VI.
Míg Pali sértetlen ért le a kazalról s diadalma érzetében szinte Blériotnak, a francia repülő-mesternek érezte magát, noha akkoriban, midőn Pali ezt a gyalogrepülést rendezte, a híres léghódítónak nem volt még nyoma sem a szárazföldön , sem a légtengerben, - míg mondom: Pál összehajtá az ő saját, külön monoplánját, addig a Pista gyerek olyan hirtelen csücsült le a földre, hogy megnyekkent bele.
Már hogy nem a föld, de a pórul járt léghajós.
Az első kisérletet is megkeserülte, bár akkor a kitömött nadrág s a sűrü széna-alom enyhítette az ütődést.
Most azonban alig bírt feltápászkodni s panaszosan szólt oda Palinak:
- Ifram, ezt jobban is meggondolhatta volna!
- Fura! - mondá Pali.
- Hát mért vállaltad, mikor láttad, hogy ennek az ócska szerszámnak, a te ernyődnek, nincs rendjén a tologatója.
- Tudtam is én miféle masina a parupnyi!
Édösapám nem bánja az esőt; édösanyám mög , ha eső esik, maga fölé boríjja a szoknyáját, vagy zsákot húz a fejibe, így szalad ki a házbul a fészerbe mög vissza.
De mán ha még egyszer röpülésre vállalkozok, majd tudom a módját.
Sárkányt ragasztok, föleresztem, oszt' így fogok szép lassan alábocsátkozni.
Hanem a gerincem vége, az most nagyon sajog.
Pali bizony megilletődött az ő játjának balesetén s testi fájdalmán.
Volt egy szép kis penicilusa, mellyel farigcsálni szokott.
Ezt odaajándékozta levegőbeli utitársának.
- Nesze, Pisti! - szólt hozzá kedveskedve.
- Az én barátomtól, Roszcsont Ferkétől kaptam Péter-Pálkor a nevemnapjára.
Háromágú.
Volt annak negyedik ága is, de mikor a tölgyesben az anyafáról egy ágacskát faragtam volna le bunkós botocskának, tőben eltörött.
A pengéje meg olyan messzire ugrott, hogy rá se bírtam akadni többet.
Pista boldogan kapott az ajándékon.
Ehhöz fogható becses tárgya sohasem volt még .
Akkora volt az öröme, hogy a fájós derekavége szinte kigyógyult bele.
Még ugrálni is próbált, de bizony erre nem igen tellett az erejéből.
Hát a szivét ugráltatta a nagy örömben.
- A füzesérben lesz még tán gyengehajtású ágacska - mondá Pista.
- Abbul vágok iframnak fűzfasípot, a nádasban nádi sípot, meg nádi dudát magamnak, osztán így muzsikálunk kedvünkre!
Egy nap levél érkezett Kócsagos - Szent - Mihályról.
Ágnes néni beküldötte Zsuzsival a Pali szobájába, aki rögtön megismerte a Roszcsont Ferke írását.
Nagy örömmel bontotta föl.
Ez állt benne:
Az én kedves Pali pajtásomnak már régóta nem vagyok se látója, se hallója.
Pedig mennyi a mondanivalóm!
És egy csöppet se víg, amit közölni szeretnék veled.
Először is a Makovec úr olyan szigorú velem, hogy szó nélkül még a tópartra se szabad lemennem.
A Makovec úr t. i. az én új nevelőm, akit a Domby úr helyébe szereztek mellém.
A Domby urat apa azért bocsátotta el, mert az examenen elbuktam, mert a néma földabroszon nem bírtam eligazodni ki melyik: ország, tenger, hegy vagy folyó.
Pedig otthon olyan jól tudtam!
A Domby úr valamennyinek a nevét odaírta vörös tintával, hát könnyen meg is tanulhattam.
Examenkor azonban egész más mappát akasztottak elejbém , ahol nem tudtam a járást.
Az a mappa igazán néma volt.
Egy bötü se volt ráírva.
Már pedig tartja a példaszó, néma gyereknek anyja sem érti szavát.
Hát én hogyan értettem volna, aki még az anyja se vagyok annak a mappának!
Kérdezte a főtisztelendő úr, hogy az a nagy zöld folt mit ábrázol?
Azt feleltem rá, hogy az a biszkájai öböl, pedig az volt Norvégia.
Nagy volt a nevetés, még a lányok között is, pedig azok a libák azt sem tudják, ki fedezte föl Rómát, ahol lakik Vespasianus császár és a pápa.
Hát nagyon el voltam keseredve barátom.
El is ment a kedvem a tanulástól, főképen szomorú voltam akkor, midőn a Domby úr elköszönt a házunktól, aki még lapdázott is velünk fiúkkal, és helyébe a Makovec urat hozták el, aki papságot tanul és esztergomi prímásnak készül.
Ő még a nevetéstől is eltiltott, mert - úgymond - azt tanítja Pitagórus híres ó-kori költő, hogy a nevetés eltorzítja az emberi arc vonásait .
Szeretném tudni, a Makovec úr vajjon titokban nevet-é, mert ugyancsak torzak a vonásai!
Erősen neheztelt is rám, amért a multkor paprikát szórtam a tubákjába , amitől hajnalig tüsszögött.
Ebből is láthatod Palikám, milyen szomorú sorsra jutottam.
Egyszer a mamának azt mondta a Makovec úr, hogy nem úri szokás asztal fölött fogvájót használni; énrám meg rámszólt, hogy csak akkor illik prüsszentenem, ha erre idősebb emberek fölszólítanak .
Amire az történt, hogy elnevettem magam, és nevetett apa is, meg Lupi bácsi is, meg a Terka húgom is, még a német kisasszony is, még a Juci szobalány is, aki nevettében majd elejtette a túróslepényt a tálról.
Amire Makovec úr ebéd után beadta a lemondását, hogy az ilyen házban, melyben még az illemtant se tudják, nem lehet maradása tovább.
Mama, aki úgyis haragudott a Makovec úrra, amért asztal fölött rápirított, örömest kapott az alkalmon, és intett apának, hogy fogadja el a lemondást.
Senki se bánta, hogy ez a keserű bácsi elszármazik a háztól, de legkevesebbet bántam én.
Mert már szóltam is apának, hogy inkább állok bádogos-inasnak, de a Makovec úrtól nem fogadok el se intést, se oktatást.
Amire azt mondta apa, hogy jól van.
» Nem fog rajtad se szó, se tanítás, hát viszlek Fiuméba tanulni olasz beszédet.
Onnan a tengerészeti iskolába adlak, ha addig, szokásod szerint, meg nem buksz; azon túl osztán Isten legyen a segedelmedre!
Ha a földi pályán nem okosodol meg, majd megokosodol a vízi pályán!
Hétfőn indulunk.
Anyja , pakkolj a gyereknek !«
Édesanyám, meg a Terka, meg mind a háziak elszontyolodtak.
Én pedig majd kiugrottam a bőrömbül, de nem mertem örülni.
Hiszen nekem dupla megváltás volt a dolgoknak ez az új rendje: megszabadulok a Makovec úrtól s elszabadulok Fiuméba.
Lupi bácsi szereti hangoztatni Kossuth apánk intő szózatát, hogy: tengerre magyar !
Hát követem őt én is.
Majd onnan írok neked, persze csak úgy, ha erre a levelemre választ kapok.
Ölel sírig hű barátod
U. i. A Svihiről is írhatnál már egy szót .
F.
U. i. A puskádról se hallok hírt.
F.
U. i. Van -e már abból az újforma vastollbul?
Egy pici spongyácska van belé dugva, amit megitatsz tintával, aztán egész nap elírhatsz vele .
F.
Ferkó levelének Palkó nagyon megörült.
És elgondolkozott.
Olyas valamit sejtett, hogy az ő kedves pajtása olyan körülmények közül szabadul meg, amilyenek - ki tudja? - nemsokára őt magát is várják.
Elkomolyodott és ábrándozásba esett.
Ott lehetne tán ő is a csodás tenger partján.
Az volna csak a valami, ha Ferkével ott vitorlázhatnának napestig azon a rengeteg vizen , amelyen tán el is lehet szállani egész Afrikáig, a szerecsenyek közé s a datolyapálmák alá.
És tarka hólyagokat kezdett eregetni a vágy az ő lelkében.
De apránkint visszaszállinkóztak gondolatai az Adria mellől a Balaton mellé, onnan az alföldi síkra, innen meg a szilasberényi pusztára, ahol annyi tér kínálkozik még a soknemű rugaszkodásra.
Ahol tán neki is valamely Makovec tanító úr jármába kell hajtani a fejét.
Erre dacos érzés habzott fel a lelkében.
Nem, nem! - mondá magában .
Akkor én is inkább állok bádogos- vagy kalapos-inasnak!
Gyönyörű idő járt.
A tavaszi zsendülés a még nem rég fehér határt zöldbe öltözteté.
S épp ma, a déli napfényben, már apró bogárkákat látott csillogva ide-oda rebbenni az enyhe levegőben és a vízparti füzes ágaira már kiültek a gyapjas rügyek.
Tavasz van , tavasz van! - ujjongott minden teremtett lélek.
A kertész is kitakarta meleg szalma-bundáiból az ő féltett rózsatöveit; a kertészbojtár, meg az udvarnak ásó-kapafogható fiatalabb kezei felborozdálták a pihenő kerti földet s a kapa bunkós végével ütögették agyon a rideg tél alatt összeállott rögöket, válnának porhanyóra.
Nagypéntek áhitatos napja így virradt rá a puszta népeire s a közel városka tornyából tompa dobolás hallszott - a böjti kerepelés.
- Tyüh! - szólt Pali az ő Pistájához.
- Hátha átszaladnánk s tán jókorát kerepelhetnénk magunk is!
Mit gondolsz, Pista?
- Mit -e?
Hát azt, ifram, hogy bizony ez nagyon jó volna.
Tavaly is kicsibe mult, hogy nem kerepűtem.
De az irígy Böllér Jóska nem erisztett föl magával, hacsak nem adok neki két krajcárt.
Hát hunnad szöröztem volna én akkor két krajcárt!
Akár aszondta volna, hogy kétezör pöngőt.
Hát lemaradtam.
De már mostan annak a Jóskának adhat ifram négy krajcárt is.
Oszt' főmásznánk a toromba.
- Majd bizony, még a Böllér Jóska kegyelmétől függjön, fölmehessünk -e vagy se !
Gyerünk!
És megindultak.
Persze ott volt mellettök a Svihi kutya is.
Finom szimatával megérezte, hogy készül valami ujabb expedició.
Attól ő, a főimposztor, el nem maradhat.
Hogy a torony tövébe értek, már hosszú sorban vonultak be a hívek a templomba, és nemsokára kegyes zsolozsmák hangjai áradtak világgá, az Úristen zsámolya elé.
A magasból pedig ugyancsak kalapált lefelé a gyászünnepi kerep.
A harangozó kinyitotta előttük a kis kaput, melyen belől szédítő csigalépcső vezetett föl a magasba.
Amely szíves készséget Pali egy fényes tizeskével jutalmazta meg.
Amire Komádi Ambrus bácsi, az öreg harangozó, elől ment, hogy azt mondja:
- Csak mögöttem lípködjenek iframék, mert sitít ám az garádics, mög csorba is, mert egyik-másik helyen kettőt is köll kapaszkonni.
Igy értek föl egy kis botorkálás után a toronyba.
Már alul is csak úgy döngött a torony belseje a vad kerepeléstől s hullott le a por , törmelék.
De mit bánták azt a gyerekek!
- No, még ezt a három grádicsot! - mondá Ambrus bácsi.
- Igy ni!
Helyt vagyunk.