I.
Egy éj a szállitóházban.
A végzetteljes 1849-ki év utolját járta.
December 24-ke volt, karácsony böjtje.
E napon sajátságos csapat haladott a Pó folyam hidján Piacenza felé.
E csapat egy része foszlánya volt ama hadseregnek, mely nehány hóval előbb egész Európa figyelmét magára vonta s melyhez tartozni mindenki becsületnek tartá; a másik rész fegyveres cserepárok valának — nemzetiségre lengyelek, kik az előbbieket őrizték.
Szomorú nap volt.
A lombardvelenczei rónák fölött nehéz ónszürke felhőket korbácsolt a nyugati szél a Tyrrheni tengerről az Adriára űzvén őket, az eső szinte ömlött; a Pó sebesen iramló árjai haragos taraju hullámokká gyüremlettek, mig a föléjek vetett hajóhid minden izeiben recsegve, kigyószerü mozdulatokkal hánykódott a nyugtalan elem hátán.
A túl parton Piacenza városa terült el.
Ódon, repkény befutotta védfalairól agyúk torkai tátongnak alá, mint meganyi sötét szem figyelve a Pó-sikságot.
A falak mögött vöröslő lapos háztetők közűi gyönyörű körrajzu
kupolák s merész karesu tornyok emelkednek, mig közöttök — alig száz lépésnyire a hídtól — mint dermedt óriás mered szomorúan nagyszerű alakjával a szürke ég felé a Farneze palota — bevégzetlen maradványa a feudális kornak.
Az emlétettük csapat, melyet nem ártand kissé zemügyre vennünk, a hídról letérve s a várkapun áthaladva e palota felé irányzá lépteit.
Harminczketten voltak a sárban lubicskoló mintegy százhúsz cserepár ) által kisért honvédtisztek, közöttük e sorok igénytelen írója is.
A foglyok testeit ekkor még — a rongyaiban is dicső — honvéd öltöny fedte; de fejükön már ott díszelgett a fekete viaszvászonnal bevont vederalaku csákó, s oldalukon ott függött a szurony tok paczallá ázott fehér szíjról; — szuronytok — mondom — mert a szuronyt magát a vezérlő tisztecske elszedette tőlök, és a kisérő cserepárok között osztotta ki.
Derekukon óriási töltényláda zörömpölt, hasonló ama sípládákhoz, melylyel egy némely czivilizátor vándorolt ki a nem rég múlt időkben hazánkból — szebb tájakat boldogítandó.
Vállaikat fekete, agyú, sárga réz veretes lőfegyver nyomta; de a melyről teljes elővigyázattal szépen le volt srófolva a szerszám, nehogy valamiképen el találjon sülni, ha megtöltve nincs is.
E felszerelés főékét tette azonban a hátukról szomoru lapossággal lefüggő borjú . . .
Daczára ez eltorzitó felszerelésnek a komoly, de nem csüggedt kisded csapat büszke tartással lépdelt előre, nem ügyelve a bokán felül érő sárra; mig a kiséret kerülve a pocsétákat s káromolva nagy czifrán az utálatos időt, nevetséges ugrándozzással haladt mellettök.
A foglyok, nehányat kivéve — szakállas, marczona alakok voltak, viharbarnitotta arczczal, melynek egykor talán igen is szelid és nyájas vonásait megkeményitette a balsors és viszontagság.
Volt közöttük, kinek tarkója már kopasz, bajusz és szakálla már ősz vala, s kit honn nő és gyermek, sőt már unoka is siratott. . . .
Még a lengyel katonák is megsajnálták a szegény öreget s hol egyik, hol másik vette le válláról a nehéz fegyvert, hogy könnyítse a huszonkét olasz mértföldnyi út terheit.
Volt közöttük egy alig tizenhét éves halavány fiú — tüzérhadnagy volt Damjanich hadtestében — kit a legkonokabb láz gyötört, s midőn bajtársai figyelmeztetők, hogy menne korházba, büszkén feleié: szenvedni megtanultam, meghalni tudok; de az ellen nem fogja ajkaimról hallani soha, hogy bánásmódja fájdalmat okoz, hogya testi kór telkemet is megragadd, s sáppogó vénaszszonynyá tőn.
E fiú másnap a reggeli dobszóra nem ébredt fel többé. . . .
De ne előzzük meg eseményeinket, annál is inkább, hogy a napló egyik főkelléke a rend.
Miután tehát némi külső ecsetelését adtam ama csapatnak, melynek saját magam is, mint már emlitém, egyik igénytelen tagja valék, azon megjegyzéssel fogok élményeink leírásához, hogy abban csak olyakat sorolandók fel, mik saját csekély egyéniségemmel összeköttetésben voltak, vagy a leirttak helyes felfogásához okvetlenül szükségesek.
Mintegy négy óra lehetett délután, midőn a katonai laktanyává alakított F a r n e z e palota kapuzata alá értünk, a vezető tiszt "beifusst" vezénylett s azt mondta: teras csekaitje, bestie (most várjatok bestiák ).
Már nem tudom, ha e megtiszteltetés minket illetett -e, vagy saját embereit . . . annyi bizonyos, hogy nem annyira a czimezés hatott rosszul mindkét félre, mint ama két szó, hogy : most várjatok.
Fáradt, éhes és szomjas embernek, midőn kilencz órai gyaloglás után végre czélt ér s bőrig át van ázva, nem a legkellemesebben esik hallani, hogy: most még álldogállj itt egy darabig, melyből két-három óra is lehet — bestia.
Az óriás kapuzat alatt hidegen süvöltött át a szél , nedves öltönyeink, mint hajlékony jéglemez, tapadtak a gyaloglástól áthevült tagjainkra, önkénytelen borzadályt idézve elő.
A hadnagy — mind később megtudók — a térpa-rancsnoksághoz ment jelentendő a foglyok megérkezését; ezért kelle nekünk várakoznunk.
A térparancsnok az osz-tálytábornokhoz, ez a dandárnokhoz, a dandárnok pedig azon ezredeshez utasitá őt, kinek ezredébe valánk sorolva, s melynek egy része Piacenzában, a másik Pármában, a harmadik végre Modenában állomásozott.
Midőn a hadnagy csakugyan két óra múlva visszatért, már korom sötét volt.
Azon kapu boltivéről, mely alatt fel valánk állitva, óriási lámpa hintálozott alá, de ennek gyér olaju mécsbele csak azért látszik pislogni hogy láthatóbbá tegye a sötétséget.
A hadnagy, a mint az erős léghuzamu boltiv alá kanyarult, köpenye gallérával takarta el hirtelen szemeit s úgy neki ment egy cserepárnak, hogy mindketten elbuktak.
Ebből azután rendes káromkodás és zavar keletkezett.
A hadnagy néhányszor arczul ütött egy szegény regrutát, szidva az ily értetlen gorallnépet, mely még azt sem tudja hova kell állania.
— Ez alatt az illető, ki a hadnagygyal elbukott, csendesen feltámpászkodva a sorba állott s hagyta maga helyett szenvedni bajtársát.
Már ezt a magyar katona csakugyan nem tudná tenni.
Minden nyomorúságunk daczára azonban kaczagnunk kelle e jelenetet.
Még folyt a vita, a midőn az ezredes mejelent s lámpát parancsolt.
Egy ordonnáncz-tizedes hozott is egyet azonnal a kapu-őrtanyáról; de a mint kilépett, a léghuzam eloltá.
Erre az ezredes nagy mérgesen "halbrechts " et vezényelt s megparancsolta a hadnagynak, hogy vezesse e rebellis hadat a Santa Afra nevű szallitlházba éji szállásra s másnap reggeli kilencz órakor rapportra.
Féllrai barangolás után végre rendeltetésünk helyére értünk, mely nem volt egyéb, mint hajdani apáczazárda, emeletes négyszög építmény, melynek keleti oldalát a Santa Afrárll czimzett kisded egyház képezé.
Az épület közepét szűk udvar foglalá el; melynek egyetlen ékessége a sajátszerü antik alakkal birl kút volt, mely — mint reggel a most is olvasható felírásból kivevém — még Domitián császár korából vall.
Ki önmaga nem látta, alig képzelheti, mily leverőleg szomorú kinézésüek, főleg esős, zivataros időben az ily katonai czélokra lefoglalt zárdák és templomok, kiváltkép ha szállító házakká (transport) vannak átalakítva, de e tekintetben Santa Afra túltett valamennyin.
Egyetlen ablakkeret vagy ajtó sem volt látható, de még azok vassarkait is ellopták, nehogy legyen valami, a mi az ide szállásoltakat emlékeztesse, miként lehetettoly idő, midőn a szél és viharnak e helyiségekben szabad járata nem volt.
A szűk czellák padozatán félrothadt, bűzös szalma terült el, melyet az ablaknyiláson szabadon beverő eső trágya alakúvá idomított.
A falak sötétsárgán meredeztek.
A szegletekben itt ott mogyoró nagyságú fekete pontok mutatkoztak.
Ezek skorpiók voltak, melyek százankint termettek a rőt hadó szalma alatt, s most élelem után nézendők bújtak elő rejthelyUkből.
Ez állatkák rovarokkal élnek, s nem vérből táplálkoznak, mint némelyek hibásan hiszik; de igen szeretik a meleget, ezért örömest felkeresik az emberek s állatok fekhelyeit s ha itt háborgattatnak, mérges szúrással állanak boszut, mely ha elhanyagoltatik, halált is okoz.
A bajnak úgy szokás elejét venni, hogy vagy magát az állatot dörzsölik szét a szúrás helyén, vagy az úgynevezett skorpio-olajjal (tiszta faolaj, melybe nehány ily állat fojtatott) kenik meg erősen a daganatot.
A nyirkos folyosó falait — mennyire azt ama bűzös mécs lobogó lángu világánál, mit egy zsémbes vén polák hordozott előttunk kivehetők — sötét s a nedvességtől már többnyire elmosódott szinezetű frescók ékiték, vagy undoriták inkább. . .
Itt a nyilakkal átvért sz. Sebestyén vértanú alakja, de melyből csak a fájdalomtól eltorzított arcz vonagló vonásai, az égfelé szegzett szemek elhaló kifejezése s a testbe fúródott nyilak valának tisztábban kivehetők ; a többit csak úgy kelle gyanitaniok a mártyrologiai festészet ismerőinekAmott sz.András, fejjel lefelé keresztre feszítve. . .
Ismét sz. István vértanú, körülvéve vad, gúnyos, kegyetlen arczu alakoktól, térdre kulltan, hátra kötött kezek- s vérző agygyal várva az utolsó kőhajitást, mely lelkét e nyomoru földről a vértanuk szenvedéstelen honába küldje. ...
A folyosó végén, hol hajdan kis oltárka állhatott, az üdvözítő felfeszitett alakja fehérlett kékes halvány tagokkal, a mint lehajtva fejét, kiadja lelkét.
A kép keretét kínzó eszközök képezék, a dárda, melynek hegye még a szent vér foltjait hordja, az epés eczettel telt szivacs, a vas horgokkal ellátott korbács, a tüske-korona, a gúnyos királyi pálczát képviselő nádbuzogány, a biborpalást foszlányai, a kerék, melylyel a latrok csontjait megtörék; s végre mind e tárgyak kegyetlen művészi fantáziával körülfonva s hurkolva ama kötelek által, melyekkel az üdvözítő megkorbácsoltatása alkalmával az oszlophoz köttetett.
Mindenütt csak a szenvedés jelvényeit, az emberi gyarlóság, vakhit, gonoszság és gyűlölet következményeit látók megörökítve ; mintha e zárda egykori lakóinak sziveiből e festmények folytonos szemlélete által, a bűnös külvilághozi vonzalom utolsó szikráját is hi akarták volna oltani. . . .
Midőn a folyosó végére értünk, ama fiatal halvány bajtárs, kiről fennebb emlékezém, lázas remegéssel ragadta meg karomat, s az utolsó czella ajtajánál — melyet mintegy hatan valánk éjiszállásul elfoglalandók — megállított.
— Láttad -e ez alakokat, bajtárs, e folyosó falain ? kérdé halvány s láztól remegő ajakkal.
— Láttam.
Felelém aggódva vizsgálván a fiú szederjes arczát.
— Miért szenvedtek s haltak meg ezek, anélkül, hogy elleneik kegyelméért esedeznének ? ! . . .
Keblök szent meggyősődéseért, a hitért.
Felelém, a remegő fiút karjánál fogna a czellába vezetve, hol a kisérő vén polák a kandalló párkányára helyezvén az egészségtelen büzü füstölgő mécset szótlanul szemlét látszék tartani rajtunk, mig ujja mozdulatáról észre lehete venni, hogy létszámunkról akar meggyőződni.
Sajátságos alak volt e vén közember.
Kopasz fején csak hátul mutatkozott nehány rövidre nyirt ősz hajszál; arcza, főleg orra táján, szép violaszinbe játszott, melylyel nagy ellentétben állott a száj szegleteinél lefelé kunkorod ott — többi részeiben pedig elnyirt, vagy elrágott fehér bajusz.
Apró szürke szemeivel szakadatlanul csíptetett, mintha mindazokkal, kikre néz, titkos egyetértésben lenne.
Az egész ember alakja oly nemű illatárban látszék fürödni, mintha anizsszesz kazán közelében érzené magát az ember.
Seszt (Lat) végzé szemléjét s számadását a vén polák, midőn ujjával beteg bajtársunkra mutatva, újból visszafelé számlált bennünket, kik a műtét alatt vizes szíjazatunk s fegyvereinktől iparkodtunk megszabadulni.
Öltönyinkről nem csepegett, de csörgött a viz.
— Ho ho! mondá irtózatos németséggel a vén pálinkás kazán, e brátye itt beteg, ez holnap kórházba megy.
A fiú felelet helyett fáradtan dőlt le a rohadt alomra.
A vén polák még néhány perczig szótlanul vizsgált bennünket, szüntelen csaptatva apró szemeivel, s úgy tetszett, mintha megszólitásra várna; de miután ez be nem következett, türelmetlen mozdulattal nyúlt mécsese után s indulni készült.
Az ajtó keretében azonban megállót, s kellemetlen fenyegető hangon rikácsolá:
— Azt megmondom, bestiák, ki ne lépjetek innét s el ne merészeljétek tüzelni e szalmát; mert különben holnap mindnyájan huszonötöt kaptok!
De hát nem kapunk -e fát, hogy tüzet élesztve megszárithassuk öltönyeinket ?! kérdém.
— Micsoda ? ! fát! . . . kaczagott föl a vén porkoláb, — mintha bizony a császár fáját ilyen rebellis bestiákra vesztegetnék, ha csak azon részetekre nem, melyen más becsületes, hű katona ülni szokott! . . .
S a vén czerberus ismét nagyot kaczagott e saját élezés ötletén.
A vér fejembe tódult s talán a fáradtság miatti izga-tottságtól mintegy önkénytel énül torkon ragadám a vén ficzkót, hogy az ablakon kihajítsam.
Társaim megakadályoztak e műtétben.
Én azonban sokkal inkább fel valék ingerülve, semhogy prédámat oly könnyen elbocsátanám, s folytonosan fojtogatva őt, fülébe dörgém:
— Tudja -e kend — gaz bestia, hogy a császár parancsolata tiltja a foglyok méltatlan bántalmazását, akár tett, akár szóval ? ! . . .
Holnap én fogom kendet följelenteni, s a nekünk Ígért huszonöt alkalmasint kendnek jut reggeliül. . . .
A polák e szavaimra szörnyen megszelídült, s midőn elbocsátám tökéletesen megváltozott hangon mondá:
— De hát pánye (uram ), hol az ezer ördögben vegyek én fát, mikor nekem csak annyit adtak, mennyivel a foglyok menázsiját már a hogy úgy megfőzhetem.
Pénzért azoban szerezhetek.
Van -e pénzük az uraknak ? ! ..
Zavarral tekinténk egymásra.
A napi hat krajczár zsoldból nem lehete tőkét összeraknunk.
Nem volt egyetlen fillér is hatunk birtokában.
E közben a hideg eső künn havazássá változott s a czella szűk ablak nyílásán a mindinkább süvöltő szél sziszegve csapkodta be az éles darát. . . .
A polák némi csend után vállat vont s távozni készült.
Midőn megfordult mécsese lángját élénkebb lobbanásra gerjészté a léghuzam s e fénynél utolsó kincsem, egyetlen pecsétgyűrűm csillámlott meg ujjamon.
— Megvan — kiáltám örömmel s karon ragadva az induló porkolábot, gyűrűmet szemei elé tartám.
— Kapunk -e ezért fát ? . . kérdém.
A polák hármat csiptetett szürke szemeivel, ajkain sajátszerű rángatozás mutatkozott, melylyel örömét akarápalástolni, s kezemet megfogva, hogy a gyűrűt közelebbről szemlélhesse, mondá:
— Mint látom ez arany s nincs benne név, pénzzé lehet tenni.
— Vezessen kend engem hozzá! . . .
— Az nem lehet uram; mert önöknek szobájukból távozni nem szabad; hanem adja át nekem, s én meghozom az árt, mit érte adtak.
Válaszolt- a polák tenyerét elém terjesztve.
Erre természetesen semmi hajlamot sem mutattam.
— Két huszas a kendé, ha elvezet.
— Legyen hát a három; — mond s megindult előttem.
Nehány perez múlva a kantinban valánk.
E helyiség közvetlenül a bejárat mellett volt s két szobából állott ; egyike a tulajdonképi csapszék, másika a kantinos lakszobája vala.
Ez utóbbit az elsőtől vas-rács ajtó választá el, miről azonnal felismerőm, hogy e hely hajdan az apáczák társalgó szobájául (Sprachzimmer) szolgált.
A kantinban mintegy négy-öt morva és cseh szekerész iddogálta durva káromkodások között vudkiját.
A kandalló tátongó sötétében nehány parázs pislogott, fölötte mint csalóka lidércz parányi kékes lángocska kanyargottnéhaiéi, még születése perczében elenyészve; s kápráztatva a szemet, de meleget nem nyújtva. . .
A kandalló előtt alacsony szalma széken guggolt a kantinos, ősz göndörhaju olasz, simára borotvált arczczal, s éles fürkésző szemekkel, melyeket beléptünkkor reánk mereszte anélkül, hogy helyéről felkelne.
A porkoláb hozzá lépett s fülébe súgott valamit.
A másik perezben az olasz talpon volt s felém sietett.
— Mutassa ön a gyűrűt ?!
— mondá mohón.
Az olasz csaknem elnyelte szemeivel az ékszert.
Azután méregetni kezdé sulyját, végre a gyűrűbe foglalt követ tartá a gyertyavilág elé, hogy annak vizét megvizsgálja.
E műtét után — megvető arezczal nyujtá azt vissza mutató és hüvelyk ujja között s vállvonitva orrhangolá:
— Vale poco! . . keveset ér!
Ismertem már leírásból s rövid tapasztalatom után is e nemzet üzéreinek mocskos, nyerészkedő jellemét:; azért a kantinos modorán alig ütköztem meg.
Ellevén határozva minden áron pénzt szerezni, a lehető legnagyobb közönynyel kérdém:
— Mit ér tehát ön szerint ? . . .
— Legfeljebb tiz lírát! (egy líra 23 pengő krajczár, — válaszolá az olasz a kandalló felé indulva, hogy elébbi helyét elfoglalja.
E pillanatban fenn didergő társaimra, különösen a fiatal beteg tüzérre gondoltam s habozás nélkül nyujtám át a gyűrűt.
Az olasz újból vizsgálgatni kezdé s nagy nehezen kifizette a tiz lírát.
Hármat — szegődségünk szerint — a poláknak nyujték s felszólítani vinne fel addig elegendő fát, míg én élelmi szereket vásárlók.
Ez időközben a többi négy czellába szállásolt bajtársak nehányai is kezdettek a kantinba szállongani, hogyösszerakott utolsó pénzükön még ez éjét is tegyék eltürhetővé.
Kinél kevés volt a pénz, azzal megosztánk filléreinket.
Félóra múlva a czellák ablakai be voltak nedves köpenyekkel függönyözve s a kandallókban vígan pattogott a rőzsekévék lángja.
A körülülők öltönyei a hirtelen melegben párologni kezűének s kellemetlen nedves gőzzel tölték meg a szobát.
A beteg bajtárs nem nyúlt a hideg étkek, a salámi s parmesan-sajthoz. csupán egy korty bort volt képes lenyelni. . . .
Falatozásunk közben jutott eszembe, mily jól esnék e szegénynek nehány kanál meleg leves.
Még egy líra volt zsebemben, ezzel szónélkül a kantinba sieték.
Itt már a vén porkoláb ittas bramar- bazirozással dőzsölt a cseh szekerészek között; mig a vén kantinos egy idősb s egy fiatalabb nő között foglalva helyet a most már szinte felélesztett tüzü kandallónál étkezett holmi sajtfélét.
Karácsony böjtje volt s az olasz vallásos nép.
Megvallom, kellemesem voltam meglepetve, midőn a vén zsugorit nők társaságában lelém.
A nők szive még agg korukban is hajlandóbb a kegyeletre mint a férfiaké.
Ez beismert tény, mit szerencsétlen bajtársam számára fel akartam használni.
Az idősbhöz fordultam tehát — a kantinos nejéhez — s töredezett olasz nyelvben előadám ügyemet.
— Marietta! . . mondá a nő, a mint megértett, leányához fordulva — a kis bográcsot! . .
Félpercz múlva a kandalló lánczán függött a kért edény, felén felül vízzel megtöltve.
— Foglaljon helyet addig, Signor; tüstént megkapja ön a minestrát (leves ).
Fáradt valék s valamivel odább a nőktől alacsony székre telepedtem egy Virginiát gyújtva meg.
É műtét közben íűlhegygyel következő párbeszédet fogtam fel, mely a nő s férje között, folyt.
— Giovanni, ezen úrtól vetted a gyűrűt ?!
— Igen!
— kőhécselte inkább, mint mondotta az olasz.
— És tiz lírán, holott a aranyműves ad érte hetvenötöt! . . .
— Nem kért többet érte s azután az ember ott nyer, a hol lehet.
— Giovanni, ma karácsony böjtje van.
— De azt feledted, hogy keresztyén vagy.
— Nem feledtem.
Ha nem háborgatsz, most is imádkozom.
— De az imádság, ha rósz cselekedet kiséri, isten-káromlássá válik.
— Padre Eotondo is azt mondja, ha elég alamizsnát nem adok a barátoknak.
Különben én most mi roszat sem követtem el.
— Padre Rotondo nem a z alamizsna szerint méri oktatásait — s ha fösvénységedért korhol, igaza van.
De halld csak.
— Midőn te egy értékes tárgyat, megszorult felebarátodtól heted áron vásárolsz s azon estén, melyen a megváltó bölcsőjéhez a pogány királyok úgy, mint a szegény pásztorok ajándékokkal járulnak, te — habár nem közvetlenül — rablást követsz el szerencsétlen felebarátodon . .
Giovanni . . . mond, nem cselekszel -e el roszat ? !
— zaklatá férjét folyton emelkedő hangon a nő.
A vén olasz nejére tekintett oly kifejezéssel, mintha ajkairól egy pár diavolo akarna szabadulni; de azután hirtelen elfordult s kezével szájára csapva hallgatott.
— Giovanni — folytatá a nő szilárd, ünnepélyes hangon — neked ma nem szabad vétkezned, különben megverne Isten nem csak minket, de Mariettát is.
A vén olasz arczárói leánya nevének említésére eltűnt a ravasz, makacs kifejezés s annak helyét méla, odaengedő komolyság foglalta el.
Rövid szünet után, mi alatt néma futó pillanata végig siklott rajtam, halkan kérdé:
— Mit kivánsz hát tőlem, Maddalena ?
— Hogy ez urnák még hatvan lirát fizess a gyűrűre, öt lira nyereség elég s nem is vétek.
Azonfólül a gyűrűt mától számitva három hóig megtartod, s csak akkor adod el, ha ez idő után ki nem váltaná.
A vén kantinos úgy tőn, mintha valami nehezet nem tudna lenyelni s habozni látszék; de midőn leánya a tüzhez lépett, hogy a kis bográcsba rizst, egy darabka vajat, sót és fekete borsot tegyen, intett s kért, hogy kövessem őt a másik szobába.
A szobába léptem utánna, de nője sem maradt el tőlünk.
E körülmény bosszantani látszék az öreget, mert fejét háromszor is megvakarta s valamit morgott, a mi nem oly formán hangzott, hogy: cara mia!
, .
Az öregnő leültetett s kérges tenyerével — mit olasz nők az által, hogy szüntelen holmi melegítő zárt rézedényen tartják, télen által csaknem kőkeménynyé cserepesének — megsimogatá arczomat s részvét teljes hangon ismétlé; povero ungharese! . . szegény magyar!
Van -e a szerencsétlennek hathatósb vigasza, mint az önzéstelen részvét, főleg idegen földön. . . .
Megfogámaz egyszerű állású nő kezét s részvéteérti hálám jeléül megszoritám.
Tán egy könyüt is ejtettem reá, nem tudom. . . .
Ez alatt a vén Giovanni hátam mögött — nem tudom lionnét — hosszú kék szövött hárisnyát vont elő és siralmas képpel az asztalra helyezé.
— Nézd csak meg, Maddalena, ha nem leskődik -e a porkoláb ?
— mondá fanyar arczczal.
— Marietta künn van és ügyel.
Felelt a nő nem tágítva mellőlem, s jelentékeny, parancsoló pillanatot szegezve férjére.
Ez utóbbi stratagémára megadta magát a kantinos sorsának s óvatosan, nehogy csörgést okozzan, egy marok ezüstpénzt vont ki a harisnyából, következő szavai kíséretében.
— Signor! ön gyűrűje hetven lírát ér!
— Hetvenötöt — igazitá őt helyre a nő.
— Jó.
Tegyük, hogy hetvenötöt.
— Én önnek csak tízre mondtam értékét; mert féltem, hogy ama ravasz porkoláb megrabolja önt.
— Giovanni , holnap gyónnod kell.
— Fenyegető férjét Maddalena.
Az olasz zavartan süté le szemeit; azután akadozva foly tatá:
— TÍZ lírát adtam önnek; kapna ön még hatvanötöt ; de remélem, hogy a fölös ötöt, mint bizonytalan nyereséget elengedi ön.
— Mint bizonyos nyereséget. . . .
Igazitá ki Maddalena.
— Szívesen .... mondám én; de egy kéréssel : tartsa ön meg három hónapig a gyűrűt, talán kiválthatom ; mert igen kedves emlék.
— Oh! azon ne is kételkedjék.
Signor — vága hirtelen közbe a nő — mához három hónapig minden órán rendelkezésére áll önnek a zálog.
Férjem zálogjegyet is fog adni, hogy azon esetben, ha önmaga gátolva lenne, más által is kiváltathassa.
— ügy van! . . mormolá Signor Giovanni s lassan leolvassá a hatvan lirát — s miután én az összeget óvatosan oda tevém a zsebemben magányzó egyetlen lira mellé — megemelinté a tetemesen megkönyült harisnyát s fejrázva elrejté ismét hátam mögött.
Most Maddalena férje vállaira tévé kezeit s arezába tekintve ihletett hangon mondá:
— Giovanni!
II piccolo Gesu ricompensera a ti sto fatto mille volte.
( A kis Jézus visszafizetendi neked e tényt ezerszeresen.)
— Ámen.
Feleié a kantinos oly hangon, mintha óhajtaná ugyan erősen, hogy megtörténjék ; de nem igen bízik ben ne.
Midőn a hitves pár szívességét megköszönve a szobából kiléptem, fehér csészébe öntve már ott párolgott a minestra.
A kis Marietta fatálnára helyezve a forró edényt ily szavakkal nyujtá azt át:
— Signor, ettől bizonyosan meggyógyul ön beteg barátja; mert mig főztem, három miatyánkot imádkoztam érette.
Köszönöm, kisasszony, — felelem és mi mindnyájan fogunk önért és szüleiért viszont imádkozni hatot.
— Oh, che buoni uomini sono gli questi ungluuri! (mily jó emberek e magyarok !) hallám a kis leányt szüleihez mondani; midőn az ajtón kiléptem.
Alig szükség mondanom, mily jó szivvel vette szegény bajtártunk e köteles figyelmemet; de alig volt képes nehány kanállal lenyelni a különben csábillatu levesből.
Nyugodni óhajtott, de fekhelye kemény és nedves volt.
Lementem, hogy a jó nőktől egy száraz pakróczot kérjek kölcsön; ezek kész ágyat, még lószőr derekaljat is adtak.
Midőn az óra a szomszéd tornyokban tizet vert, a beteg már a körülményekhez képest elég kényelemmel pihent.
A többi bajtárs ketteje már aludt; ketteje még csendesen beszélgetett szivarozgatva a kandalló parázsa előtt.
Testvérek voltak a Bácskából.
Szüleik, rokonik voltak beszédük tárgyai, én is közéjük telepedtem.
Ki ismeri a honvesztés fájdalmát: ismeri ama mélabus édes érzést is, mely elfogja a lelket, midőn a szénvédők lesetlen, csendes pillanatokban felemlegetik a szebb időket, fel a diadal napjait, kedveseiket, kiket ezer aggály közt tudnak honn, megemlékeznek a dicsőén elhunytakról s amaz apró halmocskákról, melyek alatt a honszerelem lángjai között elhamvadt szivek pihennek!
Elborongtunk a múlton.
A koronkint beállott csendbe belefütyölt az orkán, ablakunk rögtönzött függönyeit, mint megfeneklett hajó vitorláit megmeglobogtatva, s végig seperve az ódon falakról lehámlott vakolatot a védtelen folyosó kövezetén, mintha gonosz lelkek űznék éjjeli dálidóikat; talán azért, hogy álmainkba beleorditsa a valót s helyzetünk sanyarú tudalmára riaszszon fel.
Végre társaim is — elnyomatva a nap sanyarai által — fej alá rakva csekély pogyászukat, ledőltek a rideg szenvedés szalmájára s csakhamar elaludtak.
Egyedül maradtam — szomorú virrasztója múltam szép emlékeinek.
— Még egy csomag rozsét dobtam a parázsra, hogy meleget adjon alvó társaimnak, s tenyerembe hajtva fejemet, végig hordozám lelki szemeimet a m ár csak nehány napból álló végzetteljes év eseményein.
Elvonult előttem a szabadság szent lelkének ihletétől lelkesült ifjú sereg, arczán diadal fénysugarával, szivében, a honszeretet mennyei lángjával.
— ——
Ott habzó paripákon a delczeg huzsárság rohanva s döntve, mint felbőszült tengerár; a hullámzó sötét sorok felett megvillannak a fényes aczélok, mint midőn viharos habfodrokat világit meg a lecsapó villám. . . .
Amott mint vészterhes felhők árnyai sötétlő tömbökben nyomulnak a harcztéren át a barna gyalog honvédzászlóaljak, vidáman röpkedő zászlók, s harsány zeneszóval, győzelmet vagy dicső halált aratandók. . . .
Emitt a nehéz lövegek körül vidám, alig felserdült gyerkőczök sürögnek, gondtalan dal olás között kezelve a borzasztó játékszert, melynek minden villanására halálnyögés felel a túloldalról.
S mindezek között nyugodt, higgadt számitásu, majd ismét lángvérü tábornokok és törztisztek szárnyalnak fel alá, harczi lángot élesztve, hol még fel nem lobbant ; vagy csillapítva ott, hol a józán vitézség kezéből a vakmerőség volt kiragadandó a féket.
— Oh szép! oh dicső visszaemlékezés! . .
De a képlet változik.
Surü, átláthatlan füstgomoly támad, majd eloszlik ismét. . . .
Miért porba tiporva a zászlók, melyeknek minden egyes elrongyolt foszlányán a dicsőség diadal sugára csillámlott ?
Miért jár gyalog, búsan leeresztet fővel az egykor délczeg lovas? ! .. . .
Miért a koldus-tarisnya a döntő szuronyu honvéd nyakában s fegyvere helyett kezében a görcsös vándorbot; talán azért, hogy az ebeket elverhesse magától, kik őt rongyosságáért üldözőbe veszik! . . .
Hát a ti ágyúitok, a ti játékszereitek hova lettekvidám fiuk, kik azon mezőre jártatok játszadozni, melyen a dicsőség virágait a halál aratta! . .
És ti tábornokok, babérkoszorúitokat ki cserélte fel a hóhér undok kötelével ? ? . . .
Hah! látom, látom már ! . . . .
A szabad, nyilt léptekkel haladó hősök lábaira reá tekérőzött az ármány utálatos kígyója s gáncsot vetve elejtette őket. . . .
Amott a szabadság vértanúinak bús lelkeit látom égíelé szállani, boszus szellemujjaik egy sötét arczu férfiút fenyegetnek, kinek homlokán letörölhetlen lángbetükkel áll írva e szó: áruló !
— — — — ——
Sötét börtönökből nehéz nyögések hallatszanak, lánczcsörgések zenéjétől kisérve.
A temetőkben bús özvegyek, siránkozó árvák borulnak uj hányatu sírokra: s ősz apák állanak könytelen, boszus villámu szemeiket égre emelve, mintha elhullt gyermekeiket követelnék onnét vissza.
Erdőkben, távoleső rejthelyeken üldözöttek, bujdosók rejtőznek, jobban kerülve az árulóvá válható embert, mint a vérengző fenevadat
Népes városokban, falvakban ismerős jó arczok helyett, idegen, soha nem látott rút, dölyfós haddal találkozni, kik el akarjak feledtetni a néppel apái nyelvét reá fogják, hogy nem magyar, nem is szabad annak lennie ha baja van, holmi hajtott nyakú s csavart lábú ákom-békom (§) alá irt, törvénynek gúnyolt, s mindennap változó rendelet nyomán adnak neki igazságot, mely vesztesnél úgy mint nyertesnél akként hangzik, hogy; fizess !
S ha nem bírsz fizetni ?! . . .
Add oda beteg nőd, vagy gyermeked alól a párnát, vagy nézd, mint verik dobra azon telket, melyet ősapáid véres verejtéke tőn termékenynyé; azért, hogy az idegen igazság éhenkórászai hizzanak rajta, hogy annál erősebbek legyenek nyakadra hághatni ! . .
Az egész szerencsétlen hon felett, mint Damocles kardja, függ egy vérszomju bősz ember boszúja.
Kire ez ujjával mutat, menthetlenül a halál fia! . . .
Borzadva riadtam fel álmaimból, arczomról nehéz, hideg izzadtság cseppek gyöngyöztek; körültekinték, társaim aludtak, csak a beteg hánykódott nyugtalanul, lázas á Imában nehéz nyögéseket hallatva.
Künn megszűnt ordítani a vikar s csendes havazássá változott.
A közeli tornyokban 23-at vert (éjji 11 óra) az óra, azután ismét néma csend állott he.
Ébren akarám tölteni éjfélig az időt s tovább fűzém gondolataimat: Szegény hazám, vájjon meg fogsz -e halni a reád octroyált halállal ?! . .
Nem, nem, — mondá egy szózat bensőmben.
Kilenczedfél század viharait állottad ki, neked meghalnod nem szabad, nem lehet; mert im az éretted elhullottak minden egyes vércseppjét a megmaradottak öröklék, hogy kettőzött életerővel küzdjenek fenmaradásodért. . . .
Talán tetszhalott lészsz egy ideig; — merev tetemeidet undok, emésztő férgek serege lependi el; de megzendülend egykor a feltámadás harsonája — atetszhalott megrendül merev valójában s az undok féreghad vészt sejtve összeborzad s részint tova iramodik, részint a feléledett test árnyékában csúsz magának ménédéket. . . .
Gondolatim menetét a beteg nehéz sóhaja szakasztá félbe; feléje tekinték.
Balkönyökre támaszkodva meredt lázasan égő pillanatival a tűzbe.
Ajkai e szavakat mormolták :
Az nem lehet, hogy annyi szív
S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a honért. . . .
Felkeltem ülhelyemről s ágya mellé térdelék.
A beteg pillanat után magához tért s felismert.
— Te virrasztasz itt, baj társ ? . . .
Miért fecsérled erődet ?!
Nehéz anyagi s szellemi szenvedések várnak még reátok, s nektek gyengéknek nem szabad lennetek.
Törjetek ketté inkább, mint viharban a tölgy; de meg ne hajoljatok, mint a lenge nádszál. . .
Sötét undok évtizedet látok hazámra borulni.
Éj lesz, mely elrejtse a gyengédebb lelkek fájdalomkönyüit; mely eltakarja a boszúra szorított öklöt s ne láttassa az érzékeny űrt, melyet a szellem és értelmiség kivándorlása okozott. ...
De ti, ez öröknek tetsző éjre kárhozottak, látni fogtok mint hiuz a sötétben.
Látni fogjátok ama szent helyeket, melyeket kevéssel ezelőtt a nagy elvharcz nemes vezetői foglaltának el betöltve vampyrok által, kik a nemzet szivvérántáplálkoznak, s megvetéssel tekintnek zsákmányukra, mint pók a féregre, melynek életnedvéből már jóllakott. . .
Látni fogjátok, mint nyúlnak a nemzet fiai a tarka rendszalagokkal felcziczomázott csalétek után, mint búvnak az uraskodó szolgaság bérruhába, mint lesznek a szomorú, dicstelen uralom eszközeivé, saját véreik hóhéraivá s mint halnak meg anélkül, hogy élni megszűnnének, a halálnemek legszomorúbbikával, mint lesznek morális hallottakká. . .
Ez fájni, végtelenül fájni fog a jóknak I mert eltántorodott fiai mindegyikével fogyni látandják a nemzetet; de a megfogyott jók kis serege annál fokozottabb erővel küzdend, hogy pótolja a számot erélyes kitartás által s hogy el ne törpüljön az erőszak nyomása alatt. . . .
Látni fogjálok tősgyökeres magyar családok leányait, kik nehány hó előtt szivők legdrágább kincséül a honszerelmet vallák — keblökre simulni oly idegeneknek, kiknek kezei talán még megölt testvérök vagy rokonuk vérnyomait viselik; kik beleülnek az ősi telekbe, hogy ellenséges fajt nemzve, ez mint kakukfi a tápláló anyát, felfalni segítse utóbb a magyart. ...
Oh! még sok, igen sokat fogtok ti látni a sötét korszak alatt, mit, mint nehéz álmát a virradás hajnalán sem fogtok elfeledni, csak azután tanuságtokra is fordítsátok! . . .
A beteg e szavai után hátrahanyátlőtt vánkosára, s szemeit bizonytalanul meresztve maga elé, ismét lázas álomlátásival kezde foglalkozni.
Letörlém a nehéz izzadás- cseppeket homlokáról.
— Köszönöm, jó anyám, — mormolá — köszönöm, Miért fáradtál ily meszszire fiad kórágyához ? . . .
Hogy meghalni lássad őt ? ! . . .
Hisz lelkem úgy is elszállott volna hozzád hazám rónáira, hol szerény özvegyi lakod áll, hogy elmondhassa, miként tisztán és nemesen — meg nem gyalázva önmagát — bontakozott ki földi hüvelyéből, hogy megvigasztaljon a felett, miként a test gyilkosai nem lehettek egyszersmind hóhérai a léleknek. ...
Oh anyám! ki jól hal meg, habár a kórágyon, halálával is többet használ embertársainak, mint az, ki hosszú életén át egyetlen serkentő példát sem tuda felmutatni az embe-riségnek ! . . .
Miért oly szomorú, oly búshalovány arczod?
— Folytatá szünet múlva.
— A közös édes anyát keserged -e, avagy vele elbukott egyetlen gyermekedet V! ...
Oh ne kesergj, hisz a haza élni fog; csak azok pusztulnak el belőle, kik jobban szerették azt, mint a szülői ház csendes boldogságát, mint a szüz-arát, ki egy életre igéit üdvét, mint az ősz apát, ki reszketve mondott áldást a távo - zóra s a gyengéd, siralomba merült anyát, ki szive dobbanásain számlálta a távol ágyudöbörgés számát s kinos szorongással figyelte, ha nem ismerjee fel, melyik oltja k egyetlen magzata életét. . . .
Oh a haza nem vész el, élni fog; csak az a [kérdés méltó, vagy mélt a tlrn fiák fogják -e lakni azt, mig ar jók idegen földön hullatják érette könyuiket! . . . .
Ne szomorogj jó anyám, hisz nehány perez múlvaegy számüzöttel kevesebb leend a hon határin kívül.
—
A beteg — e szavai után — nyugatlanul kezde keresgélni kebelén, honnét nemsokára vékony aranykeretü parányi arczképet vön elő.
Midőn pillanatait reá függeszté, eszmélete rögtön visszatért.
Szemeit az arczképről reám vetve felismert s balját nyujtá felém.
— Bajtárs — mondá — teremts világot, csak néhány perezre bár, hadd szemléljem utoljára e nemes nő vonásait, ki anyám, s ki száz mértfóldnyire e helytől kétség és remény közt eped egyetlen gyermeke sorsáért!...
Perez múlva az utolsó rőzse-köteg lobogott fel vigan a kandallóban, hogy világa által még szomorúbbnak tüntesse fel az anélkül is eléggé szomorú tanyát.
A beteg az arczképre függeszté pillanatait.
Vonásai perczekkint mindinkább kezdőnek a dicsőülés fényétől visszasugárzani, a szemekbe visszalopózott a nemes tűz, a homlok felderült s a halántékok körül a lelkesültség ama pirja kezde lobogni, minőt küzdelmes csata után láthatánk a bajnokok halántékain, midőn megriadt a győzelem harsonája s reájuk füződék e dicsőség babéra! . . .
Oh! mint szerettem volna e pillanatban megörökftni ez arezot, hogy kárpótlásul küldhettem volna az anyának az elvesztett nemes eredetiért! . . .
A szomszéd toronyban két negyedet vert az óra éjfél előtt .
•
Az óra kongását nyomban felséges harangzene követé, minőt csak az olasznak élénk, csapongó képzete teremthet.
Mintha az angyalok dicsőítő dala volna, melylyel a pásztorokat figyelmezteték az Ígért megváltás közelgő órájára, úgy zengett le a mesterjáték a közel s távolibb tornyok szédelgő magasaiból.
A beteg — szemeit a kedves arczképről le nem véve — hallgatni kezdé a csoda-hangokat s rövid szünet után kérdé :
— Az első hivó az éjféli misére — felelém.
— S az utolsó hivó nekem.
— Válaszolt az ifjú már lefeszült vonásokkal.
— Ma az üdvezitő születése éjét ülik s én annak a méltatlan kínzás keresztfáján ejtett végszavaival búcsúzom : Atyám kezeidbe ajánlom lelkemet!..
Szivetekbe a hazát, bajtársak! . . .
S emlékedbe emlékemet, jó anyám! . . .
Ezzel ajkaihz szorítá a kis arczképet s reá sohajtá véglehelletét. . . .
Balja utolsó görcsös szorítás után merevülten feküdt kezeim között; szemei félig nyitva, törötten bámultak az űrbe, mintha az elszállt lélek röptét követnék.
Szivem görcsösen szorult össze, telkemre tompa fájdalom nehezült, agyamban megállott a gondolat, úgy tetszett, mintha édes testvérem ravatala mellett térdelnék. . . .
S nem ott térdeltem -e ? . . .
Nem volt -e ő nekem édes testvérem.
Nem szerető gyermeke -e a közös édes anyának, a magyarok egyetlen szent hazájának ?
Az ezérti küzdés és szenvedés nem forrasztotta -e nagy, igaz testvéri testületté a honvédet ?!...
Bizonyára.
Egyszer s mindenkorra.
Ki ez érzelmet nem osztja : lehetlen, hogy valaha méltó tagja volt e testületnek ! . . .
Első kábultomból magamhoz térve lezárám az elhunyt bajtárs szemeit, idegen földön; de nem idegen kézzel.
Sokáig merengtem az élettelen arczon, mely lassankint felvenni kezdé a halál ama komolyan nyugodt kinyomatát, mely még a holt ellenség iránt is tiszteletet gerjeszt a nézőben.
Virrasztóvá lettem egyedül.
Nyugvó társaim álmát nem akarám háborgatni; elég jókor megtudandják a valót reggel.
Imádkoztam a megholt lelke nyugalmáért.
Talán ugyan e pillanatban röpité fohászát az égbe a távol anya is fia jóllétéért, nem tudva, hogy gyermektelen bús anyává lön.
Vagy — mert vannak sejtelmei a léleknek — talán gyaníthatja e perczben szorongó szive, hogy vész lenyegeti gyermekét ?! . . .
A vész már elmúlt.
A sors — vagy az emberek — ha úgy tetszik, már bevégzék munkájukat.
Kiolták az ifjú életet, mielőtt teljes lényében felloboghatott volna.
Most még csak a sir várja prédáját, hogy fukarul örökre elrejtse az élők szemei elől.
Az órák az éjfélt zúgták.
Az utolsó kongásnál ismét megzendült a harangzene.
Az utczákról az egyházba siető tömeg nesze volt hallható.
Majd ismét néma csend lön. . .
A fellegburkaiból kibontakozott hold a folyosó ódon nyitott ivein betekinte halvány arczával s az ajtó nyilásán keresztül a halott merev vonásaira lopta sugarait, melyek, mint a bánat búcsucsókja, reszketegen áradtak el azon, pótolva a ravatal szövétnekeit.
Egy közel egyház ájtatos énekének hangjait is elhozá valamely irgalmas léghullámzat, hogy a körülményhez mértten válljék halotti zsolozsmává. . . .
A virradó hajnal még ébren talált.
A fáradság nem bírta leküzdeni lelkem izgalmait.
Az 1849-ki karácsony éjét feledni nem fogom soha!
Karácsony reggelén kilencz óra tájban fiatal tisztecsfte jelent meg s két napra egy-egy kenyér s tizennégy krajczár zsolddal látva el bennünket, kijelenté : miként a két ünnepet a szállitóházban kell töltenünk, s csak azután fog intézkedés történni rólunk.
Kérők, hogy tenne jelentést nevünkben az ezredesnél, miként hagy temessük el magunk hallottunkat.
Megigéré.
Dél tájban jött az orvos, megvizsgálta a hallottat s bizonyítványt irt.
Nemsokára megjelent a szállitóház parancsnoka is, ugyanazon fiatal hadnagyocska, ki reggel az éhenhalás ellen biztosított, meghozva az engedélyt azon feltét alatt, hogy önmagunk gondoskodjunk a szükségesekről.
Örömmel reá álltunk e feltételre, csakhogy testvérkezek adhassák meg a kiszenvedettnek az utolsó tiszteletet.
A vén Giovanni, a kantinos, neje parancsára egyszerű fekete koporsót s kis keresztet vásáriá.
A kis Marietta pedig szemfedelet metszett, könyek között emlegetve, miként még soha sem volt ily szomorú foglalkozása karácsony napján.
Adja isten, hogy ne is legyen többet.
Karácsony másod napja reggelén négy bajtárs ásó- s kapával vállaikon, hasonszámu fegyveres cserepárok fedezete alatt, kimentek a porta Borghettán kívül fekvő egyszerű árokkal köritett katonai temetőbe, hogy önkezeikkel ássanak idegen hantban örök nyughelyét annak, ki saját hona szabadságáért vérével öntözte annak földét.
Délután három órakor indult a kis temetési menet ismét erős fegyveres csapattól kisérve, nem tiszteletül a hallottnak, hanem : hogy őrizzék az élőket.
Már csak harminczegyen valánk.
Egygyel ismét kevesbben; tehát megfogyva, de törve még nem.
Az egyszerű fekete koporsón a megholtnak tábori fövege díszelgett; viszontagság viselte kis veres sipka.
Az övet is reá illesztők ; de ezt le kelle vennünk; mert az a szeretet, hit s remény három színében ragyogott! akkor pedig aháromság száműzve volt még a holtak koporsóiról is.
A délben még ragyogó nap elkomorult.
Könnyű hópelyhek — ritka vendégei ez égaljnak — szállongtanak a légben.
Az ős Alpok völgynyilásaiból egy-egy légroham küzdötte magát idáig a Pó síkságaira, hogy távolabb, mint gyenge sóhaj haljon el.
A mellék sikátoroknak — melyeken elhaladánk — ablakai megnyíltak a szabatos léptek dübörgésére s a felnyílt fatáblák közül egy-egy kiváncsi, majd részvétkönyüs arcz tűnt elé.
De e táblák ismét csakhamar bezárultak; mert a menetet a pármai herczeg fürkésző sbirreinek ketteje kisére, hogy fenségárulásnak bélyegezze a netán mutatkozó részvétet.
Önként eszembe jutott az egykor kifelé szabad Velencze belrabszolgasága.
Negyed óra múlva kívül valánk a porta Borghettán; s ismét öt perez múlva egyszerű kis sirhalom emelkedett a temetőben, fejénél fekete kis kereszttel, melyen e sorok valának olvashatók :
Fehér István honvédtüzérhadnagy
A kereszt festetlen hátrészére irónnal valaki e szavakat jegyző :
Porladjon bár a bajnok; de az ügy, A melyért küzdött, véle nem vesz el;
Feltámad az, a mig az annyiszor
Eltiport magyar nem sülyjed el.
Feltámad az s akkor remegni fog.
Ki elbuktán most büszkén mosolyog.
E sorokat — tán a kis kereszttel egyetemben — rég megemésztő az idő, de a sorok értelmét valóvá érlelte a kor .