Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Forró Pál
Fogat fogért
Keletkezés ideje
1935
Fejezet
7
Bekezdés
514
Mondat
1269
Szó
10295
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
II.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Fényesebb esküvőt képzelni sem lehetett mint Tar Guidóét Gáts Micivel.
Az esküvőn megjelent a kereskedelemügyi miniszter, a születési és ipari arisztokrácia teljes számmal.
Az előkelő ruhaszalónok teljes három hétig csak erre az esküvőre készítették a drágábbnál-drágább toaletteket.
Az esküvőt követő banketten résztvevő hölgyek szakértők szerint legalább százezer pengőt költöttek ruhákra és prémekre.
A menyasszony bűbájos volt.
Amint egy barátnője megjegyezte: Mici nem is olyan szép, mint amilyennek látszik!
A vőlegényről a hölgyek egybehangzó véleménye az volt, hogy mint filmszínész, vagy parkettáncos is megkereshetné a kenyerét, feltéve, hogy olyan tehetséges, mint amilyen csinos.
- Van benne valami vad, kegyetlen vonás! - mondotta borzongva Matskásyné.
- Imádom az ilyen brutális férfiakat.
Ezeket mindig újra meg kell hódítani, örökké harcolni kell velük, a szerelmi életük állandóan tűz és lobogás...
Az expressz éjjel tizenegykor indult Párisba.
A fiatal pár már fél kilenckor diszkréten eltűnt.
A fiatalasszony csomagjait már előzőleg felrakták az autóra.
Úgy határozták, hogy együtt átmennek Budára a rózsadombi villába, ott felveszik a báró bőröndjeit is, azután egyenesen kirobognak a keleti pályaudvarra...
Amikor a villához értek, Guidó leugrott az autóról.
- Azonnal itt leszek, - mondta - néhány pillanat alatt lehozatom a koffereket...
Micike azonban kiszállt az autóból és azt válaszolta:
- Veled megyek!
És olyan édesen, annyi leányos zavarral nézett férjecskéjére, hogy a férfi elragadtatva és megszégyenítve ölelte magához.
- Milyen ostoba medve vagyok - mormogta.
- Hát persze, boldog vagyok, hogy feljösz hozzám.
A fiatalasszony fülig pirult.
- Még sohasem voltam legénylakáson...
Illik, hogy ezt is megismerjem!
És mikor beléptek a legválogatottabb rafinériával berendezett szobába, amely valóban olyan volt, mint amilyennek ábrándozó lányok és asszonyok a gazdag nagyvilági férfiak otthonát képzelik, elragadtatva csapta össze kezét:
- Jaj, de gyönyörű!
És ezt nem akartad nekem megmutatni?
Bezzeg a többi nőnek annál szívesebben mutogattad...
- De szívem! - tiltakozott Guidó.
- Oh ne védekezz!
Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagy angyal és hogy rengeteg szeretőd volt.
De én azzal nem törődöm.
Azért mégis csak engem szeretsz és engem vettél feleségül úgy-e?
- Igen, természetesen!
- Jaj, de különös, hogy itt vagyok nálad!
Tulajdonképpen butaság, hogy mi most lóhalálban pakkoljunk és tovább menjünk.
Nekem annyira tetszik itt...
Tudod, egy kicsit mindig kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer felsurranok hozzád.
Nagyon el voltam keseredve, amiért több mint egy évig észre sem akartál venni.
Mondd, mit tettél volna, ha egyszer csak úgy, meglepetésszerűen beállítottam volna hozzád?
- Bizonyára boldog lettem volna!
- Elcsábítottál volna?
- De kedvesem, ne beszélj ilyen butákat!
- Nem csábítottál volna el.
Mert nem szerettél.
És most sem szeretsz!
- Csacsi vagy!
- Ha szeretnél, akkor én most nem tudnék beszélni, mert belém csókoltad volna a szavakat.
Arra kértél volna, hogy vegyem le a kalapomat, meg a kabátomat, mint ahogyan ezt a többieknek mondtad, akiket itt vártál türelmetlenül.
Velem nem vagy türelmetlen.
Kétszer nézted az órádat, izgat, hogy lekéssük-e a vonatot.
És ha lekéssük?
Hát nem érzed, hogy mennyire édesebb, hangulatosabb volna itt tölteni az éjszakát, mint egy robogó vonaton?
- Szívem... boldogan... ahogyan parancsolod.
- Köszönöm, ez most már így nem ér semmit.
Udvarias vagy és nem szerelmes.
Korrekt úr, aki nem tagadhatja meg felesége első kéréseit.
Milyen furcsa, hogy vannak férfiak, akik annyira gavallérok, hogy kifogástalanul tudják még a szerelmest is megjátszani, amikor a helyzet ezt kívánja, noha érzéseiknek ehhez semmi közük sincsen.
A báró megrőkönyödve nézett feleségére.
- Nem értelek - hebegte - miért mondod ezt?
Meg akarsz bántani?
- Óh, a világért sem.
Hiszen szeretsz engem, úgy-e?
- Természetesen!
Mici szeliden ingatta a fejét.
- Nem hiszem.
Kettőnk közül csak én voltam szerelemes.
Mennyit sírtam, amiért a pólón észre sem vettél.
A Lidón, amikor találkoztunk, elnéztél felettem.
Én mindent tudtam rólad, te viszont semmitsem rólam...
- Fogalmam sem volt arról, hogy szeretsz!
- Pedig megmondtam neked.
De már ezt is elfelejtetted.
A szemedbe mondtam, mikor egyszer véletlenül magunkra maradtunk egy percre a játékkaszinó kertjében és hívtál , hogy menjek én is játszani.
Én akkor azt válaszoltam: nem megyek, mert nagyon szerelmes vagyok és én nem akarok más tétet megjátszani, csak ezt az egyet, melyre mindent felraktam...
- Gyerekségnek véltem...
Érzelmes frázisoknak, amilyeneket tucatjával mondanak a bakfisok...
- Nem jól tetted.
Én akkor szörnyen elkeseredtem.
Meg akartam halni.
Gyűlöltelek.
- Oh... ez túlzás!
- Nem.
Esküszöm, meg tudtalak volna ölni, mikor néhány órával később egy kokottal láttalak a kaszinóból távozni.
Milyen hideg, ostoba volt az a nő.
És én csupa felgyulladt vágy, halálos vergődés.
És ezt nem érezted meg.
Nem törődtél vele.
Ha én akkor éjszaka véletlenül megmérgezem magamat és azt olvasod, hogy meghaltam , nyugodtan cigarettára gyujtottál volna és a szemed sem rebbent volna meg...
A báró ideges mozdulatot tett.
- De szivecském... mi értelme van ennek?
Miért ujjítod fel a régi, kínos emlékeket , ahelyett hogy örülnél az egymásra találásunknak.
Ne haragudj, de első bizalmas együttlétünket igazán másképen képzeltem.
- Ez azért van Guidó, mert nem ismersz.
Sohasem érdekeltelek és most sem tudsz rólam semmit!
- Azt tudom, hogy te vagy a világ legédesebb, legszebb és legimádatraméltóbb asszonykája!
- És te a világ leggyakorlottabb csábítója, aki pontosan tudod, hogy mikor milyen szavakat kell mondani a nőnek.
De tévedsz, én nem érdemlem meg ezeket a szép jelzőket.
Nem vagyok olyan angyal, mint amilyennek képzelsz.
Az angyalok szelid , alázatos lények, én pedig makacs és bosszuálló vagyok.
Keményen tudok akarni...
Én e pillanatban nem azért vagyok a feleséged, mert te szeszélyesen megváltoztattad érzéseidet velem szemben, hanem azért, mert én ezt így akartam...
- Bravó!
Igérem, ezért soha nem fogok rád haragudni!
- Nem hiszem, Guidó.
Én az ellenkezőről vagyok meggyőződve.
- Szerelmem, egyre rejtélyesebb leszel.
Azt hiszem, mégis csak jobb lenne, ha kimennénk a pályaudvarra.
- Nem, drágám.
Nem utazunk el.
Csak nem hiszed komolyan, hogy nászútra indulok veled?
A báró szemei kerekre nyíltak.
- Tréfálsz?
- Halálosan komolyan beszélek!
Oh, fogalmad sincsen, milyen régen és milyen gyönyörüséggel vártam erre a pillanatra, amikor végre szemedbe vághatom gyalázatosságodat!
Guidó felugrott.
Halálsápadt volt.
- Kérlek - dadogta - gondold meg, mit mondasz.
- Meggondoltam.
Hidegen és nyugodtan vágom a szemedbe: gazember vagy!
A báró krétafehér volt.
Egész testében remegett.
- Megőrültél! - mondotta.
- Fogalmam sincsen, mi jogon és miért beszélsz így velem?
- Majd megmondom, ha kíváncsi vagy.
Elég a komédiából, báró úr.
Mindent tudok.
Az egész szennyes komédiát, amelyet olyan mesterien tervelt ki.
Tudom, hogy nem ütötte meg a főnyereményt.
Igazán nem volt nehéz kinyomozni, hogy kinek a tulajdonában volt a nyerő sorsjegy.
Tudom azt is, hogy egy Lontai nevű uzsorás elnöklete alatt valósággal házasságot összehozó részvénytársaság alakult és hogy csak azért vettél feleségül, mert a hozományomból akarod kifizetni őket.
Mindezt már két hete tudom, ne is próbáld tagadni, minden adat a birtokomban van.
És mégis a feleséged lettem, Tar Guidó báró, gavallérok és gangsterek eszményképe.
Ezzel magamnak tartoztam.
Meg akartam mutatni, hogy keresztül viszem az akaratomat.
És mert csak így tudlak tökéletesen megalázni.
Ez a játék visszafelé sült el.
A feleséged lettem, de egy óráig sem élek veled együtt és természetesen a pénzemet sem kapod meg.
Igen, még ma éjjel elutazom, de egyedül.
Rossz volt a spekuláció, barátom.
Engem akartál megalázni?
Hát majd meglátjuk, hogy ki fog jobban nevetni kettőnk közül?
A báró megsemmisülten állt.
Halálra váltan, szinte eszméletét veszítve a szörnyű izgalomtól.
Érezte, hogy összedőlt felette a világ, hogy mindennek vége.
Az agya zúgott, elsötétedett előtte a világ.
- Ne ragadtassa el magát... mindent megmagyarázok! - dadogta.
- Köszönöm, ne fáradjon, engem semmisem érdekel!
Isten vele... örökre!
Hallotta, hogy becsapta az ajtót.
Az ablak alatt felbúgott az autó szirénája.
Mindez olyan volt, mintha távoli ködökből szürődött volna hozzá halkan és értelmetlenül .
Villámsújtottan állt.
Percekig tartott, míg dermedtsége kissé felengedett.
Olyan valószinűtlen, annyira megfoghatatlan volt mindaz, ami vele történt, hogy még mindig nem tudta elhinni.
Az lehetetlen, hogy egy pillanat alatt minden összeomlott.
Hogy holnap reggel...
Lassú léptekkel az iróasztala felé indult.
Mikor a tükör előtt elhaladt, egy pillantást vetett bele.
Megrémült, hogy mennyire eltorzult az arca.
- Főbe fogom magamat lőni! - gondolta.
A karosszékbe roskadt és tenyerébe hajtotta a fejét.
Irtózatos volt.
Így távozzon a világból?
Ilyen nyomorultan, egy szörnyű botrány hullámai közepette?
Holnap valamennyi lap megírja az öngyilkosságot és természetesen kéjjel fogják kutatni a titkot, hogy miért hagyta el a bárót nászéjszakáján a felesége, micsoda különös és pikáns titkok lappanghatnak az érthetetlen öngyilkosság mögött!
Nem... így nem szabad meghalnia!
Az ajtón hevesen kopogtak.
A báró megrezzent és felugrott.
Fújva, lihegve, magából kikelve Lontai állt az ajtóban.
Arca rángatódzott az indulattól.
- Mi történt itt? - rikácsolta és olyan volt, mint egy fenevad.
- Mi történt maguk között?
Valamennyien kint voltunk a pályaudvaron, látni akartuk, hogyan szállnak a vonatba és a báróné egyedül érkezett!
Megőrült maga?
Összeveszett a feleségével?
Hát mit gondol?
Tűrni fogjuk ezt?
Ebben a pillanatban a báró felkacagott.
Vadúl, tébolyultan, dühösen, görcsösen nevetett.
Őrjöngve verte az asztalt, fetrengett az ijesztő nevetéstől.
Lontai elképedve és felháborodva nézte.
- Mit nevet? - kérdezte elszörnyedve és a méltatlankodás csúcsán Lontai.
- Hát öregem, ezúttal nem sikerült az üzlet - fuldoklott a nevetéstől a báró és úgy nevetett, hogy közben a könnyei csorogtak.
- Mind a ketten belebuktunk, nincs pénz ... egy fitying sem, barátom!
Lontai megtántorodott.
A bárónak ugrott és megrázta:
- Hallja... megőrült?
Mit beszél?
De ettől a mozdulattól egyszerre észretért a báró.
És irtózatos erővel vágott a boldogtalan uzsorás arcába, aki vért köpve és hápogva hanyatlott hátra.
Azután vad dühvel ütötte, rúgta, ahol csak érte.
- Gyilkos!
Gyilkos! - ordítozta a szerencsétlen.
Egy félóra múlva kékre-zöldre verve, véresen, átkozódva rohant ki Lontai a villából .
Öklét szinte önkivületben rázta:
- Ezt megkeserüli, báró úr!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE