IV. (A nagynéne.)
A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan terített asztalok , ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.
Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.
Hát mi van? - házikisasszony.
Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg, tele életkedvvel.
Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére.
Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet, sem kevesebbet.
És mindig azt szokta mondani:
És miként költé el jövedelmét?
Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot elvendégeskedett ; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett, páholyt és fogatot tartott .
Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.
A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh'sem hiányzott.
Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával színházba kocsizott , páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki.
Mindig választékosan öltözött , de soha nevetségesen.
Szeretett ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt.
A kit szeretett, egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól, kikkel jól van, hogy üldözzék.
A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak.
Ő aztán elkezdett beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán következő történetkével rekesztett be:
« Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly gazdag Torday Lajosnak.
Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt.
Igen uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és Lajosom elesett.»
Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni, valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.
Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:
- Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám.
- Aztán egy gyémántokkal kirakott arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre ragasztvák; a papir elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett, persze, negyven év ezt is megviselé.
Ez a Valeria szemeihez írt költemény vala.
A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy huszadik betű micsoda?
De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a becses ereklyét elővette és felolvasá.
Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.
A játszókörök megalakultak.
Zárai két agg delnővel és Valeria kisasszonynyal ült asztalhoz.
Valeria fejcsóválva mondá:
- Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.
- Dehogy rossz - ellenveté Zárai - de tudja édes néném, ő más véralkatú, zajosb társaságot keres.
- Soha se szépítse édes Zárai - mond az egyik delnő - Valeriának igaza van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.
- Azt nem, azt nem - mond hévvel Valeria - ő szeret, azt bizonyosan tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.
- E szerint - jegyzé meg a másik delnő - mi nem tetszünk neki; szerencse, hogy izléseink találkoznak.
- De nagysád - szólt Zárai - ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom.
Lehet -e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.
- Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön.
A mai fiatalság ! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig minden fiatal ember.
Zárai szerényen meghajolt.
- Ez nem akart bók lenni - folytatá a delnő - ez mindnyájunk véleménye, tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk különböztetni.
Valeria barátném önre büszke lehet.
Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.
- Még Kázmérból is lehet - jegyzé meg a másik delnő - hisz oly fiatal.
- Másfél évvel ifjabb nálamnál.
- No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne ragadjon valami rá.
- Adja Isten - mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.
Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott leányának , ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.
Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele játszott , kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott, hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá , következőleg Zárai játéka jó hangulatban tartá.
Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán lecsörömpölé.
Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése.
Zajosb lett a játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék.
Szegény leánykák kaptak rajta, hogy jött valaki , akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.
Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni, minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.
Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel mondá:
- Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.
- Miért ne lehetne, ha akart volna?
- Mert azt hallottam beteg.
- Még pedig komolyan - erősíté Hugó.
Valeria kezéből a kártya kihullt.
- Gyanítám - kezdé szünet után - különben meglátogatott volna ma, ő azt nem szokta elmulasztani.
Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!
Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s mondá:
- Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.
- Minden esetre - mélyen sajnálom.
- Lássa, kedves barátném - szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért megszólta - lássa, nem volt igaza.
- Nem hallja, hogy beteg?
- De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.
Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat csinált , türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.
Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde uralkodni , mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt.
Gyulát és Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak egymásra.
Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek eltávozni.
A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a terítés ellen is tömérdek kifogást tőn.
Végre szobájába vonult, de lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér! milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani.
Lehetne -e szerető fiú anyja iránt gyöngédebb?
És ő betegen fekszik ... tán veszélyesen? és el van hagyatva... oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?... de holnap máskép lesz.»
Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a késő éj csakugyan meglátszott.
- Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg számára.
- Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg.
Itt fogjuk ápolni , gondozni, s felette őrködni.
Az ágy melletti falat szőnyeggel vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a kárpitos.
Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell füttetni.
Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.
- De azt ne tegye nagyságod.
- Ne tegyem? tán nem érdemli?
Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút, mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.
- Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna -e rá okom? hisz oly nyájas, szíves - hogy bőkezű is, azt csak gondolá.
- No jól van, most lásson dolga után.
« Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni? oh! ezt túl nem élném, - okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, - és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni ?...
Gyula?... meglehet érdemes rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de őszinteségében nem bízom, s félek tőle , hogy képmutató.»
Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje leend a tisztelt nagynéne örököse.
Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.
Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót nyitván , álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.
- Hogy van Kázmér? - kérdé Valeria.
- Oh nagyságos asszonyom! - sóhajtá Döme.
- Öreg! te meg vagy zavarodva.
- Hiszen én nem tehetek róla.
Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom, hogy máskép menjen.
Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant bánatosan vállat vonított.
Valeria reszketve sietett az ajtó felé.
Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:
- Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.
- Öreg! elrémítesz - kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.