XII.
Ki nyirhatja meg az időnek hatalmas szárnyait? akár sirunk, akár nevetünk, ha remélünk, és ha kétségbe esünk, az idő tovább halad, gyorsan, föltartóztathatlanul, s kénytelenek vagyunk vele együtt a cél felé rohanni - ha óhajtjuk ezt minél elébb elérni, épen ugy, mintha irtózunk a végpillanattól.
Ez állt Konrádra és Bertára nézve is.
Öt év telt el, háboritlan egyformaság közt; s ha vissza-tekintettek, ugy tetszett nekik, mintha csak pár hét előtt érkeztek volna Berlinbe.
Egy téli napon, este felé, Bertának valami elvégzett munkát a nagy városnak igen távol eső részébe kellett vinni; s mivel Konrád nem igen szerette, ha, főleg alkonyatkor, egyedül jár az utcán, Elsbeth társaságában indult el.
Elsbeth most már tul volt az ötven éven, s egy idő óta gyakori betegeskedés következtében nagyon elgyöngült.
Igy tehát csak lassan tudtak haladni; s midőn elvégezvén teendőiket, haza felé indultak, az est már tökéletesen bekövetkezett, s a lámpák égtek az utcákon.
A hideg csikorgó volt, zuz és fagy boritották a járdákat, ugy, hogy némely helyt elég veszedel-mes volt a járás.
Bertára nézve ez nem volt baj; könnyen és biztosan haladt tovább; s a hideg, de tiszta lég s a mozgás jól estek neki; mert többet mint sem kellett, volt kénytelen otthon, szük szobács-kájában ülni.
De az öreg Elsbeth nem vette ám a dolgot oly könnyedén; tagjai elvesztették ruganyosságukat, s igy csak lassan, vigyázva, habozva, s Berta karjába fogózva tudott tovább haladni.
Végre, még jó messze szállásuktól, midőn egy előrobogó kocsi előtt kénytelen lőn kissé gyorsabban kitérni, lába kicsuszott, s Berta segitsége dacára, a szegény öreg elesett.
Berta igyekezett őt felemelni, de ez nem volt ám oly könnyü dolog, mert Elsbeth majdnem tehetlen volt magával, s nagy fájdalmat érzett jobb lábában, mely, ugy látszott, vagy ki volt ficamodva, vagy eltörve.
Mig a szegény leányka nagy nyugtalanság közt bajlódott, egyszerre csak valami erős kar jött segitségére.
Egy arra menő tisztességesen öltözött férfiu, t. i. észrevevén az öreg némber balesetét, hozzá sietett, fölemelte a földről, s látván, hogy nem tud járni, egy üresen elhaladó bérkocsisnak intett, a kocsiba emelte Elsbethet, s miután Berta alig tudván mi történik vele, utána a kocsiba szállt, s megnevezte az utcát, hol laktak, s a ház számát, betette az ajtót, a bakra ült s a kocsi elrobogott - vagy inkább eldöcögött - mert hol az a porosz bérkocsi, mely robogni tud, vagy akar.
Berta alig vetett volt egy pillantást a férfiura, annyira elfoglalta őt Elsbeth állapotja, s midőn végre lakásuk előtt valának, s a bérkocsi ajtaja kinyilt, nem csuda, ha kiváncsian tekintett arra, ki most is a legnagyobb szivességgel segitette ki az öreg szolgálót a kocsiból, s vezette, vagy inkább hurcolta őt föl a harmadik emeletig, Berta s Konrád igen szerény lakásaig.
A kis nappali szobában, hová legelőbb érkeztek, Elsbethet a pamlagon helyezte el; azután Bertához fordulván, szólt: - tüstént itt leszek a sebészszel; addig áztassa az öreg asszony lábát hideg vizzel.
Ezzel eltünt; s mig Berta követte tanácsát, s Elsbeth lábára folytonosan hideg vizbe mártott gyolcsot rakott, gondolatai önkénytelenül az idegennel foglalkoztak, ki nemcsak fiatal volt, de igen csinos is.
Az öreg szolgáló is, bár nem csekély fájdalmat szenvedett, többet gondolt az idegen férfiuval, mint sajgó lábával, s végre fölkiáltott: Mintha ez arcot már láttam volna életemben.
- Micsoda arcot? - kérdezte Berta.
- A fiatal urét, ki oly nagy szivességgel segitett rajtam.
- Hol s mikor? - tudakozódott Berta.
- Nem tudom; de hogy láttam, arra esküt mernék tenni.
E pillanatban lépett be ujra az idegen egy sebész társaságában, ki tüstént megvizsgálta Elsbeth lábát, s azt állitotta, hogy ki van ficamodva, s hogy mindjárt helyre fogja hozni, ha az idegen segédkezet akar nyujtani.
A legszivesebben; lőn a felelet, s rövid óranegyed mulva valóban a szegény öreg lába be volt kötve, s az orvos azt állitotta, hogy egy hét mulva nem leend semmi baja, s hogy holnap ujra meg fogja látogatni.
Épen midőn a két férfiu kalapja után nyult, lépett Konrád a szobába, hol nem csekély meglepetésére két idegent talált.
- Mi történt itt? - kérdezte szigoru hangon, kérdő tekintetet vetvén Bertára.
Ez elbeszélte neki Elsbeth balesetét, s azon szivességet, melylyel az idegen férfiu segitett rajtuk.
Konrád az idegenre tekintett.
Látszott minő roszul esik neki, ismeretlen férfiut lakásában találni; de az idegennek vonásaiban s egész tartásában valami oly nyugodt, becsületes s a mellett nyerélyes volt, mi el nem hibázhatta hatását.
A sötét fellegek, melyek az ifju háziur homlokán ültek, elvonultak, mint valami varázs hatása alatt; tekintete elveszté szigorát, vonásai azon búskomolyságot, mely évek óta honos szokott ott lenni; s szivélyes mosolylyal kezet nyujtván az ifjunak, benső hangon szólt:
- Fogadja köszönetemet azon lovagias szolgálatkészségért, melylyel szegény nővérem s öreg szolgálónkon segitett.
Kinek vagyok ennyire lekötelezve?
- Nevem Eberstein; - felelt az idegen, - a mit tettem, igen egyszerü s természetes; a ki hölgyeket bajban lát s nem segit rajtuk, az nem férfiu a szó nemesb értelmében.
De én lennék önnek lekötelezettje, ha megengedné, hogy holnap tudakozódjam önöknél a beteg állapota felől.
Valami oly kedélyes volt e fiatal emberben, hogy Konrád, bár eddig minden ismeretséget gondosan került, a vonzerőnek ellent nem tudott állani, s megadta a kivánt engedélyt.
Midőn Eberstein elhagyta a szobát, Elsbeth utána nézett, s aztán mintegy önkénytelenül rebegte ujra: hol is láttam már egyszer ez arcot?