Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
I.
Azt mondták: menjen kend jobbra, azután balra, azután megint egyenesen, s ott lesz kend a nagy kéttornyu templomnál.
A nagy templommal szemben van egy szomoru szent a sarkon, ott lefordul kend megint balra, - ott rá jön kend megint a pallóra, megy a pallón egyenesen egész a kerekes kutig, s a kerekes kutnál, ha jobbra fordul , mindjárt ott van a piacz; - amint ott megáll, egyszerre csak előtte van kendnek egy háji-bájó nagy vén épület, kormos fallal, nagy magas emelettel.
Egy nagy mennykő kétfejü sas van a kapuja fölött, katona is strázsál előtte.
El nem tévesztheti kend gazduram.
Az a vármegyeháza.
A gazduram szerencsésen oda ért, meg is látta a nagy épületet, a sast is rajta, a katonát is, sőt nagy népcsoportot is, legtöbbnyire ügyes-bajos parasztot ácsorogni előtte, kik oly félénk alázattal állottak ott, hogy az épület előtt maga előtt már majdnem levették a kalapot - de azért a nagyobb bizonyosság kedvéért mégis csak kérdezősködött még egyszer.
Megtörölte a homlokát, megigazitotta a fésüt tisztes ősz hajában s előre rántotta a szőrtarisznya sziját.
A csinos, szép legényke, kihez kérdését intézte, mert nyilt, mosolygó tekintetével leginkább vonta magához a megközelitést, nyájasan felelt neki, de egyuttal kérdést is csatolt feleletéhez.
- Alkalmasint nem erre a vidékre való kegyelmed, hogy nem tudja.
- Nem biz én.
Sárkutra való vagyok, ha tudja öcsém hol van.
- Odalenn a Gernyeszegben.
Bizony jó messzire van, kivált ilyen öreg embernek, s legkiváltképen ha gyalog jött kegyelmed.
- Pedig ugy jöttem, mert már nem győzöm kivárni három esztendő óta, hogy hová szakad a bajom.
De mivelhogy nemcsak minden vagyonom, hanem még a becsületem is forog a dologban, amiben fáradok, hát biz én már csak rá szántam magamat a nagy utra, ha az inam belészakad is.
- Akkor csakugyan nagy baja lehet kegyelmednek is.
- Nagy!...
Az árvák atyja vagyok, azaz hogy voltam, azaz hogy még most is az volnék addig a meddig a faluban.
Závár Mihály a becsületes nevem.
Becsületes eddig, s szeretném, ha ezután is az maradna.
Gondolja lelkem öcsém, hatezer forint magyar bankót adtam be, ami a nyakamon veszett.
- No pedig erről csak szomoru hirt mondhatok kegyelmednek.
Jobb lett volna, ha ezért fel sem kel kegyelmed.
Elégették a magyar bankót az utolsóig.
- Tudom!
Be kellett adni, hát én arról nem tehetek, s hogy beadtam, arról van irásom .
Nem is erről az oldaláról volna a bajom, hanem máskint, tudniillik lelkem öcsém, azt kell bebizonyitanom, hogy nem a magaméval, vagy a faluéval cseréltem föl.
Mintha akár nekem, akár a nyomorult falunak lett volna annyi pénzünk egyszerre.
- Mondom, ki kell mutatnom, hogy annak a bizonyos árvának a vagyona valósággal magyar pénzben lett a kezembe adva, s épen olyan időben, midőn azt már semmiképen sem adhattam ki kölcsön.
Ha mind ezt be nem bizonyithatnám, - ha nem volna irásom attól, aki beadta szám szerint, bankó szerint, reám vetnék a kártéritést, utána veszne minden vagyonom...
- De igy hát itt sincs baj, bátyám uram, - igy hát erről az oldalról is rendében volna minden.
- Hála istennek, ugy volna, de még sincs ugy.
Ha igy egymás közt elmondjuk, mint én lelkem öcsémnek, akárki megérti, egyszerre kiviláglik az igazság...
Kár, kár, de a kárt nem én okoztam, s a törvény előtt mégis egészen hosszu során kell menni a dolognak.
Az irataimat ki kellett adnom a kezeim közül, és ez az, ami miatt már annyi idő óta sem éjjelem sem nappalom.
Többet elvett az életemből tiz esztendőnél...
Nem birom a végét várni, - hová dől el a törvény előtt...
- Van-e már prókátora?
- Miért kérdi öcsém uram?
Talán valami jót ajánlott volna?
- Csak azért kérdem, - felelt az ifju nevetve - nehogy az enyimbe botoljék bele , bomlott volna meg aki rám dicsérte.
- Miért?
- Azért, kedves bátyám uram, mert azt hiszem, hogy az enyimnek kisebb dolga is nagyobb, mint a szegény ember ügye...
A kezdetén van mindig s nem végzi soha .
Valahányszor kerestem még, mindig csak a bor és kártya mellett találtam - s néha még dolgot adott az oduját is kinyomoznom...
- Igy azután eltarthat az ember ügye-baja tiz esztendeig.
- El bizony - s a fiatal ember is megvakarta a füle tövét.
- Fele életemet én is ebbe ölöm, - vagy tizedszer szaladok be már hozzá Bardócsáról.
- Hát lelkem öcsém sem ide való.
- Nem!
Hiszen ha ide való volnék, a hátán ülnék annak a prókátornak, s a sarkantyummal dirigálnám.
- Azután csak ne mindig más lakása volna valahányszor a városba jövök, hogy az egész délelőttöm abban fogy el, mig ráakadok.
Pedig az én ügyeim is sietősek, keservesen sietősek.
- Nekünk is a végveszély fenyegeti minden vagyonunkat, mely fölött, mig én a honvédségem után be voltam sorozva, el akarták verni a port.
- De szerencsére a jó szülémnek is megvannak reményt és segélyt nyujtó irásai.
- Hogy röviden elmondjam: édes atyám árendás volt a bardócsai határban a két-hidközi csárdában, - s mig ő tudja isten hol, mert kupecz is volt, elveszett járáskelésében abban a zavaros világban, addig itthon a csárda leégett a csata alkalmával.
Édes anyám hogy élhessen, hogy az életmódot folytathassa, jó reménység fejében a csárdát, az istállót, az állást is még pedig zsindelyre ujra felépittette - a saját pénzén.
Sok pénzt beleölt, majdnem minden pénzt beszedett az adósoktól , kiknél az apám kupeczságából gyült nyereség künt volt kamaton.
Most azután, hogy uj urat kaptunk, hát nem akarják neki az épitést visszafizetni, még azt mondják neki, ő keresse, hogy a sajátját beléölte, ő bizonyitsa ki, - s azután vegye meg a pénzét a régi uron, aki régen meg van halva s a vagyonát régen szétszedték, - vagy még uram bocsásd, azzal csufolják ki - vegye meg Kossuthon vagy a császáron.
A fiatal ember sóhajtott s folytatá:
- Most hát azután bizonyitja, keresi is a szép vagyont, melyet idegenek birtokába fektetett.
Megvan a haszonbéri szerződés, s mert édes atyám okos, iskolákat járt ember volt, meg van emlékezve benne az elemi csapásokról is.
S mivelhogy az adósoktól ama keserves időkben szegény édes anyám csupa jóindulatból csak kitől felét, kitől negyedét szedegette be a tartozásnak, s mindenike még valamennyi tartozásban maradt , - megvannak az adós levelek, mindenikre rá van jegyezve a nap, mikor és mennyit törlesztettek.
Hát most már szépen rendbe jön minden, meg lehet az utolsó fillérig határozni, mennyit épitett be édes anyám.
Azok a jó becsületes emberek még tanuskodni is készek.
Biztat mindenki, hogy lehetetlen azt a pört elvesziteni.
- Ime csak a prókátor huzza-halasztgatja a dolgot, csak ő tolja napról napra, hogy ekkor meg ekkor fogja azokat a becsületes embereket kihallgattatni, - s az az »ekkor« csak nem akar eljönni soha, - mert nem egyébért késlekedik, csakhogy mennél tovább huzhasson bennünket...
Megcsóválta a fejét.
- Ámde én már meguntam a dolgot, ma a nyomába tapodok neki, itt akarom fülön csipni , ahol minden prókátor meg szokott fordulni.
Rajtam nem fog ki.
- Én is ilyenforma járóba vagyok.
Éppen azért határoztam el én is, hogy már egyszer magam nézem meg személyesen az ügyem állását a törvényszék előtt.
- Helyesen teszi.
- Az idő szorit.
Az árvavagyont át kell adni valami uj istencsodájának, valami árvabizottmánynak.
S ha addig nem tisztázom, azután vége.
Ezért szoritom hát, ezért költekezek, pedig eddig is nagyon sokamba van, melyet senki sem térit meg.
- És igy hát bátyám uram sem fog elébb a prókátoránál tudakozódni.
- Nem.
Várjon csak lelkem öcsém, mindjárt meglátja, miért megyek én elébb ide.
Lássa , alkalmasint az enyim sem különb.
Nem szeretem amint dolgozik a prókátor.
Eddig, három álló esztendeig semmi láttatja annak, amit csinál.
Ir, ir, felel a levelemre, biztat , de egyéb semmi, és mindig ujabban-ujabban minden levelében pénzt kér stemplire.
- Éppen mint a miénk!
S aztán küld neki?
- Hát mit csináljak?
- Igaz.
Mit csináljon kegyelmed.
- Egy szóval, én már meguntam.
- Oh, de hát még mi, mi untuk ám meg a miénket.
- Én nem hiszek többé neki.
Feltettem magamban, anélkül hogy csak tudná, gondolná , fellopózom, végére járok itt magánál a törvényszéknél; csinál-e voltaképen valamit , nem huzgál-e csupán orromnál fogva, - mert nekem most már még arra is nagy gyanum van...
Majd azután elmegyek hozzá, s hanem jóba tapasztalom, majd tudom, mit csinálok.
- Helyesen, bátyám uram!
Én is igy vagyok az enyimmel.
Annak meg annyi a dolga, mikor nem iszik, vagy nem kártyázik, hogy szóba sem ér rá állani velem.
Fut, szalad, mint az öntött ürge, mintha csak bujkálna előttem, pedig az is sok pénzt felszedett már édes anyámtól stemplire, akár az egész ajtóját beragaszthatná vele; meg nemcsak pénzt, hanem mindent, mert minden kell annak a telhetetlen falánknak, amit meglát .
Tyuk, lud, pulyka, malacz.
Szeret jól élni a semmiházi.
- Akár az enyim.
Gondolja öcsém uram: azt sem tudtam, nevessek-e vagy boszankodjam , mikor legutóbb ott járt pert keresni a falunkban s a legszebb két kacsát elcsalta az anyjokomtul.
- A miénk mitőlünk a legelső láttatra egy tarisznya tarhonyát czélozgatott el.
De majd a fejébe huzom én még azt a tarisznyát, olyan igazán, mint ahogy Gajzor Lajosnak hinak.
- Lássa édes öcsém, ezek a hibák, ezek a gyarlóságok aggodalmat, gyanut ébresztgetnek föl bennem.
Azt kezdik velem elhitetni, hogy nem egy derék becsületes prókátorral van dolgom...
- Hanem ugy-e, egy dologtalan, tudatlan s a mellett részeges korhelylyel.
- Ha még csak annyi volna.
- Hogy-hogy?
- Csak ugy, hogy én még félek többtől is.
Nem szeretem én azt, midőn az embert egy ügy folyvást nyugtalanitja.
Závár Mihály és Gajzor Lajos csak beszélgettek, panaszkodtak egymásnak, és észre sem vették, hogy közönségök van, azaz hogy mindenki figyelmessé lett s hallgatja azt a beszélgetést, melyet egész lobogó, pattogó tüzzé szitottak.
- Nekem még más gyanum is van, bátyám uram.
- Mi, édes öcsém uram?
- Az, hogy miután, anélkül hogy összebeszéltünk volna, mindkettőnknek egyszerre támad a gyanunk, az a kegyelmed prókátora nem-e ugyan egy ember az én prókátorommal; ha ugyan a kegyelmed prókátora is egy magos, nagy, tagbaszakadt, veres orru és ritka , veres szakállu ember, véletlenül.
Egyszerre közbe szólt a hátok mögött egy harmadik.
- Hisz az a Tyuki, hogy a ragya verje meg.
- Micsoda Tyuki?
- Az én prókátorom, - rivalgott dühösen az a harmadik, - a Kupás Péter prókátor, a bujkáló prókátor, az a csak imilyen-amolyan koczaprókátor, akit én agyon fogok ütni , ha elő nem adja az obsitomat és a komáromi passir-jegyemet.
Öt forintot adtam neki , hogy a mázsamesterségért folyamodást irjon, s adja be azokkal a főnökséghez; bement ezen a kapun, elvitte az obsitomat, a passir-jegyemet, elvitte az öt pengőt, és azután kiment a tulsó kapun s nem láttam azóta.
Azután szólt a negyedik: »Tiz pengőt vitt el tőlem.«
Szólt az ötödik ötven pengőről , és a hatodik száz pengőt orditott; és kiáltoztak sorban többen; tizen-huszan támadtak, kiknek mindannyioknak okuk volt a Tyuki csalárdsága ellen panaszkodni.
S kisült, hogy mindannyian egy és ugyanabból az okból ácsorognak, egy és ugyanazon emberre leskődnek ottan, csak azzal nincsenek még tisztában, hogy miként fogjanak hozzá a sikamlós kigyó megkaparitásához.
Zajongva, lármázva adtak haragjoknak, boszujoknak kifejezést, ugyhogy a zsandár uraknak kelle közbelépni a zajongás lecsillapitása végett.
Mintha egyszerre egy napnak kellett volna rendeltetve lennie a sorstól, hogy a lázadás a sötétben halászó Tyuki ellen kitörjön, vagy a türelem fonalai, mielőtt végleg elszakadnának, ugyanegy helyen azért adjanak véletlen találkozót egymásnak , hogy együtt erős kötéllé fonódjanak, melybe az őket bolonditó s ügyeiket kijátszó ember, mint az erdők lappangó vadja, a hurokban megfogja magát...
- Majd!
Jön is az ide.
Závár Mihály most volt ám csak még megdöbbenve, most simitotta ám még csak homlokát , midőn mindazokat a következtetéseket, feltevéseket nyiltan kikiáltva, kiorditva hallotta a Kupás prókátorról:
- Nagy gazember!
Istentelen gazember!
Amit ő eddig csak félénken mert sejteni s még félénkebben bevallani e sejtelmet valakinek...
Ez a sejtelem vezette idáig s üzte, sürgette föl azután a törvényszékhez...
De sürgették az ott álló kárhozkodók is valamennyien, mint legöregebbet s legtisztességesebbet.
Mikor azután a törvényszéktől jött vissza, holt halványan lépdelt le a nagy márvány lépcsőkön, szemeit bádgyadtan a földre csüggeszté, kalapját lehanyatlott kezében tartotta, még az utczán sem jutott eszébe föltenni, az ajka reszketett amint Gajzor Lajoshoz beszélt:
- Sem a te dolgod, sem az enyim.
Nem tudnak ott egyikről sem semmit.
Lajos összeszoritotta az öklét.
Závár Mihály megint hebegte csendesen:
- Azt beszélte odafenn egy, hogy a Taraj takácsnál lakik.
Mentek, siettek gyorsan a Taraj takács megkérdezett háza felé.
A Taraj takács háza megvolt, de a Tyukinak hire sem volt benne.
Mintha csak gyakorlott orral megszagolt volna előre mindent, vagy pedig már ösztönszerüleg is érezné, hogy mikor telik csordultig a pohár, még a Taraj takácstól sem vett bucsut , azaz a házbért sem fizette ki, azt sem tudni, mely napon, melyik órában nyom nélkül elveszett, akár egy ártatlan tyuk, mely kimegy a kapun, áttévelyedik a másik utczára , s aztán még csak tudója sem akad annak, hová lett valósággal.
De ha még elébb odább nem állt volna is a városból, minden esetre kizavarta volna az a hajtóvadászat, mely ellene kávéházakról kávéházakra, zug-bormérésekről zug-bormérésekre megindult s tartott egész éjfélig.
Megint csak oda értek, ahonnan kiindultak.
Závár Mihály összecsapta kezeit az üres kopasz falak között.
- Magunk vagyunk az okai, - szólt Lajos - miért nem kerestünk valami becsületes prókátort, mikor nemcsak elég van olyan, de a nagyobb része az.
Miért kapunk a szájasokon, akik fenszóval kiabálják, hogy ők vannak egyenesen a szegény elnyomott nép ügyeinek védelmére teremtve.
- Istenem!
Istenem! - felelt busan Závár Mihály.
- Hát mit tehetek én róla.
Maga jött helyembe, pört hajhászni a falunkba.
A szegény tudatlan parasztot könnyü megcsalni.
Gajzor Lajosnak a maga baja sem jutott eszébe, szánakozva megfogta az öreg kezét.
- Vigasztalódjék, bátyám uram, hisz ez még nem olyan nagy baj.
Örüljünk inkább, hogy megszabadultunk tőle.
Závár Mihály az ég felé emelte kezeit; majdnem sirásra fakadt.
- Hiszen az én irásaim nála voltak, a szerződés, az adós-levelek, s azért én még sem esem kétségbe, pedig a haszonbérünk csak ez év végeig tart, azután kidobnak bennünket a saját pénzünkön épitett hajlékból...
Vigasztalta, vigasztalta az öreget, de azért mégis felsóhajtott maga is.
- Szegény jó édes anyám.
Závár Mihálynál is visszhangot talált az.
- Szegény családom, szegény gyermekeim.
Az obsitos nem szólt semmit, csak dörmögve kutatott a szobában, felhányt minden sarkot, minden butorzugot, feltépett minden üres fiókot s mennél tovább motozott , nyomozott ide s tova, annál erősebbé vált az eredménytelenség mormogása.
A házi gazda végre megsokalta.
Mit firtat ott olyan soká az az ember.
Még elvisz valamit.
Persze sublótot vagy asztalt, amit olyan könnyü zsebre dugni.
- Menjen innen, Durucz Tamás, hadd zárom be már az ajtót.
De Durucz, az obsitos, nem mozdult, a helyett a sarokba bökött botjával.
- Elégette az irásainkat.
Riadva futottak oda mindnyájan, de azonnal megnyugodtak, valami két ujjnyi nagyságu égett papirdarab volt ottan csupán, melylyel a Tyuki valaha rágyujthatott s a pallón és körül a falon sem volt semmi folt, mely ilyen gyanut igazolhatna.
- Különben is, szólalt föl Závár Mihály, sokkal nagyobb gazembernek látom én már ezt az embert, mint sem ne gondolnám, hogy ami iratainkat ezentulra is fel akarja használni.
Oh! sok pénzt fog még az azokból összezsarolni, kivált az adóslevelekből.
Lajos tüzesen megragadta a kezeit.
- Értem, kedves bátyám uram.
Hanem résen fogunk lenni, - s ha azután bármelyikünk a legkisebb hirt is hallja felőle, azonnal kötelessége legyen a többit értesiteni.
Mindnyájan esküdöztek, fogadkoztak arra kész szivvel.
Csak Durucz Tamás nem szólt közbe, nem szólt a beszédjökbe, nem avatkozott az összeesküvésökbe, csak magában dörmögött.
- Ott fogom agyonütni, ahol megtalálom, pedig, hogy megtalálom, hacsak a föld alá nem bujt, annyi bizonyos.
- Addig keresem, mig megtalálom.
Závár Mihály hátravetette a tarisznyát s kezét nyujtotta Gajzor Lajosnak.
- Lelkem bátyám uram! a világért nem eresztem el gyalog, két jó kis mokányom van .
Üljön föl mellém, elviszem hozzánkig a két-hidközi csárdáig, azzal is megteszi a fele utat, s az uton legalább vigasztalhatjuk egymást.
És a mint mentek délután, már Durucz Tamást is uton találták egy rossz vászontarisznyával az oldalán, rossz, rövid szürben, kopott katonanadrágban egy nagy görcsös vadkörtefa-bottal a kezében.
Ugy ment mint egy kétségbeesett csavargó, mint egy elszánt sehonnai gézenguz.
Vad arczczal.
Vad indulattal.
Sem szemöldökei nem simultak ki, sem a szemeit nem emelte föl.
Még nekik sem köszönt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE