyan.
Úgy sejtette, hogy a hanghordozásában, az arcára rászokott fitymáló mosolyban már ott lappang az a fölényeskedés, a kis bajok játszi lenézése, a m ely eleve tönkretesz mindent.
Mindezekből világos, hogy csak egy csekély önfegyelmezésre van szükség - ami pedig megint csak őtőle függ - és ... ca ira !
A fiatalember apró kis koppanást érzett a homlokán .
Idegesen kapta fel a fejét, és látta, hogy a kártyások nevetve integetnek feléje.
Bizonyára azok közül dobta meg valaki .
- Mi az, öregem, alszol!?
A Spónicernek el kell menni, gyere , szállj be helyette !
- Nem bánom! - mondta Flórusz kissé zavartan, és odament.
- Hanem engedjétek meg, hogy csak két bankban vegyek részt, mármint hogy megvárom, amíg az kétszer rám kerül , aztán pedig akár nyertem, akár vesztettem, elmehessek !...
Legkésőbben fél tizenkettőkor okvetlenül el kell mennem!...
Ha beleegyeztek , játszom, ha pedig nem, sajnálom, majd megint csak kibicelek addig is !
- Jó, jó, csak ülj le !
Még negyed tizenkettő sem volt, amikor a második bankkal hazament , és a pénz szinte garmadában állt előtte.
Szinte reszketett az örömtől, mert csak akkor jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha az utolsó pénzét is elveszíti , de azért a bankókat lehetőleg nyugodtan, tüntetés nélkül r akta be a tárcájába, úgyhogy a már benne levők előtűnjenek.
Egyet azonban kint hagyott közülük, hozatott öt liter bort, és azt mindjárt ki is fizette .
- Nos, uraim - mondta könnyű grandezzával -, még van egy negyedórám, igyunk !
Hanem a bádog falióra már a háromnegyedet is elütötte, amikor a gyors ivástól kissé mámorosan felállt, és indulni készült.
Amikor leült játszani, még nem volt semmi kedve , csak azért említette az időpontot, mert tudta, hogy jó az efféle rezervátum , amit az adott esetben esetleg kön n yen meg is lehet változtatni, hanem most már, hogy a mámora nyugtalanná tette, vágyat érzett a Lakatos-vendéglő száműzöttjeinek társasága után .
Azon az utcán kanyarodott fel, amelyben Piroskáék laktak .
Az éjszaka nyirkos, ködös volt, a távoli utcalámpák a végtelen óceánon hányódó tűzgolyóknak látszottak, és a rendőr léptei a szomszéd utcából úgy hallatszottak oda, mint az alvó föld szívdobbanásai.
A ház előtt megállt, és hosszan elnézte a kőkolosszus hideg , fekete körvonalait; oly mások voltak azok akkor , amennyire az álombeli arc különbözik a valóditól.
A fiatalembert váratlanul keserű érzékenység fogta el, úgy érezte, hogy születésétől fogva nehéz átok kíséri, és bujtogatja, hogy ne nyugodjon bele abba a szürke, szolgai életbe, amelyet az emberek egymás ra kényszerítenek, bujtogatja, hogy bármiként is, de szakadjon el a föld barna csatakjától, amiben az emberek tehetetlen férgek gyanánt csúsznak fel és alá, de ugyanakkor ólomsúllyal könyököl a lelkére, nehogy akár egyetlen vonallal is közelebb lebbenhessen a vágyaihoz!
Pedig ő tudja, érzi, hogy ebben a durva, formátlan életegységben benne él, benne rejtőzik a szép, a tökéletes is, az, ami felé az embert a lelke hajszolja, de csak az életnek olyan művésze tudja az ideálról a nyűgös fölöslegeket letépni, lev e rni, amilyen ő.
Lám, a durva márványtuskóban is benne van a legtökéletesebb szobor, ott áll a közepén a pheidiászi műremek, és mégiscsak a művész tudja azt kiszabadítani márványbörtönéből, mert csak ő tudja, meddig engedheti vésőjét, hogy az isteni test m eg ne sajduljon !
- Édes, imádott Piroskám, ha tudnád, ki vergődik itt miattad a nyirkos éjszakában!...
Aludj, drága mindenségem, és álmodd azt, hogy ez a buta kőtömeg leomlik fölüled, hogy én odasiethessek hozzád, letérdelhessek eléd, és csókolhassam a kez edet !...
Az összetört vágyak szilánkjaitól felsebzett lélekkel hagyta el a drága, kedves utcát, és sietve fordult a tér felé, hogy ha másként nem is , legalább halvány megsejtetésekben közölhesse a kedves megértőkkel mindazt, ami a lelkét tépdesi .
Amikor belépett a söntésbe, a pincér odasietett hozzá, és azt mondta, hogy két úr várja odabent .
- Engem ?...
Itt? - kérdezte Flórusz csodálkozva.
- Ugyan kik lehetnek ?
- Nem tudom - mondta a pincér -, még sohasem láttam őket!
Egy barátságos öregúr meg egy fiatalabb !
- Nos, majd meglátjuk! - mondta Flórusz, és belépett .
Ahogy a nagyteremben körülnézett, az úgynevezett sánta lábú asztalnál az egyik Kopeczkyt pillantotta meg egy másik emberrel, akiről azonban csak annyit tudott, hogy látta már valahol.
A száműzötteket csak kézlegyintéssel üdvözölte, azután örömmel sietett kedves , öreg barátjához, hiszen majd Piroskáról beszélhet vele !
- Hozta az Isten, kedves Kopeczky bátyám - mondta a mámortól kissé túláradó örömmel -, hallom a pincértől, hogy engem keres, kedves báty ám!...
Miben lehetek a kedvére ?
- Üdvözöljük, tisztelt doktor úr - mondta Kopeczky nyájasan szorongatva Flórusz kezét -, az úgy volt, hogy ma este visszaadtam a látogatást tisztelt Hortoványi urunknak - meg tetszik őt ismerni, ugye? -, hát azután elmentünk kissé a Hattyúba, de azután mondom én, hogy gyerünk inkább ide , itt megtaláljuk a kedves doktor urat, mert hiszen említette a múltkor, hogy ide szokott járni!
Hát így volt ez, kérném, és nem másként, és most hipp-hopp, itt vagyunk !
- Már akármint volt, de jól volt! - mondta Flórusz, kezet nyújtva Hortoványinak.
- Már úgy szerettem volna önnel beszélni, kedves Kopeczky bácsi !
Kopeczky belenézett a fiatalember szemébe, aztán némán bólintott , mintha ezt akarta volna mondani: tudom !
- De miért tetszik ezen zor don időben ily könnyű kabátkában járni ?...
Meg fog fázni a doktor úr! - mondta aztán óvólag, szeretetteljesen, ugyanakkor szolgálatba állítva az asztalon felfordítva várakozó poharak egyikét.
- No, de majd egy kis belső meleg... tessék velünk tartani !
Töltött, és a telt poharat odanyújtotta az érkezettnek .
- Ki gondolta volna tegnap - mondta Flórusz -, hogy ma ilyen idő lesz?... a télikabátomat előbb még ki kell vasaltatnom !
- Ha csak ez a baj, ezen könnyen segíthetünk! - mondta az öreg szabómester.
- Majd én ki fogom vasalni!...
Mikor küldhetem el érte a kisleányt a kedves doktor úr lakására ?
- Ó, kedves Kopeczky bácsi - mondta Flórusz áradozva, ahogy szokta, amikor valami kedves megbeszélnivaló várt rá, és már szeretett túllenni azon, amiről éppen szó volt -, nagyon, de nagyon kedves öntől!...
Hát... hát bármikor!...
Amikor önnek legkevésbé alkalmatlan!...
De... izé... talán mégis jobb lenne... igen: jobb lesz délután!...
Azaz... hopp! - mondta kezével a homlokára ütve -, hiszen most jut eszembe, hogy a h áziasszonyom azóta már el is küldte !
- Már az más! - mondta Kopeczky öreges, bölcs belenyugvással.
- Az más!...
Azonban ha máskor ilyesmi előadódik, csak méltóztassék nekem szólni !... most pedig talán igyunk egyet !
Koccintottak és ittak, azután Flórusz valami ürügy alatt kisietett a söntésbe, és egy liter rizlinget küldetett be az asztalra .
- Talán ezt kóstoljuk meg, uraim! - mondta a kezét dörzsölgetve , amikor visszajött.
- Az előbbi sem volt rossz, hanem ez... ez ...
Töltött, megint koccintottak, azután ő m indjárt ki is itta a poharát .
- Nono - feddette Kopeczky, felemelve óriási, bütykös mutatóujját -, majd megárt !
- Én dunántúli ember vagyok! - mondta Flórusz hetykélve -, mi az ilyesmiben kemény legények vagyunk !
- Igen, igen - szólt Kopeczky mosolyogva , látva a fiatalember izzó szemét és kissé már csapzott haját -, hiszen én magam is egerszegi vagyok, de a kedves doktor úrnál ez talán ... talántán... nem is az első pohár a mai estén !
- Ördöge van, kedves Kopeczky bácsi!...
No, mindegy !
Az óvatos Hortoványi, aki eddig egyetlen szót sem szólt, látván , hogy a méretek kezdenek eltolódni, most megnézte az óráját, köhécselt, végül így szólt :
- Én bocsánatot kérvén az uraktól, hogy ezen új kínálatban már nem vehetvén részt, azonban kedves nőm őnagysága bizonnyal é bren vár otthon, mivel a migrén gyötri!...
Ajánlom magamat, és jó mulatást kívánok az uraknak !
Még nyavalygott egy kissé, megkóstolta a rizlinget, azzal elment .
- Rettenetes ember ez, kedves Kopeczky bácsi, hogyan bírja ki vele!? - kérdezte Flórusz .
- Hja , ha egyedül vagyunk, egészen jól elbeszélget erről is, amarról is , csak akkor bolondul meg, ha urat lát!...
No, mindegy, most már elment!...
Hát hogy mint tetszik lenni, kedves doktor úr ?
A fiatalember idegesen nézett jobbra-balra, hogy nem bukkanik -e fel valami ismerős, aki megzavarhatná őket, mert lázas gondolatait már felsorakoztatta, hogy elvonultassa őket öreg barátja előtt.
Úgy gondolta, hogy amikor a nyájas öreg már kezdi megérteni azt a tündéri egységet, amely az ő látszólag szétágazó gondolatait ö s szetartja, lassan-lassan majd megnyitja előtte lelkivilágának azt az egész tartományát, amelyet a szerelme népesít be.
Hanem mindez csak itt látszik valami tervszerű, jól átgondolt egésznek, a szerelmes fiatalember felzaklatott lelkében vad zűrzavar uralk odott, a tudomásulvételt sóvárgó gondolatai összetorlódtak , legázolták egymást .
- Hát... tulajdonképpen sehogy sem vagyok!...
Azazhogy ez bolond beszéd, mert jól vagyok, elvégre miért is ne lennék jól, hiszen hála istennek , nincsen semmi bajom, de hát mégis, az ember érzései, különösen az olyan ábrándos rajongóéi, mint én vagyok, úgy változnak, drága jó Kopeczky bácsi , mint a kaleidoszkóp képei, hogy az ember már maga sem tudja, hogy boldog -e , vagy pedig csak az ördögök csiklandozására vigyorog úgy, mint a fakutya ?...
És ebben a kétséges ijedezésében aztán olyan szituációkat állít fel, helyesebben rendez a maga számára, amelyek éppen őt magát lepik meg legjobban!...
De persze...
Kedves jó Kopeczky bácsi... ha talán úgy fejezném ki magamat, hogy ön esetleg n em teljesen, illetőleg nem helyesen... no igen, hiszen elvégre én sem érteném meg, ha ön a saját műnyelvükön szólna hozzám... ha tehát nem teljesen értene meg engemet, drága öreg barátom uram, úgy szíveskedjék szólni , mert halálos vétek volna, ha félreért enénk egymást !
Az öreg szabómester nyájasan mosolyogva hallgatta a fiatalember áradozását.
Látta, főként pedig tudta, hogy mennyiben áll a dolog; nem akarta félbeszakítani a hányódó, szerelmes lélek megnyilatkozásait.
Hanem amikor észrevette, hogy a beszéd egyre kisebb körben kezdi kerülgetni a leányt, az arca kissé elborult.
Halkan, komolyan mondta :
- A doktor úr nyugtalan életet él, ez az oka mindennek!...
Amit az egyik helyen cselekszik, az nem áll arányban azzal, amit a másik helyen végez !
Flórusz kissé meghökkenve nézett az öregúrra, sejtette, hogy miről van szó, és el is határozta, hogy megfelel rá.
Előbb azonban kiitta ismét a poharát, és azalatt rendezni próbálta gondolatait.
De amikor látnia kellett, hogy nemigen megy a dolog, félredobta a közbeszó l ást, és engedte a szabaddá lett gondolattömeget tovább nyüzsögni .
Elmondta áradozó, de azért félig burkolt szavakkal, hogy az isten őt kétségtelenül valami rendkívülire szemelte ki, mert azok az izzó gondolatok , amelyeket a lelkébe rejtett, nem lobbanhatn a k ki anélkül, hogy lángra ne gyújtanák a közönyösek, a meg nem értők szívét: elmondta, hogy az ő szerelme rejtelmes, csodás máglya, amelynek lángja felcsap az égre, és hírt ad róla az ő kedves barátainak, a csillagoknak , akiknek ő örök hűséget fogadott.
A zután elhallgatott egy pillanatig, arcát a tenyerére hajtotta , majd hirtelen megragadta Kopeczky karját, és szinte súgva mondta :
- Igen, igen, és még valamit!...
Ön azon az estén, azon a magasztos éjszakán azt mondta, hogy az olyan ember, aki a neki nem való körbe kerül, úgy hányódik mások nyomán, mint a lógós kocsi - ó, nem vagyok én részeg , látja: mennyire emlékezem mindenre! -, azt én az emlékezetembe véstem, és most azt kell mondanom: igaz, igaz!...
Édes jó bátyám uram, ne értsen félre engemet , hiszen é n úgy szeretem önöket, mintha az atyafiaim volnának, de lássa, és is úgy hányódom, csetlek-botlok önök között, hogy néha véresre zúzom magamat!...
De mindent, mindent jóvátesz, mindent elfeledtet az, ha láthatom az én tündéremet... őt ...
Megint elhallgatot t, könnyes szemével ijedten nézett a levegőbe, majd egészen odahajolt öreg barátjához, és suttogva mondta :
- Valami úgy marja, úgy üldözi a lelkemet!...
Azon a nagy éjszakán az ön testvére... úgy hittem... odakint járt az udvaron... pedig ott bent volt a szomszéd szobában... és... én nem tudom... ébren volt -e?... vagy ...
Az öreg szabómester hidegen nézett a fiatalemberre, és azt mondta :
- Az, aki akkor odabent volt a szobában, nem a testvérem volt , hanem én voltam!...
Én, a fogatlan Kopeczky!...
És... és... nem aludtam !
Flórusz lehajtotta a fejét, hogy a könnyeit elrejtse .
- Ébren volt... mondta suttogva - ébren vol t... tehát tudja...
Ó, drága öreg barátom, most már, hogy a boldogságom megteljesedett, úgy kellene lenni, hogy az akaratom óriássá nőjön , hogy az energiám keresztültörje a poklok falait is, a lelkemnek bőségesnek és gazdagnak kellene lennie, mint a perzs ák királya, és ehelyett azóta oly kicsiny vagyok, mint a féreg, a lelkem kincsei egyenkint elhullanak, cserbenhagynak, oly szegény leszek, mint a koldus, akinek a condrája a mindene, és érzem, tudom, hogy az aljasság egyre közelebb tolakodik hozzám, lesve a pillanatot, amelyben egész a szívemig belenyomhat a fertőbe !...
Édes jó barátom uram, ön bölcs öregember, mondja meg nekem, a jó istenre kérem , miért van ez ?
Most Kopeczky fogta meg a fiatalember karját, és hidegen, de azért féltő gonddal azt mondta :
- Ez azért van, mert ön tőlem mindezt most, éjfél után, itt, a kocsmában, és így , félig ittasan kérdezi!...
Az ilyesmiről csak a templomban szabad beszélni, és csak a jó istennel!
Ő majd megsúgja önnek, hol van a gyógyulás !...
Most pedig jöjjön, kérem, elkísér em haza !
6. Felhívás keringőre
A társaság oszlófélben volt; a távozókat a mesterségesen összeállított anszambl fonnyadt unalma kísérte végig a szőnyeges szobákon .
Akik még maradoztak, azok sem ismerték még egymást annyira, hogy tudnák egymásról, ki kihez tartozik, azért csínján kellett bánniok a véleményeikkel.
Mindenki másról beszélt hát, mint amiről szeretett volna, és senki sem arra figyelt , amit neki mondtak .
Csak a második ilyen estély volt ez az új tanácsoséknál; ilyenkor még a forma a lényeg.
A fölösleges emberek majd elpotyognak maguktól, a szükségesek megmaradnak, és majd az ötödiken már úgy megy minden, mint egyebütt, addigra már megfonódnak azok a láthatatlan szálak, amelyeknek csak meg kell fogni a végét, hogy elvezessék az embert a céljához.
A tanácsos eddig legfeljebb a Skiz- és a Pagát-családokkal érintkezett a Práter utcai Kék golyó -ban, most hát elölről kell kezdenie a dolgot, mivel az ilyesminek csakúgy megvan a maga iskolája, mint minden egyébnek .
A tanácsos, bal kezét a gyöngyházzal kirakott dohányzóasztalkára támasztva és a lábát hanyagul keresztbe téve, Verpeléthyvel, Az Önálló Magyarország elegáns politikusával beszélt a törvénykezési szünnapoknak a gregoriánus naptártól való lehető függetlenítéséről, kifejtvén, hogy a legújabb idők letagadhatatlan liberális irányzata kívánatossá tenné, hogy a törvényszünet az egyházi ünnepeknek, ha kell: tendenciózus negligálásával is, a polgári veres betűkkel tartson fenn párhuzamot, természetesen csak a lehetőség határain belül és bizonyos kegyeletmotívumok megsértése nélkül.
- Verpeléthy az óramű szabályosságával bólogatott, több ízben hangosan is mondta: igen, igen!... és közben megállapította magában, hogy a ma esti interjút a közigazgatási bíróság elnökével aligha meg nem ette az a nagyétkű ismeretlen, aki nyáron legyet, télen meg cselédet és politikust eszik, de azért sem ő nem laki k jól soha, sem pedig az említett tápanyagok nem fogyatkoznak.
- Schober udvari tanácsos, az ismert műgyűjtő von Hautzhausen vezérőrnaggyal sétált fel-alá a sorjában egymásba nyíló termekben, majd egy becses Regnault-féle háromgrácia-utánzat előtt hossza b b, értékes párhuzamot vont a Lamothe-Cabanel és Bartolotti - Bianchi - Ferrari iskola nőalakjai között, amit a tábornok végighallgatván kijelentette, hogy még alezredes korában, amikor a stájerországi Cillyben állomásozott, ismert, nagyon, de nagyon jól ismer t egy Mizzi Skrivanek nevű kisasszonyt, aki a három hölgy közül a bal oldalihoz a megtévesztésig, sőt annyira hasonlít, hogy nagy a gyanúja , miszerint ő volt annak idején a művész modellje, annál is inkább, mert tudja egészen bizonyosan, hogy Skrivanek kis a sszony az ilyesmire készségesen vállalkozott, és némileg dezilluzionálva hallotta, hogy az ügy mindezek ellenére sem valószínű, miután Regnault mester már hetvenegyben meghalt .
A hölgyek, közöttük Ofélia baronesse is - a jó ég tudja, hogyan volt képes az é letnek ez a furcsa, magányos kis vándorművésznője következetesen megtudni, hogy melyik úriháznál mélyült ki, vett nagyobb lendületet bármely oknál fogva a vendégkultusz, és hogyan tudott oda comme il faut bejutni ?... annyi bizonyos, hogy ott volt mindenüt t - a szalonban verődtek össze; a vezérőrnagy pompás, fiatal felesége - honnét van az, hogy a legtöbb tábornokné pompás és fiatal? - meg az unokahúga az empire garnitúra zsöllyéibe süppedve hallgatták az önmagát excentrikusnak tartó és világcsavargónak nev e zgető, rókavörösre festett hajú Wipp-Kozemin bárót, aki már több ízben adta a becsületszavát, hogy az orosz kaviár az olasz chianti borral leöntve, amint ő azt korzikai tartózkodása alatt Pasquale Musso Danella gróf campolorói birtokán mint az olasz főúr vendége kóstolta, tökéletesen ugyanazt az ízt adja, mintha az ember a legfrissebb, legrózsaszínűbb márnát enné.
- A központi csoportot a tanácsosné, Irén, Ofélia baronesse, azután egy idősebb úrhölgy, Berta valami távolabbi rokona, aki ilyen alkalmakra mi n t háziasszony-helyettes egyszer és mindenkorra meg volt híva , végül Ribiczey főhadnagy alkották .
Ribiczeyt még tavaly, a jégen mutatták be a hölgyeknek, akik azóta is találkoztak már vele itt-ott, de ezeknek a találkozásoknak az utóbbi időkig semmi jelentő sége sem volt.
Pár hónapja csak, hogy a fiatalember, aki egyébként maga sem tagadta, hogy az uniformist csak özvegy édesanyjának egyenes kívánságára és csak annak haláláig hajlandó viselni, akkor azonban hazamegy parasztnak az ezerkétszáz holdas mikolási b irtokra, aminek ő az egyedüli várományosa - szemmel láthatóan örömmel kereste fel a hölgyek társaságát.
Jelentősebb fordulatot a dolog még akkor sem vett, mert a csinos, barna fiatalember hol a tanácsosnénak, hol meg a sógornőjének udvarolt - amely esetek b en Berta, amint a sógornőjét több ízben megnyugtatta, csak az eleven stróman szerepét játszotta, aki majd a kellő pillanatban félre fog állni -, mindazonáltal már nem idegenkedett bizonyos elejtett nyilatkozatoktól , amelyek jövendőbeli terveire, ezek közö t t elsősorban a nősülésre vonatkoztak.
- A legutóbbi időben aztán valahogy úgy fordult a dolog, hogy a fiatalember részéről elejtett egy-két szó szinte bizonyosakká tette a tanácsosék kilátásait .
Aminthogy nagyon valószínű is, hogy ezek az estélyek éppen ez zel a dologgal állottak legszorosabb összefüggésben .
Általában nagyon változott az élet Marinczeréknél az ősz eleje óta .
Még novemberben költöztek át belvárosi új, ötszobás szép modern lakásukba, amikor nagyobb arányú kiegészítések, új beszerzések váltak szükségessé.
Marinczer az ilyesmiben nem volt szűkmarkú, és régi elve szerint csak értékes tárgyat vásárolt; anyai örökségét, ami pedig tekintélyes összeget jelentett, és ami eddig érintetlenül hevert a takarékban , majdnem teljes egészében felemésztették a pompás bútorok, főként pedig a műtárgyak, amelyeknek beszerzésénél sohasem mulasztotta el valamelyik ahhoz értő ismerősét magával vinni.
Őrá - amint maga egészen őszintén, sőt nevetve beismerte - éppen olyan könnyen rátolhatnának egy eredeti Mednyánszky h elyett bármely olajnyomatot, mint a Zsolnay-féle eozinváza helyett valami ódon cserépedényt.
A bútorok kiválasztását illetőleg a feleségének adott teljes szabadságot, ami azután - mivel minden nő született, sőt makacs impresszionista - az asszony minden f e jlett műízlése mellett is károsan mutatkozott meg egy-egy idegen stílusú darabon, mint valamely itt-amott megirigyelt darabnak a reminiszcenciáján.
Csak a műértői fokoknál kezdődő apróbb botlásokról lehet persze szó, de azok valóban megvoltak .
Mindezeknél a külsőbeli változásoknál sokkal fontosabbak voltak azonban a tanácsoséknak, elsősorban magának Marinczernek a belső, felfogásbeli változásai.
Negyvennyolc éves komoly úriemberről lévén szó, bizarrnak látszik az olyasmi, hogy a tanácsos látóköre kitágult , ő maga pedig meghiggadt, mélyebb és megértőbb lelkű lett - de ez csak az első pillanat hamis benyomása.
Számos, akármilyen korú embernél figyeltem meg már - a született strébereket és a még ötvenéves korukban is éretlen, pökhendi fickókat következetesen k i hagyva közülük - a temperamentumnak és világnézetnek a hatásköri tágulásokkal szinte az óramű pontosságával együtt tartó lehiggadását, illetve elmélyülését.
A temperamentumból többnyire a fölösleges és ellenszenves agresszivitás esik ki első gyanánt, ami a vágyaknak bizonyos irányú beteljesedésével könnyen megmagyarázható, a látókör tágulásával járó lelki változásokat illetőleg pedig talán arra a megfigyelésre lehetne hivatkozni, hogy az ember, amikor bármi okból a szobához van kötve, a legapróbb apróság i ránt is érdeklődik, a legbutább kis nippet is el tudja nézegetni percekig, amikor azonban egyszer kijut a végtelen rónára, valahogyan szinte rá sem ismer a saját gondolataira.
És mindez általánosságban még akkor is így van , ha az életben ilyen arányú látó k ör-változásokról szó sem lehet, főként az adott esetben, amikor tudva van, hogy a miniszteri tanácsos körülbelül ugyanannyit és ugyanazt nem dolgozza, mint az osztálytanácsos.
Körülbelül ugyanaz az egészen természetes változás ez, mint amikor a munkája r é vén a meggazdagodó ember fokról fokra jobban elzárkózik régebbi vegyes környezete elől, ezzel szemben azonban közelebb simul az összességhez , megértőbb lesz a közérdekekkel, főként pedig az altruizmussal szemben , bármilyen formában jelenítődik is az meg n á la - a kettő még abban is hasonlítván egymáshoz, hogy egyik, mint a másik kiváltja az elhagyott, régi környezet sztereotip kis gyűlölködéseit : lám, hogy megváltozott, amióta... azelőtt bezzeg...
Ezek a változások mindkét esetben bizonyos, utóbb már része i re nem bontható egésszé tömörülnek, amiben benne van a leglényegesebb, a legapróbbal együtt.
- Ezek közül az apróbbak közül Marinczert illetőleg azt érdekes a többi között megemlíteni, hogy már kicsinyesnek , ízetlennek találta korábbi legényeskedő elvét : nekem mindegy, hogy ki az, akivel jól érzem magamat, csak becsületes ember legyen!
És ehhez képest máris beszüntette a kiskocsmai tarokkot; a sógorával, Flórusszal való jelenlétére visszagondolva pedig minden kétséget kizáróan megállapította, hogy bár ig aza volt, teljesen felesleges és formátlan volt a túlzott hatalmaskodás, aminthogy nem is ment vele semmire.
Ilyen irányú latolgatásainak végeredményeként azután most úgy volt a fiatalemberrel, hogy ha az a kellő hangon csak pár sort ír neki, szent a béke sség közöttük, mégpedig a régi alapokon.
De azért valahogy mégis legjobbnak tartotta úgy, amint most van: már unta volna a huzavonát, meg aztán úgy gondolkozott, hogy tanuljon meg a fiatalember a saját lábán állani, jogász korában neki sem volt gazdag sógora, aki ingyen t artotta volna.
A legnagyobb változást a tanácsos kedélyvilágában azonban azok az anyagi sikerek okozták, amelyekkel őt most már kétségbevonhatatlanul a család fejévé tették, és amelyekről később még bővebben is szólhatunk .
A vendégek közül Ribiczey meg Ofé lia baronesse maradtak utolsónak.
Ez utóbbi némi előzetes összesúgások után húzta-vonta oly sokáig, hogy aztán amikor a főhadnagy majd hazakíséri, Bertáék megbízásából tudomására adhasson neki egyet-mást, de úgy , mintha az beszélgetés közben csak vélet l enül vetődött volna a felszínre.
A baronesse-nek külön művészete volt, hogy amely családnál felbukkant, ott nyomban bizalmasává is tudott lenni a háziaknak .
A hölgyek ezzel váltak el a főhadnagytól :
- Tehát holnapután este öt órakor várjuk, akkor majd elkísér bennünket Battolinihoz !
Flórusz a Kopeczkyvel töltött éjszakára következő reggelen testben és lélekben egyaránt összetörve ébredt .
Ahogy fel akart emelkedni, feje visszahullt a párnára; félig nyitott szemmel, halálos unalommal nézegette a szoba ócsk a díszeit: Petőfi halálát, Rákóczi búcsúját, a papirosból készült virágokat, amelyek a háziasszony unokaöccsének lombfűrész munkáit díszítették , és közben unott közönnyel próbálgatta a tegnapi eseményeket visszaidézni emlékezetébe.
Közben látta, hogy a há ziasszonya besurranik ferde papucsában, és valami levélfélét tesz az asztalra, de úgy tett, mintha aludna, mert semmi kedve sem volt a szokásos bárgyú kérdésekre felelgetni és az illedelmes ellenkérdéseket pontosan eldarálni .
Az eseményeket időrendben próbálta követni, és így először a Burkovics-féle kávéházi jelenet elevenedett meg előtte, de ezen gyorsan átsiklott, mert érezte, hogy a szíve nyugtalanul hánykolódik.
Azután kellemesebb intervallum következett: a vendéglői dolgok, a nyerés.
Arra emlékezett , hogy jócskán nyert, de arról fogalma sem volt, hogy mennyit, azt tudta csak, hogy azok a fiúk ott nagyban szoktak játszani.
Kinyújtotta a kezét a tárcája után, de aztán ernyedten visszahúzta újra, úgy határozott, hogy majd ott lent, a kávéházban, reggeli ut án, ahogy szokta, a többi között majd ennek is utánanéz.
Végül aztán felbukkant előtte az öreg Kopeczky csontos figyelmeztető mutatóujja, és szinte szóról szóra hallotta újra mindazt, amit az mondott neki.
Az arca lángba borult, idegesen tördelte a kezét , és visszafúródott a párnái közé, hogy újra elfelejtsen mindent, de akkor a függöny résén keresztül véletlenül megpillantotta a hulldogáló hópelyheket, és erről eszébe jutott a télikabátja .
Ez határozott .
A tökéletlen alvástól meg a fűtetlen szobától dideregve, remegve kapkodta magára a ruháit, aztán belemerítette az arcát a jéghideg vízbe.
Ez rendbe hozta kissé, a fázása kezdett alábbhagyni, a gondolatai egyes sorba állani.
Csak amikor már a nyakkendőjére került sor, nézte meg, hogy mit hozott a háziassz onya.
Nem levél volt, hanem egy piszkos kis cédula a háziasszony kusza ceruzasoraival, amelyekben elsejére felmondja a szobát .
Ma megint fekete napom lesz! - gondolta a fiatalember, a cédulát összegyűrve a sarokba hajítva.
- Ennek már megint az én drága sógorom szép bariton hangja az oka, főként pedig az, hogy köszönés nélkül hagyta itt ezt a vén nőstény salabaktert!...
De most már mindegy !
Amikor már készen volt, még egy pillantást vetett a tükörbe .
És akkor egy szemvillanásig az a víziója volt, mintha a fogatlan Kopeczky leselkedne a háta mögött, majd a füléhez hajolna, hogy újra belesuttogja megalázó tanítását .
Jéghideg kezével végigsimította a homlokát, és hangosan azt mondta magának :
- Még ma este megkérem Piroska kezét !
Kilépett, a háziasszonyának hanyagul odadobta, hogy a felmondást tudomásul veszi, azzal le sietett a Centrálba.
Mielőtt belépett, már intett az Irányi utca sarkán álló öreg, égett arcú hordárnak, és aztán nyomban elküldte a télikabátért azzal az utasítással, hogy mindjárt adja be a szabónak azzal, hogy még ma este okvetlenül szüksége van rá .
Reggeli után átfutotta a lapokat, majd nekikezdett, hogy szokása szerint megállapítsa a napirendet .
Mindenekelőtt a pénzét olvasta meg, és szinte nem akart hinni a szemének .
Még háromszor annyit nyert, mint amennyit Burkovicstól kapott .
Ez változtat a helyzeten! - gondolta boldogan.
- Milyen különös nap ez!...
Ó, csak ma ne hagyna cserben az energiám!...
Most nyomban megyek és keresek egy szobát, mégpedig olyat, ahol azt teszek, amit akarok, ahol ...
Drága, édes Piroskám !...
Fizetett, aztán elsétált a Józsefvár osnak a Rákóczi tér mögött elterülő részébe, a kiadó szobák negyedében fel-alá járt a keskeny kis utcákon, olvasva a kapuk feliratait, majd becsöngetett a megjelölt helyekre .
Már a harmadik kísérlete sikerült .
A szurtos háziasszony ugyan a női ruhába öltöztetett Rinaldo Rinaldinit juttatta a fiatalember eszébe, hanem a szoba ha kicsiny is, de lakályos és elég tiszta volt, és az előszobára nyílt, de a háziasszony megnyugtatta Flóruszt, hogy ők a konyha felől szoktak bejárni, nem fogja háborgatni senki .
Flórusz megkérdezte a szoba árát, aztán azt mondta :
- A szoba megfelelne, csak azt szeretném kikötni, hogy... hogy bárkit is... fogadhatok ...
Rinaldo gonoszul vigyorgott .
- Hiszen azért mondtam az előbb az úrnak, hogy mi a konyha felől szoktunk bejárni!...
Csak tessék egész bátran!...
Itt még minden albérlő fogadta a nőismerőseit !
Flórusz arca lángba borult .
- Kérem, kérem - mondta lovagi hangon -, a menyasszonyom !
Az asszony még jobban vigyorgott, és elnézően legyintett .
- Sose ezsoférozza magát a fiatal úr - mondta -, annak is valamennyinek a menyasszonya volt itt !
- Az más... de én... elvégre úriember ...
A fiatalember hangja zavart hebegésbe fúlt.
Lefizette az előleget , felírta a lakás számát, a háziasszony nevét, azzal elsietett .
Odalent az utcán boldogan dör zsölgette a kezét, megtetszett saját magának az elhatározott, nem sokat tépelődő ember szerepében.
Lám, egy órával ezelőtt még az ágyában feküdt , összetörve, elcsüggedve, most pedig a lelke már ismét üde és tiszta, mert tudja már, mit kell cselekednie!
Az onkívül a télikabátügy félig, a szobakérdés pedig teljesen el van intézve!...
Ó, bárcsak este lenne már !
A kis bankjegycsomó odabent a fiatalember zsebében mosolyogva hajladozott, gyűrődött jobbra-balra, mert tudta, hogy mindezt ő csinálta.
De nem szólt ról a. Mert nem igaz, hogy a pénz beszél.
A pénz hallgat.
Még akkor is, ha valaki felköti magát miatta .
Ezután a beretválkozás, majd az ebéd következett .
Első pillanatban a tegnap esti kis belvárosi vendéglőre gondolt , de aztán belátta, hogy az ilyesmi helytelen dolog lenne.
Az olyan csillogó változásokat, aminő a tegnap esti nyerés volt, mint absztrakt, elvont, sőt mint ismeretlen okból beállott tüneményeket kell kezelni, nem szabad a vele szervesen összefüggő dolgokat nyitott, tiszta szemmel vizsgálgatni, me r t elveszítik a színüket, az illatjukat.
Mily sivár látvány lenne most, napfénynél a lakályos, mámor lakta belső szoba, ahol szíve királynőjéről álmodozott, mily kínos lenne a csendesség, amiből örökre elröppent a diadalmas zaj, ami a bank besöprésekor ki tört !
Második gondolata az volt, hogy a mai ünnepnapon valamelyik elegáns, elsőrangú étterembe kellene mennie, de ezt a tervet nyomban elfedte a felöltőjére hulldogáló hó .
A kérdést úgy oldotta meg, hogy bement a legelső, útjába akadó , jobb képű vendéglőbe.
Az önmagával kötött kompromisszum még azzal is teljesebbé lett, hogy a vendéglő ugyan szintén a Belvárosban volt, de már egészen a Ferencváros szomszédságában, a Duna-parti részen.
Kitűnő ebédet kapott, és már kezdte a választását szerencsésnek tartani , amikor kellemetlenség érte .
A szomszéd asztal felől, ahol öt vagy hat mesteremberféle ült , egyre gyakrabban és egyre különösebb hangsúlyozással kezdte hallani, hogy: a doktor úr... a jogi tanácsadó úr... aki a tisztességes emberek orra elől elhorgássza a boldogságot... aki betolakodik a tiszta családokhoz ...
Óvatosan odapillantott, és megismerte Ramazettert .
Utálattal vegyes gyűlölet fogta el, és akaratlanul is a korpáról meg a disznóról szóló ősi közmondásra kellett gondolnia .
A célzás félreérthetetlen, de mit tegyen ?
Félni, amint egyébkor, úgy most sem jutott eszébe.
Viszont a számítás egészen tiszta volt: ha bármire kerülne is a sor, vesztes csak ő lehetne, őrültségeket pedig nem volt kedve elkövetni .
Tudta, hogy ha elárulja, hogy fizetni akar, akkor addig, amíg a gazda nagy nehezen előmászik, a feldühödött mesterlegény egyetlen pillanatot sem hagy kiaknázatlanul, és önmagát is egyre beljebb hajszolva a dologba, egyre gyűlöletesebben fog kellemetlenkedni.
Kiitta hát a borát, vizsgálgatni kezdte az ür es poharat, és azzal zörgött, mintha még inni akarna.
Hanem szerencséje volt: ezúttal maga a gazda jött.
Flórusz tehát fizetett, és rá sem nézve a politúrszagú Otellóra, amint magában nevezte, elsietett.
Visszament megint a kávéházba, megivott egy feketét, és öt óra tájban megint hazament , hogy otthon legyen, amikor a kabátját meghozzák .
Amint benyitotta ajtaját, már látta, hogy az asztalán megint fehérlik valami.
Egy pillanatra azt hitte: a háziasszonya szívta vissza a felmondást, és már előre örült rá, hogy mily édes lesz az ajánlatot visszautasítani.
De tévedett .
Az édesanyja írt .
Flóru sz félve bontotta fel a levelet, tartott tőle, hogy a szokott panaszok és istenfélő mondatok belefúródnak a hangulatába, de ezúttal is tévedett, mégpedig kellemesen .
A zagyva, öregasszonyos levélből az bontakozott ki, hogy őket otthon és velük az egész családot rendkívüli szerencse érte, amiről ő, Flórusz is tudna már, ha Marinczerékkel érintkezne, de az édesanyja tudja Bertáról , hogy mik történtek, így hát ő ír, bár magát a dolgot még nem írja meg, mert hátha... hátha isten...
Flórusz azonban mindenesetre készüljön úgy, hogy a nyárra hazajön, aztán akár otthon is maradhat.
Azután intelmek következtek, hogy a tanulmányait azért csak folytassa szorgalmasan, az előadásokra járjon el pontosan, tartózkodjék a rossz társaságoktól, főként pedig tönkre ne tegye a fiatalságát valami meggondolatlan szerelemmel .
Ennél az utolsó mondatnál Flórusz összeharapta az ajkát .
Tudta, hogy ez a pillanat, amelyben a fáradt, reszketeg anyai kéz vissza akarja tartani a diadalmas, szép idegent, hogy el ne vehesse tőle a fiát.
De már ugyanakkor azt is tudta, hogy az a kéz erőtlenül fog visszahullani.
Vergődő lelke előtt feltűnt a régi vidék: ilyenkor köd ül a tájon, de odabent, a meleg szobában tisztán ragyog a két öreg nyugodalmas szeme párja; oly jó lenne most letérdelni az édesa n ya előtt és elmondani neki, hogy elfeledte már a gyilkosan gyönyörű álmot, és nincsen már erő, amely őt onnét elszakíthatná!
De akkor hirtelen újra feltárult előtte a titokteljes éjszaka, látta a lámpás utolsó lobbanásait, a falon alásikló nagy árnyakat , látta a vétkes félhomályt, és végül azt is kellett látnia, amint a sötétség lassan elfedi az anya halavány arcát .
Az egész káprázatnak pillanat alatt vége lett, akkor már az ismeretlen, új öröm tolakodott a helyébe, amit a levél rejtegetett a sorai között.
Hanem a fiatalember nem elemezte azt, nem töprengett felette, tudomásul vette a maga fantasztikus elburkoltságában, és odasorakoztatta a többi közé , ami a mai napon körülvette .
Reggel azt hittem, hogy ma fekete napom lesz - gondolta mosolyogva -, de úgy lá tszik, tévedtem!
Ma táncos napom lesz, máris mintha illegne-billegne a lábam, azt hiszem, szeretnék keringőt táncolni !
Pontban fél hatkor egy trabukkó nagyságú és formájú, dundi kis fickó kíséretében megjelent az újonnan vasalt télikabát .
Ünnepi pillanat volt ez; Flórusz egy forintot adott a kis specialitásnak, aki azt merőn, mintegy megkövülten nézte néhány pillanatig, majd hirtelen megfordult , és köszönés nélkül elrohant.
Flórusz akkor felpróbálta a kabátot, általános toalettszemlét tartott, azután fel- a lá járva elképzelte magának a mai estét, annak minden színét , hangját, bár jól tudta, hogy az ilyesmi csak arra jó, hogy minden egészen másként történjék.
Hirtelen az a gondolata jött - mivel hiszen a hangulatot illetőleg nem lehettek kétségei -, hogy a m a i gyönyörű estét felhasználja arra is, hogy a Nordheimerék meg a Kopeczkyek részéről élvezett vendégszeretet viszonozza.
Úgy képzelte el, hogy majd Nordheimeréknél rendezi a vacsorát, amit vendéglőből fog odavitetni .
Elsietett hát a virágüzletbe, csokrot készíttetett, azzal egyenesen Piroskáékhoz sietett .
Az ajtó zárva volt, és csak a második kopogtatásra nyílt fel .
Amikor végül feltárult, Piroska lángoló arccal, csodálkozva nézett a belépőre , és halkan azt mondta :
- Mit jelent, hogy az én Flóruszom ilyen korán jön ?...
Csak hét órára vártalak!...
Egyedül vagyok... papáék elmentek egyik ismerősükhöz névnapot gratulálni!...
És, és ez a csokor !?...
A fiatalember belépett, becsukta maga után az ajtót, a csokrot átadta a leánynak, azután átölelte őt, és a fülébe súgta :
- Édes, egyetlen kis Piroskám, azt jöttem megkérdezni tőled , hogy... hogy... akarsz -e a feleségem lenni ?...
Akarsz -e a jegyesem lenni addig , amíg diplomával a kezemben eljöhetek érted, hogy aztán hazavigyelek magammal a birtokunkra ?
A leányka mozd ulatlanul nézett rá pár pillanatig, majd hirtelen zokogni kezdett , befutott a szobába, és behúzódva a pamlag sarkába, kezeibe temette az arcát .
Flórusz utánasietett, letérdelt előtte, csókokkal borította el a kezét, és szinte önkívületben suttogott neki .
Elmondta, hogy most már nyíltan áll előtte az élete további útja , hogy teljesen szakított régi gyengeségeivel, hogy nincs már semmi, ami őt diadalmas útjában feltarthatná, és végül, hogy akkor tudja majd csak meg, hogy az, aki most a lábainál hever, és a k iben ő bizonyára csak a szépségétől megszédült álmodozót látja , mit hagyott el érette, mit taszított el magától!...
Azután felegyenesedett , átkarolta a lányt, csókdosta az ajkát, és szinte fuldokolva kérdezgette, hogy emlékszik -e még arra a mennyekből al á szállott őszi éjszakára ?
Odakint koromsötét volt már, amikor a leány észbe kapott, és meggyújtotta a lámpát .
Akkor a fiatalember nyugalmat erőltetett magára, elmondta ma esti tervét, és így fejezte be :
- Ha a szüleid nem jönnek, le fogok késni mindenünnét!
És jobban szerettem volna, ha nem találtak volna itt, veled egyedül !
- Az én nevelőapámék mindent úgy akarnak, ahogy én szeretném! - mondta Piroska szemérmes büszkeséggel.
- Menj csak a dolgodra, hívd meg a Kopeczky bácsiékat is, és kilenc órára legyete k itt valamennyien!
Addig én is elmondok mindent a szüleimnek !
- Vacsora után majd részletesen beszámolok neked anyám leveléről , és ugyanakkor még majd egyebet is meg akarok beszélni veled!...
Most pedig sietek !
Alighogy az utca túlsó során volt, már megpi llantotta a hazatérő Nordheimeréket.
Sietve befordult a mellékutcába, hogy észre ne vegyék, azután egy kis kanyarodóval átvágott a Körúton, és sietett Kopeczkyékhez .
A két öreg testvér közül csak az egyik volt otthon, aki kissé erőltetett mosolygással fog adta a fiatalembert.
Hanem ez is elég volt ahhoz, hogy Flórusz minden kétséget kizáróan megállapítsa, hogy a fogatlan Kopeczkyvel beszél .
Megfogta a kezét, hálásan megrázta, és azt mondta :
- Kedves jó bátyám uram, azért jöttem, hogy megköszönjem a tegnap esti leckét, és megmondjam, hogy a lecke fogott!...
Ma este megkérem Piroska kezét !
- Ó, kedves ifjú barátom uram, minő öröm, minő öröm! - mondta Kopeczky, szertartásosan átölelve az ifjút.
- Megfigyeltem már, hogy ön szívesen hivatkozik úri mivoltára; erre eddig sem volt szükség, mától fogva meg éppen fölösleges !
Flórusz aztán elmondta részletesen a mai est tervét, és azzal váltak el, hogy kilenc órakor ismét találkoznak.
Kopeczky kikísérte vendégét egész a kapuig, ott még egyszer nyájasan intettek egymásnak, azzal Flórusz elsietett .
Útközben figyelmesen, kedvtelve nézegette az elegáns csemegeüzletek kirakatait - a gourmanderie mindig gyengéje volt éppen úgy, mint a vásárlás -, hogy amire beér a kiszemelt belvárosi üzletbe, fejében már készen legyen a beszerzési program.
Beérve az üzletbe azután, maga mellé vette az egyik segédet, és körút ra kelt vele a pompás delikateszek kis birodalmában, műértő mozdulatokkal jelölve ki a paradicsomos pisztrángot, a kaviárt, a szendvicset , azután a különféle sajtokat - ebben szakértőnek tudta magát -, a trappistát, a hófehér óvárit és a gorgonzolát, vé g ül pedig a hölgyek részére egy üveg vanílialikőrt, maguknak meg konyakot .
Amíg a segéd a csomagot összeállította, és a számlát elkészítette , még egyszer gyönyörködve körüljárt, nem felejtett -e ki valami fontosat a kollekcióból.
Ahogy fel-alá bolyongott, vé letlenül egy hatalmas tükör elé jutott, és nézetgetni kezdte magát benne.
A toalettje most kifogástalan volt, mindössze a cipőjén volt egy apró kis hasadás az orra felé, annál a végzetes görbületnél, ahol a kisujj kiágazik , és amelyet a hasonló, gonos z indulatú kis repedések úgy szeretnek.
De megnyugodott: ő maga is , aki tudott róla, csak hosszabb vizsgálat után találta meg a lámpafényen .
Mindazáltal elhatározta, hogy még a holnapi nap folyamán vesz egy pár lakkcipőt.
Végül az arcát kezdte vizsgálgatni , és amikor szembenézett önmagával, hirtelen valami keserű, kínos józanság csapott le rá .
- Ó, te címeres gazember, te máriás huncut, te! - mondta nagy meggyőződéssel önmagának -, mit műveltél ma ismét, te derék, kifogástalan úriember?
Tudod mi az, hogy ezután nyitva áll előtted az életed útja?
Az, hogy éjszaka a kocsmában összenyertél egy csomó pénzt, amiből, ahogy látom, egy hét múlva már egy krajcárod sem lesz!
Tudod, mi az, hogy szakítottál minden régi dolgoddal?
Az, hogy otthagytad az egyik piszok kis vackot, mert kitettek belőle, és kerestél egy másikat, olyant , amilyenre az alkoholtól hajszolt véred bujtogatott!
És tudod, mi az, hogy te a leány miatt szakadtál el régi, tiszta környezetedtől!?
A legaljasabb hazugság , amit valaha leányfülbe suttogtak a szerelem lovagjai!...
Ó, édes istenem, ha tudnám, mi lesz a vége!...
Talán fel sem keresném többé a drága leányt, hanem kimennék a ligetbe egy jó magas fát keresni, amelyiknek az ágán eltáncolhatnék az éjszakai szélben!...
Ma úgyis táncos napom van, szeret nék keringőt táncolni .
A segéd mosolyogva állt mellette, már másodszor jelentette, hogy a csomag kész .
- Ó, oly szórakozott vagyok! - mentegetőzött a fiatalember.
- Nos tehát kérem, szíveskedjék a csomagot a következő címre most mindjárt elküldetni !
A segéd ceruzát fogott, Flórusz pedig hangosan feldiktálta a címet .
És zavarában észre sem vette, hogy a mindenütt jelenlevő Ofélia , aki itt szokta beszerezni frugális kis vacsoráját, ott áll közvetlenül mellette, és feszülten figyel a címre.
Becses adat volt ez a számára, mert a tanácsosnétól már tudta, milyen viszonyban van a család a fiatalemberrel.
És nincs az a Sherlock Holmes-i zseni, aki holnap este pontosabb jelentést fog leadni Marinczeréknél a Nordheimer családról és Flórusznak velük való vonatkozásáról, mint Ofélia .
Flórusz fizetett, azután ment tovább .
A vacsorát illetőleg eleinte valamelyik elegáns étteremre gondolt , hogy Nordheimeréknél majd szerényen védekezhessen a pazar összeállítás miatt , de azután a hazaszállítás nehézségeire gondolva inkább a Lakatos-vendéglő mellett döntött, ahol bizonyos lehe t ett afelől, hogy kap edényt, üveget, csaposgyereket, mindent .
Besietett tehát, és rendelt magának egy fél liter finom bort, majd magához kéretve a vendéglőst, együtt beszélték meg a menüt meg a bor mennyiségét és minőségét.
A fiú nemsokára el is ment a me g adott címre, ő azonban még szándékosan maradozott, valami ártatlan kommersz játékot játszva, pár ott levő ismerősével .
Pontosan egynegyed tíz volt, amikor Nordheimerékhez belépett .
Az első percek érzékenykedései rendkívül kínosak voltak ránézve , de aztán úgy segített magán, hogy felnyitotta a konyakos üveget - akkor már ott volt minden -, és sorra töltött az öregeknek, úgy téve, mintha nem hallaná az öregasszony zsörtölődését a sok drága holmi miatt .
A vacsora tíz órakor kezdődött, némi huzavona után, mert Nordheirmerné mindenáron a konyhában akart vacsorázni, Flórusz pedig ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni.
Tudta, hogy miről van szó, mégsem engedett .
Amikor azután a szerencsétlen anyósjelölt kezdte a pisztrángot szétmarcangolni , a fiatalember fontos diskurzusba kezdett Piroskával, hogy ne kelljen észrevennie a massacre-ot.
Mindig az volt az elve, hogy adott esetekben nagyobb tapintatlanság a jó ízlés ellen való hibát észrevenni, mint azt elkövetni .
Vacsora után az öregek kártyázni kezdtek, a két fiatal pedig a pamlagra ült, hogy tovább szövögethesse rózsapiros terveit .
- Most pedig mondd el nekem részletesen mindazt, amit az este említettél! - mondta a leány, megfogva és magához vonva a fiatalember kezét .
- Igen, most megtartom beszámolómat! - felelte F lórusz tréfásan, rágyújtva kialudt cigarettájára.
Hosszan nézte a kanyargó, rőtbarna füstöt, és mialatt úgy látszott, mintha teljesen átadná magát a boldogságának, arra gondolt, hogy milyen édes lenne most ott, a leány közvetlen közelében meghalni és meg s zabadulni a rettentő kényszertől, hogy a boldog, tiszta kis hajlékot beszennyezze hazugságával .
Igen, itt most aljas hazugságoknak látszó dolgok következnek, de azért ne forduljatok el megvetéssel ronggyá tépett lelkű hősömtől, akiről minden gyengesége ell enére most is azt hiszem, hogy nem hazudott, csak továbbálmodta hazug álmait .
- Nos, igen - mondta végre -, tehát mindenekelőtt az édesanyám levele...
De hiszen talán itt is van!...
Nem, nem, bent felejtettem a másik ruhámban!...
Tehát azt írja, bár ebben a levelében még nem részletezi, csak ígéri, hogy legközelebbi levelében bővebben is foglalkozik majd a dologgal , hogy bizonyos kitűnő gazdasági spekuláció olyan változásokat eredményezett a birtok kezelésében, hogy ahhoz már öregnek és fáradtnak érezvén m a gukat, azt kívánják, hogy a tavasszal vagy a nyáron, amint nekem éppen tetszik, menjek haza, maradjak otthon végleg, és vegyem át a vezetést ...
Nos, eljön velem az én kis őrangyalom parasztmenyecskének ?...
A jogot ott is folytathatom, sőt szándékom is fol ytatni...
És nézd csak, most kigondoltam valamit!...
Majd ha az öregek abbahagyták a játékot, írunk együtt egy levelet a mamának!...
Te is aláírod!...
Megteszed ?...
A második újdonság, hogy elsejére felmondtam a szobámat!
Utálom azt az öreg német asszonyt !
Egyre a legostobább kérdésekkel zaklat, és most már az unokaöccsét is rám szabadította, most már az is éntőlem akarja megtudni, hogy milyen fán terem a krumpli!...
Már vettem is ki helyette egy másik, igen csinos, külön bejáratú szobát, és kikötöttem , hogy ott azt fogadok, akit akarok !
A leány arca lángba borult, hirtelen elengedte a fiatalember kezét .
- Nem... nem, édesem! - rebegte Flórusz.
- Mást mondok neked, csak figyelj, csak nézz rám ibolyakék szemeddel!...
Nézd csak, édes gyöngyvirágom , azt nem is mondtam neked, hogy az édesanyám a levéllel együtt nagyobb összeg pénzt is küldött, hogy fordítsam arra, amire akarom.
És most, el ne feledd , hogy ha formailag nem is, de tényleg már a menyasszonyom vagy, tehát engedelmességgel tartozol nekem, és most ny omban megbeszéljük az időpontot is, amelyben eljössz velem valamelyik elegáns belvárosi üzletbe, és aztán együtt megvesszük a kelmét a te téli toalettedhez!
Én már kigondoltam magamban, minőnek kell lenni a ruhának , szükséged lesz rá, mert még a tél folya m án meg akarok jelenni veletek pár nyilvános helyen!...
Nem ... nem... ne is tégy semmiféle ellenvetést, úgyis hasztalan minden!...
A papát elvisszük magunkkal, ő ért a szövetekhez.
Nagyon szeretném a dolgot minél előbb elintézni.
Ráértek holnap délután ?.. .
Igen ?...
Nos, annál jobb!
Te tehát még a délelőtt folyamán beszéld meg a dolgot az öreggel, én aztán este fél hatra eljövök értetek!...
És most az én édes kis angyalom mesélje el, hogy mit csináltatok, mit beszéltetek addig , amíg én odavoltam ?
Amikor végül az asztal szabad lett, megírta a levelet, pár semmitmondó sort , édesanyjához, aláíratta a leánnyal is, és aztán otthagyta nála, hogy majd ő adja fel.
Azt mondta, hogy a levél akkor tündérszárnyakon fog odaröppenni , pedig az egész csak arra való volt, hog y a leány nyugodt lehessen a levél sorsa felől .
Azután pedig - ma ő volt a vicegazda - feloszlatta a társaságot azzal az indokolással, hogy reggel korán még sürgős elintéznivalói vannak .
Hirtelenében nem tudta volna ugyan megmondani, hogy mik azok az elintéznivalók , de most már mint vőlegénynek, határozottan jól állt a dolog .
Éjfél után két órakor már otthon volt .
Nyomban lefeküdt, de sokáig nem volt képes elaludni, nyugtalanul forgolódott az ágyában.
Amikor már ránehezedtek volna a különös, ezerfelé ágazó gondolatok, amikor már látta volna a csodálatos emberkéket, az álom szállásmestereit, mindig felbukkant előtte a kegyetlen kérdés, hogy mit művelt ismét és ismét csak azért, hogy pár óráig lovagi nagyszerűségben tündökölhessen.
Maga előtt látta a lányka á r tatlan, kék szemét, és az a víziója volt, mintha megfogná a remegő kezecskét, és levezetné a lányt a pokol tornácába.
Felült az ágyában, és sóhajtozva simogatta verejtékes homlokát.
Akkor azonban hirtelen valami csodálatos nyugalom szállt a szívére: arra gondolt, vajon mi is lenne, ha mindazt, amit eddig Nordheimerékkel tett, komolyan gondolná?
Mert akkor, abban a gyötrelmes percében jött csak rá, hogy mindeddig egyetlen pillanatig sem gondolt rá, hogy a leányt valóban a feleségévé tegye, akkor jött csak rá, hogy mind a mai napig csak valami beretválatlan vidéki ripacsnál is komiszabbul színészkedett, és hogy az utolsó jelenetet is önmagáért rendezte , mert nem bírta elviselni a lelkén azt a tanítást, amit az öreg szabómestertől kapott...
Mi lenne?... mi lenne ?.. .
- Nos, az lesz, mondta szinte hangosan, boldogan mosolyogva és nem is tudva róla, hogy már ismét újabb mesén töri a fejét - az lesz, hogy...
- Az édesanyám leveléből nyilvánvaló, akármire gondolt is szegény öreg - hogy legalább addig, amíg a jogot elvégzem , odalent náluk mindig otthonra találok.
Tehát elvégzem a jogot otthon, csak a szigorlatokra jövök fel, aminek meglesz az az előnye is, hogy addig nem hozom hírbe a leánykát, amit eddig már bizonyára úgyis megtettem , amikor aztán kezemben lesz a diploma , á llást vállalok, ami a nővérem révén nem lesz nehéz, hiszen akkor már majd Marinczer is másként gondolkozik felőlem, és elveszem Piroskát .
Akármint vannak is otthon a dolgok, valamicske csak jut mégis nekem is, a lánykának is van, tudom, némi megtakarítot t pénze, majd csak nekiindulunk valahogy az életnek!
Úgy teszünk , mint más, aki szegénynek született!...
Boldogan hajtotta vissza fejét a párnájára, és elaludt.
Hanem hajnalban azt álmodta, hogy tikkasztó nyári napnak délutánján otthon aludt a hűvös terasz o n, de egyszer jött az édesanyja, hogy keljen fel nyomban, már elmúlt a hőség, ott vannak a vendégek, és várják őt.
Ő aztán lement a kertbe , ahol régi kedves urak és pompás asszonyok-leányok sétáltak fel-alá, és amikor őt meglátták, zajongva köszöntötték , é s köréje sereglettek.
Az asszonyok között ott volt Malvin is meg a selyemkabátos lányka is, akit a propelleren látott, de hiába kérdezgette őket , nem mondták meg, hogyan kerültek oda, csak kedvesen, szerelmesen mosolyogtak rá.
Később teniszezni kezdtek, é s egyszer a labda oly magasra szökkent, hogy elérte az ősrégi diófa legmagasabb lombját, és azon valami csodálatos módon fennakadt.
Ezen csodálkoztak valamennyien, amikor az udvar felől különös csoport közeledett .
Elöl jött a két Kopeczky, és bár még messz e voltak, tisztán lehetett látni, hogy fényesre kopott szalonkabátjuk gallérján kihullott, hófehér hajszálak kunkorodnak, és egy darab bőrből szabott cipőjük oly fényesre van mázolva, hogy szinte bántja az ember szemét.
Utánuk Nordheimer jött, egyik kezébe n óriási szabóollóval, a másikkal pedig a feleségét vezetve, aki egy paradicsomos pisztrángot szopogatott, levét a ruhájára csöpögtetve .
Leghátul jött Piroska, úriasan lépkedve, és hangosan azt mondta egyre, amint szokta: no, de ilyent, no, de ilyent!
És a z egész csoport, ahogy kibukkant az udvar pompás bokrai közül, oly szánalmas és sajnálatosan nevetséges volt, hogy ő mindenkinek, aki mosolyogva , kérdőn feléje fordult, azt mondta: nem engem keresnek, nem engem keresnek!
De Piroska odalépett hozzá, és han gosan azt mondta: no, de ilyent, no, de ilyent, kedves Flóruszom ! - és akkor meglátszott rajta, és kihangzott a hangjából, hogy a régi, kedves mondással vissza akarja hódítani a jegyesét a vidáman kacagó asszonyoktól, a pajkos leányoktól, de ott, a pompás csop ort közepette oly keserűen, oly könnyfacsaróan együgyű volt mindez, hogy ő lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta az édesanyjának : bizonyára valaki mást keres, nem engemet !
Verejtékezve ébredt; az álombeli árulás könnyeket csalt a szemébe .
A függöny résé n át most is beragyogtak a csillagok, és ő megszólította őket :
- Édes jó mennyei barátaim, ti legyetek a tanúim, hogy nem vagyok bűnös!...
És tiközétek fogok menekülni innen a földről, ha meg kell tudnom , hogy már nem szeretem a leányt !
Újra elaludt, most már nyugalmasan, mélyen .
Másnap este pontban fél hatkor ott volt Piroskáéknál .
Nordheimer és lánya már készen várták; az öreg szabómester erre az alkalomra felvette az ünneplőjét, föléje a magyar zsinóros télikabátot, és fejére feltette a régi, szinte egyenes peremű cilindert.
Flórusz aggódva nézegette leendő apósát, de sajnálta volna az örömét elrontani, hát nem szólt , csak sóvárogva gondolt arra a percre, amelyben otthon lesznek ismét.
Piroska már az udvaron belekarolt a fiatalemberbe, és önhitt nyájass á ggal integetett vissza az ismerős udvari lakóknak, akik kíváncsian néztek az ünnepi kis csoport után .
- Papával úgy beszéltük meg - mondta Piroska már odakint az utcán -, hogy Battolinihoz megyünk!...
Igaz, hogy a céget meg kell fizetni, de olyan árut, min t őnála, nem kapunk egész Budapesten!...
Beleegyezel, kedves ?
- Teljesen rátok bízom a dolgot! - monda a fiatalember, nevetést erőltetve az arcára.
- Én az ilyesmihez annyit értek, mint... mint... nem is tudom, hogy mit mondjak!
A harangöntő hajdú már kiss é unalmas, egyéb meg most hirtelenében nem jut az eszembe !...
Egyszóval egyáltalán nem értek a dologhoz!...
Hol van az a Battolini... ugye , így mondtad ?
- A Váci utcában !
- Gyerünk tehát a Váci utcába! - mondta Flórusz tréfásan, nagy elhatározással, közben ideges en kapkodva a szemeit jobbra-balra.
Arra gondolt, hogy mily kínos lenne most Burkoviccsal találkoznia, aki pedig ott lakik ezen a vidéken .
Halkan, szórakozottan dudorászott, egy-egy mesterségesen érdeklődő szócskával kísérve Nordheimer becses információit , amelyeket az ismerős cégekről adott, pontosan tájékoztatva a fiatalembert, hogy melyik áruházban kapható a legjobb gyapjúkelme, viszont melyikben a legfinomabb batiszt, crè pe de Chine .
Végre megérkeztek .
Az elegáns áruházban vagy húsz vásárló álldogált, h ölgyek és urak vegyesen; itt a fiatalember kissé elszakadt a kísérőitől, teljesen rájuk bízva az ügyet.
Fel-alá sétálgatott, nézve a pompás kelméket, a vásárlókat, és az volt a terve, hogy majd csak a fizetésnél csatlakozik ismét Nordheimerékhez.
Kínosan , restelkedve gondolt vissza hajnali álmára, de nem tehetett róla : az egyenes peremű cilindert nem bírta elviselni .
Egyszer azután az üzlet másik részében, a vásárlók között megpillantotta a nővérét és Irént.
Vizsgálódva nézte, vajon Marinczer nincsen -e velük, és amikor meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, odasietett Piroskához , és halkan azt mondta neki :
- Kedves Piroskám, a nővéremet látom itt az üzletben!...
Odamegyek hozzá, és összeismertetlek benneteket!...
Jó lesz, ugye ?
A leányka lángvörös lett, ha lkan mondott néhány zavart szót, Nordheimer pedig ismét felerőszakolta kezére a már levetett fehér kesztyűt .
Flórusz elsietett .
Már útközben megbánta kissé a tervét, de már későn volt.
Nem bírt ellenállni az ünnepélyes pillanat varázsának, annak a diadalmas hatásnak, amit a két par excellence elegáns hölgy fog tenni a kis szívkirálynőre és a különös kis öregre .
Akkor már odaért, gyengéden megérintette a nővére vállát, és halkan azt mondta :
- Kérlek, Berta !
Marinczerné idegesen fordult hátra, hanem amikor Flóruszt meglátta, az arcán öröm villant fel.
Csodálkozva kérdezte :
- Hát te hogy kerülsz ide ?...
Csak nem vásárolsz női szöveteket ?
- Pedig bizony körülbelül így van a dolog!...
Hanem először beszéljünk rólatok !
- Irénnek vásárolunk kelméket, nézd csak, Ir én, ki van itt!, és Ribiczey főhadnagy - itt a távolabb álló és egy ismerősével beszélgető katonatisztre mutatott -, csupa barátságból elkísért bennünket .
- Kedvesem - mondta Flórusz talleyrand-i mosollyal, meg nem állhatva, hogy felvillant ötletén túl ne adjon -, szép asszonynak semmi köze sincs ehhez a szóhoz, hogy barátság.
Őneki a férfiak között csak hódolói, a nők között csak irigyei vannak !
- Bolond vagy, a régi bolond vagy most is! - mondta Marinczerné , lornyettjével ráütve Flórusz kezére.
- Még a nővérednek is udvarolsz!...
Hanem tudod, édes barátom, amiket te művelsz, az már mégis hallatlan!...
A férjem elmesélte, hogyan fogadtad !
- De arról nem szólt, ugye, hogy ő hogyan jött be !?
- Nem, arról valóban nem szólt.
Hanem amennyire őt ismerem , könnyen el tudom képzelni!...
Egyébként hagyjuk az egészet!...
Azt hiszem , mindenki maga tudja legjobban, hogy mit csinál!...
Azt mondd meg inkább, mikor kaptál levelet a mamától?
Megírta már, ami történt ?
- Csak említést tett a dologról, de sejtelmem sincsen róla , mi lehet az!...
Éppen tegnap kaptam meg a levelét!...
Hanem nézd csak, kedves Berta, itt most rövid az idő, egyébről is szeretnék veled beszélni, légy szíves, mindjárt reggel írd meg nekem a dolgot kimerítően !...
Megteszed ?
- Természetesen!...
Nos, és most mondd el ...
- Kérlek szépen, hogy ne sokat csűrjem-csavarjam a dolgot, én a ... én a menyasszonyommal vagyok itt!...
Nagyon kedves lenne tőletek, ha megismerkednétek velük!
Itt van az édesapja is !
- A menyasszonyoddal!? - kérdezte Marinczerné különös, nyugodt hanghordozással.
- Igen, hallottam róla!...
A baronesse...
Nos, hol van ?
- Ott állnak a túlsó soron! - mondta Flórusz, szemével Nordheimerék felé intve .
Marinczerné szemére illesztette a lornyettjét, és azzal a gyűlöletesen gonosz mosollyal mérte vég ig a leányt, amellyel csak egyik asszony tudja nézni a másikat .
Flórusz is odanézett, és látta, hogy Piroska is éppen abban a pillanatban kapja le róluk a szemét .
- Kedves barátom - mondta Marinczerné végül, összecsukva újra az elefántcsontból készült opti kai csodát -, ha te őrültséget csinálsz, ahhoz nekem semmi közöm sincsen, de ne kívánd, hogy az ilyesmibe én is belekeveredjem!...
Ha komoly kéréssel fordulsz hozzám, mindig a helyemen találsz, de ilyesmiből nem kérek részt magamnak!...
Aki tehozzád hajlandó feleségül menni ...
A fiatalember halálsápadt lett, merőn, fátyolos szemmel nézett a nővérére .
- Ne folytasd! - mondta remegő ajakakkal.
- Nem vagyok kíváncsi többé a véleményedre, sajnálom, hogy ...
E pillanatban Ribiczey lépett hozzájuk.
Látta az előt te ismeretlen fiatalember arcán a felindulást, és valami inzultustól félt .
- Itt vagyok, nagyságos asszonyom! - mondta sietve - parancsolja talán ...
Flórusz ránézett, és ingerülten mondta :
- Nincsen szükségünk senkire!...
Marinczerné és én testvérek vagyunk !
A katonatiszt hátralépett, és kérdőleg nézett a tanácsosnéra .
- Maradjon, Ribiczey! - mondta Berta remegő hangon.
- Már végeztünk !
- Isten veled! - mondta Flórusz még mindig holthalványan.
- Nem kívánlak ismerni többé sem téged, sem a kedves férjedet !
Visszasietett Nordheimerékhez .
- Végeztek? - kérdezte remegő hangon a kis szabómestertől, és amikor az átadta neki a számolócédulát, odasietett a kasszához, elintézte a dolgot, azután a két szomorú emberkét maga előtt terelgetve, kilépett az utcára .
Nordheim erék hallgatagon előrementek, ő néhány lépéssel utánuk .
Gyűlölködve nézte az öreg, lapos peremű cilindert, és erős vágy szállta meg , hogy belevágja azt leendő apósának fejébe, egészen annak átlátszó, papírszerű füléig.
Meg volt győződve róla, hogy az idét len jószág hozta rá a sötét perceket .
Amikor végül érezte, hogy a lelkülete kezd megcsillapodni, utánuk sietett, és belekarolt a leányba .
- Nem... nem jöhettek... majd máskor... az a katonatiszt ismerősük... no, mindegy! - mondta halkan, izgatottan.
- A sógorom, az én drága sógorom... no, mindegy, fel se vedd az egészet!...
Egyébként majd otthon bővebben is elmondom a dolgot!...
No, mindegy!...
Hát tetszik a kelme ?
Piroska nem felelt, csak a fejével bólintott, hogy: igen !
Flórusz érezte, hogy a szíve ismét h evesebben kezd dobogni.
Felingerelte a leány hallgatása, holott ha az akkor barátságosan néz rá, és néhány nyájas szót mond neki, nyomban túltette volna magát a nővére illetlenségén, és annál erősebben ragaszkodott volna hozzájuk.
A kívülről jövő megbánt á s csak közelebb hozza egymáshoz a szerető lelkeket.
De megfeledkezett róla, hogy nővel beszél .
- Ó, csak ennyi!? - mondta epésen.
- Ez is elég!...
Úgy látszik, a mai napon ...
Elhallgatott .
Érezte, hogy minden tulajdon szavával csak beljebb fúródik, a kese rű méregbe, pedig féltette a hangulatát, és remélte, hogy talán rendbe jön minden.
Sokáig mentek szótlanul, és amikor végre a Ferenciek terére értek, leküzdötte az indulatát, és rámutatva a templomra, azt mondta :
- Nem tudom, megfigyelted -e már ezt a külön ös valamit!?...
Látod, egész Budapesten, sőt talán egész Magyarországon ez az egyetlen templom, amelyiknek hátul van tornya!
Úgy mondják, hogy ez még a török hódoltság idejéből való épület, és úgy látszik , akkor a rendház még másként feküdt !...
Piroska nem felelt, fel sem nézett .
Flórusz megállt egy pillanatra, mert érezte, hogy a házak szürke gomolyaggá futnak össze a szeme előtt.
Nordheimer is megállta mozdulatlanul , mint a cövek, de azért a fiatalember úgy látta, mintha a fején levő szerencsétlen kis épí tmény jobbra-balra ingadozna, azután kiválna önmagából, és hármas egységben meredne az ég felé.
Odalépett a kis szabómesterhez, és lefojtott hangon azt mondta neki :
- Kedves Nordheimer bácsi, legyen szíves és vezesse haza Piroskát !
Nekem semmi kedvem sincs en megőrülni!
Egyébként is dolgom van!...
Isten velük !...
Elsietett .
Piroska otthon levetette magát a pamlagra, és keservesen sírt .
Nevelőanyja hozzásietett, megsimogatta a haját, és kérlelte, hogy mondja el, mi történt.
De a leány akkor sem felelt, Nordheimer mondott el helyette mindent, nyugodtan, tárgyilagosan.
A bölcs öregember átértette az egész helyzetet, és ha tudta méltányolni a szerencsétlen leányka megaláztatását, annál inkább bele tudta magát képzelni az amúgy is ingerlékeny fiatalember rettentő lelkiállapotába .
De Flórusz mindezekről akkor már nem tudott semmit.
Lesétált a Duna-partra - oda, a csendesen ringó, apró hullámok vidékére ment mindig, ha valami megtépte a lelkét -, és hosszan elnézte a sötét testű remorkőrt, amint a Boráros tér felől lihegve vonszolta maga után a hatalmas uszályokat.
Amint a sötét tömegek elhúzódtak előtte a vízen, a folyam közepéről megindultak a hullámok, és feccsenve csapódtak a parthoz.
A személyhajók már nem jártak, de pontonjaik még nem voltak leszerelve; a nehé z deszka-alkotmányok nyögve himbálóztak fel-alá, szomorú, sötét , elhagyott élők módjára, mintegy integetve: igen, igen, a víz nagy úr, legyen úgy, ahogy ő akarja!...
Flórusz mozdulatlanul nézte a kísérteties játékot , azután a víznek ezer darabra törött, vi l logó tükrére esett a tekintete, és minden kis tükörcserépből az ő régi barátai, a csillagok nevettek feléje .
- Jó itt, jöjj te is, ringatózzál velünk !
A fiatalember testén borzongás futott keresztül.
Azt hitte, fázik , felgyűrte a kabátja gallérját, és sietve befordult azoknak a szűk, sötét kis belvárosi utcáknak egyikébe, amelyek a Dunába torkollanak.
Hirtelen erős , szinte szilaj étvágy lepte meg .
- Emberek közé!...
Vidám emberek közé akarok menni, ha ezerszer megaláz is a gyűlöletes ananké, amit a születés emkor ajándékba kaptam!...
Fiatal vagyok, élni akarok !
Sietve ment, és gyönyörködött a szája előtt táncoló párafelhőcskékben, de aztán egészen behúzódott a gallérjába, mert apró, szúrós cseppekben esni kezdett a hideg, ősz végi eső.
Besietett a kis belvárosi vendéglőbe, ahol a múltkor kártyázott, bevette magát a jobb oldali kis szobába , az öregurak szobájába, és ott megvacsorázott.
Nem szerette, ha valaki kibicelt neki az evésnél, odakint a nagyteremben pedig bizonyára akadt volna ilyen bőven.
Csak amikor m ár végzett, kérdezte meg a pincértől halkan, fejével a belső szoba felé bólintva :
- Történik ott bent valami ?
A pincér mosolygott, és két tenyerének fürge kinyitásával és becsukásával, végül pedig bütykös hüvelykujjának felmeresztésével szimbolizálta a szende öreg huszonegyest .
A fiatalember kiitta a borát, és bement .
El volt készülve rá, hogy a reváns reményében diadalkiáltással fogadják, de úgy látszik, ma minden másként történt, mint ahogy ő elképzelte .
A játék álmosan, egykedvűen folyt, az asztalon kis pénzek forogtak .
- Áh, igaz, hiszen már harmincadika van!...
Erre nem is gondoltam!...
Nos, legalább nem mondhatják, hogy a nyereség óta nem mutatkozom !
Fizetett és elment .
Az eső már elállt, az égen tisztán ragyogott a hold .
Az volt a terve, hogy Lakatoshoz megy, kikerült tehát a Kálvin térre és onnan a Múzeum körútra .
A kert előtt megállt, és a vasrácson keresztül benézett .
Oly különös volt a pompás épület, ott, a puszta fák között !
Ablakai ragyogtak a mennyei fényességben, mintha fenséges propyleonja és néma kapui mögött a száműzött görög istenek ülnének szünpóziont a nagy Ramszesz fáraó múmiája körül.
Odakint a kertben csak az éjszakai szellő járt a tarlott bokrok között, az esőcseppek az Arany-szobor Piroskát ábrázoló érc nőalakjának arcán úgy csill o gtak a holdfényben, mintha alágördülő könnycseppek lettek volna .
- Piroska sír! - mondta Flórusz, és megfogva a vasrácsot, fejét a kezére hajtotta .
De lelkében nem csendült visszhang a panaszos szókra .
Feltekintett, hogy újra lássa a könnyeket, de a hold e lé felhőrongyok siklottak, és a látomásnak vége volt .
A Sándor utcán ment felfelé, és a régi házak láttára arra gondolt , hogy mi lenne, ha ennek a különös, regékkel telt utcának minden elhervadt szerelme feléledne az éjszakában, és luperkáliai menetté tömörülve jönne utána!?...
Mily csodás felvonulás lenne az .
Még csak az Adria-hajóhoz címzett ódon kis vendéglő előtt tartott, amelynek címtábláján merev, apró kis matrózok hengergetik a chiantival telt hordókat a fedélzeten , amikor már fülébe csapódott a zon goraverkli kínosan szabályos muzsikája .
Ugyancsak vígan vannak! - gondolta.
- De hiszen éppen ez kell nekem!
Minél duhajabb a cécó, annál jobb !
Mielőtt bement volna, a függönyön keresztül bekandikált.
Látta , hogy odabent a nagyteremben díszbe öltözött asszonyságok és pompás leánykák táncolnak ferencjózsef-kabátos, ünnepi mosolyú ifjakkal, és hogy a táncosok között ott vannak az őslakók is .
Rendben van! - gondolta.
- Aki egy félóra múlva bekandikált, úgy , mint én most, az már engemet is ott fog látni közöttük .
Belépett .
A vendéglős, aki maga is akkor vezette vissza helyére a táncosnőjét, meglátta, és eléje sietett .
- A műesztergályosok és hangszerkészítők dalárdája tartja ünnepi estéjét!
Jöjjön, kedves doktor úr, tartson velünk!
Majd én bemutatom !
- A legnagy obb készséggel! - mondta Flórusz a kabátját levetve.
- Hanem előbb talán néhány kedvderítő cseppecskét ...
- Ó, van az ott bent annyi, mint a Duna vize!...
Csak gyerünk , mert minden táncos aranyat ér!...
Doktor úr pedig, amint hallom, elsőrangúan kezeli... hopp, mint mondok: kezeli !?... szóval elsőrangú táncos !
- Nono! - szerénykedett Flórusz, karját a vendéglősébe öltve.
- Hát gyerünk, kedves Auerbach mester, de kérem, csak szép és fiatal legyen !...
A zongoraverkli csárdást játszott; Flórusz egy alacsony, m olett, pompás, szőke hajú lánykával vonult fel a kolonba.
Magához szorította, és a lassú csárdás kényelmes tempója mellett megkezdte azokat az ötletes csacsiságokat, amelyek annyira tetszenek a mulató lánykáknak.
A kis blondin hangosan, szívből kacagott , és figyelmesen, kíváncsian nézett a fiatalember arcába.
Flórusz ezt már kezdetben is észrevette, és most már nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze :
- Ugyan mondja, bájos, szőke kis driád, mit tud nézni ezen a csúf , fonnyadt arcon ?...
Lássa, ha én nézem a magácskáét, az egészen más ...
A leányka elpirult, de nem felelt .
Akkor a muzsika egy merev futammal lezárult, és Flórusz helyére vezette a táncosnőjét .
A fiatalember, a vendéglős és néhány őslakó összebeszélt , felmentek a kis karzatra, amelyet az emeleti szobába vezető falépcső pihenője alkotott, felhozattak maguknak egy kis kerek asztalt, és onnan nézték a tarka , nyüzsgő sokaságot.
A pincér nyomban három liter bort tett az asztalra; mindent a rendezőség látott el és fizetett ki előre a táncosok részére .
Flórusz lelkét kellemes bódulat töltötte el; a bizarr helyzet, az új, heterogén környezet mámoros izgalommal töltötte el .
A lelkek kinyíltak, a táncoló asszonyok ruhájából parfümillat szállt fel, elvegyülve a hőségben hervadozó virágok nehéz szagával és a csengő asszonyi nevetések hangjaival.
Itt nem volt senkinek ellensége, itt senki sem kért számon a másiktól semmit .
Ez volt az az éjszaka, amely az őslakók között még sokáig azután is az új genezis éjszakájának neveztetett, mert ezen az éjszakán az őslakók, a száműzöttek újjászülettek, és ha ennek az emlékéhez menekültek, elfeledték , hogy voltak valaha királyok Beóciában .
Egyszer az, aki a mulatság főrendezőjének látszott, kiállt a terem közepére, és kiáltva mondta :
- Uraim és hölgyeim, háromnegyed egy!
Következik az utolsó csárdás .
A zene felzendült, Flórusz és társai lesiettek a karzatról .
Flórusz a kis szőkéhez lépett, és felkérte .
A lelke akkor már telve volt mámorral; gyönyörködve nézte a leány aranyhaját és hófehér nyakát .
- Kérem, ígérje meg, hogy a bú csúzásnál nekem adja azt a piros rózsát, amelyik a keblére van tűzve! - mondta halkan .
A leányka megint fürkészve nézett rá, és mosolygott .
- Magának adnám - mondta -, de... de... nem adom!...
Ugyan mit szólna ...
Elhallgatott .
A fiatalember érezte a leányka hajából felszálló illatot, és ez elvette az eszét.
Feltekintett, és amikor látta, hogy senki sem figyel rájuk , megcsókolta a lágy, selymes hullámokat .
- Az istenért, mit csinál!? - suttogta a leányka halkan, és gyengéden ki akarta fejteni magát a fiatalember karjai közül.
De az még szorosabban magához ölelte, és ismét megcsókolta a szőke hajkoronát .
- Istenem, szegény Piroska, ha látná!... - suttogta a leány lángoló arccal .
Flórusz lángoló lelkén hirtelen jeges szél suhant keresztül .
- Piroska!?... - kérdezte zavartan.
- Kire gondol ?
A leány elmosolyodott .
- Ne ijedjen meg - mondta formátlan kis kacérsággal, belenézve táncosának szemébe -, most az egyszer nem árulom el!...
Vagy mit is mondok : most az egyszer?!
Hiszen talán soha az életben sem találkozunk többé ! ...
Hanem kérem, a jövőben legyen hűségesebb a kis Piroskához , hiszen ő ezerszer szebb, mint én vagyok!
És ne tettesse magát előttem, mintha nem is tudná, hogy kiről van szó, mert én vagyok a Nordheimer Piroska legjobb barátnője!
Kérdezze csak meg tőle , hogy ismeri -e a Brammer Blankát ?
- Ó, tehát Blanka! - monda Flórusz idegesen.
- Tehát kedves Blanka, nagyon szépen kérem, hogy valóban ne szóljon Piroskának!
Mire való lenne rossz érzést szerezni a számára, amikor csak ártatlan tréfa volt az egész!?
Másodszor pedig nagyon szépen köszönöm a leckét, majd máskor ahhoz tartom magamat!...
Végül pedig,... igen... ugyebár, ezért nem akarta nekem adni a rózsát ?...
Nos hát, kedves Blanka, nagyon kérem, igen nagyon kérem, adja nekem!...
Az érzéseimmel majd számot vetek én magam !
A zene elhallgatott, a táncoscsoport kezdett feloszlani.
Blanka levette kebléről a rózsát, és odanyújtotta Flórusznak.
Hiszen ő maga mondta , hogy ő a legjobb barátnője Piroskának .
- Isten vele, és legyen jó! - mondta halkan, és egy affektált s zökkenéssel eltűnt.
Flórusz epésen nevetve nézett utána, aztán széttépte a rózsát, és ledobta a földre .
Rendkívül bántotta, hogy a hangulatát az utolsó pillanatban elrontották, és kissé bosszantóan nevetségesnek találta, hogy íme, már bárkinek is megvan a jogcíme, hogy útját állja az ő szabadságának.
A vendégsereg már kifelé tódult, a nagy zűrzavarban idegesen keresgélte kabátját.
De akkor a vendéglős odalépett hozzá, és halkan azt mondta neki :
- Kérem, doktor úr, surranjon be a konyhába!...
Majd lehúzzuk a rolókat, és aztán mi öten még itt maradunk!...
Itt van a Csömöllék a kontrásával.
Ők majd elmuzsikálgatnak szép halkan !
- Ismét csak azt mondom önnek, kedves Auerbach, hogy kész örömmel ! - mondta Flórusz, eltűnve a konyhaajtó mögött .
Hajnal volt, szürke, jeges téli hajnal, amikor Flórusz hazakerült .
A szoba jó melegre be volt fűtve - a háziasszony talán békejavaslaton dolgozott, nem tudva, hogy a fiatalembernek már van új szobája -, Flórusz leült az asztal mellé, kezére hajtotta az arcát, és ernyedt, vágyó akaratlansággal átadta magát a mámoros szomorúságnak, amely a szőlő gerezdjében raboskodik valamely fekete átok nyomán, várja megszabadítóját, hogy hálából prométheuszi tűztől izzó könnyeket csaljon a szemébe.
Zaklatott lelkében újra felcsendült a heg e dűk halk sírása, az elfátyolozott klarinét dacos zokogása.
Fülében ott élt, jajgatott, vergődött még a rezgőnyárfa levelének szívet tépő híradása : isten hozzád, édes, isten hozzád, kedves !...
Bár jönne valami nyájas istenség - gondolta, amikor érezte , hog y a kezén könnycseppek futnak alá -, aki megmondaná nekem, hogy kit siratok ?...
Úgy rémlik: valami soha nem élt csodaasszonyt siratok én , akinek a szőke haja hullámai oly lágyan omlanak, mint a kis patakéi, amely ott folydogált a kertünk alatt; akinek az a rca olyan, mint Malviné, de a szeme oly bágyadtan lobog, mint legelső karácsonyfám sudarán a gyertyácska; akinek a keble oly fehér, mint régi mezőink hóleple, de fehér keblében a szíve oly lázasan ver, mint az illatos , pompás szüzeké, akiket a ragyogó bál teremben magamhoz szorítottam; akinek léptei hangtalanok, mint gyermekkorom mesét hordó, néma, téli éjszakái, és aki hosszú selyemuszályán mint ragyogó kis tündéreket maga után vonja az én testet öltött régi, diadalmas álmaimat!...
És ó, jaj, akinek a hangj a olyan, mint a Piroskáé!...
És ha lehunyom a szememet, hogy világtalan és nemtudó legyek, mint a vak, akkor nem kell más, csak a hangja, az édes hangja, és ha feltekintek ismét, elfelejtem a hangját, akkor csak őt vágyom vissza, csak ő kell bágyadt szemé vel, hófehér keblével !
Odakint a hideg égre felvonult a hajnal, és szürke kezével befogta a csillagok ragyogó szemecskéit .
A fiatalember egyedül volt, egyedül teljesen .
- Ó, tudom már, miért vagyok szomorú, miért könnyezem!?
Mert hiszen nem történt velem s emmi, hiszen nem bántott senki!...
Hogy eljátszottam egy szép asszony szerelmét?
Hiszen a szép asszony vadon terem, mint a mezők virága !...
Hogy eltaszítottam magamtól a régi, ragyogóan tiszta világot?!...
Magam akartam, és ha lehajtott fejjel keresem, me g találom újra!...
Hogy magam után csaltam a fertőbe egy tiszta leánykát?!...
Nos, most kiemelem őt onnét újra, és a templom szenteltvizével lemosom róla a csatakot!...
Hiszen ha el tudnám hinni a gyönyörű gyermekmesét , hogy odaát a túlsó világon az emberek megbékélnek egymással, mert belelátnak egymás lelkébe, és megtudnak mindent, vágyódva várnám a halált, hogy meglássa mindenki: a lelkem oly tiszta, oly fehér, mint a szűz lány menyasszonyi fátyola!...
Nem bánatomban sírok én, hiszen ezek a könnyek nem ég e tnek, csak melengetnek, mint az anyám karjai, hiszen nem keserűek , hanem édesek, mint a cseppentett méz!...
Repeső gyönyörűségemben sírok én , amiért az akaratom, ez az unalmas zsarnok elhagyott örökre, és nincsen már, aki utamat állja, ha követni akarom a szeszélyes Ananké táncos lépéseit!...
Ah, nem tegnap: ma volt a táncok napja!
Úgy járom a keringőt a vezetőm nyomában, mint a vidatánc őrültjei, és érzem, hogy nincs megállás többé, hogy bele fogok táncolni a sírgödörbe !...
Hirtelen valami jutott az eszébe .
Felkelt, előkereste az ócska, piros nyakkendőt, azután eloltotta a lámpást, és a hajnal derengésénél hosszan, mozdulatlanul nézte.
Homlokán mély barázdákat szántottak a gondolatai, de azután hirtelen elnevette magát .
- Nos, kedvesem, a kis névrokonod m ost alszik, és a szíve bizonyára tele van haraggal.
Ővele nem táncolhatok, pedig én táncolni szeretnék, nekem táncolnom kell, mert tizenhárom pokolbeli ördög csiklandozza a szívemet!...
Nem volna kedved velem táncolni a keringőt ?.. .
Összegyűrte a nyakkendőt, és beletette a belső zsebébe .
Miért is tette ?...
Miért is tette !?
Ha tudta volna, hogy a két Piroska szövetségre lépett egymással !?...
Másnap délben Rechnitzer, az öreg hordár, a tavalyi körverseny győztese állított be hozzá, kezében vaskos levéllel .
Megnézte a címzést, és megismerte a nővére írását .
- Jól van, öreg matador, itt van egy korona, elmehet! - mondta , azzal a levelet az éjjeliszekrényre dobva befordult, és tovább aludt.
Csak délután négy órakor kelt fel, akkor megberetválkozott, és elment a Centrálba uzsonnázni .
Kávé után rágyújtott egy szivarra, átfutotta a lapokat, aztán félredobva őket, felbontotta a levelet .
A borítékból lila szalaggal átkötött bankjegycsomó és egy finom női levélke bukkant elő .
- "Kedves öcsém - írta Marinczerné -, b ár tegnapi magatartásod után nem szívesen keresem az alkalmat a veled való bárminő érintkezésre, mégis megtartom ígéretemet, és megírom neked a dolgok mibenlétét, elvárva tőled, hogy a dolgot mindnyájunk, tehát a magad érdekében is titokban tartsd .
Még tavaly, az év elején történt, hogy egy pénzcsoport felkereste a sógorodat, hogy pusztán csak erkölcsi támogatásával vegyen részt tervüknek, a Sió-völgyi vicinálisnak megalapításában.
Amint bizonnyal tudod, ez az erkölcsi támogatás a koncesszió megszerzésére vonatkozik, amire a sógorod a kilátásba helyezett igazgatósági tagság ellenében vállalkozott is.
Amikor aztán a dologgal behatóbban foglalkozott, rájött, hogy a vasútvonal éppen úgy átmehetne apa birtokán, ahogy az eredeti terv szerint, attól pár száz mét ernyire.
Amikor ezt az igazgatótanácsnál sikerült keresztülvinnie , átadott apának annyi pénzt, amivel ő a kijelölt birtokrészt tehermentesíthette .
Amikor aztán a kisajátítás ma egy hónapja megtörtént, úgy egyezett meg apával , hogy a kisajátítási összeg ug y an teljes egészében a szüleinké marad - pedig tudod, hogy az ilyesmi mindig kitűnő üzlet -, ezzel szemben azonban szüleink halála után a megmaradt birtoknak a mi köteles részünkön felül eső többlete, ami addig is sem el nem idegeníthető, sem meg nem terhe l hető, csonkítatlanul az övé lesz.
Ilyenformán szegény apa sorsán óriásit lendített, anélkül, hogy ő maga károsodnék, mert körülbelül bizonyosra veszi, hogy a birtokrész hozadéka az ő kezelése alatt - mert ha nyugdíjba megy , földbirtokos akar lenni -, a ma i kezeléshez képest - hiszen tudod, hogy szegény apát ott lopják és csalják meg, ahol akarják -, legalább is megháromszorozódik, eltekintve attól, hogy a pompás birtoktag nem darabolódik fel .
Mármost a dolog úgy áll, hogy te, ha összeszeded a jobbik eszede t, hazamehetnél a gazdagságot pénzügyileg kissé rendbe szedni - most már van mivel -, gazdasági kérdésekben az öreg Boros, a kasznár, mindig a legnagyobb jóakarattal és szakértelemmel a kezedre járna.
Egyébként is, amint a férjemtől tudom, a birtokunk ü g yei nem állanak olyan rosszul, mint képzeltük, és apát csupán a folytonos forgópénzhiány - ami most már megszűnt - kényszerítette a kapkodásra , a kényszereladásokra.
Talán legokosabb lenne, ha már most karácsonykor hazamennél, hiszen a jogot otthon is fo lytathatod, és addig is, míg tájékozódást szereznél magadnak , otthon maradnál.
Úgy tudom, mama ugyanebben az értelemben fog írni neked.
- A mellékelt pénzt papáék küldték neked örömükben - nekem is ugyanennyit küldtek -, éspedig azért ide hozzánk, miután tudva, hogy a férjem meg fog téged látogatni, bíztak abban, hogy már újra itt lakol nálunk.
Miután azonban tegnap kijelentetted, hogy nem kívánsz bennünket ismerni, a pénzt elküldöm.
Üdvözöl stb. "
Flórusz szinte szédülő fejjel olvasta a sorokat; úgy képzelte , hogy feltárulni látja újra a hatalmas érckapukat, amelyek lassan, zajtalanul bezárultak mögötte .
Levélpapírt kért, és nyomban válaszolt a nővérének .
- "Kedves Berta, fogadd legőszintébb köszönetemet úgy a szíves értesítésért, mint küldeményedért.
Légy szíves és kedves férjednek is tolmácsold szívből jövő hálámat a mentőakcióért!
Karácsonyra okvetlenül hazamegyek, és majd hazulról pontosan értesítlek benneteket a dolgok állásáról...
Hogy tegna p előtt melyikünk és mennyiben volt hibás ?...
Ezt most ne kutassuk .
Én a magam részéről sajnálom a dolgot; nagyon kedves lenne, ha ugyanazt te is tudtomra adnád valahogyan.
Felmennék hozzátok, de a sógorommal történtek után kissé furcsán venné ki magát a do log, azért arra kérlek, adjál nekem a közeli napokra valahol találkát, és arra hozd el magaddal Irént is.
Új címem stb. "
Azután megolvasta a pénzt: olyan összeg volt, amely minden bajából egyszerre kiránthatta .
Felujjongott, mintha bilincset vett volna le a karjairól; legelső gondolata az volt, hogy adósságait kifizeti .
Odaintette a pincért, és megkérdezte :
- Mondja csak, szokott még idejárni esténkint Burkovics úr ?
- Nem - mondta a pincér -, már vagy két hét óta nem jár ide!
Azt mondta, kénytelen lesz olyan kávéházat keresni, ahol nem találnak rá !...
Bizonyára valaki mindig pumpolta!...
A Burkovics doktor úr, bocsánat a kifejezésért, már csak afféle született balek !
Flórusz összeharapta az ajkát, mert érzete, hogy az arca lángvörös lesz .
- Az mindenesetre a Burkovics doktor úr dolga, és nem másé! - mondta a pincérnek .
Azután fizetett, és elsietett a legelegánsabb belvárosi ruhásboltba.
Már régi, kedves álma volt, hogy a gardróbját gyökeresen restaurálja .
7. A mennyegző
- Itt vagyok, itt vagyok, hogy jó reggelt kívánjak a kedves doktor úrnak! - mondta Kopeczky nyájas mosollyal, rendkívül illedelmesen, halkan betéve maga mögött az ajtót.
- Itt a posztijon damér!...
Ugyebár, így mondják , kéremássan ?
- Hozta i sten, kedves Kopeczky bácsi!...
Igen, valahogy így mondják, de hiszen az tökéletesen mindegy!...
A fő az, hogy a posztijon, az én kedves, öreg barátom uram itt van !
Flórusz felült az ágyában, és kedvtelve nézegette öreg barátját .
Pompás éjszakája volt, telve ragyogó álmokkal, boldog várásokkal; úgy ébredt , mint a kisdiák Ádám-Éva reggelén.
Nyomban átértette a helyzetet és azt is, hogy mily kínos lehet a nyájas öregre nézve ez a küldetés .
- Tessék helyet foglalni! - mondta vendégszeretőn intve a pamlag felé -, és hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk, engedje meg nekem a kérdést: fogas?... fogatlan ?.. .
- Fogas kérdés, ugye, kedves doktor úr!? - mondta a szabómester , öregesen, döcögőn nevetve a maga kis ötletén.
- Én a fogas, vagy mondjuk így: a tréfás K opeczky vagyok!...
Hajh!
Legénykoromban sokat nevettek nekem a kollégáim meg a szép kisleánykák, akik azóta már ráncos nagymamák, hehe!...
De persze, a masina elkopik!...
A fogatlan Kopeczky azóta még csonkább lett, mert most meg ott lábatlankodik a piaco n, ő akar beszerezni mindent maga, azt mondja, hogy jobban ért hozzá, mint öt vénasszony!...
Hehe !
- Valóban, nagyon tréfás ember a kedves Kopeczky bácsi!...
Tehát minek köszönhetem a szerencsét ?...
Azaz, talán hagyjuk ezt, hiszen, gondolom , tisztában vagyunk a dolgokkal!...
Tehát ?.. .
- Igenis, igenis - felelte a küldött, boldogan dörzsölgetve a kezét, hogy a kemény dió ily könnyen feltörött, bár némileg sajnálta a szívhez szóló, humortól csillogó dikciót, amit útközben kieszelt.
- Tehát az én kedves Nordh eimer barátom és vele együtt a családja is kéretik a doktor urat , hogy holnap őket ebédre megtisztelni szíveskedjék!...
Az ebéd pontban fél kettőkor leszen !
- Ott leszek!...
Kérném Nordheimeréknek tiszteletemet átadni , Kopeczky bácsi pedig a híradásért fo gadja őszinte köszönetemet .
- Fogadom! - mondta a szabómester ünnepélyesen, ezúttal nem tréfából.
- És ezek után, nehogy a doktor urat öltözködése közben zavarjam , ajánlom magamat!
Ajánlanék finomabb portékát is, de mit tegyek, ha nincs ?!...
Hehehe !
Meghaj totta magát, és bütyköslábával etikettszerűt csosszantva , kilebbent a szobából .
Ez a nap a boldog izgalmak napja volt; azok közül a napok közül való, amelyeken az ember önmagát is megcsalva sóhajtozik, hogy még ide és amoda is el kell mennie, még ezt és a mazt is be kell szereznie, pedig minden darabot már régen maga előtt lát boldog tervezgetéseiben, örül a lelke, ha az egyiket vagy a másikat átveheti, és leolvashatja érte a pénzt, sőt maga a beszerzési program, talán még az útvonal is pontosabban ki van dolgozva már régen, mint valami mestersakkjátszma végjátéka .
Esti fél hét lehetett, amikor Flórusz csomagokkal megrakottan hazatért - a többit már tegnap hazaszállította -, akkor bezárkózott, és csak nyolc órakor nyitotta ki ismét az ajtót, amikor már ismét régi fényében pompázva nézegette magát a tükörben.
Az utolsó , aprólékos simításokat végezte a toalettjén, amikor a háziasszonya bejött, hogy utánanézzen a tűznek.
Amikor végzett, megállt, vizsgálódva nézegette a fiatalembert, és nyájasan mosolyogva azt m ondta :
- Milyen elegáns ember a doktor úr!...
Mindig így kellene lenni !
- Nagyon köszönöm - mondta Flórusz fanyarul -, azt hittem, hogy eddig még mindig úri formám volt!...
Kérem, háziasszony, éppen jó, hogy bejött... azt akarom mondani, hogy bár ma már els eje van, lehetetlen volt kihurcolkodnom, hiszen látta, hogy egész mostanáig futkostam!...
Csak holnap délután költözöm, hanem mindenesetre tessék kiszámítani a két napra eső bért, és én természetesen ...
- Ó, kérem - mondta a háziasszony a csodálkozást mímelve -, hiszen én csak tréfáltam!...
Hiszen tetszett látni, hogy ki sem írtam a szobát !
- No, azt ugyan rosszul tette, szívem, mert nekem már van új szobám!...
Ami pedig a kiírást illeti, nekem igazán van okosabb tennivalóm is , mint a kapukban szaglászni !
A háziasszony összecsapta a kezét .
- Te jó isten, most itt maradok lakó nélkül !
- Hja, lelkem, aki ilyen tréfá kat enged meg magának, az lássa is, hogyan lesz tovább !...
Egyébként tudja, mit!? - folytatta egy ötlettől megkapva -, hát nem bánom, itt maradok!...
Azt a másik szobát majd átadom egy ismerősömnek !
Elfordult, mert érezte, hogy a vér az arcába szökik.
A szekrényében kezdett babrálni, úgy folytatta .
- És ha már így vagyunk, meg fogom kérni valamire a háziasszonyt !
- Tessék csak parancsolni! - mondta az megszelídülve .
- Miután karácsonyra hazamegyek, szeretném két vagy három barátomat egy kis búcsúlakomára me ghívni!
Ez azonban csak úgy lehetséges, ha kegyed beleegyezik , mert bizony akkor hajnal előtt aligha lesz vége a dolognak, sőt, ha szíves lenne arra vállalkozni, hogy nekünk a vacsorát megfőzi!
Mindent a tetszése szerint szerezne be, mindent úgy csinálna , amint akarja, ami megmarad, kivéve az italneműt, de hiszen az úgysem marad, a kegyedé lenne!...
Beleegyezik ?
- Ó, hogyne, készséggel!...
Mikor tetszenék ?.. .
- Azt most még nem tudom, de holnap már, azt hiszem , megmondhatom .
Ez a terv már felmerült a fiatalember lelkében, most úgy számított, hogy holnap okvetlenül felkeresi Burkovicsot, akinek szintén a meghívottak között kell lennie, és akkor már tudni fogja, mikor lesz a legalkalmasabb .
A háziasszony kiment, Flórusz pedig elsietett vacsorázni.
Útközben azo nban úgy gondolta, hogy végigsétál a Kossuth Lajos utcán.
Ma nem bánta volna, ha régi ismerőseivel találkozik .
De már későn volt; a korzó ilyenkor már feloszlott .
Éppen be akart fordulni a ferenciek templománál, amikor valaki hátulról vidáman, tréfásan rákiáltott :
- Flórusz!...
Hopp!...
Flórikám !
Megfordult, és a vidám, kedves Merinszkyt látta maga előtt, azt a jómódú kollégáját, akitől első ízben kért kölcsön.
Végtelen zavarba jött, mert bár szívből szerette ezt a könnyelmű, jószívű kis krakélert, teljesen és tökéletesen megfeledkezett róla .
- Merinszky... kedves Merinszky! - mondta most örvendezve , átölelve a barátját.
- Minő szerencse, hogy veled találkozom!...
Most feltétlenül velem kell jönnöd vacsorázni !
- Rendben van - mondta a jó barát, karonfogva Fl óruszt -, hanem mindenekelőtt beszéljünk rólad!
Amint hallom : szerelem... eljegyzés ...
- Kitől tudod? - kérdezte Flórusz megdöbbenve .
- Kiktől, barátocskám, kiktől!...
Többektől!...
Vagy azt hiszed , hogy itt, ennek a világvárosnak nevezett falunak a közepén valaki csak úgy titokban építhet magának egy külön kis paradicsomkertet!?...
A legutolsó értesülésem egyébként a suszterom leányától, bizonyos Brammer Blankától, egy igen helyes kis szőke fruskától való!...
Megcsíptem az állát, és miután így összeisme r kedtünk, elújságolta nekem a dolgot!
Hogy azt, hogy mi kollégák vagyunk, honnét tudja, arról sejtelmem sincsen!...
Ő pedig csak tudja a dolgot , mert amint mondta, ő a menyasszonyod legjobb barátnője! - tette hozzá nem minden malícia nélkül .
Flórusz észrev ette a dolgot, és inkább szomorúan, mint sértődötten azt mondta :
- Ugyan, ne bánts engemet, hiszen hidd el, úgyis a végletekig fel van zaklatva a lelkem!...
Különben is majd megbeszéljük a dolgot azután .
A Bristol étteremben vacsoráztak .
Amint a második te rmen végigmentek, az egyik asztalnál a milliomos Könczöl építész társaságát pillantották meg.
Ott volt a vén sas két gyönyörű unokája, a két Samarjay leány is.
Flórusz meghajtotta magát, amire a Mela, a fekete szemű kis boszorkány mosolyra villantotta hóf ehér fogát, és göndör fejével nyájasan bólintott .
- Ismered őket? - kérdezte Merinszky, amikor már leültek.
- Én ebben a szezonban szeretnék bemutatkozni nekik!
Az a kis fekete, aki neked bólintott, így ismeretlenül is elcsavarta már a fejemet!...
Sokszor látom őket esténkint vagy itt, vagy a Gerbeaud-nál !
- Tavaly sokat táncoltattam őket! - mondta Flórusz elgondolkozva .
- Legutóbb tavasszal, a Margitszigeten találkoztam velük!...
Akarod talán, hogy átmenjünk hozzájuk, és bemutassalak ?...
Azt hiszem, a tá rsaságból mindenkit ismerek!...
Vagy... vagy talán mégse !...
Szeretném, ha ezt az estét egészen nekem szentelnéd !...
Vacsora után lementek a kávéházba, és beülve az egyik sarokba, egy üveg magyarádit rendeltek .
- Kedves Merinszky - mondta akkor Flórusz - most, h ogy egyedül vagyunk, mindenekelőtt a legnagyobb köszönettel visszaadom a pénzedet !
Elővette a tárcáját, és gyönyörködve turkált a bankók között .
- Megadtam volna már réges-régen - folytatta, amint ezt száz adós közül kilencvenkilenc megteszi, könnyű lélekk el vágva bele bármely kifogásba most már, hogy a pénzt visszaadta , ha még nem is tudja, mit fog mondani tovább -, de... de ...
- De nem volt miből! - vágott közbe Merinszky jólelkű nevetéssel , a kezével könnyelműen legyintve.
- Ugyan, hagyd el!...
Tudom én , hogyan megy az, ha egy ilyen ábrándos, félbolond úrigyerek valami zagyva, kusza szerelmet szed a szívére, és aztán annak a súlya alatt elkezd szép lassan alácsúszni!...
Sohase harapdáld az ajkadat, kedvesem, én vagyok a te igazi barátod, én, nem pedig a S zütymögi, meg a Prücsök, meg a... a Csiszlik nevű szabólegény, aki doktor úrnak szólít, és diszkréten félrefordul, ha a doktor úrnak eszébe jut a sáros cipőjét beletörülni másnak a tiszta ruhájába !
- Kedvesem - mondta Flórusz idegesen -, én rendkívül nagyra tartom a te barátságodat, de az efféle hangnem ...
Merinszky legyintett .
- Nekem ugyan beszélhetsz!...
Régen készülök én már erre a kis professzióra, és címeres gazembernek tartanám magamat, ha most, amikor itt van a reá való alkalom, elmulasztanám azt!...
Tudom én nagyon jól, mondom, mert az én szegény testvérbátyám éppen így volt!...
Még talán szerencséje, hogy a szkiffverseny alkalmával belefulladt a Dunába, különben bizonyára maga az élet fojtotta volna meg, amit a maga számára keresett!...
Egyébként j ó, nem bánom, hagyjuk ezt a hangot!
Tudom, hogy ti, ábrándosak , egyszersmind túl érzékenyek is vagytok, hiszen ez a kettő együtt jár !
Megbántani pedig nem akarlak!...
Hanem megengeded, hogy néhány baráti kérdést intézzek hozzád ?...
Nos, mondd: szerelmes v agy a menyasszonyodba, ennek a szónak nemcsak férfias, hanem egyben etikai értelemben is ?
- Igen!...
Természetesen! - mondta Flórusz nyomban.
Érezte, hogy a távol levő leánykát még az árnyék ellen is meg kell védenie .
Merinszky mosolygott .
- Dzsentlmen va gy, azt mindenki tudja, de lásd, én minden látszólagos hányavetiségem, léhaságom és nemtörődömségem mellett is éles megfigyelő vagyok : az ilyesmit nem ezzel a mohó sietséggel, és nem ezen a hivatalos hangon szokás mondani!...
De mindegy!...
És mondd csak , kérlek, van a szerelmetek történetében olyasvalami, amiről azt szokták mondani, hogy: ezek után egy dzsentlmen ...
- Kérlek, Merinszky - mondta Flórusz kissé sápadtan -, én tudom , hogy te valóban a legjobb barátaim egyike vagy, és azt is érzem, hogy ezt a kérdést rendeznem kell, mert érzem, hogy az élet énfelém is, ahogy említetted , néha mintha kitárt marokkal közeledne, hogy a torkomat átszorítsa!...
Nos , tehát... van !
- Ez más, ez egészen más! - mondta Merinszky a fejét lehajtva és szórakozottan babrálva a c igarettájával.
- Vagy különben - mondta hirtelen élénken -, nem más!
Sőt én ezt már előre a bűnödül tudtam be, te is őszinte voltál velem szemben, én is az leszek, és ezen az alapon állva töprengtem a dolgaid felett!...
Mert én sokat gondolkodtam a te dol g aidon!...
Lásd, én az ilyen eseteket illetőleg kétágú filozófiát állítottam fel, sőt azt is mondhatnám, hogy az én filozófiám egy kinyitott harapófogóhoz hasonlít!...
Az egyik ág a felé a régi bölcsesség felé mutat , amelyet már említettem, hogy: ilyenkor a dzsentlmen... stb.
Szóval, ennek a tanulsága az, hogy elveszed a leányt, és punktum.
És a másik ?...
Nos, én...
Vagy nehogy a legkisebb állásfoglalással is gyanúsíthass, teljesen kikapcsolom magamat, és így mondom : vannak, akik ma már nem hisznek a Csipker ózsika gyönyörű meséjének, akit a farkas becsalt a barlangjába , azt mondják, hogy a Rózsika alighanem önként ment be oda, és egyike ezeknek a szkeptikusoknak azzal támasztotta meg előttem a kételyeit, hogy a tapasztalás szerint sokkal több masamódériáv a l foglalkozó Csipkerózsika megy be a jól szituált, jó nevű farkasok barlangjába, mint ahogy milliomos kisasszony például a díjnoksággal foglalkozó farkasokéba.
Ő mondta, nem én, őreá haragudj, ha a parabolát kissé szögletesnek találod...
A mai Rózsikák ha ngosan követelik a férfiakéhoz hasonló elhatározási szabadságot ; nem volna helyénvaló, ha ennek a szabadságnak a konzekvenciáit is viselnék ?.. .
Hanem csodálatos körforgás ez!
B észreveszi, hogy barátját, A-t, aki pompás fiú, a Rózsikák egyike a legnaivabb , a legegyszerűbb eljárással elkezdi gyúrni, formálni, amíg olyan kicsiny lesz, mint egy krajcáros bugyli, akkor aztán szépen összecsukja, és beleteszi a retiküljébe .
B tépi a haját, tördeli a kezét, hogy ez érthetetlen őrület, de két hónap múlva ő maga is átalakul bugylivá, és amikor C számon kéri tőle a dolgot, diadalmas mosollyal azt mondja: hja , barátom, csakhogy az én esetem egészen más!...
Őutána C következik, és amikor az ábécé a végére ért, kezdődik megint elülről!...
Nos, kedves Flóruszom, az én fil ozófiám másik ága ezeknek a bölcsességeknek a konzekvenciái felé mutat!...
Mármost, kérlek, csak választani kell!
De választani - kell !
Okvetlenül kell!...
És megalkuvás nincs!...
Ha a fogó két ágát párhuzamba akarod hozni, a harapója összecsukódik, és elharapja a torkodat !
Elhallgatott, töprengve nézte a szivarja füstjét, és csak hosszú hallgatás után kérdezte ismét gonoszkodó mosolygással :
- Mondd csak, te Flórusz, nem vett erőt rajtad valami különös érzés, amikor ma este a kis Melanie rád mosolygott ?
Flórusz hátradűlt a székében, és valami hideg, nyugodt elhatározással azt mondta :
- Sőt, azóta is egyre itt zsong a fülemben az a kedves kis ária a Gésákból, amelyiknek az ütemeire a fekete szemű kis boszorkával bosztonoztam!...
És látod, ahogy ebben a kérdésben eléd jövök a fehér zászlóval, úgy a többire nézve is már eleve kijelentem, hogy igazad van, vagy hogy tovább menjek: mindazt, amit te t udsz, én is tudom.
Sőt, én valamivel alighanem többet is tudok .
Tudom, hogy az az A meg a B bugyliszerű metamorfózisa közben nem okvetlenül megy keresztül a szamári fázison is, nem oly bosszantóan, sőt gyűlöletesen buta, mint aminőnek látszik.
A látszat - hogy egy meglepően új igazságot mondjak neked - igen gyakran csal.
Elhiheted nekem, hogy a poéta, aki megénekli, egészen másként látja a virágot, mint a botanikus, aki nagyítóval vizsgálja, ez ismét másként , mint a kertész, aki felnevelte, végül a kertész megint egészen másként, mint az ökör, aki megeszi!
És mivel ez nem parabola, hanem való igazság, semmi okod sincsen, hogy akár énrám, akár másra haragudjál, ha szögletesnek találtad!...
Hátha az az A vagy a B olyan , mint az ópiumszívó, aki nagyon jól tudja, hogy mi felé közeledik, és azért mégis naponta kiszippantja apró kis pipáját!?...
Ami pedig a filozófiád harapófogó alakú szimbólumát illeti, te csak három esetet említettél: elindulok az egyik szára irányában, elindulok a másik szára irányában, végül r avaszul párhuzamossá akarom alkudni magammal a kettőt, amikor is a fogó összecsapódik, és átszorítja a torkomat!...
De hátha valaki gyűlöletesnek látszó tehetetlenséggel, vérforraló akarattalansággal odaáll pontosan a fogó két éle közé, és aztán ahelyet t, hogy ezt vagy amazt tenné, lehunyja a szemét, és várja, hogy a fogó önmagától összecsapódjon ?...
Mert én mondom neked, hogy az a fogó összecsapódik önmagától is !...
Ismered az akarattalanság gyönyörűségeit?!...
Ismered azokat, akik félnek az éles, a hideg bizonyosságoktól, a szögletes határozottságoktól!?...
Nézd csak , Merinszky, ha gyönyörű álmodból felriadsz, mire riadttál fel?
A való élet valamely durva bizonyosságára: valaki kiáltott, valami lezuhant, éhes vagy, az ébresztőóra bután furfangos kis m a sinálja belezörgött a füledbe, sőt elég, ha csak némán mutatta is a hét órát, már ez a némaság is durva bizonyosság, annyira az, hogy még hegye is van, amivel belefúródik az agyvelődbe, és tudtodra adja, hogy fel kell ébredned, mert itt vagy amott várnak rád!...
Az álomban nincsen így; az álomban semmi sem bizonyos !...
Ott, ha zenét hallasz, hallod is, meg nem is, ott, ha valakit megszólítasz, az nyomban átalakul valaki mássá, és végül ott, ha zuhanni kezdesz a szikla ormáról lefelé, sohasem érsz le a mélységbe, sohasem zúzod össze magadat !...
Hátha valaki jobban szeret álmodni, mint ébren lenni ?.. .
Merinszky tűnődve nézett a barátjára, és halkan azt mondta :
- Te többet tudsz, mint én, leköszönök preceptori méltóságomról !
- És most, kedves Merinszky - mondta Flórusz könnyedén, szinte vidáman, hogy így tisztába jött önmagával, mert hiszen amit mondott, azt nem Merinszkynek mondta, hanem önmagának -, és most még szeretnék tőled valamit kérdezni!
- Nem tudod pontosan Burkovics lakásának a címét?
Őneki is tartozom, és ...
- Különös valami - nevetett Merinszky, akinek minden jómódja mellett is valóban voltak ilyen tapasztalatai -, ha az ember valakitől kölcsön akar kérni , tűvé kell érte tenni az egész várost, de ha az adósságát meg akarja adni , hipp-hopp, ott van az illető!
Engem nem is kerestél, mégis rám találtál , Burkovicsot pedig holnap nálam fogod megta l álni!
Holnap nagy uzsonna lesz nálunk, jöjj el te is!
Okvetlenül várlak!
Lesz ott néhány szép asszony is, köztük az unokanővérem, Koltayné is !
Rendkívül csinos asszony, kár, hogy nemsokára özvegy lesz !
Flórusz érezte, hogy a szíve hevesebb dobogásba kezd .
- Az unokanővéred? - kérdezte elhalkuló hangon .
- Természetesen - nevetett Merinszky -, mi van ezen csodálkoznivaló!?...
Bizonyosan szerelmes voltál bele, azért kérdezősködöl felőle olyan meghatottan!
Nem is csodálom, nyugodt lehetsz, hogy nem voltál egye dül!...
Honnét ismeritek egymást ?
- Bizony, nem tudnám pontosan megmondani ...
- No, mindegy!...
Hát holnap majd találkozhatsz vele !
- És miért mondod, hogy özvegy lesz ?...
A férje nagybeteg ?
- Tudja isten!...
Valami különösebb baja nincs, fenn jár, de egyr e gyengébb lesz!
Már azelőtt is olyan húzódozó, rejtőző emberke volt, de most, a tavasz óta meg éppen egyre romlik, fogy!
Olyan már szegényke , mint hat krajcár ára aszalt szilva!...
Nos, eljössz ?
- Feltétlenül !
- És most azt ajánlanám neked, hogy sétáljunk át az Aranykéz utcába!
Ismerek ott egy mikroszkópi kicsinységű vendéglőt, mi egymás között röviden csak kis undoknak nevezzük, akkora az egész, mint egy női kalapskatulya, hanem olyan bort nem mérnek egész Budapesten!...
Ez a lötty nem ér semmit !...
Po ntban fél kettő volt, amikor Flórusz másnap benyitott Nordheimerékhez .
A kis szabómester eléje sietett, meghajtotta magát, és ünnepélyesen azt mondta :
- Hozta isten a doktor urat szerény hajlékunkban !
- Kedves Nordheimer bácsi - mondta Flórusz könnyedén, f ölényesen nevetve és ügyelve rá, hogy Piroska is meghallgassa , amit mond -, legyünk csak úgy, mint azelőtt, hiszen nem történt semmi!
Az, hogy a nővérem mit gondol, mit nem, igazán nem fontos, aminthogy nem fontos az sem , ha egy kis fruska feldugja az orr át, maga sem tudva, miért ?...
Majd rendbe jön minden magától !
- Bajosan! - súgta oda Nordheimer, tenyerét fontosan a szája elé tartva.
- Újabb bonyodalmak is történtek !
- Állok elibük! - mondta Flórusz hetykén, hangosan, és bement a szobába .
Piroska az ablaknál ült, és varrt .
- Csókolom kezét, nos megbékült már a kis rebellis !?
Piroska hallgatott, csak a vállát vonogatta .
De ugyan miért is bosszantanálak fel téged is, magadat is azzal , ami ott bent, a kedves kis szobában lefolyt ?
A fiatalember beszélt, elein te fennen, fölényesen, utóbb kapacitálóan, majd kérőn, később rimánkodva, a leány meg hallgatott, és az ajkát biggyesztette.
Minden jóravaló pszichiáter megesküdnék rá, hogy a leány akkor komplikált, bonyolult gondolatokat szövegelt magában, de én bizonyo s an tudom, hogy nem gondolt abszolúte semmire, csak várt.
Várta , amíg a fiatalember addig beszél, addig fűzi egyik gondolatát a másikhoz, amíg ez a lánc feltétlenül elvezet valami megoldáshoz.
A kitűnő lélekbúvárok, főként a bourget-i magaslaton álló asszo n yismerők ezt a rendkívül egyszerű eljárást nevezik női kiismerhetetlenségnek, asszonyi rejtelmességnek .
Az ebéd kínos csendben folyt le, mert a fiatalember hiába mondott bármi vidámat, az öregek nem mertek felderülni és ezzel az ügyet mintegy magukra nézve is jelentéktelennek bélyegezni.
Nyomban az ebéd után ki is osontak a konyhába ismét .
A fiatalember leült a kerevetre, és az újságot kezdte olvasni.
A kis szobában sokáig csend volt, végül a leány minden bevezetés nélkül azt kérdezte :
- A rózsát is elhozta magával, amit a mulatságon kapott ?
Flórusz ledobta az újságot, odasietett a leány elé, és megállt előtte.
Pár pillanatig hallgatott, majd hirtelen elnevette magát .
- Ó, hát árulkodott a kis vipera?!...
Már másodszor hallok felőle!...
No, semmi!...
Hanem annyi bizonyos, hogy okos kis példabe széd az a bizonyos korpatörténet!...
Hanem kedves Piroska, ezt az alkalmat, hogy volt kegyes szóra érdemesíteni csekélységemet, sokkal okosabb dologra szeretném felhasználni!...
Karácsonyra haza kell utaznom, ezt szeretném magával megbeszélni !
- Mi megbeszélnivaló van ezen? - kérdezte Piroska, most már szemmel láthatóan békülékeny kötekedéssel.
- Ha akar, elmegy!...
Én igazán nem fogom meg a kabátja szárnyát !
Flórusz egy pillanatig küzdött magával; kiérezte a lány hangjának minden r ezdüléséből a változást, de aztán egyetlen pillanat alatt meggyőzte önmagát, hogy mindez csak azért van, mert a lány kénytelen volt belátni, hogy az előbbi hanggal nem megy semmire .
- Ejh - mondta, végleg elhatározva magát -, nem gondolja, kedves Piroska , hogy az ilyesmi nemcsak ízetlen, hanem egy kissé unalmas is !?
Higgye el, hogy mindketten okosabb dologgal is el tudjuk tölteni az időt, mint az effélével ?...
Talán helyesebb lesz, ha a jövőben csak akkor izen el értem , ha, hogyan is mondjam csak ...
A leánykát a visszautasított béke szíven döfte, de az asszonyi ösztön megmondta neki, hogy nem szabad elárulnia magát .
- A jövőben? - kérdezte hidegen mosolyogva.
- Hiszen tegnap sem én izentem magáért, hanem a szüleim !
- Mily finom disztinkció! - mondta a fiatalember epésen, aztán valami egészen átlátszó ürügy alatt ajánlotta magát .
Átment az utcán, és a túlsó trottoáron megállva, pár percig mozdulatlanul nézte a kapu fekete torkát.
Maga sem tudta, vár -e valakit vagy valamit.
Azután vidáman elkezdte fütyörészni a Gésák keringőjét, és elment a kávéházba.
Ott egy játszma à la guerre mellett akarta megvárni az uzsonnaidőt .
Az egyből három lett, de mind a hármat elvesztette .
Az átlagon jóval felül játszotta a biliárd minden változatát, de most egyik ütést a másik után hagyta ki idegesen remegő kezével .
Amikor az óra fél hatot mutatott, átsietett Budára , Merinszkyékhez .
És attól fogva, hogy belépett a ragyogó termekbe, hogy maga körül látta újra azokat, akik közé született, hogy a társai, a kedves úrifiúk többé nem lefo jtott, kíméleteskedő, hanem régi csengő hangjukon szóltak hozzá , mint azelőtt, és hogy a selyembe burkolt virágcsokorhoz hasonló asszonyok fátyolos szemében megint olyannak látta önmagát, mint azelőtt - mindazt, ami körülvette, tündéri álomcsoportnak látt a , az asszonyi nevetéseket hárfapengéssé összefolyva hallotta, mint a lázbeteg, a maga hangja is idegen volt előtte, és ha a földig érő velencei tükrökben megpillantotta önmagát a szikrázó villanyfényen, mintha sohasem élt testvérét látta volna maga felé k özeledni.
- A Malvinnal való találkozás pillanatára nem bírt visszaemlékezni többé soha; az első szavak a karácsonyi csengettyű aranyverőkéjével doboltak a fülében, de az, amikor már ott kint állt ismét az utca hideg ködében, akkor is ott élt előtte, hogy az asszony szomorúan néz a szemébe, hallotta, amint halk, bús kérdéseket intéznek egymáshoz, és a szívük minden gyilkos keserűségét kicsordítva felelnek meg rájuk, és hallotta újra, amint az asszony könnybe borult szemét elfordítva, azt mondta halkan :
- Nincs már számon kérni valónk egymástól, mindketten ráakadtunk arra, amit kerestünk!...
Emlékszik a heinei dalra: Verfehltes Leben, verfehlte Liebe !?...
A hídon lassan, tűnődve jött át .
A pesti part ködbe merülve sötétlett előtte.
Fekete, vak égbolt borult a város fölé, csak a Ferencváros zenitjén, a régi, kedves vidék felett lobogott, vergődött egyetlen csillagocska, azután kilobbant az is .
- Csillagok, kedves jó barátaim, miért nem láthattok engem most , amikor az én lelkem is olyan fényes, mint a ti arcotok ?
Flórusz ezen az estén közvetlenül vacsora után hazament.
Az éjszakai ismerősök közül senkit sem kívánt, egyedül akart maradni a gondolataival .
Amíg a lámpával bajlódott, valami különös gondolatkapcsolódás révén eszébe jutott a vörös fedelű könyvecske , amelyet egyszer bosszankodva dobott vissza a szekrény tetejére .
Most kihalászta újra a porból, gyengéden letörülgette, beült az öreg karosszékbe, és elhatározta, hogy addig le nem teszi, amíg a szövegből valahogy ki nem sütötte, hogy mi az az ambulakrál-mező ?
Hanem a piros arcú kis bölcs megsejtette a profán szándékot, és ismét a múltkori cselhez folyamodott.
Eleinte közönyösen, utóbb egyre melegebben addig beszélt a smaragdzöld honi mezőkről, a fehér ruhás vendég virágos szőnyegéről, amíg a fiatalember e lfeledte, hogy odakint hideg, barna köd ül a házak felett, és boldogan keresgélt diákkori emlékei között, amíg eszébe jutottak a kedves sorok :
arboribusque comae ...
Hajnali álmában ott járt megint a végtelen, szabad térségeken, és hallgatta a madarak alkonyati kórusát, amibe azonban hirtelen elnyújtott jajveszékelésként csattan bele a sármány kiáltása, ami úgy hasonlít az árva leány zokogásához.
Az álomlátó érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték, de aztán vége lett mindennek, és reggel nevetve ébredt, mert eszébe jutott , hogy mégsem tudja, mi is az az ambulakrál-mező .
Amire a toalettjével készen lett, már ott volt a nővére levele , amelyben értesíti, hogy a jövő szombat előtt nem találkozhatnak, addig nincsen eg y percnyi szabad ideje sem, mert szerdán este lesz Irén eljegyzése .
A december tizenharmadiki, ólomöntéssel egybekötött Luca-napi teaestélyen Flórusz Jannischnénak, a háziasszonyának volt vendége.
Az estélyen hárman vettek részt: Jannischné, ő és a félszemű kandúr, a háziasszony bizalmasa.
Délelőtt, amikor az asszony az ünnepély tervét megpendítette , Flórusz mereven vissza akarta azt utasítani, de aztán a holnapi vacsora sikerére gondolva nem akart visszavonást szítani barátságukban, azért elfogadta a me g hívást az ünnepély tervezetével együtt.
Az estély ugyanis piknikszerűleg volt megszervezve: Jannischné ígérte a helyet, az ólom megolvasztásához szükséges kalóriamennyiséget, az ólmot, a hideg vizet és a létrejövendő alakocskák jelentőségének megmagyarázá s át, Flórusz viszont a cukrot, a teát, a rumot, a süteményt, a bort és a dohányneműt, amiknek legelőnyösebb beszerzési helyét azonban ismét Jannischné nevezte meg .
Az estély programszerűleg hat órakor kezdődött, és Jannischnénak a konyhától virágos kartonfüggönnyel elválasztott magánlakosztályában folyt le.
A fiatalember most volt először ebben a rejtett kis zugban, ami a falakra aggatott szentképekkel, cifra, haszontalan kis rongyokkal, a maga kínos , célszerűtlen, minél több sóhajtozó piszmogást kívánó re n djével, lombfűrésszel kivágott haszontalan kis skatulyáival , csinált vagy régen elhervadt igazi virágcsokraival és végül templomi meg temetői szagokból összeverődött levegőjével oly csodálatos hűséggel tükrözte vissza azt a logikátlan, sajnálatos-egysze r űen bizarr kis világot, amelyikbe minden öregasszony, főként az özvegy, belefúrja magát.
Ennek a világnak alaki részét a már említetteken kívül legfeljebb néhány csodálatos alakzatú, többnyire ajándékba kapott, ezerszer és mindannyiszor új örömök között á t alakított ruhadarab egészíti ki, eszmei részét pedig a világ fokozatos gonoszkodása felett való töprengés, az itt-ott hallott és rosszul megértett félelmes hírek felett való ijedezés és az ellenük megszervezendő védekezés kifundálása, az aznap látott teme t és részleteinek újból való felidézése és a saját leendő temetésével való párhuzamba állítása, az ennek vagy amannak a fiatalabb asszonynak számára készülő jól odamondtam-ok megszövegezése, végül a megspórolt vagy letagadott krajcárok gyönyörteljes újra meg újra való megolvasása képezik , kiegészítve és befejezve mindez a különféle célú, irányú és hatású imák elmotyogásával .
Az első csésze tea után Jannischné elérkezettnek látta az időt , hogy a megolvasztásra szánt ólmot a tűzhelyre tegye.
Megjegyezte, hogy az anyaszentegyház hozzájárulásával szabállyá erősödött szokás szerint az ilyesmit ugyan karácsony éjszakáján kellene végezni, de kifejezte abbeli reményét is , hogy a mennyeiek ez egy esetben valószínűleg nem fogják a dolgot perhorreszkálni, tekintve, ho gy a fiatalembernek karácsonyra haza kell utaznia .
Flóruszt eleinte bosszantotta a nevetséges helyzet, amelybe került, minden függelékével együtt, de később valami különös melegség vette körül a szívét, és elmélyedő töprengésre hangolta, főként amikor látnia és hallania kellett azt a mélységes meggyőződést, amellyel az öregasszony a leglehetetlenebb alakú ólomtömegekről nyomban megállapította, hogy az egyik napraforgót, a másik aratógépet, ismét másik püspöksüveget mutat, és rögtön meg is adta valamennyinek a magyarázatát, szinte érthetetlen fantáziával vegyítve össze a vallási elemeket a leggroteszkebb köznapi vonatkozásokkal.
Hanem amikor a dolog már a formátlan túlzásokba kezdett átcsapongni, a fiatalember elunta a dolgot , és azt mondta :
- Rendkívül érdekes mindez, kedves Jannisch néni, hanem most talán megpróbálom én is!...
Ugyan mi fog kijönni !?
- Ha a végzet nem csal, pedig sohasem csal, akkor borosüvegnek kell kijönni! - mondta Jannischné mélységes meggyőződéssel, anélkül hogy gúnyolódni akart volna .
- Bravó! - mondta Flórusz nevetve.
- Hiszen bár jönne ki egy kétliteres borosüveg, telve tokaji szamorodnival !
- Ehun e! - kiáltott fel Jannischné diadalmasan.
- Ugye, hogy én jól ismerem az embereket!...
Hanem azért most már azért sem borosüveg fog kijönni !
Jannischné jól ismerte a sors kezét, mert borosüveg helyett valami furcsa kis szörnyszülött l ett a hirtelen megszilárdult masszából, olyanforma, mint valami kis összetöpörödött öregember, akit azonban Janischné ismerőse, a sors, igen nagy lábon való élésre kényszerített, amennyiben az ólomemberke lába feje majdnem oly hosszú volt, mint a törzse .
Arról az állszerű kis csúcsról, amiben az arca végződött, rojtos kis ólomszakáll csüngött alá, míg ellenben a feje búbja oly puszta és sima volt, hogy vidáman tükrözte vissza a petróleumlámpa piros fényét .
Flórusz hosszan, tűnődve nézte a kis rémet, egysze r aztán elnevette magát .
- Hohó!...
Nézze csak, Jannisch néni, van nekem egy ismerősöm, egy jóravaló, öreg, Kopeczky nevű szabómester... hát akármi legyek, ha ez a kis ólomember nem szakasztottan olyan, mint ő!...
A napokban egészen bizonyosan eljön megint , majd figyelje meg, kérem !
Jannischné átvette a kis figurát, és nézegetni kezdte, amikor a konyhaajtó előtt sötét árny jelent meg, és valaki bekopogott .
Az asszony holthalványra vált arccal figyelt, és suttogva mondta :
- Már itt is van !
- Bizony, az megle het! - mondta Flórusz nevetve -, hanem arra kérem, kedves háziasszony, hogy ha valóban ő az, ne említse neki a dolgot!...
Ugyancsak furcsa lenne, ha ezt az undok kis figurát ...
- Ó, dehogy, nem! - lelkendezett az asszony.
- Hiszen ilyen csodát csak velem tesz a jó isten !
- Gratulálok! - mondta Flórusz ingerülten -, de azért ...
Nem fejezhette be, mert az ajtó feltárult, és valóban az egyik Kopeczky lépett be rajta.
Barátságosan körülnézett, meghajtotta magát az asszony előtt és ünnepélyesen bemutatkozott .
- Kopeczky Sámuel nőiszabó vagyok - mondta -, a doktor úr személyes jó barátságával megtisztelvén !
- Ó, Köpeczy úr! - kezdte az asszony kezét összetéve, de a szabómester kissé indignálódva kijavította :
- Illetőleg Kopeczky !...
- Hát legyen Kopeczky!...
Ó, ha tudná, Kopeczky úr !...
- Mit, kérem szépen ?
- Éppen most jött ki !
- Kicsoda ?
- Kegyed !
- Illetőleg bejöttem! - javította ki megint Kopeczky, akinek sejtelme sem volt mágikus szerepéről .
- De itt... itt !
- Igenis!...
Itt a konyhaajtón !
A fiatalembert boss zantotta a sok hiábavaló fecsegés, kezet fogott öreg vendégével , leültette, és kissé idegesen azt mondta neki, az ólomfigurát, amit Jannischné ijedtében eldobott magától, észrevétlenül a tűzbe hajítva :
- Nézze csak, kedves Kopeczky bácsi, mi itt a háziassz onnyal ólmot öntünk, és az előbb véletlenül olyan emberi alak jött ki, amelyik némileg hasonlított önhöz!...
Most a háziasszony meg van ijedve , mert azt hiszi, hogy Kopeczky bácsit a sors küldte ...
- Ó, nem! - mondta az megbocsátón nevetve -, én a doktor úrhoz jöttem, azzal a megbízással ...
- Mint a múltkor! - vágott közbe Flórusz némi gonoszkodással, teát és szivart téve a békehírnök elé.
- Tartson velünk, kedves Kopeczky bácsi, a többiről majd ráérünk azután is beszélni !
Kopeczky vizsgálódva nézett rá, és kissé illúziófosztottan, bár ezt a nyájas mosolyával ellensúlyozni iparkodott, azt mondta halkan :
- Szerencsés kedély... szerencsés !
Flórusz, akit a látogatás amúgy sem érintett kedvesen, mert érezte, hogy az diszharmóniát hoz a lelkébe, észrevette a célzást, és leplezett bosszankodással közbevágott :
- Táncolnom kellene, Kopeczky bácsi ?...
Egyébként tessék besétálni a s zobámba, ott majd bővebben megbeszélhetjük a dolgot !
Bevezette az öreget, leültette, azután zsebre dugott kézzel fel-alá járva, kissé színpadiasan beszélni kezdett .
- Kopeczky bácsi szemrehányást tesz nekem, hogy a dolgot azzal a nyugodtsággal fogadom, amely megilleti!...
Tud ön arról, hogyan viselte magát Piroska a múltkor, amikor az ebédre elmentem ?
- Hallottam, hogy szemrehányást tett a doktor úrnak bizonyos rózsáért, és számon kérte ...
A fiatalember, akit az eset felemlítése rendkívül kellemetlenül érintett, fokról fokra veszíteni kezdte az önmérsékletét .
- Ó, kérem! - mondta indulatosan -, tudtommal még nem ruháztam át Piroskára azt a jogot, hogy bármit is számon kérhessen tőlem !
- Talán hibáztam - mondta Kopeczky -, más szót kellett volna mondanom!...
De kérem szépen, a leányka végre is ...
- Számon kérni! - csattant fel újra a fiatalember, oda sem figyelve.
- Kedves... úr... hogyan is mondjam ?...
Én elvégre másutt is... más életprogramom is... más körök ...
Kopeczky egészen tisztán látta, mi megy végbe a fiatalember lelkében, és Piroskát végtelenül szerető meleg szíve nem engedte, hogy a kérdés ily egyszerűen kiessen a kezéből .
- A Brammer leány édesapja suszter! - mondta az egyszerűbb emberek csökönyös logikájával, anélkül azonban, hogy elmosolyodott volna.
- Különben pedig ne tessék úgy ragaszkodni a számo nkérés szóhoz, az felbosszantja önt !
Flórusz érezte, hogy a fejébe tódul a vér .
Megértette, hogy Kopeczky csak gonosz játéknak akarja tekinteni az ő fellépését, amiről pedig őneki magának is csak a lelke legbelső csarnokaiban lappangott valami keserű kis tudomása, és hogy ez alatt a pár perc alatt hideg nyugalommal kivetette maguk közül azt a távolságot, amelyet eddig, alázatos modorával, feltétlenül elismert, és most odalépett közvetlenül eléje, mellet a mellnek feszítve.
A bosszantóan egyszerű megjegyzés felforralta a vérét, annyival is inkább, mert az első pillanatban nem tudott rá mit válaszolni.
Fel-alá járt a szobában, majd hirtelen megállt az öreg szabómester előtt, a lábát atlétásan szétvetette, és az arcára hideg mosolyt erőltetve azt mondta :
- Nem arról... a... ejh, nem akarok semmi bántót mondani, elvégre magam vagyok az oka, tehát nem arról a leányról volt szó!...
Az ilyesmi nekünk csak szórakozás!...
Egyébként is méltóztassanak megengedni, hogy magam válasszam ki a helyet és az embereket, ahol és akikkel jól akarom magamat érezni!...
A számonkérés szóhoz pedig úgyannyira ragaszkodom, hogy már most, a jövőre nézve is tiltakozom minden ilyen kísérlet ellen!...
Egyéb szabad kérdeznem: ki küldte önt?
Nordheimer vagy Piroska?
Mert a múltkor ...
- Engem nem küldött senki - mondta Kopeczky, felállva ültéből -, engemet a múltkor is, ma is Nordheimer úr kért meg ...
- Ó, tehát ő nem kapitulál ?
- Úgy látszik, hogy nem!...
És az lett volna a megbízatásom, hogy Nordheimerék nevében meghívjam Önt holnap estére vacsorára hozzájuk !
A fiatalember lelkére sárga szomorúság nehezedett, most már maga is tudta, hogy alakoskodik.
De érezte, hogy képtelen másként cselekedni.
Most az utolsó pillanat azonban a segítségére jött, örömmel ragadta meg azt .
Megenyhült hangon mondta :
- Nézze, Kopeczky uram, így semmire sem megyünk!...
Mind a ketten elhibáztuk a hangot!...
Bármiként is van azonban, azt minden bizonnyal elvárhatnám Piroskától, hogy hagyja abba az önfejűsködést, és ő izenjen, ne pedig izentessen nekem!
Mindazonáltal még így is elmennék holnap, ha nem éppen holnap estére hívtam volna meg a barátaimat búcsúvacsorára, mert hogy karácsonyra hazamegyek a szüleimhez!...
Meg kell jegyeznem, hogy a múltkor ezt is meg akartam beszélni Piroskával, de rám sem hederített!...
No, de hi szen, majd elintéződik ez a kérdés magától is valahogy !
- Valahogy!... mondta Kopeczky hidegen, minden hangsúly nélkül .
Azzal belenyúlt a belső zsebébe, kivette onnét Piroska arcképét, átadta azt a fiatalembernek, és halkan azt mondta :
- Piroska talán sejtette, hogy így lesz, mert különben bizonyára személyesen adta volna át!...
Így énvelem küldte el !
Meghajtotta magát, és anélkül hogy kezet adott volna, kiment .
Flórusz kikísérte; odakint a konyhában Jannischné állt eléjük, és síri hangon azt mondta :
- Amíg ott bent voltak, az ólomból olyan figura jött ki, mint a lélekharang!...
Hármunk közül, akik itt vagyunk, valakit baj ér !
- Mára talán elég is volt a bölcsességből, Jannisch néni! - mondta a fiatalember bosszúsan, azzal nem állhatta meg, hogy a távozó Kopeczkynek oda ne súgja :
- Csókoltatom Piroskát !
Amikor a szabómester mögött becsukódott az ajtó, visszasietett a szobájába , és megnézte az arcképet, de a szívét oly sivár szomorúság fogta el, mint azét, aki bágyadt őszi verőfényben a költöző gólyák ívét nézi.
A képet belerejtette a tárcájába, és öltözni kezdett.
Amikor már útra készen állt, azon kapta magát, hogy a Gésák-kerin g őt fütyörészi.
Hirtelen abbahagyta, lehajtotta a fejét, és búsan mondta :
- Finita la commedia !
Elsietett vacsorázni Lakatoshoz .
A legelső ember, akivel összecsapódott, a Simi volt, a legősibb , legegyénibb, legkeserűbb őslakó .
Valami ötlött az eszébe, vállára ütött Siminek, és azt mondta :
- Te, Simi!
Holnap nálam búcsúestély lesz!
Gyere el hozzám vacsorára .
- Egy kissé feljebb!... úgy, úgy!...
No, még egy kissé, talán csak egy gondolatnyira jobbra!...
Igen!...
Helyes!...
Az evőeszközökből pedig nem kell semmiféle figurákat formálni, az pincértempó!...
Úgy, úgy!...
Ide, nem egészen a középre, hanem inkább a preszidiumhoz közelebb - ja igen, hogy mi az ? -, hát az asztal felső végéhez közelebb jön majd a csokor!...
Az asztalon a tálaláskor csak két palack pe c senyebor fog állni: egy tramini és egy hárslevelű, a többit aztán Jannish néni majd abban a sorrendben lesz szíves felhordani, ahogy én glédába állítottam őket!...
Igen, és mielőtt leülnénk a vacsorához, Jannisch néni ugyancsak lesz szíves az urakat egy c s epp étvágycsináló keserűvel megkínálni!...
Azt a csorba talpú kupicát talán nem kellene behozni... de persze, akkor meg nem teljes a szerviz!...
Hopp!
Van egy kitűnő ötletem!...
Majd kegyed, kedves Jannischné , azt a rossz kupicát is behozza magával, de az t án mindjárt az ajtónál leejti a földre, mintha véletlenségből történt volna, és felsikolt: jesszusom!...
Ez kitűnő lesz!...
Az a csonka kis jószág úgysem ér már semmit, és majd én különben is megfizetem !
- Haszt net gszégn!...
A doktor úr úgy csinál, mintha valami pompás étteremben volnánk, és mintha csupa hercegeket meg grófokat várna ide vacsorára! - mondta Jannischné mosolyogva, de azért kedvtelve tologatta ide-oda a virágokkal ékesített görbe cseréptányérokat, amint a fiatalember diktálta neki .
- Bah! - intette le Flórusz -, Jannisch néni kitűnően csinálja a filét, a bifszteket, sőt ha az előjelek nem csalnak, a krampampulit is, de az ilyesmihez nem ért!...
Először is itt nem étteremről van szó, hanem úri ebédlőről , márpedig ha én a szép, színes gondo l ataimmal kifestem, feldíszítem, bearanyozom, valóban ez lesz a világ legelegánsabb ebédlője, másodszor pedig azok az urak, akik idejönnek, a lelkükben vannak olyan hercegek, mintha a bádeni nagy-, az abruzzói közép- és a nassaui egészen kicsiny herceget ö sszekotyvasztanák egy retortában, és herceg-kvintesszenciát főznének belőlük !
- Na ja, a lelkükben...
A lelkemben nekem is van egymillió forintom, csak nem tudom kivenni onnét !
- Jannisch néni, maga írhatna egy Fantázia mikrobiotika című művet!...
De ne vitatkozzunk, hanem inkább hozzuk be a két dohányzóasztalkát!...
De várjon csak, előbb ...
Flórusz a szekrényhez ment, levetette a kabátját, és felvette a régebbit, amit mielőtt deficienciába küldené, házikabát gyanánt alkalmazott .
Azután rendbe hozták végleg a szobát, és kimentek a konyhába, szemlét tartani a pecsenyék és tészták felett.
Jannischné máskor a legridegebben visszautasított volna minden, a konyhai dolgokba való beleavatkozást, de ma kedvében volt, mert a húsból és egyéb anyagból az előreláthat ó felesleget már beszállította belső lakosztályának szentekkel legsűrűbben benépesített, rejtett sarkába .
A fiatalember, hogy a megnyugvása teljes legyen, még egyszer megkóstolta a konyakot, és az üveget éppen visszaállította a helyére, amikor csengettek .
Merinszky jött Burkoviccsal együtt .
Ezt a két, egymással merőben ellenkező felfogású és lelkületű fiatalembert valami rejtett lelki kapcsolat vagy talán csak a vitatkozási kényszer oly szorosan összetartotta, hogy szinte állandóan együtt voltak .
Burkovics csendes, szelíd, a körülményekhez képest igen nagy intelligenciájú és képzettségű, mindent megértő és ennélfogva az élettel szemben gyenge, minden formátlanságtól és zajtól rettegő és minden díszharmónia elől a maga kifinomult, csendes bölcseletéhez mene k ülő, semmi idegen befolyást be nem fogadó, minden ízében eredeti fiatalember volt, míg Merinszky mint merőben impresszionista, inkább negyvenesbe járó, gazdag és elegáns agglegény ismerőseit utánozta, akik tudvalevőleg szívesen játsszák az életből, főkén t pedig a szerelemből kiábrándultak, s a semmit érzékenyen nem vevők, az érdekes, hideg cinikusok szerepét - de ő ebbe az utánzásba, a maga tudtán kívül is, beleillesztette fiatalos támadékonyságát és vele született fölényvágyát is a már említett impresszi o nista voltával együtt, amik aztán így összesen valami ellenszenves karakterzagyvalékká verődtek össze, némileg ellenszenvessé téve őt magát is , főként szegény sorsú kollégái előtt, akik azokat a köröket, amelyekből az ideáljait elleste, nem ismervén, mind e bben valami ugyan gyűlöletes, de mégis irigylésre méltó eredetiséget láttak.
Valójában pedig az ingét is odaadta volna bárkinek , jóllehet az átadás pillanatában nem állhatta volna meg, hogy az illetőnek valami keserű elmésséget ne mondjon, legfeljebb azza l a fölényes zárszóval enyhítve a dolgot, hogy hiszen ez éppoly kevéssé fontos, mint általában az élet legtöbb kis zökkenője .
Most, pohárkáját a kezében tartva, éppen arról beszélt, hogy az oroszok bizonyos füvek hozzáfőzésével minő kellemes mellékaromát tudnak adni a keserűpálinkának - az édesapjával, aki gazdag kereskedő volt, három évvel ezelőtt beutazta Oroszország egy részét, és ezt az útját szívesen emlegette -, amikor újra csengettek .
Koronthay, a bölcsész jött, Merinszky távoli rokona, akivel Flórusz az uzsonna alkalmával ismerkedett meg .
- Nos, vársz még valakit? - kérdezte Merinszky Flórusztól -, mert én, hogy őszinte legyek, éhes vagyok !
- Várok - mondta a fiatalember vállat vonva -, de nem sokáig várom!
Furcsa, elvonult emberke - tette hozzá neve tve -, inkább kuriózumként, vagy még helyesebb lesz, ha így mondom: mint mutatványszámot hívtam meg azok közül, akikben én önkényes száműzetésem ideje alatt a kedvemet leltem!...
Simi koma félbemaradt jogász, a tételessel még ma is tartozik alma materünkn e k, jelenleg székesfővárosi díjnok, de befelé uralkodó herceg , elcsapott beóciai király és Theomnésziosz, a bölcselő egy személyben.
Egyébként igazán eredeti, okos fiú, egészen különös világnézetekkel útnak bocsátva, csak kissé nehezen oldódik fel!
Majd ne bántsátok, fiúk, hagyjátok őt csak énrám mindaddig, amíg a bor fel nem oldja a nyelvét !
- Ej! - monda Merinszky a kezével kicsinylően legyintve -, szóval egy, a kis eredetieskedők közül!...
Ismerem ezt a fajtát, van itt Pesten elég!...
A félbemaradt, úri egzisztenciák rendes refúgiuma ez a gorkijosdi játék!...
Ki nem állhatom őket !
- Lehet, hogy igazad van - mondta Flórusz -, mert ott, ahol ezt fogtam, van még néhány, és valóban mind közös sors után jutott oda!
De mindazonáltal ne piszkáld szegényt !
- Bajos lesz megállnom! - mondta Merinszky, tetszelegve magának a krakéler szerepében .
- Pedig az kár lenne - mondta Flórusz -, mert oly büszke, mint egy pakli spanyol grand, visszaadná a kölcsönt, és kész volna a veszekedés !...
Hanem - folytatta az órájára pillantva -, most már nem várjuk Theomnészisz mestert, hiszen kilenc óra elmúlt !
A második fogásnál tartottak már, amikor Simi végül megjelent .
Beretválatlan volt, mint rendesen, ősi ferencjózsef-kabátja pajzánul csillogott a lámpa fényében .
Az asztalfőn ülő Merinszkynek mutatkozott be legelőször, és aztán ugyancsak őelőtte mentette ki magát .
- Bocsánatot kérek az uraktól, hogy elkéstem! - mondta nyugodtan -, de előbb be kellett szólnom ...
- Mindegy, kedves mester, mindegy! - mondta fölényesen Merinszky .
- Elvégre némi eredetiség csak kell az életbe, nem igaz ?
Simi végignézte Merinszkyt, és nyugodtan mondta :
- Nem a!
Miért?
Miért volna szükséges ?
Lám, ön, hála isten, egészen jól érzi magát minden eredetiség nélkül is!...
Hallomásból már régebben ismerem önt egy jogászkollegájától, és őtőle tudom, hogy önben egyetlen eredeti atom sincsen!...
De erről persze ön egyáltalán nem tehet !
Nyugodtan a helyére ment, és leült .
Merinszky bíborvörös lett, és zavartan nézdelte a többieket, de az egész jelenet oly különös, oly groteszk volt, hogy minden komolykodás csak az ő rovására ment volna attól fogva.
Legjobbnak találta tehát a dolgot tréfával elütni .
- Nos , ön a belőlem hiányzó eredetiséget is bőven pótolja a magáéval , akár igazi az, akár sem! - mondta erőltetett nevetéssel, mert a kis csatavesztés rendkívül bántotta.
Ez a hiú fiatalember nem bírta elviselni, ha sebet ejtettek az elmésségén .
- Kár itt revans okkal vesződni, uram - mondta Simi -, hiszen itt szó sincsen semmiféle vetélkedésről!...
Uraságod úgy fogja fel a dolgot, mintha az eredetiség valami különös érdem vagy ilyesmi volna, amivel joggal lehet büszkélkedni!...
Dehogy!...
Némely ember eredetine k születik, annak tehát eo ipso nem érdeme, aki pedig úgy lett eredetivé, az... mondhatom önnek... többnyire szomorú ember!...
Én mondom önnek, hogy az többnyire szomorú...
Természetesen ezek az utóbbiak is kell , hogy rászülessenek a dologra, egyébként hiáb a is erőlködnének!
De aki rászületett, az, uram, előbb-utóbb elbúvik önök elől, a hétköznap emberei elől, és önök aztán elnevezik azt különcködőnek.
De ne felejtse, uram, hogy a legtöbb ember nem kedvtelésből bujdosik, hanem valami kényszer hajszolja rá !. . .
És ha már így erről beszélünk, engedj meg te is pár szót , Flórusz!...
Bár nem mondtad, én tudom, megéreztem a szavaid rezgésén, megláttam a tekintetedben, hogy amikor meghívtál engemet, nem a hazameneteled búcsúestélyére hívtál meg engemet, hanem annak az ünnepélyére, hogy kiszállsz közülünk, és visszatérsz azok közé, akik közé születtél!...
És íme, én megmondom neked, hogy te ott már idegennek fogod érezni magadat, te vissza fogsz térni abba a világba, amelyet megszerettél... te velünk fogsz élni, te a mi világunkban talált szerelmeddel fogsz meghalni !
Flórusz bámulva nézett a különös emberre, aki oly fájdalmasan, oly keserűen furcsa, oly szánalmasan idegenszerű volt ott, a vidám, kedves környezetben, és oly végtelenül más, mint a kiskocsma füstös levegőjében .
Mindaz, amit a szokatlan jövevény mondott , j éghideg bilincs gyanánt övezte át a szívét; szerette volna, ha az ember akkor eltűnik valahová, hogy sohase láthassa többé, lenézett az abrosz arabeszkjeire, hogy amire újra felemeli a tekintetét, az átellenes szék már talán üres lesz .
Kedvetlenül, a tréfá t csak üggyel-bajjal erőltetve mondta :
- Jól van, Simi, most hagyd abba jósi tevékenységedet, és egyél !
Úgyis el vagy késve már !
De egy félóra múlva már nyoma sem volt mindannak, ami az első percekben felzavarta a kedélyeket.
Ahol öt fiatalember ül együtt a borosüvegek árnyékában, ott nem sokáig szokott tartani a borulat.
A fiatal lelkek kinyílnak, és öntik magukból a fényességet !
Vacsora után, amíg a háziasszony az asztalt a teához előkészítette, a társaság csoportokba verődött.
Flórusz a hallgatag filozopternek a kezébe nyomta a piros fedelű könyvet, amivel az elvonult a karosszékbe, és belemerült annak a tanulmányozásába.
Burkovics időközben annyira összemelegedett Simivel, akit a bor azóta már kedves, szomorú, de ötletes valóságában mutatott be, hogy m ost már együtt bölcselkedtek az asztal másik végén összebújva , Flórusz pedig Merinszkyvel a pamlagra húzódott .
- Mutatok neked valamit! - mondta a barátjának.
- A múltkori beszélgetés folyományaként úgy érzem, meg kell neked mutatnom a menyasszonyom arcképét !...
Azután ma este nem beszélünk többé erről a dologról!...
Nem ide való az !
Benyúlt a belső zsebébe, és keresgélni kezdett .
- No persze hogy nincs itt, hiszen ez a házikabátom!
De nini, mi ez ?
Valamit talált a kabát zsebében; elővette és kíváncsian nézte .
A piros nyakkendő volt, amit a múltkor magához vett .
- Nini, Piroska! - mondta mosolyogva .
- Piroska? - kérdezte Merinszky csodálkozva .
- Igen... igen... - felelte zavartan Flórusz.
- Ejh, nézd csak, a múltkor már oly bizalmasak voltunk egymáshoz... elmo ndom neked ennek a nyakkendőnek a történetét!...
Én ezt egy szépasszonytól kaptam ajándékba, aki meg akart engem tréfálni vele!...
Ó, akkor nagyon szerettem ezt a nyakkendőt, mert az asszonyt is nagyon szerettem !...
Közben azonban elszakadtunk egymástól , és az én szívemet Piroska képe töltötte be.
Hanem egyszer a véletlen megint összehozott az asszonnyal, régi szerelmem fellángolt, és akkor a mindnyájunk lelkében ott bujdosó ősgonoszság arra sarkallt, hogy ezt a rongyot adjam oda Piroskának, akit akkor me g gyűlöltem...
Ő azonban feltűzte a keblére, és oly szép volt úgy , hogy ismét visszaszédültem abba a csodálatos, új világba, amelyben őt megtaláltam, és azóta számomra ez a kis piros jószág azt a világot jelenti , Piroskával és mindazzal együtt, ami oly mes s zire sodort engem tőletek!
Pedig... pedig... nézd, kedves Merinszky, kitárom előtted a lelkemet, hogy lássad: nincsen benne semmi gonoszság, de a vágyaimnak nem parancsolhatok! - pedig úgy szeretném elfeledni az egészet, mint ahogy elfelejti az ember a le g gyönyörűbb álmot is, és szeretnék ismét egész lelkemmel visszaköltözni abba a világba, amelyet hűtlenül elhagytam!...
És néha úgy félek ettől a titokzatos kis szimbólumtól, mert nem tudom, mi lesz?... mi lesz ?.. .
- Ejh, kérlek! - mondta Merinszky, örömmel vállalva kedvenc szerepét, az elérzékenyedéstől ment, hideg, érett tanácsadóét.
- Nem a nyakkendőtől félsz, hanem önmagadtól ...!
Ha egyébként ragaszkodsz a meggyőződésedhez, ajánlok neked egy próbát, amelyben a te drága kedvenced, a szimbolizmus is helyet kap!...
Tudod, mit ?...
Kösd fel ezt a furcsa kis jószágot, és ha tetszel vele magadnak, hát... viseld tovább!
De ha nevetségesnek találod az egészet, dobd el, és ne gondolj rá tovább !
- Legyen meg a te akaratod! - mondta Flórusz tréfásan, azzal leoldotta a nyakkendőjét, felkötötte helyette a pirosat, és odalépett a tükörhöz.
Pár pillanatig mozdulatlanul nézett farkasszemet önmagával, aztán megfordult, és kissé halványan, de azért mosolyogva azt mondta Merinszkynek :
- Ej, nevetséges gyerekség az egész!
Oly an vagyok benne, mint valami kőműveslegény !
Ekkor az ajtó kinyílt, és Jannischné behozta a második forrázást .
Csodálkozva nézett a fiatalemberre, és azt mondta :
- Nem a doktor úrnak való az ilyesmi!...
Pedig ha az ember jobban megnézi, igazán nem áll rossz ul!...
Nem, nem, sőt határozottan csinos !
- No lám - mondta Merinszky nevetve - mi lesz?..., közös kis védencünk a szimbólum, egészen szépen kinövi magát !
Akkor Burkovics ajkán, akinek rendkívül kellemes bariton hangja volt, felhangzott az első dal, és a lágy hullámok, amint végigömlöttek a szobán, elfedtek, elborítottak minden egyebet.
Flórusz kiitta a borát, azután hátradőlt a székén, és hallgatta az éneket.
De akkor hirtelen eszébe ötlött , hogy amikor Malvint várva nézegette a nyakkendőt a kirakatban, a rra kellett gondolnia, hogy ugyan mit érezhet az, aki ilyesmit fel tud kötni ?
Azt, amit én érzek, semmi esetre sem! - gondolta szomorúan.
- Mert amit én érzek, az kimondhatatlanul szomorú és félelmesen ismeretlen!...
De most már azért sem teszem le!
Felh ívtam, hogy járja velem a keringőt, majd meglássuk, melyikünk bírja tovább !?
A poharak összecsendültek; akkor már mindannyian énekeltek , halkan, a lelkükből, a dal felszökkent a magasba, meg lágyan omlott össze ismét; az öt fiatalember azoknak az éjszaká knak egyikét élte át, amelyeket az ember nem felejt el soha többé .
Éjfél után két óra lehetett, amikor Simi felállt, és azt mondta :
- Urak, bocsássatok meg, eszembe sincs a társaságot megbolygatni , de lássátok, nekem reggel be kell mennem a hivatalba!...
Ti alhattok, ameddig akartok, mulassatok tovább is és jól!...
Különben is - tette hozzá mosolyogva mi lesz?..., különben is elmennék, mert Flórusz a többiekkel együtt engemet is el akar hagyni, és én sohasem szoktam megvárni, hogy engem hagyjanak el, én h agyom el az illetőt !
- Szoktad!? - kérdezte Merinszky mosolyogva, akinek lelkén még mindig ott rágódott az esti csatavesztés -, úgy látszik, kedvesem, hogy tégedet az emberek tömegesen hagytak el !
Simi megállott, és az italtól nedves szemével szomorúan nézett Merinszkyre .
- Bizony, pajtás, igazad van!
Engem sokan elhagytak!...
Mindazok , akiket én elhagytam!...
Csak arra nem emlékszem már, hogy annak idején ki kezdte meg az elhagyást: ők -e vagy én ?
Meghajtotta magát, és elment .
Lépései hosszan kopogtak a folyosón, és amikor újra csend lett , Burkovics újra énekelni kezdte halkan, lágyan :
Lehullott a rezgőnyárfa ...
Hajnali négy óra volt, amikor Jannischné bekopogott az ajtón, hogy nem tud aludni.
Akkor aztán feloszlott a társaság .
- Holnap este a Bristolban vacsorázom! - mondta Merinszky búcsúzóban -, ha kedved lesz, jöjj el!
Én már kilenc órakor ott leszek !...
Eljössz !?
- Nem tudom - felelte Flórusz -, nem jól érzem magamat!
Úgy látszik, megártott a bor !
- Aludjál sokáig, majd nem lesz semmi bajod !
- Igazad van, az majd mindent rendbe hoz !
Amikor a fiatalember egyedül maradt, kinyitotta az ablakot, hogy a kövér, barna füst kiszálljon .
Az a blakon pompás, jéghideg levegő ömlött be, fenn az égen tisztán ragyogtak a csillagok .
- Kedves barátaim, fényes csillagocskák, ma tőletek is búcsúzom , amíg új, más barátságot kötünk !
Érezte, hogy a feje szédül, de azért még megivott egy pohár bort , és aztá n hanyatt feküdt a pamlagon, hogy a hideg levegő elűzze a mámorát , mielőtt lefekszik .
Elnézte a szoba mennyezetét, a hideg légáramban reszkető kis pókhálófonalakat, a kopott, mályvaszínű girlandot, amelyen egy fiúcska üldözött egy fehér szemű, mérgesre borzolódott kandúrt, körül-körül a szobán, és sohasem érte el.
Mosolygott a gondolatra, hogy nem is tudott a lakótársairól, hogy azokat csak most ismerhette meg, amikor már el is kell válnia tőlük.
A kályha ajtaja félig nyitva volt, a csonkig leégett hasábok izzón parázslottak feléje, a kürtőben szilaj áriákat orgonált a szél, a koromsötét hajnalon olyan volt mindez, mintha a gyorsvonat mozdonya száguldott volna feléje.
Hirtelen aztán ott látta önmagát a hóval borított , végtelen térségek közepette, a gyorsvon a t fülkéjének meleg párnái között, amint az elröppenő havas házikókat, puszta fákat nézi, és elmerengve építgeti a tündérkastélyt, amelybe visszatér .
A szíve megtelt boldogsággal, hanem a szeme könnybe borult, és az izzó cseppeken keresztül nézve oly különö s volt minden: a mozdony lámpájának fénye ezer ágra futott szét , mint valamely óriási, izzó tűzcsóva, a csillagok megmozdultak, összefolytak egymással, meg újra különváltak, és végre lassú, fénylő özönben elhagyták az égboltot, és kígyózva, sziporkázva m egindultak lefelé, a nyitott ablaknak véve útjukat, hogy meglátogassák utoljára a hűtlen barátot.
Flórusz mosolyogva bólintott feléjük , kitárta karjait a mennyei vendégek felé, de amikor a csillagözön első, ragyogó szemecskéi megjelentek az ablak fekete ü r egénél, észrevette, hogy mindaz, amit lát: a hajnali mennybolt fehére, a szikrázó csillagraj, mindez annak az álomasszonynak a menyasszonyi fátyola, akit a szomorúság hajnalán ismert meg, akinek keble olyan, mint a hazai mezők hava, aki az uszályán a rég i álmokat hordja maga után.
És nyomában mint ragyogó kísértetraj hullámzott be az ablakon a fényes násznép, selyemben suhogó pompás asszonyok , leányok, frakkos gavallérjaik karjára támaszkodva...
Felemelkedett fektéből , hogy menyasszonya üdvözlésére siess en, de akkor valaki hátulról átölelte a nyakát, és a fülébe súgta :
- Ne hagyj el... itt vagyok !
Megismerte Piroska hangját, de nem tekintett hátra, hanem karjait a pompás ara felé tárva, hangosan rimánkodni kezdett :
- Jöjj, édes menyasszonyom, ments meg a h alálos ölelésből!...
Csak a tied vagyok, csak a tied kívánok lenni !
De a tündérasszony szomorúan nézett rá, ölelésre tárt karjai aláhanyatlottak.
Búcsút intett, azután felemelkedett a levegőbe, és a ragyogó násznép élén kilebbent ismét az éjszakába.
Az elhagyott vőlegény keblét a zokogás, az esdeklő könyörgés feszítette, de amikor fel akart kiáltani, a szoros öleléstől elhalt a szó a torkán .
- Ó, engedj el, engedj el, hiszen megfulladok! - suttogta , megfogva a leányka kezét.
De az ölelés csak egyre szorosabb lett, és Piroska csendesen azt mondta, jéghideg arcát az övéhez szorítva :
- Az enyém voltál, az enyém maradsz mindörökre !
Akkor aztán a mennyei fényesség elkezdett ismét aláhullani, a millió darabra pattant csillagok izzó, tündöklő szilánkjai káprázatos táncot jártak a jegyespár körül.
Aztán hirtelen fekete éjszakába merült újra minden .
Flórusz reszketve, fázva ült az ágya szélén, ahogy nehéz álmából felriadt .
Az ablak tárva-nyitva állt; a hajnal szürke fénye szomorúan csillant vissza az üres borosüvege k sötétzöld, hideg termetéről.
A nehéz füst még ott ült a sarkokban, az egész szoba nagy, hideg kripta volt, benépesítve az örökre elmúlt szépségek apró hulláival .
A fiatalember támolyogva a tükörhöz lépett, sokáig nézte ólomfehér, gyűrött arcát és a fakópiros nyakkendőt .
Akkor már tudta, hogy nincs tovább, tudta, hogy már csak egy útja van hátra .
Odament a szekrényhez, és elővette a revolvert, amit még az édesapjától kapott .
Amikor Jannischné az éles csattanásra besietett, Flórusz még ott állt a falhoz támaszkodva, csak azután rogyott le, fejét belevágva a szekrény élébe .
- Szomszédok!...
Szomszédok !...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE