Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Mária évei
Keletkezés ideje
1913
Fejezet
10
Bekezdés
885
Mondat
3439
Szó
41972
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
3
Hámor, július 23.
Igen, a városból írok még mindig; csak augusztusban települhetünk át két hétre a szomszéd kis fürdőzugba.
Azt mondják, unalmas és szegényes - de tán nincs ott por és meleg.
- Különben mindegy; be lehet hunyni a szemem mindenütt és gondolni fenyőtollas, sötét hegylejtőkre, tarka és üde majorságokkal buckázó víztajtékra, facifrás, szép erkélyekre, friss, hűvös kék- zöld- fehér tájékra .
Vagy még inkább a tengerre, amit sohase láttam; fehér sirálymadarakra és fehér , puha csipkés asszonynapernyőkre a strandon.
Az Ön jachtja, Seregély - mikor fog kirepülni?...
Itt szürkék már a falevelek a portól; nehéz csendesség tikkad az utcákon és tehetetlen, siket unalom; ebben a percben a házalófagylaltos kordéja csikorog végig a hőségtől lágyult aszfalton odakinn, és hallom az elnyúlt , siralmas dallamú kiáltást; olyan, mint egy nagyon szomorú, agyonfárasztott állaté, mely öntudatlanul előrebaktat.
Istenem, ha tudná - mennyire kívánom én már a teljes rezignációt!
Mert még mindig nem jött el, és néha azt gondolom, kicsit sem vagyok okosabb , mint mikor - több, mint egy éve - a kemény, szigorú tanácsaival útnak eredtem .
Akkor azt írta, ne várjak sokat az évektől - és valami belülről is késztetett erre, valami rejtezkedő, ijedős vagy dacos strucchajlam, hogy hamar, hát hamar csak homokba a fejem, ne is lásson meg engem, és valahogy ki ne szemeljen engem a sors, mert bármi is jöhetne, úgysem jön semmi méltó.
Azt hittem, nincs bennem egy gyűszűnyi igenlés - és most, ezen a sivár kiégett nyáron, mintha legtitokban mégis lázadna bennem a csalódottság, hogy lám, az év valóban semmit sem hozott .
Becsületesen, istenigazában semmit.
De hát mégis - csakugyan rend=" italic " > vártam volna?
Kérem, könyörgöm - legyen hozzám megint egyszer nagyon kemény és szigorú.
Tudom - heteken, hónapokon át egy hangon zakatolom bele a lelkembe, hogy semmire sincsen jussom; miért is volna, miféle érdem vagy kiválóság révén?
- De lám, Ön is ahelyett, hogy türelmetlen vállrándítással végezne velem - továbbra is jó és törődik a hóbortjaimmal, és válaszol a szegény, ügyefogyott leveleimre.
- Miért teszi hát?
Valamit elvégre is gondolnom kell magamról!...
Nem, nevessen ki, bús tréfa ez; és Öntől a nagylelkűség egy szeszélye.
Néhány kérdésére akarok felelni, mint ahogy az orvosnak felelnék - tán nem könnyen, de minden jószándékommal őszintén.
- A családommal itten - (az anyámat és a húgomat értem) - semmi szabad szemmel látható differenciám nincsen; nagyon szeretnek, és nagyon szeretem őket - és a felelősség százszoros súlyát érzem magamon e szeretetért, teljes függést ez együttérzésből, minden lépésemmel.
Én sohasem kísérletezhetném az életemmel semmilyen irányban, mert az édesanyám szívével kockáznék - nem tehetném ki magam semmi kétes esélynek, mert ami ütés érhetne, ha magam bíróbb volnék is -, százszor rezonálna ebben a mindent felfokozó és súlyosító szolidaritásban.
Ó, azelőtt, atanulóévek idején majd megfullasztott néha a honvágy utánuk, és most sokszor súlya van rajtam ennek a fedezettségnek, mert véd és kötelez.
De nem bírnám túlélni az elvesztésüket.
A másik kérdése a szerelemre vonatkozik.
- Nem, nincsen, nem is volt idáig !
Csodálkozik: igen, huszonharmadik évemet élem.
Tudom, ízetlen bújósdi ez, amit az élettel játszom; vágyom a szenvedélyre, és reszketve rejtőzöm tőle.
Érzem , mit jelentene az nekem.
A legendás fekete mágiára kell gondolnom és a kis lágyviaszképmásokra egy idegen lény hatalmában, ki néha tűvel karcol végig a szíven.
Okom van félni, minden hajlam megvan bennem és minden vágy, hogy hatalmába essem egy méltóbb valakinek, tőle függjek, és általa legyek végtelenül sebezhető.
Tudom, hogy a szerelem volna legfontosabb az életemben, és egyébre alkalmatlan értékeimet csak az bonthatná ki; de odáig, hogy az rend=" italic " > Örömet is látni tudjam mindezeken át - még sohasem jutottam el gondolataimban.
De hát mindenáron kell, hogy ezen forduljon meg az életem ?
Csupán azért, mert egyéb, kiemelő és felszabadító eszmény nincs számomra, ugye ?
Valaha a művészetre is mertem gondolni; ó, már régen beláttam, hogy gyereklány-hiúság volt az.
De hiszen itt én elvégzem a dolgomat elég tűrhetően , furcsa kis tankönyveket forgatok meg a kezemben és furcsa kis pénzeket, amikről azt mondják, a munkámmal szereztem, és lassankint szebbé tehetem majd azok életét, akiket szeretek.
Mit akarok hát?
Férfiembert az én helyemben miért nem bántanának ezek a diszharmóniák?
Ha minden csak így folyik is - később csinos és nyugodt élet áll előttem -, valami fejlődés tán; messze tájak, városok látványa, szép könyvek, finom holmik; a családom és az emberek szeretete .
Ilyesmikre céloz Ön, jól tudom.
De én zavaros és tévelygő teremtés vagyok, és oktalan, csúnya, kicsiny tűszúrással kapott ma az érzésembe egy apróság.
A húgocskám néha titkolódzó, sugaras mosollyal öltözik friss, fehér ruhába, és nagyos koszorúba fésüli a szőke haját; és én tudom, hogy valakire vár ilyenkor, aki az ő kedvéért jön ide.
- Én soha barátságos jóindulatnál egyebet nem éreztem az iránt a fiatal férfi iránt; - nem is tudnék, természetesen .
Egyszerűen csak: rosszá, elégedetlenné tesz ez a magamra-utaltság.
Én nem vagyok elég független, elég erős, elég ember, hogy az életem súlypontját önmagamba helyezhessem.
Csak egy apró szegényke asszony!
Kérem, ha egyszer valamikor írna még nekem, legyen hozzám nagyon szigorú, és ne kíméljen.
Önt most már talán szép, tarajos vizek fölött repíti valami jószagú szél; szabadon és kacagva, hajadonfőtt viaskodhat játékveszedelmekkel, hanyag kényelemben fellélegezhet minden köteléktől, egyedül lehet, álmodozhat, apró csínyeken mulat, vagy terveket épít...
Megértheti-e az én idegességbe fülledt , oktalan, szomorú tusáimat?
És a sok jósága ellenére újra kérdem, hogy mi jogon zavarom velük?
- Érzem, most jó néhány ilyen hosszú, bolondos episztolát fogok írni Magához az - asztalfiókom számára, míg egyet majd megint el merek küldeni .
Ne nehezteljen, kérem!
Szép, szabad, teli, pihentető nyarat kíván szeretettel és hálával: Mária.
Augusztus 22.
Vettem a szép kártyákat, a hajója képét; a pompás svájci tájakat is.
Sejtettem , hogy csak útból hazaérkezve kapja kézhez utolsó levelem; így is annyira köszönöm, hogy azonnal válaszolt.
És hogy így válaszolt.
Hát valóban el merjem hinni, hogy nem untatják; - hogy érdeklik az én zavaros tépelődéseim, alaktalan sorsom és magam!
Igen, igen - ha akarna lenni, egyedül Ön lehetne számomra az a " kímélő, erős és önmagában mindig biztos barát".
Nem is hiheti igazán, hogy erre még engedelmet kell kérnie tőlem, vagy, hogy lehetne valaki a földön, akit elébe helyezhetnék ebben.
"A Nő szelleme viaskodik, esdekel, lázad és lelkendez felém mindennél érdekesebb soraiban; és én kábultan érzem, hogy kérdéseire nincs nyugtatás...
Hiszen harcosan, talpig fegyverben áll egymással neme és nemem..."
Miért írja ezt , Seregély?
Én azt hittem, az ember kérdez és keres menekvést bennem az asszony zűrzavarai, félbemaradtsága, alaktalan nosztalgiái elől!
De talán ebben is Magának van igaza.
- Ó, ha csakugyan hatalma volna elzárni engem abba a "zöld dióburokba" - vagy inkább az üvegkoporsóba a másik meséből - abba, ahol Hófehérke elrejtezve pihent.
Az élet csakugyan túlságosan konzekvens - nagyon is egyenes vonalakkal határolt nekem.
De úgy látszik, végig kell csinálni - és Maga egy-egy biztos, nyugodt lendülésű és szelíd -, távoli gesztusával mindennél inkább segítségem tud lenni ebben.
És mégis oly különös, amit ír... hogy talán egy kellemes házasság... hogy védelem lenne és megnyugvás.
- Istenem, de hát milyen veszélyekre gondol?
Azt hiszem , mégis félreért egy kicsit engem.
Hiszen azon - gondolatban rég túl vagyok én.
- Ó, nagyon szomorúvá tesz - de bizonyos, hogy semmit sem hasonlítok azokhoz a csupa jellem, következetesség és lelki egészség asszonyokhoz, akiket az új regényében annyi művészettel és látható csodálattal rajzol, ez erősvonalú és világos lényekhez, akik igazi zátonyok közt eveznek igazi bajokkal verekedve , kudarcuk csak az élet természetes erőelosztódása, sorsuk kérlelhetetlen, de világos és önmagában lel megbékülést, mert csupa törvényszerűség.
Az ő számukra a házasság csakugyan sok mindent megold vagy kibékít legalább; problémájuk az " új asszony" elhelyezetlensége és ütközései a mai életben, ugye...
Én irigylem őket azért - volt társnőimet is irigylem; ők megalkuvások árán így vagy úgy révbe jutnak majd...
De hát nem gondolhat egészen másfajta, bensőbb ellentétekre?
Azt hiszem, nekem nem volna jobb dolgom egy más, sokkal elkészültebb korban sem; nekem önmagammal van legtöbb bajom; - én magamnak fájok...
Én sem értem egészen!
Talán a "természet" sem olyan általános - van benne néhol hiba, eltérés vagy fölösleg; - halálraszülöttség, mely zavart okoz .
Tán egy messze jövőbeli törvény felüti a fejét száz és száz évvel előbb...
Ejh , milyen hóbortos, éktelen gondolatok ezek, szinte megijesztem, ugye?
Hát persze , én is "más" vagyok, mert mindenki más, mint a többi; ebből nem szabadna olyan nagy dolgot csinálni.
Bizonyosan a házasságok is, például, nem egyformák, és sok variációt enged "az emberi intimitások e kipróbált formája, melyet külsőségek jóltevőn védnek és takarnak kifelé..."
De el tud-e képzelni hát egy olyan együttest...
Istenem, hogy is próbáljam kimagyarázni... amely két összevágó és állandóan diszponált lény eszményi felfokozódása az életművészetben - nemes és finom szürcsölése minden szépségnek, jelentéktelen dolgokban - öltözetek színében, illatokban, apróságokban, szavakban és mozdulatokban -, folytonos megünneplése reggeleknek, deleknek és alkonyatoknak - a világ minden világításának és szűkmarkú szépségeinek!
És mindezt valami rend=" italic " > tudatos mámorban, tökéletesen, soha nem hibázón!
- De kibírhatná-e ezt ember, ki a "föld terményeivel él?"
Nem vagyok eszelős, hogy ne tudjam, hova vezetne, még ha volna is a világon társam ezekben az igényekben, még ha rám találna, és akarna is engem.
Hisz elmerülne minden kiejtett szó, melyre árnyalatok, érzések és jelentőségek ilyen kristálytömege rakódnék lényünk sűrűjéből.
Ó, igen - csak egy kicsinyt magasabbrendű élethez is, tudom, hogy az anyagi lehetőségek... de nem, meg akkor is - ember képtelen volna erre, elfáradásoknak és betegségeknek kitett , pongyolaságokban pihenést lelő.
Tán én magam sem... ó, egészen bizonyos !
Nevessen ki nagyon!
Hisz ahogy most élek - semmitől sincs távolabb, mint ettől ; és így, egyedül - lássa - bírom!
Sőt, minél teljesebb szürkeséget, zavartalan homályt - hogy lehunyhassam a szemem, és mindent végigálmodjak - így , elszigetelődve, a magányban hallgatódzva.
De azzal az emberrel, akit szeretnék - aki szeretne!...
Nem bírnám.
Én teljességet akarok, és az nincs az idő telésében - ez örökké öblögető, elmosó, újuló és zavaró változásban.
Hát jó!
A képzeletem beéri félórákkal vagy percekkel; és ha én boldogságot vagy teljesülést rajzolgatok magam elé - legkezdettől fogva mindig csak úgy gondoltam; egy jelenet, valami betetőzés, összetalálkozás, felismerés - percnyi, csodás felemelkedés -, és aztán hulljon vissza minden a homályba, de nyomtalanul.
Két ember elindul a föld két ellenkező pontjáról, összetalálkoznak egy napra egy lakatlan, gyönyörű szigeten, másnap visszatér mindegyik oda , ahonnét való, anélkül hogy megnevezné magát.
Lohengrinnek el kellene mennie , mikor Elza megkérdezi...
Most pedig éppen eléggé kifárasztottam magát, és mindörökre elijesztettem tán.
- Ne törődjék ezekkel, kérem, és ne változzék meg irányomban.
Hisz épp azért olyan igen nagyon sokat jelentő nekem a barátsága - és a művészete is; mert a nyugodt , világos, derűs erőt jelenti; de azt a nyugalmat, mely már rend=" italic " > túlvan a harcokon, azért értékes.
Maga bizonnyal elkészült már az életével; én pedig a fegyelmezettsége és világossága e szép, ragyogó szintje alatt próbálom megsejteni és rekonstruálni magam számára a volt szakadékok és alvó kráterek vonalát.
Meggyűlöl ezért?
Nem szabad.
Hisz én annyira adódom - olyan szertelenül néha, hogy belerémülök -, sohase tudnék még másvalakinek így .
Nem tudom, észreveszi-e, hogy mennyi fullasztó visszafogottság tör gátat ezekben a kuszaságokban.
- Én a maga írásművészetében az elhallgatások, forma-egészség és a híres, úri objektivitása mélyén sokszor vélem és próbálom meglátni azt , amit gőgösen önmaga számára tart meg.
Ha nem akarja, nem gondolok többé erre.
- Ugye, megőrzi barátságban és nem fogja félreérteni: Máriát.
Szeptember 16.
Ma érkezett hozzám az új balladáskönyve; sokszor, sokszor köszönöm! és a dedikációt; - az Ön "hétfátylas szívű barátnője..."
Nem tréfa ez?
Mit mondjak?
A könyvét én meghozattam már a kiadótól, és két hét óta olvasom és könyv nélkül tudom ezeket a pompásan egész, tökéletes verseket.
Gondoljon csúnya kis pressziőznek: naponta órákat engedek magamnak, amikor semmi mással nem foglalkozom - e verssorokat élem hunyt szemmel, félhangon mondogatva, és orvul hozzáépítem őket a Maga képéhez.
A versek... valamivel közelebb engednek tán a prózánál, bár a forma kristályos tökéletessége itt is páncél.
A kritikusai, ugye egyhangúan, a székelyes, régieskedő meséket ünneplik.
Igen - ezek a legművészibbek tán.
De én a magam számára a rend=" italic " >" Siratóasszonyok" -ban leltem a legtöbbet és a rend=" italic " >" Histrio" - megőrülnivalóan szép ez a groteszk és rettentő tragédia .
Seregély...
Maga szólt így?...
És egy vers van, amiről nem is tudnék beszélni , " Io" - a nász elől futó leány.
Ezt mikor írta?
Seregély, úgy örülök, úgy örülök, hogy végre önmagáról is ír valamit nekem.
Eddig azt éreztem néha - azért foglalkozik olyan elszánt jósággal velem, mindig csak velem, mert öntudatlanul is védekezik...
Nehogy sor kerüljön magára.
Nem is tudom, miért fontos ez nekem.
Olyan jólesett.
Én mindig így értettem Magát.
Végigment sok útján az életnek, és elég korán úgy találta, hogy "nagyon sokat és sokfélét a legféktelenebb szabadosság mellett sem lehet variálni benne - főleg nem büntetlenül...
"És önként, bízva és jóízlésből engedi alá magát bizonyos szentesített társasági szabályoknak - a kaszinónak , mondjuk; a művészetét éppígy meggyőződésből a nemes és tisztelt tradícióknak .
Lehet - írja -, hogy értékesebb volna fanatikusa lenni vagy az életnek, vagy a művészetnek...
Ej - bizonyosan másképp indult valaha, és csak gyorsabban járta végig az utat.
- És mennyire fölébe tud így kerülni mind a kettőnek, milyen nagyon értője és igazi élvezője!
És milyen egyetlen tanítómesterem lehet így nekem!
Azt mondja - közel jutottam a lelkéhez a távolság révén...
Sokat gondolkoztam ezen.
Hisz lássa, alig tehetek egyéb okosat itt, mint a Maga mondatain élődni , és néha olyan ijedelmesen megnő egy-egy szó jelentősége bennem; rituális értékű lesz.
- A szót amúgy is fontosabbnak érzem én a tettnél például.
Cselekedni lehet valami hirtelen színjátszó ötletből, beteges kísértésből egészen furcsán és magunkkal következetlenül.
Egyszer Pesten egy Duna-hídon mentem át - nagy szél fújt -, kezemben a pénztárca, minden zsebpénzem benne.
A karom kinyújtottam a karfán valami bolond, hirtelen játékösztönnel: mi lenne, ha most elengedném ?
Csak így, ok nélkül... az ujjaim ízét kellene kigörbíteni... csak egy hajszálnyira még... most - most!...
A szívem úgy vert, mintha az életemről lett volna szó - és nem is tudom, hogy történt -, egyszer csak nem volt a kezemben a tárca - forogva hullt a hídláb felett, mint egy kis fekete madár és eltűnt .
Akkor vissza kellett térnem, mert semmi se maradt nálam, és a szekrénykulcsom is benne volt...
Hát ez a tett.
- Bizony, ezenkívül nem sok említnivalót cselekedtem az életemben, de például a Magához írott és el nem küldött leveleim csomójában körülbelül benne van az, hogy milyen vagyok.
Hanem gondoljon csak egy olyan kinematográfgép-találmányra, ha volna, amelyet a testünkön viselnénk a ruhánkban elrejtve és minden mozdulatunkat megörökítené !
Rettenetes volna, zavaros és hazug.
Utólag, azt hiszem, minden ember megkonstruálja múltját, és a hamis vagy véletlen dolgok elhullnak; csak az elvek maradnak meg - életünk eszméje történetbe foglaltan.
Nem is képzelek embert , akinek a magáról adott képe igaz ne lenne magasabb értelemben.
Mint önmagának hatványozó tükre.
- Ez a póz, mondja Ön.
Hát akkor tisztelet a póznak.
S a szónak.
Hova jutottam megint!
- Igen - a távolságok!...
És én egyre tördelem, csorbítom kettőnk között e jó, szépítő falakat - mi lesz már velem?
Nem, Seregély - hadd ne küldjem el mégse a fényképemet - hadd maradjon meg valami!
- Bár ... igazán, nem szabad azt hinnie, hogy azért - mintha rút volnék.
A leoldódó hét fátyol közül nem ezt kellene meghagynom utolsónak!
Furcsa dolgok jutnak ma eszembe, ugye?
Engedje is hát elbúcsúzni most és lámpát oltani sietve a Maga nem mindig beszámítható szegény barátnőjét: Máriát.
November 2.
Azt akarja, hogy írjak mindennapos dolgokról is - arról, hogy miképp folyik itt az életem?
De hát folyik-e egyáltalában?
Nem is tudom, miért kell nekem most dátumot írni, mint tavaly ilyenkor?
Pedig bizonyos, hogy öregedtem egy évet.
Az évszak úgy vált, mintha semmi egyebet nem lehetne várni tőle.
- Őszies színeket kaptak a poros fák, felélénkült kicsit a város, friss diákcsapatok jártak, sürgés volt a könyvesboltok előtt pár napig.
Aztán kirakatba tették a szezon új szöveteit, esős, nedves napok jöttek, és gesztenyéskofa települt a Fő utca sarkára.
Ezeket írhatom.
- Az iskolában megint úgy járok félig álmodva ki-be a szép, világos folyosókon, valami fátyolon át látom néha repkedni körültem a kisleányok szőke-barna, hosszú hajfonatát, tarka szalagjaikat; hallom a sok kacagást, és hogy gyerekes súgás-bugás sistereg utánam néha, és hátam mögött a nagyobbak hóbortos csókjai a levegőbe.
Tudja, a társnőim közül én vagyok a legfiatalabb itt; és ez már így szokás... én is csináltam annak idején .
És néha elámulva nézem valami régebbi aláírásomat valami naplón vagy egyéb " hivatalos" íráson.
Ezt én igazoltam - ellenjegyeztem, revideáltam; kis dadogó gondolatgyakorlatokat én javítottam pirossal?...
Félig kikapcsolt öntudattal megy, hálistennek, de mégis szédítő.
Minden júniusban elbúcsúzik egy gyerekcsapat, és szeptemberre új első osztály jön; más nevek, arcok - ismeretlen családok termékenysége ontja elénk oktalanul, fölösen, véget nem érőn.
Eleinte néha még valami személyes viszonyba kerül az érzésünkkel egy-két bájos vagy eszes asszonycsirke - de mindig újak, mások -, ez szédítő!
Idegen arcok, idegen vérség!
Hát lehet ezt így folytatni öt, tíz, húsz éven át?
Egy öreg kisasszony társnőm, aki kézimunkát oktat, azt mondja - még egy percre sem unta meg, hogy egész életében ez a hivatás volt mindene, és gyerekkorában csak tanítónősdit játszott...
Ejh - de hát csak nem fogok ilyenekről írni magának!
A mi kis hármasunk itthon a megszokott, csendes - ó, ilyenkor a legcsendesebb -, amikor súlyos megbeszélnivalóink volnának.
Futólag említettem tán, hogy a húgocskámmal komolyabban foglalkozik valaki: mindössze pár hónapja még.
Ágnes most fordult csak a tizenhetedik évébe - de oly rövid idő alatt egészen átalakította ez a dolog.
Megkomolyodott - néha azt hiszem: elébem érett .
Bizonyosan ismeri az ilyen dolgokat.
Ő szereti és szeretik; nagy dolog ez , méltán érzi a maga fontosságát... és így szép, így jó az ő korában.
Igen, hisz mi is így gondoltunk volna vele egyébként... de az a fiú katonatiszt.
Ha tudja-e, mit jelent a mi viszonyaink közt egy ilyen bonyodalom.
Szimpatikus , derék, vagyontalan fiatalember.
- Anyám végtelenül aggódik - látom -, szenved belé; és nem szól senkinek.
Ő ilyen - és a családi együttlétben kicsit belénk nevelte ezt, minálunk nem divat szóvá tenni, kimagyarázni, megvitatni a dolgokat - kivált ha kényesek és fájók.
A heveskedés tisztító viharait mi nem ismerjük , itt minden igény, vágy, akarat, ellentmondás hallgatva fülled és sistereg.
Hisz így volt az én pályaválasztásommal is...
Különben a fiú még nem is állt elő komolyan, Ági sem beszél - várni kell.
- Szóval, a "család", ha jó értelemben gondoljuk: egy örök hatványozó - jót, rosszat tízszerez -, de mikor annyival több a rossz!
Írja, hogy jól ismeri Szaniszló nagybátyámat, aki a minisztériumban van.
Én rég tudom ezt - még Pesten -, tőle hallottam néhány kaszinóbeli apróságot magáról .
És hogy Emilt is, a képviselőt.
Az pompás ember, ugye?
A boldogult apámra hasonlít, csak benne még több van a Laszlovszkyak néha furcsán zsibongó , kalandos lengyelségéből.
Szerencsére nőtlen maradt...
De most kérem valamire - ugye, nem fog rosszul érteni?
Őelőttük - Szaniszló bácsi és Emil előtt ne tegyen említést rólam, és hogy én írok Magának.
Ne úgy gondolja - én független vagyok , és ebben különben sincs semmi titkolnivaló, bátran beszélhetne róla esetleg , ugye?
És talán nem is azért - és nem miattam.
Tán ebben a percben megint arra a " távolság" -ra gondolok, amit egy régebbi levelében említett egyszer.
Néha már félek, mint akinek vesztenivalója van.
Olyannak, akit a társaságból ismerek, nem volnék képes így írni.
Eddig oly zavartalan volt ez - azt akarom, hogy megmaradjon.
Nem lepődik meg, hogy ilyen kategorikus mondatot is le tud írni a Maga barátnője: Mária.
December 8.
Nem, nem küldöm el azokat a leveleket, amik a fiókomban vannak.
Kérem - a barátságunkra -, ne említse őket többször!
És a fényképem.
- Tudja-e, hogy egyszer már be is csomagoltam az egyik levélbe , aztán kivettem megint.
Egy rendesen fésült, vékony arcú, fehér blúzos nőcske , aki egykedvűen néz maga elé.
- Annyival többet kell ismernie már belőlem.
És hadd örüljek annak a kedves és furcsa dolognak, hogy én jól ismerem a maga külsejét, találkozhatunk, jó soká figyelhetem, anélkül, hogy sejtelme volna róla.
Tudja, hogy ezt az örömet kipróbáltam egypárszor Pesten még.
Nemcsak az Irodalmi Társaság gyűlésein.
- Egy nagyon koratavaszi, esős estén a Ferenciek pincetemplomában - jobbról, a kis Mária-oltárnál mögöttem állt vagy tíz percig .
A két keze egymásra kulcsolva, félkönyökével egy kicsit a padnak támaszkodott és szórakozottan nézett a gyertyalángba.
Ott olyankor a társaság minden szépasszonya megfordul, benéznek egy-egy percre a korzóról.
Talán várt valakire .
Egy idő múlva sarkon fordult, és elment egyedül.
- Később, májusban a Stefánia úton épp akkor hajtatott el, amikor át akartam menni.
Egészen féloldalt húzódott a kocsiban, és nem nézett szét.
Elfoglaltnak látszott vagy unatkozott .
- Én akkoriban kaptam Magától az első levelemre választ...
Ha Maga küldi el a képet; nagy, nagy örömet szerez - de kérem, ne azt a felkönyöklőset, amit a Magyarság kiadóhivatala akárkinek szállít utánvéttel.
Nem vettem meg: azt nem akartam.
Az olvasmányaimat kérdi.
Ágnes húgom mondja: "Csak olyan könyvet tudsz olvasni , amit legalább kétszer már olvastál!"
Szóval kicsiny és furcsán vegyes a bibliotékám, és a könyvek sarka meglazult a sok forgatástól.
Egy sincs felvágatlan: Flaubert és Loti, Anatole France, Verlaine-versek és Browning-versek, Kemény Zsigmond, Arany és a Maga két népvándorlás korabeli regénye van e percben szemközt velem, élre-állítva az íróasztalom polcán.
Drámát nem olvasok többet; egyszer majd egész nyugodtan fogok olvashatni drámát - tán nem is sokára.
A napok lefolynak.
Itt tegnap szép hó esett - nem sok; és mára sár lett belőle .
Kimondhatatlanul vágyom egy kicsit menni valahová, de nem tudom, karácsonytájt lehet lesz-e.
Egy nővérünk, Vera, Pesten van férjnél; nem említettem még ?
Áhítozom és félem most Budapestet, az ismerős utcákat, az internátust... tavaly egész idő alatt nem voltam fenn.
Ha most az anyám egészsége jó lesz; hogy itt hagyhatom Ágnessel...
Úgy vágyódom!
Itt nekilendül a szezon, hívogatnak - mit lehet tenni?
Úgy látszik, egy-két bálra, estélyre el kell majd mennünk mégis, bár ha Ágnes hamarosan jegyet váltana, én fel merném szabadítani magam - talán.
Noha itt... ideig még sikerült nekem semmit, egy csodálkozó kérdést sem provokálni.
Nem hiszi, milyen nehéz ez ; az anyám érdeme és az én összes életeredményem mostanáig.
- A napokban ismerkedtem meg társaságban egy új emberrel; az itteni gimnázium ősszel idekerült irodalomtanárával, aki - gondolja csak - képzett, jónevelésű és igazán szélesen látó, csak egy kicsit professzoros eszű -, de itt meglepetés és jóleső sziget.
Azt hiszem, szívesen beszélgetünk egymással; a Maga könyveit mind ismeri, általában, mindent elolvasott, azt hiszem - ami csak írva van.
A kollégiumból furcsa várakozásokat és hiteket hozott magával egy ezután-következő, nagy, viharos; európai és romantikus - fiatalos és differenciálttá-érett (és még isten tudná minő) irodalmi ébredés iránt.
A fiatal Apostol tanár úr szerény, áhítatos és lelkes várója egy eljövendő, már közeledő nagy költő-messiásnak, aki minden bizonnyal az ő volt egyetemi diáktársai közül kell, hogy támadjon - ő titokban tudja is a nevét bizonyosan , de meglepetésül tartja a világ számára.
Kedves, ugye?
Eszembe jut, mi mindent vártunk mi is Taubler Vicától például, aki egyszer cikket írt a Nyelvőrbe, a finnes igeragokról vagy miről.
Most valahol nevelőnő egy bérlő-családnál, két éve már, hogy hiába keres állást.
És voltak , akik titokban erősen hitték, hogy egyszer csak énértem is eljön valami csoda - egy titokzatos impresszárió, valami álruhás Boszorkánymestere a Szépnek; - és kézen fog és ragad egyenesen százezer lámpák elé, szemek elé és tapsok elé; és nekem csak úgy, halkan kell majd beszélnem, lecsüggedt karokkal ülni és hang nélkül sírni; - mint ott, köztük, a tizenhetes internátusi szobában, a kert holdfényében vagy sötét éjjel, ha nekik elmondtam valami régi, furcsa mesét, és sóhajtottunk és sírtunk, és minden olyan eleven volt bennünk, és kinyújtott kezünkkel elérhettük egymás szívét...
Istenem!
Hol maradnak tőlünk ezek a drága , drága őrültek!
Ha még egyszer ott a könyvtárszobában írhatnék Magának levelet ; áhítattal, problémázva és boldog reszketésben a saját merészségemtől!...
Ó , ebben a percben tudom, hogy nevet rajtam!
Hogy hiszen alig van két éve annak még, és én éppen olyan csacsi, egzaltált és fontoskodó iskoláslány vagyok!
Jaj , de csak a Magához írott leveleimben lehetek már!...
Minden, ami voltam, és szerettem lenni, befelé fordult bennem és befelé fulladt, és ha néha nem vihetném így - kéretlenül, fölösen és kicsit tálcára-rendezetten - Maga elé ...
Itt én olyan igénytelen, hallgatag, okos és óvatos vagyok.
Fuldoklom néha!
Úgy érzem, e kulcsos város régi, tisztes romfalai körülzáródnak előttem, és mindig összébb-összébb szorulnak, megnyomorítnak, és már kétségbeejtően elférek, már ide illek.
Ó, értenie kell, miért lobban Maga felé az én elnyomott, szegény valóm néha tán tolakodó , indiszkrét szertelenséggel, túláradón.
Rettenetes volna, ha egyszer terhére lennék, és ezt eltitkolná előlem jóságból.
- Kell, kell, hogy feljussak most pár napra Pestre.
El fogok menni a lakása előtt!...
Legyen irántam mindig elnéző ; kell, hogy jó legyen; - hisz Maga erős és szabad, Maga éli az életet.
Néha gondoljon szegény Máriára.
Január 20.
Csaknem két hete gondolkodom, hogy mit válaszoljak Magának, és hogy mentegetődzem?
Amiért elmentem a háza előtt...
Úgy ragyogott a nap.
- Áradt és nevetett a déli korzó, fehér hóprém simult a karcsú híd elegáns vállaira, és kerek jégtáblák, mint nagy láprózsák úsztak és torlódtak lefelé a Dunán ezerszer megszikrázva a fehér fényben.
A színház előtt rikkancsok kiáltozták a Seregély Pál nevét - A thrák harcos - rikoltották a tarka plakátok, és nagy csoport ember tolongott az előcsarnok bejárója előtt.
Akkor indultam meg sietve a háza felé - csak el akartam, haladni a szemközti boltok előtt, ahol szép, régi gyűrűket árulnak - és az ablakára felnézni - tudom, hogy arra esik.
A sarkon kínálták felém azokat a csodálatos, fehér violákat...
A hordár, aki felvitte, szolgaruhás, fiatal legénnyel beszélt.
Jankó volt, ugye, akit levélben emleget?
Azt mondta, mindjárt beviszi Magához...
Én az átjáróház túlsó felén vártam be a hordárt, és - olyan bolondság - hirtelen kocsiba ültem, mintha üldöznének.
- Estére jegyünk volt A thrák harcos huszonötödik előadására - ésotthon maradtam.
Nem tudom, miért?
Nem akartam látni Magát aznap a lámpák előtt.
És most szigorúan ír nekem, és komoly szemrehányással kérdi meg: miért?
Miért nem mentem fel úgy, mint a testvérbátyámhoz vagy akárkihez, "akit becsülök, és kicsit kedvelek?"
- Két hete gondolkozom, és nem tudok erre felelni.
Talán, ha előzőleg ír erről, vagy nekem eszembe jut, és elkészülhetek, és néhány napon és estén át gondolhatok rá!
Istenem - tudnia kell, hogy nekem jelent valamit ez - és általában minden.
Én tisztelem a véletleneket és mindent, ami jön és történik - de hogy valamit tegyek, kihívjak énmagam... olyan dolgot, ami nem közömbös és nyomokat kell, hogy hagyjon!...
Ó - igen, hát gondoljon akármit , de azt nem szabad hinnie, hogy bizalmatlanság volt vagy valami közönséges mellékgondolat...
"Hát ennyire ismer - így képzel engem?..."
Nem, ezt nem lett volna szabad írnia.
Oly különös az, hogy miköztünk félreértés lehet.
Nem is tudok most írni Magának - olyan zavart és szomorú vagyok ma.
Ritka eset ez, hogy én nem tudom tisztán, mi történik bennem!
Igen, természetesen - hisz Ön ismeri a nagybátyámat s a cousinom... de hát kellett ezt említenie most nekem?
- Hogy társaságbeli fiatal leánynak néz.
Most én kérdem ; hát nincs-e már ezen a gondolaton túl a mi szép, régi barátságunk?...
Én nem akarok gondolkodni tovább ezeken!
A "Sarlós Boldogasszony" -t ma olvastam a Magyarságban.
Ennél jobban és szebben már nem lehet írni magyarul; ez után a magasság után csak hullámvölgy jöhet - dekadencia és utánzók kora; akármit mond is Apostol tanár a jövendő irodalmáról.
Kedves, amit felőle ír - hogy mi ketten ővele majd...
Ó, hát azt hiszi, olyan könnyű dolog az nekem?
Dehogyis hiszi!
Sajnos, nagyon is jól látja mindig, énnálamnál sokkal jobban ismeri - e percben teljesen megzavart és szomorú hívét: Máriát.
Ui. Mégis köszönöm, hogy megőrizte és szerette a virágaimat!
Mária!
Március 12.
Vettem jókedvű, friss, szép levelét.
Nem gondoltam rosszat a hosszú hallgatása miatt; az újságból tudtam, hogy külföldön jár.
A kártyákat is köszönöm.
- Tehát A thrák harcost még az idén adni fogják Berlinben .
Mennyire örülök, ha tudná; ilyen messze, egy idegen leánynak jó napot csinál a Maga diadalának minden új híre.
- Olyan idegessé tett a német kávéházi esztéták előrehangoskodó, kicsinyes kritikája.
Azt hiszem, ezek azok a hosszú hajú és rendetlen külsejű, dologtalan sihederek, az "Örvénylők" asztaltársasága - ha jól fordítom.
De a komoly irodalom már meghajolt.
Igen, most jönnek a nagy, drámai sikerek; színpad, lámpák ezrei, taps, virág - és a semmihez nem hasonlítható , megfogott némasága sok száz feszült lelkű, tágra nyílt szemű embernek...
Hogy köszönjem meg a kedves, finom apróságot; a kis ezüst thrák katonát a zöld márványlapon; - a hosszú lándzsát édes, groteszk-hősi lendítéssel szegzi a mellének.
- Olyan ízléses, gyönyörű!
Mindig az asztalomon lesz, és pici sisakja alól szúrós kis sasszemeivel máris úgy tud nézni, hogy néha meg kell értenem.
Ha bolondokat gondolok!...
S a jelmondat.
- "Az eljövendő évek határköve!"
A darabban "századok", de milyen mindegy, ugye?
Évek, üres tarsolyú vándorok!
Tán csakugyan a fájdalommal kell cöveket verni a szívünkbe , hogy a homokidő jelzőtáblája legyen.
Igen, el fogok menni Magához, most már tudom, Virágvasárnap lesz, tavasz, friss violák, illat, ragyogó asszonyok...
De igazán - nem fél hogy nagyon kellemetlen a külsőm például, vagy a hangom, a mozdulataim?
Hisz, ugye, nem kérdezett semmit felőlem?
De ha nagyon kevéssé talál is megnyerőnek majd, ugye, fogja tudni a levelek Máriáját nézni egy idegen leányarcban; a Maga aggodalmas és fázós " csigabigaleányát", aki az élet annyi furcsa talányát nyújtja türelmes barátja felé éveken át reszkető, gyámoltalan tapogatódzással.
Most majd valóban megfogja a kezem.
Látni fogom a dolgozószobáját; az asztalt, ahol írni szokott - a kis dohányzót és a pamlagot, amelyiken nyitott szemekkel hever délutánokon, a könyveit a polcon , és arcképeket a falon.
És meglátom a derék Jankót és Hellát, a fiatal agárt .
Igen, egy csöppet sem félek!
Hisz minden apróság ismerősöm ott már, és minden a Magáé.
- Most már nem akarok kérdezni semmit.
Két hét van odáig.
Az is csak eltelik, mint az év számtalan napjai, bár lassúnak tetszik most mind, és minden nyűg mintha súlyosabb volna rajtam.
Tizennégy nap - azalatt nem fog történni semmi, de akkor utazom!
Viszontlátásra!...
Azaz - első látásra!
Nem fogok írni addig már.
Behunyom a szemem, és eltakarom az arcom, és minden érverésem elvisz egy pillanatot.
- "Ünnepem lesz, amikor a házambajön!" - írja annyi gyöngédséggel...
Igen, ünnepeket, csupa megszentelt napokat, felragyogó , boldog vagy tragikus órákból összeszűrt rövid, rövid és káprázatos életet!
- Ne , ne szidjon meg!
Inkább ne írjon odáig!
- Telefonon értesítem, igen!
Isten önnel !
Mária.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE