XVII.
Négy nappal később Berta és Betty zokogva ültek ugyane szobában, honnan pár órával ezelőtt kivitték azt, kit mindketten annyira szerettek, s Betty elbeszélte Bertának, miként atyja halála után, kit pár hónappal ezelőtt hidegláz következtében vesztett el, valami titkos ellenállhatlan vágy birta őt arra, hogy Berlinbe utazzék, hol tudta, hogy Konrád letelepedett; s keresse föl ott azt, kit még mindig annyira szeretett.
Mind a mellett nem talált volna erre bátorságot, ha csak esetlegesen meg nem tudja, hogy Konrád már hetek óta ágyban fekvő beteg, s alig hogy van remény fölgyógyulására.
Itt az öreg Elsbeth szakitotta félbe a beszélgetést, ki levéllel kezében lépett a szobába.
- E levelet, szólt Bertához közeledvén, pár héttel ezelőtt adta kezembe Konrád, s lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam önnek, midőn ő nem lesz többé, azon meghagyással, hogy csak Eberstein ur jelenlétében szabad ezt feltörni, s vele együtt elolvasni.
Azért irtam is már, a hogy tudtam, Eberstein urnak, mondván neki, hogy kedves Konrádunk meghalt, s hogy jöjjön minél elébb hozzánk.
Gyanitom e levél következtében ma, vagy legkésőbb holnap, itt leend.
Nem csalatkozott az öreg cseléd számitásában, mert alig végezte be a szavakat, midőn kocsi állt meg a ház előtt, s pár perccel később az előszoba csengetyüje megszólalt.
Mikor Elsbeth az ajtóhoz sietvén, kinyitotta azt, Eberstein állott előtte.
Nem irjuk le a találkozást közte s a két hölgy közt, mert nem szeretünk tovább, mintsem szükséges, fájdalmas jeleneteken időzni.
Ugy is elég búval, elég fájdalommal találkozunk ez életben, miért tehát ily szomoru pillanatokat előszeretettel rajzolni?
Midőn az érzések vihara kissé lecsillapult, s mindhárman nyugodtabbak lőnek, Berta átadta Maxnak testvére levelét, mondván neki, hogy ezt csak vele együtt szabad feltörni s elolvasni, arra kérte, hogy olvassa el előtte s Betty előtt, kinek joga van Konrádnak e végszavait hallani.
Eberstein késznek nyilatkozott e kivánságnak megfelelni; leültek tehát mind a hárman, és szemközt Konrád üres nyoszolyájával, azon ablak mellett, hol szeretett virágai még most is diszelegtek s árasztották füszeres illatjokat, olvasta, a mi itt következik:
Kedves és egyetlen barátom! szeretett nővérem!
Ha nem volt elég bátorságom, elég önmegtagadásom, a mit most irok, s a mit csak halálom után fogtok elolvasni, nektek akkor megmondani, mikor még köztetek valék, ne itéljetek fölöttem igen szigorúan.
Tudom, hogy másként kellene cselekednem, de gyönge vagyok, testileg s lelkileg, kifogytam hosszas szenvedéseim által erélyességemből, bátorságomból - bűnös vagyok - s a bűnös csak ritkán bir lelki bátorsággal.
Tudom, hogy szeretitek egymást - de azt is tudom - oh! bár ne volna igy - hogy van multamban valami, mi talán nem engedi, hogy Eberstein téged, Bertám nőül vegyen, habár e szándékát már darab idő óta kimondta előttem.
Hallgathatnék ez akadályról most is, senki sem ismeri bűnömet, csak az én szivemet égették a lelkiismeret gyötrelmei hosszu évek óta hamuvá!
De nem akarom, hogy szeretett Bertám csaláshoz hasonló hallgatásom által legyen boldog, mert félnék, hogy akkor talán ő bünhődnék egy vagy más módon érettem; - nem - legyen minden tiszta köztem s közted barátom, - s ha mindent tudsz, akkor itélj magad, s cselekedjél meggyőződésed s érzéseid szerint.
És most halljátok vallomásomat.
Te barátom Eberstein oly jól tudod, mint én magam, minő gyalázatosan bánt Thein százados nővéremmel; s azt is minő hirtelen, s még alig lábadozván betegségemből, indultam Heidelbergből Bélára, hová Berta s Elsbeth visszavonultak, mikor jónak látták Késmárkot odahagyni, hogy Thein látogatásainak s hetvenkedéseinek véget vethessenek.
Midőn Bélára érkeztem, s ott Bertától magától tudtam meg a dolog részleteit, vérem felforrt, s föltettem magamban, hogy fölkeresem Theint állomásán, s párbajra hivom ki.
Jól tudtam pisztolylyal s karddal bánni, mint minden tanuló a német egyetemeken, s már többször mértem erőmet mások erejéhez, mert a tanulók közt - mint tudod - párbajok a mindennapi dolgok közé tartoznak.
Azért azt mondván Bertának, hogy dolgaimnak végképeni rendbeszedése végett Kés-márkra kell utaznom, Bélán hagytam őt, s valóban Késmárkra mentem, hol házunk és kis földbirtokunk bérbeadását vagy eladását egy becsületes ügyvédre biztam s aztán elhagytam a várost.
De a helyett, hogy egyenesen visszamentem volna Bélára, hajnalban gyalog indultam a faluba, hol Thein állomásozott.
A helység utcái üresek voltak, mert a déli óra közeledett, hol a falusi nép ebédjét szokta elkölteni.
Egy gyerkőcétől megtudtam a százados szállását.
Ez csinos kis ház volt a falu végén; előtte tágas udvar, mögötte kis gyümölcsös.
Az udvarban nem találtam senkit, ki engem bevezethetett volna a századoshoz; hanem a ház ajtaja nyitva állt, s ezen keresztül léptem a pitvarba, melynek négy ajtaja volt.
Az egyik, melyen bejöttem, az udvar felé nyilt; a másik szemközt ezzel, s mely szinte nyitva állt, a gyümölcsösbe, s jobbra balra egy-egy ajtó, alkalmasint a lakószobákba.
Nem tudván, melyik a kettő közt vezet a századoshoz, az egyiken kopogtam, s mikor feleletet nem nyertem, a másikon kisértém meg szerencsémet.
- Szabad! - szólt a szobában egy férfi hang, s benyitván, egy csinos, körülbelül harminc éves férfiuval álltam szemközt.
A férfiu hálókabátban, pipázgatva, s könyvvel kezében ült karos székében, mig előtte az asztalon a reggeli maradványai látszottak.
- Thein százados ön, uram? kérdeztem, mig vérem forrni kezdett.
- Én F...
Konrád vagyok, F...
Berta testvére; szóltam szeme közé nézvén.
- Nos? felelt a százados hosszu füstfelleget eresztvén pipájából.
- Talán csak gyanithatja százados ur, miért vagyok itt?
- Tehát hallja most; kiáltottam föl hevesen, s elvesztvén béketürésemet, azért, hogy felelősségre vonjam önt.
- Azon gyalázatos fogadásért, melynek nővérem jó hire áldozatja lőn.
- Oh! ha felelnem kellene minden libácskáért ki belém szeret, sok dolgom volna.
- Uram, vigyázzon magára.
- Ha, ha, ha! a tiszteletes urfi még fenyegetőzni is mer! nevetett a százados.
- A tiszteletes urfi többet is mer, szóltam reszketve a fölindulástól, s alig fékezhetvén haragomat, mert ezennel párbajra hijja ki a nemes százados urat.
- Párbajra, ön? minő nevetséges gondolat! s mi leend fegyvere, a ferula?
- A pisztoly! kiáltottam föl, s két pisztolyomat, melyeket magammal hoztam, kirántám zsebemből s oda nyujtottam a kapitánynak, ime válaszszon, mindkettő töltve van.
- E fiu tökéletesen megbolondult! kiáltott föl a százados mérgesen, azt hiszi -e kend, hogy én Thein báró, párbajra fogok szállni oly hánytvetett semmiházival? ide azokkal a pisztolyokkal, nem ily komisz kezekbe való fegyver ez! kendnek nádpálca kell a hátára t. i. nem egyéb!
Evvel a tiszt, a nélkül, hogy fölkelt volna, előre hajlott s az egyik pisztolyt kifacsarta a balkezemből; de mielőtt a másikat elvehette volna, elvakitva, s félig megőrülve a harag s fölindulás által, elsütöttem azt, s Thein, szivén találva, visszahanyatlott karszékébe, s egyetlen szó, egyetlen hang nélkül kiadta lelkét.
Mi történt ez irtózatos pillanat után, alig tudnám elbeszélni, mert minden zavaros előt-tem; s mikor kissé eszméletre tértem a házmögötti gyümölcsösben találtam magamat, az elsütött pisztolylyal jobb kezemben.
Az egész jelenet ugy állt előttem, mint valami kinos álom, s ha a pisztolyt nem látom kezemben, valóban azt hittem volna, hogy álmodtam.
Még ott álltam, borzadva s tünődve a sürü fák árnyékában, midőn lódübörgés ébresztett föl irtózatos merengésemből; s az alacsony sövényen át, láttam egy lovászt az udvar felé tartani.
E látvány fölrázott; s ösztönszerüleg kerülvén a fölfedezés veszedelmét, végig futottam a gyümölcsösön, s átugorván a sövényen, nem sokára az országuton voltam.
Hogy jutottam Bélára, arra alig emlékszem, ugy arra sem: mi történt a kisütött pisztoly-lyal.
Eldobtam -e, vagy valahol eldugtam, most se tudnám megmondani; elég hozzá hogy késő este Bélán találtam magamat, honnan Bertával s Elsbethhel másnap utnak indultunk, s hozzávetőleg rövid idő mulva Heidelbergben voltunk.
Alig érkeztünk oda, s én visszaestem előbbi betegségembe.
Ki irhatná le e napok s hetek szünet nélküli kinját? testileg s lelkileg beteg, kimeritve, lelkiismeretem szemrehányásai által gyötrődve, csak egy kérésem volt az Istenhez: hogy meghaljak.
A gondviselés nem látta jónak kérésemet teljesiteni; azt akarta, hogy még itt a földön bünhödjek vétkemért.
Fölgyógyultam, de ezelőtti egészségemet nem nyertem soha vissza; s igy betegeskedve s folytonos szenvedések közt éltem mostanáig.
Bünös valék, oh minő bünös! de nem eléggé romlott szivü arra, hogy azt kivántam volna, más szenvedjen az általam elkövetett büntettért; azért folytonosan olvastam a magyarországi ujságokat, melyekre Heidelbergben szert tehettem, s melyek természetesen gyakran szóltak Thein százados meggyilkoltatásáról s az ennek következtében folyamatban lévő vizsgálatról.
Föltett szándékom volt, mihelyt látom, hogy valakire nehezedik a gyanu, magamat önként föladni, s mindent bevallani a törvényszék előtt.
De bár sokan kikérdeztettek, a körülmények minőségénél fogva senkire sem tudták a tettet bizonyitni - s igy szükségtelennek láttam családom becsületes nevét föllépésem által megbélyegezni.
Hanem arról, hogy én, ki felebarátom vérét ontottam, valaha az egyház embere lehessek, hogy én, a bünös, oktassam az ártatlanokat - arról nem volt többé szabad csak álmodnom is - ugy arról sem, hogy Bettymnek, e tiszta lénynek, vérrel bemocskolt jobbomat nyujthassam.
Mind ezekről le kellett mondanom.
- Vérző szivvel, kétségbeesett kedélylyel, kimondatlan fájdalommal tettem azt - de pillanatnyi habozás nélkül.
Az emberek csodálkoztak rajtam, különcnek - talán félőrültnek hittek, - csak egyedül az, ki legtöbbet szenvedett ugynevezett különcködéseim által, csak Bettym, imádott Bettym, érezte, hogy nem szeszély az, mi engem elválaszt tőle; nem dobott követ reám, s hitte, hogy fontos okaim vannak, melyek arra kényszeritnek, hogy jövőmet, boldogságomat, mindent igy feláldozzak.
Te is, jó Bertám, nem gyötröttél soha kérdésekkel, hanem megnyugodtál abban, mit tettem, s ellenvetés nélkül követtél oda, a hová menni jónak hittem.
Érteni fogjátok, hogy Heidelbergben maradni, e körülmények közt lehetlenség volt; ide jöttem tehát e nagy városba, hol remélhettem leckék által kinyerhetni mindennapi kenyerünket.
Ha te Max, e vallomások után, még szegény Bertám kezét óhajtod, akkor utósó kivánsá-gom, utósó kérelmem az Istenhez, beteljesedett.
Ha azonban vonakodnál ily szent frigyre lépni egy gyilkos testvérével - nem vehetem tőled rosz néven, s csak azt mondhatom, legyen ugy, mint az isten akarja!
És most isten veletek - örökre!
Midőn Eberstein elvégezte olvasását, mind a hárman pár másodpercig hallgattak.
Betty halálsápadt arccal s a rémülés és iszony kifejezésével vonásain; Berta lesütött szemekkel, s reszkető tagokkal; Eberstein nyugodtan, de mély fájdalommal férfias képén.
Végre az utóbbi fölkelt, s Berta elébe lépvén, jobbját nyujtotta neki, és komoly, de benső hangon szólt: Akar -e enyim - Akar -e nőm lenni Bertám?
A leány föltekintett a becsületes arcba, mely feléje hajlott, aztán szó nélkül tette kis kezét az ifjuéba és könyekre fakadt.
Midőn e sorokat irjuk, Eberstein és kedves neje Berta, már régi házasok, de meg mindig ugy szeretik egymást, mint eljegyzésük komoly pillanatában.
Betty nem tért vissza Heidelbergbe, hol ugy is egyedül állt, és csak igen távoli rokonokkal birt.
Ebersteinék kéréseinek engedvén, állandóul náluk lakott, és segédkezet nyujtott a fiatal nő és anyának gyermekei növelésében.
Bár többször alkalma volt jól férjhez menni, minden ilyféle ajánlatot határozottan vissza-utasitott, mondván barátainak, ha erről szó lőn: hogy szive Konrád sirjában van s hogy másod-szor nem tud szeretni.
Az öreg Elsbeth természetesen Ebersteinéknál maradt; most Berta kisdedeit ápolja, s előhaladt kora dacára még ép és egészséges.