Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A mammuth
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
5
Bekezdés
1012
Mondat
2660
Szó
27376
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
SCHULTZ DOCTOR.
Szeptember utolsó napjaiban érzékenyen hüvös levegő ömlött le a hegyekről a kis havasi fürdőre, melyen igazi betegek, többnyire nők igyekeztek megszabadulni az idegbajtól, s a vele járó általános testi és lelki gyöngeségtől.
Hüvös volt este felé is az idő, - szines, meleg kendőkbe, prémes szegélyű bő köpenykébe burkolva sétálgattak a szenvedő hölgyek a szürkületbe burkolt sétányon, melynek legvégéről , valahol a hegyekbe kanyarodó serpentin ut tájáról öblös, nyers férfi ének nehány mélyen búgó akkordját ringatta szárnyán a szél.
Hahó, hahó! táncra, dalra,
Szerelemre, vigalomra,
Amig nyilik a virág, -
Hahó! dalra, szerelemre,
Hamar hervad a virág -
Egy-két perc csak a világ.
Vastag izmu, hatalmas, domboru mellü ur sétált fölfelé a serpentin uton.
Kalapját néha levette, hogy legyezze magát, ilyenkor deresedni kezdő haja s a kezdődő kopaszodás némi jelei is szemlélhetők voltak.
Husos, nagy, meleg kezében, melynek simasága semmi kivánni valót se hagyott fenn, finom művű pálcát szorongatott.
Ezzel ütötte énekéhez a taktust, s ezzel koppintotta le az utjába kerülő sárga kikiricsek bóbitáit is.
Tiz percnyi séta után fölért a serpentin ut tetejére.
Ott megállt, ledobta szürke felsőkabátját a fűre és körülnézett.
Csendes, melancholiára hivó őszi alkonyat, - nem mozdult semmi.
Háttérben az erdőség homályba vesző sürüsége, lenn a fürdő épületei , melyekből hol itt, hol ott csillant elő a meggyujtott lámpák fénye.
A Királykut előtti pavillonban cigányzene játszott.
Idáig azonban csak egy-egy mélyebb taktus s a klarinét némely élesebb sikoltása tudott fölvergődni a lassanként mindenfelé szétterpeszkedő őszi párázatban.
- Bolondság és bolondság... semmi más... mormogta az előkelőnek látszó fürdővendég, s leült egy kiálló kőre, melyet előbb felöltőjével párnázott ki.
Azután elővette szivartárcáját és rágyujtott.
A serpentin ut ama részén, mely az erdőségbe kanyarodott, e pillanatban egy urlovas karcsu alakja bontakozott ki a szürkületből.
A szivarozó urtól pár lépésnyire megállt, visszafogta lovát, s finom, fáradt arcán, több gunynyal, semmint meglepetéssel kiáltott föl:
- Schultz ur, sapperlot!
- Ah! báró ur!
- Ha nem csalódom, ön az!
- Nincs benne kétség, báró ur, én vagyok.
- Mily szerencse, kedves doktor, - folytatta udvarias mosolylyal a báró s kezét nyujtotta az orvosnak, ki szintén a legnagyobb szeretetreméltósággal viszonozta az üdvözlést, - fogalmam se volt róla, hogy ön itt van.
- Valóban én is azt hittem, hogy a báró még mindig Párisban lakik.
- Én, kedves doktor, én...
Ön tudja, hogy én csak kalóz vagyok az »élet tengerén« - mondaná Adamovics mama.
- Kimélje érzelmeimet, báró ur...
- Mille pardons, igaza van, - mosolygott a báró s leszállva, könnyü, elegans mozdulattal a nyeregből, megveregette lova nyakát.
Meg vagyok lepetve, édes doktor , hogy ön itt van... becsületemre... nagyon meg vagyok lepetve...
Mikor utaztak el Párisból?
- Szeptember nyolcadikán.
- Tehát még előbb mint én.
Teringettét, nem mondom, hogy szivesen tettem, de menekülnöm kellett.
Nem birtam tovább kiállani... a fiaskót, emlékszik, Mlle Therèseről van szó.
- Ördöngős teremtés volt, rendkivül tetszett nekem.
Ön volt az első, barátom, aki megjósolta, hogy e bolondságnak rosz vége lesz, s tapasztalt jóslata csakugyan bevált.
Fogalmam sincs egyébiránt róla, hogy miképen fejlődött katasztrófáig a dolog.
Homályos, érthetetlen történetnek tetszik nekem az egész , melyből csak fiaskóm az, mely semmi felvilágositásra nem szorult.
Emlékszik még az operabálra?
Mily felségesen nézett ki Mlle. Therèse abban a gyönyörü fehér selyem dominóban, mely ötszáz frankomba került!
Most is el vagyok ragadtatva, ha e hálátlan gyermekre gondolok.
Nem érdemelte meg áldozatkészségemet.
Oh, köszönöm, nem szükséges, hogy vigasztaljon.
Sajnálom Therèset... igen, én sajnálom e rosz gyermeket, vannak pillanatok, midőn bizonyos fájdalommal, jobban mondva elkeseredéssel gondolok rá, de egy-egy ily polgárias fellobbanás szerencsére nem tart sokáig.
Föl is tettem magamban, hogy okvetlen elfelejtem.
Ah! kedves doktor, ön nem tudja, mily édes érzés az, ha legyőzi indulatait az ember és igy kiálthat fel : szerencsés utat amerikai utjára, chère Therèse, szerencsés utat!
- Tehát nem London.
- Szó sincs róla!
Londonnal csak azért fenyegetett a ravasz kis ördög, hogy félre vezessen.
Nyilván azt hitte, hogy szökése dühössé tesz és üldözni fogom.
Csalódott , nagyon csalódott...
Egy percig se gondoltam reá, hogy őt és Cocard urat üldözőbe vegyem.
Schultz doktor helyeslőleg bólintott.
- Igaza van, báró ur, egy Cocard... végre is csak egy Cocard...
- Egy Louis Cocard, igen, igen! - kiáltott élénken a báró.
- Rendkivül helyesen fejezi ki gondolataimat, doktorkám; egy Cocard végre is csak egy Cocard; sem több , sem kevesebb, csak egy Cocard, a Théâtre Dramatique tagja, de minő tagja!
Közönséges, tehetségtelen tagja, kedvence a hölgyeknek, mert csinos fiu , de ezzel vége.
Mondhatom önnek, hogy ez a fiatal ember roppant buta.
Ezért kellett menekülnöm Párisból.
Hasonló esetben sok bosszantó célzásnak van kitéve az ember .
Arra pedig, hogy a felém röpitett élceket visszaadresszáljam, gondolni se lehetett .
Csak nem blamirozom magam egy Cocard miatt?
Mit gondol kérem, blamirozhatja magát az ember egy Cocard miatt?
Ugy -e, hogy nem?
Végre is, vannak társadalmi tekintetek , melyekről még hasonló ostoba körülmények között sem feledkezhetünk meg.
A Clubban nevettek volna.
Szentgáli Guidó báró és egy Cocard!
Fi donc, még gondolatnak is kellemetlen...
Legjobb tehát, ha egy szép napon málházni kezd ily esetekben az ember s a legközelebbi vonattal hirtelen elutazik.
Igy cselekedtem és nem bántam meg .
Esküszöm önnek, kedves doktor, hogy elhatározásomhoz szerencsét kivántam magamnak, s a ferde helyzet ily egyszerü megoldásával egyelőre tökéletesen meg vagyok elégedve .
Mlle Therèse és Cocard ur Amerikában - én a Kárpátok alatt, itthon.
Rendben vagyunk .
Szeptember tizedike óta sokkal jobban érzem magam.
De most már beszéljünk önről , kedves doktor.
Feledje el fecsegéseimet és nyilatkozzék.
Hogy érzi magát Páris után... szerencsés ember... ön egész életében szerencsés ember volt.
Itt vannak a fürdőn, helyes, helyes!..
Az itteni pompás havasi levegő önnek is, nejének is jót fog tenni.
Mondja csak!
Megőrizték azt a groteszk Faun szobrot, melyet önöknek a Salonban vásároltam?
- Bizonyára, báró ur, nőm mindenkor szivesen emlékezik vissza arra a figyelemre , melylyel... igen, igen...
- Legyen róla meggyőződve, uram, - felelte hasonló szertartásos meghajlással a báró , s az ő finom, halavány ajakáról se hiányzott egy kis gúny, - hogy az ön körében mindig a lehető legjobban éreztem magam.
Kellemesen gondolok vissza az együtt töltött időkre, s nem kis sajnálkozással látom, hogy ezek a szép idők többé nem térnek vissza.
- Öntől függ, báró ur, - felelte lekötelező mosolylyal az orvos.
- Oh! nem...
- Látogasson meg minket a fürdőn, s egy kis fantáziával azt fogjuk gondolni, hogy Dieppe-ben vagyunk.
- Lehetetlen barátom, lehetetlen...
- Magyarázatot kérek, báró ur, - szólt valamivel figyelmesebben a doktor, s széles , gömbölyü arca csupa kérdőjellé változott.
- Tekintsünk el e kellemes véletlentől , mely minket összehozott, s ha nincs ellenére, beszélgessünk ugy, mintha Dieppe-ben , a La reine M. Louise terraszon ülnénk.
A báró könnyedén intett és elnevette magát.
- Adieu Dieppe, adieu! - kiáltotta vidáman, soha többé ebbe a paradicsomba nem térek vissza.
- Könnyelmü jóslat, kedves báró...
- Öntudatos jóslat, doktorkám.
Nini!
Most jut eszembe, hogy ön még nem is tudja , pedig az, a mit mondani fogok, szintén egy okkal több arra, hogy iménti meghivását - fájdalom - nem fogadhatom el.
Schultz doktor erélyes hangon tiltakozott.
- Csalódik uram, ha azt hiszi, hogy engem csak ugy könnyü szerrel visszautasithat.
- Be fogja látni, kedvesem, be fogja látni!... erősitette hirtelen elfanyarodott , kicsinylő, fitymáló mosolylyal a báró, s lova nyakára támaszkodva fecsegett tovább .
Emlékszik elveimre?
- Emlékszem báró ur, vágott szavába az orvos, de figyelmeztetem, hogy elveinek nem adtam igazat.
- Adamovics mama pártomon volt.
- Anyósom, igen...
- Ne szóljon, doktorkám!
Adamovics mama a legszeretetreméltóbb anyós, a ki valaha a világon élt.
Bámultam őt, uram, bámultam őt!
Esküszöm önnek, hogy őszinte lelkesedéssel bámultam e hölgyet, ki önért és leányáért bármely pillanatban szivesen föláldozná még életét is.
- Oh igen, a mama jósága véghetetlen... dörmögte bosszankodva, némi zavarral az orvos és félrenézett.
Bocsánat azonban, ezuttal nem róla, hanem önről van szó .
Felvilágositással tartozik nekünk, kedves báró, - meghivásomat nőm nevében intéztem önhöz.
Guidó báró meghajtotta magát.
- A mama és Lujza tegnap is beszéltek önről...
A mult el van temetve... ön gentleman... igen, ön valódi gentleman és én is gentleman vagyok...
Szóval , teringettét, uram, megbocsáthatatlan hiba és ügyetlenség volna tőlem, ha ily kedves ismerőst, mint ön, repülni hagynék.
- Erről szó sem lehet, - s a báró megvonta lassu, fanyar mozdulattal a vállát, - nyilván hallotta már... azt hiszem...
Ilyesmi hamar terjed; az emberek gondoskodnak róla, hogy semmi titokban ne maradjon...
Az orvos csodálkozva nézett a nyulánk, izmos gavallérra, ki e pillanatban a nyeregkápán talált valami igazitani valót, s a Fifin egyik pikáns trilláját fütyölte.
- Semmit sem hallottam, báró ur, - mondta meggyőződéssel Schultz doktor, - éppen semmit.
- Ah, kedvesem, ön valóban nem kiváncsi.
S a báró halkan, ingerkedve dudolni kezdett:
Hahó! dalra szerelemre
Hamar hervad a virág -
Egy-két perc csak a világ...
Felfelé lovaglásom közben ötszáz lépésnyi messzeségből ráismertem erről a dallamról önre.
Meg voltam lepetve.
Sapperlot, gondoltam magamban, ez Schultz doktor.
Mi jut eszébe, uram, kételkedett gyanakvóbb felem, Schultz doktor Párisban van.
Fogadni mernék, hogy ő!
Lehetetlen kérem, Schultz doktor Párisban van.
S ime ön volt , csakugyan ön volt.
Persze, a ki ezt a bájos kuplét szokta énekelni, az nem ér rá , hogy figyelemmel kisérje a társaságot is.
Van itt egy pár ismerősöm, a kik most nyilván mind a fürdőben vannak.
Nagyon derék emberek.
Semmiben sem különböznek a századtól, mely nevelte őket.
Istenem, végre is ki tehet róla, hogy senki sem lehet tökéletes.
Csak bárányok és farkasok vannak a világon.
Egyik ember húz, sok ember húz, - a másik hajt, ebből a race-ból azonban kevesen - vagyunk.
A nagy, kövér doktor türelmetlenkedni kezdett.
Erősen szivta szivarját, s széles , meleg kezével idegesen simogatta a ló fényes nyakát.
A báró túlsokat fecseg.
Néha ugy rémlik, mintha szándékosan tenne kerülőket, nehogy reá találjon kanyarodni arra a vallomásra, melyet ugy látszik kissé elhamarkodva helyezett kilátásba.
- Be kell egyébiránt ismerni, - dörmögte magában az orvos, hogy ez a bizalmas kettős itt a serpentin ut tetején, az erdő alatt, homályos, esti szürkületben rendeztetve a véletlen által elég érdekes.
Némi kárpótlás a fürdő unalmáért, s ez hálára kötelez.
A báró csalódik.
Nem kell, hogy megbánja igéretét, soha sem lesz annyira gyöngédtelen , hogy oly privát ügyek iránt érdeklődjék, a melyekhez tulajdonképpen semmi köze.
- Legyen nyugodt, uram, mondotta méltósággal, s rajta volt, hogy mentől előkelőbb főhajtással kisérje szavait, melyekre kiváló sulyt helyzett, - távol áll tőlem minden gyöngédtelenség...
Tudom, hogy mivel tartozom önnek és magamnak.
Kora gyermekségem óta meg szoktam a kiméletes, tartózkodó modort.
Rágalom, hogy az orvosok durvák és tolakodók.
Boldogult atyám igy szólt: jegyezd meg magadnak Ottó, hogy pályád kitünő modort és szubtilis, finom érzelmeket igényel, mert csak igy nyerheted meg a szenvedő emberiség bizalmát.
Lássa, báró ur, nem dicsekvésképen mondom, de atyám tanácsától soha sem feledkeztem meg.
Guidó báró mosolyogva nyujtotta kezét.
- Ismerem gyöngédségét, barátom és mindig kiváló becsben tartottam önt.
A doktor nem titkolta, hogy jól esik szivének az elismerés.
Majdnem elérzékenyedve szólt:
- Köszönöm, köszönöm...
Tartsa meg tehát titkait, uram; meghivásomat azonban okvetlen el kell fogadnia.
- Mily kár, édes doktor...
- Semmi mentegetődzés!
Nem hallgatok önre!
Ugy van, én nem hallgatok önre!
Elveim e tekintetben rendithetetlenek.
Boldogult atyám lelkemre kötötte: fiam, a kimondott szóhoz való ragaszkodás a férfijellem disze.
Nem kivánom titkait, uram, - kimondott szavamhoz azonban ragaszkodni fogok.
A báró vidáman mentegetődzött.
- Nincsenek titkaim, doktor, ön hirbe hoz engem!
Semmi indiszkréciót nem követ el, ha tudakozódik, teringettét, ez jogában áll!
Ön meghivott engem, én nem fogadhatom el a meghivást, kötelességem tehát, hogy vonakodásomnak okát is adjam.
- Ugy van, báró ur, ezt várom öntől.
- És én nem térek ki a vallomás elől.
Tudtára adom tehát, édes doktor, hogy viszonyaim nagyon megváltoztak.
Vissza kell vonulnom a társaságtól.
Husz éves koromtól mostanig, nem maradtam el a többiektől.
Hatalmas versenyzési vágygyal startoltam, kitünő galoppom volt, 4-5 auf-fal jegyeztek az élet bookmakerei, s többnyire vagy match-ot provokáltam, vagy canterben győztem, ugy a hogy akartam.
Ennek most vége.
Kitörtem a pályáról, el kell hogy vezessem magam .
Szóval: tönkrementem.
- Lehetetlen! - kiáltotta meghökkenve az orvos.
- Remélem, hogy elég világosan fejeztem ki magamat?
S a báró gúnyosan vonogatta vállát.
Szép, barna arcán semmi nyoma a sajnálkozásnak .
Kemény bronz az egész; merev, hideg és diadalmas, mintha nagy oka volna bukása miatt a dicsekvésre.
- Doktor ur, ön meg van hatva.
- Valóban, báró ur, rebegte ünnepélyesen az orvos, - a legnagyobb részvéttel érzem a szerencsétlenséget, melylyel a sors önt meglátogatni jónak látta.
- Hálás köszönet nemesszivűségéért.
Részvétét szivembe fogom zárni, s életem utolsó percéig örömmel gondolok önre.
A báró meghajtotta magát.
Ajaka szélén megjelent az iménti kicsinylő villanás, arról azonban lemondott, hogy szertartásos pose-olásaiért szembe nevesse a kövér doktort .
Megigazitotta lován a kengyelt s gyors mozdulattal nyeregbe ült.
- Allons! rendben vagyunk.
Isten önnel, kedves doktor!
Nyujtsa kezét és adja át üdvözletemet a hölgyeknek is.
Schultz doktor megmutatta, hogy kimondott óhajtásához, minden akadály dacára is , ragaszkodni tud.
Belekapaszkodott a ló kantárjába, s bosszankodva rázta fejét.
- Nem bocsátom önt, uram; velem kell jönnie... kivánom... velem kell jönnie...
Örökös szemrehányást tennék magamnak, ha önt most elbocsátanám.
Nem, nem!
Ne kivánja, hogy álmatlan éjszakáim legyenek.
Hivatkozom barátságára és udvariasságára.
Emlékezzék Dieppere, báró ur, Dieppere, a hol nem egyizben hallottam öntől, hogy bármely időben rendelkezésemre áll.
Legyen szives tehát és váltsa be szavát.
- Lehetetlenséget kiván, doktor!
Ön a régi; vagyona, viszonyai nem változtak; én nem vagyok a régi.
A szegénység nagy űrt vont közém és a világ közé.
Sorsom el van döntve.
Vissza kell, hogy vonuljak barlangomba.
Terveken töröm a fejemet; uj házasság utján akarok vagyont szerezni, s erre nyugalom és idő kell.
- Kapni fog, hohó!
Kapni fog...
- Azt hiszem én is, hogy kapni fogok.
Második hitvesemre nézve azonban megvan a magam szigoru mértéke, a melytől nem tágitok.
E miatt kissé nehéz lesz...
No de valahogy majd csak menni fog...
Értesiteni fogom.
Isten önnel, doktor ur, Isten önnel!
- Előre, báró ur, előre!
Vezetni fogom.
S az orvos elszántan lépkedett előre a serpentin uton.
Nem bocsátotta ki kezéből a kantárt.
A báró előbb tréfásan, majd hangos nevetéssel tiltakozott:
- Erőszak, doktor?
- Az.
Ön nem hallgatta meg jószántából kérésemet, családom nevében tehát hadifogolynak nyilvánitom és akarata ellenére is magammal viszem.
A hadi fogolynak nyilvánitott gentleman erre leugrott lováról, karjára akasztotta a kantárt, lovagostorát bedugta a nyeregkápa alá, s gyalog kisérte az erőszakoskodó doktort, ki expediciójának ily kedvező sikerével teljesen meg volt elégedve.
- Követem önt, doktorkám.
Magára vessen, ha a hölgyek meg fognak neheztelni önre.
- Meglátjuk!
Érdemkeresztet fogok kapni, uram, hogy önt elfogtam... arany érdemkeresztet...
Kérem, ha tudtam volna, hogy ön a szentgáli kastélyban van, meg lehet róla győződve, hogy már tizennégy nap előtt rohamot intéztem volna ön ellen, s a mennyire magamat ismerem - sikerrel.
- Boldog ember, boldog ember...
A doktor végig simitotta divatos angol kabátját, s alig észrevehető sóhajjal hagyta reá:
- Oh, igen, - sohasem panaszkodom.
- Panasz az ön helyzetében, ez furcsa volna! - kiáltott föl a báró s figyelmesen vizsgálta a viruló arcu orvost, ki hümmögve, szórakozottan lépkedett oldala mellett .
- Remélem, kedves doktor, hogy ezuttal is csak a pszichiatristák tulkapásairól van szó.
- Többé nem gondolok e tévelygőkkel, - felelte hévvel az orvos, - beláttam, hogy e hóbortos tulzók méltatlanok a tudományra s nem érdemlik meg, hogy öntudatos férfiu garázdálkodásaikat komolyan számba vegye!
Más dolgok vannak szóban... családi ügyek... bocsánat...
Nem illik, hogy az ember családi ügyeit emlegesse, midőn ily kedves vendéget vezet haza mint ön.
- Megrémit, édes doktor, mi történt önnel?
- Ah, semmi... bocsánat... épen semmi...
- Ne tagadja; ön elégedetlen -
- Meglehet, s azt hiszem... igen... azt hiszem, hogy elégedetlen vagyok...
- Mennyire sajnálom, hogy kedvezőtlen véleményt fog táplálni felőlem kiváncsiságom miatt, de nem tehetek róla.
Kérdezősködnöm kell.
Ily régi ismerősök között, mint mi ketten, vannak elfogadható mentségek is.
- Nem veszem rossz néven kiváncsiságát, báró ur; ön mindig rokonszenvvel viseltetett irántam.
- Méltán, méltán, kedves doktor; örülök, hogy kiváncsiságomat ily helyesen magyarázza.
De hát, mondja csak, mi történt önnel?
Istenemre, rendkivül nyugtalannak látszik.
Ez ugyan rendkivüli tulzás volt, Schultz doktornak azonban jól esett e fölcsigázott figyelem.
Hálás pillantást vetett foglyára s egész ügyességét összeszedte, hogy nagy és zsiros arcának lehetőleg szomoru kifejezést adjon.
- Nyugtalan vagyok, báró ur, - mormogta mély hangon.
Azután visszaemlékezett a dán királyfi kifakadására: vipera marja husomat, s szivem sorvadva hánykolódik... még mélyebb hangon tette hozzá: vipera marja szivemet...
A bárót megijesztette a vipera emlegetése.
- Azt hittem, kedves doktor, hogy más természetű kellemetlenségek nyugtalanítják önt .
Örülök, hogy nem igy van.
Engedje meg tehát, hogy észrevételemet visszavonjam .
Siessünk!
Öt perc mulva fél hét.
Egy óra mulva tökéletes sötétség lesz, ön pedig - nevetett a báró s rámosolygott az oszlop nagyságu doktorra, - mi adorato, nyilván nem akarja, hogy haza felé való lovaglásom közben nyakamat törjem.
- Isten ments, uram, Isten ments!
Figyelmeztetem, hogy erre semmi szükség.
Anyósom , nőm és én három embert teszünk; egy inas és két szobaleány, - összesen hat szobát foglalunk el kilencből.
Igen... kilenc szobát bérlünk...
Mi következik ebből?
Az , hogy három szobát rendelkezésére bocsáthatunk.
Semmi ellentmondás, uram!
Ön átengedte nekünk Dieppe-ben egész lakását, miután nem tudtunk lakást kapni... soha se feledjük udvariasságát...
Méltányos tehát, hogy ma éjjelre elfogadja ajánlatomat.
Nálunk marad, ördög adtát, csak nem bocsátjuk el!
Ezen az uton, a melyen megyünk, már most is veszélyes volna a visszatérés.
Sötétedik, a ló megijed valami árnyéktól , félreugrik, s paff!... az ön nyaka ki van törve.
Ah! nagy kár volna önért ... esküszöm... nagy kár...
Sok főranguval találkoztam már, de azok közül egy sem hasonlit önre.
Ön nem dölyfös, önnek van esze, jelleme, egyénisége egyaránt tiszteletreméltó, morálja pedig kifogástalan.
A báró nevetett.
- Vigyázzon, doktor, a tökéletes emberek meséje nem hozzánk illő!
Ne feledje Mlle Therèset...
- Semmiség, báró ur!
Hasonló apró bolondság szóra se érdemes.
Mlle Therèse egy kis folt... nem több... a mely le van törölve.
Az a Cocard a Dramatique-tól törölte le.
Hahó!
Jól tette.
Sokszor gondoltam bosszankodással önre, midőn láttam, hogy arra a kis boszorkányra szelleme legjavát pazarolja el.
Akárcsak aranyat dobált volna a tengerbe...
- Azt hiszi, hogy nem dobáltam aranyat is?
- Tudom, és épen ez az, mi megszomorit.
Képtelen vagyok reá, hogy önt szegénynek képzeljem.
Ön, ki vagyonhoz volt szokva, nélkülözés között... meghuzódva egy vén kastélyban; lelkemre, ez szomoru!
Házasodjék, báró ur, házasodjék!
Keressen menyasszonyt, a kinek sok pénze van...
Meg vagyok róla győződve, hogy nőm is ezt fogja tanácsolni önnek, ha ugy nem cselekszik velünk mint Dieppe-ben.
- Kérem; hisz követem önt.
- Dieppe-ben is megtette; mikor azonban arról volt szó, hogy átlépje lakásom küszöbét, ürügyet keresett és se akkor, se máskor nem látogatott meg.
- Okaim voltak reá...
- Semmi ok, semmi kifogás! - kiáltotta nagy hangon a doktor; - gentleman-ek között efféle polgári tartózkodásnak, véleményem szerint, nincsen helye.
A dolog egészen korrekt módon folyt le.
Ön törvényes formák között vált el nejétől, a kit én törvényes formák között vettem nőül.
Mindhárman törvényes alapon állunk.
Ha engem nem zseniroz, hogy az ön egykori hitvese most az én feleségem, - nem látom be, miért zsenirozza önt, hogy minket meglátogasson?
Biztosithatom, hogy Lujza sohasem beszél önről és én nem is kivánom tudni, hogy mi történt önök között a multban.
Egy gentleman soha sem emlit olyasmit, ami másoknak esetleg kellemetlenséget okozhatna.
A báró vállat vont.
- Ön nagylelkü, doktor és perfect ember.
- Köszönöm.
Életemnek mindig az volt az egyik főtörekvése, hogy a belém helyezett bizalmat ne hazudtoljam meg.
Örülök báró ur, hogy méltó leszek reá.
Meg fogja látni...
- Mondja csak, doktor - s a báró majdnem ellenséges indulattal ügyelte az orvost, ki önelégülten, méltósággal lépte mellette a kemény földet, - komolyan beszél ön, vagy csak tréfál?
Elhigyjem, hogy Lujza, az ön neje - sohasem beszélt rólam?
- Soha uram, soha!
- Bizalmas percekben sem?
- Nem.
- Se Adamovics mama?
- Nem, soha.
- Doktor, ön gentleman, - kérem ne tréfáljon.
- Esküszöm önnek, hogy igazat mondok! - felelte őszintén a nagy oszlop doktor s bámulva nézett a báróra, ki elborult homlokkal, ajkait harapdálva ment oldala mellett, s minden ok nélkül csapott keztyüs kézzel a ló nyakára.
- Mi lelte, báró ur?
Egészen megváltozott...
- Semmi... legyen nyugodt... mormogá a báró.
- Rosszul érzi magát?
- Nem; legyen nyugodt...
Még egy kérdést, doktor.
Tudott az ön neje arról, a mi köztem és Mlle Therèse között történt?
- Azt hiszem, azt hiszem...
- Volt reá megjegyzése?
- Nem beszéltünk róla.
Ugy tettünk, mintha semmit sem tudnánk, pedig Adamovics mama is tudta.
Anyósom mindössze egyszer emlitette, hogy ez a kis kigyó tönkre fogja önt tenni, s akkor ön haza fog jönni a szentgáli kastélyba, mert nem tehet mást.
- Nem tette hozzá Adamovics mama, hogy mi lesz akkor, ha haza jövök és itt a fürdőn egyszer, véletlenül, mégis csak találkozni fogunk?
- De igen; erről volt szó...
- Nos?
Beszéljen kérem -
- Istenem, hát semmi!
Nőm nyugodtan mondta: sajnálom Guidót, könnyelműsége teljesen tönkre fogja tenni.
- Csak ennyi?
- Egy szóval sem több.
Anyósom szó nélkül, helybenhagyólag intett, s a dolog ezzel be volt fejezve.
Többé nem beszéltünk róla.
Bocsánat, báró ur... tökéletesen értem, hogy Lujza nyilatkozata bizonyos mértékig sérti önt, - véleményem szerint egy elvált hitvesnek azonban mindig van némi joga ahhoz, hogy egykori férjéről tartózkodás nélkül nyilatkozzék.
Most azonban feledje el fecsegéseimet uram és ne tegyen ugy mint Dieppe-ben.
Itthon vagyunk!
Leérkeztek a fürdő egyik diszes villájához, mely nagynak és sötétnek tetszett az esti párázatban.
- Johann, Johann! - kiáltotta az orvos.
Tagbaszakadt, kamáslis német inas sietett elé a doktor hivására.
Megállt merev nyakkal ura előtt és mélyen meghajtotta magát.
- Vezesd el ezt a lovat; a kocsisnak gondja legyen reá, - parancsolta emelt hangon az orvos, azután vendégéhez fordult: - jöjjön, kedves báró, biztosithatom róla, hogy Lujza és Adamovics mama köszönetet fognak nekem szavazni azért, mert önt hadifogolynak nyilvánitottam.
Szentgáli egy pillanatig nézte csak a nagy oszlop doktor husos, széles arcát, azután félrehuzta az ajaka szélét, s a villa homályos szalónjába lépett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE