BECSÜLD A ROSSZ PÉNZT IS
( A megszólaló igazgatója egy fővárosi reáliskolának.
Nyarankint más-más országokba utazik.
A költsége azonban mindig megtérül, mert fényképeket hoz haza.
Eladja a kultuszminisztérium azon osztályának, amelyik a földrajz szemléltető oktatásán is dolgozik.)
- Az semmi, mikor csak tolvajok iránt kell vigyázatosnak lennem: jó szem és jó lakat, s a tolvajnak nincs rajtam üzlete.
Tolvajoknál sokkal veszedelmesebb a csaló.
Bizonyíthatja, aki valaha Sziciliában járt, Bédekker is ugyancsak kevés hotelt csillagoz meg a sziciliai fejezetében .
De ott még a csillagos hotelgazda is kötélből érdemelne nyakravalót.
Az egyik ilyen csillagos hotelnek, a palermói Hotel de France-nak, a számláját magam küldtem el Bédekkernek.
Tíz tételt kellett benne töröltetnem, valami 80 lírányi summát.
Koholt bejegyzések voltak.
Dehát azok a sziciliai huncutságok se boszantottak annyira, mint egyszer egy milanói főúrnak a csalása.
Szűkecskén volt akkor a pénzem, és egy százlírást váltottam a Galeria Vittorio Emanuele egyik kávéházában.
A pincér csupa ezüst ötlírást pengetett vissza, s az egyik ötlírással rászedett.
Tovább utaztam abban az órában Génuába, és a vasúti állomás trafikjában hallottam rá először a Szicíliából már oly igen ismert non vale ítéletet.
Hát nincs azon se pénzszám, se évszám, se helynév, csak valami címer az egyik lapján, kétbetűs monogram közé fonottan, s valami allegórikus kép a másikon , egy-két érthetetlen betű alatta.
Ha Magyarországon vagyok, rögtön írok Fényes Lászlónak és abba a kávéházba másnap már nem lép ember.
Dehát Olaszországban nincsenek Fényes Lászlók.
Egy becsületes képű vén fizetőpincérnek mutatom aztán Génuában a pénzt másnap ebéd után, hogy hűsítőért fizetek.
( Pokoli meleg volt aznap.)
- Nézze, hogy megkárosított egy milánói huncut.
Sziciliában meg szoktam nézni a pénzt, ha váltottam, de már Milánóban nem gondoltam rá.
Az öreg pincér sajnálatot kifejező arccal veszi kezébe a pénzt.
Szemléli mind a két felén.
Szemléli felráncolt homlokkal.
- Bizony, szinyore, - biceget, - sok gazember jár szabadon, nemcsak Sziciliában , hanem Milánóban is.
- Dehát semmit se ér ez a pénz?
Hiszen ezüst.
- Másfél lírát ha ér az ezüstje.
Fölemeli a terítő sarkát s rápendíti a pénzt az asztal márványára.
- Nem ér ez, szinyore, annyit se.
Mert ez csak vas, ezüstözött vas.
- No a rozsda egye meg, akkor hát hazaviszem gyerekjátéknak.
- Annak.
Sziciliából úgyis hozok vagy ötven különféle cín-ezüstpénzt, és vak nikkelt.
Csak mégishát egyszerre ötlírás rosszpénz kissé fájdalmas.
- Hát bizony, szinyore, kevés az akasztófa, - bólogat felráncolt homlokkal az öreg.
S hogy másik asztalhoz hívják, elsiet.
Kedvetlenül kevergettem a limonátámat, és szivarozgatok.
De mégis valami jó érzéssel nézem az öreget: annyi giz-gazember, annyi zsebkerülgető után mindig vigasztaló egy becsületes arcnak a látása.
Mert olyan volt az öreg pincér, mintha Ribera valamelyik oltárképéből lépett volna ki , olyan életefáradt, komoly, igaz-arcú ember.
Mennyi gond és mennyi munka lehet egy ilyen élet mögött!
Az öreg térül-fordul.
Közben rám is fordítja felráncolt homlokú vén arcát, mintha kérdezné:
- Rendelek -e még valamit?
- Szinyore, hogy ne legyen kára: én ismerek egy gyűjtőt, aki éppen ilyeneket gyűjt.
Madárkereskedő, és idejár kávézni.
Hamisítványokat gyűjt.
Adok egy lírát azért a rossz pénzért.