Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kaffka Margit
Mária évei
Keletkezés ideje
1913
Fejezet
10
Bekezdés
885
Mondat
3439
Szó
41972
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
6
Hosszú, hosszú hónapok múlva, egy téli estén akadt kezébe ez a kis füzet.
Erőt vett magán, ésvégigolvasta - ahogy már rég ideje nem -, és a lámpafénybe nézett soká, ölbe ejtett, tétlen kezekkel.
Most küszködve akart egészen visszakapcsolódni gondolatban a fél évvel ezelőtti magához.
"Egységet, egységet az életbe, valami teljest és egészen kitöltőt!" - ezt akarta volt mindig, öntudatlanul is kereste - és hát itt tartana már?
Hogy a dolgok halványulnak, és lassan csúsznak odább - semmi okáért.
Csak mert az idő jár.
Ijedezőn és hitetlenül gondolt rá régen néha: hogy lenne az, ha egyszer megváltoznék a kapcsolatuk Seregély Pállal, ha nem jelentené azt neki többé , amit eddig?...
Igen, hisz a levelezésük hangja nem is lett más külsőleg; akkor , a találkozásuk után a férfi melegen és hálásan írt, és tele volt apró figyelmekkel iránta, csakúgy, mint azelőtt.
De ő - (most már érezte) valami nagy változást várt attól a lépéstől, be nem vallottan valami bensőbb közeledést - bizony, a csodát talán!
A férfinak egy kedves kíváncsisága elégült ki, a dolog finomságában és különösségében tetszelgett is egy kicsit; hálásan, hogy nem járt durva kiábrándulással ez a kis kaland, mint rendesen az ilyen irodalmi ismeretségek .
És aztán nyájasan, csöppet meghatottan kezdett napirendre térni fölötte .
Látta, hogy itt egy kifinomult, kissé felcsigázott lélek álmodozásainak lett ürügye a véletlen révén, de komolyan vette érte a felelősséget, ami annyit jelentett, hogy szépen bánt vele, és egy kevésnyire erőt vett hódító férfihajlamán.
Önmaga előtt lovagi gesztussal maradt meg "csak jóbarát" -nak, tán még inkább apáskodott, mint azelőtt, észre sem véve, hogy bizonyos szempontok miatt őneki is így kényelmesebb.
És hát az egész dolog... készen volt már most .
Hová fejlődhetett volna tovább?
Ritkábban váltottak levelet, és keresettebb modorban, anélkül, hogy akarták volna.
"Hátha egyszerűen már kiadta egymásnak itt mindkettőnk azt, ami egymás számára valamit jelenthetett?"... töprengett a leány, és még mindig szenvedett az ilyen gondolatoknál...
Azelőtt, gyönyörű és szomorú álmodozásaiban néha elszánta magát: hát jó, neki csak ennyi jutott, hát beéri az élete ennyivel, ez méltó dolog legalább!
Az a fontos, hogy ő maga szerethet.
És a szerelem nem is kell, hogy történés, kölcsönösség, kapcsolat legyen, ez lényegében érzés, és ilyenül zavartalan lehet és legalább megőrizhető...
De nem őrizhető meg!
Igen, ha két ember csupán egymással szemben állana és hatna; de keresztül-kasul találkozón és ellenkezőn száz más erő jön : hangulat, zavaró benyomás, idegen vágy és akarat.
És sohasem tudhatjuk a másik félről, nem jött-e annál közbe valami végleg eltérítő.
Lám, Seregély Pál ismerte és szerette Térey grófnét már akkor, amikor vele (hiába, mégiscsak a férfi játszós, érdeklődő módján) levelezni kezdett!...
Mennyire semmit sem jelentett ő annak az embernek, akire az élete három fiatal évét elvesztegette; "száz feleségnél hívebben" - ahogy akkoriban bús tetszelgéssel mondogatta magának!
- De hátha még koldusabb lenne az élete e nélkül az ábránd nélkül?
Lám, ezeket a furcsa, áthevült, beszámíthatatlan dolgokat a múlt nyáron irkálta csak!
"Mennyire tudtam volna akkor szeretni, ölelni valakit!" - gondolta hirtelen és szinte átborzongott.
Egyszerre olyasmit érzett, hogy méltatlanság esett vele, valami nagy, vétkes kárbaveszejtés.
És eddig ismeretlen szégyenkezés fogta el.
- "Annyira véletlene az életnek, hogy nem engem szeret szerelemmel!" biztatta, magát sietve, de az érzése mégis kudarcnak jegyezte ezt most már és sérelemnek.
Az alázat és odaadás fölemésztődött benne észre sem vett átmenettel.
Mindaz, amit titokban sokra tartott és hitt magában, finnyás kis lelki páváskodása és gőgje, mit egy időre elaltatott ez a légies szenvedély, most feltámadt lázadón.
"Mégiscsak az történt, hogy nem kellettem neki!
Nagylelkű hősködés ürügyével - egyszerűen nem akart elfogadni engem!
Lám, egyetlen férfit éreztem méltónak az életben, és annak nem voltam elég jó!
Mit érek akkor?
Még arra sem érdemesített, hogy összetörjön, hogy játsszék velem, és kegyetlenül elhagyjon, és eldobjon, és elintézze legalább az életemet!"
Ilyenekkel gyötörte magát.
Így, minden átmenet nélkül már sokszor támadt rá egy-egy percben valami heves , haragos kijózanulás, hogy szinte nem ismert magára és kutatta, honnét, mióta ?
Valami kívül eső ok ?...
És szántszándékkal gondolt azokra a férfiakra - kettőre is -, akikkel most többször volt együtt, mert az élet és a haladó napok véletlen logikája váratlanul és önkényesen összehozta velük.
De nem, ezek... semmi!
És még nem merte végiggondolni azt, ami tán az igazság: hogy egészen egyszerűen , olyan ok nélkül, ahogy támadt, elmúlóban van itt egy szerelem.
Egy ideges , kicsit mesterkedő, parfümös-levegő szerelem, félig internátus-ízű még, és éppen mert nem volt eseménye, emléke, valósága - úgy esik szét most eléretten, mint a pitypangvirág kaszatjai a szélben.
Most, ebben a zavart és végletes, kiábrándulással teli órában elővette a Seregély utolsó levelét.
Ó, igen - csupa életfáradtság, csupa lehangolás minden sora .
Ahogy hírül adja - szinte már kellemetlen cinizmussal -, hogy a "hivatalos " irodalmi társaságok miképp ünnepelték a Histrio kétes színpadi sikere után.
- "Valami unott pangás van itt most mindenen - írja -, valami nagy eltelés a közéletben.
A mi évtizedünk talán már kiélte magát.
Én érzem, hogy vannak új utak, de semmi sem késztet a küzdelemre.
Minden nemzedék csak önmagáért élhet és munkálhat, és ha annyit-amennyit elért, alázattal kell bevonulnia az arrivék valamelyik hizlalójába, a népszerűségbe vagy az akadémiába - és másnak hagyni a keresés drága hevét, a küzdés narkotikumát .
Rekonstruálódni, ha lehetne is még... ehhez új izgatószerek kellenének, friss lendítés valahonnét és minden vonalon...
De tőlünk telhetőn rend=" italic " > nagy lenni nem mindig egy azzal; némi ízléssel élni a belső morált illetőleg is, más szóval: emberségesen.
És mindenki a maga módján oldja meg a konfliktusait..."
És így tovább.
Elértette - tán a levelénél is jobban azt, hogy a dátum három hónappal azelőtti, és azóta nem írt egyebet, mint képeskártyát megint valahonnét.
- Igen, új izgatószer, új lendítés... új asszony is!
És ő gyáva és kényelmes... vagy tisztességes.
Visszarakta a levelét a többihez, és rázárta a skatulyát.
Azelőtt soká keresgélt és babrált mindig a régibbek közt is, és századszor elolvasta őket, most annál az időszaknál tartott, amikor fájnak az emlékek már, mert a dolgok összehullását, minden jelentőségek lezüllését éreztetik ijesztőn.
Sietve állt fel, ide-oda rakosgatott a kedves, csinos szobában.
"Szelídke örömek , igen!" - gondolta egy kis csendes gúnnyal, és legyintett.
Az elmúlt őszön előbbre jutott fizetésben, és jóleső kis fellélegzés járt evvel, most látta csak, mennyire.
Nagyobb lakást vehettek, utcára nyílót, elkülönözöttebb, tágas szoba jutott neki, és minden hónap elején vásárolt valami kellemes jóleső holmit, szőnyeget, függönyt, apróságot.
Többet költhetett ruhára is, és lassankint, eleinte félénken, kezdett eltérni az eddigi mindig Ágnesével egyforma szabású, puritán, fiatallányos holmiktól, az örök fehér blúzoktól sötétkék szoknyával.
Ági most már teljesen a vőlegénye hatása alatt állt, ilyen kicsi dolgokban is, és az anyjuk mostanában - néha gyöngélkedőn - mindinkább elveszítette magát az új alakulások közt.
Mária egy egészen pongyolaszerű , világoszöld selyem otthoni ruhát rendelt, Récamier-szabásút, kivágással a nyaknál, és izgalmakat okozott neki a saját merészsége.
Bizonnyal az Ágnes mátkasága változtatta meg egészben a helyzetet.
A két fiatal együtt ült délutánok hosszat, mindig egyforma bensőségével és tisztaságával az ő nagy, kész szerelmüknek, néha úgy látszott, szinte belenyugodva már az idő telésébe fölöttük, legalább nem küzdve túlságosan a lassan haladó kibontakozásért.
Úgy volt, hogy Baldóczy az élelmezéshez kerül, és akkor a jóval kevesebb kauciót előteremti valahogyan, de sok formaság volt odáig is, és bizonytalan, hosszú várás.
De Ágnes boldognak látszott így.
Tizennyolc éves , telő szépségén nem hagyott nyomot semmi epekedés, úgy állt szemben az életével , mint valami lehető legjobban elintézett, szép és illendő bizonyossággal.
Az odaadó és szeretett asszony nyugalma volt e csókkal is alig-érintett fiatal szűz lényén, és ha együtt voltak, nem is jövőn tervezgettek, inkább a mának, a jelennek apró kedvességeit, tarka kis búját-baját beszélték ízessé egymással.
- A délután hosszú óráira Máriarendesen átengedte a szobáját nekik, hogy a félig nyitott ajtó mögött zavartalanul lehessenek, bár magában egy kissé áldozatnak érezte ezt a kényelmetlenséget.
Ám idegenekkel, sőt az anyjukkal szemben is pártfogó szolidaritással állt mellettük, gyöngéden és tapintattal fedezte a dolgukat, és a leendő sógoráról mindig őszinte becsüléssel szólt.
"Láthatod, Ági egészen a te leányod, anyus!
Csak terád hasonlít, hálistennek!" mondogatta sokszor engesztelő hízelkedéssel.
Ő maga örült, hogy e farsangra a bálozástól szabadult végre.
Érezte, hogy az emberek - a lányos mamák elsősorban - kezdik azok közé sorozni, akik " lemaradtak" a versenyről minden különösebb ok és történet nélkül - kezdenek megfelejtkezni róla, ahogy elkerül a szemvonalukból.
És lassankint, nagyon óvatos méréssel eleinte - megpróbált élni ennek az előnyeivel.
Az első esztendőkben annyira alkalmazkodó volt, hogy a megnyert közvélemény számlájára tán kicsit szabadabban mozoghat már, időbe fog telni, míg ezt majd észreveszik , és botránkozzák megint.
A múlt nyári utazása volt az első ilyen kísérlet , azontúl már önmagát is meglepte, hogy hozzamagával egyik dolog a másikat.
Otthon fiatalasszonyos szabású pongyolákat viselt, és délutánra fésültette magát, mint a gazdag, főutcai zsidónék, és egy-két férfiismerőst - félig nyitott ajtó mögött - a szobájában fogadott, sőt hat óra tájban bevitette kettőjüknek a teát.
Apostol tanár volt az egyik jó barát, aki csaknem szabályos időközökben, pontosan és láthatólag szívesen felkereste.
Érezni lehetett, hogy csak a formaságok tartják vissza, különben még sokkal gyakrabban jönne.
Volt néhány közös és kedves beszédtárgyuk.
A fiatal férfi alig volt másfél évvel idősebb nála, és az egyetemi éveit ő is intézetszerű együttlétben, kollégiumban töltötte.
Ezek az emlékek mindkettőjüket érdekelték némileg hasonló, mégis annyira másszínű voltukkal.
Véletlenül - a tanár komoly hite szerint legalább - csupa jelentékeny és igazán tehetséges egyetemi generáció volt a vele egyívású.
Lelkes és termékeny éra ; valami erős, szinte vallásos hév járta át a fiatal lelkeket, akik társai , barátai voltak.
Mária ámulva gondolta el, hogy lám ugyanaz az "Irodalmi Csoport", a papírosélmények és filológiai elmélyedések milyen másképp hatnak férfi-ifjakra!
Nem fűltek össze, mint őbennük, a lekötött szerelmi élet valami örökké fenyegető helyzeti energiává, hanem fölös tevésvágyba, néha oktalan, de heves ambíciókba forrtak.
Csaknem mindegyik doktorjelölt írónak készült ott, és próbálkozott, sokszor idegenből felszedett, összeolvasott, alig ellenőrizhető hatásokkal, gyanúsan tudatos módszerekkel "képezték" magukat arra, amiben ifjú túlzó lendülettel Új-Magyarország kezdeteit, mindennel összefüggő, mindenre előkészítő, szinte üdvözítő faktort láttak.
Egy minden felmozdulásában literátus nemzet szegény ifjai voltak, a "szók" népének buzgó hegedősinasai; tele várással és hittel, és őszintén Jánosoknak tartva magukat egy közeledő, nagy, sorsszerű zseni sarui megoldására.
- És diplomával a kezében legtöbbjük ott nyomorgott , másolt, privátórázott ma is a fővárosban, apró zugkávéházak asztalai mellett élesztve és szítva szép lidérctüzüket, bolond és megható várásban; hogyha valami jönni fog, kéznél legyenek.
Apostol Sándor volt az egyetlen köztük, aki rendes , vidéki állásra pályázott; az egyetlen, akinek a sok tudása, alázatos odaadása nem termett meg akárcsak valami szűkös határú finom és kevéssé termékeny írói készséget sem.
Tán épp a túlságos áhítat gátolta, hogy áldozni merjen az oltárnál; ottmaradt, kalaplevéve a templom ajtajában.
- Érdekes tulajdonképp - tűnődött Mária, és oldalt könyökölve ringált a hintaszékben -, lássa, szinte érthetetlen, hogy maga sohasem ír egy sort sem .
Kész volnék meggyanúsítani, hogy csak titokban flörtöl a múzsával.
- Egészen nyugodt lehet! - felelte a kellemes, kicsit félénk vagy fáradt mosolyával.
- Nem - én vagyok az olvasó.
Olyan is kell, hogy legyen itt-ott elvétve vagy egy!
- Igazi olvasó zseni - kedveskedett a leány.
- Jószemű, ízléses és önzetlen .
Mennyi odaadás van a maga érdeklődésében a volt társai munkája iránt, például , hogy néha még rám is elragad belőle.
- Kertelni akar, kisasszonyom, mert látta, hogy paksamétával jöttem megint.
Semmi sem menti meg, kijelenthetem.
Meg fog hallgatni egy új embert!
Mária kicsit tüntető kíváncsisággal bontogatta a papírcsomót.
- Persze, olvassunk hamar!
Új ember?
Ismeri személyesen?
- Ó, tréfáltam csak, nem sürgős! - vonult vissza érzékenykedőn, mintha csakugyan ő magáról volna szó.
- Majd később esetleg, vagy máskor:
És csak új kérlelésre, sürgetésre vette elő mégis a kéziratot, gyöngéden teregetve szedte számba a gyűrt lapokat, és hozzáfogott.
Halkan és kellemesen olvasott, valami diszkrét, monoton zeneiséggel, ízlésesen és mérsékelten, szinte a teaasztalhoz mérve a lírai átengedés fokát.
Mária nagyon méltányolta az intelligenciát ebben.
Néha beszéltek róla, hogy az újfajta vers, ha meglesz, új elmondóművészetet, modern recitációt is kell hogy teremtsen majd.
Apostol a lámpa ernyője alá hajolt kicsit gyönge, csíptető-üveges szemével , halvány homlokával, és formás alsó ajka kielevenült a ritkás, finom szálú, szőke bajuszka alatt.
A papír kicsit remegve zizegett eres, fehér kezében, és a leány tekintete ezen a kézen nyugodott legszívesebben.
"Lám, a művelt ember keze , könyvolvasó emberé; az Európa-honos, a szobalakó finom és fáradt keze!" gondolta messze eljáró gondolattal, de aztán nagyon igyekezett figyelni a versek minden sorára.
Félre ne érts!
Csak úgy teszek, lásd, mint nagyocska gyerek , Ki elfogódva néz ki a havas éjbe, Ha Jézusfa kedves csengői révlenek.
Bár sejti jól: Már nem neki szól.
- Hogy igazi angyal jár Úgyse hiszi már ...
Fényszóró, drága füst, Festékarany, papírezüst.
Mert tudja már: elmarad tőle, Kinőtt belőle !
Mégis - ne félts!
Követelésem nékem már nincsen Az életen És úgy veszem; Mi még adódhat: ajándék minden; És semmitse vesztek.
Olyan véletlen, olyan szándéktalan, Oly igénytelen, oly holnaptalan, Olyan egyszerű dolog, Hogy talán szeretlek !...
Felfigyelt a leányra, és várta a megjegyzését.
Szerette és nagyrabecsülte benne a tartózkodást, a lassabbanmelegülést új dolgok iránt; és nem is tudva miért , fontosnak érezte, hogy meghódítsa valaminek, amit ő már elfogadott.
- Még! - kérte Mária, és előbbre hajolt.
"Ime, az én testem!" - harsan a húsvét-ige Vegyétek és egyétek!"
- Egy lépést se tettem az Asszony felé, Bennem fult minden kincses, vad vétek, Véletlen vétek, temetetlen halott.
- Dühödt hiéna ma ez a sikoltó, nagy tavasz!
Vonít a szélbe, rámcsap, szétszaggat.
Meghalok !
- Ez... nem lehet - rezzent előbbre a leány egy ámult türelmetlen mozdulattal.
- De nem ám!
Mert ezt másik fiú írta, ó, egy egészen másféle fiú.
Csak próbálni akartam.
- Hát ne tréfáljon - kérem.
Attól az elsőtől, ha szabadna valamit!
Szót fogadott.
Széles és fáradt ütemű sorok rezegtek el hosszan, maradozón megint, lankadt és homályos szólamai a rezignációnak, mely retteg a felmozdulástól és önmagát becézi féltőn.
Mária halkan, önkéntelenül zümmögte utána a sorokat.
- "Csak így, - mint lágy estén vágytalan ágynak,
Lassankint levetkőzni a halálnak!..."
- Mit szól hozzá, kisasszonyom? - kérdezte Apostol, és a szemüveg alól kérdő és szelíden diadalmas mosollyal nézett rá.
- Azt hiszem - tétovázott a leány -, talán ez is azok közül való, akiket így neveztünk a múltkor: elaprózók.
Engem szomorít, mert arra gondolok, hogyha tehetségem volna a versíráshoz, én is ilyenformákat csinálnék...
Ej, mindez nem fontos, ugye?
Hiszen élveztük!...
Kérem csak egy percre - ezt itt!
Most már ő kezdte olvasni - gyönyörű beszédhangján - valami mindennél bensőbb , intuitív megértéssel, érezve és érzést játszva egyszerre:
A szívemen át, - és minden szíveken Már csörtet az új vers, új szenvedelem, Vasszárnyakon is jár, kereken, sineken, Harcos, eleven, idegen szerelem, - Oly messze neked, - oly súlyos nekem: Az életigen ...
És egyszerre elernyedt, lehullt a hangja, megzavarodva tette le a papírt .
Észrevette, hogy a fiatal férfi ellágyult ámulással hallgatja a hangja zenéjét , hogy szívéig meghatva nézi, gyöngén rózsaszínűre vált arccal.
Idegeskedve érezte meg ennek a kényelmetlenségét s a perc kicsit édeskés hangulatát.
Már tudta, hogy gyöngéd személyeskedés van az egészben; Apostol sokszor célzott a Mária - szerinte - végsőkig rezignált lelkiállapotára, és magyarázgatta a gyógyulás módjait.
Az újféle költők szólásmódján "a Csüggedés Leányá" -nak nevezte őt...
És neki e percben egyszerre oly idegennek, furcsának tetszett az egész.
Ez az ember és ő... és idegenféle versek közöttük; hangfogóul.
Miért, mi értelme ?
Szinte gyerekesnek látta ezt a nagy közvetettséget benne; a dilettáns vak bizalmát a "kötött szó" erejében; a csaknem nőies másodlagosságot e nagy és folytonos befogadóképességben, és elfogult lelkesedésben.
"Mennyi líra jön majd - gondolta kijózanultan -, ha ezekből csakugyan lesz valami!
Micsoda fulladásig-kibeszélés, milyen kiteregetés, mutogatása a vérrel aláfutott sebeknek, minden silányságnak, betegségnek, tapadósságnak!
Ezek egyre magukat kiáltozzák!..."
És erőlködve hozta eszébe a Seregély-balladák jégkristály embereit, a nagyszerű pogányokat, a kevésvonalú női sziluettek egyszerűségét s az imponáló, elegáns, úri elvonulást idegen, költött fejek és életek költött nyomorúságai mögé.
Ott van az egészség és minden, ami egy vele : morál, harmónia, fegyelmezettség, forma.
Mindaz, ami őbelőle magából is hiányzik, és azért hatott rá olyan biztonságosan és jólesőn.
Nem, az nem volt véletlen, tán élete egyetlen törvényszerűsége volt.
"Némi ízléssel élni a belső morált illetőleg; más szóval: emberségesen!" - jutott eszébe nagyon élénken és a lét minden heroizmusának a gyökerét vélte érezni ebben szimbólummá hűsítve.
- Elgondolkozott!
Hova?
Nagyon messzire?
- Nem is tudom - igazán!
- Akarja, hogy olvassunk még?
- Most talán... egy kis teát, ha nincs ellenére.
Jó?
Behívom Ágneskét is; - Zoltán már elment.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A másik jó barátja, a "blazírt Szentandrássy" ritkábban járt el hozzá, és mindig váratlanul.
Az új főispánnal egy időben, karácsonytájt került a vármegyéhez; Pestről küldték le, Ugocsában valami birtoka volt még - mindenképp átmeneti állomásnak nézte ezt a várost; nem értette, nem is akarta - egy kis fanyar nosztalgiával, de azért fesztelenül és függetlenül élt itt, idegen volta minden előnyét kiélvezve ebben.
És mindenféle hírek keltek szárnyra felőle; hogy valamely titokzatos családi bonyodalmak miatt sohasem lehet házasodnia - hogy fényes karrier vár rá -, hogy asszonyhistória volt az oka ennek a küldetésnek - meg gyógyíthatatlan idegbetegség meg amerikai párbaj - minden olcsó fantasztikum végigbujkált a Fáber Editkék és Selymes Ilonkák nehézkes képzeletén.
Végül belefáradtak , lemondtak róla, és békén hagyták - egy idegen régióbeli lénynek kijáró tisztelettel és bizonytalan ellenszenvvel - mely a "blazírt" titulusban minden ötletességét kiadta.
A fiatal főispáni titkár pedig mégis elég jóízlésűen tudott egyszerű és mértékletes maradni bizonyos - félig rákényszerített - gesztusaiban a lanyha fölénynek és közömbösségnek.
Igen jószabású, kicsit hanyag és többnyire világos ruhákban járt-kelt; a tiszti kaszinó különszobájában étkezett, sokszor látták bérkocsiba vetve magát végigrobogni a Fő utcán; a szezonban a színésznőkkel barátkozott egy kicsit, és támlásszéket bérelt az első sorban ; némelyek szerint egy nagyon elegáns kis zsidó doktornéval liezonja volt egy ideig, és látták felsurranni az asszonyt a korzó szürkületi órájában néha a lakásához vivő lépcsőn.
Laszlovszky Máriával valami korcsolyaünnepen ismerkedtek össze, és bár palástoltan, de gyors ösztönnel megérezte mindegyikük, hogy a lány furcsán elkülönözött helyzete a társasággal szemben mennyire megkönnyíti a további érintkezésüket.
- Oly kifejezetten könnyed és természetes volt a meghívás és az ellátogatás, mintha csak hangsúlyozni akarták volna, hogy itt két ember áll egymással szemben felül, és kívül minden kisvárosi feszélyezettségen.
Hogy ez... valahogyan nem a "lányos ház" -nak szóló, felelősséges és félremagyarázható "vizit" - hanem kettejük független és jóleső szórakozása .
Szentandrássynak váratlanul kellemes volt a leány lénye, a disztingvált levegő , mely körülvette az otthonában - érdekes, mindennapiatlan szépségét egyre jelentősebbnek érezte, minél inkább kárba veszettnek itten.
Részvét, kíváncsiság és sok meglepődés keverte a furcsa kellemes izgalmat, amit vele szemben érzett.
- Olyan maga, mintha valami gyönyörű szép, tüzes virágot fátyol alatt növesztenének elejétől fogva!
Az embernek - nem értem, miért - folyton az jár az eszében: "Milyen lett volna?"
- Szóval... hogy valahol valami hiba történt? - kérdezte a leány, és a kis kacérkodásnak szánt pillantása eltévedt valami bizonytalan gondolaton.
- Nem tudom.
Dehogy... akkor minden hiba volna, ami nem közönséges.
De mégis , kell valahol, valamiféle miliőnek lenni, ahová maga zavartalanul odaillik.
- Erről ne beszéljünk, ezen túl vagyok már!
Inkább valamibe beléveszejteni magam , belemúlni - tán valami nagy, általános dologba, amiben az ember mindenkivel együtt van.
Az pihentető volna... azt hiszem.
A férfin meglátszott, hogy kényelmetlen neki most a gondolat új és homályos volta.
Kényszerülve ment bele.
- Mi lehetne az?
Most nem oly világot élünk?
Minden szerte van, és mindenki a maga kényére-kedvére fejlődik.
Tudja, ez tetszik nekem igazság szerint!
Nem is vágynék valami csordaidőszakban csorda-buzdulással vágtatni neki a szegény , egyetlenegy, rossz fejemmel valaminek, amiről száz év múlva kisül, hogy szamárság volt.
- Az ember kevésbé érezné az életét és a halálát.
Ez a fő, nem az, hogy amiért él-hal; a dolog mit ér!
Nézze, van egy jó barátom, egy itteni gimnáziumi tanár ; talán már emlegettem.
Annak például minden gondolata és idegszála tele van egy új és jobb Magyarország ideáljával.
Hogy is mondjam, kicsit zavaros!
Újforma versekért hevül, amiket nem ő írt, egyet sem; új elvek diadalán reménykedik, bár semmi része bennük, és változásokon, amik őneki magának semmi hasznot sem fognak hozni.
És ez elfoglalja és eligazítja az életét is.
Én belül, magamban furcsállom néha, pedig a jobb énem azt mondja, hogy ő emberebb valaki.
- ...És mindennél emberebb - és én már nem is furcsállom, hogy például maga most itt okos és kitűnő dolgokat papolt bizonyosan, Mária; és én egy szavátse értettem, mert hirtelen valami piros ködeső szállt a gondolataimra, és a száját úgy láttam, mint valami különélő, meleg, édes állatot; egy vonagló kis kígyót ...
Nna!
Most elmegyek, kedves Mária!
- Így siet? - ártatlankodott a leány.
- Üdvözlöm a kitűnő professzort, de meggyanúsítom.
Ő se jobb nálam, csak tetszősebb burokba rejtegeti.
Idejár magához, éseste van, mint most, és maga ebben a pillangós, bő, fekete selyemben... hát verset olvas magának a teához, és szociológiát vagy mit ad elő.
- Jaj, ne haragudjék, ez a férfiállat rossz kis féltékenysége bennem!
Hanem most komolyan mondom, Mária - higgye el, nincs egyéb, mint ez, és ez van mindennek az alján és minden csak ürügy erre, vers , muzsika, szép szó.
Mind ekörül táncol az ember, és hogy táncol, hogy illegeti magát!
Kész kacagás lehet valahonnét a Saturnusról vagy másmilyen csillagrul nézve.
- Hát jó estét, Szentandrássy! - nyújtotta felé Mária szépen ápolt karcsú, meleg kezét.
Úgy akart tenni, mintha haragudna kicsit, mintha feszélyezné az ilyen beszéd; de csak a forma kedvéért.
A kezét akarva bennhagyta egy ideig a férfi tenyerében; és az észrevette, és elfogadta, hogy ez akarva van.
Mikor elment, úgy maradt ülve egy ideig, és elgondolkozott felőle.
Különös, hogy szívesen veszi, majdnem szerencsének és megtiszteltetésnek ezt a barátságot !
Holmi társaságos hóbortoktól mégsem volna hát ment egészen?
Ez az ember csakugyan az osztályán kívül állónak érzi és kezeli őt, azért szabadabb beszédű vele szemben?
A túlzott tisztelete néha nem szintúgy leereszkedő ajándék-e?
De hisz az itteni "társaság" -gal semmi közösséget nem vállal, az alispánékhoz meg az ezredesékhez jár mindössze.
Hát ezért imponál ?...
Nem, valami van rajta; a sokkal kisebb műveltségével is valahogy szabadabb, közvetlenebb, lendülőbb tud lenni ez a "blazírt" a másiknál.
És a külseje is...
Egyszer a párizsiakról olvasta, hogy sok ezer évesek mozdulataik; talán ez az; valami veleszületett !...
Vagy csak mert egyszerű, nem palástolt és nem fárasztó módon, friss és hanyag , szokatlan metaforákban foglalkozik az ő nőies értékeivel!
Nem volna-e mégis okosabb, ha nem szoktatta volna el az édesanyját, hogy ott üljön mellettük a varrásával, ha fiatalember van nála?
Apostollal szemben sose jutott az eszébe ; sem az, hogy ravaszdian igyekezzék úgy elfogadtatni övéivel az ismeretséget , mintha a "házasulandó" jószándékú és megtisztelő közeledése volna...
Ej , rettenetes, hogy ilyeneken kell töprenkednie!
Mennyire ide van már kötve ehhez a fészekhez, menthetetlenül; lám, mégis hozzányomorodott, hiába volt a küzdelem!
Nagyon egyedül ült ilyenkor, és lassankint, oktalanul fanyar kedvbe hangolta magát; semmi vágya nem volt felkelni, megindulni, tenni valamit.
- Egyszer aztán kulcs fordult a külső zárban, anyja jött haza a jegyesekkel, Baldóczy kardja megcsörrent, Ági kacagott halkan valamin; kigyúlt a lámpa az ebédlőben odaát , és az ajtófüggöny résén látni lehetett a fehér blúzos friss alakot, ahogy dalolva jön-megy a terítés körül, simán fésült haja szőke ragyogásával.
Sült gesztenyét hozhattak a vacsorához, és beérzett az illata.
Mindez jó volt.
- Máriánk egymaga ült itthon? - hallotta a leendő sógor hangos szavát, és hogy nem mindjárt feleltek neki.
...És így múltak a hetek, így tavaszodott is, és úgy volt, hogy majd megint nyár lesz és új szezon és újra minden elülről.
- Meg kell fulladni itt! - mondta Szentandrássy egy fuvalmas, enyhe szürkületben .
Szinte mozdulatlanul ültek egy ideig, a nyitott ablak csipkefüggönyét belibegtette a szél, a férfi cigarettája gyorsan, hevesen hunyt és parázslott - aztán hirtelen izzópiros ívet festve repült a kályhaajtó vastálcája felé.
- Ó, bocsánat!
Nem, itt lehetetlen az életet még csak átgunnyasztani is.
Én már nem győzöm türelemmel, Mária!
- Mi történt magával?
Sohase beszélt így!
- Igen, fel se vettem; úgy alvajárok át, gondoltam, ezen az időn, ezen a rettenetes fészken, bugrisvilágon, a vármegyéjükön, a telitalpú ludakon, akik itt asszonyok; gondoltam, el se ér hozzám.
De most őrülten a hátamban van az egész, teli vagyok csömörrel, utálattal.
Mit akarnak velem?
Itt felejtenek?
A választásokig... nem, odáig nem tudok várni.
Ma megírtam az onklinak, ha tavaszra el nem igazodik az ügyem a minisztériumban, itt hagyom az egész közéletet, mindent.
Pedig akkor kire marad a ferdült nyakú Bozóky-leány a kétszázezer forintjával?
- Lássa, lássa!
Jó lesz meggondolni, bizony!
- Hogy bír mosolyogni, hogy van kedve csúfolódni velem, és finom lenni és különb lenni - mondja?
Mi lesz már a maga életével is?
- Semmi!
- Ne...!
Vár valamit, számít valamire?
- Nem akarom, hogy ma gondolkoztasson!
Semmi!
- Igen, ez furcsa, látja; hogy máskor maga gondolkoztat engem.
Nem maga beszélt a télen valami kiútról, menekülésről; persze, valami nagy ideálra gondolt, szent harcra, emberiségre... maga szegény!
Pedig lehet felejtéses, nagyszerű időket élni csak egyszerűen örömmel is, mámorral, muzsikával, sok lámpafénnyel, sok ember zsongásával, úttal, látvánnyal, mindenféle szépséggel.
De nem itt, nem így!
- Én már mindent végiggondoltam!
- És mire jött rá?
- Semmire!
Tán mindennel elkészültem úgy elgondolásban; néha olyan fáradtnak látom magam, és megijedek tőle, hogy egyszer, valamikor majd mégis cselekedni kell...
Jaj, ma különösen ne bántson!
- Mi baja, kedves Mária?
Miért nem mond el mindent mindig nekem?...
Amit a napok hoznak?...
- Gondolom, négy hete volt itt utolszor! - felelte a leány, de nevetett hozzá csendesen.
- Tudom, hogy magának is vannak napjai, amikor torkig van, és azt hiszi, nem bírja.
És leány és gyönyörű, lélekveszejtőn hatásos; és itt ül, és délelőtt a leckéire szalad...
Ki különb itt magánál, ma folyton ez jár az eszemben.
Ahogy maga lendíti a karját, ahogy féloldalt hajlik a szép, finom szoborfeje, elkígyóz remegve a szája egy olyan sírhatnámos mosolygáson; több van egy mozdulatában , mint amennyiről álmodni merhetnének ezek a lánycsirkék meg hivatalnok-ficsúrok .
Hát akkor...
- Én nem állok a versenyben.
Miért beszél ilyeneket?... - kérdezte Mária egyszerre különösen elfulladt hanggal, mely nem azt mondta, amit a szavai.
Mert ő sem a szavakat hallotta és ítélte ez egyszer, e félig közhelyes válogatatlan összevisszaságot; a férfi fulladozó, küszködő heve hevítette forróvá a levegőt feje körül.
Hagyta, hogy csókjaival a keze fejére boruljon, hogy lassan elébecsússzék a földre, és térdére tegye a fejét.
"Ezt most hagyni kell - akarom!" - gondolta határozatlan rémülettel, és lehunyta a szemét.
Legbensőbb énje lesben állt a pillanat fölött hűvös kíváncsisággal: mi fog most következni?
- Meg kellene próbálni a magafelejtést; nem tudni... valami jó, langyos szédület jön, és áthullámlik a gondolkodás gyötrelmén, és minden megáll... de ezt akarni kell, próbálgatni...
A következő pillanatban szilaj, esztelen rémülettel lökte maga elé védőn a két karját.
A férfi forró arcába esett az ütés, hogy felhördült a homályban, de keze ujjai görcsös kapkodással keresték még vakon az iménti mozdulat gyönyörűségét .
"Pfuj!" - sziszegett a leány hangja izzón a beteges utálattól.
Kiszökkent végre , reszkető dereka szilaj hátraívelésével; nekiszaladt a szoba homályának valami ismerős bútor bástyája mögé.
Egymásfelé lihegtek egy percig izgultan kutatva egymás árnyékba takart vonalait, mozdulatát - mint két viaskodó állat...
Nem, a férfi nem üldözte tovább; félkarja bizonytalanul keresett valami támaszt, és végigtörült kendővel a homlokán.
Még mereven állt, és küszködő lélegzettel , szavakat keresett.
Valami maró, fagyos és finom nagyszerű sértés... ha eszébe jutott volna most a bosszú és megalázás e bestiális percében!...
De nem tudott szólni, abbahagyta; a halk, rövid kacaja is olyan idegenül hangzott még.
Az ajtóhoz hátrált; némán, gúnyosan, mélyen meghajolt, és hirtelen kifordult.
...És Mária tudta, hogy az anyja az ablaknál ül most odaát; a varrást ölébe ejtette már, a gyér utcát szemléli, és álmodozik tán régi dolgok felől lámpagyújtásig, és nem is sejti a nesztelen gonosz tusát, ami mellette folyt ...
Hallotta, amint a vendég halkan elköszön.
"Ó, ezer bocsánat, nem láttam meg mindjárt a homályban!" - leplezi zavarát; és udvariaskodnak, búcsúznak ... milyen rettenetes távolságban őtőle.
Már nyugodtan ült, kezére támasztva a homlokát.
Gyorsan lecsillapodva, örülni próbált a menekülésnek.
De hát veszélyben volt?
Valami hideg zavarodottság maradt benne, és egy érthetetlen érzés, hogy nem is tudott volna másképp tenni , akaratlan volt ez így, ijesztően ösztönös.
"Hát ez sem, ez sem!" - suttogta, már énje ismeretlen rugói közt keresgélve vaktában...
- Igaz, Mária! - fogadta Ágnes hetek múlva, mikor délben hazajött.
- Itt ez a névjegy, búcsúvizit - Szentandrássy adta le, miután látott bennünket anyussal a főutcán.
Úgy látszik, csakugyan elhelyezték.
Később, ebéd után, mikor egymás mellé feküdtek egy kis szendergésre a Mária széles dívánján; félig álmos hangon felemlegette újra.
- Tudod, Máriácska (de nehogy megharagudj!
Nem fogsz?
Ígéred?) - tudod én egy kicsit nem bánom, hogy eltűnik a színtérről ez a titkár.
Képzeld - annyit hallgattam miatta Zoltántól!
Hogy ez nincs rendjén, hogy ez nem korrekt dolog , hogy ő már a családja nőtagjának tekint tégedis, és mint tiszt felelős esetleg az ügyeidért... ilyeneket zúgott a fülembe mindig, és egyszer majdnem összevesztünk, mert azt kívánta, hogy szóljak neked, és én nem akarom.
- Elhallgatott egy időre.
Mária nem felelt.
- ...És tudod, ha jól meggondoljuk , Zolinak igaza is van ilyen formaságos dolgokban.
Úgy értem - ezt ő mégis jobban érti férfi létére, ugye -, és minekünk csakugyan ő az egyedüli védőnk; neked is olyan, mint egy fiútestvér, ugye?
- Természetesen! - felelte Mária kurtán, de olyan hangon, hogy a húga nem merte folytatni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE