Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Elza pilóta
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
10
Bekezdés
1692
Mondat
5665
Szó
59777
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
ELSŐ SZAKASZA TÖKÉLETES TÁRSADALOM
TÖRTÉNELMI BEVEZETÉS
Az örök harc negyvenegyedik esztendejét írták.
Mint a rómaiak hajdan városuk alapításától, úgy jelezték már az éveket is : A háború kitörésétől kezdve.
Épp egy éve, hogy ezt bevezették, a négytizedes évforduló kapcsán: még a fülekbe csengtek a szónoklatok frázisai.
A régi keresztény időszámítás ugyan nem ment ki egészen a használatból.
A Hivatal a papságra való tekintettel tűrte.
De ezzel már csak a konzervatív és egyházi körök éltek.
Így szakadt el az új korszak a régitől, névleg és szimbolikusan is.
Lélekben már régen elszakadt.
A háború kitörésére csak az öregek emlékeztek.
Ez a szó: béke, valami történelem előtti világot jelentett.
Valószínűtlen mesevilágot...
Mégis az élet folyt tovább, s nem kell hinni, hogy külsőségeiben különösebben megváltozott volna ahhoz képest, amilyen akár e mesés békeévek, vagy régibb , rövid háborúk, például az 1914-18-i úgynevezett világháború alatt is lehetett.
A kívül álló szemlélő alig vett volna észre ily változást.
Legalább nem a frontok mögött.
A társadalom formái és rétegzettsége, a városok szellemi arca nagyjában a régi maradt.
Sőt amint több és több évig tartott a háború, s lassan a békének minden reménye elveszett, a világ folyása egyre nyugodtabb mederbe látszott térni.
Régebbi háborúknak gyakran vetettek véget zavarok, forradalmak.
Most erre még gondolni sem lehetett komolyan.
Soha oly hatalmasak nem voltak az államok , soha oly félelmes eszközök birtokában.
Nemcsak a technikai haladás szolgáltatta a fegyvert.
Csalhatatlanabb fegyver volt az a tökéletes szervezettség, melyet a háború előtti hosszú évtizedek kitartó és biztos munkája készített elő, az előző háborúk tapasztalatain s az újkor társadalomtudományának tanulságain okulva.
A társadalom katonai megszervezése [...] már a XX. század elején elkezdődött, s lassankint minden államra átterjedt.
- Modern háború nem húzódhat soká! - mondogatták a harcok kezdetén.
Ez a prognózis éppoly kevéssé vált be, mint a hasonló jóslatok 1914-ben.
És egyáltalán semmi sem vált be, ahogyan képzelték!
Sok szó esett például az állófront tarthatatlanságáról is.
Pedig a harc, ahelyett hogy kikelt volna lövészárkaiból, még mélyebbre ásta azokat; alagutakká mélyítette, s egymás alá fúrta emeleteit, lefelé, a földbe.
Szóval a modern hadi vívmányok, fokozottabb védekezésre kényszerítve , önmagukat semlegesítették, s nem hozták meg azt a döntő és katasztrofális hatást, amit vártak tőlük.
A XX. század második negyedében, ha a "jövendő háborúja" került szóba, a gázharc rémségeit szerette kiszínezni a megborzadt fantázia.
Mérges gázokról beszéltek, melyek a front mögötti lakosság életét éppúgy veszélyeztetik, mint a katonákét, s egyszerre egész városok népességét törölhetik el a föld színéről.
Az örök harc első éveiben csakugyan bőven történtek ilyen katasztrófák.
Majd minden emberboly emlékezett egy-egy " fekete napra ".
Minden metropolis fulladozott már valamely városrészének hullabűzében.
De mire vezethetett ez az emberirtás a megtorláson kívül ?
Hatványozódó arányai és tempója apokaliptikus kilátásokat tártak.
A nyolcadik évben egy egész kis ország népességét ölte ki egyszerre a röpülőktől levetett baciluskultúra, mire tüstént az ellenfél legvirágzóbb tartományának pusztulása felelt.
Már-már a háború folytathatósága forgott szóban.
A hadviselők végre is belátták, hogy ezt csak a front mögötti részek viszonylagos épsége biztosíthatja.
A védekezés technikája fontosabb lett , mint a támadásé; a "fekete napok" megritkultak, s a háború mindinkább a magában is óriás kiterjedésű frontvidékre koncentrálódott.
A váratlan támadások mégsem maradtak el egészen.
Mindkét fél gondoskodott, hogy egyetlen ellenséges város vagy környék se érezze magát teljes biztonságban .
A hosszú kürtös gázmenedékeket s egyéb óvintézkedéseket mindenütt csak szaporítani kellett.
Sőt egy idő óta megint sűrűbben visítottak a szirénák vészjelei, nem lehetett tudni, okkal -e, vagy csak próba és gyakorlat gyanánt, vagy épp idegességből.
De hát az élet mégiscsak élt tovább, s noha a frontok évről évre képtelen tömegét ették meg az áldozatoknak, az államilag szabályozott születési statisztika gondoskodott az utánpótlásról.
S bármennyire kiterjesztették is lassankint a frontkötelezettséget mindkét félnél, mégis maradt otthon elég rokkant és fölmentett, hogy a békés munka normális folyását is biztosítsák .
Ezek immár külön arisztokráciát jelentettek, szellemi és vagyoni előkelőséget.
Átlagos élethosszuk körülbelül a duplája volt annak, amit a hadba vonuló ifjúság remélhetett.
S ezt otthon és maguknak élhették.
Volt idejük pénzt és tudást szerezni.
E különös arisztokrácia elsősorban azokból rekrutálódott, akik valami testi hibával születtek.
A hadirokkantakból már kevesebb és csökkenő számban.
A modern háború alapos munkát végzett, s nyomorékjait csak akkor engedte ki igájából, mikor már képtelenek voltak pénzkeresésre vagy egyáltalán emberhez méltó életre.
De mindenki tudta, hogy van a nyomorékoknak egy harmadik fajtája is, sokkal képesebb a boldogulásra, noha törvénytelen és nem bevallható eredetű.
Nem mintha az öncsonkítás jött volna divatba; az öncsonkítók halállal bűnhődtek.
Hanem gazdag szülők gyakran vesztegették meg orvosaikat, hogy újszülött gyermekeiken kövessenek el csonkítást.
Ezeket már a bölcsőben tették teljes orvosi szakszerűséggel katonai szolgálatra alkalmatlanná.
Valódi tudománya s minden nyomozás számára hozzáférhetetlen technikája fejlett ki a csecsemőcsonkításnak.
Az orvosok - akik mint sorozók és felülvizsgálók s mint a gázvédelem s hadikórházak vezetői, különben is a front mögi társadalom legnagyobb hatalmasságai, élet és halál urai voltak - hihetetlen vagyonokat szereztek e titkos műtétekből: mint ahogy a XIX. és XX. század orvosai közül nem egy gazdagodott meg titkon abból a tiltott műtétből, amit akkor gyermekelhajtásnak neveztek.
Az állam a csecsemőcsonkítást bizonyos mértékben tűrni látszott.
Legalább akkor, ha előkelő orvosok hajtották végre, kiknek tudományával és egymás közti összetartásával szemben úgyis tehetetlen volt.
Ezeknek megvesztegetését csak a leggazdagabb családok engedhették meg maguknak (épp azok, kik a közügyek intézésében is a legbefolyásosabbak voltak ).
Nem lehetett félni, hogy a szokás a hadseregtől nagyobb tömegeket vonna el.
Így lett szinte bizonyos értelemben örökletes a rokkantság, s ahogy minden állam elsősorban a saját arisztokráciáját védelmezi, az örök harc állama nem kimondva, de annál hathatósabban képviselte a rokkantak érdekeit akkor is, ha nem a harctéren rokkantak meg.
Az újkor hadászata voltaképp nem indokolta többé a rokkantak kímélését.
Testi erőre alig volt szükség a frontokon.
Mindent gépek végeztek, s a gépeket gyermekek is kezelhették volna; legfeljebb némi szaktudás és gyakorlat kellett.
Aki ezt megszerezte, már elég jó volt arra, hogy előírásosan öljön és haljon, bármily gyenge vagy rokkant is.
A fárasztó menetelések, a megfeszített testi teljesítmény, mely a XIX. század katonásdiját jellemezte , rég feleslegessé vált.
Mégis a rokkantak hadmentessége megdönthetetlen tradíció maradt: azon a legkisebb rést ütni kegyetlen és ellenszenves gondolatnak hatott volna.
Ellenben hatalmas mozgalom indult meg a nők frontszolgálatának jelszavával.
Ez sokkal nagyobb tömegeket ígért a front számára, és sok szenvedő férfi igazságérzetének megfelelt.
Az a hagyományos gyakorlat, mely szerint a nőket csak ápolónői s egyéb segédszolgálatra alkalmazták, s rendes kombattáns csapatokba egyáltalán nem osztották be, nyilván avult copfnak érződött már .
S legerősebben lázadozott e copf ellen maga a női nem, mely régtől fogva mindenben egyenjogú volt a férfiakkal (sőt például szellemi teljesítményekben még túl is tett rajtuk ).
A nő méltán érezhette anomáliának, hogy csak mellékes és megvetett szerep jut neki magából a Harcból, noha már bizonyos lett, hogy a Harc az emberi élet végső értelme és célja.
AZ ANYA
Kamuthy Gézáné nem tartozott e jogokért küzdő, modern nők közé.
A kiváltságos osztály tagja volt, idősebb úriasszony, konzervatív hajlamú, s egész lényében élt még valami az eltűnt békeévek "történelem előtti " mentalitásából.
Közvetlen békebeli emlékei nemigen lehettek már, vagy összefolytak azzal , amit gyermekkorában hallott és olvasott.
Annál mélyebb benyomást őrzött lelkében a háború kezdő érájának hangulatáról.
Ha nem is történelem előtti, de már történelmi idők voltak azok!
Remény és rettegés, zavarok és apokaliptikus sejtelmek évei!
Akinek ifjúsága már nem esett bele ebbe az ideges korszakba, alig lehetett sejtelme arról a lelkiállapotról.
Azoknak a lelkiállapotáról, akik még nem vették tudomásul a háború véglegességét és változhatatlanságát .
Kamuthynéban ez még eleven élmény volt, kislány kori élmény.
Egész életének ízét színezte, mint egy beteg nap ízét a reggeli lidércnyomás.
És mostanában kiújult a lidércnyomás, teljes erejével.
Ugyanaz a kibírhatatlan feszültség, az a fojtott rettegés és lázongó kétségbeesés!
Amiben akkor élt, ő és mindenki!
Az egész emberiség!
Megint a jósjeleket számolta, s agyának rejtekeiből föltámadtak régi, apró , titkos babonái, melyeket már-már elfeledett.
Pedig azoknak a rabszolgája volt, sok-sok kínos esztendőn keresztül.
Amíg a fia a fronton szenvedett , szinte minden lépését valami nyomasztó babona diktálta, amiről még beszélni sem lehetett senkinek.
Akármilyen borzasztón hangzik is, szegény Gézuka halálhíre inkább valami megkönnyebbülést, fölszabadulást jelentett.
Ez volt az első, nagy, mindent elborító érzése.
Nem kell aggódni többet!
Nincs akiért aggódni kellene!
Most úgy képzelte, most fog megbűnhődni ezért a bűnös megkönnyebbülésért.
Új nyugtalanság korszaka les már rá, a fia vérén nyert nyugalom után.
Most a leányát ítélheti halálra minden perc.
( S még ha csak halál volna !)
Az új nyugtalanság korszaka, azzal, hogy félt tőle, már meg is kezdődött.
Nyugtalanságot, izgalmakat lehelt körülötte minden.
Még a város képe is megváltozott.
Az utcai hangszórók körül, melyek a hivatalos hirdetményeket közvetítették, lihegő asszonyi borzongás gyülekezett.
Kamuthyné gyűlölte ezeket a kegyetlen, hangos tölcséreket.
Régebben még, legalább az előkelőbb , diszkrét utcákon, megelégedtek a vörös plakátokkal: el lehetett őket kerülni, elfordítani a szemet, átmenni az utca túlsó felére.
De ki zárhatta el füleit ez elől a szörnyű, recsegő hang elől?
Ezek a készülékek mintha még a rádió primitív idejéből származnának.
Kamuthynénak, hazafele jövet a kórházirodából, hol kötelező "önkénytes" szolgálatát teljesítette, kerülőt kellett tenni, mellékutcákra menekülni, hogy ne hallja a hangot, mely csak rémhírt hozhatott.
Máskor vészes inger vonta e hang felé, s mégsem mert a terekhez közelíteni .
Félt, hogy valami népgyűlésbe vagy nőgyűlésbe botlik, amilyenek most szinte szakadatlan folytak, s a hangszórók minden mondatát körülkommentálták.
Vad arcú némber sivított egy-egy középület erkélyéről, s fegyelmezett , taktushoz szokott tömeg üvöltötte a köteles refrént:
- Éljen a háború !
- Éljenek a harcos asszonyok! - tette hozzá az aktuális lelkesedés különstrófája.
- A női frontharcosok !
- Éljen a háború !
Kamuthyné félt a hangulat terrorától, félt a marcona amazonoktól.
- Honnan kerül ez a sok veszekedett nőstény?
- Mintha máris valami kaszárnyából szabadultak volna.
- A női frontharcosok!
- Kamuthyné végigremegett a szóra.
Ó, nem, rettenetes volna egy ilyen tömegben állani s együtt éljenezni az éljenzőkkel!
- S ha nem éljenezne, mi történne akkor?
Néha szeretett volna odarohanni, közbekiáltani, botrányt csinálni.
Csodálta , hogy senki sem teszi ezt - hogy nem akad egy hősnő, egy Corday Sarolta!
De hisz éppen arról van szó, hogy a nők is hősök legyenek!
Ő maga sem lázadozott volna soha maga miatt, ha csak magára gondolna.
Hát nem akad egy igazi, elszánt, kétségbeesett asszony, akinek lánya van, mint neki, szép , tehetséges, finom, gyönge idegzetű gyermek?
Mindez csak álom volt.
Nem oly idők jártak, a kétségbeesés is józanságot tanult már, s normális embernek éppoly kevéssé jutott eszébe föllázadni a háborús világrend ellen, mint ahogy nem lázadunk a természet legnyomasztóbb kényszerei ellen, a betegség és a halál ellen.
Legfeljebb egyénileg iparkodott ki-ki segíteni magán.
Ennek pedig nem épp a legjobb módja volt tüntetni vagy botrányt csinálni.
Még egy kétségbeesett arc is föltűnhetett .
Kamuthyné sokszor hallotta az ura fontoskodó hangján:
- Kétségbeesés nem visz semmire; nyugalommal és hazafias magatartással mindent el lehet érni.
- Mindent; elsősorban jó beosztásokat és fölmentéseket.
Gézuka sokáig kitűnő beosztásban volt, és ezt az apja " hazafias magatartásának" köszönhette.
Maga Géza pedig, az ő nagy nélkülözhetetlenségével és kis testi hibájával olyan szilárdan ül itthon , mintha hírét se hallotta volna a frontnak.
- Persze, az ő korában most már kihúzhatja végképp - gondolta Kamuthyné egészen elkeseredve.
- De a fiát mégiscsak oda kellett adnia előbb-utóbb.
- És szavak nélkül tette utána a gondolatai mögött settenkedő rettegés: oda kell adnia a lányát is előbb-utóbb.
Két gyermek! két emberélet! mit jelent az?
Ezer és ezer pusztul egyre-másra , és az anyák csak annyit búsulnak, mint a macska, ha elveszik kölykeit.
- Az ember ne legyen önző, és ne gondolja, hogy az ő gyermeke pótolhatatlanabb, mint a másé - vigasztalta magát annak idején Kamuthy úr , mert ez volt a divatos vigasztalás.
- A harc megy tovább, és nem áll meg.
- Az asszony azonban nem tudott ily könnyen vigasztalódni.
Finom, előkelő fajból származott ő s egy olyan társadalmi osztályból, melynek gyengébb idegzetű tagjai még mindig megőrizték az egyéni élet luxusát és a szeretet veszedelmes tehetségét.
Mióta fiát elvesztette, ez a múltakba való , atavisztikus érzés egyetlenegy tárgyra, leányára gyűlve, mint napsugarak a lencse fókuszában, szinte szerelem módjára égetett.
Ó, hogy irigyelte azokat a többi gazdagokat, akiknél megnyomorított kisdedek visítottak a bölcsőkben!
Ha már a sors az ő lelkébe is beoltotta e fájdalmas lángot, mért nem tudhatott ő is gondoskodni féltett magzatairól, mint mások ?
Önkínzó érzéssel látogatott meg egy fiatal anyát, egy unokahúgát, aki sírva adta szegény kis csecsemőjét az orvos kegyetlen kezeibe.
- Te nem is tudod, kedvesem, milyen boldog vagy te...
- Nyomorék lesz egész életére! - kesergett a kismama, akit a felvilágosult orvos hiába csúfolt ódivatú érzelmességéért.
- Bár Gézuka is nyomorék lett volna! - sóhajtott Kamuthyné.
- De akkoriban még ki gondolt volna rá, hogy gyermekeinek életét biztosítsa ?
Mind azt hittük, hogy mire felnőnek, úgyis vége lesz...
- S elakadt a hangja.
( Ó, a béke, a végső győzelem, amiről még ma is szónokolnak !...)
A fiatal anya fölzokogott.
- Ha béke lenne... és a gyermekem nyomorék!
- Ugyan, ugyan, édesem!
Erre magad se gondolsz komolyan...
Ha erre lehetne gondolni, az orvosok sem vállalkoznának.
A gyermek sivított, mintha megcsonkított testét kérné számon.
Kamuthynénak lelke legmélyébe nyilallt a különös vigasztalás: Sohasem lesz béke!
Amit persze társaságbeli rendes polgárasszonyhoz illően igyekezett formulázni .
Hiszen igaz, hinnünk kell, rendületlenül a végső győzelemben, de azt nem érik meg sem a gyermekeink, sem az unokáink!
- És közben folyton csak egy kérdésre gondolt, amit nem mert megkérdezni: vajon megcsinálták volna -e a műtétet akkor is, ha a kicsike lány lenne?
Ilyen kérdések izgatták: ezekből szeretett volna következtetéseket vonni az ő leányának sorsára...
Vajon elveszettnek tekintik -e már a lányokat is... ha egészségesek?
Ó, ha még lehetne valamit csinálni!
- Orvossal kellene beszélni - gondolta, mert lelkiismeretét igazában nem a meghalt Gézuka végzete bántotta, hanem az eleven Elzáé, aki az sz-i egyetem legtehetségesebb hallgatója volt.
Mégsem beszélt senkivel; csak figyelt.
Mohón szedett föl s raktározott el magában minden kis megjegyzést, jóslatot és rémhírt, amit a nők frontszolgálatának terveiről hallott.
Kivált amit suttogva hallott, intim teákon, s ahogyan a híreket kommentálták okos vagy beavatott barátnők:
- Nemsokára - mondták - a nőkből éppen olyan kis százalék fog úgynevezett természetes halállal kimúlni, mint a férfiakból.
- Voltaképp igazság - tette hozzá egy-egy idősebb leány, nagyon elfogulatlanul és fölényesen.
- Igazság! - visszhangzottak a szavak Kamuthynéban.
Igazság -e, hogy ha Géza áldozatul esett, essen áldozatul Elza is?
De mindjobban érezte a sors kikerülhetetlenségét, az események kérlelhetetlen közeledését.
S már-már behunyta szemét, mint akit a sínekre kötöttek...
HANGSZÓRÓK
Mintha igazán a háború régi évei tértek volna vissza.
Több mint egy évtizede nem látott már az utca tömeget.
Berregő aeroplánok szárnya és árnya alatt, a légibombák üstököse előtt vagy rendőrkordonok seprője nyomában, a nagy sztrájk idején, vacogóvá ürült.
Pincék és lakások börtönné zsúfolódtak és siralomházzá.
A háború hőskora elmúlt már; sztrájkok és légitámadások elapadtak; de az üresség megmaradt.
Mi célja lehet a kormánynak, hogy egy idő óta így meglazítja a nyomást, mely oly sokáig tett lehetetlenné minden gyülekezetet és szónoklatot?
- Bolondság kérdezni is - gondolta Kamuthyné, aki ezt a kérdést sokszor hallotta mostanában az urától - van -e cél és értelem ebben az egész rém világban ?
Ezek a gyülekezetek csak egyetlenegy véleményt engedtek meg, egyetlen kívánságot hangoztattak, egyetlen ügyért lelkesedtek - éppúgy, mint akkor , azokban a régi években, A város egyetlen ragályos lobogás volt, egyetlen óriás ölelkezés abban a mámorban, mely a tömegek érzéktelenítőszere szokott lenni, véres kilátások idején.
Csakhogy ami akkor hímnemű lobogás volt, az mostan a nőké.
Aminthogy az utca , a város már régtől fogva a nőké.
Kamuthyné nem olvadt föl ebben a lobogásban.
Behunyta a szemét, mint a sínekre kötözött a közelgő mozdony reflektora előtt.
Már az eseményeket is csak véletlenből, elejtett szavakból tudta meg.
Babonásan kerülte a pozitív hírek és hivatalos közlemények forrásait.
Ám jöjjön a végzet, ő nem megy elébe!
Nem kérdezett senkit.
Kikapcsolta a rádiót.
Lemondott az újságokról .
Már az utcán sem járt.
A kis utat a kórházirodától hazáig taxin tette meg , hogy még csak távoli kísértésbe se essék a hangszórók felé közeledni .
Lábfájását hozta föl ürügyül.
Legjobban szeretett volna elzárkózni, semmiről se tudni, ki se menni hazulról, lefeküdni az ágyba, beteg lenni, ahogy még az ő fiatalkorában a nőknek legalább szabad volt, lehetett!
Az idők megváltoztak, s a nő éppoly rab lett, mint a férfi.
Voltaképp máris katona.
Mióta kiadták a front mögötti fegyelem jelszavát, mindenkinek szüntelen dolgozni kellett, vagy legalább imitálni a szüntelen dolgozást .
Kamuthyné sem maradhatott el a hivatalból, még egy napra sem, szigorú igazolás nélkül.
Pedig milyen nehéz "lehunyni a szemet ", mihelyt az ember kilép hazulról !
Hiába húzódott a kocsi sarkába: még a sofőrtől is híreket kellett hallania .
Csupa nő volt a sofőr; ami ezekben a napokban bajtársat jelentett.
A női szolidaritás érzése áttört minden társadalmi korlátot.
Ahol két nő volt együtt, hogy kifakadt a szó, ellenállhatatlan és ellenőrizhetetlen.
- Nem tetszett valamit hallani?
Mikor fognak már sorozni bennünket?
A sofőr olykor fiatal leány volt, akinek szeme türelmetlenül csillogott, s még arca is kipirult, mintegy nagy dolgok előszelétől:
- Ha egyszer a nők fegyvert kapnak a kezükbe!
Kamuthyné félig riadtan, félig valami apokaliptikus reménnyel borzadt végig ilyen szavakra: pedig mit jelentettek ezek?
Ilyesmiket mindig mondanak; s a kormány maga szívesen táplált újságjaival valami ködös várakozást a köznép asszonyaiban, hogy nagyobb lelkesedéssel álljanak majd a sorozómérce alá .
Ámbár a lelkesedés nem sokat számított, mégis ápolták, valami múlt időkből maradt ideológiával, vagy inkább csak azért, hogy legyen létjoga a propagandahivatalnak, mely jó egypár fölmentett előkelőség menhelye volt.
Kamuthyné azonban, két szótól is fölzaklatva, a lányára gondolt.
Torka kiszáradt, s úgy érezte, nem tud egy hangot se kinyögni.
Kiátkozott volt , elátkozott, egyedül maradt az általános összeolvadásban és lelkesedésben.
S néha mégis - csakhogy ne kelljen szót váltania még egy sofőrrel se - inkább gyalog ment.
Néha nem is kapott taxit.
A hadsereg csak kevés és rozoga kocsit hagyott meg polgári üzemben.
Autóbuszra vagy földalattira, hogy az utasok beszédeit hallja, nem ült volna egy világért.
De a sarkokon, ha a hangszórók üvöltését egy-egy pillanatra feléje csapta a szél, rendesen megállt, és iparkodott néhány szót kivenni.
Hallgatózott, mintegy titokra , tilosban.
Aztán hirtelen rajtakapta magát.
Összerezzent.
Szinte szaladt tovább.
De az a pár szó, amit kihallott, vele ment, s gyötörte.
Ezerféleképpen forgatta magában, kommentálta, találgatta a jelentőségüket.
Minden hangfoszlány új rémsejtés, új bizonytalanság volt ; babonája tiltotta, hogy kérdezzen valakit, akár az urát is.
Égett és tépődött napokig.
Néha nem tudott uralkodni magán: megfordult, közeledett a hanghoz.
A rádió újra és újra lepörgette a hivatalos közléseket, mindig kétszer közvetlen egymás után.
Akinek az első hallásra valami elkerülte volna a figyelmét : végighallgathatta másodszor is.
Ez idő szerint a harctéri jelentéseknél sokkal érdekesebbek voltak a parlament üléseiről való híradások.
A harcterekről régóta csak unalom jött, kilátástalan unalom.
A népek réges-rég elszoktak attól, hogy sorsuk fordulását a "front felől" várják.
Az események más konyhában főttek, s ennek a titkos konyhának nyilvános tálalóhelyisége volt a parlament.
Az "örök harc" parlamentje - a rokkantak és nők e különös gyülekezete - lényegben nemigen hasonlított ahhoz, amit ez az archaikus szó hajdanta jelentett.
De utóbbi időkben megint a régi formákat tartotta.
Visszatért a külsőségekhez, akárcsak a névhez.
Hosszú üléseivel, szónoklataival , népszerűséghajhászó, teátrális jeleneteivel szinte a propagandahivatal valami nyilvános szervének szerepét vitte.
A magánrádióknak leadták a beszédek teljes szövegét, s a távolbalátó előfizetői gyönyörködhettek a csonka kézzel ágáló szónokban is vagy a gyászfátyolos szónokhölgyben.
Ezek persze központilag előre megtervezett s megcenzúrázott beszédek voltak.
Az utcai rádióállomások a hivatalos bulletineket közölték.
Ez a közlésmód rendkívüli gyorsaságot tett lehetségessé.
A parlament határozatai azonnal törvényerőt nyertek, s még abban az órában eljutottak a legutolsó faluba, a legrejtettebb gunyhóba.
Sorozások, behívások stb. ilyenformán fantasztikus hamarsággal voltak eszközölhetők, s mégis az alkotmányosság teljes látszatának megóvásával.
A parlamenti határozat rádióközlése egyúttal behívóul szolgált, esetleg másnapra, és nagyon sok embernek volt oka, hogy izgatottan lesse ezeket a határozatokat.
Kamuthyné minden hivatalos hirdetményben ilyen határozatot szimatolt.
Azok után, amiket átélt már, semmit sem érzett lehetetlennek.
Hány ilyen intézkedés csapott már le, hosszú rettegés után s mégis váratlanul , valószínűtlen gyorsasággal, mint a villám.
Talán a lányától már holnap , örökre, válnia kell...
Kamuthyné félve közeledett s határozatlanul állt meg : mi jobb? tudni vagy nem tudni?
Máris megsértette titkos babonáját...
Nem jön -e most a büntetés, amelytől rettegett?
Mégsem tudott ellenállni; s amint oly közelre ért, hogy a hirdetmény minden szavát jól hallhatta, valósággal gyökeret vert a lába.
A szöveg elhangzott, és újrakezdődött.
Az asszony most lázasan figyelt minden szóra, mint a bukástól félő diák valami nehéz képletre, hol minden egy ártatlannak látszó kifejezésen múlhat.
A végén föllélegzett.
Még mindig nem történt semmi döntő.
Még mindig közbejöhet valami csoda.
Aztán latolni kezdte a szavakat, a részleteket.
Hosszasan fontolta, miben láthat jó jelet , s miben az ellenkezőt.
Mire hazaért, már ismét elsötétedett, új aggodalmakkal telt meg, s átkozta gyöngeségét, hogy a baljós hirdetményt meghallgatta.
Így történt még az utolsó napon is.
Kamuthyné megint az utcán tudta meg, hogy holnap a döntés...
Első pillanatban valami szinte fölujjongott benne: még egy nap, és megszűnik a feszültség, ez a tűrhetetlen állapot.
Történni fog valami, akármi!
Jó vagy rossz.
Élet vagy halál.
Élet! élet! most úgy érezte , nem lehet más.
S lélegzetfojtva hallgatta a hirdetményt, mely egész kis riport volt, ahogy mostanában szokott lenni, a propaganda felismerhető kompozíciója.
" A férfi képviselők közös határozatot hoztak, melynek értelmében távol maradnak a szavazástól.
A nők maguk fognak dönteni a saját ügyükben .
Tartózkodik a szavazástól a konzervatív párt is.
A miniszterelnök kijelentése szerint, melyet a Rádióközlöny tudósítója előtt tett, az ország lakossága nyugodt lehet, hogy a döntés az Örök Harc korának aktív szellemében s az elavult előítéletek nyomásától szabadon fog megtörténni.
Hölgyeink hazaszeretetében és áldozatkészségében éppúgy megbízhatunk, mint a férfiakéban, s alig lehet kételkedni, hogy a női nem , mely az új idők szellemi munkájából s világnézetének kialakításából a nagyobb részt vette ki magának, ennek az új világnézetnek megfelelően fogja megállapítani új jogait és kötelességeit ..."
A végső frázisokat már alig hallotta.
Figyelmét egyetlen mondat foglalta el : a nők maguk fognak dönteni a saját ügyükben .
Maguk fognak dönteni, és milyen lehet a döntésük?
Hisz anyák vannak közöttük, anyák, mint ő maga...
Leányaik vannak, nővéreik és barátnőik !
Lehet -e, hogy ne érezzék az ő érzéseit, ne szenvedjék az ő szenvedését ?
Kamuthyné izgatott szíve valami jós örömben és hálában dobogott föl.
A csoda meg fog történni, s az asszonyi lelkek fájdalomtól fölszántott talajából fog kihajtani, mint egy váratlan virág.
A szöveg véget ért, s az öröm és hála helyében valami baljós íz maradt .
Mintha a szavak fenekén az édes remény helyett titkos fenyegetés lappangana , amire még jobban rá kell gondolnia, mert maga sem tudta, miben az.
S megállt egy helyben csüggve, feszült pózban, mint az anyaszarvas, ha a vadász lépteire vigyáz.
Az utolsó mondatok, mint ismétlésre váró szörnyű lecke , echóztak füleiben.
De fölhangzott a szokásos dobjel, s utána a jól ismert recsegés más hírt dobott a pillanatnyi csöndbe, melyet észrevétlenül színezett a "zajmentesített" városok örök zenéje: a kerékgumik olajos csusszanása s a repülőgépek immár halk és méla berregése.
Veszteséglajstrom, október 6. - kezdte a recsegés -, K betű, folytatás...
És Kamuthynénak összeszorult a szíve, szokásból, csökevény reflexből...
A veszteséglajstrom az egyetlen fronthír, amire még, egy-egy betűnél legalább, föllihegett olykor a hallgató.
Egy-egy betűre tán mindenki érzékeny.
De mindenki elfásult már, s talán senkinek sem futott úgy torkába a vér, mint Kamuthynénak, a K betű puszta nevezésére.
Pedig az ő fia régen elesett már, míg másoknak eleven kedveseik szenvedtek a fronton.
De valahogyan azokat is már halottnak tekintették - halottabbnak, mint az ő halottját.
- Aki egyszer ott van!...
Lemondtak róluk, mint a halottakról.
Sápadt, elcsigázott arcok szinte csak kegyeletből figyelték a zord felsorolás gyászdobütemét: homlokukra rá volt írva a mindegy!
Kamuthyné megborzadt: mikor az ő fia volt a fronton, ő még küzdött, remélt, lázongott...
Ez nincs többé, ez eltűnt a világból...
Úgy érezte, hogy a sötétség tengerének fenekén áll, s a gyász ütemén át már a leánya nevének szótagjai rémlettek.
De hirtelen elcsuklott az ütem, bicsaklón, fülsértőn.
Valami iszonyú éles hanggá csuklott; s ez az elképzelhetetlenül éles hang, mintha különös mód kicsapott volna, ugyanakkor fölhangzott kívül is, a rádión kívül, jobbról és balról, közel és távolból, és betöltötte a levegőt; hasított, visított a kora téli szürkület alatt, a sunyító utcákon át.
Mintha ezer gyár szüntetné be a munkát, ezer tűzoltókocsi vágtatna, ezer állatkert sivítana...
A gázjelző szirénák szólaltak meg.
S az emberek, mint a riadt patkányok , szaladtak szerte, egymásba bukdosva, autók előtt és kocsiutakon át.
Pár perc alatt oly üres lett az utca, mintha egy néhai városé volna valami kihalt bolygón.
LÉGBARLANG
A tetők közül helyenkint hatalmas kémények meredtek ki.
Ezek a kémények semmiféle füstöt nem bocsátottak: hacsaknem ezrek lélegzetének füstjét - összezsúfolt ezrek lélegzetét, akik rajtuk át szívták az életet, mikor az utcákon a mérges gáz áradt, lassan elborítva a házakat, emeletről emeletre .
Ezek a kémények kötötték össze a szegény, lihegő emberi tüdőket a magasságok tiszta levegőjével.
Még a XX. század első felében kezdtek építeni ily gázmenhelyeket.
De igazi formájukat és kifejlődésüket csak az "örök harc" idején nyerték.
A nevük légbarlang volt; ami eleinte csak légmentesen elzárható, nagy hombárt jelentett, hol veszély óráján pánikszerűen torlódtak össze a menekvők, mint a megrémült nyáj; egymást gázolták le az ajtóknál , melyeket siettek elzárni a gyilkos gáz elől, s mikor ismét tiszta volt a levegő, fürtökben szedték össze körülöttük a megkésettek és be nem jutottak hulláit, ahogy rakásra bukva valósággal eltorlaszolták a kimenetet ; borzalmas jelenetek játszottak le azok között, akiknek hozzátartozóik künn rekedtek; jajveszéklés és dörömbözések verték a falakat.
A hombárok ritkásan épültek a népesség arányához képest; a tér szűk volt, a levegő kevés; ember ember hátán fulladozva s pici férőhelyekért verekedve bűzben, félájultan várta a tömeg, hogy a veszély elvonuljon, s az ajtókat kitárják.
Máshogy lett azóta; s amint általában az a tendencia nyilvánult, hogy a háborút a front mögötti lakosság részére elviselhetővé s a kultúrélet lehetséges állapotává tegyék, különös gond esett a gázvédelem megszervezésére.
A fontos vagy exponáltabb városok fölött mind sűrűbben tüskésedett a kürtőerdő, s akárhol lakott is valaki, az első vészjelre hamar elérhette a legközelebbi légbarlangot.
A városi települések új erőre kaptak ezen.
A nagyvárosok lakossága, a gyors és olcsó forgalom hatása alatt , már-már a környékekre kezdett szétszóródni.
Most újból iparkodtak tömörülni az emberek, a hosszú kürtők szomszédságában.
A városok fölfelé terjeszkedtek.
A népesség rohamosan szaporodott, a terület lehető szűk maradt.
Sz... fellegkaparókkal tornyos boly volt ez időben, míg körös-körül a tanyai falvak kiürültek.
A légbarlang meglapult, és eltűnt a fellegkaparók közt.
El kellett tűnnie , hogy igazi védelmül szolgálhasson.
Azelőtt a gáztámadást gyakran követték bombatámadások, melyeknek célpontjai a menhelyek kürtői voltak.
Aki életveszély közt végre bejutott a hombárba, arra új halál lesett a levegőből.
Az összezsúfolt tömeg izgalmait közeli süvöltések és robbanások csigázták végletekig.
A pincelejáratok körül őrült csaták dúltak.
Oktalanul : mert mit ért a pince?
Hisz minden bombarés a fojtó gáznak nyithatott utat , mely elől a pince nem védelem!
Azóta ez a vész is eloszlott s lecsökkent.
A kürtők nem adtak immár biztos célpontokat: sűrűségük egyenlőn hálózta be a várost, s az elbútt védházakkal hosszú légcsatornákon közlekedtek.
Anyaguk is, a védház ormaival s homlokával együtt, ellenállt a robbanásoknak.
Nem "érc és hármas erő" övezte ezeket: a bombák effektusa korlátlanul lévén fokozható, semmiféle érc nem védett volna.
De mint a régi lövészárkokban a sárból döngölt sánc s várakban a pince, védett a "földgumi ", ez a tudományosan gyártott puha és tömör matéria, mely oly rugalmas volt, hogy a belőle készített kémények meghajoltak, és lefeküdtek a lövedékek nyomása alatt, aztán lassan újból fölemelkedtek, mint a megdőlt fűszál vagy a híd alól kibukkant hajókürtő.
A másik félelem, mely eleinte a védházakban uralkodott: az elektromos áram kimaradásától való remegés volt.
Ez a ventillátorok üzemzavarát jelentette !
A ventillátorok adták a levegőt!
Ha a ventillátorok elnémultak, az fulladás volt, katasztrófa!
De az elektromos művek központjainak modern megszervezése s tökéletes védelme ezt is szinte kizárta már: legalább a nagyobb városokban, melyek megfelelő berendezést tudtak sorompóba állítani.
Veszély és zűrzavar ilyenformán egyre kevesebb lett a gázbiztos épületekben összetömörült lakosság számára.
A modern légbarlang megközelítő biztonságot , sőt aránylagos kényelmet nyújtott.
A riadalmak óráin kívül is, jól szellőző tágas termeivel, valódi központja volt egy-egy utcakörzetnek : sorozóhelyiség, gyűlésterem...
S amikor a szirénák megszólaltak, pontos rend és vasfegyelem biztosította, hogy ki-ki bejut, s helyet talál.
Árny ült itt mégis, és halál ólálkodott körül!
A levegő nyomott lett, mihelyt a légzáró kapuk lecsukódtak.
A kürtőkhöz vezető nyílások végein hiába vergődtek a kétségbeesett ventillátorok.
Ezer ijedt lélegzet lihegett vissza.
Kamuthynéban szörnyű órák rémeit idézte ez is - e zsúfolt, fojtó tér, mely sivár volt és gyászos, mint vasúti várótermek nagy katasztrófák napján.
- Első osztály! - kiáltott az őr az asszony jegyére pillantva, mert Kamuthyék drága fülkét béreltek a legelőkelőbb szárnyban; még elzárható rekeszük is volt, melyben párnákat tartottak és takarókat, különböző konzerveket és saját gázálarcokat, minden eshetőségre, ámbár kölcsönözni is lehetett itt , és büfé is volt.
- Milyen jó, hogy nem valahol messze ért ez, idegen városrészben! - gondolta az asszony.
Úgy érezte, hogy idegen helyet nem bírna ki!
Itt legalább ismerős tárgyak fogadják... és ismerős arcok...
Találkozni fog az urával ... talán Elzával is!
Kezét a szívére nyomta; még lihegett; valami szóváltást hallott maga mögött, és elsápadt.
( Hány rémjelenetet élt át valaha e szörnyű ajtók körül !)
- Fölmutatni az igazolójegyet! - üvöltözött az őr.
Egy halálra rémült arc iparkodott láthatatlanná válni.
- Nem hallja?
A sárga cédulát!
- Sárga cédulát és sárga cédulát! - hangzott mindenfelől.
Az Állam mindenkitől beszedte a gázvédelmi adót, s mindenkinek kiadta a sárga cédulát.
- Tán otthon feledte?
Az íróasztala fiókjában?
Ez tréfának hatott: mert volt -e a szegény féregnek íróasztala, vagy csak otthona is?
- Az ember nem megy az utcára sárga cédula nélkül!
Igazolja magát akárhogyan , különben őrizetbe veszem.
Egy-kettő.
Semmi írása nincs?
Ki ismeri magát a körzetben?
Mi a neve?
A boldogtalannak arcvonásai, mint túlfeszített húr vagy rossz zsilipek pattantak el, és váratlan kitört a zokogás, gyerekzokogás.
Férfizokogás.
De a férfizokogás nem volt ritka vagy feltűnő ez időben.
Még Kamuthy úr sem találta annak, aki közben megjelent a tömeg között: nejét keresve, s mint mindig, fölényesen.
- Valami nyomorult szökevény - mondta Kamuthy úr, míg a szegény zokogót egy üres fülkébe vezették, hogy majd statáriáliter kihallgassák.
- Ideális módja a népesség ellenőrzésének.
Valamikor, békében, nem is álmodtak olyan rendről, amilyent a háború képes tartani.
Az ilyen alakok százával szaladgáltak.
Most magától kényszerül jelentkezni, ha nem akar megfulladni az utcán.
- Ó, a szerencsétlen!
Milyen fiatal, szinte gyerek még!
- S az asszony megborzadt a kikerülhetetlen dilemma gondolatára.
Itt benn a rettenetes Lajstrom, ott künn az utcák néma gázfolyama...
- Agyon fogják lőni - mondta Kamuthy úr hidegen, megszokott és rendes dologról beszélve.
Az asszony lelke vergődött, szenvedett.
Hát nincs menekvés?
A fiatal életnek pusztulni kell, akárhogyan is?
Nem lehet megszökni, elrejtőzni?
- Nincs itt Elza? - kérdezte férjétől.
- Nem látta Elzát?
És hirtelen felforrt benne a harag az apa ellen, aki hidegen bölcselkedik más ember bajáról, ahelyett hogy a lánya hollétére gondolna, ebben a szörnyű veszedelemben!
- Micsoda apa maga?
- Ugyan mit nyugtalankodik örökké?
Elza biztosan az egyetemre ment.
Maga jól tudja, hogy az egyetemnek saját külön légbarlangja van.
A legtudományosabb biztonságú légbarlang az országban.
Az asszony már nem tudott ráhallgatni.
Minden idege az ajtók forgattyúin csüggött.
Minden női hangra összerezzent.
De nem strázsálhatta soká a bejárást.
Az ura sürgetve vonta előkelőbb s nyugodtabb helyiségek felé.
- Jöjjön már!
Nem magának való ez.
Már hiába ácsorog itt!
Egy-két elkésett alak fulladt be még a forgón, rémülten.
Újból visítottak a szirénák.
Az ajtókban egyenruhás szórványok jelentek meg: az őrségek posztjai, akiknek utolsókul kellett a veszedelmes utcákon maradni.
Zárás !
Mint egy pokoli csárda fülhasító zenéjének zuhanya alatt, Kamuthyné szédülten támolygott át a várótermek asztalainak archipelágusán.
Az első osztály helyiségei az épület felsőbb emeleteit foglalták el.
De hátha Elza a barátnői közt ül, valahol egy másodosztályú csarnokban!
Vannak kollégái, szerényebb sorsúak, akik ebben a kerületben laknak, azokkal ült össze máskor is.
Ő olyan hideg és önálló, bizonnyal nem keresi izgatottan anyját, ahogy az őt.
Az anya szemei nyugtalan bogarak módjára röpködtek.
Egyszerre majdnem fölkiáltott.
Látni vélte Elzát: pedig ez is csak egy hirtelen, éles visszaemlékezés volt.
Egy távoli szögletasztalnál, a falhoz támasztott padokon, néhány fiatal leány ült.
A másik pillanatban már tudta , hogy egyikük sem Elza.
De amint közelebb ért lornyonával: megismerte Elza barátnőit.
Akikkel együtt szokott éppen ülni...
Akiktől annyiszor irigyelte bizalmas tekintetét, meghitt suttogását...
Háborús fiatalság...
Félrebúnak, vihogva, ölelkezve; mi imponál ezeknek?
Így nőttek föl, a halál légkörében...
Nekik már ez mind természetes.
Csak terhükre van, ha aggódnak értük, de ki is aggódik már?
Kamuthyné úgy érezte , hogy mindenki csak magával törődik, őt kivéve.
Pedig itt, a szirénák fűrészelő kábulatában, mindenki izgatottan futkosott, mindenki keresett valakit; nők, rokkantak, egy-egy szabadságolt...
Csak ez a három-négy fiatal leány zárta ki tüntetőleg a külvilágot, elsáncolva a kikölcsönzött gázálarcokkal borított asztal mögé.
A fesztelen összefonódás intimségében valami olyan külön levegő vette körül őket, hogy Kamuthyné habozott szólani .
Egy új generáció ellenséges titkait érezte, s visszariadt.
De az egyik leány, egy idősebb, aki nem ült a többi között, hanem az asztal mellett állva próbálgatta maszkját, megpillantotta, és köszöntötte.
FIATAL LEÁNYOK
- Nem látta Elzát? - kérdezte az asszony.
Kamuthy úr már a felső teremben ült első osztályú zsöllyéjén, nyolc-tízféle legmodernebb védálcát s egy pohár " hadisört" rakatva maga elé.
Kamuthyné nem bírt megnyugodni, még jobban izgult, hogy a lányokat meglátta.
- Biztos az egyetemen lóg.
- Mindig magukkal jár.
A leány nevetett.
- No mindig, az sok volna, ilyen csúf barátnőkkel.
- Kedélyes, vastag lány volt, ellentéte a szép, egzaltált Elzának.
Valami ironikus józanság nem hagyta el még itt sem...
Kamuthyné szinte megszégyellte előtte fáradt remegését.
De nem bírt elválni tőle, kezébe kapaszkodott, "édes Margitkámnak " szólította; hátha mégis tud valamit Elzáról.
- Elzának, biztos, jobb dolga akadt...
- Ki tudja? - vihogott egy kicsi, fitoska lány a padról, ahol majdnem eltűnt két másik lány karjai s keblei közt, kéjesen, szinte dorombolva.
- Jézus , Mária, Szentlélek, őrizz meg, ha jön a bombázás!
Nem bújsz közénk , Margit?
- Nincsen férfi, hát egymáshoz bújnak - nevetett Margit Kamuthynéra: - Hadipótlék...
- Van ilyenkor óra az egyetemen? - kérdezte Kamuthyné.
- Elza a könyvtárba jár.
Háború előtti költészetet olvas - mondta Margit némi tiszteletteljes csúfolkodással.
- Elég időszerűtlen szenvedély.
De mindenesetre veszélytelen.
- Elza anyja tudta, hogy az egyetemnek éppen könyvtárrészén vannak a gázmentesen zárható helyiségek.
- Elza a legjobb helyen van.
- De hátha sétál?
Képes elkalandozni a városon kívül... a töltéseken túl ... ahol már az utolsó légbarlang is messzi...
- Nemsokára bakák leszünk, addig csak nem ér baj!
Nem ússzuk meg mi ilyen olcsón - viccelt Margit.
- Minket már a Seregek Ura tart számon.
Vigyáz ránk, nehogy előre kicsússzunk e földi seregek kötelékeiből.
- Elza egész biztosan az egyetemen van - mondta most halkan a kis fitos a szomszédnőjéhez.
- Hallottam, amint megbeszélték.
- Kicsoda?
- Hát ő és az a fiú.
- Fiú?
- Fiúval jár.
- Pfuj, fiúval járni! - vonta száját egy harmadik leány, míg a kis fitos tovább pletykázott:
- Igen, a fiú most szabadságon van, és nemsokára visszamegy a frontra , úgyhogy most Elza is folyton a frontról beszél, ő nem bírja már ezt a világot, itthon még sokkal rosszabb, satöbbi, satöbbi.
- Meglássátok, Elza önkényt fog jelentkezni.
- Önkényt, az pleonazmus, mikor úgyis visznek - mondta a negyedik, s ez Kamuthynénak is fülébe csapott, mert épp némi csönd állt be a lármában.
A szirénakoncert elhallgatott, s csak a ventillátorok zúgtak.
Kamuthyné még mindig nem tudott elmenni...
Érezte, hogy a lányok Elzáról beszélnek.
- Igazán nem praktikus: egy fiúba szeretni manapság...
- Választana inkább egy barátnőt!
Például közülünk: ugye, Margaréta?
- Ez Margithoz szólt, akit Elza rajongójának ismertek.
De Margit nem könnyen jött zavarba.
- Már az se használ, fiam!
Látod, hogy minket is minden percben visznek.
- Mi lesz hát velünk, gyerekek? - kérdezte most a fitoska, fojtottan és elkomolyodva.
- Tudtok -e újságot?
A kérdés úgy jött, mint a tóba dobott kő.
- Már nincs mentség, babuskám, soroznak.
- Hallgattátok a déli rádiót?
- Biztos, leadja a légbarlang is.
Ez a "légbarlang" a gázmenhelystúdiót jelentette.
( Ilyen is volt, egy központi légbarlangleadó, a hosszú órákra, sőt napokra bebörtönzött tömeget informálni, kábítani ...)
- Holnap gyűlés az egyetemen.
- Ünnepeljük a bakaságunkat.
- Meglátjátok, senki sem mer hiányzani: én sem.
- Nem baj, lányok, legalább nem vesszük olyan tragikusan az ily kicsiséget , mint egy gázveszedelem vagy bombatámadás.
- Én máskor eléggé drukkolok titokban, de ma olyan nyugodtan sétáltam ide , mint egy régi lord a klubjába.
Mit nekem, aki nemsokára a fronton leszek!
...Kamuthyné nem bírta már tovább: mintha félne, hogy hallgatása beleegyezést jelenthet a sorssal szemben.
- De, kedveskéim, maguk mindenáron katonák akarnak lenni?
Én még nem nyugodtam olyan bizonyosra bele, hogy Elzát odaadjam!
- Mit tehetünk?
Minekünk jobb lesz úgy...
Mi öröm benne, hogy itthon üljünk , és túléljük a férjeinket!
Nem lesz a világon annyi özvegy és annyi búbánat.
- Hallgassatok!
Kezdődik! - szakította félbe a kis fitos.
A teremben mindenki izgatottan figyelt.
A nyüzsgés megakadt.
A ventillátorok peregtek, de ezenkívül csönd volt, az a tökéletes csönd, amit a normális város nem ismer.
Az utcákon egyetlen autó nem szaladt, egyetlen üzlet nem nyílt, egyetlen lélek nem járt.
A házrengeteg halálos ürességben vette körül az életnek azt a kis szigetét, ami a légbarlang.
S ebből a halálos ürességből most egy különös távoli hang vált ki, sivítás és tompa pukkanások, amit robbanásnak is lehetett értelmezni.
A levegőt fülledt várakozás fojtogatta: de a hang nem ismétlődött.
Sem a szűrőkészülékek nem működtek, sem a rádió - mely az eseményeket rendesen regisztrálni és kommentálni szokta - nem adott életjelet.
A nyüzsgés lassan újból támadt és fölerősödött.
- Mindig úgy megijedek - mondta a kis fitos, idegesen nyújtva el a padon nyápic gyerektestét.
- Ó! mi lehet még ott künn a frontokon!
Én úgy félek , olyan szörnyen félek!
- És lázas forrósággal csimpaszkodott a szomszédnője nyakába.
- Ne félj, kicsi!
Bújj hozzám, és ne gondolj semmire.
- Csak együtt lehetnénk majd a fronton is!
A harmadik leány száját vonta.
- Együtt?
Az isten tudja, kivel lehetünk ott együtt!
Talán férfiakkal ... csupa műveletlen férfival... akik hivatalból fognak igényt formálni ránk ... úgyis muszáj gyereket szülni a hazának, már mindegy... örülni fogunk a szülési szabadságnak... meglássátok, buta kisfiúk fognak nekünk parancsolni...
Erről megint Elza jutott eszükbe.
A robbanó zaj nem ismétlődött, s a lányok visszaestek a suttogásba.
- Én nem is értem Elzát, mit találhat egy fiúban.
- Akit csak ölni és halni tanítottak.
- Nem is tudhat mást, mint gyilkolni és gyereket csinálni.
- No nekem épp elég lesz férfiból, amennyi muszáj, hogy szülési kötelezettségemnek megfeleljek.
- Ha katonák leszünk, mentesíthetnének a szülés alól.
- Nem úgy lesz, fiam, hanem, ha szülsz, majd szabadságolnak.
- Ó, gyűlölöm a férfiakat! - sziszegte a kicsi.
Az egyik leány ismerte az Elza barátját.
Ez mentegette Elzát: vannak kivételek.
Dezső férfi létére szinte műveltnek mondható: komoly tanulmányokkal foglalkozik.
De hát miféle "komoly tanulmányokat" folytathat egy férfi?
- Még ha kémikus volna, hogy hadiszolgálatot tenne, és fölmentenék.
- Ha én fiú lennék, én földhöz csapnék minden könyvet!
- Csaphatod már azokat így is, galambom!
- Hallgassatok ide, gyerekek: ha mi nők is bevonulunk, mi lesz a Vesta-méccsel?
Mind nevettek.
A Vesta-mécs egy professzornőjük frázisa volt.
- A Vesta-mécsnek ki kell aludni - mondta az egyik komolyan.
- Ideje, hogy eltűnjön a világból a régi, dekadens kultúrának ez a maradéka.
Már úgyis csak arra jó, hogy mi lányok játsszunk vele.
De mi sem játszhatunk örökké.
- Legalábbis a gyűléseken eleget süvöltjük egymás fülébe, hogy "kinőttünk a gyerekszobából ".
- Más szóval megértünk rá, hogy részt vegyünk az öldöklésben.
- Persze, az élet harc, és nem játék.
- De, kedveseim, borzasztó az, amit maguk beszélnek!
- Kamuthyné még mindig ott állt Margittal, akitől olyan nehezen tudott elbúcsúzni, mintha Elzájának egy darabjától szakadna el vele.
Úgy tett, mintha Margit gázmaszkja érdekelné.
Közben telepatikusan fogta körül mindaz, amit a padon ülők mondtak.
Végre kifakadt, elárulta magát.
Egy más nemzedék gyermeke volt ő , mely komolyabban vette a Vesta-mécseket.
Micsoda sötétség ül már a világon !
Leányára gondolt, erre az okos és szenvedélyes Vesta-papnőre...
A papnőket hadba hurcolják, s a szent láng kialszik: mi marad még?
- Maradnak a kémikusok, akik gázokat készítenek a hadseregnek.
Érdemes még filozofálni?
Az ember összebújik, és nem törődik semmivel.
Margaréta, édes , nem ülnél már ide közibénk?
Ez mentőakció volt...
Kamuthyné érezte, milyen terhes idegen ő e lányok előtt, akik fesztelenül és egymás közt vannak itt, összebújva a veszély és félelem ürügyén.
Ámbár újabb robbanás nem hangzott, s az előbbinek valódiságában is kételkedtek már.
- Megint csak vaklárma...
- Unalmas ez, gyerekek...
Egypár jó pukkanás hozzátartozik...
- Jaj, én úgy szeretek félni!...
Ha meghalnánk itt mind...
- Majd a fronton, babám.
- Emlékeztek a múltkor?
Igazán azt hittem, vége a világnak.
- Irtózatos szép volt.
Elza is velünk volt.
- Gyere, Margitkám, csinálunk itt neked helyecskét...
Jó kis összeszorulós hely...
- Jó fülledt és büdös.
- Lányok, van egy kis csokoládém, akartok?
- Te, hanem képzelted volna az Elza mamáját ilyen régimódi szepegős néninek ?...
Gyere, Margitkám, beszélj nekünk Dezsőről, te jobban ismered ...
Disznóság, hogy nem szól a rádió, az ember azt se tudja, mi van...
Kamuthyné ment már föl a lépcsőn, férje felé, az első osztályú csarnokok felé - de vissza-visszanézve, irigyen, tétován, üresen.
FEGYELEM, ELSŐ OSZTÁLY
Kamuthy urat semmi szál sem fűzte ahhoz a Kamuthy Farkashoz, aki, ha memóriánk nem csal, a XVII. században valamelyik erdélyi fejedelem udvarában játszott úri és udvaronci szerepet.
Sőt meg kell mondani, hogy a Kamuthyék ősei csak a XIX. század második felében jöttek be Magyarországba.
Akkor még a Kamutzer nevet viselték, s meglehetősen alacsony üzérkedéssel foglalkoztak.
Új hazájukban már nem megvetendő vagyonra tettek szert, s tempós gyorsasággal emelkedtek az úgynevezett úri osztályba .
Eredetük rokon sok más családéval, mely az "örök harc" korában előkelőnek és törzsökösnek számított.
A Kamuthy-vagyon a régi osztrák monarchia összeomlásának idején szerencsétlen tőzsdei spekulációk következtében némileg megcsappant, s az akkori Kamuthyak siettek közhivatalokban helyezni el gyermekeiket.
Számos Kamuthy futott meg fényes hivatalbeli karriert.
A család ekkor már régi keresztény volt, és thy-nal írta nevét.
Így régi gazdagságuk társadalmi fényre váltódott át, mely azóta egyre nemesedett, az emlékek és feledés kettős patinájával.
Elza szülei és rokonai egy konzervatív hivatalnokarisztokrácia oszlopos tagjai voltak, ami a háború folyamán előnyös helyzetnek bizonyult, épp ez lévén a kaszt, mely összeköttetéseivel legkönnyebben tudott magának hadi privilégiumokat és könnyítéseket megszerezni.
De Kamuthy úr alig élt ezzel közvetlenül és kimondottan.
Ő egyszerűen elfogadta, amit a körülmények magától értetően kínáltak.
Bizonyos, hogy Kamuthy úr szívgyöngeségét az orvosok nagyobb figyelemmel mérlegelték, mint más közönséges halandóét, s fiára is több tekintet esett a beosztásoknál.
Ő mindebben teljességgel passzív szerepet vitt.
- Ha van egy csöpp befolyásom, annak köszönhetem, hogy sohasem kértem semmit , ami gyanús vagy jogtalan - mondta, s ez így is volt.
Kamuthy úr méltó öntudattal kelt ki a modern gazdagok ellen, akik mindenféle meg nem engedett úton vonják ki magukat s hozzátartozóikat a frontkényszer alól, s fájdalommal, de büszkén gondolt fiára, aki végül mégis elesett, ezáltal is növelve apja hazafias tekintélyét.
A háború adóját éppúgy le kell róni, mint a természet adóját.
Kamuthy úr elvileg nem lázadt ez ellen, s voltaképp nyugodt és bölcs gondolkodásmódjának javára írhatta, hogy például itt a légbarlangban is nem kisebb hadi hatalmasság, mint Schulberg professzor, a hírneves orvostanár, baráti közvetlenséggel telepedett mellé fenntartott asztalához.
Schulberg professzor a körzet legfőbb hadiorvosa volt, s ennek a légbarlangnak is orvosparancsnoka.
Hatalmas, hideg úr, konzervatív és begombolkozott, akiről azt mondták, könyvek között él, mint már kevés férfi .
Bizonyos, hogy szigorú cölibátust tartott, és senkit sem engedett közel magához, nehogy a társas kapcsolatok ezerféle finom hajszálútjain titkos esengések környékezzék szívét.
Mert végső fórumon a körzet emberanyag-utánpótlásáért is ő lévén felelős, mindig maga körül érezte az érzelmeknek azt a nyomott hálóját, mely halálra ítélt fiatal életek aggódó környezetéből eredve némán fonta be az egész emberi világot.
Az orvosnak el kellett zárkóznia a baráti szolidaritás és asszonyi féltések minden szuggesztiója előtt.
Beszélték ugyan, hogy a professzor, rendelőjének párnázott ajtói mögött kevésbé mutatkozott elzárkózónak.
De ezeket a néma ajtókat fantasztikus honoráriumok vámjai őrizték.
Itt csecsemők s olykor nagy fiúk anyját is tanács és segítség várta, s a hadiorvos működésbe lépett mint önnönmagának antidótuma.
A rendelőn kívül annál szigorúbb volt: akár az előkelő kurtizán , aki üzemén túl aggodalmas diszkrécióval viselkedik, s minden bizalmasságot távol tart.
De Kamuthy úr veszélytelennek látszott: tőle nem kellett őrizkednie.
S így történt, hogy Kamuthyné éppen azt az embert találta férje asztalánál, akinek neve folyton kísértette, folyton ott ült gondolatainak hátterében.
Hányszor tett magának szemrehányást, mért nem kereste föl Schulberget ő maga, ő, mint anya!
A férje előtt még csak be sem merte volna vallani, mire gondolt.
- " Mit akar?
Még azt se tudhatja bizonnyal, hogy egyáltalán sorozzák -e Elzát " - kérdezte Kamuthy úr.
- "Akkor már késő lesz! - érezte Kamuthyné.
- Most már késő! - kiáltotta némán kétségbeesése, mikor Schulberget meglátta, hogy ott ül férje mellett, szakszerűen magyarázva az új gázálcákat.
- Késő már , Elza holnaptól katonaköteles, már nem tudhat, nem merhet csinálni semmit a tanár sem."
- Mégis remegő szívvel lépett az asztalhoz.
Mintha a sors rendezte volna ezt a dolgot, a sors akarna valamit...
- Már késő! - ismételte görcsösen, megijedve e váratlan sorsintézkedéstől , mintegy visszahátrálva magában.
- Géza előtt nem is lehetne!
- S némán nyújtotta kezét a professzor felé, aki a légbarlangok illemkódexének szokott kérdésével ugrott föl zsöllyéjéről:
- Kinek a helyét foglaltam el?
Most szinte jól jött a kisebb félelem, amivel a nagyobbat elleplezhette Kamuthyné!
Schulberg Elza helyét foglalta el, s jólesett Elzáról beszélni , másról úgysem tudott volna!
Schulberg hosszú előadást tartott az egyetemi légbarlang kitűnőségéről.
- No látja! - mondta Kamuthy úr.
- Ott igazán nincs ok az aggodalomra.
A tantermekből a hallgatóság pár perc alatt átvonulhat a könyvtárba, mely ugyanolyan védőberendezésekkel van ellátva, mint a klinikák.
- És Schulberg a légbarlangok fenntartásának és ellátásának szörnyű költségeiről kezdett beszélni.
Az állam, mely tömegesen kényszerül ezekről gondoskodni, nem áldozhat egyre-egyre annyit, mint a privát intézmények s kisebb jogi személyek, amilyen az egyetem.
- A privát légbarlangokat mégis betiltották - mondta Kamuthyné, mintha egy hatalmassághoz beszélne, amelynél végre panaszkodhatik és reklamálhat.
- Milyen más lenne a veszély óráit otthon és családi körben élni át, távol a világ szemétől!
- Ne higgye, asszonyom, rosszabb lenne!
Az ember nyugodtabb, ha társaságban van, s jobban uralkodik idegein ha mások foglalják el.
Ha idegenekre kell tekintettel lenni...
- De tanár úr, hisz ez borzasztó! - kiáltott Kamuthyné.
- Ha én például a gyermekem életét megmenthetném azáltal, hogy egy tökéletesebb légbarlangot építtetek, és a pénzem megvolna rá, és nem szabad...
A férj és az orvos egymásra néztek.
Ez az asszony még teljesen a régi kapitalista ideológiában élt.
- A gázvédelemhez szükséges anyagok nem állnak korlátlanul rendelkezésre - szólt Schulberg.
- Az állam nem tűrheti, hogy a gazdagok ezeket a saját részükre vonják el.
Olyan ez, mint a kenyérjegy.
- Életjegy - mondta keserűen Kamuthyné.
- Ez a helyes szociális politika - hangoztatta Kamuthy úr.
- Nem is említve , hogy a privát légbarlangok nem volnának többé ellenőrizhetők.
Megszűnne a gázvédelem fegyelmi hatása.
Ó, a fegyelem!
Kamuthyné gyűlölte ezt a szót, pedig most minden ennek a nevében történt.
Még itt is, az első osztályban, hol a gazdagok gyűlhelye volt, egy szigorú egyenruhás úr járt körül, s azonnal szóvá tette a legcsekélyebb vétséget a légbarlang katonás szabványai ellen.
Nem kell hinni, hogy ezek az "első osztályú csarnokok" valami fényűző és kényelmes helyiségek lettek volna.
Kellemetlen, zsúfolt várótermek voltak, s itt sem hiányzott a remegő és folyton csitított gyerekek nyafogása, a zsivaj, szorongás és ételszag.
Szennyes és szakadt párnájú padok nyújtottak ülőhelyet, s akik idegen körzetből tévedtek ide, gyakran a padlóra kényszerültek telepedni.
A falakon rendeletek és tilalmak táblái csüggtek.
Kamuthyné fájdalmasan érezte a dohányzás tilalmát, mert idegességében egyik cigarettát a másik után szokta színi.
A szigorú úr a fülkéket vizsgálta végig.
A termet ugyanis fülkék szegélyezték, alvásra berendezve, mint a luxusvonatok hálófülkéi.
Az egyikből keserves vonítás, vinnyogás hangzott ki.
- Kinek a kutyája visít?
- Istenem, már megint Aidát akarják bántani! - kiáltott egy hervadó nő , hisztériás arccal.
- Kérem, a fülkét én béreltem, és a kutya a fülkében van...
- Tessék fölmutatni az engedélyt!
A hölgy izgatottan keresgélt ridiküljében.
- És akkor is - folytatta a szigorú úr -, a légbarlang csendjének háborítása tilos.
Tessék a kutyát azonnal elhallgattatni!
- Hogyan hallgattassam el?
A kutyás nő tanácstalanul nézett körül.
- Adasson neki egy injekciót! - mondta valaki.
- Hogyisne, a drága orvosi anyagokat pazarolni! - kiáltott másvalaki.
- Mért nem irtják már ki végképp ezeket a nyafka dögöket? - kérdezte egy harmadik, s fejtegetni kezdte, hogy minden kutya az emberek elől fogyaszt étket, és szív el levegőt.
Aida úrnője ideges zokogással merült el a közrészvétlenség árjai közt.
Csak Kamuthyné szívében visszhangzott valami...
- Rettenetes! - kiáltotta.
- Még egy kutyát sem szerethet az ember!
Még azt is folytonos aggódással és fájdalommal kell megfizetni.
Hát semmi pénzért ne lehessen szerezni egy kis helyet, ahol eldughassuk a kedves lényeket , akikhez ragaszkodunk?
Nincs sehol menekvés, nincs egy zug az egész világon ?
Jobb volna otthon maradni és meghalni...
- De mi lelte magát? - kérdezte Kamuthy úr.
- Hogy lehet így fölizgatódni egy idegen kutyáján?
- Ó, maga! maga persze a saját kutyánkon se nagyon izgatódott.
- Mért?
Mert nem engedtem behozni ide, mikor az tilos volt?
- A fülkében nem lett volna tilos.
- Látja, hogy mennyi kellemetlenség van azzal is.
Aztán Elza gyermek volt még, csak nem akarta volna, hogy egy szűk fülkében aludjon egy ilyen bolhás állattal?
Sokszor magyaráztam már ezt, Lívia, mért hozza mindig elő?
- Kérem, Géza, legyen maga csak önző a saját javára, ne kegyetlenkedjen még a lánya nevében is!
Hát nem borzasztó ez, szegény kis Borzasom!
Egy ilyen drága csöpp életet föláldozni, csakhogy egypár bolhacsípéstől megmentse a lányát...
Vagy inkább magamagát, mert hisz, ami a lányát illeti, maga a lányát is...
...óh, a lánya életét is képes volna föláldozni - fűzte tovább fellázadt gondolata -, csakhogy egy kis kellemetlenségtől megkímélje magát !
- De ezt nem mondta már, hirtelen félbeszakította beszédét, és Schulberghez fordult , érezve, hogy az fölemelkedni és búcsúzni készül.
Valami ijedt és reménykedő ösztönnel akarta őt mindenáron visszatartani és beszédbe vonni - noha már késő! és noha Géza előtt nem is igen beszélhetne vele!
- Ijedt, gyors , ideges csevegésbe kezdett.
KUTYÁK, SZIGETEK, MÉCSEK
- Képzelje, tanár úr, volt egy gyönyörű kiskutyánk, foxi, drótszőrű, ma már alig látni ilyet.
Borzas volt a neve.
Különösen a lányom védence volt.
Ő is siratta meg legjobban!
Mikor jött az a tilalom, először nagyon megijedtünk , de aztán megnyugodtunk, hogy bevisszük a fülkébe.
Mármost képzelje! az uram ezt alattomosan otthon hagyta vagy visszaeresztette, mit tudom én!
Én csak akkor vettem észre, mikor már itt voltunk.
Én akkor nem tudtam törődni semmivel.
A fiam csak nemrég esett el.
Magamat is szinte erőszakkal kellett mindig a menhelyre kényszeríteni.
Legszívesebben otthon maradtam volna, hogy megfulladjak...
Mikor aztán hazamentünk, a kutyus ott ült a díványsarokban , ahol mindig ülni szokott, csakhogy holtan!...
Hát nem borzasztó?
Én még kislány koromban, akkor még lehetett utazni, láttam Pompejiben a láva közt megtalált kutyát; de az mégis egész más, mikor az ember a saját kedves állatját látja így viszont.
- Kamuthyné nyújtotta elbeszélését, nehogy a professzor rést leljen a távozásra.
- És el kell gondolni, hogy ez nem volt az egyetlen, mindenfelé hevertek az utcán és a házakban a kedves állatok hullái...
Hány embert vigasztalt ebben a sok szomorúságban egy-egy ilyen megszokott kis kegyenc!
És még ezt a csöpp vigaszt is sajnálták!
Ó, milyen jeleneteket láttam én akkor, hogy akarták reménytelenül, csomagokban vagy kabát alatt belopni sokan a halálra ítélt kutyust vagy madarat, sokan inkább maguk pusztították el, vagy kiröpítették a veszedelmes levegőbe!
- De hát muszáj volt - mondta a professzor.
- Képtelenség volt tovább tűrni már.
A légbarlangok valóságos Noé bárkájához hasonlítottak, csupa állatzsivaj és bűz!
Mégsem lehetett az állatok kedvéért külön helyiségeket berendezni s növelni a gázmentesített térfogatot, melynek minden köbmétere drága.
Egészségügyi szempontból is meg kellett ezt oldani.
- Tetves galambokat hoztak - tette hozzá Kamuthy úr.
- Minden vénlány nagy kalitkákkal jött.
Az ember nem a bombáktól süketült meg, hanem a kutya-macska hecctől.
- És ma jobb így, mondja? - fakadt ki az asszony.
- Azelőtt lovak szaladgáltak az utcán, én még erre is emlékszem.
Kutyák ugattak a kapukban , és cicák ültek az ablakokban.
Ma olyan ritka a kutya, mintha majom vagy papagáj volna.
- És Kamuthynéban fölrémlett ennek az egész világnak különös üressége, melyben az Ember egyedül maradt.
- Csak a gazdag fülkebérlő tarthat még állatot, a háborús demokrácia nagyobb dicsőségére.
Az ember kiirtotta a többi fajtákat, csakhogy fesztelenebbül irthassa a magáét.
- Én nem értem, hogy lehet az állatokon siránkozni - mondta Kamuthy úr.
- Nem pusztul elég ember napról napra?
Valóságos büntetendő cselekmény az ilyen rosszul elhelyezett szánalom.
Hát aki a halálos betegét kényszerül hagyni , hogy otthon fulladjon a gázban, mert nem cipelheti ide elég gyorsasággal?
De nem is kell betegnek lenni, mindannyiunkat érhet baleset.
Csupa harcban és veszélyben élünk, és maga az állatokat sajnálja?
- Saját veszélyét érti - gondolta Lívia: Kamuthy úr minden látszó fölény s kedélyes sörözés mellett is mindig drukkolt egy kicsit a légbarlangban ...
Mégis az asszony valahogy találva érezte magát férje szavaitól...
Elza neve nyilallt a szívébe.
Hisz mit neki az állatok, de mit neki az emberek is !
Neki csak Elza fájt, minden más csak ürügy volt ajakán.
De Schulberg professzor, udvariasan s egy hadi méltóságnak kissé felelőtlen liberalizmusával, védelmébe vette a gyöngéd asszonyi érzéseket.
Az élet harc és veszély; de ki ne gyászolna minden kis eleven szigetet, ami még kívül áll e harcon ?...
Noha igazában melyik élőről lehet mondani, hogy kívül áll ?.. .
Schulberg orvos volt, s világnézete szigorúan természettudományos.
- A legkisebb élőlény is harcol!
De az állatok harca még naiv és öntudatlan .
A mi szemünkben valóságos békés csendélet az.
A mi emberi harcunkról még ők nem tudnak semmit...
Ezért üdítő számunkra az állatok társasága, ma, mikor az emberek között már nincsen semleges.
Én nagyon megértem azokat, akik egy kedves állathoz ragaszkodnak.
Bár mint légbarlangok parancsnokának, sajnos , mindenképp meg kell a dolgukat nehezítenem.
Most jelt adott a rádió, s a suttogás egyszerre elakadt mindenfelé.
Noha az előkelőség tízparancsolata a légbarlangok első osztályaiban lehetőleg elfogulatlan klubtónust írt elő, senki sem tudta egészen elrejteni izgalmát .
Kamuthy úr nyaka kidagadt, és szemei megmerevedtek.
De mindez csak egy pillanatig...
A rádió nem hozott semmi újat.
Csak a parlamenti híradást darálta le ismét, még egyszer végiggyötörve Kamuthyné idegeit, s leckét adva abból, ami ennek az egész háborús világnak örök penzuma volt: ülni és várni , tovább és tovább szenvedni a bizonytalanságban, szenvedni és aggódni és várni és várni...
A légbarlangbeli emberiség megszokta már ezt a bizonytalanságot, s csöppet sem lepődött meg, hogy új hírek helyett megint csak a női frontkötelezettség jól ismert propagandáját kapta.
Ez a téma is elég izgató volt.
A társalgás önkénytelen a nők frontjogára fordult.
Kamuthyné szíve hangosan dobogott .
Most itt az alkalom!
Hisz a professzor oly megértőnek, oly liberális gondolkodásúnak mutatkozott!
Érthető: idős ember; egészséges férfiban ritkán látni manapság ily haladt életkort.
Nyilván él még benne valami a háború előtti ideálokból...
Kamuthyné megpróbálta égőbb tájak felé vinni a diskurzust.
- Hát nem borzasztó ez is, tanár úr?
Eddig legalább mi nők nem vettünk részt tettleg a harcban.
Mi voltunk az a bizonyos sziget!
Mi ápoltuk a kultúra Vesta-mécsét!
Ha mi is itt hagyjuk...
- Bizony minden játékot itt kell hagyni...
A harc nem tűri, hogy valaki mással foglalkozzék.
- Maga beszél így?
Hiszen magának is könyv van a kezében.
S ez nem valami hadi könyv.
Maga is mással foglalkozik.
- Meg kell csalni a légbarlangi "hosszú órákat "...
- De ez nem légbarlangi olvasmány...
Nem olyan mai szemét, ami csak arra jó , hogy addig se gondoljunk a bombára.
A szolid kötésről látom, hogy háború előtti irodalmat olvas.
- Erről a dekadens kedvtelésről nem tudtam leszokni...
- De... feleljen egyszer komolyan...
Hát nem a "kultúra védelmében " harcolunk, "a keleti barbársággal szemben "?
Ha már a nők is katonák lesznek , ha senki sem foglalkozhatik mással, mint a harccal: hova lesz akkor a kultúra?
Hova lesz az egész híres szellemi műveltség?
A tanár csakugyan komollyá vált.
- Drága asszonyom, az úgynevezett szellemi műveltség csak múló fázisa volt az emberi fejlődéstörténetnek.
Aki járatos a XX. század első felének irodalmában, nagyon jól tudja, hogy a kultúra már ekkor elérkezett önmagának bizonyos negációjához.
Az emberi szellem, mennél tovább haladt az önismeret útján, annál jobban belátta, hogy fajunk nem a kultúrára született.
Mi az a kultúra?
Melléktermék.
Az erőfelesleg levezetése.
Az emberi faj igazi célja , mint minden életé, a cselekvés, a harc, a küzdelem...
- De hát akkor mire való volt minden szellemi erőfeszítés, annyi száz meg ezer éven át?
- Hogy ezt a célt tudatossá tegye.
Hogy aztán minden erőt, minden energiát kiszámítottan állíthasson a cél szolgálatába.
Mihelyt ez megvalósult, a szellemi kultúra nyilvánvalóan feleslegessé vált.
- Rettenetes elgondolás.
- Nekem is elég lesújtó, asszonyom.
Én magam is még abból a régi világból vagyok, mikor az orvosnövendék még azt hitte, hogy nem az öldöklés, hanem az életmentés, nem a harc, hanem az önzetlen tudomány szolgálatára végzi tanulmányait.
De hiába, az élet, a fejlődés nagyobb úr.
Nevet a mi sajnálkozásunkon.
- És a kultúra védelme?
- Az nem árt... frázisnak.
Szellemi fegyvernek a harc céljaira.
ERKÉLY, GÁZJELZŐVEL
Kamuthy Géza nem bírta tovább hallgatni ezt a fejtegetést.
A tanár nagyon is tudós volt, s úgy beszélt, mint egy nő.
Kamuthy urat nem érdekelték a történeti problémák.
Annál inkább érdekelte volna valami hír erről a jelenlegi gáztámadásról.
Mint a legtöbb ember az örök harc korában, Kamuthy úr is napról napra s óráról órára élt.
Ami holnap vagy holnapután történhetik, nem nagyon izgatta.
Besorozzák -e a leányát vagy nem, az a jövő titka volt, s az apa régen megtanulta, hogy a jövőt legbölcsebb a háborús gondviselésre bízni.
Ellenben a jelen veszély nagyon is aktuális.
Miért nem érkezik semmi hivatalos közlés?
Miért oly csöndes a levegő?
Még nem kezdődött meg a bombavetés?
Vagy egészen el is marad?
Vagy olyan távol van, hogy a zaj nem ér idáig, s csak a néma gáz küldi el hömpölygő hullámhadát?
Vagy zajtalan bombákkal kísérleteznek?
S egyáltalán milyen gáz folyik az utcákon?
Meddig kell szorongva ülniök e bűzben, mely már kezd nyomasztóvá válni?
( Mert a légbarlangokban mindig bűz és rossz levegő volt, még az első osztályban is , dacára a szétpermetezett illatszereknek.)
- Nem értem, hogy nem kapunk semmi hírt.
Miután a rádió működik, a leadó nem szenvedett...
A professzor óráját nézte.
- Jelentést kell tennem a központnak.
Talán sikerül megtudni valamit.
Kamuthyné irigyen látta eltűnni a telefonfülkében.
Ő is szerette volna füléhez emelni a kagylót - ó, ha a légbarlangok egymás közt beszélhetnének s ő megtudhatna valamit Elzáról!
De csak a központtal volt kapcsolás, s privát beszélgetés egyáltalán tiltva.
Semmiféle információ nem volt lehetséges - hacsaknem hivatalos úton.
Schulberget itt is, ott is föltartották a kérdezősködők.
Az orvosparancsnok szigorúan elzárkózott arccal tört utat magának.
Kamuthyné az asztalon maradt könyvet lapozgatta.
Ez némi remény és zálog volt.
Másképp azt lehetett volna gondolni, hogy vissza se jön a professzor: "lekapcsolják útközben ", mint mondani szokás...
Kamuthy úr is türelmetlenül várta Schulberget.
De ő nem gondolt rá, hogy ne jönne vissza.
Látta, hogy a tanár valósággal belemelegedett a feleségével való társalgásba.
Vitatkoznak, de megértik egymást.
Schulberg kevés emberrel tudott ily közös témát találni.
A szó a szótalannak olyan, mint az ital a szomjasnak; s kivált ebben a fojtott miliőben.
A professzor mindig egyedül szokott ülni, vagy a parancsnokság tagjai közt, hivatalosan, ami nem számít.
- Nincs barátságtalanabb, mint egyedül ülni a légbarlangban - filozofált Kamuthy úr.
- Van -e hír, professzor?
- Jöjjenek - mondta Schulberg, mint egy nyájas fejedelem, titokzatosan.
- Jöjjenek egy kis friss levegőt szívni velem.
Liftre szálltak.
Óvatosságból hozták a maszkokat is.
Két légzáró ajtón s a köztük levő kis gázkamrán át egy szabad erkélyre értek ki, mely magasan nyúlt a kihalt város fölé.
Az utcák messze cikáztak alattuk, mint egy mozdulatlan térkép, vagy mint építészeti rajzok, melyek lakatlan épületeket ábrázolnak.
Üresnek hatott a világ, s maga a tiszta levegő idegenül, kissé ijesztően csapta meg orrukat.
Körös-körül ritkás távolokban, mozdulatlanul nyúltak égnek szűrősapkáikkal a hosszú légkürtők , amik közül nem lehetett tudni, melyik tartozik hozzájuk.
- Nem kell fölcsatolni - mondta a professzor, amint önkénytelen mozdulattal gázálcáikhoz kaptak.
- Mi van?
Mi történik? - kérdezte elfúló hangon Kamuthyné.
- Semmi.
Semmi a világon.
Meg se kezdődött a támadás.
Fölmutatott a nyílt láthatárra, föl az égre, a földgumiból vont ormokon túl.
- Itt messziről láthatjuk, ha repülő jön.
Lesz időnk fölcsatolni vagy visszamenni.
Kamuthyné remegett az izgalomtól.
Eszébe jutott a riadt tolongás az ajtók körül a zárás előtt: az elkésett menekvők, kik rémültükben már az utcán fölkötötték a "mackót ", s mint ormányos rémalakok jelentek meg a küszöbön.
S ők most itt állnak a szabadban, szabad orrlyikakkal, míg ott benn a tömeg reszketve szorong a fulladt levegőben.
- Hátha mégis... hátha itt lep a gáz ?... - aggályoskodott Kamuthy úr.
- Akkor is lesz időnk, míg e magasságig fölemelkedik.
- De ha színtelen, honnan látjuk azt?
- Bármely gáz jelenlétét és magasságát konstatálni tudjuk.
- Schulberg megnyugtató mozdulattal jelezte az épület falára fölszerelt készüléket .
Kamuthy úr bámulta a védelmi technika tökéletességét, s a közvetlen félelem elcsitultával megszűnt a veszélyben való hite is.
- Szóval ma megint elmarad a hacacáré.
- Még nem tudhatjuk.
De könnyen lehetséges.
- És nem szokatlan mostanában.
- Tény, hogy többször megadták a vészjelet olyankor is, mikor semmiféle támadás nem következett.
- De hát mért rémítik így a lakosságot? - kiáltott Kamuthyné.
- Mért zavarnak el hazulról hiába, mért zárnak ebbe a rettenetes levegőbe, minek ez az egész drága komédia?
- Bizonnyal gyakorlat - szólt a professzor.
- Hogy a fegyelem megszokottsága el ne kopjon...
- Vagy lehet politika - tette hozzá Kamuthy úr.
- Szükséges intézkedés, de nem külső, hanem belső ellenség ellen.
- Az erkélyen nádfotelek voltak, s Kamuthy úr letelepedett az egyikbe, és szivarra gyújtott.
- Itt csak szabad ? - kérdezte.
- Sőt!
- A professzor cigarettával kínálta Kamuthynét, aki mohón kapott érte .
Schulberg a gyufát óvatosan a mélybe ejtette, és utánanézett.
A fácska égve ért az aszfaltra.
- Így puhatolták régen a bányaléget.
De Kamuthy úr témájánál volt s tovább beszélt a "belső ellenségről ".
Még mindig vannak fanatikusok és kétségbeesettek, akik a háború lehetetlenné tételéről álmodoznak.
Szökevények ólálkodnak a sötétben.
Némelyek elkeseredett tettekre szánják el magukat, csakhogy a hadi érdeknek árthassanak.
Merényletek történnek, amikről a közönség persze nem tud meg semmi bizonyosat.
Mégis mostanában megint többet hallani ilyesmiről: s talán ezzel függnek össze ezek a hamis gázriadalmak.
- Az előbb is a kapunál egy jelenetnek voltunk tanúi a feleségemmel...
- Efféle mindig akad.
- De különösebbek is esnek, professzor.
Hallottam híreket.
Minduntalan hallok.
Vannak, akik az utcákon kitörnek, kétségbeesett véleményeket hangoztatnak, megzavarják a gyűlések lefolyását...
- Egy rókusi gyűlésen csakugyan volt valami...
- Én először megakadtam, mikor ez a nagy gyűlésezés megkezdődött...
Mért engedik ezt meg?
Nem veszedelmes ez?
S gondoltam magamban, ahol nőkről van szó, mindjárt vége minden fegyelemnek...
Csak most látom, milyen bölcsen volt ez kigondolva.
Kamuthy úr mint egy diadalt jelentette a hadvezetőség bölcsességébe vetett hitének helyreálltát.
Nyilván igaz, amit szerte beszélnek már.
- Mihelyt valahol komolyabb rendzavarás fenyegetne, megszólalnak a szirénák , és akkor aló mars!...
- Lehet benne valami - mosolygott a tanár.
- Egészen bizonyos.
- Kamuthy úr csak azt nem bírta megérteni, hogy még most , az ötödik évtizedben is akadnak, akik nem nyugosznak bele, hogy az Örök Harc korában élünk, és nem vonják le ennek összes konzekvenciáit.
Holott nagyon jól tudják mit jelent a legkisebb mozdulat is, mely a háború óriás gépezetével összeütközik!
Kész öngyilkosság!
Biztos halál!
- Öngyilkosok is mindig akadtak - mondta Schulberg.
- S van, aki a haláltól való félelmében lesz öngyilkos.
Ez is egyfajta neurózis, s megvan a percentszáma.
Kamuthyné nem bírta ki tovább: minden érzése föl volt zaklatva.
- Hát lehet erről ilyen hidegen beszélni?
- A haláltól való félelemben?!
- De hátha nem a magunk haláláról van szó, hanem másvalakiről, a gyermekünkről, arról a lényről, akiben inkább élünk, mint magunkban, és akit tehetetlenül kell átengednünk a legborzasztóbb szenvedéseknek, szennyeknek és megsemmisülésnek?!
- Én tudom, mi az!
Egyetlen fiamat adtam oda!
- A lányát nem is említette , nem akarta említeni.
Belőle nem a saját aktuális ügye beszélt most, hanem az igazság, minden kétségbeesettek igazságának ügye!
Kamuthy úr nagyon rosszallólag nézett, a tanár azonban megértő volt, mint mindig.
Bizonyos fokig mindenki neurotikus, még ő maga is!
Egészen egészséges az lenne, aki minden idegével bekapcsolódna a nagy kollektív harcba, s nem is élne egyéni életet.
- De amint keményebb és szigorúbb lesz a játék, sokszor bizony szeretnénk már kiállni belőle - mondta, és fölemelkedett, mert hivatalos személy létére nem hagyhatta el soká a légbarlang helyiségeit.
- Nem bírjuk idegekkel.
Némelyik toporzékol és rugdalózik is.
A normális ember a harcra született, s a neurózis tipikus tünete ez a békevágy.
Ami néha szintén elég harcias formában jelentkezik.
- Hát csoda? - kérdezte Kamuthyné, s szavai kifakadtak, mint a könnyek: hát már a békére vágyni is betegség?
De hiszen mindenki a békére vágyik!
A legerősebb harcos is a háború végét kívánja!
Éppen azért, mert győzni kíván !
Mielőbb győzni kíván!
És a győzelem békét jelent.
A harcos állam maga is mielőbbi békét kíván!
- Kamuthyné valami izgatott logika szavait dobálta; de Schulberg megint csak mosolygott erre, a tények mosolyával.
- Azt alig hinném, asszonyom, arra ma senki sincs berendezve.
A béke ma általános fölfordulást hozna...
- Társadalmi bomlást és gazdasági fölfordulást - tette hozzá Kamuthy úr.
- Nincs állam, amelyik ezt kívánhatná - folytatta a tanár.
- A harc már oly tökéletesen meg van szervezve: az élet nem térhet vissza primitívebb és szervezetlenebb formák közé.
A győztesek lennének legnagyobb zavarban.
Az ő vállukra szakadna a káosz!...
- Mégis mintha mindenáron és minél előbb győzni akarnának!
Most már a nőket is a frontra viszik...
- Kamuthyné rögeszmeszerűen tért vissza egy pontra .
De a tanár, elvetve cigarettáját, mint aki siet már, csak annyit válaszolt , hogy ilyesmi nem hozhat fordulatot.
- Minden ilyen intézkedést megtesz egyidejűleg az ellenség is, mind a két fél, s ha nem kezdi az egyik, kezdi a másik.
Ez a háború természetes logikája, hogy mindig több és több erőt von magába...
- Egész a végső kimerülésig! - kiáltott Kamuthyné, és szíve elszorult: ó, meg nem áll ez a pusztulás, amíg van a földön pusztítanivaló!
- Kimerülésről nem lehet szó - mosolygott az orvos.
- Az régi háborúk frázisa volt, ma már el se képzelhető.
- S Kamuthy úr is témájánál volt újra...
A mai szervezettség!
Ezek a hatalmas szövetségek, amik a fél világot beborítják, s már eleve úgy csoportosultak, hogy semmi szükséges terményben ne lehessen hiány!
Az emberanyag kimeríthetetlensége!
Az elosztás és utánpótlás matematikája!
- Valóban nincs okunk attól tartani, hogy kimerültség miatt kelljen befejeznünk a háborút.
- Sem nekünk, sem az ellenségnek - tette hozzá gúnyosan a tanár.
- De mégiscsak hinnünk kell, hogy egyszer vége lesz! - kiáltott az asszony.
- Mert ha nem hiszünk ebben, ha nem hiszünk ebben...
Hisz a gyerekeket is arra tanítjuk: "Hinnünk kell a végső győzelemben s a békében" - rebegte titkosan könyörgő hangján.
- S az utolsó ítéletben s Krisztus országának eljövetelében – tette hozzá a professzor, és óráját nézte.
- Muszáj visszamennem, biztosan keresnek már .
De maguk maradjanak.
Majd értük jövök; semmitől se kell félni!
És mégiscsak más itt a levegő!
Kamuthyné azonban izgatottan ugrott föl, mintha attól félne, hogy a tanár elsurran mellőlük, mielőtt még csatlakozhatnának.
- Nem, nem! itt ne hagyjon, az istenért!
S Kamuthy úr is inkább a jó büdös légbarlang mellett döntött.
Annál inkább , mert hirtelen erősödő berregés keverte a szürke levegőt, s egymás után két röpülő szegte át a házak fölött táruló égkarajt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE