Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Szeptember vége
- Jó reggelt!
A posta!
Jókedvüen, követelődzve, érces csengéssel tolakodott ez a pár szó az előszoba nyitott ajtaján keresztül az ebédlőbe s ott, mintha csak megfürdött volna az ablakon beözönlő májusi napsütésben, még derűsebbé, még vidámabbá hangolta a szobát.
Lizi abbahagyta a törülgetést, egy pillanatig mozdulatlanul állott, hogy visszacsengjen a fülébe a bátor, férfias hang tárogató-zenéje, azután végigsimította hófehér kötőjét s ment ki az előszobába.
- Ajánlott levél! - csengett elébe.
- Alá kell irni? - kérdezte a lány s úgy összeakadt a szeme a postás tekintetével, hogy elpirult s zavarodottan sütötte le.
Megzavarodott a postás is.
Csak titkosan mert egy-egy pillantást vetni Lizire.
Hol a fehér bóbita alatt kacérkodó szőke hajfürtjeire, hol arcának pajkos vonásaira, hol kötőjének könnyü csipkeszegélyére.
Alig tudta, mit mondjon.
- A kisasszonyt még nincs szerencsém ismerni, de azért átadhatom a levelet - mondta végre nagynehezen.
Érzett, hogy remeg a hangja.
- Átvehetem, bár még csak tegnap óta vagyok itt - felelte a lány kissé elfogultan, de azért finoman, kecsesen.
Az egyik kezét a kötője zsebébe dugta s barátságosan rámosolygott a postásra.
Az még jobban megzavarodott ettől a mosolygástól, égett az arca, úgy befutotta a vére ; ügyetlenül, gyámoltalanul lapozott a könyvben, végre nagynehezen rátalált a keresett névre, megnyálazta az utána következő rubrikát s kinálta a lánynak a ceruzát:
- Ide tessék irni!
- A magam nevét?
- A kisasszonyét.
A postás tartotta a könyvet, Lizi pedig beirta a nevét.
Irásközben, hogy nekihajolt, egyik hajfürtje a férfi arcához simult.
- Tessék! - adta vissza a lány a ceruzát, mikor a neve utolsó betüjét is leirta.
A postás pedig még akkor is érezte az arcába csapódott hajfürt lányos selyempuhaságát , szinte a melle is zihált tőle; nézte a kusza vonásokkal egymás mellé rótt iromba betüket s akadozó lélegzettel mondta:
- Milyen szép neve van a kisasszonynak!
Molnár Lizi!
S milyen szépen tud irni!
A legszebb irás az egész könyvben!
Szép, gömbölyü betük!
- Igazán?
Tetszik? - örült a lány a bóknak s negédesen hozzátette:
- Hat osztályt végeztem.
- Kevés lány végez hat osztályt.
A kisasszony igen művelt.
- Csak amennyire egy finomabb leánynak kell lenni! - felelte Lizi hivalkodó szerénységgel.
Észrevette, hogy a postás a cipőjét nézi titkon.
Egy pillantást vetett a lábára s kacérul elmosolyodott.
- Milyen kis cipője van! - mondta a postás lángveresen.
- Oh, ez egy régi rossz cipő.
Csak takarítani szoktam benne.
Hanem ha az uj félcipőmet látná!
Az még sokkal kisebb s olyan szép csokor van rajta!
Lépések hallatszottak a szomszéd szobából.
A lány intett a levélhordónak, hogy csendesen menjen el.
A postásnak egész nap a fülében csengett a lány hangjának ezüstös, kedves muzsikája.
- Milyen szép lány!
Milyen kedves!
Olyan épen, mint egy kisasszony - járt a fejében.
Álmodozott.
Epedő, édes vágyakozással telt meg.
Ha az övé lehetne a lány!
Olyan hófehér nyaka van.
Ha egyszer azt megcsókolhatná!
Miért is ne házasodhatna meg?
Huszonöt esztendős.
Ideje.
S milyen más élete lenne!
Este otthon az asszonynyal...
Reggel, mikor rendezte a postát, reménykedő félelemmel nézte, van -e levél méltóságos Eperjesi Dezső kuriai biró ur számára.
Szinte fellélegzett, mikor látta, hogy van kettő is.
Volt jóformán mindennap.
Vagy a biró, vagy valamelyik családtagja számára.
S mindig Lizi vette át a leveleket.
Lizi finom lányösztönével megérezte, hogy előkelőségével , kisasszonyos kinézésével hódította meg a levélhordót s épen azért nagyon tartózkodón viselkedett.
Kisasszonynak szólíttatta magát s a postás sokáig nem merte megpróbálni, hogy megcsókolja.
Mikor egyszer mégis megpróbálta, rögtön, a legkisebb ellentállásra eleresztette a lányt s zavartan, megszégyenülten állott előtte.
- Nagyon is sokat akar - duzzogott Lizi.
- Ha ilyen tempói vannak, nem is szólok többet magához.
Finom emberekhez vagyok szokva.
- Rosszul tettem, de azért kár haragudni - mondta a postás zavarodottan.
- Kisasszonyokat, finom lányokat nem szoktak a gavallérok megcsókolni.
- Hát?
- Azoknak a kezét csókolják meg.
De magának derogál, hogy nekem kezet csókoljon.
Mindig úgy köszön, mint egy hetes: alászolgája.
A postásnak arcába futott a vér.
Akaratlanul is rápillantott a Lizi kezére.
Szép vonásu , finom, fehér kéz volt.
Gondozta a lány.
Keztyüben takarított s kenőcsöt használt.
A postásnak sebesebben kezdett verni a szive.
Elfogta a vágy.
Érezte, hogy teljesen kiszolgáltatja magát a lánynak, urrá teszi maga felett; de még jól esett néki ez a gondolat.
Rekedtesen mondta:
- Én nagy tisztelője vagyok Lizi kisasszonynak s mindig szivesen megcsókolom a kezét .
Akár mindennap.
Megfogta a lány apró, bársonyos kezét s szinte imádatos hódolattal csókolta meg.
Három hete ismerték már egymást.
Akkor egy reggel azzal a hirrel lepte meg Lizi a levélhordóját, hogy junius elején mennek a méltóságáék a Balaton mellé s őt is magukkal viszik.
A postás kelletlenül fogadta ezt az ujságot.
- S mikor jönnek vissza? - kérdezte aggódva.
- Szeptember legvégén.
- Csak? - vetette a postás rosszkedvüen.
S kezdte számlálni az ujján:
- Junius, julius, augusztus, szeptember, négy hónap!
Addig nem is találkozhatunk.
- Kár! - jegyezte meg Lizi egyszerüen, őszintén.
A postás gondolkozott.
- Még májusban van egy vasárnap.
Ha Lizi kisasszonynak nem volna ellene kifogása , meghivnám a városligetbe.
- A városligetbe? - biggyesztette a lány az ajkát.
- Mindenki a városligetbe megy.
- Hát máshová.
Ahova akarja.
- Én még nem voltam a Gellérthegyen, mindig csak alulról láttam, szeretnék egyszer oda felmenni.
- Hát menjünk fel a Gellérthegyre - egyezett belé a postás.
Ebben maradtak.
A postás már három órakor ott volt a Baross-kávéház előtt.
Ott adtak egymásnak találkozót fél négy órára.
Egy kicsit késett a lány.
Csak egy pár percet.
De a postás már kétségbeesve gondolta el, hogy mennyi eltelt már a szép vasárnapi délutánból s ki tudja, meddig késik még a lány?
Fuccsba megy az egész kirándulás.
Végre jött a lány.
Csipkediszes, könnyü kék ruha volt rajta s kék és sárga virággal diszített kalap.
A postás majd elnyelte a szemével.
- Kezét csókolom, Lizi kisasszony, de szép ma! - bókolt őszinte lelkesedéssel a megcsókolta a lány kezét.
A kávéház előtti asztalok körül ülő vendégek közül néhányan figyelték őket s mosolyogtak.
Lizi észrevette s elpirult.
- Utcán nem kell kezet csókolni, nem illik! - oktatta a levélhordót s sietve ment el a kávéház mellett.
Sütött a nap, enyhe szél fujt.
Meleg májusi délután volt.
Százszor is eldicsérték, mig a Gellérthegy aljához értek, hogy milyen szép idő van.
A lány bámulva nézte, mennyi uj épület van a hegy aljánál.
Egész uj városrész.
- Hogy épül Budapest! - csudálkozott.
Mikor utoljára jártam errefelé, még akkor alig egy pár ház volt csak errefelé!
Most meg egész uj utcák.
- Az már jó egy pár éve lehetett! - mondta a postás.
- Majd ha felmegyünk a hegyre , meglátja Lizi kisasszony, hogy mennyit épitkeztek azóta.
A műegyetem, a Szent Imre-kollegium, bérházak, most meg majd kórházat is építenek.
- Jó így néha szétnézni a világban - felelte Lizi meggyőződéssel.
- Az ember mindig uj dolgokat láthat.
- Erre menjünk - vezette a lányt a postás egy fordulónál.
- Milyen sok szép villa!
De jó lehet, akinek telik rá! - bámulta meg a nyaralókat Lizi.
- Szép innen a kilátás, nem? - kérdezte a postás.
- Szép.
Az ott a Lágymányos?
- A Lágymányos.
Amoda meg, ahol az a sziget látszik a Dunában, van Csepel.
- Szép a kilátás.
De a Svábhegyről mégis szebb.
- Lizi kisasszony a hegyes vidéket szereti?
- A hegyes vidéket.
Az a legszebb.
- Nékem az Alföld szebb.
A sikság a leggyönyörüségesebb vidék.
- Maga tán az Alföldön született?
- Az Alföldön.
Hajdu-Szoboszlón.
- Szép város az?
- Lehetős.
Hanem Debreczen az szebb.
Debreczen nagyon szép város.
- Még sose voltam Debreczenben - mondta a lány őszinte sajnálkozással.
- Pedig sokat hallottam már felőle.
- Érdemes megnézni - bólintgatott fejével a postás.
Ujra gyalogolni kezdtek hegynek fel.
Minden apróságon megakadt a szemük.
Néhány csipke-bokron fehérebb rózsa nyilt, mint a többin.
Találgatták, hogy miért rózsaszinübb az egyik s miért fehérebb a másik.
A hegyre vivő ut terméskövei felett nagy, zöldesen fénylő legyek csapongtak, sütkérezve a napsütésben.
- Milyen szép legyek! - örült nékik Lizi.
Fecske suhant el a zöld pázsit szinén, alig pár centiméternyi magasan.
Nézték, milyen szép fekete háta van.
- De régen láttam fecskét! - sóhajtott fel a postás.
- Én se, mióta Pesten vagyok - mondta a lány is.
A fecske hirtelen visszaszegte villás röptét s megfehérlett a hasa.
- Ni, milyen szép fehér a hasa! - ujjongott Lizi.
- Egész elfelejtettem, olyan régen láttam.
Azt hittem, az egész madár fekete.
Az ég kék volt, fehér-szürke, habos bárányfelhők lengtek rajta, a hegyoldal csupa zöld lomb, a gyepes tisztásokon meg-megpiroslott a pipacs, balra a város ünnepelt egyhangu , álmodozó zümmögéssel.
Csak álltak és gyönyörködtek.
Egy madár repült el felettük.
Csak az árnyékát látták a gyepen s követték a szemükkel az árnyék suhanását.
- Vajjon milyen madár? - találgatta Lizi.
- Varju lehetett - vélte a postás.
Felnéztek.
Csakugyan varju volt.
Egyenes, hangtalan repü-léssel vágott át a Duna felett, neki a városnak.
Végre, sok álldogálás után is, felértek a citadella alatti mezőre.
A Duna felé sziklákba változik a mező.
A postás kiállott egy szikla tetejére.
Alig pár lépéssel alább a Duna felé a szakadék tátongott.
- Nem fél? - csudálkozott Lizi.
- Miért?
Álltam én már veszedelmesebb helyen is.
- Ha lebukik, kitöri a nyakát!
- Úgy se sirat meg senkise - felelte a postás kihivóan.
- Hátha?
Senki se tudhatja - kacérkodott vele Lizi.
Egy darabig gyönyörködve nézték a Dunát, a pesti oldalt s örültek neki, mikor ismerős épületeket, utcákat fedeztek fel.
- Megnézzük belül a citadellát? - kérdezte a postás.
- Meg.
Megszabad?
- Hogyne.
Én már voltam benne máskor is.
A postás, amit tudott, magyarázott.
Pest bombáztatását, az ágyúréseket, amelyeken keresztül sorra kinéztek.
Körülsétáltak a bástyafal belső párkányán.
Sorra átkutatták a vár lakatlan helyiségeit.
A kapu körül egy pár lakás is volt a várban.
- Milyen érdekes lehet itt lakni.
Vajjon kik laknak itt? - csudálkozott a lány.
- Szegény emberek - felelte a postás.
Mikor mindent megnéztek a várban, a postás ozsonnát indítványozott.
- Sok jó helyet tudok én errefelé, ahol jó sört kapni.
- Még nem, majd később.
Még nem vagyok éhes! - ellenkezett Lizi.
Kis ideig alkudoztak efelett, végre abban állapodtak meg, hogy a hegy aljában keresnek egy korcsmát.
A vár alatti nyugati tisztáson négy csapat gyerek is futballozott.
Jó ideig elnézték azt is.
Azután mentek lefelé.
Sokszor az ösvény mellett.
Egy meredekebb hágónál a postás , mikor udvariasan segített a lánynak, észrevette, hogy milyen poros lett a cipőjük.
- Milyen poros lett a cipője.
Engedje meg Lizi kisasszony, hogy leverjem!
- Oh nem szükséges, úgy is csak ujra beporzódik.
De a postás csak elővette a zsebkendőjét, leverte a lány cipőiről a port s gondosan fényesre törölte.
Jól esett neki, hogy valamivel a lány szolgálatára lehet.
Legjobban szeretett volna elébe borulni s átölelni a lábait.
- Lizi kisasszony, - mondta fojtott hangon - ha meghallgatna, mondanék valamit.
A lány tudta, mit gondol a postás.
- Ha olyan, hogy meghallgathatom, hát mondja!
A postás sóhajtott.
Nehezen tudott belékezdeni.
- Az életben sok különös dolog történik az emberrel! - kezdte végre.
A lány hallgatott.
- Ha például Lizi kisasszony nem Eperjessy kuriai biró uréknál szobalány, hanem valahol másutt, például a Kossuth Lajos-utcán, akkor talán sose ismertem volna meg.
- És akkor?
Mi lett volna akkor? - ingerkedett a lány.
- Akkor... akkor... akkor én most nem lennék ilyen nagyon boldog! - bátorodott neki lassan a postás s megtörölte a homlokát.
- Hát engem megismerni olyan nagy boldogság? - kacérkodott a lány.
A postás most már egészen tűzben volt.
Bátran, határozottan felelt:
- A legnagyobb boldogság a világon.
Lizi kisasszony, maga nem is tudja, milyen szép.
A legszebb lány, akit csak ismertem.
Eddig nem tudtam, hogy kezdjek belé, de most kijön belőlem, most megmondom, hogy mindig csak magára gondolok, hogy nem is tudom, mit csinálnék, ha maga más ember felesége lenne!
A lányban most nem volt egy csepp kacérság sem.
Zavarodott, elfogódott volt.
Szerette volna ő is megmondani a levélhordónak, hogy szereti, csak nem tudta, hogy mondja meg .
Végre feltalálta magát.
- Valakihez csak hozzá kell menni.
Aki megkéri az embert.
A postás félig átölelte s a nyakán keresztül áthajolva igyekezett a lány szemébe nézni:
- Hát jöjjön én hozzám.
Legyen az én feleségem.
Úgy megbecsülöm, mint senki más.
A lány hagyta magát s a legény egészen átölelte s csókolta az arcát.
Karonfogva mentek ozsonnázni egy kis korcsmába.
A legfélreesőbb zugot keresték ki maguknak, szalámit, virslit és sört rendeltek s terveztek.
A postásnak van egy forint negyvenöt krajcár napidija, azonkivül is kap ujévi ajándékot .
Lizi be fog lépni valamelyik mosódába s ketten szépen keresnek.
Lesz háztartásuk.
Lesz gyerek.
Lesz minden.
Eljött a junius s Lizi elutazott a gazdája családjával együtt.
Néha-néha küldött egy-egy levelezőlapot a postásnak.
Két hónap alatt vagy hatot.
A postás pedig százszor elolvasta, csókolgatta őket.
Azután már csak a postás küldözgette egymásután a leveleket s a levelező-lapokat, de válasz egyikre se jött.
Két hónapon keresztül semmit se tudott Liziről.
Elébb helyét sem találta epedésében, boldogtalanságában, de lassan-lassan kezdett belenyugodni a dologba.
Majd eljön szeptember vége, akkor majd megtud úgyis mindent - gondolta.
S eljött szeptember vége.
Egyik szép őszi nap a másik után.
Hazajöttek Eperjessyék is .
Dobogott, sebesen vert a szive a levélhordónak, mikor először vitt nékik levelet.
Becsengetett.
Egy csinos, barna szemü, gesztenyehaju szobalány nyitott ajtót.
Tiszta , gusztusos volt, akár Lizi.
Még a kötője is, meg a bóbitája is olyan csipkés , hófehér.
- Úgy látszik, Lizi máshova állott - volt a postás első gondolata.
S egy pillanat alatt eszébe ötlött a sok kedves emlék, a beszélgetések, a májusvégi kirándulás, az eljegyzés a vár alatt, a tervezgetés a gellérthegyalji kis korcsmában.
Édesbús, fájó s mégis kedves melancholia szállott a szivébe.
Mintha csak ő reá is ráterítette volna szelid busongó fátyolát az ősz.
Pár pillanatig tartott csak az egész elérzékenykedése, azután megemberelte magát.
- Az uj szobalányhoz van szerencsém? - kérdezte finoman a levélre váró lánytól .
Összevillant a tekintetük úgy, hogy mind a ketten zavarodottan sütötték le.
- Igen, az uj szobalány vagyok - mondta szégyenlősen a lány.
- S a régi most hol van, nem tudja a kisasszony?
- Bécsbe szegődött, oda is ment férjhez.
- Igen, férjhez ment? - mondta a postás egykedvüen.
Nézte titokban, milyen szép az uj szoba-lány.
- Mégis csak szebb a barna! - gondolta.
A lány pedig észrevette a postás sóvár pillantását, mikor a cipőjét csókolgatta a tekintetével.
Elmosolyodott s egy kacér pillantást vetett a lábára.
- Milyen kis cipője van a kisasszonynak! - mondta a postás lángveresen.
A lány pedig negédes pirulással felelte:
- Csak takarítani szoktam benne.
Ez egy régi rossz cipőm.
Hanem ha az uj félcipőmet látná!
Az még sokkal kisebb s olyan szép csokor van rajta!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE