Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Mikszáth Kálmán
A beszélő köntös
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1122
Mondat
3195
Szó
22940
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
HATODIK FEJEZET A MEGCSÚFOLT VÁROS
Pintyő felállította a megtöltött mozsarakat a piacon; néhol nagy transzparentek készültek »Isten hozta!«
»Vivát!« s több effélék.
Az ékes szavú Fekete Pál éppen orációt magolt a méhesében, mely így kezdődött: »Ki ne hallotta volna hírét a bölcs tiszteletre méltó Senecának?«
(Természetesen mindenki hallotta, mert Fekete Pál uram mindig e tiszteletre méltó és bölcs férfiú mondásain élősködött.)
Bürüék a hegedűjüket gyantázták, szóval nagy készülődések történtek, még tán a harangokat is meghúzták volna, ha a jobbik eszét elő nem veszi Porosznoki uram mindjárt Cegléd alatt, s lóra nem ülteti Palit, a nyalka csikóst, vágtasson előre híradással, hogy otthon semmi komédiát ne csináljanak, mert ok a vígságra nincsen.
Nagy lehangoltságot keltett a fullajtár, mogorván, morcosan nézték estefelé az ablakokból és kerítések mögül az elöljárók bevonulását.
Nem volt egy árva »éljen « sem, csak a kutyák ugattak a szekerek után.
Hanem iszen jobb is az így, minek a csúfságot hizlalni, mikor úgyis elég nagy!
Még az este szárnyat eresztettek a budai események, hogy főzték le a kőrösiek Kecskemétet, azaz, hogy Kecskemét önmagát, mint vetett nekik végre a szultán csúfságra a sok drága ajándék, kincs viszonzásául egy kaftányt (ette volna meg) .
Szégyen, gyalázat!
De hogy volt szemük hazajönni azzal a kaftánnyal!
Másnap nagy tömegek gyűltek a városháza elé; a tekintélyesebb polgárok fölmentek a terembe, meghallgatni az út eredményét, hivatalos szájakból.
Minden nagy expedíció után ez volt a patriarchális szokás.
A közönségesebb nép, asszonyok, vásott suhancok künn duhajkodtak, visítoztak, idétlen hangokon keresve melódiát egy versezetnek, mely e pillanatban termett gazdátlanul a csőcselék száján:
Boldog lehetsz most már Kecskemét, Megkaptad a császár ködmenyét .
Egy pár arra menő nagykőrösi fuvaros még jobban emelte az ingerültséget.
Jól közéjük csapván a lovaiknak, azt kiáltozták a tömegnek csúfondárosan:
- Meleg-e a kaftány?
Biz az elég meleg volt az elöljáróknak odafönn.
Sötéten ültek a székeikben: némelyek, mint Inokai uram, ellágyulva, csak a főbíró szép barna arcán fénylett még bátorság és dac.
Az út eseményeit Porosznoki ecsetelte szépen komponált beszédben, kezdvén az istennel ( aki olyan sűrűen látogatja Kecskemétet, hogy immár idevaló lakosnak lehetne tekinteni).
Az ő súlyos bal keze alatt fogamzott meg bennük a plánum, mely a várost megmentette volna örök időre a sarcolásoktól.
Ők jó hiszemmel cselekvének (isten a látó benne), nem tehetnek arról, hogy a plánum dugába dőlt.
Igaz, ami igaz, tömérdek volt a költség, de azt gondolták, aki mer, az nyer.
Eleinte csöndesen hallgatták, és a csinos beszéd, úgylehet, megmenti vala a magisztrátust, ha a részleteknél, midőn Porosznoki nagy pátosszal festé: »és megjelentünk szerdán őfelsége a török császár előtt, ki fejedelmi ornátusban ült ott«, közbe nem kiált Permete Gáspár:
- Volt-e pipa a szájában?
Nagy derültség hasadt ki az arcokon, s innen kezdve egyik mosdatlan közbeszólás a másikat érte.
Gyorsan fogyott a tekintély.
Csak az első szikra fogja meg a szalmát, legott pernye aztán az egész.
- Elsinkófálták a tömérdek jószágot.
- Karbunkulus-ruhákat varrattak azoknak a perszónáknak!
Hivatalos kerítők!
…
- Drágaköves karikást, arany csákányt vittek.
Pocsékolták a pénzt!
- Csúffá tettek!
Éppen most jövök kívülről, azt kiabálják a nagykőrösiek a piacon : » meleg-e a kaftány!«
Ilyen szégyen a városunkon…
- Erre feleljenek kegyelmetek!
A szálas termetű Berkesi József felugrott, s kidagadt szemekkel, bömbölő hangon , fenyegető öklökkel dörgé:
- Mondjanak le!
Takarodjanak a zöld asztaltól!
Vészjóslón száz torokból süvített végig a termen a visszhang, mint a fákat szaggató orkán.
- Mondjanak le!
A felizgatott polgárok egyre szűkebb gyűrűben tódultak a zöld asztal felé.
Lestyák Mihály kivágta maga alól a széket, lekapcsolta mellényéről, hol egy láncon függött, a város pecsétjét, és odavágta láncostul a törvényasztalhoz, hogy az onnan a terem túlsó szögletébe gurult nagy csörömpöléssel.
- Itt van.
Nem kell!
S az ajtó felé sietett.
De útját állotta Putnoki Balázs.
- Nem úgy hékás!
Itt maradsz.
Én azzal vádollak isten és emberek előtt, hogy a város ellenségeivel trafikáltál, hogy anyaszentegyházunk oszlopait te juttattad Csuda kezére.
A város foglya vagy!
- Kinek a rendeletéből? - kérdé büszkén és hidegen Lestyák.
Meghökkent Putnoki, mintha a nyelvét vágták volna ki, Lestyák pedig eltávozott , becsapva maga után a teremajtót.
Sorba keltek fel most a többi elöljárók, meghajolva a közakarat előtt.
Letették hivatalukat.
A beállott káoszban utat lökdösött magának az elnöki székig Berkesi József uram.
- Én azt indítványozom, hogy míg érett megfontolás után új tisztikart választunk , három tagból álló bizottság vigye a város ügyeit ideiglenesen.
Egy katolikus, egy kálvinista és egy lutheránus polgártársunk.
- Helyes! - rivalgott a sokaság.
Nyomban kikiáltották mind a hármat, Holéczi Sámuel, Putnoki Balázs és Berkesi József uraimékat.
A triumvirátus addig is, míg a tömeg feloszlanék, a szomszéd benyílóba vonult tanácskozni, s első határozata volt a Lestyák Mihály elfogatása.
Sírt-rítt az öreg Lestyák, amikor szíve büszkeségét, az ő Miskáját elhurcolták a tömlöcbe.
Először a vasalóhoz kapott, agyon akarta verni a hajdúkat, mikor azt kicsavarták a kezéből, a bibliából szedett elő a helyzethez alkalmas mondatokat, s mint valami mennyköveket vagdosta a Pintyő Gyuri meg a Muska Pista fejéhez.
- Nem kell a dolgot sokba venni, édesapám - mondá kissé bosszúsan az exfőbíró -, ez se tart mindég.
- Megkeserülik még ők ezt! - kiáltá ökleit fölemelve, mint egy színpadi hős.
- Jaj neked Kecskemét, miképpen jaj volt Sodomának és Gomorának.
- Ránk mosolyoghat még a szerencse - vigasztalta Miska.
- Szerencse? - és az öreg megint elpityeredett, mint egy vén anyóka.
- A szerencse is istennő, olyan asszony, mint a többi asszony.
Mindég új emberek után fut.
Akivel már egyszer szeretkezett és elhagyta, vissza nem tér ahhoz.
Majd kétségbeesetten, egy őrült mozdulatával kapta fel az ollót, s egy gyönyörű tafota dolmányt, amit éppen most varrt meg, elkezdett dirib-darabra szabdalni , rekedten hörögve:
- Romolj kutya, hasadj kutya!
Hadd legyen vége a világnak.
A világnak ugyan nem lett vége, csak a dolmánynak, és szegény Miskát is bizony elhurcolták a városház dohos börtönébe.
Utána iramodott, de a kapuajtónál megrogyott vén lába, és csak a küszöbről kiabálhatta:
- Ne félj, édes fiam, kiveszlek én onnan, kijárom én a te szabadulásodat.
No bizony, nagy dolog is volt az akkoriban!
Elment az ember a budai basához , kieszközölni egy kis parancsot, hogy nyomban eresszék szabadon.
Ha a budai basa szíve meg nem lágyult, akkor elment az ember a szolnoki basához, annak a parancsa is érvényes.
Tegyük fel, hogy a szolnoki basa is rossz kedvében találtatnék, akkor a kalgai szultánt tanácsos felkeresni, vagy átrándulni Fülekre az alispánhoz, sőt a legrosszabb esetben a Csuda uram is elrendelheti a kibocsátást, ha ugyan nem a legegyszerűbb nagyságos Koháry Imre uramhoz fordulni Szécsénybe.
Ezek az érdemes úri személyek mindnyájan parancsolnak Kecskeméten.
Éppen kapóra jött ajánlkozni valami vándorló legénycse, csinos, bizalmat keltő fickó , most már bízvást nyakába veheti Lestyák uram a tarisznyát és a fentebbi névsort ( amelyiket előbb találja közülök), a fickó addig vigyáz a házra, átveszi a megrendeléseket, és szóval tartja a türelmetlen kuncsaftokat… az Erzsike szolgáló pedig főz neki és szemmel tartja, mi lakik benne.
»Hanem aztán, öcsém, Lackó (ugye Lacinak hívnak fiacskám?), ne csintalankodj a leánnyal, óva intlek, mert az nekem a keresztlányom.«
Így ment az öreg, és sokáig oda volt; csak a java tél vetette haza.
Az idei Márton-lúd csontja erős zimankós telet jósolt, de az is volt.
A hadakozó felek sok nyomorúságot állottak ki.
A Thököly uram vitézeiből száz darab fagyott el karácsonyig.
A tavalyi rossz esztendő miatt az élelem is szűkecskén volt, nemcsak fáztak a katonák, hanem amellett éheztek, nem csoda, ha néhol kegyetlen volt a fellépésük.
Azon az estén is, mikor a vén Lestyák hazakerült a budai pasa fermánjával, egy időben vele jött a város alá a gonosz hírű kalgai szultán egy csapatja Olaj bég vezérlete alatt, tömérdek rabszíjra fűzött nőkkel és férfiakkal, s lovas emberektől beküldte a parancsot a triumvirátusnak:
»Hitetlen kutyák!
Ha holnap délelőtt nem küldtök be nyolc szekér kenyeret, negyven ökröt, húsz szekér fát és négyezerötszáz váltó forintokat, délután magam megyek be értük a katonáimmal, és a kecskeméti bíró fejeiből levágok kettőt, mert elég a bírónak egy fej.
Jól megértsétek!«
Lett nagy ijedtség a városházán.
A hajdúk lóhalálban futkostak házról házra, hogy kenyeret süssenek a hatalmas Olaj bégnek, hogy a fát összeharácsolják, de legnehezebb volt kiteremteni a pénzt, mert a város ládája üresen állt.
Egy ilyen érvágást nemigen bírnak most el.
Dúlt képpel találta őket Lestyák Mátyás, midőn sunyi alázatossággal besompolygott ( mert ilyen volt az öreg, mikor neki állott feljebb).
- No, mit akar? - kérdé Putnoki nyersen.
- Eljöttem azért a fiúért, nagy jó uram.
- Miféle fiúért?
- Hát a fiamért.
Hazaviszem szegénykét.
- Már ha eresztjük tudniillik.
- Már persze, persze - szólt az öreg büszkén, és kiteríté Putnoki uram elé az Ibrahim basa levelét.
- Egyébiránt amint akarják kegyelmetek.
A basa levelét átfutván, megadta magát a triumvir, sőt még a tarkójához is odakapott ijedten, mert a jó budai Ibrahim soha ki nem verte írónádjából a tintát anélkül, hogy egy kis kedélyességet ne vegyítsen a komoly sorok közé.
Most is volt néhány szó: »Úgy látom, nagyon viszket a nyakatok.«
- Ez már más - szólt a triumvir megjuhászodva.
- Engedelmeskedünk a parancsnak.
Most azonban késő este van már, a porkoláb sincs itt.
Majd kieresztjük Mihály öcsénket reggel.
A szabó hazament, de a pirkadó hajnal már ott találta a széképület kapujában.
Pedig cudar idő volt, nagy köd gomolygott, és a hó is pilinkélt csöndesen.
Elég korán jöttek be a város urai, főképpen Putnoki, kinek egy jó gondolata támadt az éjjel; sietett, hogy kitálalhassa társainak.
- Nem jó dolog lesz az, ha Lestyák szabadlábra jut.
Sok ésszel, sok furfanggal van a koponyája megbélelve.
- Kemény koponya, az igaz, de a szandzsák basával mégsem húzhatunk ujjat.
- Nem gondolom én se.
Szabadon eresztjük, de olyan helyre küldöm, ahonnan vissza nem jő többet.
Csak bízzák kegyelmetek rám!
Az utcák szokatlanul korán népesedtek.
A lakosok részint batyukban, részint talyigákon szállították féltett holmijukat a távol eső tanyákra.
Olaj bég fölbukkanása a láthatáron rémületbe öltözteté az arcokat.
Mert a derék Olaj bég, szó , ami szó, nem volt afféle szatócs, mint Csuda uram, vagy a piszlicár Dervis bég, kik egy pap vagy szép leány elrablásával beérték.
Az emberséges Olaj bég nagyban dolgozott.
Ritkán jött, de ha jött, egy egész utcát magával hajtott rabságba , asszonyostul, gyerekestül, mindenféle pereputtyostul, a lovakkal, barmokkal egyetemben, nem hagyva hátra mást, mint a sertéseket, amely tisztátalan állatok ellenkezésben állanak a Szent Koránnal.
Ilyen ember volt Olaj bég, ezt meg kell neki adni.
Követeléseinek hírére egyenkint szállingózának a főemberek a tanácsházba: egy kis pénzt hozott az egyik, kenyeret, fát jött felajánlani a másik, már korán reggel.
A rossz hír jó ébresztő.
Sokan sopánkodtak, csörögtek-morogtak, mikor Putnoki uram kiadta a rendeletet, hogy Lestyák Mihályt vezessék elő a tömlöcből.
Egy kicsit haloványan jelent meg, de a fejét emelten hordozá.
- Lestyák Mihály! - szólt a triumvir ünnepélyesen - szabadon van eresztve!
Elégedetlen zúgás támadt a teremben.
- Nagy pátrónusa a budai vezér - jegyzé meg az előbbi gúnyosan.
Lestyák semmit sem felelt.
Ideges mozdulatot tett, mintha távozni akarna.
- Nem oda, Buda.
Várjon még!
A budai basa nem a római pápa, ex-főbíró uram, zárakat nyithat, csukhat, de bűnöket fel nem oldhat.
Azokat le kell vezeklenie.
Idegbántó csönd lett; lélegzet-elfojtva várták a következőket.
- Határainkon áll a kegyetlen Olaj bég, odaát a Csalános taván túl.
Nagy sarcot vetett a városra, melyet ma délig kellene átküldeni, de lehetetlen.
Hát tudja-e , Lestyák Mihály, mire ítéljük most?
- Majd megmondja, kegyelmed, ha akarja.
Putnoki Balázs gonosz nevetéssel folytatá:
- Elhozta ked a híres köntöst, hát már most lássuk, mit tud vele csinálni.
Felhúzza , és a bég elé megy benne.
Miska szíve összeszorult.
Ez váratlanul jött.
Majdnem megingott a lábain.
De hirtelen erőt vett.
Mintegy magának mondá: »Nem szabad megijedni, nem szabad, nem szabad…«
Szíve erősen dobogott, hangja csuklóvá, érctelenné vált; de a közömbösség festékje rajta volt.
- És mit mondjak a bégnek?
- Mondja neki, hogy elégedjen meg a sarc felével, de azért is várjon egy-két napig , míg összeszedjük.
Vagy pedig, teringette, ajánlja fel a kaftányt, mely ötven lovat , száz ökröt és mintegy négyezer aranyat képvisel.
Meg lesz elégedve, he- he- he, és ami még visszajár, azt hozza el kegyelmed a város pénztárába, ha- ha- ha.
- De hisz az engem menten karóba húzat, vagy rabszíjra fűz.
Putnoki vállat vont:
- Az már a ked baja.
- Úgy? - fakadt ki Lestyák keserűen.
- Igazán erre ítélnek?
És révedező szemekkel nézett szét a triumvireken, a város fehér hajú aggastyánjain .
Azok mind a fejeikkel bólintgattak, hogy igazságos az ítélet.
Elrettentő példát kell mutatni a közvagyon könnyelmű fecsérlőinek.
- Vigyenek inkább vissza a börtönbe - szól önfeledten, de legott megrestellte.
- Pedig mitől fél úgy? - elméskedett csípősen a triumvir - hiszen a kaftány rajta lesz!
Nagy hahota zuhogott fel erre, és piros vér szökött a Lestyák arcába.
- Nem szoktam félni - mond kevélyen.
- Mikor induljak?
- Még délelőtt, mihelyt megteszem a rendeléseket.
Nem akar addig kegyelmed meggyónni?
- Nem.
Az öreg szabó kétségbeesetten kiabálta be a várost, milyen hallatlan injuria, fiát a tatár had torkába küldeni.
Meghallgatás s védelem nélküli halálítélet ez!
»Ne engedjetek, jó emberek, ilyen igazságtalanságot.
Gondoljatok arra, hogy mennyire szerettétek őt ezelőtt három hónappal.
Csináljatok zendülést, fogjatok fejszét , vasvillát, jertek, vezetlek benneteket, lesarlózni a »háromlevelű lóherét.«
(Ez volt a triumvirátus csúfneve.)«
Egy ököl se mozdult; hiszen gyökerük csak az élőfáknak van… Legfeljebb a rozmaringos , muskátlis ablakokban komorodott el egy-egy pirosló barna vagy szőke leányarc, s röppent el talán egy bús sóhaj a viráglevelek közt: »Szegény Lestyák Miska!«
Aztán csak tovább is ott maradtak lesben azok a szép arcok.
- Mikor jön?
De szeretném látni abban a kaftányban.
De sokáig nem jön.
Éppen nyergelték már lovát a városház udvarán.
Könnyedén pattant fel reá, pedig egész bokájáig alkalmatlankodott a zöld selyem köntös.
Még fütyörészett is, mikor a kengyelbe tette a bal lábát, hadd emlegessék sírva-ríva a nóták kétszáz esztendeig , hogy miképpen indult utolsó útjára…
Két drabant is lóra ült, kivont karddal poroszkálva mellette két oldalt.
A hátulsó kapun mentek ki, a mellékutcákra kerülve, hogy az összeverődött kíváncsiak ne rikoltozzanak, ne nevetgéljenek.
Hiszen siratni való dolog ez!
A triumvirek az ablakból nézték, ameddig láthatták a gömörödő köd miatt.
Putnoki uram jókedvűen dörzsölte kezeit.
- No, ez se hallja többé a kecskeméti tülköt!
(Mert hogy tülköléssel volt szokás jelezni Szent Miklós tornyáról a delet.)
Majd élénken fordult az összegyűlt polgárokhoz:
- Most pedig siessünk szekerekre rakni a sarcot, hogy amint Olaj bég dühre gerjedve , a város ellen indul, már útban találja a szállítmányt.
A drabantok csak a város végéig kísérték Lestyákot, ahogy a száműzötteket szokás.
Úgy volt utasításban.
Mert egész odáig úgyse mehetnének, kár volna a drabantokért.
Meglehet, Lestyák se megy, meglehet, elkanyarodik valamerre, nagy a világ, és négy széle van - de hát úgyis jó, meneküljön, ha akar, csak itt ne legyen láb alatt.
Ugyan rosszul ösmerték.
Amint ott lépkedett egyedül azon a végtelen hólepedőn a Csalános felé, gondolta magában:
»Elmegyek, el kell mennem.
Ha nem megyek, örökre halott vagyok gyáva híremmel; ha elmegyek, még vissza is jöhetek.
Olaj bég okos ember; a holtaknak semmi hasznát se veszi, az élő ember neki portéka.
Rabszolgákkal kereskedik.
Legfeljebb fogságra hurcol.
Mindenesetre elmegyek.«
A kaftány egyik lelógó szárnyával megcsapkodta a gebét, mitől felbuzdult egy kicsit a szegény pára.
Isten szépen fölvitte a dolgát, tegnap még a városi száraz malomban keringett, ma már lovagot visz.
(Elég jó az a tatárnak, gondolták a triumvirek.)
»Vesztőhelyre küldenek!« sziszegett magában az utas, s bosszútól forrt a vére.
Fölemelte az öklét.
»Hej, csak haza kerülhetnék még!«
Aztán egy kegyetlenet rúgott a paripán, aki azt egész megadással tűrte a triumvirek helyett.
Csípősebb szél kezdett fújni.
Ez a Csalános tavától mérgesedik.
Sőt hallani lehet már távoli zsongást-bongást; az a tatár tábor zsivaja.
Menjünk, tátos, menjünk!
Szemben, egészen közel egy szárnyék barnállott.
Nádból font , hordozható fal, ahol a »jószág« szokott telelni, de mely inkább csak a szél ellen oltalmazza.
Amolyan elhagyott szárnyék volt, csak egy szöglet állt belőle.
(A nád szerencsére nem volt fölvéve a tatár értékek közé, mert különben az se állna ott.)
Éppen mellette kellett ellovagolnia Lestyáknak.
Látta lóhátról, hogy egy széles fekete kalapú, köpönyeges férfi áll a szárnyékban; talán a szitáló hó elől vonult oda.
Az ember kijjebb jött, és rászólt:
- Álljon meg egy szóra, Lestyák Mihály uram.
Lestyák oda se nézett, azt felelte nagy mogorván:
- Nem tud ked nekem olyan szót, amiért megálljak!
- Én vagyok, a Cinna.
Mégis volt hát egy olyan szó, ami megállította, amire leugrott a lováról.
- Szerencsétlen leány, hogy kerülsz te ide?
Ejnye, de milyen csinos fiú vagy.
(És elmosolyodott bágyadtan, szomorúan.)
- Jó, hogy leszállt kegyelmed arról a lóról, mert úgyis én ülök fel rá.
Jöjjön ide a szárnyék alá de íziben, hadd húzzam magamra azt a kaftányt.
- Megbolondultál?
- Mindent meggondoltam, mihelyt hallottam otthon, hova küldik.
Ha kegyelmed megy el , vagy megölik, vagy rabságba viszik, igaz-e?
- Mondasz valamit, Cinna!
De milyen csodálatos az, hogy itt vagy.
Zavartan nézegette, nem tudott vele betelni.
- Ha megölik, akkor senki se támasztja fel többé.
- No, már az meg éppen igaz.
- Ne tréfáljon most, szörnyű ember!
Ha rabságra viszik, senki sem váltja ki, az elöljárók is akadályoznák.
Mihály kedvetlenül harapdálta az ajkait.
- De ha én megyek el, kiadva magamat Lestyák Mihálynak, és ha meg akarnak öletni , észreveszik, hogy nő vagyok, s a nőt nem bántják a tatárok, kiválthat kegyelmed; ha pedig csak rabságra visznek, akkor meg éppen kiválthat Lestyák Mihály gyanánt.
Ide hát szaporán azzal a köntössel!
S amíg így beszélt hízelgő édes hangon, már le is húzta róla.
Mihály ellenkezett:
- Nem, nem!
Hová gondolsz?
- De Cinna érvelése hatott rá.
- Ez így van, meglehet, így van!
- Megdörzsölte a homlokát.
- Kiváltlak, hogyne váltanálak ki!
Az mondod, úgyis tartozol nekem egy élettel.
Hallgass, nem úgy kell azt fölvenni.
Ne okoskodj, leány .
Megállj még.
Magam sem tudom, mit csináljunk.
De a leány nem állt meg; már rajta volt sugár termetén a kaftány, s a másik percben ott termett a ló hátán, mint a könnyű pehely.
A harmadik percben elnyelte a köd, Lestyák utána futott dühösen.
- Megállj! - kiáltá, s messzire mennydörgött a hang.
- Nem eresztlek!
Parancsolom , megállj!
Hanem iszen beszélhetett már annak.
Egy percnyi gyöngeség, s a hiba el volt követve .
Egy percnyi gyöngeség nagy emberek bukásának a magva.
Ment a leány, s meg sem állt, csak a tatár tábornál.
- Vezessetek a vezér elé.
Én Lestyák Mihály, a kecskeméti követ vagyok.
- Szállj le a lórul, jó ember, oda vezetlek - ajánlkozott egy zömök tatár jó magyar kiejtéssel.
- Ugyancsak rossz paripát adtak alád a kecskeméti bírák.
De éppen itt jő urunk, Olaj bég, Allah soká fényesítse szakállát.
Valóban a brontes termetű Olaj bég közeledett egy szép pej lovon; éppen szemlét tartott volt a csapatai felett.
- A kecskeméti követ van itt, hatalmas bég! - jelenté az előbbi zömök fickó.
A bég végigtekintett figyelmesen a követen és a köntösén, aztán szelíden mondá:
- Fordulj meg kérlek, derék fiú, ha meg nem bántanálak vele.
Cinna megfordult.
Olaj bég most már hátulról vetett a kaftányra egy pillantást.
Azzal leugrott fürgén lováról, leborult Cinna előtt a földre, és megcsókolta a köntös szegélyét háromszor .
Cinna csak bámult rá nagy fekete szemeivel, azt hitte, álmodik.
- Allah nagy és Mahomed az ő prófétája.
Mit parancsolsz, Kecskemét város követje?
Alázatosan és meggörnyedve állt előtte.
Cinna habozott egy kissé, majd szilárd hangon mondá:
- Hagyjátok el Kecskemét határát még ez órában!
Olaj bég égre emelé aluszékony birka szemeit, majd hátra fordult a sereghez , harsányan kiáltva:
- Indulunk!
Nyergeljetek!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE