XI.
Pali kívül hagyta Pistát a Svihi kutyával s odalépett a hatalmas direktor úr elé.
Az előadásnak vége volt.
A művészcsapat épp ebédhez ült.
És falatoztak a lovacskák is, melyek elé a pojáca, aki úgy látszik főlovászi hivatalt is viselt a művésztársaságban, vetett egy kevéske szénát és - tekintettel az ünnepi napra - néhány maroknyi abrakot is.
Még a szegény pudli-oroszlánnak is jutott az eldobált ételmaradékból, mert nagy ropogtatás hallatszott ki a ketrecből.
S mind a többi állat is lakmározott: a majomka néhány szem töpörödött fügét majszolt s a tarka papagály nagyokat rikácsolva piszkált a kölletlen sárgarépa és kalarábé között.
Az igazgató úr családjának a nagy dobon terítettek.
Ez volt az ebédlő-asztaluk .
Jóízűen fogyasztották a vendéglőbül került forró pörcös kását és ittanak rá bőven a hűtött parádi savanyuvízzel kevert homoki borocskából, mert jól megdolgoztak mind a művészek, szépen jövedelmezett az előadás, meg aztán meleg is volt, hát jólesett az itóka.
A dob-asztal mellett apró zsámolykán a kis tündér, a Rozamunda táncos kisasszonyka ült s egy pohárból tejet szürcsölt.
Már amolyan civilben volt, azaz: nem virágzott rajta a cifra komédiás ruhácska s rózsakoszorú sem volt a hullámos, szőke hajában .
Csodálkozva nézett Pali felé s gondolhatta magában: mit kereshet náluk ez az úrigyerek?
Hazdrubáldo igazgató úr éppen csibukra gyujtott rá s kényelmesen nyúlt el a sűrün foltozott virágos, kopott szőnyegen, midőn megjelent előtte Pali.
A fiún némi elfogódás vett erőt, midőn a szálas főművész előtt megállott, aki tekintélyének érzetében, kegyesen biccentette meg fürtös fejét.
- Hát úrficskó, mit gifán? - kérdezé.
Pali rövid habozás után így felelt:
- Művész szeretnék lenni!
- Micsodó?
Ety mifesz ókorjo leni mógo?
Hád mógo osztot hisz, hoty esz csag úty mén , mint osz olmás goffánál ottan ó biocon?
Hó, hó!
Osztod van ety noty dollog!
Hád micsodófíle mifész ogorjo lenni mógo?
- Tudok lovagolni! - felelé Pali önérzettel.
- Meg tudok karót mászni.
Meg amit nem tudok még, azt hamarosan majd eltanulom, ha ki tetszik nevelni engem.
Hazdrubáldo igazgató úr kivette szájából a csibukot, felkönyökölt s két vastag füstfelhő között azt böffentette ki, hogy ez bolond beszéd.
- Pollond peszid, ha montom!
Hád o degintedezs papa úr ézs o degintedezs frau mama mid fog montoni ehesz hozá?
Mi?
Was?
A direktor úr közben föltápászkodott, Palit a két vállánál fogva fölemelte, majd letette, a csuklóit tapogatta s megnyomkodta a tarkóját.
Pali állta a vizsgálatot, az igazgató úr meg valamit dörmögött magában németül, hogy hát izmos a legényke.
Rozamunda kisasszony, aki részvevőn, szinte bánatosan nézett Palira, odahajolt a kövér pojáca bácsihoz és súgott neki, miközben oda-odanéztek feléje.
- Hé Rózl! - szólott ekkor németül a direktor úr a tündérkisasszonynak (Rózl volt már most és nem Rozamunda, hogy családiasan voltak együtt és nem ünnepi díszben, sem művészi működésben) - hé Rózl, Szeppl!
( Ez volt a pojáca hétköznapi neve.)
Hozzátok elő a vaskarót, tegyen próbát az úrfi!
A Szeppl pojáca becepekedett a karóval s a kis lánnyal ketten erősen fogták a karót .
Hazdrubáldo úr intett s Pali fürgén, mint a mókus szaladt fel a karónak legcsúcsáig s oly símán csúszott le onnan, mint az esőcsepp.
A kövér nénihez fordulva, a direktor úr jelentősen intett, mintegy mondván, hogy : rátermett a legényke erre a munkára!
- No hád úrficskó, - szólt Pali elé állva - ho fan öngedellmi a dekintedezs papától , hád lehed o tollogrull peszellni.
- De én már most szeretnék beszélni az igazgató úrral - mondá Pali halkal.
- Mert még egyebeket is szeretnék tudtára adni.
Ha talán félreállnánk, hogy négyszem közt igazítanám el az ügyemet?
A direktor úr intett a többinek s a következő percben már egyedül voltak.
Pali gyorsan, egy lélekzetre ártotta bele az igazgató urat az ő bajába.
Elmondotta az okát, mért nem mer visszatérni a szülei házhoz.
Mert a katonasort szereti ugyan, de attól a rettentő sok tanulástól fázik.
Meg aztán ez a szabad művészi élet jobban talál az ő ízléséhez.
Meg azt is érzi, hogy ő rövid időn hasznavehető tagja lesz a társaságnak.
De nem csak ő maga, hanem a Svihi is...
- A Svihi?
Mi óz a Svihi ézs gicsoda óz o Svihi? - kérdezé szinyóre Hazdrubáldo.
- A Svihi?
A Svihi, az az én kutyám.
A legtanulékonyabb kutyája a világnak.
Most is tud már két lábon járni, abroncson átugrani és holtnak tettetni magát.
Az ön iskolájában pedig, direktor úr, egy hónap alatt akár beszélni is megtanul.
- No jó!
Beszellhetung o beszellő guttyárul izs.
- És még valamit, illetve még valakit szeretnék magammal hozni.
- Ety fris lovacska dallán?
No, esztet volná a lekjop!
Merd o Mucibálda, o kalkuttai császárdull a harci bariba már elfáradva van ézs ety gicsi ereg.
- Nem ló az, igazgató úr, kérem alássan, hanem gyerek.
Egy élelmes, szemfüles, ügyes parasztfiú, akinek a ló s a többi állatok gondozása körül jó hasznát vehetné.
- Hm, há - köhinté Hazdrubáldo direktor s hosszan elgondolkozott.
Aztán hirtelen fordulva Pali felé, óvatosan és halkal kérdezé:
- Hád úrficskó, von-i obróbénz?
Mert ellere muszáin fiszedni ó donnitásbénz ézs a gosztot ézs a kvártilt!
Pali meghökkent.
Erre az akadályra nem számított.
Pénz?
Pénz?
Honnan vegyen ő pénzt?
Ha csak nem...
Hopp, igaz!
Van neki öt darab körmöci aranya, melyeket nagyszüleitől s Ágnes nénitől különböző ünnepek s a nevenapja alkalmával kapott.
És van még egy ezüstórája is.
Meg egy puskája.
- Hm, há - morogta a direktor és billegette fürtjeit.
- Két emper és ety guttyo...
- Kérem, igazgató úr, ne tessék elfelejteni, hogy mi, amint belépünk, máris hasznára leszünk a művészi vállalatnak.
Egyelőre pedig az én kis vagyonkámból tán futja, míg teljesen beletanulunk ebbe az új mesterségbe.
- No jól van! - gondolta magában az igazgató úr.
De tán még azt is, hogy: ha terhére lesz Pali, Pista s a Svihi, hát rövidesen kiadja az útjokat.
Az akkori időben, midőn az efféle gyerekszöktetés nem esett ritkaságszámba, föl sem tűnt az ilyesmi.
Hány családi gyermeket raboltak el kóbor cigányok, akiket aztán - gondolni is iszonyat! - megcsonkították, kitolták a szemöket, hogy vásári koldust neveljenek belőlük .
Hallottak olyasmit is, hogy vándor komédiások csaltak el magukkal apró kis fiút, kis lányt, akit aztán a cirkuszi mutatványok titkaiba ártottak bele, míg a boldogtalan szülék otthon tűvé tették az országot, egész hadakat indítottak a gyermekeik fölkeresésére, akikre csak ritka esetben találtak rá.
De itt a dolog másmilyen volt.
Itt egy értelmes fiú maga kínálkozott fel, hogy a rá nézve keserű jövőtül megmeneküljön.
A direktor úr némi habozás után ráállott az ajánlatra.
De kijelenté, hogy a következményekért nem felelős.
Ekkor aztán Hazdrubáldo úr bebocsátotta a sátorba Pistát is, a Svihi kutyát is.
Pista tudta már a dörgést.
Pali ebéd után, hogy a kerten áthaladtak a városka felé , közölte volt vele az ő vakmerő tervét.
És a Pista gyerek sokkal forróbban szerette az ő kis gazdáját, semmint tűzön-vízen át ne követte volna.
Rozamunda, a kis tündér pedig, a sátor oszlopához támaszkodva, szomorúan nézte az egész jelenetet.