Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Árvalányok
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
12
Bekezdés
1105
Mondat
1980
Szó
21242
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
2
Alkonyat felé egyszerre megnépesült az utca.
Mint mikor a nyáj jön haza, hirtelen sok apró gyerek jött az utca túlsó vége felől.
Két oldalt elfogták az útszélét, s virított a színes ruha; a keményre vasalt alsószoknyájú kis parasztlányok, akik egészen úgy voltak öltöztetve, mint a nagyok, rendkívül furcsa, bohó pöttyöknek látszottak.
A piszkos kisfiúk bámészan csámborogtak köztük.
A gyereksereg lassacskán fogyott, minden ajtón betért közülük egy-kettő, de ezek sokkal nehezebben találták meg a maguk kapuját, mint a mezőről hazajött malacok, akik egyszerre bekarikáznak a maguk udvarába.
Itt a dedós néninek mindig közbe kellett avatkozni, hogy ez a Pista meg az a Böske ezen vagy azon a kapun menjen-é be, ámbár az avatatlannak az igen mindegynek látszott, hogy ebből a kis gyerekcsürhéből hányat kap ez meg az a ház.
A papné most is a tornácon volt, mindig ott tölti a napot, mert innen legalább látni valamit.
Most vele van az unokatestvére, Anna, aki a házimunkát végzi, ott bent valahol a hátulsó részében az épületnek.
- Eredj, készítsd az uzsonnát, jön a dedós.
- Mit adjak neki? - mondta Anna a jó gazdasszony gondoskodásával, aki mindig válogatott jóval akarja ellátni a kosztosait.
- Megeszi az a patkószeget is.
Sose láttam ilyen lányt.
Más lány affektál, hogy nem tud enni, nem kér, ez meg olyan, mint egy étkes állat.
- Az a fő, a jó étvágy.
- Nem az a fő.
- Hát mi?
- Amiről te nem tudsz.
- Ugyan mi?
- Hajaj.
- Ugyan hagyj már békén...
Egy ilyen korú asszony nem szégyelli a szájára venni azt a szót.
- Hiszen nem mondtam ki.
- Annál rosszabb, ha gondolod.
Azt még csak értem, ha gyereklányoknak a szerelmeskedésen jár az eszük, de te, ugyan hagyj békén...
Látszik, hogy nem csinálsz semmit, van időd mindig haszontalanságokra gondolni.
Úgy élsz, mint valami grófné .
Azoknak van mindig ott az eszük.
Már egészen úgy teszel, mint Beniczkyné regényében a...
- Ne szekírozz örökké.
- Csak meg kell mondani a magamét.
Ezzel a vénlány felállott, és letette a varrást.
Az mindig így szokott lenni, hogy ő csinálja meg a varrást is, mikor a nénje elrontotta.
Frissen összerakta a sok ruharongyot, és ment a konyhába.
A papné nem tudta, mi van vele, ingerült volt, pedig semmi oka sem volt rá.
A dedós kisasszony már itt volt közel, és szélesen mosolyogva integetett fel az utcáról.
A papné, ahogy ránézett, hirtelen mogorván húzta össze sűrű fekete szemöldökét, és elfordult.
Nem értette, mi történt vele, de szerette volna megmarkolni a lány haját s megcibálni.
Jó volna kitölteni rajta ezt a hirtelen dühét.
Ha azt a nagy borzas frizurát marokra foghatná!...
A szájsarkait egy pillanatra lefeszítette, s szemhéjait leeresztette, így nézett maga elé gyűlölködve.
Aztán elmosolyodott.
Ugyan mi van vele?
- Kisztihand! - sietett be a kövér, szőke lány az utcáról a kis kertbe.
- Jöjjön csak, jöjjön! - kiáltott ki neki a papné, s ahogy a hangja kibuggyant , rögtön a másik végletbe csapott, s kacagni kezdett.
- Itt vagyok, ragyogok!... - szólt a lány.
- Lehet is!
Ki volt itt?
- Itt?... - kérdezte a lány, a kövérek szokása szerint mindjárt megijedve, hogy valami baj van.
- Itt, itt! - mondta a papné, s már kész volt a szívében az egész terv, s erősen , lesve, vizsgálva nézte a lányt.
A kisasszony megzavarodott az erős nézéstől, s piros kis nyelvével nyalogatta a felső szája szélét.
Kutatta a fejében, hogy ki lehetett mégis itt.
- El sem tudom képzelni - mondta, s hogy az asszony előtt támaszt nyerjen, rádőlt a gyékényből font nagy szék támlájára.
- Nem?
- Igazán nem.
- Ugyan mit tagadja!
Le van leplezve!
- Én?
- Nos!
A lány egészen elámult.
A nyelve is megállott, s ottmaradt apró, kis fehér fogai között.
Kövéres arcán fehér foltok támadtak, aztán mély, piros vérszín öntötte el vékony, áttetsző bőre alatt az egész arcot.
A papné kegyetlenül, őszintén élvezte a kéjt, hogy megkínozza ezt a lányt, ezt az idegen, fiatal süldőt, aki már túl van a húsz éven, s még nem volt kérője, és emiatt halálos szégyent érez, ha valaki a szerelmet, a házasságot említi.
- Nos, nos! - sürgette olyan kéjenc módon ejtve ki a szókat, mintha kanállal szürcsölné amannak a szemérmét, a felháborodott szűzi érzéseit.
- Igazán fogalmam sincs róla, nagytiszteletű asszony! - mondta a lány, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
A papné összefonta a karjait széles, erős mellén, a karjai is úgy feküdtek meg hatalmasan, meztelenül a rövid s vékony májszínű, nagy foltú blúz ujjából könyöktől kibújva, s úgy duzzasztották fel temérdek nagyságú emlőit, hogy a lányt szédülés fogta el, s leborult a szék támlájára, hogy minél könnyebben elbújhasson a támadó elől.
A szőke haj ettől a gyors lendülettől leomlott, s előrehullott vastagon, puhán , selymesen, bele a székbe, s vakító fehéren látszott ki a fehér nyaka, amelyet finom aranyos pihék borítottak.
A papné fekete szemei ellenségesen villogva faldosták ezt a nyakat, amely kövér volt és zamatos üde, az egész lánynak a legszebb része, amely a haj titkában lappangott.
Összecsikorgatta a fogait, s szeretett volna beleharapni .
Egy harapásra kifalni onnan azt az egész nagy, nagy finomságot...
Aztán kivágta a karjait, nagyot lélegzett, s a vértódulása leszállott.
- No kisasszony - mondta, s kinyújtott kézzel előrehajolva éppen elérte a lány kezét , amely ott csüggött a szék karján.
Erősen megfogja ezt a kezet, s az erős fogástól megrendülve, még erősebben megrántotta.
A leány felegyenesedett, de nem tudott szabadulni a papné markából, a könnyű széket fellökve, odaengedte magát elébe.
Az asszony nem engedte el a kezét, mert valami homályos érzése volt, hogy most különös és furcsa dolog történt, hát jóvá akarta tenni.
Kezébe fogta a lány kezét .
Ezek nagyon aprók voltak s igen fehérek és kicsit piszkosak, mert elfeledte megmosni a dedós gyerekekkel való foglalkozás után.
- Ha valaki így fogná meg a maga kezét...
Irmuci...
Az boldog volna ám...
Így ni !
Megveregetné... ezt a szép kis kezét... megsimogatná...
Így az arcához szorítaná ...
És megfogná a mellét...
Megfogta a lány mellét, amely lágy volt, de bő...
Aztán elkezdett mosolyogni, s közönyös, természetes mosollyal nézett rá.
- Itt volt a kérője, Irma!
Irma, aki éppen lenyűgözött, félő döbbenettel érezte magán az asszony tapintását , egyszerre visszatért önmagába, kifordult az asszony elgyávult kezéből, s nagyot kacagott.
- Ó, tréfál a nagytiszteletű asszony!
Nekem nincs semmiféle kérőm.
Hangosan és hahotázva kacagott, ahogy a falusi lányok kacagnak, mikor fiatalemberekkel heccelik őket.
A papné megint ingerült lett, úgyhogy fel kellett állnia.
- Mit nevet!...
Ha mondom, hogy itt volt!
- De kicsoda?
- Hát bizony nem valami dalia...
Nem is híres udvarló...
Gondolkozzék csak, ki az , akire maga azt mondta valamikor, hogy jaj, de mafla!...
A lány arcán újra megjelentek a nagy foltos fehérségek, aztán vérvörösen tiltakozott.
- Nem tudom, kicsoda.
- Nem?
- Nem!
- Megmondjam?
- ...Ha tetszik...
- Szarka úr!...
A lány abban a félpercben sarkon fordult, s beszaladt a szobába.
A papné igen ízetlennek, sajtalannak érezte a száját.
Elfordult a lánytól, s kinézett az utcára.
Aztán kapta magát, kiment a kis kertbe.
Ott sem volt helye, körülkerülte a házat, az udvaron a nagy kutya ugrott elébe, a szemétben a tyúkok kapargáltak, s megismerte a délutáni kis jércét...
A konyhából pörölés hallatszott, Anna a cseléddel veszekedett.
Lement a kertbe.
A gyümölcsfák alatt végig le a Túr-partra.
A kis folyó ott sodort el a kert alatt.
Piszoksárga vize gyorsan kavargott a belőle kiálló fatörzsek s az azokon meggyűlt gazok körül.
A fiai hangját ismerte meg.
A nagy diófa alól meglátta a három fiút, akik barnán és elevenen, meztelenül állottak a parton.
A legkisebbik hangosan kacagott, s leült a vízbe, szélen, és pocskolni kezdte a vizet.
A legnagyobbik hangosan kiabált.
S mit kiabált!
A papné meg volt döbbenve.
A kerten túl, nem messze parasztasszonyok, fiatal menyecskék és lányok kendert áztattak .
Azoknak kiabált a fia rút és utálatos szókat.
Az asszonynép nevetett és visszakiabált neki.
- Micsoda disznóság ez! - kiáltott magából kikelve az asszonyokra a papné.
- Nem szégyellik magukat!
Az asszonyok elhallgattak, a fiúk ijedten kuporodtak le a vízbe.
A papné lement a partra.
Dühös volt és elkeseredett.
- A fene egye meg ezt az egész falut - kiáltotta -, na itt nevelheti az ember a gyerekeit szelídeknek, jóknak!
Komisz disznók.
Kovácsné!
Nem szégyelli magát !
Gyerekekkel így beszélni!
- Ó, tiszteletes asszony! - kiáltott vissza Kovácsné.
- Jobb, ha a fiait leckézteti meg.
Azoknak már a közelibe ne kerüljön becsületes asszonyszemély, mert olyanok, mint a sátánfajzatok.
Olyanokat tudnak azok kiabálni, amit más becsületes ember gyereke hallani se hallott soha.
A papné megdöbbenve nézett a három fiára.
Azok ártatlan gyerekszemekkel néztek fel rá, szepegve és restelkedve.
Iszonyú düh lobbant fel benne.
- Ezekre a gyerekekre tud valaki rosszat! - kiáltotta.
- Maguk szemtelenek , gyalázatosak!
Maguk rontják el!
Kitől hallott az én gyermekem olyan szót! ha nem maguktól!
A fene egye meg ezt a falut.
Az én ártatlan, kedves gyermekeimet megeszik!...
No ti komiszak - mondta fulladt dühvel, de halkabban, hogy az asszonyok ne értsék -, majd adok én nektek cifra szókat!
De kék marad a helye!
Felvett egy letörött fűzfavesszőt a földről, s felemelte.
- Gyere ide, te kis bitang! - mondta fojtva, s hallotta, hogy az asszonyok maguk közt egyszerre mindnyájan beszélnek, ettől megdühödött még jobban, s kegyetlenül ráhúzott a legnagyobb fiára.
A fiú lehúzta a fejét a válla közé, s nagyot szisszent, de nem sírt.
Az anyának köd futotta el a szemét.
Ráismert saját magára, s csuklón fogta a fiút, odarántotta maga elé.
Még egyszer rácsapott a gyerek barna hátára, s várt.
Piros csík támadt azon, amely a derékon keresztül lefutott a jobb combra.
- Fogsz te disznókodni valaha! mondasz te disznó szót! szádba veszel te olyanokat többet!... - rikácsolta fulladt hangon, és toporzékolt hozzá, azzal elkezdte ütni a gyereket.
Ész nélkül, akarat nélkül, azért, mert megcsapta a gyerekben saját maga, a saját valósága, mert azon egy villanásban megérezte a teljes testi és lelki hasonlóságot, és mert megrettegett attól, hogy a fia éppen ilyen vadsággal éljen valaha gerjedelmeknek, mint ő teszi most...
És erős kezében keményen állott a vessző , és retteneteseket csapkodott a gyermekére, méhének magzatára, önmagának különszakadt testére.
A másik két fiú elborzadva nézte bátyjának vesztét.
A kisebbik levetette magát a földre, s négykézláb kezdett vergődni, vívódni, visítva jajgatni.
A középső csak összekuporodott, s elszánt ijedelemmel várta, hogy rá kerüljön a sor.
Az anyja közben meglátta ennek a konok arcát, s ettől még nagyobb dühbe rohant a vére.
Minden ésszerűség nélkül ott hagyva a nagyobbikat, elkapta ennek a vállát, és maga elé rántotta.
Aztán elvetve a vesszőt, kézzel állott neki.
Erős, kemény tenyere csattogott a gyerek vastag húsán, míg ki nem vörösödött a gyerektest, s az ő keze is bele nem fáradt.
Felegyenesedett.
- Megálljatok komisz disznók!
Majd én kiverem belőletek!
Nem tudom, hol szedtétek, de én majd kiverem, kitaposom belőletek, ti kutyák!
Kitől tanultatok ti ilyeneket!
Te , mindjárt kitaposom a beledet!
Döglöttél vón meg, mikor születtél!
Fogsz többet ilyet mondani!...
Fogsz!
A hangjával most már nem takarékoskodott.
Már nem bánta, ha hallják is, ha látják is , mit csinál.
A parasztasszonyok mind odabámultak és elszörnyűködve néztek rájuk.
- Te is mondtad!... - támadt rá a legkisebbre, aki még csak hatéves volt.
A gyerek levetette magát a sárba s hanyatt fordult a hátára, úgy nézett fel rá kimeredt szemmel.
- Én nem vótam! - visított torkaszakadtából.
- Te is vótál, te se vagy különb! - lihegte az asszony.
- Én nem vótam! - ordította a gyerek végkétségbeeséssel.
- Ez nem vót!
Ez nem mondta?
Mi ?... - fordult a megvert fiaihoz az anya.
A két fiú ott kuporgott vonagló testtel, de ki nem tört sírással a csalánban, amely felmarta a bőrüket, s ők észre sem vették, egyszerre morogta:
- Nem...
Az asszony szeme megint odarebbent rájuk, s egyszerre elfogta a szánalom, a szeretet.
Könny szökött a szemébe, s a homlokához kapott a kezével.
Megdörzsölte a halántékát, aztán odafordult a legkisebbhez.
Akaratlan összenézte egymással a három gyereket.
Megérezte, hogy a kicsi egy egészen más fajból való...
Ez a gyenge fehér test...
Ez a gyáva visító lélek...
Ez az ura.
Azok a marokvas kölykök.
Akik az orrukba szipogják a pogánynak való szenvedést.
Azok az ő magvai.
- Ne!
Mi lesz!
Mégis pisszegtek! - kiáltott rájuk.
S azzal durván megfordult, s a harmadikhoz egy szót sem szólott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE