Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Tolnai Lajos
A polgármester úr : Regény
Keletkezés ideje
1885
Fejezet
2
Bekezdés
3148
Mondat
6135
Szó
74999
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ RÉSZ
I
A várhegyi polgármester úr, aki nem lehet több negyvennégy, negyvenöt évesnél, és így magas polgári állása dacára is megengedhető, ha tart valamit a külsőre: íme , éppen fekete nyakkendőjét köti fel.
Azaz, inkább neje köti, egy jól termett , köpcös, barna asszony, csokorra, mégpedig gavalléros csokorra.
Csontos, nagy, ferde homlokú asszonyság, hatalmas orral, mely zord férfias erélyről tanúskodik; széles, előrenyúló állal, nagyobb fogakkal, mint éppen kellene, de oly nemes, jóságos tekintettel, hogy az ember ily nőnél mindenre inkább gondol, mint hízelgő bókokra.
- Várjon csak még néhány percig, Réz uram - szól ki a tükör elől a polgármester úr a másik szobába -, mindjárt átadom az irományokat, s megyünk.
Ugye, öreg, ma kemény napja lesz valakinek - mi?
- Akkor sem nekünk - mosolyog bizalmaskodva a vén, görbe , ősz emberke.
- Ne beszélnél, Tamás, olyan barátsággal ezzel a vén, ravasz emberrel - súgja oda férjének a feleség alig hallhatólag, amit azonban a vén szolga meghall, s édes örömmel megjegyez.
- Ó, Ágnes, te mindenkit ravasznak tartasz.
Azért, mert atyád jóságával visszaéltek: abból semmi se következik.
Vannak -e már sokan, Réz uram?
- Nagyon sokan, tekintetes polgármester úr - válaszol alázatosan a szolga, de megsértett tekintettel kísérve a polgármesternét.
- No, és kik, kedves öreg?
- Egyszer ott van mindjárt a főispán úr őméltósága.
- S az örmény doktora, tanácsadója s a plébános ugye?
- Éppen úgy.
A vastag doktor úgy magyaráz, hogy majd felveszi a piacot.
- Hát a polgárságból kik vannak ott?
- Az eleje mind, a színe-java.
Úgy várják a tekintetes urat, mint az atyjukat.
- A polgárság az enyém - hajlik a férj büszke örömmel neje felé.
- Vajon Vörös Károly úr ott van -e már? - kérdi a szolgától.
- Rettenetesen szidja az urakat, majd leesik a kis kalapja kövér, kevély fejéről.
- No, ezt pompásan találta, öreg - nevetett a polgármester.
- Ne nevess - súgja a nő -, mert Réz mindjárt megviszi neki egy pohár borért.
- Hát a vastag Poklos János?
- Ott van, s az egész mészároscéh, tímárcéh - István bácsi.
- Ne féljetek, a szopori erdő a mienk lesz.
- Haladjunk.
Így, amint derült mosollyal s egyenes katonás tartással kiadja a parancsolatot : lehet látni, hogy a polgármester úr talán sok is egy kisvárosi polgármesternek .
Miért?
Egy polgármesternek vénnek kell lennie, ősznek, nyírett hajúnak, örökké pislogó, véres, ravasz szeműnek, dagadt képűnek, felkötött állúnak, hogy sohase lehessen kivenni: mit gondol; unalmas, monoton, kásás hangúnak, néhány hatalmas intéző kedvét keresőnek, ridegnek, zárkózottnak, fukarnak, gőgösnek, mert akkor minden ember fél tőle.
És ez nagy előny és nyereség.
Tarczali Tamás úr mindezeknek éppen az ellenkezője.
Alig látszik többnek harmincévesnél.
Dús gesztenyehajú, hogy egyharmadával befedhetné az én kopasz fejemet; piros egészséges képű, melyet az emberszerető mosoly örökké derűben tart; nyílt, nyájas tekintetű; s nemcsak hogy el nem palástolja, de talán a tenyerére teszi, amit gondol.
Bizodalmas a túlságig, mert még senkit sem csalt meg, és senkinek sem igen tartozik, sem ígérettel, sem pénzzel.
Azt hiszi: első a nép, az a nép, amelyet annyian kizsákmányolnak, s mely mikor a pohár csordultán bosszút akar állani: azt szúrja le és szaggatja szét, aki legelőbb útjában kap.
Tarczali úr igazán hatalmas egy szál ember, széles vállakkal, hosszú, vastag nyakkal, s olyan mellel, hogy azzal akármilyen vihart fel lehet fogni.
Ah, de már, mindenki ott van a tanácsház előtt.
A polgármester úr is ehol jön , azzal a bizalomkeltő, derült arccal, mely tud hinni a dolgok természetes rendjében.
Kiáltják a párthívek:
- Mind itt vagyunk, polgármester úr.
- Csak körömszakadtig, uraim, barátaim.
Igazságos ügy nem bukhatik el.
- No, de ez kemény nap lesz - morzsolják a párthívek kezeiket.
- Ahol a főispán örményeivel - zsoldosaival.
- A plébános!
De megálljon csak...
- Senkit se kell fenyegetni - tekint vissza a polgármester úr mosolyogva -, ő is a miénk.
- Az az uraké!
Minden pap az uraké!
Kinyílik a nagy terem ajtaja.
Látni az élénk, haragos tekinteteket.
II
Szilárd magatartású, kis, gömbölyű, díszes feketébe öltözött úriember halad egy magas szál, sovány, barna arcú, fekete, tollas kalapú úrhölggyel Várhegy fő utcáján:
- Jól nézek ki? - mormogja az élelmes, pirosra festett hölgy.
- Aha, legjobban.
Amál te - te ma elragadó vagy.
- Persze, ilyen rongy ruhában.
A színpadon föl nem vettem volna.
- Csak egy kis szerencse üssön be, nagyszerűen kistafírozlak.
- Unom, mikor hazudozol.
Fogj karon.
Karonfogva mennek, és minden szembejövőre kiváló nyájassággal mosolyognak, mint oly boldog halandók, kiknek vagy semmi bajuk nincs, vagy mindenkivel jó viszonyban akarnak lenni.
Utánuk a várhegyi leányiskola egyetemes cédula- és mindennemű jelentés-kihordozója igyekszik, mégpedig futva, mivel így véli megszerezni a város jóindulatát .
Száraz, kis, keszeg ember, de a legjobb kedvvel végzi feladásait, s így bármely komor szív tanulhat tőle - erényt.
Sokszor látom, minő jó hatást tesz az még a szomorú felekre is, mikor látják, hogy a göthös, kis Bocz uram mily derülten szaladoz a halotti cédulákkal.
Halál , gyászposztó, koporsó, elvesztik ilyenkor rémületes tekintetüket.
- Izé, izé - tekint hátra az úrhölgy mérgesen, hogy a piros festék szinte megkékül széles arcán -, úgy vigyázzon ám azokra a finom képekre, mint a szemevilágára.
- Éppen hogy úgy is vigyázok, pedig a bal szemem régóta nem ér egy fakovát.
A tekintetes polgármester úr abban a szép sárga házban lakik - szólal meg figyelmeztetőleg a táskahordozó.
- Azzal a szép, négy, utcai ablakkal? - kérdi az úr lágy, édes hangon.
- Igen, bizony.
- Saját ház, természetesen.
- A felesége háza, Benedek-ház.
- Túl magas, bolond egy tető - szólt nézegetve a házat -, régi francia divat.
Ha leégne, ilyet nem építenénk többet.
No, és mennyi melléképület!
Itt, úgy látom , még nem történt biztosítás.
Tábla sehol.
Ez jó jel.
Általában, amint tekintetemmel végigfutottam e városkát, úgy vettem észre, még elég érintetlen városka lesz .
Nono, be fogjuk népesíteni a Glória táblácskáival.
Nagyszerűen kistafírozzuk magunkat, drága Amál.
Az én ruhám is mind még a karmesteri ruháim, csak a jó kefe tartja őket.
Főképp cipőim adták be a kulcsot.
Szerencse, hogy állandó jó időnk van.
Az úrhölgy nyakkendője csokrait igazgatta, és vékony, festett ajkait szedegette rendbe, és őszülő fürteit ereszgette magas homlokára.
Azzal akart hódítani, amit még a kegyes idő meghagyott.
- Én már, Málikám, kötéseimről biztos vagyok - csak te is el tudd helyeztetni árvácskáidat.
És gyönyörrel legeltette az úr kékes pápaszemein keresztül is szemeit a díszes kis épületeken s táblamentes házakon.
- Csak te álld meg a sarat - válaszolt a hölgy.
- Sokat ne hazudozz, mert észreveszik.
- De ha sok ember csak akkor biztosít.
Be kellett lépni a cserfaszínre festett csinos utcaajtón.
Tágas, tiszta udvar tárult ki szemeik előtt, sok, sok baromfival és árnyas eperfákkal.
Széles, verandaszerű folyosón haladtak végig, melyre gazdag lombú vadgesztenyefák vetettek kellemes árnyékot.
- Ah, be kedves hely! - sóhajtott az úrhölgy.
- S mekkora kert amoda.
- Gizike - eredj csak; mondd nincs itthon senki.
Ó, de mennyi csavargó, képárus , bútorárus, kelmeárus, biztosító.
Siess, leányom.
Senki sincs itthon.
Nem kell, nem kell - csattogott a polgármesternő hangja.
- Papa nincs itthon - hajolt ki félig egy előszoba ajtaján egy szép, sugár leányka.
S mutatott hosszúkás fehér kezeivel Bocz uramnak - aki vigyorgott a kapuban -, hogy: nem kell, nem kell.
Hanem az idegen úr és asszonyság - éppen mintha a legnyájasabban hívná őket valaki - szíves mosollyal haladt előrébb.
Távolról jövő várt rokonok nem szöknek vidámabban a tárt karokba, mint az úri idegenek a leányka felé rohantak.
- Apám a gyűlésben van...
- Nem tesz semmit, drága kisasszonyka.
- S egy névjegyet nyújtott elé.
- A vörösvásárhelyi polgármester úr őnagyságától: Vermes Pál úrtól.
- Férjemnek szól.
A polgármesterné végre is kénytelen volt elvenni a névjegyet, melyen e sorok voltak: "Bakalovics Márk urat, a Glória biztosítótársaság ügynökét ajánlom becses figyelmedbe.
Régi barátod, Vermes Pál.
Nagyon szeretném, ha egyszer meglátogatnátok.
Vagy talán mi megyünk le egyszer a felséges szép Erdélybe.
Hogy éltek?
Adj hírt.
Márk bácsi rólunk mindent elmond."
Úgy tetszett, mintha ezek az utóbbi szavak más kézzel lettek volna írva vagy legalább az eldörzsölt tinta más alakúvá tette e néhány meleg betűt.
A polgármesterné éles szeme észre is vette a dolgot, és annál figyelmesebben vizsgálta a két idegent.
- Biztosan tudom, tisztelt nagysád - hajlongott ide-oda Bakalovics úr -, Palágyi gyógyszerész úrtól, régi kartársamtól, mert én is gyógyszerész voltam, igen, tőle tudom, hogy azon a két-három kisebb tárgyon hamar át fognak esni a polgármester úrék.
- Kérem, azt hagyjuk el, férjem senkinek se szokta megmondani, hogy valamely gyűlésnek mikor lesz vége.
Miben szolgálhatok?
Bakalovicsné haragos szemekkel adta tudtára férjének: szemtelen, ne tolakodjál!
- Engedje meg, nagyságod - hebegé a kopasz, köpcös emberke égre emelt tekintettel -, ah, ez a szívbaj!
Minden olyan idegessé tesz, engedje meg, hogy nőmet , született Farkas Amáliát, a homokréti városi főkapitány nővérét, a mecséri Farkasok közül, bemutathassam.
Ezalatt a két nő közelebb lépett egymáshoz, s Bakalovicsné egy ügyesen alkalmazott mozdulattal megölelte és megcsókolta a polgármesternét.
A csók még asszonyok között is sokra ad jogot.
Bakalovicsné egész rokoni szeretettel fordult most a leányok felé, és bizodalmasan sorra csókolta őket.
- Leányom, Eliz - mutatá be az anya.
- Nagyon örvendek.
Ah, minő gyönyörű szőke haj!
- Leányom, Gizella.
- Nagyon, nagyon örvendek.
Valóban büszke lehet, nagyságod.
S Bakalovicsné egy csomó hízelgő szót morzsolgatott - csak úgy -, mintha nem is tudná, mily éktelen magasztalásokat szór a piruló barna leánykára.
- Leányom, Adrienne.
S egy kistermetű, szögletes arcú leányka lépett elő, nagy sasorral, igen magas homlokkal, mely mintha kissé ferde lett volna.
- Bocsásson meg a boldog, édes mama, de nem tudom elnyomni megjegyzésemet : rendkívül szerencsés alkotású színpadi arc...
Nagy, remek, görög orr, vékony ajkak, kitűnő szabású áll és magas homlok, mint a mama.
Nem tehetek róla: engem egy tökéletes arc mindig elragad.
Tudom, onnan van egyfelől, hogy foglalkozom a festészettel, és másfelől, hogy Pesten szüleim házánál a legszebb társaságokat volt alkalmunk fogadni.
Igen, ifjú koromban a színipályáért rajongtam.
Hangom nem volt szerencsés fekvésű, és... különben szebb tért foglalok el így.
- De édes Amál - a legjobb althangod volt...
A villámló tekintetek ismét rendreutasították a fecsegő embert.
Dicséret, magasztalás mindenütt meghozza jutalmát.
A polgármesterné se tudott többet oly kimért, óvatos lenni, mint eddig, átengedte anyai szívét az édes érzéseknek, s gyönyörködve fordult egyik leányától a másikhoz.
Eliz legnagyobb volt, mintegy tizennyolc-húsz éves, csinos, bár éppen nem szép , dús, vereses hajjal, egészséges, piros arccal, melyet a nyílt kék szemek elég kedvessé tettek.
Gizella tizenhat éves lehetett, sugár, magas termetű, sötét, fekete hajú , sárgásfehér arcú, nagy, tüzes szemű, hosszas, egyenes, vékony orrú leányka.
Azt gondolom, szebbnek tarthatta magát Eliz testvérénél, mert szemeire hajló haját mindegyre föl-fölvetette, s vékony, szép ujjaival megint visszaigazgatta.
Adrienne - ó, Adrienne kisasszonyon semmi se volt szép.
Őt azért kellett annyira megdicsérni.
Széles, csontos homlok, nagy, férfias orr, előrenyúló áll, kissé szabálytalan széles fogak...
Nem, az ilyen arcot csak szegény, nyomorult vagy gonosz indulatú ember mondhatja szépnek, még az édesanya előtt is.
Ó, milyen jólesett az anyának, hogy az a leánya, ki hozzá legjobban hasonlít - íme, egy idegen úri asszonyság szerint is a legszebb.
A nők nem azért nők, hogy gyöngéd, közlékeny szívük hamar egymáshoz ne vonzza őket.
Bakalovicsné mindenkinek eltalálta gyöngéjét azonnal.
Eliznek haját simogatta, azt a nagyszerű, dús, csillámló, veres haját: Gizellának a gyönyörű fehér kezeit szorongatta hosszasan, míg Adrienne-nek a komoly, tragikus (saját szavai) magatartásán nem tudott eléggé csodálkozni.
- Ó, igen, a nagy Rachel ilyen lehetett gyermekkorában - kiáltott fel elragadtatással.
- Ó, sokszor bámultam Pesten.
Imádtam, isteni jelenség volt a görög kosztümökben, mint Antigone, Phaedra, Elektra!
A leányoknak mindjárt el kellett mondani: ki volt Rachel, és hogy Pesten milyen dicső világ van, hogy egy művelt, szellemdús, bájos, ifjú leány valódi szerencsét csak ott csinálhat, hogy ő maga is sohase jött volna ily messze vidékre, ha a dicső Erdélyt, amit koszorús regényíróink oly égi szépnek, regényesnek festenek - egyszer bár életében meg nem akarta volna látni.
Így jött ő e felséges földre , mint a kultúregyletnek elárusító megbízottja.
Bakalovics úr megrántotta nője karját, hogy inthet már a szolgának.
- Szt - sziszegi a nő.
- Jó - tehát várok.
- De - fordult Bakalovics úr, mintegy csak úgy véletlen a polgármesternéhez - megengedi, nagysád, hogy amíg nőm a kisasszonykákat - kérem, kérem, csak beszéljenek -, addig én egy szerény kérdéssel bátorkodhassam.
Ha kartársamnak elbeszélésére jól emlékezem, akkor itt egy derék, felnőtt, kedves fiúnak is kell lennie.
- Igen, van egy fiunk, Aladár, most végzi itt a hetedik osztályt.
- Éppen, mint az enyém.
Biztosítanunk kell jövőjét.
Szép lenne, ha megösmerkednék a két fiatal.
Bakalovicsné már vizsgálta a falon függő ócska Antónia-féle képeket, és kihívó modorban kacagta és készítette az utat, egy szerencsés vásárhoz - ő még csak most kapta meg ím a fonalat főtárgyához, de megkapta.
- Tehát, méltóságos asszonyom, a boldogság útja, a szerencse épülő hajléka - állott elő Balakovics úr -, a biztosítás jó korán, ez az egyetlen kikötő.
Éspedig a legjobb társaságnál.
És - és ezzel valódi talajára lépett Bakalovics úr is - én a Glória egyik vezérágense vagyok.
S átnyújtotta névjegyét.
- Annyit, azt gondolom, szerénység nélkül mondhatok, hogy monarchiánkban manapság a Glóriánál erősebb alapokon álló biztosítási intézmény nem létezik.
Hogy kérem ?
Tetszik valamit mondani?
- Nem szóltam.
És mosolygott a polgármesterné.
- Tudom, tudom, akart valamit mondani a nagyságos asszony.
Több helyt tették azt a megjegyzést.
Igaz, hogy egyik-másik főemberünk fölötte nagy lábon él, túlon-túl elegáns házat tart, költséges jour fixeket, drága lovakat, paripákat - és ez nem szül jót.
No, nem egészen úgy áll, amit az eredmény fog legpompásabban bebizonyítani.
Annyit bátran kikiálthatok, hogy becsületesebb, korrektebb eljárás , mint a miénk: sehol is nem képzelhető.
A Glória örökké fog élni.
Ismerem jól az alapokat, az elveket, a személyeket, a fő- és altörvényszéki elvbarátokat , magasrangú tanárokat, zsurnalisztákat, fent mint alant.
Ó, igen, asszonyom !
Mindenütt vannak erős acélkapcsaink.
Hálózatunk áttörhetetlen.
Bakalovicsné, mintha valami kulcsot kért volna, rácul e szavakat mondá: szemtelen , legalább az én vásáromat ne rontsd el, ne hazudozz annyit összevissza.
Eredj valamerre.
A jó feleség e szavak után mosolygott, ártatlan örömmel mosolygott, s a lelkes Glória-ügynök úr is mosolygott, mert kérdem, vidám dolgokon ki ne mosolyogna e komor életben?
- Tehát, nagyságos asszonyom - folytatá dicső emberbaráti harcát -, én abban a biztos hitben vagyok, hogy minden jó nevelésű ifjúnak múlhatatlanul biztosítva kell lennie.
Ezt a szent kötelességet egy szülőnek is elmulasztania - nem volna szabad.
- Aladár van már biztosítva.
- De nem nálunk - nevetett büszke fejtartással az ágens úr.
- A Morisonnál.
- A Morisonnál? - az, asszonyom, egy rablóbanda.
S előkerültek a kékes cédulák, tarifakönyvecskék, s kihullott a nagy bőrtárcából egy csomó hamis és nem hamis névjegy, távoli rokonok, jó barátok, tanulótársak becses, rábeszélő madárfogó lépvesszői.
Azalatt, míg Bakalovics úr a lépvesszőket szedegette, a feleség újra egy jót döfött rajta, mely titkos biztatás után a derék ügynök úr csakugyan kitántorgott gyöngyöző homlokkal, vidám mosollyal, hogy valahol a szomszédban próbáljon szerencsét, a polgármester úr megérkeztéig.
Odabent megnyílt a képvásár.
Felséges képek, kezdő és nem kezdő írók, költők, művészek, színészek, színésznők , nagyhírű, országos képviselők a jobb- és baloldalról, a legtetszetősebb és tetszelgőbb állásokban, fél profilban, negyedben, egy nyolcadban, derékig, térdig vagy csak a nyakig, ki ahogy inkább hitte, hogy hódítani fog.
Némely költő saját kezűleg írt versecskével látta el arcképét...
- Ah! - kiáltottak fel a leányok örvendezve ennyi nagy ember láttán...
- Műveik is itt vannak, díszkötésben - biztatá őket Bakalovicsné -, a legolcsóbb árban adom.
Ajándék, csak az irodalom terjedjen.
Bakalovics úr is erélyesen apostolkodik az udvaron.
Nézegeti az épületeket, a csűröket, istállót, kocsiszínt, a szomszéd háztetőket , de nézi azt a vénembert is, aki a tyúkól mellett nagy lassacskán vágja a fát.
A percentecskék szaporodnak, s a kis gömbölyű ágens úr belemerül a legédesebb reményekbe.
Csak úgy emelkedik öreg szíve a biztató képek varázshatása alatt.
- Mi az, mi az, barátom? - lépett közelebb Bakalovics úr a favágóhoz.
- Maga is ide tartozik?
- Ide, uram.
- Hej, öreg - fogja ezt a szivart.
Mondja, járnak erre biztosító ügynökök?
- Üstös, cigány, nem több.
- No.
- Egy vörös gazember a sima beszédeivel addig járt a nyakamra, ölelgetett, tömött szivarral, hogy biztosítottam a feleségemet.
Azt mondta: néhány hónapok alatt elpusztul.
- No és?
- Az asszony ma is él.
- Csakhogy ez nem a Glóriánál volt, öreg.
- Merthogy éppen ott volt; pusztítsa el a szent a gonosz férgeit.
Nyílott éppen a kapu, s két-három úriember lépett be.
- A polgármester úr.
- Talán? - illegeté magát tánclépésekben Bakalovics úr mély hajlongásokkal , kalapját hóna alá kapva.
- A méltóságos...
- Én a polgármester vagyok.
- Akkor bátor leszek odabent egy névjegyet szolgáltatni át, egy régi kedves magyarországi barátjától.
A régi barát szó derült mosolyt varázsolt a polgármester úr ajkaira.
- Első szent kötelmemnek tartottam - ugrándozék az ágens úr -, hogy beléptem első órájában e város nagyérdemű méltóságos polgármesterénél tiszteletemet tegyem.
- Kérem nem vagyok méltóságos, bár Erdélyben lakom.
- Ah, kérem nagyságos uram.
- Az se vagyok, uram, miben lehetek szolgálatára.
- Én Bakalovics Márk, volt gyógyszerész és földbirtokos Kikindán, jelenben a nagyhírű Glória újon kinevezett ágense vagyok, különben a tekintetes Vermes Pál , vörösvásárhelyi polgármester úr névjegye, melyet odabent szerencsém lesz átaladni, mindent megmagyaráz.
- Vermes úr jól van?
- Ó, nagyszerűen.
Háza, földjei, erdei, tavai, ökrei.
Igen szerencsés.
Különben a névjegy mindent megmagyaráz, azaz mindent elmondhatok, fel vagyok reá hatalmazva.
Beértek.
Hangos, vidám zsivaj töltötte be a szobákat.
Ágy, asztal, szék, zsámoly minden képpel volt beterítve.
Bakalovicsné egész eréllyel dolgozott.
Bakalovics úr látva a roppant hatást és haladást, melyet jó neje azalatt tőn, míg ő értetlen favágókkal vesztegette el becses idejét: egy percig se habozott, hogy a tarifakönyvecskéket napfényre hozza.
Elfelejtette, hogy ő most mennyit beszélhetne Vermes polgármester úrról, de most csak a biztosítási csoportok tűz, víz, jég, fagy, élet-halál lebegtek villogó szemei előtt.
A magyarság úgy tetszik, egy percre minden veszélytől megszabadult.
A vizeknek , áradásoknak nem volt erejök; a tűzromlások, koldusbotra jutások, kéregetők senkit se fenyegettek; jég, fagy körmetlenül, fogatlanul állott, megszégyenítve a Glória hatalmas kezei által.
Nem lehet csodálni, ha a polgármester úr és három társa az első percekben e nagyhatású momentumok varázsa alatt a bemutatásokat mellőzte.
Végre azonban erre is rákerült a kívánt sor.
- Barátom, Bokros Péter úr - mutatá be a polgármester a Bakalovics párnak azt a vörhenyes, jól megtermett, öntudatosan mosolygó embert, ki bátor megjegyzéssel rég kimutatta már, hogy ő itt gyakori jelenség, és egészen otthonosan érzi magát .
Ugyanis egy süteményes tálból több ízben törögetett, kínálás nélkül, s arra az üveges szekrényre is nemegyszer fordította tekintetét, ahol apró csinos pálinkás poharak állottak.
- Ó, Tamás - mondogatá Bokros úr edegélve és a fölséges képekre hovatovább kevesebbet adva -, ma nagyszerű ember voltál, úgy nem beszéltél még soha .
Beillettél volna egy kis Kossuthnak.
Be, be.
- Halmos Béla úr, kereskedő - vegyes...
- Igen, fűszer, déligyümölcs és valamennyiben vaskereskedő - szökött előtérbe a karcsú, de a nyakánál (mint a sokszor hajlongó embereknél az bekövetkezik) kissé előrehajló, barna fiatal úr, kevés tüskés bajuszát és hegyes szakálltalan állát egész Bakalovicsné asszonyságig vive.
Bokros úr már kiemelte a kis poharakat és a jó gyékényes butykost is, és mit sem törődött az udvariaskodással, saját becses személye foglalta el merőben.
- Aladár - kiáltották egyhangúlag a leányok, szeretettel és büszkén vonva magukhoz azt a szép nyúlánk ifjú legénykét, ki a polgármester úrnak szakasztott képmása volt, ugyanazokkal a szabályos vonásokkal, s ugyanazzal a jóságot sugárzó tekintettel.
Most a társaság csakhamar két részre oszlott.
A polgármester úr karon fogta Bakalovics urat, és szobájába vezette, követvén őt Bokros úr, kezében egy jó darab süteménnyel, s azzal a kíváncsisággal, ami a mindennapos házibarátot megilleti.
Bakalovics úr még le sem ülhetett, már Bokros úr egy hatalmas tajtpipára gyújtott, a díványra heveredett, s úgy várta nyilatkozatukat.
- Tamás, láttad a vén főispánt a zsíros, híres pecsétes kabátjában, majd megütötte a guta.
Iszonyúan levertük.
Fölségesen beszéltél.
Tessék, tessék, folytassák.
S a nagy pipa, mint valamely gőzmozdony, úgy füstölt.
- Papa - tekintett be a félig nyitott ajtón a polgármesterné -, egy percre.
- Ritka becsületes ember lehet ez a polgármester úr - fordult a polgármester távozta után Bakalovics Bokros úrhoz.
- Nem hiszem, hogy a két magyar hazában volna különb polgármester.
Legjobb barátom.
Egy napig se tudnánk ellenni egymás nélkül.
Én idevaló birtokos vagyok .
Erősen sok összeköttetésem van fent, mint alant.
- Ó, könyörgöm, akkor szabad lenne -e kérnem méltóságodat.
- Ön a Glória ügynöke, tudom.
- Azzal dicsekszem.
- Nemigen lehet pedig.
A Glória nagyon rosszul áll.
- Kérem, de kérem.
- No, erről ne is beszéljünk.
A mi városunk egyszer egészen leégett.
Nos, mit kaptunk?
Egy nagy csomó becslést meg huzavonát meg pert meg üszkös gerendákat .
Hagyja el, inkább gyújtson pipára, úgyis itt ebédel ön is.
Mondja, hogy áll a baloldal Magyarországon ?...
A polgármesternek nagyszerű rácürmöse van, én csináltam, ajánlhatom, igyék.
Nekem, uram, egy kissé le kell néznem a pincébe , mert tudom, hogy a nagy út ma tökéletesen elfoglalja a polgármestert.
- Micsoda nagy út?
- Pestre mennek a minisztériumhoz.
Bokros vette a kulcsokat, minélfogva Bakalovics úr kénytelen volt átsétálni a nőkhöz.
Bakalovicsnét a legmelegebb társalgásban találta a karcsú, hosszú kereskedővel.
Mi volt természetesebb, minthogy egy szempillantás alatt ott termett a hűtlen társ mellett.
- Igen - folytatá a kereskedő úr suttogva -, Eliz kisasszony jegyesem.
Március tizenkilencedikén történt az eljegyzés.
- Kérlek - figyelmezteté megrovással a nő férjét, kezével odább taszítva.
- Kérem - lépett hátrább Bakalovics, mintha színpadon állott volna -, ne tessék gondolni, hogy... hogy... én... tessék megjegyezni: kulturális állás.
- Én ezeket a képeket csak passzióból árusítom.
- A polgármester - vevé fel a szót a felérkezett Bokros úr fontoskodó fejmozdulatokkal - ma nagyszerűen bebizonyította, hogy óriásilag fölötte áll a főispánnak.
- Már az igaz, Tamás - bólingatott a másik két ebédre érkezett vendég is, de olyas tekintettel, melyből ki lehetett venni, hogy olyan óriásilag aligha áll felette.
- A főispán kimutatta, hogy mennyire érdekelt fél, s mennyire semmi előtte, mint mindig, az igazság.
Ötször-hatszor odarántotta a doktort, ki pipacs arcával , festett szakállával, kappan hangjával, fanyelvével és érthetetlen dadogásával mindegyre interpellált, opponált, szedte-vedte az atyafiságát, a boltosokat, az uzsorásokat, de csak nevetségessé tudta magát tenni, mert elárulta, hogy mi van a zsákban - egy nyomorult kérelem királyi tanácsosságért vagy nemességért - a nép vére árán.
Levertük...
- A tekintetes polgármester úr hatalmasan védte álláspontját - szúrta közbe e pár szót a pipa mellől az árvaszéki ülnök.
- Taps, éljenzés - és maga is tapsolt Bokros úr kövér tenyereivel - s üvöltés a nép részéről.
Minő taps!
Te, te voltál a főispán, Tamás.
- Lehet még - mormogá - az adóellenőr, tudok én még erre eseteket.
- Fog is lenni - erősíté Bokros úr, hogy ebben is ő álljon elöl.
- Mikor kimondatott a közakarat, hogy deputáció menjen a miniszterhez Pestre, éspedig egyenesen a polgármester vezetése alatt - a gyapjú-nyakkendős főispán nevetett , mint mikor el akarja hitetni a néppel valami furfangját, hogy ő is éppen ezt akarja.
- Kiket választottak a deputációba? - kérdé a két nagyobb leány.
Bokros úr intett a két hivatalnoknak, hogy hagyják el, meg fogja ő mondani, de hogy színezze a hitvány dolgot - előbb nevetett hangosan.
- Négy tag megy, ötödik a polgármester.
Kettő a főispán részéről, kettő a Tamás részéről, István bácsi meg Vörös Károly a mi részünkről.
Az egyik főispáni küldött az örökös interpelláló örmény doktor, a főispán satellese, vagy inkább trombitása, a másik Czilley Béla, az örökösen ingyen utazó professzor, a fülig adós hamis kártyás, a Várhegy szerkesztője.
Méltóságos úr !
Kilencszázhetvenhat holdat akart volna átjátszani a főispán a Májay grófok kezére...
- Kilencszázhetvenhat és negyed hold erdőt - szólt közbe az árvaszéki ülnök...
- Tehát legyen ezer hold, mert annyi is lehet, de a körmire koppantottunk a németnek.
És fogunk, remélem, máskor is...
- Míg a polgármester úrból nem lesz főispán - jegyzé meg az adóellenőr.
- Hagyjátok, barátim, ilyesmire sohase vágytam, csak kötelességemet teljesíthessem pontosan.
A polgármesterné felhíván az urakat, hogy ha úgy tetszik, foglalnának helyet - oda mutatott a számos telt üvegekkel megrakott hosszú asztalra.
- Ah, hogy beszéltette a professzort - folytatta még az asztalig is Bokros úr -, az istenért, uraim, hogy kapunk így vasutat, de kaszárnyát, adóhaladékot , törvényszéket?
Mit gondolsz jó népem?
Egy kis erdőcskéért, egy tál lencséért oda veted -e a jövőt ?...
Nevettük a jó madarakat - ó, rég ismerjük őket a tollukról.
Minden fogás étel után megáradt az ügy alapos, részletes tárgyalása - csak az erdő, a pesti út - a diadal.
Bakalovics úr egy kis sarkocskát se kaphatott, ahonnan a biztosító társulatok , illetőleg a Glória emberbaráti célzatait fejtegethette volna.
Tehát evett, és hatalmasan ivott.
Ó, hogy ivott?
Amint csak egy elkeseredett, szerencsétlen ember ihatik.
Későn, késő délután vonult odább a Bakalovics-pár új hadjáratra.
Mind a férj, mind a feleség ki volt pirosodva, és meg nem állhatták, hogy ne mosolyogjanak.
- Csináltál kötést? - kérdé a nő.
- Nem lehetett, de ételben, italban fölségesen dolgoztunk.
Stuart Máriát vagy akár Vénuszt - most adhatnád.
És messze hangzott a lelkes nevetés.
- Ne hazudoztál volna összevissza annyit, de úgy rohantál az emberekre, mint egy útonálló.
- Mert bizony te sem különben a művészeiddel - ha - ha - ha!
- Szemtelen!
Visszamegyek a színpadra...
- Én meg a karmesteri székembe - hahaha!
És a dülöngő, boldog ember erősebben kapaszkodott glóriájával dicső és szerencsétlen Stuart Máriája csontos, sovány karjaiba.
És nem bírta megállani , hogy rezes botjával ne verje a taktust Dunanan-hoz, és egy-két futamot a tágas , tiszta utcába bele ne kiáltson.
Ó, nem ártott az annak a csöndes, széles utcának sem.
III
Azt gondolom, hogy egy nagyon jó társaságban élvezett, jó ebéd mindig megkívánja , hogy az ember egy kissé pihenjen utána, és kedves benyomásait részenkint dolgozza fel a lélek.
Tarczali Tamás polgármester úr azonban nem ösmerte: mi az ilynemű pihenés.
Meg is jegyezték róla, hol barátai, hol ellenségei, hogy nem kellene annyira vadászni a népszerűséget, hogy mindig ő legyen első a hivatalban és utolsó a távozásban.
Ez a pedánsság illetlen, de végeredményeiben bűnös.
A városi tanácsos urak közül nem egy vélekedett így.
Tarczali úr ím a délelőtti órákban is munkában van.
Éppen bizalmi értekezletet tart elvbarátaival a miniszter őnagyméltóságához fölterjesztendő, felette fontos ügyben.
Számosan ülnek a zöldasztalnál.
Mint a sakktáblán, itt is minden figura játszik .
És én azt mondom, ebben van az igazi demokrácia.
Aki győz, az mindig és mindenütt a központ, a nap, melyre néznek; a nap, melytől meleget és világosságot várnak.
Ő a bölcsesség forrása, az erő megdönthetetlen kővára, az ékesszólás teljessége; ő egy termékeny, gazdag gabonaföld, állandóan , szakadatlanul ért búzával, melyet az elvbarátok rokonaikkal, barátaikkal , cselédjeikkel folyvást aratnak és aratnak, dalolva, örvendezve; kimeríthetlen szorgalommal hordva csűreikbe, éspedig nyáron, mint télen egyaránt.
Nincs valami dicsőbb jelenség, mint az ilyen szerencsés központ.
Itt lehet látni, hogy az emberekben mekkora még mindig, annyi évezredes csalódások után is, a bizalom, mily kiapadhatatlan a remény, mily forró a szeretet.
Hogy csüngenek az ilyen ember ajkain, hogy tapsolják meg minden szavát, hogy építenek rögtön mondásaira, mily készek egyetlen intésére fölemelkedni, és parancsára kiontani az egész világ vérét.
Hogy bálványoztassunk: az nem megy olyan röptiben.
Magunknak kell nevelnünk, fáradhatatlan türelemmel, oszlopembereinket.
És kikből?
Hogy?
Tetszett Tarczali Tamás úrnak, hogy a szegény, árva Mihályfi Domonkost, a napidíjnokot, a polgármesteri irodában - ki éppen úgy lép, mint ő; ki éppen úgy fésüli a tömött, szőke haját, mint ő; úgy tartja a fejét, egy kissé hátravetve , mint ő; ki éppen azzal a békési dialektussal beszél, úgy kezdi a toasztjait , eltanulja szójárásait - s mindenütt a nép pártján van, a szegény, becsületes, jó nép pártján: ó, ezt a fiút emelni kell.
Méltó reá.
Feltette lelkében - ebből oszlopot csinálok.
A magas ifjú nyílt, merész arcával, izmos karjaival, ruganyos, ép alkotású lábaival, kidomborodott, büszke mellével, éppen alkalmas volt egy jó oszlopnak.
A hűséget, alázatosságot, szorgalmat, szolgálatkészséget ki ne szeretné megjutalmazni, csak ezt tette a polgármester is, mikor néhány gyorsan váltakozott fokozat után egy viharos képviseleti gyűlésen Mihályfi Domi aljegyzőt rendőrfőnökké választatta.
Mekkora öröme volt Tarczalinak, mekkora ebédet adott a derék Mihályfi tiszteletére.
Ott a közönség előtt, abban a fölemelő tudatban, hogy egy szerény ifjúnak pályát szerzett, megölelte, megcsókolta, és kedves Domi fiamnak mondta.
Tarczali Tamás úrnak jóakarói, barátai számtalanszor mondogatták: pajtás, azt a vén alattomos Buzás Jóska pénztárnokot ne dédelgesd, azt ki kell választatni, az még minden polgármesternek titkos és engesztelhetlen ellensége volt.
Tarczali a leggyöngédebb volt iránta mindig, talán azért, mert rágalmazták előtte , és újból és újból megválasztotta.
Oszlopot csinált belőle.
Buzás úr emberei előtt rendesen így adta elő a dolgot: igazán nagy kínomba került , hogy ezt a jöttment Tarczalit megint polgármesterré tettem.
Az örmény Bagdi bácsi szenátor úr is ott ül csónakhosszúságú és görbeségű csizmái alatt kis kutyájával, bele-bele kiáltva a tárgyalásba: Kamisz fűispány, pakkoljon innűt, hegyezzik otthun zabot.
Majd igazítjuk mük a magunkit.
Dehogynem, kéne nékije erdő, szép erdő kicsiny kamatban.
Haj, haj!
Bagdi bácsit is oszloppá faragta, ki dörgő, borízű hangjával és minden embert gyalázó éles megjegyzéseivel, állandó tisztelet tárgya volt.
A polgárságból a független polgárság színe-javából is sok oszlop került ki.
Itt van mint oszlop Bethlehem József ügyvéd úr is, és forgatja jobbra-balra fejét , hogy a pártnak - egész újon tett hamis fogain keresztül - odasziszegje a jelszót .
Mutatja is aranykarikába foglalt, amerikai divatos fogait, melyekkel kitűnően össze lehet rágni minden, innen-onnan összevásárolgatott, egyleti hivatalt.
Lapos , hosszú orra versenyt mozog őszülő kecskeszakállával, apró, fénytelen, szürke szemei alázatos hűséggel fordulnak a polgármester úr felé (kitől sok, haszonnal járó megbízatást lehet kapogatni ), és szeretné mindenki által olvasható, nagy betűkkel bebizonyítani, hogy az egyedül megbízható ügyvéd én vagyok: Bethlehem Jóska, vendégszerető, nagy celebráló: a többi fukar - s a szegény szenátoroknak és bíráknak egy csontot nem vetne, pedig hány, de hány várhatja azok közt a jó embert, a barátságos, jóindulatú ügyes-bajost.
Nálam minden nevezetesebb per alkalmával társaság van, a bírák együtt vannak, összemelegedhetnek.
Komisszióba a kocsimon viszem őket, étel, ital nélkül félórányira se megyünk.
Azokat a nagy vastag betűket meg, melyek úgy lógtak minden ember orra előtt, mint a vén staccatúráról lefityegő vastag pókhálók - elhiszem, szerette volna széttépni, összemorzsolni, s kidobni.
És amit mondtak e légben hintálódzó betűk ?
" Bethlehem Jóska nyúzza a falusit, elszedi marháját, lefoglalja vásárra hozott , durva pokrócát, az előleget elkölti zsíros vacsorákra, a bélyegeket duplán számítja fel.
Bethlehem Jóska egy borzasztó tökfejű ember, de alázatos, simulékony, minden vad tréfát eltűr, még a trágár Madár Dénestől is, csak bejuthasson az eklézsiába ; dalol torka szakadtából törött fazék hangján, csak egy-egy tollasabb jószághoz közelebb juthasson.
Bethlehem Jóska mindig arra emel poharat, akit még be nem tudott, de be akar fonni."
Hogy lógnak ezek a betűk, látja is mindenki, és hogy az ügyvéd úr le nem szaggatja őket!
Motoz, motoz ím a gyűrűs ujjaival, fejét előretolja, és mond valami dicsérőt a polgármesterre.
- Helyes, helyes - zúgják a bizottsági tag urak a fal mellett, és hagyják helybe igenlő fejmozdulatokkal a tanács- és nem tanácsurak a zöldasztal mellett.
Bethlehem József úr most föláll, odaszegzi tekintetét a polgármester úrra, hogy elvegye az elösmerő tekintetet.
Örvend a hatásnak, s int ide-oda feleinek, hogy örvendjenek ők is hangosan, erősen.
Az öröm nyomban el is ragad egy kocsmárosra, egy kövér, piros fejű, pisze orrú , három-négy szál bajuszos, hetyke emberre, ki a kaszárnyaoldalban mostanában vett egy nagy házat, s az oda vivő veszedelmes, gödrös utat óhajtaná a város költségén minél előbb kiköveztetni.
Három leánya van, gazdag ember.
Valamikor kocsislegény volt, de hogy a szerencse szép földekhez, házakhoz, pompás, kis, gömbölyű lovakhoz juttatta, nagy tiszteletben áll.
El is beszéli, ahol csak teheti: a pap komám, meg te brúder , pedig tíz évvel vénebb mint én, s hozzá esperes.
De szereti a bort, szereti.
A nyavalyás, milyen szégyen egy papra, akinek tisztának kéne lenni, mint a hó .
Igyék, konzisztorrá tett.
Ne mondja, hogy smucig vagyok.
Mihályfi Domika is brúder, hogy polgármesterré tegyem a jöttment helyett.
Nekem játssza a város malmát.
Kicsit nőjön még - a rongyoska.
Apja csizmadia volt - hamar lenne.
Ez a sok koldus szenátor is itt eszik, iszik isten számban.
Igaz, minden szavam szentírás is előttük.
Istennek hála, van mindenem, becsületem, tisztességem ; mindenütt tag Vörös Károly.
Egyet tudok, hogy ha kanállal eszem is a pénzt, én szegény többet nem leszek.
Püh! aki rongyos ura van - csapott ilyenkor vastag lábszáraira -, forgolódjék, aki a Károly bácsi gráciáját meg akarja nyerni.
És merne így beszélni egy kocsisból lett ember?
De éppen ezért a természetes egyenességéért becsülik és tisztelik.
E jeles, előkelő polgártárs mellett egy hasonló jelességű tímárvarga ül.
Nem tudja ugyan még vezetés nélkül leírni a nevét, de a városban vezérférfiú, céhmester , hatalmas potrohhal, lefityegő, kövér állal, és nagy, sátoros, veres bajusszal - és amint a tanács urak mondják: rettenthetetlen bátorsággal.
Az intelligencia kezében ostor, olyan ostor, melyben vasgombok vannak.
A feltörekvő úriosztály - különösen az új tiszteletbeli főjegyző, Fejes Eduárd úr is - rajong érette.
István bácsi - csak így hívják városszerte.
Hitvestársát rég elverte, s egy alázatos szolgálócskával él; fiairól, törvényes fiairól tudni sem akar, hanem azért a hivatalvadász intelligencia István bácsit a becsület, hű hazafiaság, családi erény, polgári tiszta erkölcsök mintaképének tartja.
Ezt István bácsi tudja jól, és el is hiszi okoskodás nélkül.
Nagy céhgyűléseken Mihályfi Domi úr, mint ilyet szokta harsogó hangon, hátravetett fejjel és mutató ujjai közt forgatott csíptetővel felköszönteni.
Most István bácsi is örvendező arccal tekint szét, mert a polgármester úr jelen van, és mikor ő jelen van, hát a párt feje van jelen.
Ilyenkor mindenki örvend , Domi úr is örvend, a szenátorok is örvendenek, s még a törpe mennyezet is egypár lábbal föllebb emelkedik.
Vannak a bizottmányban, értekezletben ácsok, kőművesek, kereskedők - azaz , szakférfiak, újabb műnyelven.
Mivel nekik örökké van kibérelni, felváltani és nyerni valójuk, tehát ők a legszorgalmasabb pártemberek.
Ragaszkodók, de követelők, amikor csak tehetik -, és némileg mindig panaszkodók.
Hogyne panaszkodnának, mikor az egész várost számtalan épületeivel , pálinkaboltjaival, utcáival, sátraival, malmaival, erdőivel, vámjaival nekik kellene bírni ötöd-hatod árban a tett szolgálatokért, a szenátor uraknak juttatott ajándékocskákért - és még mindig nem kaphatták hazafiúi kezeikre?
A csukák apály idején nem indulatosabbak, mint e városi beltagok, ha valamely koncot éhesebb és hatalmasabb szájak találtak, és mertek előlük elragadni.
Ott ültek a vezérek körül; ne kívánják, hogy őket is körülményesebben bemutassam , bár azt a fekete rézművest, ki csak a rézipart tartja iparnak és azt a hegyes orrú és csizmájú, csillogó képű csizmadiát, ki minden honoráciort kiölne a világból , amiért nem magyar csizmát viselnek - mód nélkül szeretném beajánlani.
Csoportban nem láttam soha krokodilusokat, de ha ezeknek itt a merev tartásukat , kemény mozdulatlan nyakaikat és forgó, tüzes szemeiket nézem: a Nílus szép és gazdag, nádas vidékéből egy darab eleven részt mégis ide tudok képzelni.
Ó, az a kis pléhes, szakálltalan, bajusztalan, szőke német fejével, hogy fedné a város házait kemény papirossal - amit ő talált fel - pléhárban; az a két piros borvámos , hogy emeltetné a boradót, amire különben már el is jött az idő, csak a polgármester, aki gyenge borivó, akadékoskodik; az a hosszú, vörös, gólyacsőrű kereskedő, hogy tiltana el fejvesztés és jószágelosztás terhe alatt minden házalót, aki ízletesebb portékáját olcsóbban meri adni, mint ő, az ő rothadt déligyümölcseit, avas fügéit, molyette szentjános kenyereit és a hamis kubáit.
Pezseg itt a vér minden kis erecskében.
De mikor az az erdő olyan szép is, oly gyönyörű szép!
Annyi fa kerül ki onnan , mennyi gyapjú, mennyi szép szálfa és mennyi ág és mennyi olcsó forgács.
No , emberek, most résen legyünk - gondolák a bizottsági tag urak közül számosan.
Hanem a város, a város, uraim!
A polgármester úr hamar, részletesen kifejti beszédében, hogy az erdőhöz a városnak a kézalatti, hiteles okmányok alapján - és felmutatta az okmányokat - régi, elévülhetetlen, igaz jussa van.
- Van - dobognak lábaikkal a bizottsági urak, anélkül hogy a tengerokmányba csak egy is be akarna pillantani -, van, szent jussa van.
- Hogy évi biztos pár ezer forint jövedelem...
- Több, több - emelkednek az ácsok, téglavettetők és az építkező kőmívesek.
- Nem lehet elfogadni a méltóságos főispán úr békéltető ajánlatait, jóllehet magam is belátom tisztelt polgártársak, hogy a vasút, királyi törvényszék, főadóhivatal , kaszárnya igen jelentékeny módon növelné városunk jövedelmét.
- Eh, mit most vasút - állott fel István bácsi, ki mint tímár, olcsó fiatal cserfához akart jutni elsőben is -, lássuk az erdőt, ez a fő.
- Helyes - támogatták az érdektársak a derék polgárt.
- A főispán - dörgé egy nagy baloldali ács, kit ügyesen örökké meg lehetett venni az uraknak - német, áruló, muszkavezető, ki hinne az ilyennek!
Megyünk egy szívvel-lélekkel a polgármesterünk után.
S látszott vastag karjaiból, melyek folyvást mozogtak, mint egy jól fűtött gép hatalmas emeltyűi, hogy alig várja az erdő levágását.
- Igen, uraim - haladott biztosan a polgármester a szép erdő lombos, gyepes, hűs ösvényein -, kérvényünkben különösen ezt kell kitennünk...
- Hangsúlyoznunk - igazítá ki Veres Károly a kocsmáros, ki a vidéki papságtól napról napra többet tanul.
Jobb ma egy veréb, mint holnap hat túzok.
Kell a gáthoz a fa.
Pedig neki kellett, főképp valami új kerítésekhez és faházakhoz.
- De a hidakhoz...
- A csertörő malomba.
- Oda is - nevettek hátul a fiatalabbak.
És suttogva valami történeteket beszéltek két főhivatalnokról, kik a várost gyalázatos módon meglopták, s a dolgot szerencsésen egy szegényebb emberre kenték.
- Csak olyanok ezek a mi jó uraink, kegyes atyáink - mormogá egy szatócs, ki durva egyenességéről volt híres.
A polgármester - akit ez az ügy két hibás hivataltársa miatt fölötte kényesen érintett - hirtelen fölemelkedett üléséből, szelíd emberséges arcát elborította a tűz, szemei villámokat szórtak, vékony, piros ajkai reszkettek.
Kereste a morgó vádlót.
- No, bizony - morgott a szatócs, egy hosszú, ősz szakállú, kövéres ember, bátran odanézve az urakra -, most engem mindjárt cserré törnek, vagy a polgármester szokása szerint lemond.
Várom a tréfát.
Sokan voltak, akik titkon igen gyönyörködtek ezen a nyers beszéden, hanem ők okos elővigyázatból a világért se szólottak volna.
Ó, tetszik az a leggazabb embernek is, mikor valaki kimondja az igaz szót a föllebbvalók ellen.
- No - állott készen a szatócs, ősz szakállát simogatva.
- Hetedik éve, hogy önök bizalmából e díszes széket elfoglalni szerencsés vagyok...
- Éljen! - kiáltja a rendőrfőnök.
- Éljen - zúgják mindnyájan.
- Életem bezárt és eltett könyv sohasem volt, mindenki akkor olvashatta, mikor akarta, kérdem azért, hol és kit és mennyiben károsítottam meg?
- Sehol senkit és semmikor - vette át a szót Bethlehem József úr, és várta, mert szokása ingyen soha és semmit nem tenni, várta a hálás, elismerő pillantást, és ha valami véletlenül előállandó mellékhivatalocska kerülne még: hát azt.
- A fejét hasítanám széjjel annak - tört ki a bozontos, szürke ács -, aki egyetlen szóval merészelné vádolni pártunk szeretve tisztelt főnökét.
Mihályfi Domonkos úr szemére csíptetve üvegét, olyan állással, mint a polgármester, olyan hanggal mint az, kezét is úgy emelve föl, hogy majdnem a polgármestert látta az ember második kiadásban, kiáltá: - Osztom az előttem szóló nézetét, s minden pontjában a magamévá teszem.
Nyilvánosan mindig így tett Domonkos úr.
Mindnyájan felszöktek helyeikről, és a bizodalmat sokszoros felkiáltásokkal törekedtek bebizonyítani.
Lelkes - és amint a Várhegy helyi lapocska másnap hozá - dicső egy jelenet volt ez, a megvesztegethetetlen polgárok részéről, bálványozott vezérük és atyjuk irányában.
E melegség fölötte vigasztalólag és emelőleg hatott Tarczali Tamás úrra, kit csakugyan még ellenségei sem vádolhattak soha is hosszúkörműséggel és enyves tulajdonokkal.
Az igazi becsületes emberben mindig úgy tapasztaltam, hogy igen sok vonás van a gyermekből, aki azonnal elérzékenyedik, és nem tudja megakadályozni, hogy gúny és nevetség tárgyává ne tegye személyét.
Kérdem, miért ez, mikor az erő és férfias jellemek korát éljük?
A főbb tételeken áthaladván, éppen oszlóban volt a konferencia, mikor Salamon Mihály - az egyetemes várhegyi jótékony gyűjtő, egy széles, ravasz arcú, alázatos homlokú, szőke, negyven felé járó és tanfelügyelőséget reménylő, kurta, vaskos ember, hosszú, bő, fekete kabátban, általában egészen talpig tisztes feketében - hajlongásokkal mutatta magát az ajtóban, azzal az ívvel, melynek csücske a belső zsebből kikandikált.
- Ez a szemtelen - zúgák a szenátor urak - megint itt van.
A polgárok is örömest leugráltak volna az ablakokon.
Mihályfi úr - egy percre , mint rövidlátó, összezsugorította szemeit, mert tudta, hogy Salamontól, ki a főispánnak valami távol koldusatyafia, nem szabadulhat - integetett a fejével , mosolygott, és a kezeit üdvözlésre nyújtogatta.
- Várok - súgá oda Salamon úr -, míg a gyűlésnek vége lesz.
Aközben azonban odaballagott a polgármesterhez, és sebesen, mintegy lélekszakadva sisegte-susogta a fontos tárgyat, melyért a főispán is egészen lelkesül.
Egy tiroli német faluban a pap háza leégett, s mások is szenvedtek kárt.
Jó hatást tenne fent, ha az ügyet magukévá tennők.
Igaz, igaz, nálunk is van elég leégett ember, de az kiemelné városunk becsét, ha tiroli égetteket segítenénk.
István bácsiék s az ácsok és pléhesek - polgári erényeikkel eltakarodtak.
Csak a vén szatócs maradt egykettedmagával.
Az ív sorba járt.
Tarczali T. öt forint.
Mihályfi D. névtelenül - s ez keresztyénibb -, 10 krajcár.
Bethlehem 1 forint (de a forintot felmutatta, és várta érte az elösmerést ).
A szenátor urak is előállottak néhány gyenge fillérrel.
- A polgármester - súgja hátrább a fő-főjegyző úr - bizonyosan főispánságot keres , hát ő adjon öt forintokat.
Aztán meg utálom ezt a koldulást.
A szatócs úr is odaadta a maga forintját, és távozott.
Távozott, távozott, mindenki távozott, de az a nyilvános kéregetés valahogy olyan , mint a vallatás meg a gyónás.
Kényes.
Akik keveset adtak, azok nevettek, és más tárgyra vitték a beszédet.
Dicsérték a polgármester urat.
A nagylelkűség varázshatását senki sem tagadhatja el.
Úgy tetszett, a sovány markú, szegény hivatalnokok mélyebb tisztelettel tekintettek arra az emberre , akinek adni valója mindig van, s aki soha senkit el nem utasít.
Honnan veszi azt a sok pénzt?
Bolond, bolond.
Majd kiábrándul.
IV
Bethlehem József ügyvéd úr odasúgott a rendőrfőnöknek: Domikám, velem jössz, ott lesz a vén Porgeli felesége, foglald el; öregem - ölelte át a másik percben Tarczali urat -, nagyon jó vesepecsenyénk van, s ha nem csalódom a hamvasi udvarból malacunk is.
Tudod, Lina remekel a malac süttetésben.
Ropogós, öregem - he!
S ropogtak ízelítőül a Józsi ügyvéd amerikai fogai.
A polgármester valami nyomatékos okkal hárította el a szívélyes meghívást.
- Jó, jó - nevetett az ügyvéd -, félünk otthon valakitől.
Szép a szeretet, de ha madzag: tisztelem.
A rendőrfőnök is nevetett, s a két tanácsos is nevetett, akik hívás nélkül is belekapaszkodtak Bethlehem úr karjaiba, s a malac felé irányozták lépteiket, s kénytelen volt Tarczali úr is legalább mosolyogni a tréfán.
Vidáman, barátságosan váltak el egymástól.
- Nagy jezsuita az öreg - jegyzé meg az ügyvéd a polgármesterre célozva.
- Hanem túljárunk az eszén - válaszolt az az ülnök, aki a nagy pipával violaszínű orrával délben a polgármester kedves vendége volt -, férfiban gyanús, mikor a szentet adja.
Részemről mindig elkerültem.
Meglátjátok, egyszer nagyot csattan az ostor.
Kezdek valamit érezni.
Minő örömmel fogadták a társak e gyalázatos szavakat!
Domi is megveregette a beszélő vállát, az ügyvéd úr meg derékon ölelte, mint kevéssel előbb a polgármestert.
Mindnyájan rögtön készek voltak érezni azt a valamit.
- Gondolod, hogy az az erdő - tévé föl e kérdést az ügyvéd, szimatolva a levegőben az után a valami után.
- Láttátok, hogy kisárgult a főispán?
- Jól mondod, Domi pajtás, ehhez az erdőhöz a pecsétes Péli állását köti - úgy hallottam.
- Felséges konc is.
Meglehet, Tamás úr is ebből szeretné a leányát kistafírozni .
De azt nevettem, hogy adta az igazságost.
Barátom, mikor ekkora vadra lövünk , mindenki a húsát méri előre - szuszogott pipájával a violaszín ülnök.
A durva élc oly édes hangulatba hozta a jó barátokat, hogy kacagva léptek be a Józsi ügyvéd pompás, új házába.
Éppen ilyen derülten nyitotta ki Tarczali úr is a cserfaszínre festett utcaajtót.
Oly szép, andalító májusi alkony vala.
A leányok kinn ültek a széles folyosón, s Aladárral s ennek diáktársaival dalolgattak.
Nézték a csillagokat, s bennök azt a ragyogó jövőt, amit minden leány meg fog egyszer nyerni - bizonyosan.
Nyolc-kilenc óra körül járhatott az idő.
- Apám - szökött atyja elé Gizike -, odabent várja a báró.
Már egy órája is lehet , hogy itt ül.
- Apám - állott elő Aladár is -, ugye megígérte, hogy ezen a nyáron felvisz Pestre, ha jó vizsgát teszek.
No, Tarján, szólj - fordult egyik diáktársához -, hogy feleltem ma is a bánnak.
- Kitűnőre.
Mely apa szívét ne töltené be ily gyermekes öröm és vágy - igazi gyönyörrel?
- Talán, most hagyjatok békét - rázta le magáról az apa gyermekeit, és sietett be az öreg báró úrhoz.
- Allá ... ázatos szolgája - lépegeti a kis, törpe ember nagy ősz fejével, s előre megnyerni akaró, kegyes, arisztokratikus mosolyával a polgármester felé -, hát maga mit csinál ilyen későn is azokkal a maga vad tigriseivel?
Azt akarja -e, hogy azok egyszer magát, mint a farkasok parancsoló vezérüket, széttépjék?
Kedves barátocskám, magára nekünk még igen sokáig nagy szükségünk van.
Az öregember belekapaszkodott a magas szál polgármesterbe, s úgy sétáltatta föllebb-alább, néhány bókot mondva a polgármesternére, ki nagyon jó színben van, s napról napra szebb, s úgy is kell, hogy szebb legyen.
- Egy órája, hogy itt szépelgek, barátocskám, s maga nem siet haza - ez nem jó .
Tudja, a jó házastársaknak mindig kell egy kissé egymást félteniök, hacsak éppen formalitásból is.
- Mi eddig nem úgy éltünk, méltóságos báró, és nem bántuk meg - tekintett szeretettel a polgármester távozó neje után.
Ez udvariaskodó ürességek után a báró hirtelen tárgyára tért.
- Mondja, barátomuram - nézett élesen a báró a polgármester szemeibe -, hogy áll az a fatális erdőügy?
Nekem Péli ma keserűen panaszkodott.
Magunkra vagyunk ?
Beszélhetek bátran?
- Kérem.
Az öreg báró csöndesen kivette szivartárcáját, odatette szó nélkül a polgármester elé, egy finom havannára rágyújtott, s kis, töpörödött termetét jól beleásta a fekete bőrdívány vánkosaiba, hogy szinte csak nagy, imponáló feje látszott ki, s a füstfelhőn át méregette emberét.
Látta a polgármester elkomorodó tekintetéből, hogy nem lesz a dolog olyan könnyű .
Rendezte harcosait.
- Mennyi ideje annak, hogy Samu gróf magát Buziásról Várhegyre hozta, illetve Gyertyámosra?
Mintha egy éles kést taszítottak volna a polgármester bordái közé.
Tarczali izgatottan fordította el fejét az öregembertől.
- Lesz húsz éve, báró úr - mormogá.
- Maga azóta a Samu gróf fiaival is jó viszonyban volt?
- Mint eddig, nagysád.
- Nem akarna -e rágyújtani?
Azok a szivarok nem rosszak éppen.
- Ma már nem.
- A Májay grófok Louise által közeli rokonságba léptek Samuékkal - ezt tudja , barátomuram?
- Van szerencsém tudni, báró úr - emelte föllebb homlokát Tarczali úr, és készítette magát a küzdelemre.
- A Májayaknak azzal az erdővel közelebbről igen meggyűlt a bajuk és Felivel is , mert a Péli öccse, Ákos, Májay-leányt tart.
Én nem akarok mélyebben beléereszkedni az ügybe, bár erre többször felkértek, ösmervén a köztünk levő barátságos viszonyt ( csak kaszinós viszony volt, semmi egyéb ), azonban ma, édes barátom, engedje meg - s itt az öreg báró egy percre lecsúszott a díványról s fölállt -, maga nagyon megfeledkezett a múltakról.
Megint visszaült a báró, s még jobban beásta magát.
- Hogyan érti méltóságod?
S hevesebben dobogott a polgármester úr szíve.
- Az ügyet bizonyosan téves alapon...
- Nem téves alapon.
- Oly térre vitte, mely semmiképp sem egyezik meg azokkal, amiket a néhai Samu gróf családja Tarczali Tamástól várna.
Nem, nem háláról beszélek, azokat még csak öregasszonyok emlegetik, és némely koldusok gyakorolják, s rendről rendre ezeknél is kimegy a forgalomból; de igenis kötelességről, melyet megtartani sohasem volt férfiatlanság, engedjen meg, barátom, ön a mi emberünk - szabad így beszélnem -, sem magáról való megfeledkezés.
- Báró úr, én elsősorban a város tisztviselője vagyok.
- Ah, bah!
Ameddig két-három telhetetlen polgártárs mást nem indít.
- Bármit indítana, mindig első kötelességem lesz védni az igazat.
- Mert azt olyan könnyen lehet tudni: két igaz közül melyik az igazabb?
- Csalhatatlanul annak, aki nem akarja magát ámítani.
- Tegyük fel, a Májayaknak nincs igazuk...
- Nincs - válaszolt nyersen a polgármester.
- Ez a hang, barátocskám, valami egyébről győz meg engem.
- És mi lenne az, báró úr?
- Sajnálom.
Mi mágnások - nono, ne haragudjék ezért a névért, nem hangzik az oly nevetségesen -, mi mágnások, tekintetes úr, ha valakit egyszer bevettünk, és szerettünk, és a magunkénak láttunk, hát az olyat, még ha erős okunk volna is reá , nem szoktuk eldobni.
Kibútt a vánkosok közül - és mosolygott.
- Legyen biztos, kedves barátom - folytatá szelídebben -, semmi alávalóság sem forog az eszemben.
Egy kis tisztesség rongyaink mellett még mindig megmaradt birtokunkban, s ezt a tisztességet semmiféle népieskedéssel sem lehet letörölni rólunk.
Én is szegény vagyok, de nekem nincs családom, fenntarthatom büszkeségemet - a szegény Májayak, nem tagadom, rosszabbul állanak.
Rosszabbul állanak , polgármester úr...
- Nem tehetek róla.
- Azaz, ön - villogtak a vénember szemei - határozottan amellett van...
- Igen, báró úr - sietett kiegészíteni Tarczali a báró mondatát.
- Hogy az erdő Várhegyet illeti?
- Igen.
- S ha én, egy hetven esztendős ember, volt törvényszéki elnök - ön azt mondja, a német időben: hát abban -, s ha én egy fejedelmi családból eredő, szegény báró - lássa ezt se szégyenlem -, s ha én azt mondom: ön és önök tévednek, mert az az erdő a városé sohasem volt, az eredetileg a Bethleneké volt, akkor elhiheti, hogy nem akarom a tekintetes úr kárát.
- Tökéletesen hiszem - válaszolt mosolyogva a polgármester úr.
- És tehát, barátomuram?
- A báró úrnak saját - és a Májay grófok szempontjából igazuk van, vagy lehet...
- De van.
Nos?
- De nekünk is.
- És nem akar ön ettől a gondolattól elállni?
- Nem szabad.
- Hátha elvesztik a pert, mert becsületemre mondom, hogy elvesztik.
- Nem szabad.
- Mire alapítja ön ezt a nézetét?
- Legbensőbb hitemre s a jogra.
- Jó.
De elvesztik perüket, s tudja, mi fog akkor történni?
- Kérem.
Az öreg báró felkelt, megtörölte homlokát, néhányszor végigsétált a teremben, s küzdeni látszott azzal, amit utolsó argumentumul mondani akart.
- Önnek, kedves barátomuram - és a báró félig a polgármester vállára tette kicsiny, sovány, pirosasbarna kezét -, szép, kedves családja van.
Mi mindig gyönyörködtünk a mi Tarczalink emelkedésében.
Higgye el.
Ne vegye fogásnak.
- Ó, méltóztassék folytatni.
Nagyon köszönöm, báró úr.
- Önnek egy nagyon-nagyon jó, okos felesége van.
- Áldom érte az Istent.
- Talán valamennyire Samu grófot is lehetne.
Nem gondolja?
- Elösmerem, hogy boldogságomban az ő nemes szívének is sok része van.
- Csakhogy eddig mentünk.
Ne szégyellje, barátom.
Samu nem szégyellte, mikor házról házra járt, hogy az ő kedves tudósát főjegyzővé választassa Várhegyen .
Nono, hallgasson ki engemet.
Önnek itt most, úgy látom és hallom, nagyon jó helye van - igen?
- Igen, báró úr - felelé még mindig érces, határozott akcentussal a polgármester úr.
- Ezt a jó helyet, családja boldogságát, szép nevét, emelkedését ön már egy igen veszedelmes kártyára tette.
Ha nyerne, amit nem hiszek, mit kapna?
Semmit.
Mintha csak egy lovat hajtott volna be a pásztor a város lucernájából.
Az ön derék polgársága ezt éppen annyiba veszi.
- Semmi sem áll előttem abból, méltóságos uram.
- Semmi, csak az ön idealisztikus felfogása.
Samu gróf elbeszélése után tudom - úgy tetszik, így van -, önt ifjúkorában is ezért űzték el hivatalából.
- Engem, báró - bocsásson meg -, sohasem űztek el hivatalomból.
Hevesen pattant fel székéről Tarczali, s odaállt a báró elé.
- Ma, édes barátom, de csöndesedjék, ezt a tréfát a szép, dicső ideálokért nem lesz tanácsos még egyszer eljátszani.
Nem, nem.
Ha veszt, ami bizonyos, akkor népszerűsége, hivatala - tehát ez is -, de bizonyosan sok fontos dolga vesztve lesz.
- Csak öntudatom tisztasága nem.
- Ah, hagyjon fel, kedves fiam, ilyen frázisokkal!
Mikor kinevetnek valakit, mikor nyomorba süllyedt valaki, mikor a legmélyebb részvétlenséggel mellőztek valakit , ki keresi akkor, milyen annak a szegény ördögnek az öntudata?
- Lehet.
- Ez lehet, akkor az a szegény ördög sem ad már arra semmit, hogy midőn fényes öntudat volt, mert belátja, hogy nagyot tévedett; és mindenek fölött való, a kenyér, gyermekeinek ruházata, feleségének kényelme, vagy legalább biztos hajléka - hanem csomózzuk be a pert uram, s a főkérdéseket állapítsuk meg.
- Én, báró úr, tisztában vagyok mindennel.
- A múlttal is?
- Semmi múlt nem kötelezhet jogtalanságra - állott fel mereven a polgármester.
- Értem! - mosolygott a merészségen, és szánakozott az aggastyán.
Az öreg báró pár perc múlva csöndesen, nyájas köszöntés után távozott.
A polgármester úr törekedett a legnagyobb tisztelettel kísérni ki az öreg báró urat , de mivel az öregség megsértettségében talán még hajlandóbb a haragra, mint az ifjúkor, a kis, topogó aggastyán kísérőjét csak egy tekintetre se méltatta.
Odafordult azonban a szintén kísérő polgármesternéhez, sőt, a még mindig künn beszélgető leányokhoz és Aladárhoz is, mindenkinek kezét nyújtotta, s kurta botocskájával úgy tapogatódzott ki a hosszú folyosón.
Nemcsak a feleség, de a gyermekek is azonnal észrevették, hogy itt baj történt, s a báró úr távozta után aggódva néztek atyjukra.
Mire való a sorstól vagy a gondviseléstől, hogy azokat se kímélje a jövő komor sejtelmeitől, akik semminek sem okai?
Mikor apámtól egy éppen ilyen szép májusi estén, kigyúlt arccal és rekedt kiabálásokkal ment el főnöke, holott igen nyájasan köszöntött be hozzánk, s anyám a nagy budai almafa alatt sokáig, sokáig sírt, és egyet se szólt a történtekről, csak oda-odanyomta kis, sovány fájós fejét a fa vastag, kérges derekához én is, öcsém is, húgom is tudtuk, hogy Váraljára alighanem más fog jönni jegyzőnek, s mi a ház előtti patakban többet nem malmozunk, s korán érő, sárga szilvától és apró körtétől már nem mi leszünk betegek, és a ház előtti szép szőlőlugast se mi szüreteljük le.
Tarczali Eliz, mert menyasszony volt, s ő jegyesével a kert széles rózsás útján sétálgatott boldogan, nem látta az öreg báró tekintetét és összeszorított ajkait és édesatyja sápadt, kikelt arcát, s így az az árnyék, mely ma este testvéreit és jó szüleit éles szárnya hegyével megsuhintotta - őket elkerülte, de a többiek szíve megrezdült, mint az a kis madár, mely látván a veszélyt, se bokrán maradni , se onnan egy gyors suhanással szabadulni nem mer.
Gizella és Adrienne künn maradtak a folyosón.
Aladár elment, hogy egy darabig barátait elkísérje.
Gizella szorosan magához ölelte nővérét, majdnem mint az, ki egyszerre bukik ki a csónakból testvérével, hogy ott lent, lent is együtt maradjanak.
A szülők bementek az ebédlőbe.
A polgármester szótlanul foglalt helyet.
Minden oly csinos, tiszta, kényelmes, s boldogságot, megelégedést lehelt e szép hajlékban.
A tágas, egymásba folyó szobák; a nagy bronzlámpákból kisugárzó világosság, a fehér, mocsoktalan padozat, a magas ablakokat elfedő kézimunka-függönyök.
Minden bútor épségben, töretlenül a maga helyén; a díványok macskák nélkül, az asztalok alja apró kutyák raja nélkül.
Minden, minden azt hirdette itt, hogy a boldogság nem mese még ezen a világon, s hogy itt sokáig nagyon boldog emberek fognak élni.
Csillogó, fehér porcelántányérokon hideg sült, friss retek, sajt, méz.
Nagy, drága metszett üvegkorsóban víz, s egy kis aranyozott csészén néhány szivar s mellette egy öreg cseh, ki nyitott fejében hordta a gyufát.
A polgármesterné ott ült szokott helyén, s fehér szép gömbölyű kezeivel hol egyik , hol másik poharat, tányért helyezgette ide-oda.
Tarczali úr hátravetette magát a karos nádszéken, s merőn nézett maga elé a magasba, de most ott se látott mást, csak az öreg bárót.
Ennek a hangját hallotta folyvást, s ennek az argumentumaival vívódott.
Igazán nem tudom, nem jobb lenne -e ilyenkor felkelni a feleségnek, magára hagyni a küzdő apát, míg az ismeretlen, láthatatlan alakok kivonulnak a forró agyból és vergődő szívből, s a férj homlokára a hideg csurgó verejték helyett ismét visszatér a nyugalom, remegő, fakó ajkaira a mosoly?
Nem jobb lenne -e akkor állani elő a sértő oktatással, amire minden jó nő annyira kész; a feddéssel, a gyanúsítással, mely a legbensőbb részvétből származik, s az aggodalmakkal , melyeknek nincsen - ha egyszer megindultak - se vége, se hossza?
- Te megsértetted a bárót - tőré meg a csöndet a jobban félő feleség.
- Hallottad? - lobbant lángra a férj izzó tekintettel.
- Nem.
- Kérlek...
- Csak feléd sem tekintett, mikor távozott, holott a leányokat megsimogatta, s még Aladárral is kezet szorított.
- Ó, effélékre egy ravasz ember mindig kész.
- Halmossy báró mindig nagyon jóindulattal volt irántad.
- Mikor hasznomat kellett venni.
- És te nem vetted -e hasznukat akárhányszor?
- Te is? - rúgta odább székét indulatosan a férj.
- Hát mit csináljak?
Eladjam a várost?
Öljem meg a becsületemet?
Legyek háladatosságból gazember?
Hisz a báró sem akar mást!
- A báró a te hasznodat akarja, hogy ne kapj össze a főispánnal.
Mindent elmondott.
Meg akar oltalmazni egy oly pertől, mely csak minket temet el.
- Ő mondta?
Ah, a lelketlen...
- Nem lelketlen az, Tamás, aki a veszélyre figyelmeztet.
Tudod -e, hogy a múlt választáskor is egy hajszálon függött, hogy az urak meg nem buktattak?
A polgárok , a te kedves polgáraid közül a legszájasabbak, Vörös Károly, Vasas István, Siklódi , az ács, a főispán parancsára mind kimentek a mezőre, szőlőbe, s ha Béla meg nem mozdít a kereskedőkkel mindent, most Bethlehem Józsi a polgármester, a te kedves , hű Bethlehemed, a fiad, Domonkos által.
- Ágnes, de Ágnes, hát elhiszed, hogy én szántszándékkal lopok, csalok, hamisítok , sikkasztok? mert ez a te lelkes báród egy körömhegynyivel sem akar kevesebbet.
És mi alapon? mert egyszer egy becsületes öreg gróf jó volt hozzám.
Hát jó, én készséggel visszaadom a jót, de becsületemet, jellememet semmi árért is oda nem dobom.
- A báró nem kíván mást, csak hogy te ne menj Pestre.
- Azaz, adjam el a város ügyét?
- Mért ne bízhatnád ezt az utat másra?
- Mert a lelkem - édes jó Ágnes, nem engedi.
Csak addig akarok a polgármesteri széken ülni, míg városom bizalmát bírom, s váddal senki is nem illethet.
Az a per rég foly, a városnak tökéletes igaza van...
- De ha elveszted?
- Ha elveszteném is, akkor is belemegyek.
- S ha azzal fognak gyanúsítani, hogy azért vesztetted el, mert...
- Ágnes - csapott kezével az asztalra a férj.
- Mert megvesztegettek az urak: ezt a vádat még koporsódba is melléd teszik.
Élő példa előtted apám, a rendőrfőnök.
Azért függesztette fel a főispán, mert azt mondta a főispán hajdújának: "Addig nem megyek, amíg nem reggelizem, én se vagyok kutya, mondd meg az uradnak."
Az urak - mindent megtehetnek, amit akarnak - ó Tamás, most boldog ember vagy, mindenki irigyel bennünket.
Azt ne hidd, hogy a hűségedért a balpárt majd főispánná tesz valamikor...
Tudom, Szökő Gábor azzal csalogat, de aki legelőbb meg fog csalni: az ő, éppen ő lesz.
- Erre semmi gondom - utasítá el magától e képet gyöngéd kézlegyintéssel a férj -, becsület nélkül az se kellene.
- A báró azt mondja: a polgárság kész egyezségre lépni a grófokkal, s akkor jogoddal magad maradsz.
- Ebből ismerhetnéd meg a vén róka gonoszságát.
A polgárság mint egy test ragaszkodik a joghoz, és áll mellettem.
Nem félek senkitől, tisztán látom, amit látok.
Aki legyőzhetne, az nem lehetne más, mint gyávaságom.
Sorsom kezemben van , azzá teszem magamat, amivé bensőm, jellemem parancsolja.
Érintetlenül maradt minden étel az asztalon.
Egy pohár vizet ivott Tarczali úr, s szeretettel fogta kezébe a felesége forró kezét.
Egy csókkal akarta megmutatni, hogy az istenek őmellette vannak, s egy igaz öleléssel, hogy karjai képesek arra a harcra, amit egy saját sorsát megteremteni akaró férfi harcolni fog híven, tántoríthatatlanul, az utolsó csepp vérig.
V
A gyermekek, még ha nagyobbak is, főképp a gondosabban, gyöngédebben nevelt leánygyermekek, nem arra valók, hogy általok minden jelenet, mely búsan vagy vidáman a szülők közt történt - a világból örökre elzárva maradjon.
Talán, igen , én azt hiszem, a mély részvét viszi őket arra, hogy barátnéiknak a legfontosabb részleteket elbeszéljék.
Zordan, keményen nevelt gyermekek szájából ritkán kerül ki valami rejtettebb házi titok vagy terv.
A Tarczali-lányok bálványozták kemény , kurta nyakú anyjukat, és ha van ennek a szónak értelme, imádták: akkor ők imádták csöndes, hallgatag, örökké munkálkodó atyjukat, kiről még a leányok is nyilatkoztak: te Eliz, halljad csak, Gizella!
Be szép ember ez a te édesapád .
Nincs a városban, aki mindig oly tisztán öltözködjék, akinek a kezei majdnem oly fehérek volnának, mint a hófehér inge - ó, milyen ez a Tarczali bácsi!
Úgy, mert a mama is csinosgatta, mintha a jó és szép ember nem is férje, akit félteni kellene, hanem kedves, ifjabb fivére volna; és a leányok is öltöztették kedveskedve, mert anyjuktól látták.
Aladár úgy beszámolt minden tettéről, iskolai élményeiről szüleinek, mintha azok legbizodalmasabb barátai lettek volna.
Édes, zavartalan boldogság volt az, mely élet neve alatt a Tarczali-családban folyt.
El kellene az ilyen gyermeket minden más családtól rekeszteni, hogy ne beszéljenek senkivel, és el ne árulhassanak semmit.
A violaszín ülnökék nem messze laktak Tarczaliéktól, és a violaszín ülnöknek nemcsak hat növekedő leánykája élt, de anyja is, a vén Pap Józsefné néni.
Néni ? miért nevezik az ilyen vén, nyelves, töpörödött, ráncos, púderos képű asszonyt, az ilyen otkolonos, ragyás, örökké síró asszonyságot néninek?
Mikor mindenki tudja - ah, én nem teszem ki magamat a vén Papné fegyverének.
A kert kerítésén át odaintette a néni Gizellát másnap délelőtt.
És a madár nem csiripolhatta el énekét akkorig az ágon, mikor már Papné néni már mindent megtudott.
A csúf vénasszony örömében az gondolta: mindjárt átveti magát a kerítésen, feltüzeli a polgármesternét, és megerősíti szándékában a polgármestert.
Nem.
Mégis várt délutánig, akkor felvette legdrágább, szakadozott, de annál illatszeresebb dohányszín selyemköntösét, derekasan kipúderozta magát, kezét , homlokát, nyakát, azt a kékszínű göcsörtös eres nyakát, jól megnyomkodta a finom kolozsvári illatszerrel; rongyos fekete kesztyűjét felvonszolta; régi fekete csipke-fejkötőjét kopasz tarkójára illesztette - s nem is lehet tudni hogyan: ott termett Tarczaliéknál, számtalan csók után, melyekben a leánykát olvasatlanul részeltette, csakhamar módját kapta, hogyan lehessen egyedül a polgármesternével .
Hírt, minden nagy és kis dolgot ezzel kezdett, vastag fehér kendőjét addig rakosgatta majd asztalra, majd a díványra, míg a kolozsvári finom illattal be nem töltötte maga körül az egész helyiséget - azután odaborult a Tarczaliné kezeire -, és zokogva beszélé, hogy ők mily szerencsétlenek, ellenkezőképp a Tarczali-család mily roppant szerencsés, és még mily roppantabbul szerencsés fog lenni nemsokára.
- Farkasom, a drága Farkasom írja Pestről, hogy a Tarczali uramöcsémnek ott a legszebb híre van a befolyásos körökben s minisztereknél.
Arról is volt szó: lenne ő alispán, de minek lenne, mikor úgy hallatszik, hogy a párt főispánnak nézte ki .
Ó, jól tudom én azt, édes öcsémuram, hogy Tamás öcsém nem kicsiny dologban töri most a fejét.
Az erdő?
Ó, ér is az az erdő valamit, már a nagyapám idejében perelte Várhegy - ma is azért a grófok nyesik, irtják: azért megy Pestre, hogy a befolyásos körökben meghányják-vessék az ügyet; most a kedves öcsémuramat egyszer követnek válasszák, aztán főispánnak nevezzék.
Így lesz az.
S a vénasszony kifutott, hogy a leányokat sorra csókolja, azoknak szerencsét kívánjon, egyszersmind megszagolja, hogy készül -e már a kávé - s újból a díványra telepedett.
Előadta, hogy ők mily nyomorban élnek, amiben volt is igaz több mint kívánatos lett volna, s hogy milyen könnyű lenne Tamás öcsémnek, a drága aranyos Farkasomat választatni meg polgármesternek - a maga helyébe.
Tarczaliné mindent visszautasított, hogy szikráztak a haragos, fekete szemei, és komolyan felkérte a nénit, hogy hagyjon békét efféle beszédeknek, amikkel csak a Tamás ellenségeit szaporítja, s ha szereti a Tarczali-családot, ilyeneket fel se hozzon többé, és fogadjon el egy kis, jó, meleg kávét.
Papné néni ígérte, hogy elfogadja a jó, meleg kávét, de a beszédekkel, amíg él , föl nem hagy: büszke arra, hogy ő jövendölte meg legelőbb a Tamás öcsém főispánságát, s ő mondotta ki mindenütt, hogy olyan ember, mint Tarczali Tamás , nem is Várhegyre, nem is ilyen komisz fészekbe való.
Ő már rég beszéli, és nem szűnik meg folyvást beszélni.
- Ó istenem, de néni! - sikoltott fel inkább, mint kiáltott a polgármesterné , kezét összecsapva.
Papné néni látva Tarczalinénak magas elragadtatását, odavetette magát az asszony keblére, s addig szorongatta, ölelgette, csókolta, míg a szegény áldozat éppen olyan illatos szagúvá és púderossá nem lett, mint ő.
A csóknak, a hízelgésnek, hódolatnak a legjózanabb emberre is szédítő hatása van .
Tarczaliné küzdött a vénasszonnyal, többször letaszította magáról, ki akarván fejtőzni a gonosz karok öleléséből, többször kiáltotta: isten mentsen, nem akarok tudni semmi főispánságról, hallgasson néni, mindenre kérem, ami szent, férjemnek esze ágában sincs, és nem is volt soha ilyen őrültség, és ismétlem, az, aki legelőször...
- Ó, édes angyalom - minek titkolódzni én előttem, aki mindig anyai szeretettel voltam magához -, nem, ezt nem érdemlem meg.
És a vénasszony újból nyomkodta illatos kendőjével szemeit.
- Nekem Gizike beszélt el mindent, kedves öcsémasszony, hogy már a tegnapi ebéden sokat beszéltek az útról, a Pestre menetelről és a főispánságról.
Az öreg báró is bizonyosan abban járt.
Ó, mikor a bárók, grófok megindulnak - tudom én azt lelkem Farkasomtól -, hogy akkor nagyszerű dolog készül.
Isteni dolog.
De ki hitte volna mégis, hogy olyan hamar akkorát ugorjanak fölfelé.
Nem, nem, én hittem, mert láttam, hogy a nép mint imádja Tarczali öcsémet, s az urak is hogy keresik a kedvét.
Adja a jó Isten, tiszta szívemre mondom - mégis, uram teremtőm, nagy dolog: méltóságos asszony, méltóságos főispánné!
- Néni - szólt nevetve is, haragjában valamennyire enyhülve is a polgármesterné -, ne induljon meg gyermekbeszéden, nem úgy volt a szó - s elmondta röviden, hogy volt; hogy minden attól a bolond Bokrostól került ki, s az is csak úgy tréfából vetette föl a szót -, nevessen néni az egészen.
Hogy is gondolhatni, hogy az én férjem vagy én, olyan bolondságokon jártatnók az eszünket?
Nem -e élő példa előttünk a szegvárosi szegény polgármester sorsa?
Nézze, mi lett Nagy Pál bácsiból?
- Ah, ezt ne hozza fel.
Nagy Pál csak egy strázsamester volt, s a felesége nagy rokonsága után lett polgármester, s azért választották meg követnek, hogy szabaduljanak a boldogtalan tetteitől.
S hogy ő odafent a felesége ösztönzésére főispánság után szaladgált, s a miniszter, mint egy eszelőst, kinevette, s most se követ, se polgármester, se főispán, hanem egy adósságba süllyedt szánandó ember, s mind szüntelen fellép követnek, polgármesternek, s mindig kikacagják, és mélyebben merül a nyomorúságba: annak Vilma, a gőgös Sólyomvári Vilma az oka.
Itt , öcsémasszony nem az a nóta jár.
Tarczali meg a vén Nagy Pál között ég és föld a különbség.
Nem vagyok én bolond, öcsémasszony.
Papné néni fölszökött a díványról, s a legnagyobb megsértettséggel indulni készült.
De hogy ereszthették volna el így?
Leültették, addig kérlelték, ahelyett hogy kilökték volna, míg a vén rossz posztó mindent kivett a legalaposabban - egy jó, egy óvatos, egy okos asszonytól.
Ó, tehát nem az erdő, a nép szeretete, a szent jog az, ami Tarczali Tamás urat olyan élbe állította a Májay grófokkal s a főispánnal, hanem egy kis főispánság? - suttogtak néhány nap múlva itt is, ott is a város intéző köreiben.
- De hol? - ütődött meg a várhegyi főispán, mikor e borzasztó szemtelenségről a plébános úr értesítette.
- Nagyon jól van, éppen kapóra! - kacagott a főispán út dühösen, amint az hiú természetéből folyt, és a sárga, kegyes arcú pap kenetesen , amint az az erkölcsök őréhez egészen talált is.
Otthon Tarczaliéknál a Pestre utazásig nevezetes változásokon ment át a házirend.
Tarczaliné, ki eddig mindig előrelátóbb akart lenni férjénél, és a túlságos hitű Tamást mindjárt megzsémbelte hevesebb reményeiben és magasabb gondolkozásában; aki eddig örökké készen volt a példákkal, a nagyon bízó emberek szerencsétlen életéből; és kifogyhatatlan volt aggodalmaiban, hogy Tamást egyszer nagyon megcsalják; a leggyöngédebben kezére dolgozott bölcs és nemes férjének.
Belátta némely órában, mikor álmai fölragadták, hogy a férfiak dolgait egy nő mégis nem mindig helyesen tudja megítélni.
Vádolta is magát titkon, hogy sokszor méltatlanul bánt férjével.
Ó, milyen ilyenkor az a nő, ki kevély magatartását egyszerre alázatosra változtatja; aki ahelyett hogy tanácsokat osztogatna, várja a rendelkezéseket ; ahelyett hogy haladna okosan régi útján, szilárd léptekkel, irányt adva a gyöngébbnek, s egy erős, durva karrántással fölemelve az elesettet vagy gyáván , kurta látással ingadozót, maga kezd szerényen tántorogni, kapaszkodni az erősebbe , s mint a vak, bizton, nyugodtan követi azt, akibe fogódzott!
A polgármester úr látva neje hallgatag elmélázását - de mely igazi, jó anya ne is mélázott volna el ily körülmények után -, többször aggódva kérdé:
- Ágnes, te rosszul vagy, és nem mondod - Ágnes!
- Én? - s hevesen, forrón szökött a jó nő férje karjaiba, mint az ifjú esztendőkben, mikor a gyerekektől ilyesmit nem kellett még restellnie.
A papának a legkedvencebb ételei kerültek az asztalra, legtöbbnyire azok , amelyeket a doktorok egypár veszélyes szédülés után szépen leszedegettek a napirendről, mineműek: a nagyon finom, friss, sertéssült; a kövér, felette fűszeresen készített gulyásos leves, erősen paprikázva; a pompás töltelékes káposzta, erdélyiesen, friss szalonnaszeletekkel, bőven, gazdagon ellátva azzal , ami fűszerszám és zsír; este kövér rostélyos, akár fok- akár vöröshagymával; finom pörköltek, úgy előállítva, hogy a legelső magyar ember is örömmel ülne mellé egy derekas vadászat után.
És borok is.
Ó és új, a felséges borszéki vízzel, melytől a haldokló is megépül, csak a vérmes embert találja a hirtelen odaszökött guta .
Délelőtt, hosszas ülések után, ebéd előtt Boros úrékkal s a jó barátokkal egy kis hatalmas szilvórium.
Ebéd után, mint mikor még semmitől se kellett reszketni a jó hitvestársnak - jó kis feketekávé a folyosón a fák alatt vagy a kertben a filagóriában.
Pár pohár sör néha délután - hiszen az egész város úri közönsége issza kúra gyanánt.
Ó, egyék szegény Tamásom is.
Tamásom eleinte - mint urunk a megváltó, a híres pusztai böjtölésnél - hevesen visszautasította a kedvezményeket; később úgy véletlenül, hogy éppen meg ne sértse a figyelmes feleséget -, egy-egy pohárral szóba állott; majd, azt hivén , hogy ezek is titkos orvosi rendeletből történnek, emberségesen hozzálátott mindenhez.
S hízott hatalmasan.
A jó barátok igen derült képpel fogadták a régóta várt kellemes új rendet.
Bor megnyitja a nyelveket, de hányszor hízelgésekre, alacsony ámításokra.
Bokros úr most kezdte élni igazán világát.
Telhetetlen is lett a magasztalásokban, s a Tamás ellenfelei ócsárlásában.
Számos, még eddig elrejtett, szép tulajdonai kerültek elő a polgármester úrnak.
A violaszín ülnök mindenre mosolyogott, ivott , szítta a nagy feneketlen mélységű pipáját, és kifejezései szerént bevezette legszebb pohárköszöntőit.
Mihály, Bethlehem Józsi, Czérna Pál a főjegyző örökös orrfintorgatásaival, melyek azt mutatták, hogyha ő beszélni akarna, százszor különb dolgokat tudna mondani, hanem sohasem szólt, csak készült, köhögött és ivott; a polgárok vezére István bácsi, az ács, a pléhes, a kőmíves, a vámos - a pesti út örve alatt többször megjelentek szeretve tisztelt pártfőnöküknél.
Ők mind tudták már a polgármester titkos célját, nem is állottak útjába, sőt alig várták, hogy valami véletlen új választásokra nyisson tért.
Egymás közt ki is osztották már a posztokat.
Ó, a legigazságosabban.
A főispán úr tábora meg ezalatt az ellenaknákat ásogatta serényen.
És kérdem: ezekkel szemközt a polgármester úr mit tett?
A legszorgalmasabban végezte napi teendőit, kétszeresen dolgozott, hogy mire a deputációnak indulnia kell, minden fontosabb ügy le legyen jártatva.
Amit csak lehetett, maga végezett.
Nem akarta, hogy helyettese, valamelyik tanácsos restanciákkal vesződjék.
Órákon keresztül tanulmányozta a pert, kérdezte az okmányokat, keresgette a kiegészítő iratokat, konferált a fogasabb ügyvédekkel , mivel a rendes tisztiügyészt nem tartotta megbízható embernek.
Így, így, sisakosan, fegyveresen - készen a leghevesebb harcra, várta az indulás óráját.
De hát a körülötte készülő vermeket nem vette észre?
Nem.
Mert senkit sem akart megcsalni, és mert bízott az ügy tisztaságában.
Nem vette észre a rendőrfőnök gúnyos mosolyát, mikor Domonkos a per felkerülésekor szemüvegén keresztül barátai felé megvetőleg kacsingatott; Pap Józsi ülnök malíciáit, mikor a nép jogainak védelme került szóba?
Az ellenzék élénk sürgését-forgását a főispán háza körül?
Nem.
Miért nem?
Mert a becsületes, tiszta szívű ember úgy van teremtve, hogy az csak a maga dolgait nézze, és rejtett vermek és tőrök után ne szaglásszon.
És felesége, okos , jó felesége elvesztette eddigi óvatosságát?
Belement egy vénasszony hálójába?
Nem tudott átlátni egy rongyos szitán?
Belement a hálóba?
Belement, nem ment: egy jó anya százszor jobban szereti családját, és örvend minden szerencsének, amit az Isten ad, semhogy hálátlan szívvel elforduljon e gyötrelmes földi élet kínálkozó ajándékaitól.
Semmi sem történik isteni akarat nélkül!
Ezt tudnia kell.
Sokan tudják is.
A jók, a tiszták, e szép ponton mindig örömmel nyugosznak meg.
Mindenek szépen, boldogan folytak a Tarczali-családban, és haladtak a felséges cél felé: csak egyetlen tétel okozott némi zavart a mama szívében.
Tarczaliné sokszor bizonyos önváddal nézett Eliz leányára.
Mit is akarnak ők e szegény teremtéssel ?
Meggondolták-é jól, hogy az a leány szereti -e azt a kereskedőt?
Nem is szép ember , és mégis, mintha igen sokat tartana magára - vas- és fűszerkereskedő létére ?
Hányszor korholja Aladárt, hogy az mit olvas mindig regényeket, s mit fut örökké a színházba?
Egy anya nem tudja azt eltűrni, hogy fiát megszégyenítsék.
A leányokkal is sokat vesződik; csúfolja fehér kezeiket, holott a hófehér kéz egy leánynak mindig a legfőbb ékessége.
Ne olvassanak annyit, szegény leányoknak nem a sok olvasás való.
Ő tudja, hogy másképp fogja szoktatni Elizt.
Másképp?
És ugyan hogy? - az én leányomat.
Elszomorodott a jó anya e fenyegetésekre, de csak mostanában, mert régebben semmit se vett észre mást, mint: hogy Béla egy egész szorgalmas ember, tiszta életű, egy krajcár adóssága nincs, sőt, vett ám egy szép kőházat a főutcán, s a legcsinosabb és tartósabb bútorokat hozatta Bécsből és Brassóból felesége számára.
Még zongorát is vett, hogy Eliz azt a keveset, amit tud, el ne felejtse.
Akkor csúf se volt, és nyers se volt, és elbizakodott se volt: most kezd kiállhatatlanná lenni.
Mintha Istentől kapta volna a jó anya az intést, mert kitől is kaphatta volna mástól egy anya?
Elhatározta, hogy Tamással alaposabban meg fogja beszélni ezt az elhamarkodottnak gondolt szövetséget.
Jól ki kell kérdeznie a leányt, nem szabad, hogy szerencsétlenné tegyék , odavessék, mint egy mostohát, holmi durva, közönséges embernek.
Miért sietni?
Várt leány mindig várat nyer, és ma már nem is ritka, hogy egy tisztességes leány harminc-harmincöt éves korában vegye fel a szép nászfátyolt.
( Ő ugyan - amint bevallá - igen jókor ment férjhez, de akkor az volt divatban.)
Külön is vette Elizt.
Eliz egy öreg varróleánnyal kelengyéjét készítette a filagóriában.
Dalolt, hogy vidám dala szinte metszette a jó szülő szívét.
Egy műveletlen embernek - tusakodék lelkében - készítselek én tégedet, aki majd úgy bánik veled, mint egy csizmadialeánnyal!
S itt tűnt fel először határozott alakban anyai szemei előtt az a fényes úrikör , mely a főispánok termeit szokta betölteni.
Nem, nem hitte ő még, hogy ez a valami közel volna, de a szív mélyébe lopakodott képet többé a tíz körmével se bírta volna kikaparni.
Napról napra nőtt előtte fénye, kiváltak fényes, ragyogó tulajdonai, akikkel annyiak fölött tündöklik, és semmi lehetetlent se talált abban, hogy valaki egyszer igazán elnyerje az irigy emberek között méltó jutalmát.
Tarczaliné intett leányának, hogy jöjjön.
A leány nevetve, dalolva szökött anyja felé - kezében a nagy csomó finom vászonnal.
- Tedd le azt a vánkoscihát, Eliz - ráérsz.
Eliz nem tette le, ő tudta, hogy a menyegző néhány hét, s mennyi még a munka .
Gizelláék is mind azt dolgozzák most a Hegyesi-nővérekkel.
Egy kis szőlőlugasban gyöngéd szeretettel és sajnálkozással ölelte át az anya leányát.
- Eliz, légy őszinte anyád előtt, még van időd - szereted -e Bélát?
- Én, anyám...
- Nos?
Semmitől se félj, anyád vagyok.
Lelkemre nem venném, hogy erőltettem valamelyik leányomat.
Engem sem erőltettek drága szüleim.
- Hiszen - pirult el belső, édes hévvel az igénytelen arcú leányka...
- Te azt gondolod, hogy ennek okvetlen meg kell lennie.
Ó, várhatunk.
Még tizennyolc éves alig vagy, holott a méltóságos Gábor-leányok a harminc felé közelednek, és még sem sietnek.
Nem, édes leányom, mi téged nem akarunk kidobni a házból.
- Sohasem is gondoltam arra.
S hullottak a leány könnyei.
Az anya áldotta a sorsot, az isteni gondviselést, hogy bátor fellépte által egy szerencsétlen házasságnak vágta be útját.
S könnyek közt ölelte meg a szegény gyermeket.
Simogatta, kényeztette és bátorította, hogy legyen őszinte, mondjon el mindent, mert mind ő, mind atyja jó néven fogja ezt venni.
- Nos, tehát, édes Elizem, nyilatkozzál.
- Én szeretem Bélát.
- De Eliz - húzódott félrébb az anya félénk leányától -, igazat szólj.
- Isten úgy legyen velem, és úgy áldjon meg, amily igazán szeretem.
- Jó, jó - mormogá az édesanya, a nem várt eredményt latolgatva -, szíved szerént cselekedjél.
De gondold is meg jól.
A boldog leány átölelte anyját, és édes sikollyal szökött fel, mikor látta, hogy Béla - úgy-ahogy a boltot néhány percre segédjére hagyta - felé közeledik.
Semmi dísz nem volt a magas, kissé meghajlott termetű ifjú emberen, csak egy kis virágbokréta durva, vereses kezében, s egy mosoly vékony keskeny ajakán, s apró fekete szemeiben az a tűz, mely reszketett, mint izzó napon a nyári napfény.
Tisztelettel, de minden hajlongás és hamis, alázatos kézcsók nélkül lépett a kereskedő leendő anyósa elé; átadta jegyesének a virágot, s odaült a kis padra, és kérte a nőket, hogy folytassák az édes beszélgetést, és hogy hallhassa ő is.
Ezalatt megfogta a kereskedő a leányka puha, sárgásfehér kezét, és ha nyugodott valaha női kéz szerető férfi kézben, a Tarczali Eliz forró kezecskéje így pihent abban a kézben, mely pár perccel előbb, meglehet, durva súlyos vasdarabokat tett ide-oda vevői számára.
Nemsokára a gondos édesanya eltűnt, s az ifjak szíve egyszerre reszketett , dobogott.
De mégis egy főispán-kisasszony szíve egy - egy...
Ah, talán...
VI
A vastag, durva posztóból készült se német, se magyar szabású formátlan kurta kabát, a nagy, hosszú szárú csizma, a csutora módjára erősen a fogra szorított , hevesen füstölgő szivar; a lassú, peckes, kifeszített járás, a soroksári utca lakói előtt hibátlanul bebizonyította, hogy az a két köpcös uraság, kiket közbül egy keszeg, magas, borotvált arcú, bajsz- és szakálltalan úriember ölelget , divatos őszi, pesti öltözetben, fején magas tetejű kalappal, orrán pápaszemmel , akármennyire óhajtaná is, hogy idevalónak nézzék: falusi ember, falusi ember.
Nem éppen falusi, mert várhegyi ember, erdélyi hazafi: Vörös Károly úr, a vendéglős, aki a vidéki papok és kurta nemesek kebli barátja, a maga módjához képest művelt férfiú; a másik - a bizony a derék céhmester, István bácsi.
És az , ki őket oly barátságos, testvéri szeretettel ölelgeti: Pardi János úr, a pesti Magyar Nemzeti Színháznak most csak kóristája, de régentén híres, vidéki népszínműénekes, nagy borgyőző, és mindenütt a jobb polgároknak és diákoknak te-tu barátja, a magyar nyelv apostola, a műveltség terjesztője.
Vagy regényíróink szerént: nemzeti napszámos.
Talán ez a legtalálóbb cím, mert csakugyan mindig a nemzet nótáit énekelte, és ha szomorú volt is - vígan, és ha víg volt is: szomorúan, amint ez illik is egy oly egyénhez, ki fölött fizetés dolgában a favágó sokszor valódi nagy úr.
Most is, íme - mintha egy gyönyörű nótán törné a ritka, őszes hajjal borított fejét -, a sok éneklésből állandóan fityegő ajkain jóízű mosoly játszik; - nagy , csutkás, vörös torka - mintha itt is próbát tartana az eljövendőkhez - szorgalmasan izeg-mozog.
Az egész ember munka, elevenség, jókedv, holott ilyen sovány lábszárak és csontváz-szerű karok mellett, ha még a nagy, kifeszülő arccsontokat is idevesszük és a görbe, merev csontujjakat: alig hinné a minden csekélység miatt kétségbeeső falusi ember, hogy létezhetik a szívben igazi vidámság.
Milyen jótékony hatása lehet itt Pesten a levegőnek -e vagy a fénynek az emberi szervezetre.
Tisztán lehet látni, hogy Pardi úr elégedett, vidám.
- Azért -e, hogy vacsorálni mennek, vagy még inkább, hogy ezúttal vezérszerepet vitt.
A várhegyiek meg nem állhatják, hogy minden nyitott kávémérésbe - ahol annyi az élvező nő - be ne tekintsenek, hogyne?
Hiszen apák talán ők is, családos , gyermekes apák.
- Ahol ni, István bátyám, nézze milyen kapitális egy fehérnép az ott, mint nálunk a Fapipásné - köp egyet a peckes Vörös Károly a tímár céhmester felé.
István bácsi megtörli nevető, vastag, sátoros bajuszát, mint mikor egy igazi pohár fáin bort ivott, amilyet már régen nem.
- És mennyi szép szöszke leány - aki lölke!
- Látni fogunk még szebbeket is - unszolá a várhegyieket Pardi úr a haladásra.
- Hol? - kérdé a komoly István bácsi, táguló szívvel.
- A "Szép világ " -ban, ahol vacsorázni fogunk.
- Állj meg, bruder - kiáltja Vörös úr -, nekem meghagyta az asszony meg a Juliskám meg az Anikóm, hogy olyan helyre menjünk, ahol írók lesznek.
- Meg cigányok - vágta reá István bácsi.
- Cigányokat akarok.
- Hagyjátok el most, odamenjünk, ahol pompás ételek vannak meg igazi, jó borok - cirógatá rábeszélő mosollyal Pardi úr társait.
- Eh - eleget eszünk, iszunk otthon - halljak én most híres cigányt.
- Én meg lássam azt a sok híres írót.
Mind arról foly most nálunk a beszéd, hogy jönnek le Erdélybe is, seregestől.
- Cigányt, cigányt, öcsém.
Ezt teszem én első helyre - követelte jogát a céhmester úr.
- Minden vidéki embernek ez a bogara, hogy cigány meg író.
- Hát nincs otthon elég cigány? meg jobb?
Én részemről, pajtások, mindig édesebben mulattam a vásárhelyi meg a tordai meg deési, meg dévai cigányok gyönyörű nótáin , mint ezeknek az Európás, Hungáriás, Angol királynés svindlereknek a cikornyás mismásain.
- Nem, nem, János öcsém, nem jól beszélsz.
Ezek a nagy cigányok a királyné őfelsége előtt meg a hercegek előtt is muzsikáltak.
- Jó - szállott alább hangjával Pardi úr, a pesti magyar színház ismert tagja -, nem bánom, a cigányt én is becsülöm, mert mikor egész világon a cigányok dicsőítése foly, hát ettől a divattól a magyar színész se maradhat el.
A cigányt én is pártfogolom, de mit akarnak maguk az íróval?
Pardi úr egy percre letette vidámságát, mint a kóristaruhát és álhajat, és azon volt, hogy hatalmasan leszólja-szapulja érdeme szerint ezt a mostani hangversenyes íróhadat, amelyik elveszi deklamálásával a jóravaló színész kenyerét, dicsőségét , és amelyik a szegényebb színészemberrel még csak kezet se akar szorítani, azonban mivel látta, hogy ezeknek itt most nem színész kell, mint a boldogabb világban , hanem író meg cigány, s mivel tudta, hogy őneki mint nemzeti napszámosnak a mások kedvének keresése a főhivatása, hát meghajlott a többség előtt, s fordított egyet kedvetlenségén, mint a parancsolt szerepen, s megint fölvette a vidámság, kedves derültség álarcát.
- Nagyon helyes, pajtás, megyünk, be fogom mutatni az új Vörösmartyakat, Jósika Miklósokat, Petőfieket, Aranyokat és Tompákat.
- Tyűh, teringette! - szítta fogait Vörös Károly - hát ilyen sokan vannak?
Anikóm mind ismeri a verseiket, temérdek verset ismer, de mintha nem ezek az urak volnának azok mégis.
No, csak megismerkedjünk velök.
Én még egyet se láttam.
- No, csak cigányt előbb nekem - dünnyögé István bácsi -, mert nekem nóta kell.
- Lesz, pajtás, író is, cigány is - nevetett a vidám kórista, forgó szemekkel , melyekben harag és megvetés égett.
- Egykor én is író voltam.
- Micsoda? - csapott Vörös úr a Pardi csontos vállaira.
- Író?
Miféle író?
Aztán nem is mondanád.
- Hát a Két árvát én írtam.
- Mi az?
- Egy jeles népszínmű, de eltrafikáltam egy királyi táblai bírónak, aki most a maga neve alatt nagy furoréval adatja vidéken, ahol a kedvéért a kisebb bírák meg ügyvédek nagy tapsokat eszközölnek, hogy pereik idefönn jobban menjenek.
És igen vidáman nevetett a kórista, hogy folytak a könnyei.
Természetesen a várhegyi atyafiak is nevettek, ha nem is éppen olyan jókedvvel.
- Aztán mért tetted te azt, hogy a magad nevét, mint valamely csaposlegény, a gazda nevébe olvasztottad - egy világért nem tettem volna.
- Az úgy van, Károly.
Sokat lehetne erről beszélni, de minek?
Itt az ember valami nagyobb ördögnek vagy sógora legyen, vagy veje, különben míg a világ mind írhat , de felőle ugyan a hír egy betűcskét se fütyül.
Hanem ahol a "Szép világ "...
És őszinte derültség terjedt el a kórista úr sovány, színtelen arcán.
Tündöklött a sok lámpa; szólt egy alkóv forma sarokban a zene, és rettentő élénk zaj, zsibongás töltötte be a tágas, világos termeket.
Három-négy terem egyfolytában, apró asztalkák drága metszett poharakkal, csillogó késekkel , villákkal és fehérségtől ragyogó tányérokkal.
A füstös, piszkos, törpe szobákhoz, vörös borral, étellel leöntött olcsó abroszokhoz, vékony, zöldes poharakhoz, tarka, töredezett tányérokhoz és nagy karaj barna kenyerekhez szokott várhegyi embereink kellemetes nézelődésekbe merültek.
Szívüket átjárta a tisztaság, és élénk hangulatba hozta a zene és nevetésbe csapó társalgás.
- Ezek a cigányok is tán - suttogá István bácsi Pardi öcsénk fülébe, örömtől villogó tekintettel - voltanak ottan?
Mi, János öcsém?
- Ezek is, mások is.
Hein úr, étlapokat, borokat, érmellékieket, szomorodniakat , somlyaiakat, badacsonyiakat, egrieket...
- Te, elég lesz! - löké meg Vörös úr a nemzeti napszámos urat -, előbb egyet a jóból.
Azután rámegyünk a többiekre is, ha jön az öregünk, mert a város fizet, a polgármesternél a tárca.
Hamar észrevették a pincérek, még előbb a cigányok, hogy itt ma lehet egy kis emberséges világ.
A közönség is, mely az első termekben - mivel az idő hét-nyolc óra körül járt - nem volt még valami nagy számmal, elismerő mosolyokkal fordult a jövevények felé, és készítette magát a mulatsághoz.
Vörös úr, mintha saját kocsmájában lett volna, kiegyenesítette derekát, magasra emelte fejét, és bizodalmasan pödörgette ritkás, vernyeges bajuszát.
Megszagolta a poharakat - semmi baj; töltött, nyelvére vett egy kis egrit - semmi baj ; megtapogatta a finom fehér kenyeret.
Mi az - mondá -, ebben tán víz is van, hogy olyan puha.
Hm!
A mi fekete kenyerünket nem adnám ilyen kovászért.
De ezt a kovászt, addig is, míg megérkeztek a sültek - hogy falta, tömte, minő kéjjel és elismeréssel a nemzeti napszámos úr.
Hogy, de hogy!
Megszorongatta hol egyik, hol a másik bámuló társa vastag, meleg kezét; vigyorgott rájuk, mert nem volt az mosoly, melyet a nagy falatok szegletessé tettek; ivott egyet, kettőt, hármat, csak úgy, mintha csupán kóstolásképp.
És kidagadtak a fénylő, veres homlokon a nagy erek.
- István bácsi, ugye, látott maga engemet Várhegyen a Zsiga cigányban.
- Láttam.
- Ha még egyszer ott adhatnám, leverném a világ minden Zsigáját.
Egy cseppet mért nem isznak, bor ám ez?
Hein úr nem misztifikáns.
S ő ivott, s mikor kiitta a poharat, magasra tartotta, hogy nézze, milyen kedves látvány egy jól kiürített pohár.
Vagy isten tudná, mit nézett szegény nemzeti napszámos.
- Te, Károly, ugye, láttál engemet Bánk bánban?
- Láttalak, János, hogy ne láttalak volna, Tiborcot adtad.
- De Peturt is.
És egy kissé kijjebb mozdította székét.
- Te, halljátok csak, innen mondok belőle pár sort, akkor is hogy mondtam, de hogy játsznám most:
...Görög, gubás, bojer, olasz, Német, zsidó nekem mihelyst fejét A korona díszesíti mindegy az; Mert szent előttem a királyom, és az A s s z o n y t becsülöm - ah, de mégis annak Én e n g e d e l m e s k e d n i nem tudok ...
Akkor, kedves pajtások, csakugyan olyan legény is voltam, nem tűrtem semmi bilincset, ma ennél, holnap annál zendítettem meg szívem hárfáját, és nem ösmertem mást, csak hódolatot.
Ah, de elhaladtak az aranyos, szép napok - most én is némileg - némileg, de nem bánom, igában görnyedek.
A vénség parancsolta, hogy rakjam le pajzsomat, vértemet, sisakomat egy áldott hölgy előtt.
Teréz, higgyétek meg, jó nő.
Nevetnem kell sokszor, az a vén asszony hogy őriz.
Hanem ha még egyszer falura mehetnék, a szép Erdélybe, ez isteni, bérces kis hazába, s e koldus, nyomorult Pestet elhagyhatnám bíboros éhezőivel, bársonyos uzsorásaival , lelketlen vendéglőseivel és zsarnok direktoraival: hát megmutatnám, ki Pardi János.
Az első Lear.
Te, láttatok engemet Learban?
Nem , nem, Deésen játszottam Leart vagy tán Déván vagy valahol - lám, mióta itt lakom , könnyen felejtek.
A rossz víz teszi, egész Léthe vize.
Ah, micsoda bor - hát még az erdélyiek.
- Halljunk egy jó nótát - mormogá István bácsi -, szólanál annak a cigánynak.
- Hagyjuk a cigányát, beszélgessünk most magunk.
Éljen a szent barátság.
- Te, Károly, él -e még Várhegyen az a szép kis varróleány, a Völgyi Anikó, a Csillag utcában?
Az volt ám a leány, micsoda szemek - hajh! -, s egyet füttyentett, hogy a zajra a szomszéd termekből kitekingettek a kíváncsiabbak.
- Akkor kövér voltam, féltem, hogy szerelmeseket nem adhatok, most - és megrázta elcsigázott, sovány derekát - a legsugárabb hercegeket játszhatnám, csakhogy elszedegették tőlem!
- Hát itt miket játszol? - kérdé hegyesen, némi tréfával és gúnnyal Vörös Károly.
- Elmegyek innét én is, nem hagyom, hogy tehetségeim végképp elhervadjanak.
Egy kis jó levegő Várhegy halmain, a Szamos völgyén, egészséges étel, tiszta ital , nemes erdélyi bor, elismerés, méltánylás köztetek, a régi pajtások között - megállj Pest, megállj, báró, visszahívnátok még!
De vesszetek akkor az irigységetekkel.
Mi?
Ugye lelkem, jó István bácsi, szerencse, hogy még Pesten kaptak?
Nem, Pardi János nem az, aki a barátságról valaha megfeledkeznék.
Oszlopot a barátságnak, égig nyúló oszlopot.
Fölkelt, egész magasságában kinyújtózkodott, s egy telt poharat oly magasra emelt , hogy ilyen hosszú oszloppal akármely jobb színészünk is bátran megelégedhetnék.
Egy kis kopott, fekete emberke mosolygott az asztalnál, és csóválta nagy, nyílt homlokú fejét.
- János, János, dicső egy fiú vagy, becsülöm humorodat.
- Pajtás, Laci pajtás - jer, hadd öleljelek meg.
És Pardi János kikászolódott az asztal mellől, lehajolt a kis emberkéhez , átölelte, s azontúl hatalmasan összecsókolta.
- Ülj le mellénk, Laci!
Hámossy László - mutatá be társainak a kis emberkét; - a Trombita szerkesztője, A nép főmunkatársa - bukott ügyvéd.
- S éppen most adom a hétszázadik párizsi regényt, egyes-egyedül én adom a hetven kötetes Gazdag özvegyet.
Mi egyes-egyedül francia regényeket közlünk.
Magyar nincs - tette hozzá megvetőleg.
- Fordítmányaink közül nem egy jeles akadémikusok tollából vagy felesége vagy nővére vagy testvére kezéből kerül ki, de nagy költői és akadémiai, sőt , miniszteri hivatalnok, vezérfiú neve alatt.
Ah, erre sokat adok.
Géza - fordult egy lombos, szőke hajú, csupa inggallér és mandzsetta legénykéhez -, néhány szép felhívást átadhatnánk - de kérem becses neveiket.
Hogyan, te János, oly udvariatlan vagy, be sem mutatod nekünk tisztelt hazafitársainkat.
- Vörös Károly...
- Városi képviselő - emelkedett fel hetykén Vörös úr -, Konzisztor, építészeti- , malomfelügyelő, kövezetvámi-, sör- és borfogyasztó egyleti, takarékpénztári , igazolóbizottsági és erdővizsgálási rendes tag...
- Hajnal István úr...
- Én is minden vagyok - mormogá a céhmester úr, föltartva telt poharát, hogy koccintson.
A három író összenézett, s mint aki biztosan öreg vad nyomán van: mosolygott és kezeit dörzsölte.
- De hát töltsük azokat a poharakat - kiáltott Pardi úr, kinek éppen nem tetszett a sok beszéd, és oda is súgott István bácsinak, hogy ugye megmondtam, ne jöjjünk ez irodalmi útonállók közé - igyunk, barátaim, a pohár...
És egy bordalba fogott kemény bariton hangjával.
Égy öreg, rezes orrú, kopasz, vastag úr kapaszkodott István bácsi széles, kövér vállaiba, hogy azalatt, míg Hámossy azt a hetyke falusi parasztot szorongatja, ő a kultúrharcot egy más oldalról indítja meg.
- Tetszik -e ismerni uraságodnak - kérdé a rezes orrú irodalmár - az újabb nemzeti arcképcsarnokot, mely gyermeklapunk ingyenes melléklete?
Ah, ez nagyszerű.
Száz király és hős arcképe és életrajza egy-egy füzet, bámulatos olcsó és ami több: a legjobb írók írják a becses szöveget - csak húsz krajcár.
Ennek nem szabad hiányozni egy magyar szalonból és műhelyből sem.
Igen kérem kedves uraságodat , kegyeskedjék felkarolni.
Igazán nemzeti missziót teljesít.
- Kérem, kedves bátyám - ölelé át a másik oldalról István bácsit, egy csinos, kis , szőke ifjonc, arasztos nyakkal és arany-óraláncán millió fityegőkkel -, kedves urambátyám rettentően hasonlít Puha Pálhoz, a nagy íróhoz.
Nem rokonok?
Az is Erdélyből való.
- Tudná az Isten, uram, az erdélyiek mind atyafiak.
- No, akkor ezt az előfizetési felhívást az összes költeményeimre, mely arcképemmel fog megjelenni, haza kell, hogy vigye.
Hollandi rajz, iniciálékkal , emblémákkal, csakis húsz-harminc díszpéldány, barátaim számára, de bátyámnak okvetlen juttatni fogok.
És éppen csókolódtak, mikor benyitott a vendéglőbe Czilley Béla, a várhegyi deputátus, és a várhegyieket felpakolta, hogy az összbizottsághoz a Hungáriába vigye.
Halmossy kulturális szövetkezete hirtelen kiürítette a tele üvegeket, és éppoly hirtelen megtömte a deputátus urak zsebeit előfizetési temérdek rajzú felhívásokkal.
- Hadd el, pajtás - kiáltott nevetve Pardi úr, zsebeiből szorongatva a kék, zöld és sárga felhívásokat -, hiszen tán engem nem akartok...
Nem mondta, csak röhögte a többit.
De István bácsi és Vörös úr derekasan kibéleltettek.
Csak úgy duzzadt külső, belső zsebök.
Még a mellényzsebök is el volt látva.
Mikor egy pesti bérkocsiba négyen szorulnak, akkor nem lehet csodálkozni, hogy a társalgás gyöngén haladhat.
Ennek lehet tulajdonítani, hogy Vörös úrék nem beszélhették el társuknak pompás élményeiket a régi Kazinczyak, Berzsenyiek és Kölcseyek utódaival.
- Most már aztán azt mondom - hörgé nagy tüdejével haragosan István bácsi, amint a kocsiból ketten-hárman kihúzták-vonták -, cigányt, cigányt, még eddig egy jó nótát se hallottam, s vagy tizenöt forintom oda!
Pardi úr óvatosan betekintett a fényes étterembe, s hogy látta, minő társaság van ott, szerényen hátra vonult.
- No hát, János öcsém? nu? - nógatá István bácsi.
- Te gyere, te nem vagy író.
- Nem.
Azok ott - mutatott egy csomó úrra -, mind tudós.
István bácsit, igazán mint a halálraítéltet, úgy vezették a fényes táblához.
Ott zongora egy magaslaton, ott hegedű egy asztalkán, cimbalom, ott szép asszony , leány, uraságok.
Olyat valóban nem látva még soha.
Itt a polgármester úr volt körülvéve, és még hogyan?
Mellette egy gyönyörű, fekete szemű, szép, barna asszony, és még oly közel hozzá , hogy az ember megesküdött volna reá, hogy ez a pompás fehérnép éppen a felesége.
A fekete, fürtös haja szinte érte a polgármester úr orcáját.
Amott más fiatal nők , szépek, vidámak, hogy áradt a szó piros, mosolygó ajkaikról.
Vörös uraméknak itt már senkit se mutattak be, csak őket mutogatták az úribb deputátusok.
Két fiatal, hosszú, vállig érő hajú úr leült a zongorához.
István bácsi oda-oda döfött Vörös öcsémhez, hogy te, most mindjárt darabokra rontják azt a szerszámot .
Ők természetesen nem tudták, hogy ez koncert és a darab wagneri zene, melyben hallatszik a lovak patkóinak borzasztó csattogása és az üllő rettenetes csörömpölése, és hogy zúg a vihar oly iszonytatón, hogy félni lehet a ház összeomlásától.
Tapsoltak, dörömböltek, hogy némelyek a székekhez folyamodtak.
Majd egy szép leányka szavalt, hogy könnyek jöttek a Vörös úrék szemeibe; egy öreges nő cimbalmozott.
Hegedültek is, aztán táncra kerekedtek, de őket - holott Vörös úr erősen illegette a magyar nadrágos lábait - senki se kérte, hogy no , uraim, táncoljanak.
Hanem a polgármester úr azzal a szép barnával rakta ugyancsak.
Bezzeg, ha látta volna a polgármesterné asszonyság!
Hajnalhasadtán, bizony jó virradatkor oszlott el a gyülekezet.
István bácsiék egészen kijózanodtak, és a polgármester úr megmámorosodott.
Kiabáltak az urak a polgármesternek kézintésekkel és csókokkal:
- Tehát a tavaszon Várhegyre.
Au revoir!
VII
Mint a robogó villám; oly hatalmasan, s mint egy sokat ígérő lakodalmi menet; oly vidáman vágtatott kifelé a királyi várhoz hasonló tornyos, zászlós, oszlopos , üvegcsarnokos vasúti pályapalotához a várhegyi deputáció egy nagy csomó előkelő művész és művésznő fényes, olimpuszi, dicső társaságában.
Czilley Béla görbe hátával, törött fogaival, szemcsíptetőjével és trombitaharsogású, követelő hangjával és zsebében egy sereg baráti emlékfotografiával, a legjelesebb fővárosi írók név- és baráti aláírásával - büszke volt szerkesztői érdemeire.
Egy vidéki lap rendkívül sokat tehet; barátságát nemegyszer még a miniszterek is keresik talán.
Czilley Béla csakugyan beszélt a miniszterrel, s a miniszter úr kérdezte: kérem , milyen idő van most Várhegyen?
Ó, Czilley úr elértette, mit kell az idő alatt gondolni, és a tőle telhető legszemtelenebb módon válaszolá - biztatólag: - Kegyelmes uram, nagyon szép idő!
Czilley Béla úr éppen egy szép nőcskével sétál a hosszú, üveges csarnokban, míg vele szemközt Tarczali urat vezetgeti egy igen előkelő, vén szerkesztő, olyan kürtőkalappal, amilyen csak a legmagasabbra törekvő embernek szokott lenni.
Szép kalap.
Az örmény doktort is sétáltatják és Vörös uramat is, sőt István bácsit is vagy néhányan a Párizs Egylet tagjai közül.
Imhol az a sovány úrhölgy is ott lebeg, aki cimbalmozott, és kezei úgy járnak , mintha most is egy hálás közönségnek cimbalmozna szakadatlanul.
- Édes Béla, lássa most én valamelyik jó vidéki városba akarok menni vendégszerepekre.
Pompás, új szerepeim vannak Sardou-tól, Dumas-tól, Feuillet-től , egyet Csikytől is felvettem.
Talán bemutathatnám ezeket maguknak?
S a művésznő oly édesen szorítja meg a hatalmas vidéki szerkesztő karját, hogy az nem teheti, hogy még jobban vissza ne szorítsa.
- Csinálhatna addig maga nekem egy kis reklámot.
Igen, édes Béla?
Maga eljárja addig a vidéki mágnásokat, nemeseket, s a városban bérleteket eszközöl.
Adhatná életrajzomat - vegye át a Tündérből.
Tehet még hozzá egy-két csinos frázist.
Csak háromszor fogok fellépni... de esetleg... igen , igen, legyen maga, édes barátom, ügyes.
Ah, le kell vernem ezt a kiállhatatlan Alexát, Olympiát...
Kassán, Debrecenben képzelje, elhalmoztatta magát a Pestről hozott koszorúkkal.
Ha Várhegyen nem lehetne szépeket kapni - küldök.
Nagyszerű fogadtatást csináljanak...
- Gondolod, Tamás? - állítja meg a vén szerkesztő úr a magas kalappal a várhegyi polgármester urat.
- Akkor minél előbb megkezdeném a cikkezést ez irányban lapomban.
Én természetesen a költségeket viselem, de képviselőnek kell lennem okvetlenül.
Fenyvesen a múltkor elügyetlenkedték.
A professzorokat be kell vonni , azok jó vezetés mellett mindenütt sokat tehetnek.
Tudod, aki bíró akar lenni, itt könnyűség lesz, aki egyetemi tanár, ó, az a legkönnyebb, lesznek főispáni üresedések is.
Nincs mit sietni, ez csak az első csengetés volt.
- Te, doktor - szorongatja egy tekintélyes arcú művész az örmény doktort; az a felséges, szürke sörényű úr, aki zongorázott -, én tudod, le nem mennék egy oly csőcselékkel, ismersz engem, én Lisztnek, Wagnernek, Joachimnak bírom a barátságát, de kell, hogy Erdélynek is adjak valamit zenei alkotásaimból.
De van -e nálatok közönség?
A doktor úr a legékesebb színekkel festi le széles rokonságát, és bizonyosan másokat is lefestene, ha a második, sőt, harmadik csengetés tettre nem serkentené a deputátusokat.
Ah, hogy ölelik Vörös urat, és hogy csókolgatják azok a derék ifjak költői ajkaikkal a céhmester úr hatalmas sátoros bajuszát.
Mint az almát, nem, mint a tojást: úgy teszik föl a küldötteket a kupékba .
Kendőiket lobogtatják.
Kalapjaikat emelgetik, míg a cimbalmos hölgy a legszebb nótákat veri, veri erősen a levegőben a várhegyi hazafiak számára.
Halljanak egy kis igazi, szép zenét.
- Isten veled!
Adieu, alieu!
- Szervusz!
Ölellek - ó, ó!
- Páh - hangzik Czilley úr felé a legszebb ajkakról.
Ah, milyen világ lesz a szép tavaszon Várhegyen!
Ha volt valaha remény, mely mint a füst, nagy hirtelen, erőszakosan erdőt, halmot , hegyet, várost meglepett, elfödött, akkor láthatják olvasóim azt a felséges gomolygó és nem fullasztó, de sőt éltető füstfelhőt, melyben a várhegyi deputátusok ülnek vezérükkel együtt.
Nem látja egyik a másikat, jó is, legalább zavartalanul élhetnek álmaiknak, gyönyörű ábrándjaiknak.
Egy levél siet előttük feltartóztathatatlan szárnyakkal Várhegy felé, egy igénytelen külsejű, de annál ambiciózusabb, öreg doktor házának.
Dr. Szorítsd László e férfiú, ősz fürtökkel, hátra hajló, okos kígyófejjel .
Harminc esztendeje ül Várhegyen, és harminc esztendeje küzd a leglankadatlanabb munkával, hogy igen csekély tudománya mellett, de jó házassága után, minden bizalmi állást lefoglaljon.
Legyen főorvos, egyházi és iskolai főgondnok , iskolaszékek elnöke, segélyegyletek elnöke, dalárdák és minden szövetkezetek elnöke.
Neki - ó, nem pénz, csak elnökség kell.
Befolyásos emberek családjait ingyen gyógyítja, sokszor a szegény polgárok gyógyszerét is ő fizeti, évenkint tetemes összegeket ad ki jutalmakra iskoláknál, egyleteknél, mert a méltóságos Erdélyben még mind nem tudta elérni, hogy valódi méltóságos úr legyen.
Te szegény írnok vagy ügyvéd, kis jövedelmű kereskedő vagy nyugalmazott városi hivatalnok, ki még mind nem tudtad elérni, hogy méltóságosnak címezzenek, mint a plébánost, mint az alispánt, mint az adófelügyelőt, mint Madár Dénest, ki valami szebeni tanácsos volt a német időkben, s most rongyos, részeges, korcs ember létére valóságos méltsás úr.
Nem is képzeled, mekkora varázserő rejlik e szócskában: Méltóságos úr, Méltsás úr, Méltsád!
A nem méltóságos halottak, ha e magasztos szóval illettetnének, felszöknének örömükben koporsójukból, és csontbokájukat mindjárt összeütnék; a nem méltóságos bukott árendás, fényesen kárpótolva érezné magát, ha e szó érintené homályos elhagyatottságában; a nem méltóságos rektor-professzor úr vén gubájából kikelne , és nyomban megfiatalodnék, és elvesztené ösmeretes durvaságát: te nem , méltóságos szomszédom, ügytársam, barátom, ellenségem, nem is képzeled, mily emberfeletti dolog, ha az embert hivatalosan is így címezik levélen, levélben , úton-útfélen, egy kis sovány ebédecske mellett, szakadozott ruhában, úri köpeny helyett viselt vargabundában, hogy: könyörgöm alássan, méltóságos uram!
Dr. Szorítsd László úr csak addig nem akart meghalni, míg ezt a táblát felülről akasztják a mellére, s egy párban a széles hátára is, és íme most valami égi kegy fenséges álmainak megvalósítása felé viszi.
Betegnél kapják az öreg doktort?
Nem, a pincéjében, mert borokkal kereskedik, és most titkon, kötényesen maga cukrozza régi, avas borait.
A levél fentről, Czilley Károly főhivatalnok úrtól jő.
Kedves László bácsi !
A hála órája, azt gondolom, végre ütött.
Amit oly sokszor ígértünk, de amelynek annyi akadály álla útjában, mert hovatovább, mindinkább még a címeket, az ártatlan rendjeleket is nagy summa pénzekért lehet előkelő ügynökök által kicsikarni: hiszem, az eljövendő tavaszon kezeibe szolgáltathatjuk.
A Párizs Egylet ugyanis abban állapodott meg, hogy legközelebbi tudós, felolvasó, éneklő, zongorázó és cimbalmozó nagy vándorgyűlését Várhegyen s a jobb székely telepeken fogja megtartani .
Megvallom, ez ideig mindenütt csak ígéretekkel fizethettünk.
Azonban legközelebb a sárvári polgármestert, ki egyletünk számára oly fényes fogadtatást tudott szervezni, sikerült felékesítenünk a királyi tanácsosi címmel .
Kedves László bácsi ért engemet .
Mi a tavaszon megyünk.
Mi a teendő?
Számos, ó számos.
Az írástudó-világ szereti a fényt, a zászlókat, a fáklyászenét, a díszbálokat és tartalmas banketteket.
Az írástudó-világ mindezekért igen hálás szokott lenni ; embereket emel ki költeményeivel, dalaival, hírlapi cikkeivel a semmiségből ; embereket tesz országhírűekké, államférfiakká, sőt, számos esetekben miniszterekké.
A Párizs Egylettel magam is lemegyek, valami dicskölteményt , ünnepi ódát kell megint nekem tartanom Brassóban a jeles Borsos Máté fölött.
A fogadtatás sikerétől függ, hogy amit a leghatározottabban megígértek nekem, azt kedves László bátyámnak az ünnepély végeztével át is adhassuk: a k i r á l y i t a n á c s o s s á g o t ...
A többit a derék öreg dr. Szorítsd László már nem látta.
Pókhálós szemeit elfutotta az öröm könnye, redős orcáját rángatta az édes izgatottság belső heve; úgy kötényesen, egy csomó csappal, mely derekán fityegett , mászott ki a pincéből, és olvasta el gyermekei, nagy felnőtt, bíró gyermekei előtt Czilley Károly úr levelét.
Természetes, hogy az öregember bár dadogott, fuldokolt, sírt, mégis egy fejet nőtt családja örömkönnyes szemeiben.
- De ebből, fiúk, leányok egy szót se addig! - emelte fel remegő kezeit az aggastyán.
Nem, nem - méltóságos dr. Szorítsd László úr.
Egy más, finom, halványszürke borítékos levél Szilvaszállásra megy, Várhegytől egy órajárásnyira a Minden áron kormányra című híres erdélyi lap nagynevű tárcaírójának, a bájos Vaniliának, egyik legjelesebb fiatal költőnktől, Álomberki Csabától, ki a Párizs Egylet legkedvencebb szavalója.
Isteni Vanilia !
Kedves költőtárs !
Ah, tehát mégis nem ábránd legédesebb vágyam, hogy a dicső Erdély felséges bérceit és bérceinek legbájosabb virágát, havasi rózsáját , lapunk, s annyi heti és havi közlöny ünnepelt tárcaíróját, a "kebelzengemények " ihletett költőnőjét színről színre láthatom.
Nem, nem ábránd többé.
Egyletünk tegnap mondotta ki határozatilag, hogy elejtjük Brassót, bár Bukarest sok szempontból nagyon kívánatos lett volna, és Várhegyet fogadjuk el központul .
Miféle fészek ez a Várhegy?
Falu, puszta, csárda?
Nem bánom, csak Szilvaszálláshoz legyen közel.
Ah, mint egykor a szegény Henrik császár Canossa várába gyalog, mezítláb ment, úgy mennék Szilvaszállásra, csak amaz angyali kacsókat megcsókolhatnám .
Drága kebelbarátném.
Nekem úgy tetszik, hogy az a küldöttség , mely meghívatásunk ügyében e napokban Pesten járt, nem áll éppen perfekt gavallérokból.
A polgármester nagyon fösvény lehet, igen nevetségesen szegény fogadtatásra enged kilátást.
Egy ily sovány fogadtatás tönkretenné az írói név nimbuszát, pedig az irodalom és művészet több ága akar ezúttal egyesülni : orvosok, természettudósok, régészek, genealógusok, heraldikusok, történészek , színészek, zenészek, költők közösen akarják lobogtatni a nemzet lobogóját , mivel némely fukar vidék máris megsokallotta azt a csomó durva ebédet és savanyú bort, tűzoltó-parádét, iparos önkéntes bámulást és dalárdai nagyképűsködést, amellyel eddig is inkább csak bosszantották, mint ünnepelték körünket.
Nem, ó, nekünk nem kell a csőcselék, mint Horác kollégánk énekli : " Odi profanum vulgus ".
Egy lépéssel föllebb kell mennünk.
Be kell vonnunk a mágnásokat, a főbb osztályt.
Mi, az írók, a legelső és legmagyarabb osztály vagyunk.
Hódoljon személyünknek a nemzet dísze.
Közeledik a magyar nemzet ezredéves ünnepélye.
Most mi akarjuk, mi költők, művészek elfoglalni a hazát : van Árpádunk, kire büszkén néz magyar, s megvannak vezéreink: Álmos, Előd , Kund, Und, Tas, Huba, Tuhutum .
A következő millennium a mienk .
Fel azért, isteni költőtársam, fel minden honleány a zászlóval .
Legyen az irodalom bajnokainak, zászlósainak, báróinak , grófjainak fogadtatása oly impozáns, mintha fejedelmek vonulnának be Erdélybe az igaz Belle - Alliance - ra .
Hozza meg a székely hálaadóját a nagynak, ki éneklé :
" Csak nem fajult el még a székelyvér ... "
El most minden zsugorisággal, fény, pompa sugározzon örömet mindenfelé...
Kazinczy mondá: I s t e n f i a k v a g y u n k m i!
Istenfiakhoz pedig a legkomplettebb hódolat illik .
Ah, reszkető örömmel várom az órát, az édeni percet, mikor karjaiba - nem! lábai elé borulhatok a költőnők legbájosabbikának .
Álomberky Csaba
Ó, Erdélynek, a regényes; vadregényes, bérces Erdélynek számos hajlékára szállott e napokban égi fény, számos költőné, rébuszfejtőnő, szellemes kérdezőnő a Családi és Cselédi lapokból, számos vidéki levelező, a derék Fejes Edwárok egész légiója kapott bizalmas felhívást a Párizs Egylet igazgatóságától, hogy: jövünk, megyünk.
Fel, uraim és hölgyeim !
Addig is bizottságokra oszlani, fiókokra szakadni, konferenciázni, enkvettírozni , koncentrálódni.
Igen, igen.
Megköveteli ezt az ezredéves ünnepély, mely miatt akadémiánk főemberei máris derekasan és méltán hajba kaptak, és nem lehetetlen , hogy a dátumok miatt ezután még botra is kerekedhetnek.
Fel, amaz értetlen nőapostolok elől, kik ez érdemben hívatlanul máris kezdenek házalni, faluzni , csavarogni: el kell zárni minden utat, még az országutakat is.
Különben komolyság , lelkesedés!
Ez illik a magyarhoz, és ez is a természete.
VIII
A vidéki lapok, a nagy államvasút-hálózatoknak e megbecsülhetetlen vicinális vonalai - ki tagadhatná, hogy a fővárosi sajtót számtalanszor megelőzik a leglényegesebb politikai hírek és érdekes anekdoták közlésében?
És hogy a kormány , ha szívéből szeretni akar, kénytelen hozzájuk fordulni.
És kérdem, a pesti nagy írók, költők is nem ide menekülnek -e lángelméjök termékeivel, hogy midőn ott az irigy központban, még a szél se lebbenti meg hollandi Van Geldern merített papírra nyomott és finom selyemhártyába göngyölt két, sőt több kötetes összes verseiket , színműveiket: itt a hálás vidéken egy-egy Karikás, Olcsó Ödön és Pepecs István égig magasztalja kelletlen, ízetlen strófáikat.
A Várhegy politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászati lap is leverte a pesti lapokat, mert íme, még a küldöttség úton van , s már Várhegy kocsmáiban, vendéglőiben, kávéházaiban, és a két egymással örök harcban élő Társalgójában lehet egész terjedelmében olvasni az ingyen Várhegy homlokán a miniszteri fogadtatást, a legutolsó pontig.
Hogy: "A polgármester, nem tudni miért (!) nagyon gyengén védte álláspontját, s a méltóságos főispán előre is biztos lehet a legfényesebb eredményről, s a méltóságos főispánt örök hála illeti a káposztát fölfalni akaró éhes kecske hatalmas megfenyítéseért.
Nem akarunk magunknak sokat tulajdonítani, de azt elárulhatjuk, hogy a májai erdőből kiugrattuk a nyulat , és sok szegény polgártársunknak sikerült visszaadni a tiszta látást.
Az az érdem pedig, hogy a magyar Párizs Egylet nagyszerű gyűlését, a legnagyobb műkedvelők közreműködésével a fejedelmi Várhegyen tartandja, ha a polgármester minden erejét megfeszítené is ellenünk, az az érdem elvitázhatatlanul a mienk.
Itt lesz a két haza színe, virága, száz meg száz országos hírű vendég.
Felteszem a kérdést, tudják -e kedves polgártársaim, mekkora pénzforgalmat idéz ez elő?
Vendéglőink, kávéházaink telve tesznek, üzleteink felvirágzanak, szépeink országos bámulat tárgyai fognak lenni.
Mennyi szövetség , szellemi viszony, házasság!
Azért egyik újabb nagy államférfiúnkkal én is így kiálthatok fel: »Videant consuli «, igen, hogy bizonyos önző célok, melyeknek egész hálózatát sikerülend nemsokára fölrobbantanunk: szeretett városunk és polgártársaink hasznát ismét háttérbe ne szorítsák.
A sajtó egyébiránt itt is meg fogja tenni a magáét rettenthetetlen bátorsággal.
Éljen Várhegy lelkes, hazafias polgársága, s üljön szívében előre is ünnepet, hogy a két magyar haza színét-javát városában láthatja.
S utána vasutunkat, királyi törvényszékünket, női tanítóképezdénket és új kaszárnyáinkat.
És ha eljön az idő, bizonyos emberek álarcát szakítja le ..."
- Olvastad? - rohan Bethlehem Józsi gyógyszerész barátjával a rendőrfőnökhöz .
Nagyszerű.
Itt, itt - és mutatja a felséges cikket -, az öreg tönkre van téve.
Nem hiszem, hogy Tarczali ez ellen tudjon valamit...
És mozognak az aranykarikás fogak.
- Én fényes fogadtatást akartam rendezni Tamásnak.
Domi elutasítólag int a kezével és nevet.
- Mit tegyünk?
- Hát semmit, barátom.
Én is hallottam, hogy a vén báró nem eredménytelenül járogatott Tamáshoz.
Az erdő, azt gondolom, már meg van véve - köztünk maradt szó legyen.
- Ah, igen.
De úgy játszani az igazat?
Te Domi?
És nagy szeretettel megveregeti vállait Bethlehem úr a kacagó rendőrfőnöknek.
- Ma este a leányom nevenapja van.
Úgy akartam, hogy ott fogadjuk Tamást, pompás sülteink lesznek, nőm remekel.
Elköltjük együtt a párttal.
Hanem Czilley Bélának megmondom, hogy csak úgy véletlenül állítson be hozzánk.
- Nagyon jó - kiált Domi úr.
- Ő maga olvassa fel ott a cikket.
- Mégis nem hittem volna Tamásról, persze, sok leánya van, kell az erdő.
Fényes háztáj - ah, barátom, az nem megy tiszta úton.
Fölséges cikk! - veregette kemény , csontos ujjaival a cikket.
- Én már rég tudom, de engem, tudod, az öreghez egy kis hála köt.
Én nem bánthatom a kártyáit.
De ti...
- Hagyja el csak a rendőrfőnök úr - szólalt meg susogva a gyógyszerész úr.
- És ilyen ember akarta konfiskálni a szereimet, hogy régiek, rosszak.
Lesz tán kölcsönfizetés.
Én szelíd ember vagyok, most jöttem ide, még nem húzhatom ki a késemet.
De meg fog ösmerni.
Ó, hogy örült Domi úr e becsületes ember elkeseredésén!
Csak nem szólhatott, mert őt kötötte a hála!
De örvendeni talán csak szabad minden embernek?
Úgy vélem.
Vendéglőkben, kávéházakban éppen így adták kézről kézre a nevezetes cikket, és minden olvasó azonnal belátta, hogy a májai erdőből ki van ugratva a nyúl.
Ó, sokan látták is már, amint ez a szegény nyúl fut, hanem természetesen sehogy sem szabadulhat!
A főispán úr híres pecsétes kabátjában jól látta; a violaszín ülnök is látta; és Papné néni is igen jól látta; a főjegyző úr is látta - és ugye , a polgármesteréknél senki se látta?
Látta: Eliz kisasszony, de ő eltette a lapot, és kiment a kertbe - sírni.
Nagy áldása az a sorsnak, hogy azok, kiket az igazi veszély fenyeget: ó, semmit se lássanak a sötét villamos felhőből; más lássa, érintse akár ujjaival, de ne szóljon egy igécskét is a szerencsétleneknek.
A jó barát, ha van ilyen, csupa gyöngédségből; az ellenség, a szívébe oltott törvénynél fogva ne.
A végzet - hadd haladjon a maga útján.
A polgármesterné - pedig senki se mondta eddig Várhegyen , hogy nem okos asszony és nem jó asszony - díszesebben öltözködött, mint régebben ; feltette ál-hajcsomóit, melyeket csak ünnepélyes látogatások idején alkalmazott , és valami kedves leánykori dalt dudorászott: négylovas hintóról , selyempárnájáról, és nagy sebesen cukorsüteményeket készített a megérkező férj számára.
Ma este itt lesz Tamás.
Gizella és Adrienne diót ettek és finom mandulát , abból, amit a mama már megtisztogatott, és daloltak, hogy a szép szemeikkel már ott voltak egy fényes, fényes úri társaságban.
Aladár nevetve is, bosszúsan is magyarázta a tudakozódóknak, hogy egy szó sem igaz abból, hogy apám főispán legyen.
Nem, az emberek nem oly rosszak, hogy a legjobbat is el ne higgyék rólunk, egy-egy barátságosabb percben.
Tarczalinak igen nagy protekciója lehet odafenn.
És ?...
És igen... miért ne ?...
Soha forróbb szeretettel és tisztelettel asszony nem fogadta az urát, mint Tarczaliné az ő Tamását.
A legtöbbször (kétségkívül túlságos okossága miatt ) zsémbes, bölcselkedő, óvatos nő nem akart leszakadni imádott férje melléről .
Ölelte, csókolta, hogy a háta mögött meghatottan mosolygó Bokros úr kénytelen volt könnyeit eltitkolni; megragadta a boldog embernek azon kesztyűs kezeit - nem várva, hogy azokból kibontakozzék a férj -, és csókolta, mintha neki eddigi férje a mai naptól ura és fejedelme lenne.
Kérdem, mit tegyenek ilyenkor a gyermekek?
Ahol érték, ott csókolták szeretett apjukat.
Este volt az idő, éppen alkalmas, hogy a túláradó szív ne keresse, mit csinál.
A leányok előtt le kellett írni Pestet színházaival, fényes palotáival, ezer meg ezer pompáival, melyekből a hozott részajándékok, kalapok, ruhakelmék, magassarkú cipők, hosszú szárú kesztyűk csak milliódrésznyi csekélységek.
Aladár előtt le kellett festeni a tudósokat.
- Jönnek, itt lesznek a tavaszon - kiáltott bele egy tányér finom pulykasült mellől Bokros úr -, Pap Józsi beszélé a tanácsház előtt.
- Az még nem bizonyos - igazítá ki a dolgot a polgármester úr -, és mostanában , mikor a városnak annyi a terhe, lehetetlen is nagy költségeket tennünk.
- De Kassán...
- Mi, barátom, messze vagyunk Kassától, Debrecentől, Pozsonytól...
- Márpedig a Várhegy mai száma - pattantotta ki Bokros úr , amit eddig szerencsésen eltitkolt - egészen bizonyosnak mondja a tudósok jövetelét.
- Hol az a lap? - kérdé a polgármester gyanútlanul.
A leányok rögtön a lap után szaladtak.
De hol?
Nincs a lap.
Te, Aladár, hova tetted?
Feldúlták a házat - de a Várhegyet onnan, ahova Eliz rejtette a filagóriában - senki sem tudta előkeríteni.
- Hát mit mond ez a lap? - kérdé a sikertelen keresgélés miatt ingerülten Tarczali úr.
- Hát szemtelenkedik - válaszolá Bokros úr, majdnem egészen beletemetve zsíros száját a sültes tányérba.
És a rendőrfőnök és a tanácsos kollégák és a párt vezérei nincsenek itt, hogy szolgáljanak rögtön felvilágosítással?
Ó, barátom!
Ha azt akarod, hogy tégedet nagyon díszesen fogadjanak, akkor azt a fogadtatást okosan a magad pénzén kell eligazítanod.
Írtál volna Bethlehem Józsi úrnak, hogy: "Drága barátom, kérlek, légy szíves így s így...
A számlát rendbe hozzuk.
Talán jó lenne, ha a dalárda, a tűzoltó-banda, az iparos-segélyegylet, a csizmadia-céh, mint amely legnagyobb - vacsorát rendeznétek a Károly fogadójában vagy akár a Kétvárban.
Este a vámnál várhattok.
Kocsi jöhet minél több.
A legforróbb baráti kézszorítással és örök hálával - hívetek Tamás."
Hanem ha te azt gondolod Tarczali Tamás, hogy a templom tornya fúvás nélkül megindul, akkor ne bosszankodjál, hogy csak Bokros barátod emberelt meg.
Bethlehem Józsinál igen szép társaság van, vígan esznek, isznak, és éppen a te alattomosságodat beszélik, suttogják a leendő polgármester ingyen bora, dús celebrációja mellett.
Czilley Béla is ott ül, és trombitahangjával bizony egy cseppet sem kímél.
Most beszéli, hogy a miniszter így s úgy, s ha ő, a Várhegy szerkesztője ott nincs, ő kegyelmessége azt se kérdezi, hogy: nos, uram, milyen idő van Várhegyen?
És az erdő?
Itt, itt tornyosulnak a fellegek.
- Olvastad azt a lapot? - kérdi a polgármester Bokros barátjától, nem tudván megelégedni ennyi felelettel.
Bokros úr előbb tölt, iszik és elbeszéli, hogy ezt a bort mennyire megjavította egy kis kénnel és finom seprőpálinkával, hogy most...
- De hát mondd, mi van abban a lapban?
Aladár a leggyermekesebb örömmel odatartja apja elé a keresett lapot.
- A Bokros bácsi nagy kabátjából vettem ki, láttam a címét s kihúztam.
Bokros úr, mint a mellbe döfött tigris, szökött fel székéről, s kapott a lap után.
- Az a lap nem az enyém, a főjegyzőé.
Aladár maga máskor szerényebb lehetne... ez , ez... tudja...
Ki is mondta volna a szót, ha mint hű barát, messzebb nem lát az orránál.
Tarczali már olvassa a kérdéses cikket, könnyen rátalált, ó, jól meg volt az kékplajbászolva és rücskölve.
Ki tudja, a jó Bokros úr hányadik kézből vette ki , és hány meleg érdeklődő kézbe juttatta - baráti indulatból.
A polgármesterné odahajolt, a leányok odahajoltak, Aladár apja vállára feküdt, és Bokros úr is odafúrta magát, mintha abból a cikkből ő még egy szót se olvasott volna.
És mormogta: a szemtelen, a bérenc - megállj!
Ejh, be cudar!
Tarczali úr letette a lapot, és nyugodtan mosolygott:
- Ebből egy szó sem igaz - mondá azzal az elmélyedéssel, mellyel a becsületes emberek veszik a rágalmakat.
- No, ugye? - szökött, hadonászott, rikácsolt Bokros úr.
- Ezt mondtam én is Dominak, Bethlehem Jóskának, Ripcsnik Ferinek a kaszinóban s a tanácsháznál mindenkinek.
Gazság az egész, intrika - a kormány hálója.
De egy csapással kettészakítjuk ezt a kócmadzagot.
Emberükre találtak, emberükre találtak!
S majd úgy tetszett a hangból, mintha az alatt az erős ember alatt Bokros úr egyenesen magát értené.
Le is ült, és hatalmasan nekiesett süteménynek, bornak, szivarnak.
Tarczaliné a veszedelem hírére rögtön eldobta ábrándképeit, kisárgult haragjában , villogtak az apró, fekete szemei, s mintha minden hitet, bizalmat, ellágyulást megbánt volna: a régi asszony lett, hideg, vallató, oktató, mindenütt bajt látó.
Keresztül akart nézni azon a boldogtalan emberen, akit bizonyosan megint rettenetesen rászedtek a nyíltságáért, jól kifizettek a nagy népszeretetéért , lekacagtak a bolond igazságáért.
Hirtelen megnyomta a férje lábát, hogy többet egyet se szólj abból, ami odafenn történik!
Ott nagy bajnak kellett esni.
Ismét ő lett az intéző szemeivel, igazgató a kezeivel.
De hogy kellene, édes istenem, ilyenkor kilódítani egy eszem-iszom hitvány embert , a számos Bokrosok közül egy ilyen orcátlan kullancsot?
Ki beléd ragad, míg szíhatja véredet; dicsér, míg fönn a napod; hízeleg, míg divatban vagy, s egészen magának követel; feleségedet kormányozza, gyermekeidet leszidja, legjobb falatodat lenyeli előled, s minden titkodat kilesi, kicsalja, hogy azt is tudja, már ma , amit te csak holnap fogsz talán gondolni.
Hogy kellene az ilyen semmirevalónak lerántani a százrétű álarcát?
Nem, amint Bokros úr észrevette, hogy a Tarczali-pár sértő hallgatásba merült, egy tapodtat se mozdult helyéről.
Odaszögezte magát jól.
Nézett, figyelt, fújt, és borzasztó vádakkal illette magában Tamás barátját.
A sok ételtől, italtól - ő azt állítja, a haragtól - annyira kihevült, hogy levetette a kabátját, és a polgármester vitorlavászon nyári zubbonyát öltötte fel.
Mégse ment el.
Így nem mehetett el.
Neki mindent tudnia kellett, éspedig a valót , leplezetlenül.
Hiszen ebben van a házi barátok joga.
Kínosan teltek az órák, a várva várt édes órák.
- Ez nem történt még - szaggatá magában haragos gondolatait Bokros úr.
- Itt mégis nagy dolognak kell lennie.
- És hol erre, hol amarra fordult, várva a titok kibontakozását.
- Halmos - veté oda a szót a férj, mind mélyebbre merülve akaratlanul is keserű érzéseibe - nem jött el?
Nincs valami baja?
- Kolozsvárra utazott - válaszolá, szemeivel intve férjének a nő.
- Halmosnak valami megszúrhatta az orrát - kapott a beszéden a jó barát -, mióta Pesten jártatok, alig láttam itt párszor, holott azelőtt napjában négyszer is átszaladt.
Mikor a mátkaságot az esküvéstől csak pár hét választja el, az ilyesmi nagyon veszélyes.
Két menyasszonyomat hagytam el így.
Hiszen tudod, Tamás.
És olyan sok van, mint én.
Hm... kérem...
Eliz is, testvérei is rég kimentek már szobáikba, s így e gyöngédtelen vád nem találta azt, akire leginkább célzott.
Az óra éppen tizenegyet ütött, s a polgármesterné hosszan nézett a függő órára , mintha azt is kérné: ó, kergesd el már ezt a szemtelen embert!
Tarczali, ki oly bátor volt egész erőszakos tömeggel szemközt, nem merte kimondani azt a pár szót: barátom, látod fáradt vagyok, távozzál.
Egy nemes, ragaszkodó, hű szívet, ki akarna megsérteni?
Végre a polgármesterné is felkelt, és ketten maradtak.
- Hogy áll az az erdő? - szólalt meg némi szünet után Bokros úr, az utolsó csepp bort is poharába gyűjtve.
A báró azt mondta a kaszinóban...
- Semmi bizonyosat nem mondhatott.
Úgy? - nézte vigyorgó tekintettel Bokros a polgármestert - tehát meg vagyunk vesztegetve csakugyan?
Értem!
- És te mint vélekedel?
Halljam.
Talán innál?
Hozzak még egy kancsó bort?
Nem bánom, hozhatok.
És a meleg keblű jóbarát felszökött, hogy azt az áldozatot meghozza.
- Ma hagyjuk.
Az úton meghűltem, fülem, fejem zúg.
Fölkelt, végigsétált egy-kettőt a tágas, hosszú ebédlőben.
Bokros, hogy megmutassa, mi a barátság, vele sétált.
- De hát mondd, mi történt Pesten?
- Kérlek, holnap a tanácsban előterjesztem.
- Énnekem csak lehet tudnom talán?
- Rendbe kell szednem előbb az ügyiratokat.
- Hm, rosszul állhatnak a dolgok.
Akkor pedig nagy baj lenne.
- Meg fogod tudni.
- De ma.
S vad tűzben villogtak a veres ember kékesszürke szemei.
- Kérlek!...
- No, jó.
Lecsapta Bokros úr a vitorlavászon zubbonyt, fél panyókára vette felsőjét, s maga elé kiáltva: Isten áldjon, Isten áldjon - távozott.
S pedig egyenesen azon kocsma felé, ahol a rendőrfőnök urat még ilyenkor is meg lehet találni.
IX
Ó, élet, kedves szép élet!
Csak egyet tudna a szegény ember megtartani, hogy mikor legszebb, legédesebb vagy: megállana, számot vetne magával, erejével, barátaival , amaz örök törvényekkel, melyeket még a kőben, útszéli virágban sem szabad megsérteni senkinek veszedelem nélkül - annyival kevésbé a hatalmas, követelő emberben!
És minden ember hatalmas?
Még az a szolga is, akit tegnap kergettél el.
Várhegyen senki sem volt boldogabb, szerencsésebb, mint a Tarczali Tamásék családja.
Egymást szerető házastárs, jó és szép gyermekek.
Szép tiszta lakás , télen-nyáron a szeretet hajléka; díszes, előkelő hivatal, mert a polgármesterség kis városban még ma is első állás Erdélyben: tisztelet sokak részéről, szemben legalább még azok részéről is, kik örömest látnák másképp a dolgok folyását.
A pap előre köszönti a polgármester urat és nejét; a főispán már messziről mosolyog rájok; ha felsőbb hatalmasságok érkeznek: prémes díszruhájában karddal , az ott a polgármester úr, és első helyen bizony a polgármesterné asszonyság is; a bálban, majálisokon tussal fogadják, templomban a nép őt nézi, és hátha még úgy szereti mint Tamást, ahogy otthon nevezik a polgárok egymás közt.
Ellenség, irigy, rosszakaró - van, van, de olyan még, mint a kutya a láncon.
Hol az a határ, amelyet nem szabad átlépni?
Jó határ, rossz határ: mutasd meg , bölcs gondviselés!
Ha felvetted a gyermeket öledbe, hogy megcsókold: ereszd le lassan, ne dobd le.
Én - én nem akarom mutatni törött csontjaimat; beszélni, hol kaptam össze ellenségeimmel, hol vesztettem el azokat, akikért éjjel-nappal küzdöttem; bolond bíztamban hol vertek meg azok együttesen, kiket egyenként kis ujjammal morzsolhattam volna szét: magamat számba sem veszem többé!
De Tarczali Tamás még érintetlen, azokon a helyeken legalább, ahol a sebek soha be nem forradnak, hanem nőnek, mérgesednek - a kegyes isteni törvények szerint - feltartóztathatatlanul .
Felesége még szereti - ó, mily kibeszélhetetlen kincs ez a földön; gyermekei őt tartják a legokosabb embernek - ó, megsemmisítő nyomor, mikor az ellenkezőre jut valamely apa!
Hivataltársai - ha úgy is, mint a régi helóták a sorban - engedelmességgel állanak mellette.
Domi úr még kicsi hatalom, Bethlehem Jóska még megelégszik a nagy vacsoraadásokkal.
Egy szó a gondviseléstől, szeretetteljes, parancsoló szó vagy csak egyetlen kézintés - ó, az is elég volna, s mily másképpen folyna e történet!
- Allá ... ázatos szolgája - nyitott be jókor reggel nevetve az öreg báró, a nyugalmazott törvényszéki elnök a polgármester irodájába, úgy fogva az ajtó kilincsét, mint aki nem tudja, beljebb mehet-é, vagy kívül maradjon.
- Van magának még egy kis ideje, mielőtt a hivatalba indulna!
Legyen őszinte, barátom.
Hogy ily korán jövök - ó, azon ne csodálkozzék, a néhai gubernátor őexcellenciájával is rendesen ezekben az órákban tárgyaltuk meg a legfontosabb politikumokat.
Én is szerettem, ha bizodalmas embereim ilyenkor kerestek föl.
Ne féljen, hivatalos órájából egy percet se fogok elrabolni.
Az öreg báró kivette drága mívű antik óráját, odatartotta a polgármester elé, s szólt:
- Tíz perc nyolc után, háromnegyed kilenckor ön hivatalos irodájában lehet.
Tarczali tisztelettel ugyan, de látható kedvetlenséggel lépett az öreg báró úr elé, s kínálta meg székkel.
Az öregember apró, fekete, piros kezeivel megtapogatta a polgármester vállait , nyakát, megsimogatta orcáját (bizonyosan valamelyik fő-fő excellenciástól tanulhatta így ), s szinte lehúzva nyakát egész a székig, majd hogy meg nem csókolta.
Mikor készen volt e becses elöljáró beszéddel, szemben a polgármesterrel leült, de oly közel hozzá, hogy most már akár suttogva beszélhetett.
Mert úgy is beszélt.
- Reménylem, kedves barátomuram, most már meggyőződött, hogy igazam nekem volt abban az országos ügyben.
Lássa, kár volt fölmennie a küldöttséggel; itt azalatt az ön ellenségei nagyon is előrehaladtak.
Mondhatom, fel van zúdulva a város; a kaszinóban nem beszélnek egyébről, mint a Várhegy cikkéről , melynek felülről sugalmazottsága minden kétséget kizár.
Apropos!
Beszélik, hogy ön, tisztelt barátom, főispánságra aspirált - no, no, hallgasson ki előbb engemet .
Öregembernek szabad talán már egyszer igazat is mondani.
És ha nem becsülném önt , és nem tudnám, hogy önt a mi családunk teremtette meg, és hogy azt a falat, melyet mi bírtunk, nekünk kell támogatnunk: a legtávolabbról sem avatkoznám az ön ügyeibe.
- Köszönöm, méltóságos báró úr, félek, érdemtelen leszek reá - mosolygott a polgármester, rendezve védő érveit.
- Olvasta ön ezeket a cikkeket? - mutatá a Czilley Béla úr cikkét.
- Megvetni való szemtelenség.
- De tudja -e ön, hogy a polgárság is kezd Béla mellett foglalni állást?
- Amíg föl nem világosítom.
- Az erdő kérdését nagyon sötét színbe helyezte az a bizonyos aspiráció.
- Mely az én lelkemben sohasem foglalt helyet, és Istenemre mondom nem is fog soha.
Álláspontom, meggyőződésem, hitem most is az, ami távozásom előtt volt, és jellemtelen embernek tartanám magamat, ha bármikor és bármiért és bárki kedvéért a jogtól, igazságtól egy hajszálnyira is távoznám.
- Édes, kedves barátom - tette össze kezeit a kis emberke, és szólt a szeretetnek bizonyos akcentusával -, maga ismét nem ért engemet.
Mondjam -e, hogy öregségem teljesen megoltalmaz engemet attól, hogy egy olyas dolgot végezzek.
Lássa, én nőtelen vagyok és vén; igaz, húzok saját véremhez, de ezt a vért, melyet önök kék vérnek csúfolnak, higgye meg...
- Én, nagysád, tökéletesen hiszem, de nekem nem szabad mást tennem, mint amit a jog, a belém helyezett bizodalom és állásom parancsol.
- A város javát akarja ön, szép és illő, de határok között, és nem gyermekei , családja, neje boldogsága árán.
- Ha kell, azon is.
Nekem egyetlen boldogságom van, és volt: és ez...
- Mondja: öntudatom.
Értem.
Mondaná inkább: nyakasságom, büszkeségem - ez a két dolog is elég kedves az illetőnek, sokszor talán még kedvesebb, mint amaz ideális , nem tudom mi. A főispánnal nem beszélt ön még?
- Nem, most fogok, de látom a nagysád személyében már van szerencsém a főispán úr nézeteit is hallani.
- Ön, polgármester úr, rossz utat választott a főispán szívéhez, melyet én gyermekkorától fogva jónak, nemesnek ösmerek.
A főispán sokat tart önre, kitűnő hivatalnoknak, jellemes embernek, és mindenek fölött jó apának tudja.
Mi gátolja önt abban, hogy hasonlót higgyen főnökéről?
Vagy a történeti Pély név, mely Erdély legszebb harcaiban tündöklik, ösmeretlen volna barátom előtt?
- Nem, nagysád.
Tisztelettel hajlom meg előtte.
- Tehát önöknek egyetértve kell működniök.
Ajánlani fogja ön a barátságos kiegyezést a Májay grófokkal, s a hosszú áldatlan perlekedés helyett kapni fog a város kétszer annyit, mint amennyit az az erdő ér.
Vasútjuk lesz önöknek, királyi törvényszékük, virágzóbb iparuk, kereskedelmük, s a nép áldani fogja polgármesterét, ki messzebb látott a jövőbe, mint ő tudott volna.
Megálljunk.
Mi van azzal a tudósok gyűlésével?
Tegnap az öreg dr. Szorítsd úr másfél óráig prédikált nekem róla.
Nagyszerű eredményeket vár tőle a városra, az iskolákra .
Nos?
- Semmi, méltóságos báró úr.
Ilyen kicsiny és szegény városnak, mint aminő még a miénk, nem szabad erején felül ünnepélyeskednie.
Ott van Kolozsvár, Brassó vagy Nagyvárad, Debrecen: mi igen szegények vagyunk.
Egy krajcárral sem engedem a népet terhelni.
- Akkor ön itt is gonosz összeütközésekbe jő az intelligenciával.
- Csak városom érdekeivel, javaival ne jöjjek.
- De ha az egész tanács akarja.
- Nem akarhatja nevetségessé tenni városát, ha hasznát nem tudná is mindegyik felfogni.
Itt is azt gondolom, elég lesz a felvilágosítás.
- Ne menjen bele ezekbe a kényes dolgokba.
Senki se kényszerítheti önt.
Meg fog bukni.
Ó, én negyven esztendős pályámon nagyon megtanulhattam, és meg is tanultam , mely kérdések és tárgyak azok, melyeknek minden valószínűség szerint okvetlen bukniok kell, különben ha sokat kapacitálnám önt, magam rántanám magamat abba a gyanúba, hogy szándékom gyanús.
Nem, nem.
De lássa, megszoktam valamiben addig járni, míg keresztül nem viszem.
Szenvedélyemmé vált.
Máshova kell fordulnom , ugye?
S az öreg nyugalmazott elnök, hogy vereségét enyhítse, hangosan nevetett, de oly élesen, hogy az olyan nevetés után mindig igen sokat lehet várni.
Együtt mentek a tanácsház felé.
S az öreg báró, régi szokása szerint, mint mikor egy-egy bírótársával vagy védencével haladt, karon fogta Tarczali Tamás urat.
Mindenki tudta, hogy az öreg báró rokona a főispánnak és a Májay grófoknak is.
A főfő intézők, a hatalmas kocsmárosok, a még hatalmasabb és dölyfösebb takarékpénztári örmény igazgató, ki atyafisága vállairól kormányozta jöttment uzsorás nemzetségével a bennszületett ősi székelyt, ott ülnek a tanácsház előtt , és gúnyos megjegyzésekkel nézik, hogy a polgármester, íme, most is kivel árulja a város ügyeit.
Ott sétál föllebb-alább a rendőrfőnök úr is, Vörös úr karjaiba kapaszkodva.
Egy boltajtóban, a bőrkereskedő Czuhaj Márton boltjában ott áll István bácsi, azokkal a drága előfizetési felhívásokkal, melyekkel odafönt minden zsebjét úgy kibélelték.
Bethlehem József úr a gyógyszertárban áll egy csomó intézővel, erős lábakon, mint minden okos, nagy vacsorákat adó, törekvő polgár.
Úgy kellett volna - én is azt mondom -, hogy Tarczali úr ezt a sok jeles embert , arra az estére, mikor megérkezik, legalább vacsorára hívta volna; tartotta volna őket jól finom ételekkel és italokkal; ölelkezett, csókolkozott volna velök reggelig; dalolta volna trágár, jókedvű nótáikat a torka szakadtából; sőt adhatott volna egy kis ügyes táncmulatságot is.
Akkor ma reggel az egész tanács és törvényhatóság együttesen, a tenyerén vitte volna fel a biztos diadalra.
Így?
- Szervusz - éljen!
Isten hozott!
Ah, pajtás... futottak a bizodalmasabb, bensőbb barátok, pártfelek a polgármesterhez, midőn attól az öreg báró a sarkon elvált vala.
Kár, hogy a báró úr vissza nem fordult néhány percre, meg fogta volna látni, hogy Várhegyen sok hitványságot elkövetnek ugyan az emberek hát mögött, fondorkodnak , árulkodnak, szólnak, szapulnak, és készek a legborzasztóbb üldözésre, hanem szemben - ó, itt még mindig a régi jó erkölcsök divatoznak.
Domi úr hatalmasan rázza polgármestere kezét:
- Isten hozta, apánk, csakhogy itthon van.
- Száz poharat ürítettünk az egészségedre - furakodik közvetlen közelébe a gyógytárból Bethlehem Józsi -, ha azt nem nézzük, hogy fáradt vagy és nőd beteg , seregestől mentünk volna házadra.
Vörös úr, István bácsi, Buzás, a pénztárnok, Pap, az ülnök, violaszín orrával és nagy pipájával, Bokros úr kiderült, valamennyire kiderült nemes baráti arcával - mind, mind elhozták meleg mosolyukat, forró üdvözletüket.
Ott lehetett látni a tanácsház széles folyosóján Czilley Béla urat is görbe hátával, szemcsíptetőjével, és zsebében a Várhegy néhány hatalmas számával; ott a kövér, feketepiros örmény doktort, nagy hasával, szuszogó tüdejével és határtalan büszkeségével a pesti nagy eredmények miatt.
Úgy beszélt kacsahangján, úgy pattogott, mint az olyan semmi ember, aki mindenkinél többnek hiszi magát.
Mellette vigyorgott sárga, fekete, szeplős képével a takarékpénztári örmény igazgató, mindenfelé hintve, szórva - kis boltos korában eltanult - üres mosolyait.
Előtte minden ember vevő volt, és lelkében minden portéka eladó volt.
A pártok rettentő erőfeszítéssel rendezték katonáikat, illetőleg a főispán pártja .
Rágalmak, gyanúsítások a legnagyobb vakmerőséggel intézték támadásaikat.
A polgármester eladta az erdőt, azért nem akar egyezkedni...
Ajh!
Ajh! ki hitte volna.
Megkezdődött a gyűlés.
Délután két óra tájt kocsin vitték haza Tarczali Tamás polgármester urat.
Elájult , eret kellett rajta vágatni.
Hanem a tudósok jönnek.
Fényes többség verte le a zsugori polgármestert.
S az erdőügy is - még egy újabb tanulmányozás végett a Bethlehem József úr elnöklete alatt, egy tízes bizottságnak javasoltatott kiadatni - ami el is fogadtatott, szintén nagy többséggel.
X
- Tarczali fekszik - mi? hogy?
- Azt mondják egész fél oldalát megütötte a guta.
- Csak azt kapta meg, amit keresett.
Dehogynem!
Egy jöttment kormányozza a városunkat, erdőtolvaj...
Vörös úr néhány kollégájával (itt úgy hívják az iparosok egymást) vígan haladt a tanácsház felé, a Domi irodájába, ahol Bethlehem úr, a párt másik feje ült.
A jobb polgároknak mindig van igazítani, kapni, nyerni valójuk, ha ők egyszer hatalomra kaptak, mindenhez értenek.
Iskolaszéki tagok, gyalázzák a tanítókat, akik az ő szemeikben rongyos kutyák, rest tolvajok, méltók az elcsapásra.
És mentől nagyobb gyalázó valamelyik, annak annál nagyobb a becsülete, az olyannál az igazgató hetenként látogatást tesz, beszámol a történtekről, és szíves készséggel elösmeri , hogy társai valóban tudatlanok, és nagy jótétemény a nemes tanácstól, hogy még mindeddig nem fogta őket fegyelmi kereset alá.
Igazán a tanács túl kegyes.
A lelkész urak tegeződnek velök, és büszkék benső barátságukra.
Karonfogva sétálnak velök nyílt helyeken.
Dalárdai tagok, és hozzászólnak a legklasszikusabb darabokhoz, mint a boltban azok a koldus vevők, akiknek zsebjökben egy nyakravalóra való pénz sincs - mindenre azt mondják: állott portéka, rossz, színét vesztette.
És mikor fogadni kell valami hatalmasságot, bizottságot kinevezni: a főispán már tudja, kik erre a legalkalmasabbak: a kocsmáros a szurdékból, a borárus a felső sorból, Péter, asztalos polgártárs, Kecskéssi, a szabó és János bácsi, a szemétbérlő, István bácsi, a tímár céhmester.
A hivatalnokok, doktorok, tanárok - még csak szóba se jönnek.
Mit is tudják ők, mi a tisztesség, hol az apjuk lelkében is tanulták volna?
A polgár tán azért tölt három, négy évet inassorban, hogy mindent megtanuljon?
- Szegény Tamás ugyan rosszul van - újságolja egy öreges hivatalnok Buzás pénztárnok úrnak, kiről tudja, hogy minő jóindulattal van a beteg iránt.
Buzás úr kemény ember, egy kicsit nyers ember - ő állítja: egyenes ember -, rúg egyet a lábával, ahol az alkalmatlan ebet szokták megrúgni.
- Erőszakoskodó, amellett fölfalná a világot - magyarázza a pénztárnok úr.
- De jó lecke volt neki!
Micsoda?
A mi hátunkon akarna főispán lenni, mért nem követ?
Hm , abból a szőlőből nem eszünk, fráter!
- Hát ugyan bizony, van abban valami igaz, hogy Tamás...
- Főispán - a cudar!
Az öreg hivatalnok egy kissé csóválja a fejét - és ki tudná, minő részvéttel, mert hiszen ember -, odább csoszog.
Buzás József úr kifeszített nyakkal, ami ahhoz, aki mindig pénzzel bánik, merőben illik is - a Szentpáli utcának fordul, és Tarczali Tamás polgármester udvarába nyit.
Ó, édes istenem, milyen jó az ember!
Ki ösmerhetné meg valójában a szívet?
Tarczali Tamás úr ott fekszik az ágyban, homlokán vizes boríték, de a kezében munka: egy csomó írás, hivatalos akta.
Olvassa és jegyzi a választ, ítéletet , útbaigazítást...
Hol egyik, hol a másik leánya ül ágya mellé, hogy felváltsa az anyát, ki a ház körül, a gazdaságban a férj tökéletes elfoglaltatása miatt a férfi szerepét is viszi.
- Isten hozott, édes Józsim! - köszönti a beteg hálás, szeretetteljes mosollyal a belépő pénztárnokot.
- Megsirattunk, Tamás!
A feleségem, a gyermekeim mind sírtunk.
De minek is teszed te ki magadat annyira?
Hát megérdemli ez a hitvány, lelketlen polgárság, hiszen ebben annyi szív sincs - ó, te még mind nem akarod ismerni.
Igazán, lelkem Tamás , gyémánt a szíved, arany a jellemed.
Nem is volt, nem is lesz többet ilyen polgármesterünk.
Hanem azt mondom, komámasszony - fordult alázattal a belépő polgármesternéhez -, tanítsa meg Tamást, legyen olyan, mint én: kemény, nyers.
Aki élni akar, ne a szívét tegye a tenyerébe, hanem a botot vegye a markába.
Azt látom, a főispánt ismeri jól, no azzal el is bánt több versen, a vaksi jezsuitájával.
Ah, be gyönyörűen verte, hogy örömömben az én homlokomról csorgott a verejték.
De a polgárságot nem ösmeri, azzal túlságosan édesen bánik még .
Nagyon elkapattad.
Korbács neki, vasvilla a dölyfös bivalyának.
Növeszted a szarvait: horgot az orrába!
Ugye, hogy megcsalt, rászedett a szavazásnál ?
Megvették az urak őket titkon.
Ez a rongyos, tehetetlen polgár válasszon bennünket?
Őtőle függjön egy szegény hivatalnok családapának a jövője, nyugodalma, békessége, akit egy szál fával lekenyerezhet az ellenségünk?
Hiszen a német világban ezerszerte jobb dolga volt a hivatalnoknak.
Egytől függött, azt megbecsülte, dolgát elvégezte, s nem kellett mindennap attól rettegnie, hogy jön a választás, s azért mert elfelejtettél előre köszönni egy részeg vargának vagy Vörös uramnak vagy Sár Jánosnak vagy Kecskéssinek, s most bezzeg szophatod majd az ujjadat.
Fogjunk össze, barátom , egymást támogassuk, emeljük fel a fizetésünket, s éljünk a saját családunknak .
Kérdem, ki fizeti meg, ha én agyondolgozom magamat az igazságért, s dologképtelen leszek?
Hogy a főispán tanácsára elcsap a polgárság!
S föl is út, alá is út.
Mert én bizony soha!
Tanultál, Tamás.
Legjobb lesz, ha hasznát veszed.
Igaz, köztünk maradt szó legyen, a kedves Domi fiad ugyan dolgozik ellenünk, főképp ellened .
Járja a mészárosokat, a kocsmárosokat Bethlehem Józsival - valami erősen csúf dologban törhetik a fejüket.
- Polgármester akar lenni? - emelte fel szemeit Tarczali úr.
- Ó, tőlem lehet!
Mosolygott, ahogy egy olyan beteg tud mosolyogni, akinek legjobb barátai döfték testébe késöket.
- Nem, nem - rázta a kezét Buzás úr -, azt most még nem bántják, a becsületedet akarják előbb megölni, hogy elárultad a várost az uraknak.
- Mivel?
- Mivel?
Hát a Májay-féle erdővel.
- Amit a városnak akarok kiperelni?
- Éppen azzal, azzal.
Egy hosszú, kínos sóhajtás szakadt fel a beteg kebléből.
- Meg fogják látni ki az áruló - mormogá a polgármester, reszkető kezeit a takaró alá húzva, hogy megvesse azt a könnyet, mely szeméből kicsorrant.
- Csak annyit mondok, vigyázz az egészségedre, és résen légy.
Mostanában fel, a hivatalba semmi esetre se jöjj.
Referálok én neked mindenről.
Mi az?
A rendőrfőnök jő Bethlehemmel, Vörös Károllyal?
Ó, az álnokok!
Fel ne izgasd magadat.
Buzás úr fölkelt helyéről, és jó messze ült.
- Öreg?
Hát ez mi? - szökött az ágyhoz Bethlehem úr, hideg, csontos ujjaival összemorzsolgatva a beteg forró kezeit.
Szégyelld magad, hogy holmi bérenc Czilley Bélák kivettek a sodrodból.
Mért nem közölted velünk tüzetesen, hogy mit akarsz, mi határozott szándékod?
Barátom, bizodalmatlankodtál, és előttünk ?
Kérlek, ezt nem érdemeltük meg.
- Úgy van, Tamás bácsi - dunnogá a rendőrfőnök.
- A polgárság igen meg van véve .
Szórták a pénzt, hivatalt.
Micsoda?
A kis Gyuszit miniszteri titkársággal biztatták Pestről és Májafalváról.
- Borzasztó nagy volt a nyomás - vette át a szót Vörös úr uras kifejezéssel.
Én már négy áriat (érát) éltem, de olyan világot, mint a mai, ahol mindenki csak kapni és harapni akar - őszintén hangsúlyozom, még nem obszerváltam.
Lelkem polgármester úr, mi jó emberek vagyunk, a csillagot leszedjük a parancsolatjára , de ami megesett, megesett.
- Semmi baj - nevetett Bethlehem úr.
- A bizottságban mindent eligazítunk.
- Én készebb vagyok lemondani hivatalomról, semhogy lelkiismeretemmel ellenkezőt cselekedjem.
- Megint - mormogá Vörös úr Domi fülébe -, megint lemond.
Domi úr intett a kezével, ami azt akarta kifejezni, hogy lírumlárum.
A polgármesterné egy tálcán szilvóriumot, kalácsot, és egyéb süteményeket hozott , s mialatt kínálta a vendégeket, kérte tekintetével férjét, hogy egy szót se szóljon.
- Barátom - kiáltá Bethlehem egy rettentő falat kalácsot tömve ingó fogai közé -, most egy darabig háttérbe szorul az erdő, nagyobb dolog áll előttünk: meg kell alakítani a bizottságokat, itt lesznek a tudósok.
Májusban jönnek, pünkösd előtt , hogy a szent ünnepeket itt töltsék - én igazán nem tudom, mihez fogjak.
- Nem az erdőnek, hanem ennek a látogatásnak kell egy-két évig elmaradnia.
És a polgármester felemelkedett.
Hangja, mint mikor mindenki hallgatott reá , csengett, s a nagy kék szemei csillogtak.
Buzás úr intett a fejével, hogy helyes, de szólni okosabb volt, semhogy szóljon.
- Miért? - hangzott az éles kérdés innen is, onnan is.
- Nincs pénzünk.
- Az igaz - erősíté Vörös úr.
- A fizetéseinket se kaphatjuk pontosan a sok építkezés, kövezés miatt, de az építkezést megtéríti a kormány, s a kövezést kihajtja a vám, s a város nagyot emelkedett.
Ez érdekünk.
- De hátha, Tamás bácsi - szólt a rendőrfőnök -, egy csomó újság szépen ír rólunk , mert a Pesti Közlöny már megkezdte, vasutunk , törvényszékünk bizonyos...
- Mindez ferde út, egyenes utat válasszunk.
- Édesapa - fogta kezeibe a feleség az izgatott embert -, ma ne beszélnél még...
- Föl kell, Ágnes, kelnem.
Látod, mik történnek?
És alig tudta megfeszített erővel fenntartani magát Tarczali úr.
Beteg embertől ritkán fél a világ, főképp, ha ez a világ iszik.
És bizony az urak ittak, ettek, s a beteget édes kicsit ügyelték.
- Szegény Tamás - röhögött odakünn Domi úr, mikor távozott a részvét-küldöttség -, azt gondolja, a város végig az ő nótáját fogja fúni.
- Az eltölt - kiáltott Vörös úr.
- Az erdőtrafikálás - hej, hej!...
- Nevetem ezt az erőszakos, elbizakodott embert - fogta karon Buzás úr Bethlehem Józsefet.
- Magához hívatott.
Nekem?
Nekem akkor kell, mikor a keresztcsont-fájás .
Mikor voltam én barátja?
Gőgös parasztja!
Ez igen kellemesen hangzott, s mind Bethlehem, mind Domokos úr megveregették a nyers ember vaskos vállait.
- Hogy nincs pénz?
Hogyne volna? - veté föl e kérdést Bethlehem úr.
- De irigy , féltékeny.
Azt akarja, hogy ő legyen az úr, csak neki legyen esze, csak ő akarja a város javát.
Bruder, most két szék közt aligha a pad alá nem kerülsz.
A tudósok nálad nélkül is itt lesznek.
Hozzuk.
Mindnyájan nevettek, s ezzel a hangulattal tárgyalták az eljövendő nagy napok programját, mely Kolozsvárt annyira le fogja csepülni.
Csak egy kis betegség s egypár népszerű vereség, igen tisztelt pártfőnök úr, s ne törekedjél bármi úton a csorbát azonnal kiköszörülni - de lehet -e?
Tarczali úr semmiféle csorbára és vereségre nem gondolt e percben, mert íme , hivataltársai a legforróbb részvéttel vették körül ágyát, de igenis, fölötte kínosan esett szívének, hogy neje megint nem tudja őt felfogni, s asszonyos eszével ismét a rémek országában jár.
- Láttad -e, Buzás milyen egyszerre tovahúzódott tőled, amint a rendőrfőnökék beléptek?
Ő mindig ellened volt, és a főispánnal tartott, és téged titkon a népnél örökké tudott valamivel...
- Kérlek, semmivel.
Holmi elejtett szóra egy becsületes ember sohasem ad semmit .
Kötelességét pontosan végezte, engem kellemetlenségbe nem hozott, és nagyon jól teszed, ha egyszer egészen megtanulod...
- Ó, én a szegény apám példájából is egészen megtanultam már...
- De nem hagyod, hogy kifejtsem nézetemet.
- Hogy akit legjobban etetsz, itatsz, simogatsz: az árul el legtöbb helyt.
- Hát senkinek se higgyek?
- Nem is tudom, miért hinnél?
Ma, látom, a gyermekek se hisznek már egymásnak.
- Gyanakodjam, s tegyem magamat gyanússá?
- Abból ez nem következik.
- Ó, édes Ágnes, én régen megjöttem már onnan, hogy az emberek szíveit, vágyait , okoskodásait fürkésszem.
Én nézem a dolgokat, vizsgálom azok természetét , foglalkozom azokkal, beszélek azokkal, s hagyom, hogy az emberek furfangoskodjanak, egy kicsit haragudjanak, nehezteljenek; mikor látják, hogy én senkinek kárát nem akarom, megszégyenülnek, s mentül gyarlóbban viselte magát valamelyik irántam, annál alázatosabb és engedelmesebb lesz.
De azt a harcot unom , az az áldatlan harc emészt engemet, amit itthon kell küzdenem a te rémeiddel.
- Hát én vagyok a rossz?
S kiültek a könnyek a szerető nő szemeibe.
- Nem vagy rossz, de nem kellene hivatalos ügyekbe avatkoznod soha.
Te az embereket éppen nem ösmered.
- Mert gonosznak tartom Mihályfit, Bethlehemet...
- No és az egész tanácsot - édes jó Ágnes.
- Az egész tanácsot, mert bolond szíved van, mint Eliznek, aki az egész világnak tudna szolgálni egy jó szóért; s mindenkit a legbecsületesebbnek tart.
- Hogy Halmost annak tartja, jól teszi.
- Nem akarom, hogy ez a házasság megtörténjék.
- Én szavamat adtam, és vissza nem húzom.
- Mert neked nem fájna, ha leányod egy szegény vasas-boltosné lenne.
- Úgy?
S mosolygott a beteg ember.
- Én mi voltam Elizhez képest, és mi az én apám tehozzád képest: és megsegített az Isten.
Nincs elvesztegetni való gyermekem egy is.
Bízd rám, azért vagyok anyjuk.
Gyöngéden megölelte férjét, új vizes borogatót tett homlokára, és csókjaival árasztotta el fehér, szép kezeit.
Aki látta volna e jelenetet, azt fogta volna hinni, hogy itt az anya ápolja fiát.
Jók voltak, méltók egymás szeretetére és a jó sors kedvezésére is, és mégis sebes léptekkel vitte mindenik családját a legveszedelmesebb örvények felé, abban az erős, nemes tudatban, hogy ha másképp cselekednék, a legszentebb törvényeket sértené meg.
A szív, ez a rettentő, fenséges gép mozgott, zakatolt, fútt, süvöltött, s mert ép és erős volt, egy moccanattal sem árulta el, hogy sok a tűz.
XI
Mintha valami borzasztó járvány volna Várhegyen, himlő, hagymáz, avagy az ázsiai öldöklő mirigy, oly sebesen jár utcáról utcára az öreg dr. Szorítsd László úr Kolozsvárról idemustrált, vörös bélésű, de jócskán szakadozott bélésű fiákerja .
Ott ül maga a derék öreg férfiú prémes kurta bundájában, nagy kántorsüveggel, mely szép, okos, kígyóhomlokú, ősz fejét fedi, nyírott, sörtevastagságú, ősz bajuszával élénken integet minden jobb polgárnak, s robog, robog hatalmasan, de örvendező arccal, ami mutatja, hogy nem azok a kétségbeejtő betegségek szedik most fölös számú áldozataikat - valami más betegség állott elő, amelyet még a doktorok is nevetéssel fogadnak, holott ügyes életrevaló doktor a legkisebb betegségnél is bánatos, megdöbbentő képet csinál nálunk.
Dr. Szorítsd László úr nevet, izeg-mozog a kocsijában, föl is áll, és úgy is mint főorvos, úgy is mint igen lelkiismeretes ember, bejárja az egész kerek, kis székely várost.
Receptek helyett a klasszikus verset mormolgatja:
Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derűl .
Már látja is, hogy hat, ó, aki igazán hatni akar: az előre látja, mert jó móddal az emberek közt lehet hatni még mindig; látja, hogy alkot, emeli családfáját , melynek őse még nem oly rég kapával kereste kenyerét; látja, hogy gyarapít, fiai föllebb emelkednek hivatalaikban, ő millió címéhez egy újat köt, a legszebbet, a méltóságos királyi tanácsos címet.
Zsebében vannak is már, de csak finom kézírással még most, ily névjegyek: Dr. Szorítsd László, királyi tanácsos, orvos , sebésztudor, szülészmester, fogász-műtő, városi főorvos, az egyház főgondnoka, az iskola főgondnoka, a dalárda tiszt, elnöke, a tűzoltótestület védnöke stb., stb .
És látja édes mosollyal, hogy ott, ahol a kedves imádott haza is - ha tud - fényre derül.
De sokkal meghatóbb ennél, mikor egy tisztes aggastyán ráncos, kopott, fakó arca derül fénybe.
A napnak, annak a magasan ragyogó napnak minden áldott sugara itt tündöklik, a belső mély emberszeretetnek, ami a doktorokat újabb időben különösen jellemzi - verőfénye a széles ajakára ül, s olyan mosoly terül el az egész arcon , melyben ég és föld tiszta örömét találhatja!
Dr. Szorítsd László úr - mert aki csak azt akarja megszerezni könnyen megszerezheti - mindenfelé igen nagy tiszteletben részesül.
Most ez a tisztelet , ó, nagy előnyére van.
Bátran, követeléssel lép be minden házba.
- Tudja, mi újság?
Nem tudja, no hát tudja meg, májusban itt lesz a Párizs Egylet .
Fogadni kell, édes fiam.
Úgy.
A tímárok, csizmadiák, ácsok, fésűsök, pléhesek , asztalosok, kalandosok, a szántók kirukkolnak zászlóik alatt, mert él magyar, áll Buda még!
- Tűzoltók?
- Dehogy...
- Aj, azok de pompásan táncoltak.
- Ezek a nemzet fáklyavivői, világító tornyai.
- Dalárdisták - azaz...
- Dehogy...
- Hogy azok hogy isznak - voltam ott a feleségemmel; húszával, harmincával hevertek a gyepen, de öreg fickók voltak közöttük, vén családos apák, kalaposok , lakatosok, kovácsok, s úgy ordították az "Isten áldjon " -t, hogy a tornyok majd lehullottak.
Az pompás élet volt.
Reggel próba s egy kis ivás, délben próba, s jó nagy ivás, este összpróba, s nagyszerű ivás.
Mindenfelé kísértük őket a feleségemmel.
- Ezek, Csutak uram, literátorok, a haza oszlopai, mind egy-egy hazánkfia.
Ó , ilyeneket egy seregben fiatal koromban nem láttunk mi soha.
Minden polgár álljon talpra, s vésse a szívébe azokat, akiket kell, mert olyanokat, kedves Csutakné asszonyság, ebben a nyomban nem látott többet.
- Megtesszük, tekintetes doktor úr.
Dr. Szorítsd László úr elgondolkozott arra, hogy mint fog az hangzani, ha majd így mondja a polgár: Méltóságos uram!
Mint a szél odább suhant szekerével.
- Tudja, mi újság?
Nem tudja, no hát tudja meg az ügyvéd úr, hogy májusban itt lesznek a tudósok, a Párizs Egylet.
Fogadni kell tekintetes úr, testületileg.
A főváros legelső tanárai, bírái, vezérférfiai: nem lesz haszon nélkül való , kedvükben járni.
A kis tömzsi ügyvéd sietett őszintén kifejezni, hogy mai napság kell is történni valaminek, mert cudarabb, koldusabb életet nem él más osztály, mint az ügyvédi kar.
A bírák elbékélik a legjobb pereket, s a rongyosabbjával meg minek nyomorogni.
- Én egy kúriai bírót szívesen magamhoz veszek - szólt szívélyesen az ügyvéd.
- Helyes.
- Íróinkat én is becsülöm, nem sajnálom tőlük az áldozatot.
De ugyan mit akarnak itt?
Rongyos, kicsiny fészek ez a mi városkánk.
Nem értem...
- Az az ő gondjuk, mit akarnak - mi álljunk elő emberségesen.
- Két jó kúriai bírót elfogadok, de csak kúriai bírót, instálom.
Röpült odább vígan a fiáker, és rajta a boldog aggastyán.
- Itthon van a professzor úr? - kérdi a doktor egy vénasszonytól, ki a kútnál éppen a nemes iskolai elöljáróságot szidta, amiért megtűri, hogy a veder mindég beleessék a kútba.
- Itthon, tekintetes úr.
- Nono, te is másként mondod nemsokára, Sári fiam! - mormogá magában hazafias gyönyörrel az öregember, kiegyenesítve hajlott derekát.
- Hát, kedves professzor úr - hajolt dr. Szorítsd László úr egy kopasz, öreg férfiúra, ki zöld szemüvegét fölemelte könyveiről -, most is az isteni matézis ?
Ah, szép tudomány.
- Szép, nekem mindég szép volt - hangzott a válasz tele szívből.
- Tudja -e, mi újság?
Nem tudja?
No ha nem tudja, hát megmondom...
- Hallottam valamit.
És gúnyosan mosolygott hozzá az öreg, ócska fehér agyagpipái közül egyet a főgondnok úr elé tartva.
- Ha hallotta, hát akkor tudja, hogy a tudósok májusban Várhegyen lesznek.
- És mi a szándékuk?
Hogy előfizetőket gyűjtsenek a munkáikra?
Volt egy sarkantyús poéta a múlt évben itt is.
Felírta nevünket, s azóta ládaszámra kapjuk a ringy-rongy verseményeiket, románaikat, még a historikumokat is úgy küldözgetik .
Részemről...
- Most nem az a kérdés, professzor úr, hogy részéről mit csinálnak, hanem hogy miként lássuk el őket legjobban, hogy rólunk és városunkról jót és szépet írjanak.
Nincs valami nagyobb szerencsétlenség, mint a megcsökönyösödött lélek - szánni, ó , szánni lehet az ilyet csak.
Dr. Szorítsd László úr is szánta, és megvetéssel hagyta ott a szerencsétlen vénembert.
Gyorsan, hogy minél előbb kitörülje lelkéből e kellemetlen találkozás emlékét - a papok felé fordult.
Mivel templomaink, műveltebb városainkban - hála a felvilágosodott kor emberies szellemének - mindenütt jobbára üresek; egy modern papnak, ki hivatalát jól fel tudja fogni, mindenre marad és van kész ideje.
Nőegyleteknél jegyző, esetleg pénztárnok; takarékpénztáraknál szorgalmatos napi biztos; dalárdáknál jegyző , esetleg alelnök és működő tag; tűzoltó-egyleteknél rendfenntartó, kis sapkával és vörös sujtásos karövvel, és minden együttes vacsoráikon, társas ebédeiken , majálisaikon, bálaikban működő tag; céhgyűlésekben alelnök, és a havi banketteken ( mert már nincsenek többé céhális vacsorák) főpohárköszöntő; erdővizsgálatoknál , licitációknál bizottmányi tag és pohárköszöntő; képviselőválasztásoknál vezérférfi, a központi kinevezés útján, és részvényes tag mindenben ; jubileumoknál, mert most már ezek nálunk is szerencsére sűrűbbek, a kereszteléseknél rendező és főpohárköszöntő; színészek segélyezésénél, a jutalomjátékok, ajándék és díszvacsora ünnepélyeiknél főszónok és főpohárköszöntő.
Igenis, most kapta meg egy igazi korszerű pap a maga magasztos elhivattatását; ha van értelme, szíve, most vezére lehet a népnek.
És mi dicsőbb, mintha ezt mondhatjuk egy kövér vagy sovány papról, hogy derék, népszerű lelkészünk Szurok Pál vagy Korpa János?
Csakis egy ilyen pap lehet a mai korban a társadalom ünnepeltje és a Jézus okos bizományosa.
Mindenütt, mindenben , mindenkivel !
Minő szerencse úgy a főgondnok úr belső zsebében pihenő királyi tanácsossági levélre, mint az írók jövetelére vonatkozólag, hogy Várhegynek jelenben ilyen papjai vannak.
Egy koloszális szőke, kövér papja, ki behunyt szemekkel prédikál , és minden közkoncot észrevesz, és egy sovány, csupa bőr, csont, fekete papja, kit a természet arra szült, hogy bebizonyítsa vele, miképp a legfárasztóbb eszemiszomok dacára is meg lehet őrizni a soványságot.
Jeles szónokok, és nem hiszem, hogy az egyesült két hazában kitűnőbb, hatásosabb pohárköszöntők létezhetnének.
A dogmában a legszigorúbb ortodoxok, mindent elhisznek; a morálban a legnemesebb, modern filozófok, mindent megengednek maguknak és másoknak is.
- Halljuk, azonnal - kiált érces, hatalmas, szónoki, betanult hangon tiszteletes Sörös Gerő úr.
Sietve dobta félre Ponson legújabb hat kötetes regényét, s rakta fel az álló íróasztalra a széles matrikulákat, mintha most is e rettenetes szörnyekkel küszködnék az eklézsia örök dicsőségére.
Meleg, kék posztópongyolájára felkapta a hosszú, köpenyeg bőségű fekete papi kabátot, s így , amint illik egy derék férfiúhoz, nyitotta ki az ajtót, és fogadta dr. Szorítsd László főgondnok urat, főnökét.
Mind a két férfiú nagyon tudta, mi a tisztesség.
A magas, kövér, szőke pap karon fogva vitte a doktor urat egy zöldes kopott díványhoz, s a doktor hosszasan rázta a tiszteletes finom, sárga kezét.
Asztalon, székeken, ablakpárkányokon mindenütt kisebb-nagyobb könyv volt kitárva , papirossal megjegyezve, míg fölöttük a magas asztalról a szakadozott kötésű anyakönyvek - mint amely szent könyvek napjainkban egyedül teszik a papot valóban egyházi emberré - uralkodtak.
A főgondnok úr merőben el is volt telve azon tudattal, hogy Sörös Gerő urat a legszentebb papi foglalkozásokból verte föl.
Szép, mikor egy pap érti hivatását, lelkesül teendőiért, felfogja, mennyivel dicsőbb élni az égi eszménynek, mint az elmúló pornak; szolgálni ama szegény Megváltót, kinek érdemrendei a sebek, melyek a kereszten tartották; széles mezői a szívek, hol a mennyei magvak és aratások alá szánt; zúgó híves erdei az árvák , ügyefogyottak nyomora, hol a harmat a könny, a titkon legördülő gyöngy, melyet a legmélyebb részvét varázsol a vigasztaló arcára; fegyverei a szeretetre kitárt karok, melyek nem tudják, ki a barát, ki az ellenség; diadalmai a máglya, melynek ölelő karjaiból a Mindenható veszi át atyai karjaiba; örökké viruló koszorú - ah , neki nincsenek koszorúi, fent nincsenek koszorúk, aranyos, kibérelt, kicsalt koszorúk - egyetlen koszorú van: a glória, mely az Isten homlokát köríti!
Sörös Gerő úr is széles vállaival, fényes, kövér orcájával, kidomborodó hasával és behunyt, alázatos szemeivel ennek a megváltónak lépett a szolgálatába.
- Kedves tiszteletes úr, édes - kezdi megnyerő hangon az öreg doktor úr, hogy a szenteket is beleugrassa ez új táncba -, tudja -e, mi újság?
- Hogy? - kapta föl hirtelen egy reális irányú mozdulattal alázatos fejét Sörös Gerő tiszteletes úr - és hát az öreg Gergelyfi meghalt volna?
- Nem - mosolyog a doktor úr -, nem, nem.
Itt lesznek a tudósok, írók, május derekán itt lesznek.
Kedves, jó tiszteletes úr, nagy szerep vár reánk.
A klérus mindig hő tisztelője volt az irodalom bajnokainak...
- Mindig.
Berzsenyi verseit is a papok adták ki - mormogá szent orrhangon a lelkész úr.
- Lehet...
- De igen, a papok - mi!
- Sokan jönnek - és néhány sort elolvasott a Czilley Károly leveléből.
- Jó lesz , ha a tiszteletes úr fogadja őket.
- Örömest.
S felvillantak a lelkész szemei.
- Az iskolákat is kirendeljük elébük.
- Ó, mindenesetre.
A beszédet, úgy vélném, az ökörnyomnál, a határszélen tartom.
- Ott legjobb lesz, az ökörnyomnál, a nagy fa alatt.
Nagyon helyes.
A pap fölkelt - ó, az ő munkája már megkezdődött.
- Sétált és ihlett agya e szép bibliai mondást részletezte: Jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok, és én megnyugtatlak titeket!
Nagyon jó lesz.
Meg vannak fáradva, el vannak tikkadva, szomjúhozva, és mint az ótestamentumi szarvasok , kétségkívül elsőben is: a bűvös forrást keresik.
- Bankettek természetesen fognak lenni - veté oda elmélkedéséből e szavakat a tiszteletes.
- Mindenesetre.
- Sándor - kiáltott ki a lelkész úr az ablakon egy szolgához, ki nagy lomhán a havat söpörgette az udvaron -, eredj tiszteletes Mózes úrhoz, mondd: kéreti őt a tekintetes főkurátor úr.
Rögtön.
Ó, mily kellemetlenül hatott az öreg doktor úrra e szó: tekintetes.
Majdnem egy jelentőségű volt már előtte azzal, hogy te gazember.
Mikor a gyermek látja a számára készülő új csizmát - meglehet, nem egy -, szeretné a sárba rúgni a lábain levő ócskákat.
Mózes úr.
Igen, tiszteletes Mózes úr a második pap itt van.
Soha életemben ilyen takaros, sovány embert.
A vaskemence csöve nem lehet karcsúbb, feketébb, rozsdásabb, mint e viseltes, fekete ruhába bújt, borotvált arcú pap.
Azt gondolom, bajuszát, szakállát is csak azért borotváltatta le, hogy egészben egyöntetűbb legyen.
Mint aki örökké munkában van, és nem is akar arról tudni, mi a pihenés, hányta-vetette hosszú karjait.
Bizonyosan kereste a munkát, mely nélkül nem is élet az élet.
- Nagy dolgok várnak reánk - szólította meg a paptárs-kolléga.
- Semmire sem igen vállalkozhatom.
Sajnálom, minden gyermekem himlős akar lenni .
Elég most az én gondom, s itt lesznek a húsvéti ünnepek is...
- Nem, nem, tiszteletes Mózes úr - a tudósok jönnek.
- Hallottam róluk valamit.
- Meg kell kezdenünk az előkészületeket, barátom - szólt vidáman Sörös úr.
- Mivel?
Ha valamit tehetek, hiszen én tudod, nem vonom ki magamat - volt az enyhébb válasz.
- Most egyelőre a fogadtatás módozatait szükség megbeszélnünk.
A költséget a város készséggel megadja, s a gyűlésekre mi meg átengedhetjük iskoláinkat.
- Akkor jó előre beszélnünk kell Vörös Károllyal, mert ha bankettet akarunk ... pedig tán akarunk, ugye ?...
- Hogyne - válaszolt úgy a főgondnok, mint a pap.
Természetesen, ez azzal jár.
- Az ő deszkahelyisége a legjobb, ahol a papi ebédeket is tartjuk.
Ezt magamra vállalom szívesen.
A programot méltóztassék reám bízni, egy bizottsággal eligazítjuk.
Bornak természetesen jónak kell lenni, és a sülteknek kitűnőknek.
S vajon tekintetes (ó, megint ez a paraszt tekintetes) főgondnok úr, mikor jönnek azok a tudósok?
A polgármester ellene van.
- Bizony a pünkösd hetében.
Mit a polgármester?
Én is itt vagyok tán?
- De azért a bizottságokat már meg kell alakítani.
Azok addig is működjenek.
- Hát nem olvasta tiszteletes úr a plakátokat.
Már ma reggel kiragasztottam - olvassa csak, olvassa.
Az egész város megmozdul.
- Vagy igen.
Valami bábaasszony plakátot láttam a Halmos Béla háza sarkán, de azok, nem lehet tudni, mit akarnak.
Ezer esztendős ünnepély - mi közük a bábaasszonyoknak ezeresztendős ünnepélyhez?
- Nem, nem - az más, az a székely asszonyok gyűlése.
Ezt én függesztettem ki név nélkül.
Felhívás, ma délután négy órakor a tanácsház nagy termébe.
Igen, igen.
Itt állapíttatnak meg a bizottságok.
Az ajtó nagy zajjal föltárult, s három nő ugrott be a beszélők közé, két nyalka fiatalember kíséretében.
- Hát mi van azzal a gyűléssel, László bácsi? - kérdé a legfiatalabb nő, egy hosszú, zongoramesteres hajú, szép, szőke, finom arcmetszetű hölgy, kisded , gömbölyű termettel, élénk mozdulatokkal.
- Mi itt vagyunk...
A papok mély bókkal közelítettek a hölgyekhez, s el voltak ragadtatva a rendkívüli szerencse által.
Villogtak a szemek, működtek a hódítani vágyó mosolyok, a hölgyek a férfiakkal hamarosan, suttogva, éles hangon nevetve, kacagva, hahotázva kicserélték az időre, az alkalomra, a szép napokra vonatkozó nézeteiket, és mindnyájan odafordultak az öreg László bácsihoz.
- Hát délután négy órakor alakuló gyűlést tartunk a tanácsház nagytermében.
- Oda nem megyek - kiáltott egy könnyű, tollaskalapos, öreg hölgy a legpúderosabb arccal, mely valaha írókat akart fogadni, kék ajkakkal, melyek teljes összhangzatban voltak a holttetemes homlokkal és pisze, veres orral és a rettentő magas inggallérok közé szorítva eres, zöldesfehér nyakkal.
- Az a Tarczali egy - megmondom no -, egy műveletlen paraszt ember.
Lapba fogom adni, hogy nyilatkozott a költőkről.
- Magam fogom leírni versben és prózában is, és megküldöm a fővárosi napi- és hetilapokba.
Lássa a művelt világ, hogy Erdély egy barbár föld, egy Kamcsatka - ah, ah.
S a magas, barna - mintegy huszonöt-huszonhét évesnek látszó, elegánsan öltözött , nem annyira szép, mint méltóságteljesen járókelő, tekingető hölgy néhány kék és zöld borítékos lapot vett ki gyönyörű, lombos, hamvasszürke muffjából.
- Hives úr - dobta oda a lapokat az egyik velük jött gavallérnak, egy szentimentális tekintetű, de vastag, fekete bajuszú és széles, piros szájú, sötét , fekete, fürtös hajú, ifjú embernek -, olvassa, mit írtak a Családban, a Fecskében, az Ideálban Várhegyről, e hálátlan sárfészekről, mely nem méltó, hogy egyetlen írót lásson, a legkisebbjéből is.
Én, ki pesti összeköttetéseimnél fogva - mint magam is télen át fővárosi lakos - annyit tehetek és tehettem volna ez ügyben.
- Kérlek, Alfonza, te szellemes, zseniális nő vagy, téged a dal, a líra múzsája csókolt homlokon - mérsékeld magadat, nem tesz jót szívednek az ilynemű fölhevülés.
Írd le te ezeket egy humoros szatirikus versben, s tedd tönkre e vaskalapos polgármestert.
- Én majd, mint a Mindenáron kormányra című ellenzéki lapnak tárcaírója...
- Ó, Vanilia, aranyos Vaniliám - ugrott oda az öreg, tollas hölgy, majd agyonfojtva csókjaival a szép, a valóban szép Vaniliát.
- Be jól beszélsz.
Írd le őket; porrá, tedd őket egészen porrá.
Abból a számból ezer példányt rendelek meg , no vagy legalább ötven-hatvan példányt mindenesetre veszek itt, itt a Marosi boltjában.
- De hölgyeim - vette át a szót az öreg dr. Szorítsd László úr -, kérem, ne méltóztassanak feledni, hogy a rendezés e levél alapján - és felmutatta meg ismét visszatette a pesti levelet - merőben engemet illet, és a bizodalomnak minden tőlem telhető eréllyel meg is fogok felelni.
- De a termet se kapjuk meg - én mondom - állott fel az öreg hölgy.
- Most rögtön , mindjárt menjünk ahhoz a paraszt polgármesterhez.
Némi eszmecsere után, mely hovatovább tüzesebb, villamosabb lett, a társaság együttesen a polgármester felé indult.
- Első, bizottságokra osztani a várost - hangoztatták a hölgyek.
- Mi a vidéket már felosztottuk.
XII
A szeretet, ragaszkodás, majdnem feltétlen engedelmesség, mellyel Várhegy polgársága Tarczali Tamás úr iránt éveken keresztül viseltetett, s mely jóindulat e regény első lapján is még tetőpontján állott vala, minden alapos, valódi ok nélkül - mint ez rendesen minden szerencsés, becsült ember életében elkövetkezik - rohamosan szállott aláfelé.
Tarczali szívét még mindig a legnemesebb érzés-akarat töltötte be kedves városa ügyeiben, csakhogy erre a követelő, parancsoló, dölyfös, ma mindent odaadó, holnap a koporsókat is tűzre vetni kész nép annyit kezdett adni, mint a forgalomból kiment bankóra.
A boltok, mészárszékek előtt, utcasarkokon csoportosuló polgárok meg merték tenni, hogy éppen akkor kacagtak a legjobban, mikor a polgármester arra haladott el.
Ó, ad is erre egy komoly férfi valamit?
Nevessen, ízetlenkedjék.
Amilyen a vére, a lelke is csak olyan.
Ugye?
Te meg tudnád tenni, hogy e hitványságokat észre se vedd?
Tarczali észrevette, lesütötte a szemeit, meggörbült, ahelyett hogy egyiket-másikat, valami alkalmas, megengedhető ürügy alatt, adóvégrehajtással , perbeidézéssel, apró-cseprő, égető huzavonással - melyet sok polgármester úr olyan pompásan ért - vérig kínozza, és egészen a lábai csókolásáig kergesse.
Mint a gyönge, becsületes, jó ember mindent észrevett, hanem semmiféle bosszúra se gondolt.
Nyájasabban köszönt még a lámpagyújtogatónak is, azt a vén, részeges nyugalmazott bakát, akit semmihez se lehetett alkalmazni, csak a litográfia kerekéhez: megpáluramozta, s az alkapitánnyal - kit rég el kellett volna, hogy csapjon rendetlenségeiért - az egész tanács előtt kezet fogott.
Kacagták, s még bátrabban ásták alatta az aknákat.
A rendőrfőnök, barátai előtt megmagyarázta, igaz, ezek meg is vitték a hírt a polgármester úrnak.
Pap, a részeges ülnök megindítandó keresetről beszélt, ezt is tudtára adta Buzás úr.
Buzás oly vásári szerződéseket emlegetett itt-ott piacon , amelyekért, te édes olvasóm, bizonyosan pert indítottál volna.
Tarczali mit tett?
Még korábban ment a hivatalba, még későbben távozott, s az írnokai dolgát is ledolgozta, hogy minden tisztában legyen.
Ezért az írnokok is kezdték igen-igen kevésre becsülni.
Elődei sikkasztottak.
A polgárság felvetette a kérdést: mért ne sikkaszthatna Tarczali is?
Elődei egy kézre dolgoztak a haszonbérlőkkel, a vállalkozó ácsokkal , asztalosokkal, kőmívesekkel; mért ne tenné ugyanezeket ő is?
Elődei közül egy elkártyázta az árvák atyjával egy csomó árva pénzét: ó, bizony Tarczali uram se különb még egy hajszállal is.
Elődei ittak, jól ittak, minden kínálkozó alkalomnál ittak, s összecsókolóztak, tegeződtek a legaljasabb csizmadiával is: hát ez mire tartja magát?
A tolvaj!
Neki kellenek a grófok, a bárók, hogy azoknak adja el a város javait?
Ohó!
Éhes madár mindig a lépre került még.
Mit kellett volna Tarczali úrnak tennie?
Ha igazi polgármester akar lenni , haszonvehető ember - annak idején gazdag ember, egyszer vén korában követ, s néhány esztendőre bár, királyi táblai ülnök vagy ilyes főmester, akkor föl kellett volna, hogy vegye a legélesebb korbácsot, s kezdeni a rendőrfőnökön, a kedves Domi fián - le egész az utolsó írnokig, a vén Dercsi Miskáig, ki a hamis polgári házasságokat eszközli mint volt tanácsos, az ötvenes évek alatt.
Akkor?
Semmi akkor.
A becsület, hűség, józanság, idealizmus férfia meg fogja tenni a leghelyesebbet: be fogja bizonyítani, hogy... be-be, igenis a legszebben be fog mindent bizonyítani.
- Engedj - szólt átölelve igaz szeretettel a polgármesterné férjét, legnagyobb fölindulással távoztak el dr. Szorítsd László úrék, s a hölgyek -, ha nékik ünnepély kell, hát ünnepeljenek!
- A város kontójára nem.
Tanácsházunkba becsorog az eső, padozatát megették az egerek; hivatalnokaink hónapszámra sem kapnak egy krajcár fizetést; utcáink rosszak, kövezetlenek; a kórházunkban alig tudunk ellátni öt-hat beteget, mert nincs miből; készebb vagyok ma letenni hivatalomat.
- És ha letétetik veled?
- Lehet, odáig fognak ingerelni, de nem hiszem.
A nép nem olyan bolond, hogy végre is be ne lássa a saját javát.
- Látod, Tamás, én megtettem a kedvedért, hogy nem bánom, odaadom Elizt egy szegény kereskedőnek.
- És egy fájó könny hullott ki a jó anya szeméből.
- Jól cselekedted, szeretik egymást.
Városomat én is szeretem, semmiféle hiúságnak föl nem áldozhatom.
Előbb a munka - aztán a mulatás.
Amely nőt ilyen emberrel ver meg az Isten, hát hova forduljon az?
Tele a tanácsház.
A piszkos, sepretlen, forgácsos, sáros emeleti deszkafolyosón ember ember hátán.
Ma dől el, minő módon fogadja a város a bejelentett öt-hatszáz írót, művészt, újdondászt, hírlapi tudósítót, akadémikust, történészt, régészt , földészt, nemzetség-búvárt, természettudóst, orvost, tanárt, bírót, papot , jegyzőt, szabót, cipészt, vendéglőst, vasúti hivatalnokot, utazó ügynököt a kalapgyárakból, kik protekció mellett most mind írószámba jutnak.
Bent, az inkább avult csűrhöz, mint teremhez hasonlító törpe, füstös, táskás falú , repedezett mennyezetű, hasadozott ajtajú, fityegő ablakú, ódon tanácsházban , melynek egyedüli ékessége a király őfelsége szép, ifjúkori arcképe, s jobb oldalán Deák Ferenc, és bal oldalán az 1867-i magyar minisztérium csoportozata, s egypár falba vésett kőlap aranyos betűkkel, hogy 17 .. -ban tökéletesen elhamvasztotta Várhegyet a tűz, 18 .. -ban számos utcát földdel egyenlővé tett a Maros áradása .
Bent az antik helyiségben a legünnepélyesebb közönség foglal helyet.
A kerek asztal körül - melynek zöld takaróján ott a szokásos ősi, két, nagy üveg víz , néhány óriás pohárral, melyet a hagyományok szerint sohasem tisztogatnak meg - a főispán úr, polgármester úr, tanácsos és jegyző urak ülnek, és köztök a városi főorvos, dr. Szorítsd László úr - belső zsebjében, a sok gyöngéd használat által szalmatörekké morzsolt királyi tanácsosi ígérettel.
A zöldasztal háta mögött most bokrétás, szalagos, fátyolos, dobogó szívű hölgyek , öregek mint ifjak, vagyis a szépnem.
Az asztallal szemközt a polgárok, a választottak, s a mélyen érdeklődő közönség.
Az úriosztály - hagyományosan - a nagy pókhálós, poros, trombitacsövű, nagy vaskályha körül foglal helyet.
Kell is , hogy az úriosztály itt is külön válassza magát; elég, ha akkor összekeveredik a néppel, mikor hivatalnokválasztás van.
Ha gyűlés, akkor úgy hiszem, mindennek szabályosan kell történnie.
Az öreg főispán úr - tiszta kabátban, de mint máskor, úgy most is erősen gyűrődött inggallérral, és kezében egy hosszú plajbásszal, mellyel mindig - a jó ég tudná , miért - szamárfejeket rajzol, és nem is rosszul - odahajol a kis, szeplős főjegyző úrhoz, és a női közönségre irányzott, elragadó mosollyal hangoztatja:
- Úgy vélném, elsőben is olvastatódjon fel a múlt gyűlés jegyzőkönyve.
Ha hallott valaki vidéki jegyzőkönyvet, akkor tudja, hogy miképp kell a legcsekélyebb tárgyat úgy körülírni, hogy egy igazi jegyzőkönyv felolvasása minden ép idegű embert verekedő dühbe hozzon.
Dr. Szorítsd László főfizikus úr, hogy szokása és még el nem ért életcéljához képest senkit se bántson, azon kezdi, hogy szép, okos fejét mellére hajtja és aluszik.
A főispán úr nyomban lehajol, és hozzáfog a tanulmányfejekhez, s valahányszor egyet-egyet befejez, föltekint , mintha valakit erősen keresne.
A tanácsos urak köhögnek, dobognak a lábaikkal, a polgárok nyikorgatják az ócska székeket.
Második pont az országos törvények felolvasása.
Mindenféle kényes és nem kényes tárgyról, mint most is rabokról, kocsmákról, bordélyházakról.
De a tanácsos úr úgy olvassa, mintha prédikációt olvasna.
Most lássuk a vámosok számadásait: szemét-vám - elég.
Tíz-tizenöt tárgy után következik: A magyar egyesült Párizs Egylet országos hangversenyző gyűlése.
- Szót kérek - pattantak fel egyszerre öten-hatan székeikről.
Czilley Béla, az örmény doktor, ki kezét a főispán vállára teszi, Bethlehem József, Vörös Károly úr és István bácsi.
- Halljuk, halljuk, Czilley urat - kiáltja a főispán.
Czilley úr a főispán pártja részéről meleg ovációkban részesül.
Milyen az olyan bérenc fráternek az arca, akinek kisebb gondja is nagyobb annál az ügynél, amely mellett mint a fogadott cigányt talpra állították?
Csillognak -e az ő szemei is a hévtől, melyet egy szent eszme gyújtott lángra a szív rejtekén?
Ajkai mozognak -e az édes meghatottságtól, mely a legmagasztaltabb férfit is oly hasonlóvá teszi az ártatlan együgyű gyermekhez?
Háta érzi -e azt a borzongást , mely könnyekkel borítja be a szemeket, és kipirosítja az arcot, mint a hajnal az eget támadaton?
Ó, undok, szemtelen arc!
Nézzétek, hogy vicsorítja avas, töredezett fogait, mutatva, hogy mint az uszított eb harapni fog, mert ez az ő tiszte és nem más, hogy játszik szemcsíptetőjével , hol a jobb, hol a bal szemére akasztva, hogy egyikből se lehessen kiolvasni mit fúr-farag odabent lelke, ha az olyan is lélek; hogy hullatja keskeny homlokára hamvas szőke haját, mintha álarcul akarná használni; hogy löki előrébb, előrébb görbe testét, mint a kígyó, készítve magát a karóra, mely a megtámadott ember kezében készen várja; hogy csap éles hangból élesebbe, rikácsolásból üvöltésbe , fenyegetésből tombolásba, vagy ura intésére gyáván, hogy száll le a legalázatosabb hízelgésbe esedező kezekkel; elérzékenyedve, hogy emeli szemeit az ég felé, melyet kikacag!
Eh, a színész nem színész, az játszik, s ez élvezete, dicsősége - ez semmi egyéb, mint csaló.
Taps, éljen fogadja Czilley úr beszédét, zajos taps, melyet a főispán kezd, s a mindig megvehető tömeg viharrá magasít.
A Tarczali úr hívei, régi barátai megfeledkeztek a pártfegyelemről, mely kis városokban csak érdekfegyelem, és a tiszteletről, mely mint az uzsorás kölcsöne óriási kamatokkal jár, s rohanva sietnek Czilley úrhoz, hogy a szép beszédért kezet szorítsanak vele.
Bethlehem József ügyvéd úr, még Bokros úr is, Vörös úr, s aki csak érzi önnön becsét, s ebből most valamit hajlandó a derék szónoknak által adni.
Dr. Szorítsd László úr int a papok felé, hogy ez már beszéd volt, és közelebb szorítja szívéhez a pesti királyi tanácsossági levelet.
- A tisztelt képviselő úr - emelkedik föl a polgármester, a betegség által meghalványodott arccal, nem a régi nyugalommal, pedig az kellene főképp most, de a régi melegséggel, beszédében nagy súlyt helyez az irodalomra.
- Úgy is van - kiált a beszédbe Vörös úr, fölmutatva a Pestről hozott előfizetési íveket.
- Én is elösmerem.
- Dehogy ösmeri, a jómadár! - morog a főispán háta mögött az örmény doktor , fekete, vörös, kövér fejével és festett szakállával.
- Hogy ami egy nemzetet naggyá tehet: az nyelve, tudománya, irodalma.
Egy Kazinczy Ferenc...
- Hát az kicsoda?... - mordul bele Vörös úr, külső zsebében az ívekkel, mint valami gavalléros, fehér zsebkendővel.
- Szent lelkesedésével, mely egy hosszú, szép életen keresztül a magyart annyi kinccsel gazdagította: mindig fölemelő jelenség.
S nem magyar az, aki ily alak előtt a legmélyebb hódolattal meg nem hajlik, de kérdem, szükségesnek találta-é ő , hogy faluról falura járjon, s mint az arab atléta odatartsa karját, meztelen nyakát és lábait a népnek, hogy íme tapintsátok meg, milyen izmaim vannak, s nézzétek meg, hogy az a kés, amit elnyeltem az imént: valódi kés, éles, hegyes, s legjobb acélból való?
Rettentő hahota csapódott fel az éretlenebb tömegből.
- De nincs kedvem, és nem is szokásom gúnyolódni, főképp oly dolgokkal, melyek előttem is szentségek.
Örömmel olvasom nagy íróink remekműveit, szépnek találom , ha a nő, hajadon, ha az ifjú jeles költők verseit olvassa: egy Kölcseyét , Vörösmartyét, Petőfiét, Aranyét, s magasztos gondolataikkal, érzéseikkel nemesíti szívét, világát.
Hisz anyáink, apáink is könyv nélkül tudták Csokonait, Balassát , Kisfaludy Sándort, jóllehet eme nagyok közül személyesen egyik sem tartott nekik vándor felolvasást.
- Ez már mégis alávalóság, így beszélni - mond a doktor, az örmény doktor hányva-vetve kezeit, hogy észrevegyék.
Ebből párbaj lesz, annak kell lenni.
- De hogy azt a szent fátyolt, mely portól, sártól, szennytől eddig megóvta a költőt, mint egy oltári képet, szívünk templomában, most velük együtt szaggassuk le, csak azért, hogy színről színre láthassuk, melyik himlős, melyik törpe, vén vagy ifjú: ez uraim éntőlem távol legyen.
- Kérem ez megtorlást kíván - ugrott fel Czilley Béla úr.
- Kész leszek arra is, csak méltóztassék még egypár pillanatig békén lenni , röviden szólok.
Kérem, uraim, tudják -e azt, hogy öt-hatszáz embert elfogadni egy szegény kis városnak talán mégis sok a dicsőségből?
- Húszan, harmincan ha jönnek csak.
- Elhiszem, annyi lesz az igazi író, de hány száz mellette a proletár, a dilettáns, kinek egészen más célja van, mint a hazai kultúra.
- Eh, ez nem ide tartozik - pattant föl dr. Szorítsd László úr.
- Ily szánalmas argumentációkkal akarná megakadályozni, hogy hő tiszteletünket...
- Imádatunkat - zúgá Bethlehem úr.
- Imádatunkat ki ne mutassuk...
- Rossz, rossz - ordítá a tömeg.
- Jöjjenek.
- Jöjjenek - hangzék minden oldalról.
A nők kendőiket lobogtatták, az ifjabb leányok mosolyaikkal bátorították a fiatalságot, az öregebb hölgyek pedig sivalkodva követelék, hogy jöjjenek.
- Enunciálni, enunciálni - tombolt a nép.
A főispán úr ismét kezébe vette hosszú plajbászát, és szokásos, elragadó mosolyával ide fordult, oda fordult, mindenfelé fordult, s hangosan mondá:
- Jönnek.
XIII
A sors, ha beleviszi az embert a nyomorúságokba - úgy tapasztaltam legjobb barátaimon - arról is gondoskodik, hogy egy-egy szép alkalmat nyújtson a szerencsés kivergődésre.
Mi történt?
Összevesztél legjobb szomszédoddal.
Ó, ebből per lesz, temérdek huzavona.
Cselédeid elszöknek, állataid szőrin-szálán elpusztulnak.
Kérlek, nagyon szép és sok gyümölcsöd termett, küldj át hamar egy jó kosárral, és visszatér a régi barátság.
Mindig azt állítottam: nincs több víz a leggazdagabb forrásban, mint amennyi szeretet, áldozatkészség lakik az emberben.
Azt éreznie kellett Tarczali úrnak is, hogy a jó nép, a sok régi, hű barát erősen tartózkodó állást foglal vele szemben itt is, ott is.
Láthatta, hogy közelben és távolban tornyosulnak a felhők.
El a kevélységgel, a büszke, férfias daccal , öltözzék ebbe a pompás csillogó díszruhába más.
Megjött a legkedvezőbb alkalom.
Fordulj egyet, csak egy kicsit fordulj, amekkorát egy szűk udvaron a megrakott terhes szekér, s az élet ismét zavartalan, áldásdús folyamatot vesz.
Hosszú vitatkozás után, melyben kitűnt, hogy Tarczaliné is csak egy közönséges asszony, ki mit sem akar arról tudni, hogy két igaz szerelmes egy kis kunyhóban is elfér és boldog, és oda semmi cím, magasabb társadalmi állás nem kívántatik : Tarczali Tamás határozottan odaígérte Eliz leányát Halmos Béla, déligyümölcs- , fűszer- és vas-vegyeskereskedőnek, és a napot is kitűzte, melyben a menyegző megtörténhetik.
Úgy vélekedett mindenki, hogy nagy lakodalom lesz.
Az elpártolt barátok készültek , hogy a lakodalmi estélyen megbocsátanak a polgármesternek, és némi kedvezmények kieszközlése árán, minők: a malom jutányos kiadása Vörös úréknak, a nagy rét áteresztése Bethlehem úr kezébe, a gyógytár haszonbérének tetemes leszállítása , melyért a tanácsos urakat illeti a díszes kárpótlás, a tűzoltó főkapitány számára ( aki Domonkos fiam) évi ötszáz forint megszavazása és keresztülvitele, és még némely csekélység az ácsok, pléhesek, kőmívesek, kereskedők javára - helyre fog állani az egyetértés.
Lásson messzebb a gőgös Tarczali az orránál, és tegye meg gyorsan a szükséges intézkedéseket.
A nép igen fogékony, azzal okos embernek lehet szépen élni.
Kéz kezet mos.
A legmagasabb állású emberek is átvették mostanában e divatból szinte-szinte kiment jelszót.
Haladjon legalább az ily életbevágó dolgokban a vidék, és szeretett kedves székelyvárosunk, Várhegy is.
Mihályfi Domonkos úr, kinek a természet igen jó szaglási tehetséget adott, első volt, ki egyet fordult.
Bethlehem is azonnal fordult; odább taszította a polgármesterség előtérbe tolakodott kérdését.
Pap tanácsos is fordult, mert régen ivott már sok és jó bort, a polgárság is fordult, és tiszteletes lelkész atyánkfia, Sörös úr is fordult, hogy az esketés dísze az ő személyének jusson.
De Szorítsd László úr is fordult, mert tudta, hogy a polgármester sok dologban keresztülhúzhatja számításait - és végül, hogy a májai erdő ügyét sikeresebben elintézhesse "házilag ", a főispán úr őméltósága is fordult.
Nem hagyhatom el a derék Bokros úr fordulását sem.
Talán ez volt a legkívánatosabb, úgy a borok további célszerű kezelésére, mint a Tarczali-családban a jó étvágy ébrentartására.
Tavasszal mindenek kellemesen megváltoznak; Tarczali Tamás úrnak csak látni kellett a feleket, és régi befolyását teljesleg visszaszerezhette.
A tanácsház füstös, ódon termeiben szélesebb, kövérebb mosolyok fogadták a polgármester urat, sokan gratuláltak a szép házassághoz, és dicsérték a Halmos Béla úr kereskedésének szerencsés fekvését.
A hivatalnok urak közül többen kifejezték azon nézetöket, hogy mai nap legjobban teszi az apa, ha leányát kereskedőhöz tudja adni.
Úgy nyilatkoztak más oldalon a mamák Tarczaliné előtt , hogy: ó! finom kávét csak egy fűszerkereskedőné ihatik.
Most egy lépés, egy jól alkalmazott lépés kellene a helyi nyomda felé, melynek törött ablakú ajtajában az agár soványságú nyomdász úr várja is a polgármestert nyájasan, bizalomkeltőleg, hogy a lakodalmi meghívókat csináljuk már.
Itt az idő .
De Tarczaliné kikötötte - és itt nem engedett -, hogy a menyegző a legszűkebb családi körben történjék!
Ily esetben a szomorú megszorítás okát csak egy oly édesanya értheti, kinek egy leányát el kellett vesztegetni - hasonló módon - holmi, ó istenem, vaskereskedőcskének!
Hanem állott volna elő a polgármester, és ragadta volna meg, és zsákmányolta volna ki az oly fölötte kínálkozó alkalmat állása, szerencséje megszilárdítására.
Vagy mindenki látja, csak az nem, akinek orra előtt a hegyes szög?
Ebédek, vacsorák rendezése; női, szent jog.
Ágnes meg fogja tenni a magáét.
Ez volt a polgármester úr igen bölcs véleménye.
Nem a főbb pap, a kövér Sörös úr hívatott meg a magasztos cselekvés végrehajtására, hanem az alsóbb, a sovány fekete Mózes úr.
Jelezte ez már, hogy mit lehet reményleni, várni, ily lakodalomtól.
Úgy is lett!
A visszakerült Bokros úr végezte a násznagyi tisztet; egy kis irge-fürge locsogó , csacsogó, szőke kereskedősegéd a vőfélységet; két szegényes rokon leányka a temetősorból a nyoszolyóleányi tisztet, és már esteli kilenc órakor minden vendég visszatérhetett családi tűzhelyéhez.
Ugyanezen napra esett, nem is a névnapja , csak születési évfordulója, Mihályfi Domonkos tűzoltó főparancsnok úrnak.
És mit tett a főkapitány úr?
Másnapra akarta tenni évfordulója estéjét, ki is adta ez iránt a rendeletet úgy a céhek elöljáróinak, mint a tűzoltó előkelőségnek .
Nos?
Meg kellett érnie a polgármesternek, a polgármesternének s a lakodalmi vendégeknek, hogy mit tud tenni a nép annak személye iránt, akit hő szeretetébe foglal.
Már esteli hét órakor óriási csoportok jártak-keltek az utcán, éppen abban az utcában, melyben a polgármester és esetleg a főkapitány úr is lakott .
Asszonyok, leányok a polgári rendből; iparosok temérdeken; szolgálók, kik ez alkalomra mind elszöktek teendőik elől; kíváncsi hivatalnokok, kik esti pihenő borocskáikat isszák a jobb kocsmákban.
Mind, mind sietve törtek a Szentpéteri utcába.
Valósággal kavargott, hullámzott, viharzott a népáradat.
A polgármester úr gyermekei vidáman suttogtak, s e suttogásból megérthetett úgy az apa, mint az anya annyit, hogy itt ma este nagy tüntetés fog lenni.
Felengedett a derék polgármester úr szíve, s mint az igazi jó ember, minden sérelmet elfeledett a közelebbi időkből.
A polgármesterné örvendett is a dolognak , de aggódott is, hogy vajon lesz -e annyi étel, hogy a főbbeket bár, elláthassa .
Bokros úr készen vár szakmájával - bor volt elég a pincében, akár a fél szomjúhozó vagy tisztességtevő városnak.
Izgatottság, kellemes izgatottság tartotta fogva a lakodalmi vendégeket.
Egyszerre - ah! - megzendült, azaz megharsant az a sok rézinstrumentum, megrezzent a réztányér, megdobbant a szörnyű tűzoltódob.
Lehetett hallani az alparancsnok úr éles, süvöltő, volt katona hangját, kivehették a tisztelgő vezényszavakat.
A lakodalmas közönség akaratlanul is letette a kést, villát, pedig ugyan pompás pulykasült került éppen az asztalra, olyan finom pulykasült, amelyiknek legalább a kívánatos fehéréből még a nagybeteg is örömest nyelne egypár jó falatot; igen, és az ablak felé sietett, hogy szemtől szembe álljon a nagyszerű jelenettel.
- Szép - mormogá magában a sokban megbántott, de egyenes, férfias jellemű polgármester úr -, ó, a nép mindig jó és nemes!
A polgármesterné is vidáman mosolygott gyermekeivel, és igazán szívből restellte , hogy ezt az ünnepélyt kedvetlenségében úgy eldugta.
Egy röpke perc alatt szakácsné, főző segédnő, szolgáló, kocsis, városi hajdú , felszolgáló inas künn termett a kapuban, odább, az utcán, még odább: a tömeg zárt soraiban.
Zúgott, recsegett, hahotázott a sok rézszerszám.
Meglobbantak a fáklyák , libegő lángjai szinte benyúltak a nyitott ablakokon.
Erre már a leányok is kifutottak Aladár vezetése alatt.
Csak a menyasszony maradt helyén, a tükör alatt vőlegényével s a két boldog szüle egyetértő, nyájas tekintetével.
A polgármesterné megszorította férje kezét, ama kedves férjét, ki ismét magasra emelkedett fényes tulajdonaival és érdemeivel, a szerető, jó társ könnyekbe borult szemeiben.
A roppant tömeg, mintha vad bivalyok kergették volna, odábbrobogott, a zene odábbtaszította büszke hangjait!
A nép, a boldog, a szerető, jó nép, a kedves Domi főkapitány szűk, alacsony ablakai alá sietett, hogy minél alkalmasabb helyet foglaljon.
Az alkapitány, alfőparancsnok (így van !) éles hangja megállást parancsolt, s a szép, piros zsinóros tűzoltó testület sisakosan, kötelesen, szekercésen , boldogan, büszkén ott állott szemben a főparancsnok úr ablakával.
A főparancsnok úr hajadonfőn, törzskara, főbb vendégei szintén hajadonfőn; a nők , hölgyek máslisan, virágcsokrokkal a főparancsnokné körül: várták a hajadonfős , ünneplő szónok beszédét...
" Szeretett főparancsnokunk, városunk legnépszerűbb férfia, tisztelt barátunk , tekintetes Mihályfi Domonkos úr!
Születésnapod szép estéjén ..."
- ...Éljen, éljen, éljen!...
Úgy, úgy?
Ah úgy, tisztelt polgármester úr!...
Tehát este kilenc órakor a Tarczali Eliz nászvacsorája a legszűkebb családi körben bevégződött.
A kocsik előállottak, a nyoszolyóleányok felvették nagykendőiket, az öreg násznagyné a nyoszolyóleányok édes mamája megtömte zsebeit cukros süteményekkel, és felpakolt egy csomó papirosba göngyölt tortát mindenik fajtából - és könnyek között, amint ez szokás - kívánt minden elérhető földi boldogságot , és egyszersmind csak ilyen szerencsét saját leánykáinak is.
Azon okból -e, hogy az Isten oly keserű csöppeket töltött a zártkörű lakodalmi poharakba, a gonosz főkapitány kitüntetése által, vagy azon okból, hogy egy polgármester legnagyobb gyermeke csak ily házasságot tehetett: a jó anya a legnagyobb felindulással vetette magát kedves, szerencsétlen leánya karjaiba.
Ó , mily szívrehatóan zokogott!
Le akarom írni, hogy milyen volt az a hajlék, ahova a szerencsétlen leányt vitték.
A Márton Pál-féle ház, szemben a főispán úr lakásával, Szentmihály óta csakugyan Halmos Béla úr valóságos tulajdonába ment át.
Két régi házból egybeforrasztott épület; utcára eső sarok oldala képezi az "Üstököshöz" című déligyümölcs-, fűszer- és vaskereskedést; belsőbb osztálya emelkedettebb falakkal és magasabb ablakokkal a lakóházat.
Az emelkedettebb, tiszta padozatos folyosóról nyitni be a Halmos úr lakosztályába .
Két, szép, festett, nagy szoba s egy kicsi benyíló külön kijárással.
Kereskedők a legszebb, legdrágább fa- és ruhabútort veszik.
Miért?
Isten tudná.
Törvényükben van ez bizonyosan.
Nagy, tornyos, faragványos paliszanderszínű nyoszolyák, drága, rojtos gobelin terítőkkel, csinos oroszlánfejes asztalka, hatalmas oroszlánkörmökkel, éppen olyanokkal, aminők a dúsgazdag Macher úrék hálószobájában vannak.
Kanapék , székek, tükrök, csecsebecsék mind, a drágábbjából.
A függönyök duplák, olyanok , mint a grófok termeiben voltak, mikor még ezelőtt voltak.
A padozaton mindenféle szőnyeg.
A nappali szoba mennyezetéről kristályüveges csillár lóg alá, mérsékelt világítással.
Hogyan?
Ilyen szép, drága bútorok - egy szegény vaskereskedőnél!
Igen.
De miből?
A déligyümölcsök drágák, és Erdélyben nagyon jól kelnek; a kávé és cukor - ma a favágó főtápláléka; finom fehér liszt csak vegyeskereskedésekben fordul elő nálunk, és a vas, ebben a mi mostani vaskorszakunkban, szívben, agyban, lélekben egyaránt a főalkatrész.
Mégis hálátlanság talán egy leánytól?
Íme, mily örömmel ugrik le az üveges kocsiból fátylával, menyasszonykoszorújával, hullámzó, fehér köntösével, ragyogó mosolyával, könnyben égő, tündöklő szemeivel, a fekete szeplős, magas, sovány Halmos úr karján - Tarczali Eliz.
A hím galamb édes hívó búgására nem röppen nagyobb hévvel és keccsel a hódoló társ, mint e fiatal hajadon, ahogy suhan férje paradicsomába.
Sem a vőlegény, sem a menyasszony nem olyan szép, mint aminő ideális szép a jobb regényekben fordul elő, és mégis hogy szeretik egymást, és mégis alig tudnak betelni egymás nézésével.
Ah!...
Délután három-négy óra tájban látogatta meg őket a szegény mama - egyedül.
Azzal a szívdobogással, szemrehányó érzéssel lépte át az új házasok küszöbét, mely a büntetés súlyát már odaírta a csergedező könnyekbe.
Egy köpcös, pufakos, fehér kötényes szakácsné fogadta vigyorgó, vidám mosolygással a polgármesternét.
- A boltban vannak, instálom.
- De a leányomat kérdem?
- A kicsi ténsasszony is.
Méri a lisztet, ó, már egész délelőtt ő mérte.
Csupa egy gyönyörűség.
De mennyi a nép!
Uram teremtőm, egy jó heti vásárkor nem nagyobb.
Indulatosan vetette oda a mélyen megbántott anya e szót: Menjen, hívja fel, mondja itt vagyok.
Reszketve, támolyogva, a haragtól, szégyentől égő arccal lépett be Tarczaliné leánya szobájába.
- Anyám! - kiáltott pár perc múlva Eliz, forró szeretettel ölelve át anyját.
- Mi van terajtad? - bontakozott ki az anya szegény leánya karjaiból.
- Mindjárt levetem: kötény.
- Hát cseléd vagy te itt?
- Én? - ó, lelkem anyám.
- Szólj.
És villogtak az anya bosszút álló szemei.
- Nekem nem mondta senki, hogy a boltba menjek, de Béla is odament, én nem hagyhattam őt.
S láttam, hogy a vajat is vágja, a cukrot is vágja, és a lisztet is akarja mérni.
Ezt nem hagyhattam.
A liszt nem a férfi kezébe való.
- Szólj, te... te szerencsétlen vagy.
- Én, anyám, a legboldogabb vagyok...
S nevetve, sírva, hulló könnyekkel borult a nő anyja karjaiba.
Azután ezerszer csókolva anyjának arcát, kezét, ruháját, mutogatta a szebbnél szebb ajándékokat , melyekkel férje az első reggelen meglepte.
- Béla? - szökött örömmel Eliz a belépő férj elé.
- Ugye?
Most te is mondd a mamának, hogy Gizát is kereskedőhöz - ugye?... adjuk...
XIV
Az öreg német levélhordó (talán a törvény rendeli, hogy minden magyar városban német levélhordó legyen) nagy papírcsomagot nyújtott át a polgármesternének .
Örökké kéznél tartott, hivatalos plajbászával odamutatott a kétszer is aláhúzott sorra, és németül felhívta az úrasszonyt, hogy mivel a polgármester urat sehol sem találhatta, ott a felette sürgős - tehát...
- Segesvárra utazott.
- Tehát jó lenne a leveleket, mert ott sok lehet , felbontani.
Különben is magánlevelek.
S a lelkiismeretes német férfiú nyugodtan távozott.
Hosszas tépelődés után Tarczaliné a leveleket felbontotta.
Reszketett, sápadt , mint minden igazi, jó asszony reszketne és sápadna ilyenkor.
Néhány becsomagolt s több helyt aláhúzott, bekerített cikkekkel terhelt hírlap s egy levél, s egy finom halványkékes névjegy.
Természetes, elsőben is a névjegyet vette vizsgálat alá.
Édes Tarczali!
Nagyon leköteleznél, barátom, ha azon rövid időre, míg a Párizs Egylettel Várhegyen ülök, egy szobádat szíves lennél számomra átengedni.
A Te - nos, el ne bízd magad, édesem - nemes, férfias modorod annyira jól hatott reám, hogy szívemből vágytam kedves társaságodban pár órát tölteni.
Kétségkívül családos vagy, bár erről mitsem tudok - ha igen : szíves üdvözletemet add át kedves, szép nődnek, ki bizonyosan nagyon szép és művelt hölgy.
A viszontlátásig.
Barátnőd Makláry Lívia, a magyar nemzeti színház tagja.
Ui. Figyelmeztetlek, kedves barátom, hogy pár kitűnő szerepemben szeretnék ott fellépni.
Úgy tudom, van ott valami kis részlettársaság.
A bérletek iránt nem lenne rossz, már most megkezdeni a jobb házak felkeresését.
Senki sem járhatna el ebben nagyobb sikerrel, mint Te .
Rossz, apró betűimért ezer bocsánat.
Czilley Bélával beszélj .
- No és erről a barátságról Tamás egyetlen szót sem szólott - mormogá magában a mélyen szíven kapott nő.
- És már tegeződnek - odáig vannak!!!
Még egyszer átfutotta a sorokat, és az aláhúzott szavakon: nagyon szép és művelt hölgy állapodott meg.
Mely hölgy nem venné örömmel még a legváratlanabb helyről jött elismerést is, hogy nagyon szép és művelt?
E pont őt is megállította.
Czilley Bélával... hát az is? - mormogta e szavakat Tarczaliné.
Ismerlek, szívem , de ide aligha jössz.
Nekem nagy leányaim vannak.
- Arca égett és szíve hevesen dobogott.
Világosodni kezdett előtte, hogy férje egy darab idő óta oly szórakozott , ingerült.
Hah!
Bizonyosan levelemnek is, és ki tudja, mióta már!
És én semmit sem tudok, semmit!
Sírt, és alig tudta megállni, hogy ne kiabáljon.
Gépileg, teljes zavartsággal nyúlt a nagyobb csomóhoz.
Kedves jó Tamásom !
Természetesen, te mint falusi ember, merőben másképp fogod fel a dolgokat, mint egy nagyvárosi úgynevezett gentleman: onnan magyarázhatom ki azt a veszélyes közömbösséget, melyet az ide mellékelt nyomorult lap cikkeivel szemben tanúsítani elég vakmerő, talán meggondolatlan vagy.
Bocsáss meg e kifejezésért.
Helyi firkalapotokból megdöbbenve értesültem nyers kifejezéseidről a Párizsi Egylet célzata iránt.
Minket te nagyon is proletároknak tartasz, holott jelenben a magyar irodalom belőlünk áll.
Arany , Salamon, Hunfalvi s még pár nevezetesebb írónk holt tőke - ezekkel nagyon keveset tudnánk külföldön hatni, márpedig mindenre a művelt külföld nyomja a pecsétet.
Ó, barátom, temérdek költségünkbe kerül az nekünk, hogy künn fordítókat, ismertetőket, jó barátokat tartsunk és fizessünk.
Hogy valamelyik munkáját a külföld ismertesse, dicsérje, magasztalja, szóval, hogy a magyar művészet feltett kalappal járhasson: az óriási áldozatunkba kerül.
Ma már Berzsenyiesen, Vörösmartyasan, Katona Józsefesen, Szigligetiesen.
Keményesen egy talpalatnyi tért se tudnánk elfoglalni a nagyvilágban.
Ha a politika künn lapokat tart, mely érdekeinket hangoztassa, a költészet, tudomány és művészet is kénytelen gondoskodni magáról.
Verseinket magunk fordíttatjuk saját pénzünkön, magunk szavaltatjuk saját esedezéseinkkel, és dicsériádokat írunk róla és róluk hazai lapjainkban - mint a németek, franciák is bizonyosan , színműveinket egy-egy riporterecskével fordíttatjuk, tudományos cikkeink ismertetésére magunk keressük a barátokat, bizony sokszor felette nagy áldozatok árán .
De vannak is európai hírű novellistáink, versíróink , színműíróink, tudósaink, festőink, szobrászaink, történészeink.
Soha virágzóbb állapotban literaturánk, művészetünk nem volt, mint ma.
Igenis, fölismerte a magyar legfőbb életkérdését .
Nagyon, fölötte tévedtél tehát, midőn ósdiságoddal nevetség, sőt botrány tárgyává akartál tenni bennünket.
Mi készséggel megbocsátunk: de a Harc ide mellékelt mai számára felelned kell rögtön, különben imposszibilissé teszed magadat.
Azért küldtem külön, nehogy észre ne vedd .
Emlékezzél vissza: én teneked főispánságot helyeztem közel kilátásba.
Te nagy, fényes jövőjű ember vagy, teneked a központba kell a végén jönnöd .
Most egyszer azon légy, hogy számunkra fenséges fogadtatást rendezz, ez igen jó hatást tesz fent, mint alant.
Pressziót gyakorol sok kérdésre.
Én mindenesetre hozzád fogok szállni már csak Líviám érdekében is , kit igen ajánlok figyelmedbe.
Az új színészi generáció legzseniálisabb tagja .
Nagyszerű alakító erő, egy második Ristori.
Pályát kell vágnunk számára minden módon.
A vidéki diadalok, útjai a pesti diadaloknak .
Másodszor, te most megnevezed segédeidet telegram útján azonnal , egyik én leszek, a másik Csomay képviselőtök, és kihívatod általunk Rögös Mátét, a hitvány frátert, ki a párbajokból tartja fenn magát.
Gondoskodni fogok, hogy a Sáfrán képviselő híres pisztolyait kaphassuk meg.
Ne félj, mert a hajad szála sem fog meggörbülni, de a párbaj elkerülhetetlen.
A lovagiasság manap mindenek felett való.
Emelkedni fogsz te is ez affér által, és egy lépéssel közelebb jutsz a főispánsághoz.
Időnkben akadémiába , képviselőházba, vasúti tanácsosságokba - szóval a legjobb helyekre - út a párbaj.
Ezt jegyezd meg.
Apropos, képviselőségem nálatok hogy áll ?
Mozogjatok .
Lapom közelebbi számát kísérd figyelemmel, most pedig azonnal kövesd tanácsaimat.
Mielébb itt légy.
A Zugligetet választjuk.
Jó hely.
Pest , április hó 21-én 18...
Csigadomb Gábor, a Haza főszerkesztője stb., stb .
Tarczaliné előtt néhány percig se párbaj, se Líviám nem lebegett, csak a főispánság, a közel, biztos kilátásba helyezett főispánság.
És ó - ez az ember, micsoda ember! - még erről se beszélt !
Mindenki tudta: a város, csak én nem.
Égett, lángolt, mint a meggyújtott nád.
És reszketett örömében.
Csak lassan nyerte vissza lelki nyugodtságát, hogy féljen is, és a párbaj rettentő esélyét lelkében megforgatta.
Sírt, azonban szíve magas képekkel társalgott.
Ne félj, mert a hajad szála sem fog meggörbülni .
Átfutotta a cikkeket, és kevésbe múlt, hogy szerte nem szaggatta.
" Nyomorult, kofa, vénasszony, jellemtelen, barom, gazember" - mint fűzérre szedett drága gyöngyszemek, akként csillogtak a pesti írói kitételek.
" Ott kutyakorbácsolom meg, ahol érem azt a fajankó polgármestert, kibe egy városi hajdú idétlen lelke bújt.
Siket -e az a pimasz ?..."
Nem, az a Rögös Máté pimasza, mindenki tudja Várhegyen, hogy nem volt még eddig pimasz, és siket sem.
De meg kellett hogy előbb érkezzék Segesvárról a tisztiügyész úrral, és e modern pesti cikkeket elolvassa.
Késő éj volt.
Most már igazán sírt Tarczaliné, mert látta, hogy férje mint változik színében egy perc alatt tízszer is, sárgába, pirosba, zöldbe, sőt egyszer majdnem kékbe is , aminőbe a Kárász Dani tanfelügyelő arca ment át, mikor a guta egy pompás ebédnél megsújtotta.
- Mikor jött ez a levél? - kérdé izzadt homlokkal és dühtől remegő ajkakkal a polgármester úr nejét.
- Ma délelőtt - ölelte át a nő hevesen férjét, nem féltve már Líviától.
- Látta ezt a levelet valaki?
- Senki.
De hogy kérdezhetsz olyat?
- A gyermekek sem?
- Senki rajtam kívül.
Hogy felette sürgős volt, és magánlevél - de nem fogod kihívni azt a semmirevaló embert.
Bepörlöd...
- Kérlek, hagyj magamra... és...
- De nem fogod...
- Egy szót sem akarok többet e tárgyban hallani.
Soha semmiféle levelemet többé fel ne bontsd.
Egy tekintettel is el ne áruld a gyermekeknek, hogy itt mi történt , hozd helyre a hibádat azzal, hogy légy nyugodt, és teljességgel hagyj magamra.
Úgy tudd meg, Ágnes, hogy ma lövöm magamat főbe, ha ebből a piszkosságból valamit megtudnak általad a gyermekek.
Légy vidám, rejts el mindent.
Mindaddig, míg nem szólok, egyetlen kérdéssel is ez ügyben ne háborgass.
A csöndes, szelíd, majdnem gyermekes, lágy kedélyű családapa hirtelen egy vad , ziháló, toporzékoló állattá változott.
Átment dolgozó szobájába és bezárkózott.
Most felejthette még csak el Tarczaliné, hogy Lívia kisasszony és főispánság is van a világon.
Lefeküdt volna, mert eléggé rázta a hideg, de ott didergett a férje szobaajtajánál, forró fejét a kulcslyukhoz nyomva, és minden mozdulatot figyelve.
Most látta, milyen boldogok voltak eddig, s mennyivel boldogabbak lehettek volna még ezután, ha szeretik az embereket rosszaságaik, rágalmazásaik, irigységük mellett is; nem veszik észre önzéseiket, telhetetlen vágyaikat, s emiatt nem szorulnak egészen önnön kis körükre csak - elkerülve mindazt, akiről csak irányukban egy-egy sértő megjegyzést hallottak!
Hogy fog most örvendeni az egész város, mert azt - kinek szerencséje eltűnt - mindenki neveti; a hála, szeretet , rokonság, régi, benső barátság legkisebb érzése nélkül.
Hogy fog uralkodni ezután a rendőrfőnök, akit ők tettek emberré; hogy lesz elsővé a városban más, a Bethlehem ügyvéd gonosz hízelgései és nagy vacsorái után; hogy fog most kevélykedni a goromba, dölyfös Buzás, ki eddig szemben olyan alázatos volt; hogy kacag a főispán - nos, kedves polgármester úr, hát ez mi?
Most már így ön nem maradhat többé a város élén.
Tarczali Tamás úr - mint ifjú professzor korában, mikor egy majális után egy szép falusi papleány miatt meg kellett verekednie egy lengyel ulánus főhadnaggyal - most is néhány levelet írt.
Intézkedett, mint a végrendelkező.
Mikor mindent rendbehozott, egy levélben a főispánt felkérte, hogy halaszthatatlan sürgős teendői miatt pár napra falura utazván, vegye ezt tudomásul, és intézkedjék a városi ügyekben legjobb belátása szerint.
Most magára vette köpenyét, s oly nyugodtan, aminő nyugodtan egy becsületes hivatalnok és családapa azt teheti ily körülmények között: ledőlt a díványra, s úgy akarta, hogy hajnalig egy keveset aludni fog.
Nem, egy percig sem volt képes aludni, csak azt várta, hogy virradjon valamennyire.
Négy óra körül járhatott az idő, midőn erős tavaszi szélzúgásban , mely recsegtette az ablakokat, ajtókat és vonításra késztette az ebeket - észrevétlenül kinyitotta ajtaját, s az üvöltő szélben sietve végighaladt egy-két fő utcán, míg a honvéd-kaszárnyához ért.
- Mi az, polgármester úr - kiáltott erős, harsány hangon a honvédalezredes, egy vidám, közszeretetben álló, nyers agglegény, felszökve a korai látogatásra ágyában -, mi szél hordozza magát itt?
Tán lekapta április uram a kaszárnya tetejét?
Ne féljen, engem nem üt agyon.
Nekem akasztófán kell meghalnom, egy vén kártyavetőné jövendölése szerint.
Minden más halál ellen biztosítva vagyok .
András, hej, vén kamasz, pálinkát, szivart, egyszeriben.
- Hagyjuk el, alezredes úr, most a pálinkát.
- Azt semmi esetre sem, bátyám.
Nagyszerű sligovicám van.
Nono, de mi a mennykő baja van?
Maga szörnyű sápadt.
Megöltek valakit a honvédek?
Felköttetjük, ha az édesapám vagy öcsém volna is.
- Nem, alezredes úr, semmi baj sincs a városban, csak én kérném, hogy szentelne nekem pár percet, de csak magunk közt.
- András, álljon a folyosóra.
Egy teremtett léleknek se vagyunk itthon .
Értette?
Hallatszott a morgó, vén katona szava, hogy: a legfölségesebben megértettem , alezredes uram.
- Tehát üljön vagy álljon, vagy sétáljon, polgármester úr, hanem azonnal beszéljen.
A mennykőbe, rosszat sejtek.
A kaszinóban suttogtak valamit magáról .
No, halljuk, bátyám, ki vele - bátorítá Tarczalit a mintegy húsz évvel idősebb alezredes.
A polgármester átnyújtotta a Harc megkékplajbászolt számát.
- És maga duellálni akar? - kérdé az alezredes alig érintve ujja hegyével a lapot , melyet alkalmasint a derék hadfi még az este olvasott.
- Azt már szeretem, mikor a civil is féltékeny a maga becsületére, úgy is illik.
Persze, bátya, pisztolyra megy?
Éppen ezt nem szeretem.
- Pisztolyra.
- Hm! - és megölelgette az alezredes a polgármestert - lássa én mindig mondtam , maga nem való ezek közé a kutyák közé, erősen jámbor képe van, és nem tud szamárkodni.
A vége is ehol, ide lyukadott ki.
Hanem elbánunk azzal a gazemberrel .
Emelje fel csak az atillámat - Jézus, vigyázzon, a köszvény... terrem... fáját !
Azt mondják, a civil ettől is megszabadul; elhiszem, nem lát annyi rossz pálinkát , mint mi, s rendes házaséletet él.
Ilyen szeles időben a fogaim is mind fájtak, míg voltak, de a lábaimat meg a karjaimat meg főképp a nyakamat nem húzathatom ki .
Azokon segítene pedig Bikafalvi barátom tavaszonként meg őszönként a szeretetével .
No hát elbánunk azzal a gazemberrel!
- De nem is látta még ezredes úr a lapot.
- Tudom, valami szemtelenség.
Elég az.
Ma, holnap vagy mikor?
És hol?
És ki a másik szekundáns?
Város Pista, a kapitány, jó lesz!
Beszéljen, maga nem akar beszélni.
Mikor nekem párbajom volt, fütyültem, táncoltam örömömben, minden valamire való vendéglősnét megölelgettem, de persze, a civil fél, azt hiszi, neki most rögtön szörnyet kell halni.
- Nem félek, méltóságos uram, még ha ott kellene is maradnom, rendbe hoztam mindent.
- Azért, bátya, mert én olyan helyre, ahol egyiknek sem szabad megsérülni: nem megyek.
Vér, vér, jó summa vér.
S feküdje meg az ebadta.
Így szép.
Én ebbe a kis krajcárnyi foltba - nézze itt a szív alatt - majd bele vesztem.
Ha nincs egy szép cseh szobaleány, aki majd elárasztott meleg könnyeivel, hát most nincs vásár .
Beszéljen már, de maga nem beszél.
Igyék egy kis pálinkát.
S hirtelen odatartotta a pálinkás üveget.
- Húzzon egy jót, aztán bízza magát Istenre.
Ha napjai vannak, hát a mennydörgős tüzes mennykő sem árt.
Aztán meg valamiben csak el kell pusztulni a becsületes embernek is.
Itt nem csavaroghatunk örökké, mint valami koldus.
No, adja elő azt a dolgot - hirtelen.
Hát meggazemberezték?
Mi?
Civilek szokása.
Megütötték?
Durva munka, de civilerkölcs.
Rágalmazták?
Hogy mást szeret?
Elég ügyes ember még...
Nagy bajjal átvehette a szót Tarczali úr, s néhány szóval elmondhatta a sértést.
- Értem.
Skribler a fráter Pesten?
Persze, oda kell mennem, az bizonyos.
Mi vagyunk a kihívók.
Azonnal, még ma.
De tud -e lőni?
Nem nyulat, hanem pisztollyal ?
Mert úgy szeretném, fogjon az a fegyver a kezében.
Nézze ezeket a pisztolyokat .
Pompás szerszám.
Báró Schwein Fricz ettől harapott Gyertyánfalván a fűbe .
Harmincöt lépésre biztos hordás.
A füle gombját lelőheti annak a cudarnak.
Lássam .
Ott az a céltábla, próbálja meg.
Ne úgy, ne célozgasson ezer esztendeig; hirtelen , mint a csókot, ne nézze, hova teszi, csak egymás után.
- Brávó, bátya, a harmadik közt találta ugyan, de elhiszem, annak a semmirevalónak szélesebb lesz egy kicsit a perifériája, mint ennek a táblának - s ha így lő: dögöt hagyunk Pesten.
XV
Lótás-futás, kocsizás.
Egyik szerkesztőségből ki, a másikba be.
Egy kocsin a várhegyi alezredes úr és Csigadomby Gábor a Haza főszerkesztője szürke vén fejével, óriás cilinderével és finom csíptetőjével , elegáns, nőies cipőkben és kifogástalan tavaszi, új divatú öltözetben.
Úgy ül ott , elvetve magát a széles bérkocsiban, mintha lakodalomra menne, és egy szellemes pohárköszöntőn gondolkoznék.
Míg az alezredes komoran ráncolja vastag, barna bőrű , himlőhelyes homlokát.
- Kérem - ugrik ki egy tánclépéssel a szerkesztő úr a kocsiból.
És haladnak fel a harmadik emeletre a Harc szerkesztőségébe, mely egészen bent az udvar felőli rész leghátulsó részében van .
Nagy betűkkel ott kiáltoz, és megállít:
A "Harc" szerkesztősége.
Hivatalos óra de.
9-1-ig, du. 7-11-ig .
Jobbra a főszerkesztő, balra a főmunkatárs.
A főszerkesztő úr irodájába lépnek.
Két úr fogadja.
- Petrás Ákos honvédezredes - mutatá be Csigadomby úr társát.
- Kérem, én Petrás Mihály vagyok, és alezredes.
- Hidegh Aladár országos képviselő és Sáfrán Pongrác a Hét főmunkatársa - mutatá be Csigadomby úr a két urat -, Rögös Máté segédei.
Lehetett hallani, hogy egy pár pompás sarkantyú, ha becsületes ember üti össze tiszteletből, milyen hangot ad.
Csigadomby úr vette át a vezetést.
Kellemes andalgással kétszer-háromszor megtáncoltatta térdén a szemcsíptetőjét, és orrhangon, melyben annyi selypítés volt, amennyit a finom előkelőség okvetlen megkövetel, kezdé:
- Tudvák előttünk a sértés okai...
Egy libériás inas - kinek sárgásfekete ujjai mutatták, hogy betűszedő lehetett, és talán alkalmilag ma is az - szivarokat hordott fel.
A felek rágyújtottak és hatalmasan füstöltek.
- Békéről, úgy vélekedem - folytatá Csigadomby úr -, szó sem lehet jelen esetben.
- Olyasmiről szó sincs - erősíté az alezredes.
- Így fogjuk fel a dolgot mi is felünk érdekében - mondák Rögös úr segédei.
- Ezzel tehát tisztában volnánk.
Következik a fegyverválasztás.
- Pisztoly - hangzott a szó Rögösék részéről.
- Nagyon helyes, én is a pisztoly mellett vagyok - erősíté az alezredes úr.
- Húsz lépés barrière, öt avance, három golyóváltás - a legjobb vont csövű pisztolyokkal.
- Ah, nem! - mosolyogtak a Rögösék - affélék nincsenek nálunk használatban.
A lovagiasság fogalma szerintünk egyszerű férfias elégtétel-adás oly ügyben, melyet bírói fórum elé csak gyáva ember vihet.
- Az én felfogásom, uraim, merőben más.
Vagy van sértés, vagy nincs.
Igaz?
- Úgy van.
- Ha van sértés, azt komédiával nem ütjük el.
- Uram - ugrott fel hevesen Hidegh úr - nem akarnám, hogy mi kezdjük egymást sértegetni.
E hely nem alkalmas arra.
Kérem tovább.
- Itt Pesten vívattak oly párbajok, amik nem a becsületet állítják helyre, hanem gazembereket, csalókat teremtenek.
Vért akarok.
- És talán halált? - pislogott gúnyosan Sáfrán úr, kockás nadrágjáról a szivar hamuját veregetve, hosszú, rózsás, fénylő körmeivel.
- Hát halált, miért ne?
A pisztoly, azt gondolom, nem garnírungnak való a hús mellé.
Ezen mind a három pesti gavallérnak nevetnie kellett - úgy foghegyen.
- Akarunk -e azzal a joggal élni? - fordult szekundáns társához Csigadomby úr - hogy... eh, eh... hogy hosszasan válogassunk a pisztolyok között, vagy amint én gondolnám, elfogadnék egyszerűen a Sáfrán úr pisztolyait.
- Azoknak hallottam már híröket, nagyon jól hordanak - kacagott az ezredes úr -, de én is elhoztam az enyémeket, döntsön a sors.
Sáfrán úr úgy tett, mintha a nevetésből egy hangocskát se hallott volna, hirtelen az ablakhoz ment, azt kinyitotta, és egy benyújtott kefelevonatot vett által , melyen e sorok pompáztak:
Nyilatkozat
A Rögös Máté és Tarczali Tamás közt fenforgott becsületbeli ügy a mai napon lovagias úton előttünk elintéztetett .
Pest 18... april ...
Petrás Mihály, honv.-alezr. és Hidegh Aladár és Csigadomby Gábor Sáfrán Pongrác
Egy más helyen meg ez volt:
" A Rögös Máté és Tarczali-féle párbaj a Sáfrán-féle pisztolyokkal folyt le.
A Tarczali golyója Rögös előtt két lépéssel fúródott a földbe, s a füvet hatalmasan összerántotta, míg a Rögös golyója a Tarczali füle mellett suhant el.
Tarczali megrázkódott, és néhány percre elájult.
A huszonöt lépésből az öt avance-ot mindkét fél igénybe vette.
Kézszorítás nem történt , de este a Hungáriában barátságos vacsora.
Tarczali kitűnő toasztírozónak mutatta magát ! "
Csigadomby úr oda hajolt az alezredeshez, és súgott valamit a fülébe.
- Nem állok el attól, hogy a pisztolyok választásában a sorshúzás döntsön.
- Jó - mormogák az urak egyhangúlag, kedvetlenül.
- Segíthetünk a sorshúzásnál is - súgá inkább, mint mondá halkan Hidegh úr közvetlen mellette ülő társához.
- Tehát a sors döntsön - összegezte a vita tételeit Csigadomby úr -, és most a hely és óra?
- Ma, uraim - sürgeté az alezredes -, mi messziről jövünk.
Ma, ma.
- Az lehetetlen - szabványaink szerint.
Holnap hat és hét óra közt a Városligetben - szólt Sáfrán úr.
- Időt kell mindkét félnek adnunk, hogy ügyeiket rendezzék.
- Ó, az komédia, már rendezhették.
Arra elég idő volt.
Aki párbajra megy ötven-hatvan mérföldről, nem a folyosóra fut a bálteremből, hogy egypár percre kihűtse magát.
De hát legyen, ha az önök szabványai így rendelik.
Holnap reggel hat óra és hány perc?
- Állapodjunk meg harminc percben.
- Hat óra, harminc perc, a Városliget, hol? melyik pontja?
- A fenyves.
- Tehát a fenyves.
Végeztünk ma?
- Igen.
- Hát akkor szeretném, ha egy pohár jó sörre önök ma az én vendégeim lennének.
Az alezredes úr ajánlata vidáman, és most is egyhangúlag elfogadtatott.
Reggel nem volt még hat óra, mikor az alezredes Tarczali polgármester úrral a Pannonia kávéházában reggelit rendelt.
- Friss lapot - kiáltá az alezredes úr.
- A legfrissebb - nyújtá át előzékeny mosollyal a pincér úr -, a Harc.
Tarczali Tamás hátán hideg borzongás futott keresztül, mert övéire gondolt, kiket ki tudja, láthat -e még valaha.
Petrás Mihály úr egyszerre csak óriási hahotában tört ki.
Odacsapta a lapot Tarczali úr elé.
- Olvassa - azt az akasztófáravaló -, vagy ne olvassa, siessünk, olvassa el majd a kocsiban.
Csigadomby Gábor úr lépett be a beszélgetőkhöz.
- Öt óra negyvenöt perc, kérem, uraim - sziszegé elegáns orrhangon a főszerkesztő úr.
- No, most ráérünk, polgármester úr, olvassa el az epitáfiumát itt a barátomuramnak.
De olyan hangosan, amint csak kifér a torkából.
Ilyet azt hiszem , Európa nem evett még.
Tarczali úr felolvasta a nyilatkozatot, és reá a Kommentárt.
- Ah, ez valami tréfa akar lenni - dadogá Csigadomby úr -, a rendőrség kijátszása.
- De, uram, azt a híres mennydörgős...
- Igen, igen, ezredes úr, ez rendes szokás.
- No, már tisztelem, de hátha nem így fog kiütni?
- Dementáljuk.
- És azzal megvan?
- Meg - felelé nyugodtan a főszerkesztő úr.
- S az olyan hazug szerkesztőt nem kutyakorbácsolják ki a világból?
- Itt mindenki érti a játékot.
- Szeretem, hogy nem haltam meg enélkül - nevetett hangosan az ezredes.
- Most már igazán megcsókolom az orcámat, hogy katonának szült az anyám.
Kétségkívül restellte Csigadomby úr a dolgot, de benne csak azt, hogy a közleménnyel egypár órát még nem tudtak várni.
Az egész különben a Tükörben is ki volt már szedve.
Hidegh Aladár úrék ott sétálgattak már a kis dombos fenyvesben.
Rögös Máté úr kis köpcös, tagba szakadt, veres hajú ember volt, nagy, kidülledt szemekkel, merészen előreigyekvő potrohhal.
Fél magyar, fél német ruha ékesítette a kevély, nagy tartású írót.
Egy hosszú virginia kék füstjével játszott.
Alig méltatta egy oldalpillanatra a polgármestert.
A békéltető felhívás minden eredmény nélkül hangzott el.
Sáfrán úr kimérte a distanciát; Hidegh és Petrás úr elővette a pisztolyokat.
- Kijelentem, uraim - szólt nyers teli hangon az alezredes -, hogy az itt levő lap ( és felmutatta a Harc reggeli számát) megcáfolása okáért is, semmiféle pisztolyt nem fogadok el, csak amiket magammal hoztam.
Tessék választani a kihívott úrnak, az elsőség őt illeti, hanem azokkal a sonkákkal - mutatott a Sáfrán-féle pisztolyokra.
- Uram - pattantak fel Rögösék -, ez sértés!
- No, nem is táncolni jöttem, hanem becsületes munkát végezni.
Ha ezt bevégeztük : állok elébe, akinek baja van velem, vagy lesz.
Most tettre, uraim.
Tessék választani.
Rögös úr alázattal közeledett az alezredes felé, és kijelentette, hogy pusztán azon okért, mert a Harc ízetlenségből egy hitvány tréfát engedett meg magának, kész elfogadni a békejobbot, annyival is inkább, mert lövés esetén nem tudna tekintettel lenni egy családapa nagy családjára.
Jelentse ki a polgármester úr, hogy a sértő szavaiban élő személyekre nem célozott, és...
- Ha el nem foglalja ön, uram, a helyét - toppantott az alezredes úr - hát itt , mint a kutyát lelövöm.
Éles és tompa, bús és gúnyos ah! ah! töltötte be a léget.
- Számolunk, találkozunk - hebegé Rögös úr, tántorgó léptekkel követvén segédeit - ...az ezredes... ezért...
- Szívesen, csak most munkára!
Pisztolyt töltöttek, és pisztolyt választottak.
Három golyóváltás.
- Uraim!
Pár másodperc, és egy mély, kínos hörgés döbbentette meg az urakat.
Rögös Máté úr vérében hevert, jobb vállperecét törte össze a golyó.
Petrás alezredes úr melegen, eltitkolhatatlan megelégedéssel szorította meg a polgármester kezét.
A sebesültet kocsira tették, s a városligeti kis fenyves élőjelekkel dementírozhatta a Harc nyilatkozatát és párbajközleményeit.
Másnap, sőt, az élelmesebb lapocskák még aznap délután, hasábokon dicsőítették - mert a győzőt, még ha se ingünk, se gallérunk is, magasztalni szokás - a pompás lövőt, Tarczali Tamást.
Hírek keringtek róla, hogy egy nagy ellenzéki napilapot fog szerkeszteni még a nyár folytán, a fővárosban, más verziók szerint meg a miniszterelnök, kinek tanulótársa volt, a várhegyi főispánsággal kínálta volna meg, sőt, a Tükör egyenesen a gyönge igazságügyminiszter európai színvonalon álló utódját akarja benne látni, éspedig a közeljövőben.
E lapok mind megmentek Várhegyre, s e lapokat Bethlehem József, Mihályfi Domokos , Vörös Károly, István bácsi, a főjegyző, Buzás, a derék jó Buzás, s legfőképp a mélyen szerető belső barát, Bokros úr telegramszerű sebességgel vitték meg a betegen fekvő polgármesternének.
XVI
- De a leghíresebb párbajozó írót, akinek talán már harminc párbaja is volt!
- És akitől a miniszterek is rettegtek - Rögöst?
- Kit az új képviselők bálványoztak, én magam is kezet csókoltam...
- A polgárság, nevenapján zászlókkal, koszorúkkal szokta fölkeresni.
- És hozzá gyáván viselte magát, a farkas megtalálta oroszlánját.
- Könyörgött, mint a beteg kutya, összezsugorodott.
De jó ez!
Tanult.
- Ah! - a szemtelen, s ez hordta oly fenn az üres fejét!
- Egy vidéki obskurus ember tette tönkre, aki, azt mondják, a földobott krajcárt a vállán át lelövi.
És soha nem hibáz...
- Nagyszerű!
Egy székely, aki faágyúkat önt.
Ezekből a megjegyzésekből nem egy leszivárgott Várhegyre.
A szegény bőr és csont sovány Keszegh tanár úr, ki mióta saját vagyonát már eluraskodta, időről időre más tehetős pénzember vagy ambiciózus polgár nyakán él, már négyszer, ötször is bekopogtatott a polgármester - nehéz, hogy cikkezni fog Tarczaliról, és adatokat kér.
Adatokat, adatokat asszonyom (és borokat és ételeket az éhes, szegény Keszegh tanár úrnak, uraim )!
Senki se hitte volna, hogy a Tarcali napja még egyszer felsüssön.
És ehol, hogy süt, hogy nem lehet kiállani a fényét, melegét.
Tűrhetetlen!
Czilley Béla úr - és azt hiszem, igen jogosan - kivette a fővárosi sajtó illetéktelen kezéből a tollat, egy fennkölt cikkben adott kifejezést mély változhatatlan tiszteletének a lovagias férfi, Tarczali Tamás kitűnő hazánkfia és városunk ritka jelességű polgármestere iránt.
E cikket először postán, aztán személyesen szolgáltatta át a szeretett embernek.
- Kedves öregem - simult hízelgő, szürke szemeivel Czilley úr Tarczali úrhoz a polgármesteri irodában -, semmi köszönet, te tudod, hogy én egyenes ember vagyok , de azt is, hogy jellemed előtt mindig meghajoltam.
Nem tagadom, újabban volt köztünk bizonyos spannung, de ez csak pár tárgyra vonatkozhatott.
Reménylem itt is lesz alkalmam kimutatni, hogy mi sem korlátolt abban, hogy felfogásodat kövessem úgy az erdő, mint a vendéglátás meritumában.
- Én, barátom, mindig városom javát kerestem...
- De én is.
- Jogait védtem...
- Abban engem is megtartasz.
- Ha nem tudtam mindig elfogadhatóvá tenni nézetemet, a többség előtt készséggel meghajlottam én is.
- Kérlek, szabad átadnom e levelet, bátyám írta Pestről.
Pár sora rád vonatkozik.
Nem, nem pár sora vonatkozott Tarczalira - az egész levél.
Hízelgés, védekezés , magasztalás, a lapok véleményének csinos összegezése volt a tartalmas négy sűrű oldal.
Oda téve a végére: személyesen többet.
A levél olvasása alatt betolta kövér fejét és hasát az örmény doktor is.
Félig tátva volt a piros szája és mosolygott, mint a buta és gonosz embernél szokott ez lenni, ki szeretné, ha becsületes embernek tartanák, de ezt maga is alig meri reményleni.
- Hát... hát - mindig ezzel kezdett mindent -, hogy volt az az izé?
És levágta magát a hivatalos kanapéra, egy csomó szépen elhelyezett aktára.
- Mondja csak, polgármester úr, mi áll abból, amit a Harc mond, a Szemle, az Őr, a Mindenáron kormányra, s amit a kolozsvári lapok írnak?
- Mit írnak?
- Hiszen maga is tudja, hogy le akar mondani a polgármesterségről, egy nagy napilapot szerkeszt kormánypárti programmal a minisztérium támogatása mellett, a legjobb írók társaságában?
Az, hallja, nem lenne rossz.
Onnan egy Sprung, mint Béla szokta mondani - és...
- Egy Katzensprung - mormogá a Várhegy szerkesztője törött , fekete fogain át.
- Bizony, polgármester úr, egy kis Katzensprung a miniszteri tanácsosságra...
- Néha följebb - hangoztatá a leghódolóbb mosollyal Béla, a szerkesztő.
- Igen, te, Béla, csak egy kis vidéki lap szerkesztője vagy...
- Kérem, kérem...
- No, igen, és mégis tanárságot és pompás szubvenciót kaptál, és kilátást a legújabb egyetemnél filozófiai tanszékre.
Ezt a bárótól tudom.
- Én meg nem tudom - nyújtózkodott Czilley úr, mint a drága vizsla, kevélyen és utálatosan.
A doktor szája megint nyitva volt és mosolygott.
Akarta kérdezni, hát a főispánság, de idáig már - mivel a főispán nagy pátronusa vala - nem mert menni .
Pedig ő is kezdett hinni ebben a dologban.
Jöttek a bizottságok főrendezői, és jelentették, hogy a vidéki és városi vegyes bizottságok száztagú bizottsággá akarnak egyesülni, és fölkérik a tekintetes polgármester urat, hogy a testületnek állana élére.
Okvetlen csak is ő állana élére.
- Nagyon helyes - erősíté a doktor és Czilley úr elismeréssel.
Mind két úr fölkelt, átölelte, egyik innen, másik onnan a polgármestert, hogy a legszebb, legbizodalmasabb helyzetben lássa a nép a főbb szereplőket.
- Kik vannak a listában? - kérdé a doktor úr.
A névsor pompásan volt kiállítva, a legügyesebb tapintatossággal.
Vidék, város teljes méltányos arányban.
Nők, férfiak.
- Ki állította össze?
Egyik bizottsági rendező a szerkesztő úrra mutatott.
Bírák, katonák, kereskedők, iparosok, diákok, minden tekintet nélkül korra , vallásra, nemzetiségre és politikai pártra.
Igen, a vidék még mindig kész, nagy és nemes, engesztelő egyesülésekre, de oly egyén vezetése alatt, kire büszke tud lenni.
Ilyen volt most Tarczali Tamás polgármester úr - a leendő napilap szerkesztője vagy az új főispán vagy amit a jobb és népesebb kocsmákban lehet hallani : igazságügyminiszter.
Jó a nép, mindig fölötte jó a nép, tiszta és romolhatatlan!
De Tarczali Tamás urat is (mint még annyi magasabb gondolkozású lelket az emberi nem történetében) most kezdte elfogni az a mély csömör, úgy az egyesek, mint az egyetemleges nép iránt; az a betegségnél lehangolóbb megvetés, mely vakká , sántává, erőfogyottá teszi néhány nap lefolyása alatt a legépebb embert.
Piros színét kiszívja, derült mosolyát tüskévé teszi, szavait méregbe mártja, ételtől , italtól elveszi kedvét, s arra a végzetes keresztútra viszi, melynél ha jobbra, ha balra tart - egy az eredmény: az őrültek háza vagy a legszánandóbb bukás.
Milyen jó volna ilyenkor, ha a tántorgó áldozat szívébe hirtelen bele tudná magát lopni egy ügyes, okos, agyafúrt gazember!
Ülne odabent az a kormányra, s vezetné a bővizű hajót, annyiak kincsével, szeretetével, hódolatával, készséggel nyújtott , gyermekes bizodalmával - az olyan férfiú.
Ezrek meg ezrek áldanák; a nép reá ragasztaná életében a csillagot, holta után emléket állítana neki - a csillagokig .
Özvegyének részvét-iratokat nyújtana át a társadalom minden osztálya, elnyerné legnagyobb gazember létére, a feddhetetlen nevet; a leguzsorásabb létére az áldozatkész hazafi címét; a legerkölcstelenebb cudar élet mellett a jók, szelídek forró emlegetését.
Azt mondanák róla: korszakot alkotott, dicső művet emelt, és századok nem szülnek olyat egyhamar, aminő az a nagy ember volt - holott ugyanakkor odahaza mindenki bevallaná magában, felesége vagy gyermekei: ó, be istentelen egy szörny vala.
Hanem azért nem ez a szó, az a másik menne át a történelem igazságos kezébe.
De én nem beszélhettem Tarczali Tamás úrral, én csak a történetét írom!
A polgármester úr azonnal, amint a tisztviselők távoztak irodájából, átkérette a rendőrfőnök urat.
- Kérlek, édes Domonkos - szólt Tarczali tompa, szenvtelen hangon, a szeretettől , hódolattól, hálától átmelegedett vigyorgó rendőrfőnökhöz, ki megnyílt, csillogó szemeivel majd lenyelte a magasra hivatott polgármestert -, vennéd át ennek a száztagú bizottságnak az elnökletét.
- De hiszen, bátyám (ó, milyen régóta nem merte kimondani ezt a szót ).
- Tégedet jobban talál.
- A polgárság nem fogja megengedni.
Erre a posztra csak egyetlenegy ember alkalmas, és az a polgármester.
Ezzel a névvel győzünk, mint győztünk mindeddig, s oly fényes ünnepélyt sikerülend rendeznünk, hogy Kolozsvár megpukkad mérgében.
- Mindent megteszek én is, de a bizottság élére nem állok.
- Értem: a párbaj miatt.
- Nem.
- Egyébiránt parancsolja, bátyám.
Óhajtása is parancs előttem, bár itt igen gyenge vagyok.
Jólesett Tarczali úrnak, hogy megsértett szívének elégtételt szerezhetett.
A gyűlésekben mindig ellene voltak, leszavazták, most őt akarnák feltolni a rendezői székbe, mert némi dicséretek és kombinációk hangzanak róla a lapokban .
Nem, nem.
Kárát nem akarja a városnak soha, de labda sem lesz, amelyikkel játszódjanak.
Kettős érzéssel hódolt, a sértett büszkeségnek, mely bosszúvágyóbb, mint a legkacérabb nő; s az eltagadhatatlanul fejlődő mámornak, mely a jövő tündöklő képeivel dőlt szívére, forró agyára.
Egy kopott, őszes agglegény topogott be valami írással.
- Mi az, levéltárnok úr?
A levéltárnok úr a polgármester úr elé tette az írást alázatosan, s azzal a bizodalmassággal, melyre a hosszú életkor s a becsületesen végzett munka feljogosítja olykor az alantasabb hivataltársat is, szólt:
- A tekintetes polgármester úr a rendőrfőnöknek adta az elnökséget?
- Hol?
- Az ünnepélyek rendezésében.
Ezt is neki adta?
- Neki adtam, levéltárnok úr.
Nem tettem talán rosszul?
Ugye?
- Hm, hm! persze...
A régi polgármester mindent magának tartott.
Úr is volt.
És hajtogatta magát az öregember.
Fogytig úr vala - mormogá.
- Erősen kár volt - hajlongott a levéltárnok, s szisszentett a fogaival.
- Miért? - mosolygott a polgármester úr hivataltársa aggodalmán.
- Erősen magához szoktatja a népet Domonkos úr.
Igenis igyekszik.
- S van abban kár?
- Van, könyörgöm alássan.
A dalárdának is ő az elnöke; a tűzoltóknak is ő a főnöke; az iparegyletnek is a napokban ő lett a fejévé; sok fej sok foggal jár , és minden fog rágni akar valamit.
Különben nem szóltam, csak azt akartam mondani , hogy most már néhány napok óta igazán fáin szép idő jár.
Jöhetnek a tudósok bátran.
Készen vagyunk.
Az öreg legény, mint a hullám kihajlongott, kilebegett.
- Csak úgy lehet az ember fogytig úr - kiáltott vissza -, ha mindent a kezében tart, az utolsó szögecskét is, mert úgy jár mint...
Biz úgy!
Istálom, aztán nem szóltam!
- Nem, nem, Rózsa Pál úr - nyugtatá meg a polgármester nevetve.
Mihályfi Domonkos úr pedig, az ifjú, erélyes rendőrfőnök, behívta az alkapitányt , éles rikácsoló hangon - mintha a tűzoltó-sor előtte állana - odakiáltotta hozzá:
- Ha a pokolból is, a Csiki Pista revolverje megkerüljön.
Vágatni kell azt a fiákerost.
Ej! - suhintott egy jót a kezével.
- Úgy lesz - pödörgeté gúnyosan bajuszát az alkapitány, aki tudott valamit.
- Nekem millió dolgot adott megint a polgármester.
Igen - haha -, hej - érezteti velünk a hatalmát.
Most megteszem.
Az írókért.
De...
Bevágta magát az ingyen bérkocsiba, hajtatott fel Bethlehem Jóskához, s ott jó , könnyű farkasszőrű bor és borszéki borvíz mellett, több meghitt érdek- és elvtársa jelenlétében kinyilatkoztatta, hogy az öreg lemondásának és távozásának igen el is jött az ideje.
Menjen!
Majd bead neki a párbaj.
- Szerkeszthet lapot.
Röhögték.
A párbaj elviszi, leteszik, becsukják...
- De barátom - mozgatá tagadólagosan fejét a kibékült gyógyszerész.
- Mit, főispán?
Soha!
Hohó!
Egyébiránt nem bánom, ha miniszternek megy is, csak innen - minél előbb!
Rest, mindent a nyakamba varrna.
Miért?
Tartozom én neki valamivel?
Semmivel sem tartozom!
Ej!
- Semmivel - hangoztatták többen.
- Ha valamit tett érettem, ezerszeresén ledolgoztatta.
Most is, rendezzem a termeket, intézkedjem a vendéglősökkel, fogadjam meg a cigányokat, járjam el a szállások ügyét, fogadjam - mert bizonyosan, amilyen rest, azt is én kapom - fogadjam az írókat.
Barátom, ez a pohár már csordultig van.
Ej!
Csakugyan csordultig is volt a pohara, és látszott, hogy nagy megerőltetésébe kerülhet kiüríteni.
De kiürítette.
Oly szép volt!
A nép mindenütt Domit is látta, a Domi úr ifjúságtól piros arcáját, kedves kis szakállát, pörge bajuszát, nyájas, mély kalaplevételeit.
Ma az ifjúsági körben elnökölt, és gyújtott lángra hazafias beszédeivel egy csomó szegény asztalost , lakatost és csizmadiasegédet; holnap a dalárda gyűlésén vonta magához a felmagasztosult szíveket; majd a tűzoltói gyakorlatokon ragyogtatta fényes, fehér lószőrös sisakját és tehetségeit.
Mindenütt hévvel, vidáman, ifjúi könnyűséggel ; repülve, szállva, suhanva, hogy nőt, mint férfit gyönyörbe ringasson.
Ah!
- Domi! - rázta egy jó lelkű, kövér mészáros hatalmas tenyereit.
- Te...
- Szervusz!
Bruder, szervusz.
- Ah, lelkem! - mosolygott felé valamely magas ház erkélyéről egy öreges gazdag úrimenyecske, a legjobb indulattal.
Domonkos úr mindent észrevett, és mindent föl is használt.
- Ez a mi emberünk: a nép embere.
Ilyen kéne sok! - magyarázták a piacon.
- Mi?
Erdélyben sincs több ilyen! - erősíté büszkén számos polgártárs.
A boltokban pedig tudták, hogy fülig adós.
A vendéglőkben, hogy smucig.
A pénzes emberek, hogy rossz fizető.
A hivataltársak, hogy a legmegvesztegethetőbb.
A rossz nők, hogy korcs életű.
S az egész város, hogy egy kimondhatatlanul kedves, szép, okos, népszerű, egy-egy csókolni való ember.
Az irigység is megvallotta.
Meg!
Elégedetten, sőt többet kell mondanom, régóta érzett jókedvvel ment haza hivatalos teendői után a polgármester úr.
Ó, megérzi azt az ember, mikor a nap áldott melegével csak mintegy reá süt, mikor szegény és gazdag egyformán leemeli előtte a süvegét, már jó messziről s minden boltból kitekintenek a vevők, hogy legalább egy tiszteletteljes tekintettel mindenik a közhódolathoz járuljon.
Hogyne kopogna ilyenkor a csizma keményebben és hangosabban?
Kopog.
Hogyne mosolyogna derültebben az ajak?
Mosolyog.
Hogyne emelkednék duzzadtabban a boldog tüdő a bordák közt?
Emelkedik.
És mégis most, az élet e szép, édes perceiben gondol arra a hazafelé lépegető Tarczali Tamás, hogy lemond hivataláról.
Nem bánja, átteszi lakását Pestre, s ha csakugyan úgy jő, egy nagy napilapot szerkeszt.
Akkor fogja megmutatni, kije volt ő Várhegynek, mennyire szívén viselte e hálátlan város javát, és mily igaz lélekkel védi ott is, a fővárosban egykori városa jogait.
Értette az erdőt és számos függőben levő ügyet.
Ezek a távozási gondolatok nem voltak még megérve lelkében, de érlelődtek; érlelte a közelebbről szenvedett néhány érzékeny vereség.
Most, még inkább csak játszott e nem kellemetlen kísértő árnyakkal.
Mint az igazi anya, ki mindenét adja néha háborgó, civódó gyermekeiért, szeretne egyszer meghalni csak néhány órára, hogy a koporsóból láthatná szeretteinek dúlt , könnyes, gyászos orcáját s onnan hallhatná az elösmerő sóhajtásokat és nyögéseket : Tarczali úr is óhajtott belefeküdni a távol főváros virágokkal rakott koporsójába , hogy...
Ó, a legderekabb államférfi is, aminőnek én kicsiben az igazi, jó polgármestert is szívesen tartom, lesz olykor, benső őszinteségében ily gyermekes érzésű és gondolkozású.
Miért?
Mert képtelen az ember mindig komoly, nyugodt, higgadt és bölcs lenni, aminő pedig - megengedem - eredeti hivatása.
Még polgármester volt, vidám, boldog, némelyekben máris elégtételt nyert polgármester, s tréfálkozva, s a jövő lajtorjáján észrevétlenül, sőt öntudatlanul is föllebb-föllebb emelkedve lépett hajlékába kedves övéi közé.
Ha itt meg tudna állani az ember, s ha itt el tudna vetni magától minden boldogságot, mikor még egyszer fölemelte a halandót az a magasból leérő kéz!
Nos?
Az asszonyok nagyban készültek az írói ünnepélyekre, néhány szép, kész ruha már ki volt téve az ágyra, asztalra, fogasra, s mennyi volt még munkában.
A mamának, a leányoknak, sőt, az elvesztegetett, szegény liszt- és sómérő Halmosnénak is - meglepetésül.
Mikor ruha készül, akkor minden feleség a legjobb kedélyben van.
Lehet beszélni bátran; ellenmondás, éles megjegyzés most nincs, csak jóízű mosoly és hálás tekintet.
Kedvesen fogadták édesapát, s bármit hozott fel, mindenre helyeslő igen-t, úgy van-t nyert.
Aladár egy csomó friss újságot hozott az iskolából, erdélyi és pesti lapokat, melyek telve voltak Várhegy, a dicső, szép kis Várhegy magasztalásával, a szűztiszta székely nép fellengző dicsőítésével; hol hamisítlanok még az erkölcsök ; nemesek a szokások; jók az ételek, italok és magasak, még mindig magasak a regényes bércek.
A kereszténységben, mint ezt legújabb regényeinkben is gyönyörrel olvashatni, még itt uralkodik a pogányság nemesítő hatása; családok léteznek , melyek a régi harkászok, gyulák és rabonbánok szokásai szerint öltözködnek és viselkednek ünnepélyes alkalmakkor.
Az ősi primipilusokat és pixidáriusokat még a csizmadia- és varga-utódoknál is föl lehet ösmerni a sajátságos lépéseikben, e félpogány, félkeresztény regényes mozdulatokban.
Ó, Erdély, még mindig egy darab paradicsom a felséges kunok, avarok és ősapák dicső idejéből.
És mily szépen szólanak a lapok a derék polgármesterről, a lovagiasság e legújabb mintaképéről .
E valódi hősről, a fejedelmek hazájában.
A fiú hangosan olvassa, a mama elragadtatással nézi a nagy embert; a leányok, kik nem tudják még - és valójában talán egy leány sem tudja - felfogni soha a nagyság becsét: nevetnek és örvendeznek, és ki-kikapják a lapokat fivérök kezeiből.
Ily idilli jelenetek közt folynak a gyors órák és sebesen tűnő napok, míg a minden várhegyi ember szemében felcsillanó öröm és megegyező barátságos szeretetet hirdeti, hogy az ünnepély reggele felvirradott.
Egész éjjel járt-kelt a főkapitány, hirdetve, hogy micsoda lelkiösmeretes hivatalnok, saját ujjaival szedte föl itt-ott a szemetet.
Meg akart hajolni mélyen a nemzeti irodalom előtt.
Máskor minden kapu előtt, főképp a gazdagabb örmények kapui előtt szabadon hevertek a sertések - az egész város egy összevissza hálózott szabad csatornázat.
Most párosával járnak éjjel-nappal a fegyveres városszolgák, mintha valami országos lopás, gyújtogatás, verekedés volna a küszöbön.
Máskor hírmondónak se látna az ember egyet is.
Mint este a csillagok, ahogy tünedeznek fel egyenként az égen, úgy kezdik a háztetőkből kidugdosni fejöket a kisebb-nagyobb követválasztási zászlók.
A céhek sereglenek, a tűzoltók sorakoznak, a tanuló ifjak szélt vesznek a főtéren tanáraik vezetése alatt.
A vastag főtanítóné, mélyen kivágott ruhában, kövér, vastag karokkal rendezi a fehér ruhás, felsütött hajú, új cipős és sárga kesztyűs díszleányka-sereget.
- Már a kenderesi hídnál vannak - terjeszti tekintélyes arccal a városi aljegyző , kinek mindent hivatalosan és biztosan kell tudni.
Úgy is csinálja a díszsorok előtt cigarettáját, mint aki ezért a kellemes közlésért elvárja az elismerést mindenfelől.
- Sokan jönnek -e vajon? - szólítja meg egy vidéki nemesasszony bekötött fejjel, és a kendő felett fészekként fityegő tollas, bokrétás kalappal.
- Hozzánk is ki kell jönniök, mert az uramnak jegyző korából még sok régi írásai vannak.
És beszélte a papunk, hogy minden régi írást felkutatnak, és minden található cserepet erősen megvizsgálnak, ásatnak, furatnak, mert valahol sok, sok kincsnek kell lenni .
Hiszem is, hozza őket a jó Isten.
- Két-háromszázan - veti oda a szót az aljegyző úr.
- Hogyan?
- És fegyveresen - kérdi elragadtatással két öreges kisasszony -, mint a régi honvédek?
Ó, milyen világ volt az!
Erre még az aljegyző úr sem tud szólni.
És hivatalos tekintéllyel odább megy, hogy egyik segédtanárnak oda súghassa:
- Már a ciheresnél vannak, kis rövid félóra múlva bizonyosan látni fogjuk őket.
Dobog minden szív.
Ahol, most indul a tanács- és képviselőtestület.
Kocsikon párosával.
Elöl a polgármester díszruhában, vele a főkapitány - mivel több nincs, csak féldíszben, egy zsinóros télikabátban, de ez föl van kokárdázva - és egy új magyar finánctól kölcsönzött kucsmával.
De úgy is pompás, nyalka legény.
Utánuk a többiek, s néhány kocsin az elszállásoló bizottság.
A város végén, két kocsma között négy magas fenyőszál van fölállítva, belőle pompás díszkapu, kívül felül rajta: Isten hozott!; belől felül: Áldás, békesség.
Számos koszorú és zászlócska és a tetejében, mintha még most is mind a kaput csinálná, holott már egy hete kész: a városi kertész úr, kopasz, vörös fejével és azzal a mindent mást semmibe vevő gyönyörrel, melyet remekének tudata lehelt lelkébe.
- Hol lesz a beszéd? - kérdik többen a szorongó várakozók közül.
- Egyik a Róka-csárdánál, a városhatár szélén - válaszolja az aljegyző úr -, a másik éppen itt.
- Ki tartja?
- Ott a polgármester, itt dr. Szorítsd László úr az iskolák nevében.
Lehetett is látni az ősz férfiút, majdnem bokáig érő fekete kabátban, borzasztó nagy, fehér kesztyűkben (hogy ki ne szakadjanak ), sárgászöld, ősz bajuszával , okos, kis hátrahajló kígyófejével és remegő ajkaival, és a meghatottságtól könnybe merült, apró szemeivel, melyek, tisztán hiszem, mindenek fölött e percben is a királyi tanácsosi okmányt látták.
Körülötte sorakoznak a tanár urak kopottas, ószabású, fekete német ruhában, mert a magyar megint kiment a divatból, és most lehet reményleni, minthogy igazi magyar kormányunk van: tehát örökre.
Csak a szegényebb csizmadiák - a legmagyarabb faj - tartották és őrizték meg a magyar viseletet.
- Jönnek, itt vannak! - hangzik, messziről verődik egész viharrá a kiáltás, az üdvtombolás a közelben - ahol!
Félre, félre! előre, hátra ! nem arra, erre!
Döfnek, taszigálnak a rendtartó urak.
Két vén, kurta professzor előrébb vonszolja dr. Szorítsd László urat, ki mintha biztos halál elé menne, most egyszer igazán megfeledkezik a királyi tanácsosságról, és csak mondókája kezdő igéit kaparássza ujjaival lelkében.
Czilley Béla szerkesztő úr, ki az érkezőkkel jött, hirtelen az aggastyán háta mögött terem és biztatja:
- Csak pár szót most, László bácsi, a többit estére.
Igen, persze, pár szót egy dupla főgondnok, és sok minden fő.
Lehető is ez?
Valóban haragos tekintettel is utasítja e tanácsot vissza az ősz férfiú.
Megállnak az írók, költők, művészek, tudósok pápaszemekkel és pápaszemek nélkül , porosan, kacéran, komolyan, hidegen, forrón - bámultatva.
- Jézus!
Mennyi gyerekember köztük - morog egy tudákos városi írnok, aki vidéki leveleket írogat.
- Ez mind tudós meg író lenne?
A Párizs Egylet főelnöke, egy vörös, vaskos orrú ember, úgy az ötven és hatvan között - méltóságos állást foglal.
A háta mögött már egy kis mozgó asztalkán, egy pofaszakállas, kurta legény , kezében irónnal és ajkain vigyorgással, várja, hogy írjon .
No.
- Csak röviden beszélne a vén Szorítsd - suttogják több helyt -, kiállhatatlan egy hiú vénember.
- És ha tudna valamit, de borzasztó vastag fejű.
Halljuk...
" Nagyméltóságú és méltóságos Tudományos Egyesület!
S hazánk nagy férfia, mélyen tisztelt Elnök úr!
Üdv, üdv, üdv - háromszor üdv a tudomány fölkent bajnokainak, kik lejöttek bérces hazánkba terjeszteni a kultúrát.
Hozta Isten, hozta Isten ..."
- Ennyi elég is volna - mormogják többen, kik jól ösmerték az öreg dr. Szorítsd úr árkusos beszédeit, melyeket a professzor uraknak, ifjúságnak, tanácsnak, egyháznak és számos egyletek bizottságainak évenként tartani szokott.
- Éljen, éljen - rivalgják, tombolják az írók, művészek, írónők és művésznők.
- Az ott, az a magas, kövér ember, kurta, nyírott, fekete szakállával, nyilván az a Pál lesz - kérdé szomszédjától egy tanító-féle úr -, az arcképéről mindjárt ráösmertem.
- De hol a főispán?
Nem látom.
Megint megugrott.
Fukar is, cudar is.
Neki a nemzet nem nemzet, hazai tudomány, költészet előtte nevetség.
- Halljuk - követelik sokan a jobbak közül.
- Mit hallanók, hiszen kijön a Várhegyben utolsó betűig , onnan is elég bolond lesz, aki elolvassa.
Olvassuk meg, mennyien lehetnek a tudósok.
- Gyönyörű szám!
- Négy-ötszázra lehet tenni a számukat.
Barátom, annyi nagy írója, művésze, mint a magyarnak van, nem hiszem, hogy a franciának is lenne.
Hol állottunk a Kazinczy , Kölcsey, Vörösmarty, de még a Petőfi korában is.
Hej, hol!
- No, csak mindig igaz volt, hogy a magyar nem hagyja magát.
- Halljuk, ki beszél? - törtetnek előrébb többen, kik mindent akarnának hallani.
- Még mindig az öreg Szorítsd nyöszörög - zsörtölődik a sánta doktor, csupa irigységből.
Nem hiszem, hogy valami új elnökséget nem lát a levegőben.
- Barátom, az öreg nem bolond ember.
Minden elnökséggel csak fontosabbá teszi a személyét, s a fiainak szerez nagy protekciót.
A Samukája, meglátják, várhegyi követ lesz még.
Egetverő éljenzés tört ki, ami mutatta, hogy az öreg dr. Szorítsd bevégezte beszédét, és felel rá a tudósok elnöke.
" Tisztelt uraim és hölgyeim!
A mohamedán nem halhat meg nyugodtan addig, míg Mekkát nem látta.
A magyar írónak , költőnek, tudósnak Mekkája a regényes, bérces isteni Erdély ..."
- Éljen, éljen - ah, be szép!
Éljen, éljen - zúgá a tömeg ittasan.
" Ezt jöttünk, uraim szívünkből üdvözölni, szent porát megcsókolni."
Éljen, éljen - éljennn...
Éljen, éljen - harsogta minden ajak.
- Hát aztán mit csinálnak ezek most itt ennyien, a nagy munkaidőben? - kiáltja egy törpe ács, a sok hatalmas szál ember közt válogatva.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE