Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ELSŐ FEJEZET.
A templom-utczai báró Stein-féle palota első emeleti szobájában a méltóságos báró egészséges, köpczös alakja himbálódzott egy karosszék bársonyos mélységében .
Csupa frisseség hivatalosan bevallott ötvenhat éve daczára a báró ur és csupa élet.
A haja fehér egy kicsit, bajúsza deres, arczán gyenge ránczok illetlenkednek, ha mosoly virul ki ajakán, pedig sokszor és mindig szive legtisztább őszinteségével mosolyog, - fődolog azonban a kedély, s ebből az isteni ajándékból Stein báró lelkének kincses házában rengeteg mennyiség volt fölhalmozva.
Vele szemben, a faragott, törpe szalónasztal másik oldalán, magán titkárja ült , figyelmes és szemmel láthatólag önérzetes arczczal.
A titkár urat Szellő Ignácznak hivták, azonban ha Villámtörő Zandirhámnak hivták volna, se lett volna egyéb, mint - Szellő Ignácz.
Sovány volt ez a fiatal ember és csodálatosan hosszu.
Minden vékony rajta, a karja, a nyaka, a lába, - de gyönyörű leveleket és fogalmazványokat tudott irni, s alkotott ezeken kivül igen szépen csengő tavaszi és őszi költeményeket is, melyek vármegyéjének »helyi érdekű« csöppnyi ujságjában többnyire körülkoszorúzott czimmel jelentek meg.
A méltóságos ur ugyan kicsinyelte magán titkárjának költői fellengzését, azt azonban kénytelen volt elismerni, hogy e világ teremtése óta eddig még soha senki sem énekelte meg oly elragadó bensőséggel és Potykák czimmel a halászat nemes szenvedélyét, mint ő.
Ez a zseniális költemény tavaly az illésházi nyaralás alatt pattant rimekbe, s azóta a kitünő szerző a méltóságos ur szemében nagy és állandó emelkedésnek örvendhetett.
Tudni kell természetesen azt is, hogy Stein báró a kontinens legkitartóbb halásztekintélyei közé tartozott; imádta e szivképző, okos gondolatokra termékenyitő sportot, melyet - s azt soha sem fogja neki a méltóságos báróné megbocsátani, egy alkalommal még a szellemes pénteki jourok élvezeteinél is többet érőnek jelentett ki.
Nem csoda tehát, ha a Potykák czimű rapszódia óta Szellő Ignácz költői becse ura szemében jelentékeny magasságra emelkedett.
Hát ha még tudta volna a méltóságos báró, hogy micsoda óriási hatással szavalta el Szellő ezt a költeményt minap egy harisnyás bálon a Fekete kutya hotelben!
Hogy reszketett a hangja, hogy dobogott a bájos hölgy-koszorú szive, s mily csodálatos zöld és lilaszineket váltott az ő soványka, szeplős arcza, mig »a szép, szelid potykáknak egy bősz harcsa általi megtámadtatását« - méla hangon , ellágyult ajakkal elszavalta.
Mindenki tudta, hogy mély értelmű, széles stilben irt allegoriát hallott.
Szellő azonban sohasem dicsekedett.
Néma volt; utálta a hiu embert.
A nagyságot más dicsérje, ne ő.
Illenék - ez?
S még czitált néhány korrekt mondatot szabadon Machiavelli után, a kinek hatásos mondásait arany vágású naplójába raktározta be.
Már Náczi korában olvasta ugyanis valahol, hogy a kitünő emberek egy-egy vastag naplóba szoktak jegyezgetni, melyek haláluk után Hátrahagyott iratok czim alatt pompás bőrkötésben kerülnek ama bizonyos szalónasztalokra, melyeknek létezése állitólag nem csak gálád szájhagyomány.
A báró ur erősen szivarozott és minden öt perczben óráját nézte.
Ezuttal nem a halászat jeles sportja mozgatta agyának lassacskán forgó kerekeit, hanem egy előreláthatólag nagyon kényes családi ügy.
Ugy látszik, neki is hozzá kell szólania, jóllehet összes diplomacziai ügyességét összeszedte, hogy e kellemetlen családi affaire mellett nyugodt semlegességben vitorlázhasson el.
Kicsit rosszkedvűen forgatta mutató ujja körül a szemüvegét.
Pillái idegesen mozogtak .
Szellő Ignácz ismert psichologiájával ebből azonnal kitalálta, hogy a méltóságos urat valami nem tulságosan kellemes dolog nyugtalanitja, különben nem mozogna annyit és nem cserélgetné annyiszor keresztül egymáson a lábát.
Húsos, kövér lábát, melyen angol szabású lakkczipő ragyog.
- Allso, - kérdezte hirtelen a báró, - mein lieber Szellő, mi az ön véleménye?
- Még semmit sem kegyeskedett közölni velem, - jegyezte meg tiszteletteljes hangon a titkár.
- Meglehet, meglehet... dunnyogta szórakozottan a báró, - azt hittem, hogy ön már tudja.
Nem tudja...
Kérem figyeljen ide; rokonomról Illésháziról van szó .
Illésházi Péterről...
- Bátorkodom érteni, igenis...
- Igen; tehát róla van szó, - ismételte mégegyszer a báró, s megint csak órájára nézett, - Illésházi Péter...
Mondja csak kérem, kiről beszélek én most?
A titkár ur bámulva ismételte:
- Illésházi Péter képviselő urról, méltóságod rokonáról.
- Rokonomról, igen, igen...
Fatális dolog!
Ma levelet kaptam tőle, melyben arra kér, hogy legyek délután öt órakor idehaza, mert meglátogat, s kényes helyzetére vonatkozólag kikéri tanácsomat.
Quelle decapitation! az én tanácsom...
Mit gondol , lieber Szellő, tudok én tanácsot adni?
- Oh, oh...
- No ja! nem igy értem, kedvesem.
Vannak bizonyos veszélyes szituácziók, a melyek zavarba hozzák az embert, s ilyen az ő helyzete is.
Egy gentleman, a kinek nagy leánya van, Blanka,... ön ismeri?
- Volt szerencsém.
- A szép Blanche...
Sapperlot! milyen leány, - őszintén büszke vagyok reá.
Szóval egy gentleman, a kinek felnőtt leánya van és egy hölgy... egy hölgy...
Mondja csak kérem, kiről beszélek én most?
- Illésházi Péter urról és leányáról.
- Papperlapapa! dehogy, dehogy...
Jobban figyeljen mein lieber Szellő, különben sohasem érti meg, hogy miről van szó.
Nem Blankáról akartam beszélni, hanem egy hölgyről... a kivel... a kinek...
- A kiért...
- A kiért barátom, a kiért...
Igen, ez a helyes kifejezés!
Monsieur Szellő, ön találékony fiatal ember, - hadarta sebesen a báró, - vannak ötletei.
Tehát a kiért rokonom máris tulságosan nagy áldozatokat hozott, s a ki itt lakik, nem messze tőlünk, a templom-utcza 28-ik száma alatt.
Ugy hivják ezt a hölgyet, hogy izé ... ördögöt... minek is hivják ?...
Ilka, Ilka, de micsoda Ilka?
Kérem gondolkozzon , önnek esztétikai szempontból a főváros összes szép asszonyait ismernie kell.
Nos ?
A nevét -
- Spuller Ilka, - felelte naiv zavarral a titkár.
- Há, há!
Persze, hogy Spuller....
Bravó! persze, hogy Spuller Ilka, - hogy a manóba is felejthettem el ezt a szimpla nevet!
Tehát erről a fidélis szép asszonyról van szó.
Tudja barátom, én nem akarom kiaknázni az ön tehetségeit, az ön találékonyságát, az ön... az ön... ismeretes... izé, hogy is hivják - Enfin, csak azt szeretném, hogy mit tanácsolna ön rokonomnak az én helyzetemben?
- Méltóságod helyzetében...
- No ja, hiszen ha Illésházi fiatal ember volna, olyan például, mint ön, - hát akkor könnyü lenne.
Rokonom azonban már circa negyven éves, tehát nehéz egy kissé... a tanács...
Ca! ön ért engem, lieber Szellő.
De mégis!
Tegyük fel például, hogy én kérem az ön tanácsát.
Mondjuk, hogy én vagyok ama hölgy aranyos hálójában, s azért ülök itt e pillanatban önnel szemben, hogy e viszony megbontása dolgában tanácsát kérjem.
Nyilatkozzék barátom, nyilatkozzék!
Mit volnék teendő az ön tanácsa szerint?
- Nehéz dolog ez, báró ur...
- Tudom, kedvesem, ha könnyü volna, akkor magam is ellabdáznék vele.
Nos?
Mit tenne ön?
- Előbb meggondolnám a dolgot.
- Megtörtént!
Tovább!
- Azután döntenék.
- Mit?
- Válóper utján...
- Aj, nem, nem!
Válóper, barátom...
Hová gondol?
Nem érti, - nem házasságról van szó -
- Tudom, báró ur! felelte gyorsan a titkár.
Szinte megbántva érezve magát.
Annyira kopott és régi formája van már, hogy minden divatos, modern erkölcsre képtelennek látszik?
- No hát, no hát!
Ha tudja, hát akkor ne konfundáljuk - wenn ich bitten darf - a dolgot.
Spuller Ilka egy szép hölgy, egy joujou, egy eleven drágaság, de nem hitves, tudja, hanem... izé.
- Hát az hát - sapperlot - ön ért engem, azt hiszem... ha nem is nevezem meg a nevén...
Kérem, beszéljen ön!
- Méltóságos uram!
- Ezt már hallottam.
Semmi bevezetés!
- Ha méltóságod parancsolja, ám legyen, - mondotta mély lélegzettel a titkár, s egy kis pir röppent az arczára arra a a büszke gondolatra, hogy ezuttal ime ismét szükség van tehetségeire, még pedig egy kényes, nagyon kényes családi ügyben, - van szerencsém tehát kijelenteni, hogy én ebben az esetben nem folyamodnék a banális társadalmi formákhoz, a melyek egy szerelmi viszonynak fokozatos elhidegités utján való megbontását rendelik el, hanem a nagy Machiavellit követném, a kinek tanitása szerint minden szeg a fején találandó el és minden veszélyes mélység - keresztülugrandó.
- Nagyon kedves!
De hátha ugrás közben belepottyan?
A titkár ur nem jött zavarba.
Ugy felelt, mint egy hadvezér:
- Nem tesz semmit, méltóságos uram, - kimásznék.
- Persze, persze...
De hátha ama hölgy is, ön után ugrana?
- Bocsánat, ez ki vagyon zárva.
A nők, - mondotta emeltebb hangon, felvont szemöldökkel a költő s izgatottan simogatta a térdét, - egy férfiért csak egyszer ugranak bele a mélységbe, s akkor is ők ugranak elől.
A melyik férfi aztán kimászni igyekszik ebből a mélységből, az »gyáva« jelzőt kap és ugy kiesik a grácziából, mintha soha se élvezte volna az isteni sónak izét.
- Elég!
Köszönöm! - kiáltotta a báró és felállt.
Ez a »gyáva« jelző határozottan okos ötlet.
Kedves Szellő ur, engedje kijelentenem, hogy ismert tehetségeiben ezuttal sem csalódtam meg.
S a méltóságos ur kezét nyujtotta titkárjának.
- Isten önnel, lieber Szellő, isten önnel!
Rokonom tiz percz mulva itt lesz és én meg fogom neki mondani, hogy minden szeg a fején et cetera...
Nagyon köszönöm!
A dieu, kedvesem, a viszontlátásra!
Szellő Ignácz mély meghajlással vette tudomásul ura elismerését, s a következő perczben elhagyta a termet.
A báró egyedül maradt.
Szivarozott, várt és gondolkozni akart, de ezuttal sem jutott eszébe semmi .
Folyton az motoszkált a fejében, hogy a szinpad tulajdonképpen sokkal magasabban áll értelem dolgában, mint az élet, a melynek állitólag csak másolata.
Dehogy másolata, dehogy!
Ime, világosan emlékszik reá, hogy ott a hősnek mindig akadt zseniális gondolata, neki meg nem akad semmi.
S ezen a széles kaliberü thémán nyilván még igen sokáig eltünődött volna, ha az inas be nem jelenti Illésházi Péter országgyülési képviselő urat.
- Jőjjön!
S a báró mosolyogva sietett vendége elé, a ki az inassal ugyszólván egy időben lépett a kis szalónba.
Mindkét kezét odanyujtotta neki, azután örömét fejezte ki a fölött, hogy látja, s hozzá még ilyen kitünő szinben - szapperlot! - csupa rózsa az arcz, s a szemek ifjui ragyogása olyan, mint a parázs.
Ördöngős ember! ez fölfedezte az örök ifjuság titkát.
Az »ördöngős ember« pedig olyan szép fehér volt, mint a kréta.
Álmos, nehéz járásu, lusta térdű, - mint a kinek goromba ököllel csapott mellére az élet, s ettől az ütéstől elakadt egy darabig még a lélegzete is.
Izmos, előkelő ur volt egyébképpen a képviselő ur; minden kifogástalan rajta, pedáns és drága.
- Jó napot! kedvesem, jó napot! - mondotta ismételten a báró, - a klubból?
- Nem a klubból...
- Foglalj helyet, gyujts rá, - nagyon örülök, hogy végre megemlékeztél rólam.
S helyet mutatott vendégének maga mellett a kereveten.
Azután megforgatta ujján szép, rubinos gyürüjét és mosolyogva, kedélyesen fecsegni kezdett.
Két percz alatt végig száguldott a hegyeken és a tengereken.
Tudomást vett a japáni Mikádóról, a ki - egy sanghai-i ujság szerint február 17-én evett először tokot tartármártással, - s felfricskázta kalandos száguldozása közben az operaház uj corps - de - balletjét is, a melynek tagjai között alig egy-két igazán fess gyereket fedezett föl.
Csupa vékony ikrák, hegyes vállak, brrr...
Az emberiség degenerácziója kétségtelen.
A képviselő ur mozdulatlanul hallgatta egy darabig, azután feléje fordult szép csendesen és igy szólt:
- Megkapta levelemet?
- Meg, meg...
Elolvastam, nem értem; mi van benne?
Tudod, én még kelletem ugyan magamat néha-néha, de már nem vagyok fiatal ember.
Hervadok, pusztulok, kedves Pietróm...
Virágaim elhullottak.
Csontjaimból kifelé lopódzkodóban a velő...
Mit akarsz tőlem?
- Tanácsot, édes onklim.
- Tőlem, lelkecském?
Az én találékonyságom!
- Nem tudom elhatározni magamat.
Érzem hogy cselekedni kellene, ez igy nem tarthat tovább...
A báró integetett.
Igen, igen...
Ez igy nem tarthat tovább.
- Allso, trapp-trapp!
Azt hiszem, - tudod, én sok mindent hiszek, de nem követelem senkitől, hogy szintén higyje, - szóval, én azt hiszem, hogy ha az ember egyszer megindul gurulni valamely komoly elhatározásban, hát akkor éppen azt az eredményt éri el, a mit egy erős kézzel kiröpitett kugli golyó, a melyik biztosan elüti a bábot.
Meg vagyok róla győződve, hogy te is elütnéd azt a bábot, ha neki gurulnál a templom utczai Nro.
28-nak...
Próbáld meg!
- Gondolkoztam rajta...
- Nem elég!
Ez nem vezet czélra.
Egy - hogy is fejezzem ki magamat - egy ilyen viszonynak, mint a tied, olyan kell hogy legyen a vége is, mint a milyen az eleje volt.
A start és a finish körülbelül egyformák ...
Gondolkozás nélkül szédültél bele az elején - gondolkozás nélkül törj ki belőle a végén, punktum, nem tudok okosabb tanácsot adni.
Minden szeg a fején találandó el és minden veszélyes mélység keresztül ugrandó, - ez az én felfogásom.
- Sajnálom... mormogta a férfi.
A méltóságos ur fészkelődni kezdett.
- Sajnálod... mondotta egy csipetnyi gúnynyal, - uj vonás...
Eddig nem vettem észre, hogy azokon a széles, virágos mezőkön, melyeket nőd halála óta, tiz esztendő alatt végig botanizáltál, egyik-másik karcsú szegfűt, szerény ibolyát , vagy illatos jáczintot megsajnáltad volna.
Mon Dieu; édesem!
Ha némi részvét szunnyadt volna benned, akkor... hogy is hivják... a szegény szép fehér liliom, a Bathó felesége tudod... az Anna...
- Eh!
- Persze, persze...
Elsorvadt szegény kicsi asszony, meghalt, vége van...
Nem sajnáltuk.
- Kedves onklim!
- Bocsáss meg, barátom, de ezért az egyért még én is haragudtam reád.
Nagyon szeretett téged az a szerencsétlen szép kicsi asszony...
A báró e pillanatban felállt, zsebébe dugta kezét és halkan rosszkedvűen nevetni kezdett.
- Hagyjuk abba!
Elégedj meg annyival, hogy nem tudok tanácsot adni.
Tégy barátom , a mit akarsz; szakits a No.
28-al, ha akarsz, maradj mellette, ha jónak látod, - mindez kizárólag csak rád tartozik.
Ismered természetemet, - minden merész pirouettet szivesen megtapsolok, az ilyen kényes familiáris tutti-frutti azonban elrontja a gyomromat, lehangol és együgyüvé tesz.
Valóságos borzadály vesz rajtam erőt.
Kérlek hát, ne beszéljünk róla.
- Jól van, - felelte vállat vonva a vendég.
- Ne neheztelj azonban, - folytatta valamivel komolyabban a báró, - ha egy dolgot meleg figyelmedbe ajánlok.
Ne feledkezz meg egy pillanatra se a leányodról.
Blanka husz éves.
Szép, nagy leány, a ki lát és komolyan is gondolkozni tud.
Veszélyes tehetség...
Kettőnk közül egyikünk nagyon meg találná bánni, ha ez a mostani helyzet mai állapotában jutna leányod tudomására.
Igen, barátom, igen...
Én sokat fecsegek, s tudom például azt is, hogy ez a mi mostani találkozásunk meglehetősen üres, - ne feledd azonban, hogy én előre figyelmeztettelek Blankára.
Leányod sajátságos lénye bennem már az elmult év nyarán is kellemetlen gondolatokat ébresztett.
Tanulmányozd leányodat; szerezz jó sok fátyolt, sok hamut, sok sót .
Leplezgesd, hintegesd el azokat a nyomokat, a melyek talán... nem egészen fehérek és nem egészen tiszták.
Most pedig felejtsd el ezt a sok mindenfélét és cselekedj belátásod szerint.
Isten veled!
Este látunk?
- Nem tudom.
- A páholyban sem?
- Meglehet, kedves onklim, - dunnyogta unatkozó arczczal a férfi, - meglehet azonban, hogy nem jövök el.
- Most hová mész?
- Gurulni fogok...
- És elütöd a bábut? - kérdezte élénken a báró.
- El.
- Brávó!
- Ez okos...
E nélkül hajnalodásról szó sem lehet.
Tudod, most éjszaka van... hadd jőjjön a hajnal...
S megrázta szivélyes barátsággal a vendég kezét.
Illésházi vállat vont.
Megy .
Gurulni megy.
Olyan ostobának és olyan szürkének találja különben a világot, hogy akár itt is hagyná.
Komédia az egész!
Egy csepp édesség, egy kevés láz, sok utálat.
Nem érdemes élni...
Meggyujtotta szivarját, azután elbucsuzott és magára hagyta a báró urat, a ki ezuttal szintén megvonogatta a vállát és magában hümmögetett.
Imhol mindig akad valami váratlan bolondság, a mi kihibbantja boldog nyugalmából az embert.
Mire való ez, midőn oly szép és kellemes a világ, a kinek érdemes benne élni.
Illésházi Péter képviselő ur emelt fővel lépett ki a palota kapuján.
Ismét a régi volt.
Nyugodt, hideg, előkelő gentleman, ki nyájas mosolylyal viszonozza az ismerősök köszöntését és nem érdekli különösebben semmi.
Lement a templom-utczán gyalog.
Jobbkézt a templom mellett nagy népcsődület állotta utját.
Egy orditozó favágó és egy sereg kiváncsi, léha fővárosi ember, a kik közül egy sem akadt bátor, egy sem elég izmos kezű, hogy közbevesse magát.
A favágó verte a feleségét, s az a nyomorult, rongyos asszony jajgatott és a földön térdelt.
Illésházi nemes ur hallotta az ütéseket, melyek az elkinzott asszony testét érték , s hallotta zokogó jajgatását is.
Nem kerülte ki a tömeget, hanem utat csinált magának a favágóig, s szó nélkül, nagy nyugalommal - egy sportsman biztosságával - ugy ütötte arczul keztyüs jobb kezével a dühöngő, félrészeg parasztot, hogy annak abban a pillanatban kibuggyant száján a vér.
Az ember megtántorodott , rádüllesztette a szemét, attól a második kemény ütéstől azonban, melyet ebben a perczben kapott, csak elvágódott tompa zuhanással a földön és ott maradt.
Az utcza éljenzett.
A sakálok rányivogtak a királyvadra.
A nemes urra, kinek olyan fehér az arcza, mint a kréta és olyan kemény az ökle, mint egy aczélpöröly.
A nemes urra, a kinek szép, nagy szemeiből ismét kialszik az iménti ragyogás, s elfoglalja helyét a szintelen semmi.
Illésházi megfordult, ott hagyta a tömeget, s zsebbe dugott kezekkel haladt tovább.
Ez is sport, gondolta megvetéssel.
Ah! de jól esik összetörni egy embert !
Van valami borzasztó varázsa a meleg vérnek, a kiömlő emberi vérnek, s a frissen ütött sebnek a husban, a melyből párologva dől kifelé az életnek forró nedvessége , a fönséges, a titokzatos, a ronda emberi vér...
Tiz percznyi lassú séta után érkezett a 28-ik számhoz.
Belépett a kapun, fölment az emeletre, s ott megnyomta a magas, szárnyas ajtó villamos gombját.
Azután bejelentette magát, s a szalónba lépett.
Ismerős hely.
Barátságosan mosolyog minden szeglet; a szakállas Faun rávigyorog a kályha tetejéről, s a baloldali sarok fantasztikus legyező gruppjából nyelvöltögető csepp sátánkák integetnek.
S beröppent az ajtón hangos trillával az asszony: Spuller Ilka.
- Isten hozta barátom, isten hozta!
Nézze! micsoda csunya odakünn az idő; esik az eső...
Fi!
Ma még akkor se mentem volna a szinházba, ha nem várnám önt.
Jőjjön , jőjjön!
Nem oda... az messze van...
Közelebb, még közelebb, egészen közel...
Ah , édes majmom, hiszen tudja, hogy imádom önt.
A férfi leült a kerevetre.
Illésházi Péter egykedvü tekintettel hallgatta a hölgyet.
Merev a szeme, mint az üveg, s a mikor beszélni kezd, olyan a hangja is , az ajka is.
Nem lágyul rajta semmi.
Röviden, gyors elhatározással adta elő a mondani valóit; minden pauza és engesztelő megjegyzés nélkül.
Igy és igy akarja .
Ebből a helyzetből nincs más kigázolás; meg kell lenni, tehát meglesz.
Alkudni szeretne, de nem tud.
Nem ő parancsol, hanem a körülmények kényszeritik; nem is az ő akarata ez, hanem az életé és a holnapé, a mely fölött máskülönben elveszti rendelkezési jogát.
S jobb is lesz ez igy sokkal.
Én visszamegyek az élet nagy komédiásházába, ön visszamegy a szinpadra, - vége; ennyi az egész.
Közönséges dolog ez nagyon; nem érdemes vele sokáig foglalkozni.
- Holnapig elfelejti a mát, s két nap alatt bemohosodik az én emlékem is.
- Bolond ön, kedvesem?
- Szakitani akarok önnel; azonnal - még ma, - felelte nyugodtan a férfi.
S imhol kiérzik ebből a nyugodtságból az ajkon a csalás és a hazugság az arczon .
Illésházi Péter jó komédiás, de áruló a hang, a mely ajakára fakad, s a láz ebben a hangban.
A nő kicsinylő, gunyos mosolylyal, kedvtelve leste onnan a kerevet sarkából ennek a hangnak a nyugtalan mélységét és nem adott mindjárt választ.
Körüljártatta tekintetét a terem sárgás kárpitjain, s látszólag a szembelevő falra függesztett képet nézte.
Ez a kép sötét, ezüsttel czizellirozott keretben szomorkodott egyedül a falon és egyhangú, havas pusztaságot ábrázolt, a melyen megfagyva feküdt félig a hóba temetve egy leány.
A feje hátraesve, az arcza sárgásfehér.
Fenn varjak kóvályogtak a szürke téli párázatban, lenn sovány, kiéhezett farkas lopódzott előre nyujtott nyakkal a hulla felé.
- Tehát szakitás, szakitás...
- Az.
- És miért?
A férfi megforditotta erre a hanyag kérdésre a fejét és felelt reá valamit mormogva a foga között.
A nő fölbiggyesztette az ajakát, s a kerevet drága csipke-párnájával játszott.
Azután dudolni kezdett.
Azután fölvetette kevély mozdulattal leányos, szép fejét és igy szólt:
- Különös ember ön, édes szent Péterem, - mondotta halk, mesélő hangon és behunyta lusta, kéjelmes mozdulattal a szemét.
Szakitani akar most, midőn semmi oka sincsen reá.
Ne szóljon!
Esküszöm önnek, hogy semmi, éppen semmi...
A kis Ila hű önhöz , barátom, s az asszonyi nyár forrósága csak az ön ajakáról égette össze ezt a liliomot itt ni... az arczomon...
Ah! milyen kedves volt ön egykor, a midőn őrjöngő esdeklésére elhagytam a szinpadot és hagytam, hogy vigyen; vigyen, vigyen , a hová akar...
- Elmult, - dunnyogta békétlen, elutasitó intéssel a férfi.
- Igaz...
S a hölgy sóhajtott.
Azután fölnyitotta a szemét és jókedvüen, vigan, dévajkodva , mint egy bolondos madár, ugrott fel a kerevetről, hogy szembeszálljon ezzel a sötét szemű emberrel, a ki el akarja hagyni ezt a puha, ezt az illatos, ezt az édes, meleg fészket, a mely most még egészen az övé.
Elhagyni ugy, hogy soha ide többé ne térjen vissza!...
Nem, nem, nem!
Oda csuszott hozzá egészen közel , megérintette keskeny, ideges, meleg kezecskéjével a vállát és hizelegve, unszoló , kérő tekintettel simult oda arra a széles mellre, a mely most nem akar megrázkódni testének delejétől, pedig érzi, mint ver lázas nyugtalansággal a szive.
- Komolyan mondta ?...
Igen ?...
Ugy -e tréfa?
- Nem tréfálok.
Illésházi elhuzódott, azután felállt.
Nem merte megérinteni a hölgyet.
- S ha én azt felelném önnek, barátom, - hogy nem akarok szakitást és nem türöm , hogy ön igy minden ok nélkül egyszerüen csak a faképnél hagyjon?
- Mindegy!
- Ah!...
Tehát mégis?
- Látja...
- Vigyázzon!
Figyelmeztetem, hogy én nem fogok hozzászokni ehhez a goromba hanghoz.
A férfi megrázta türelmetlenül a fejét és ismét csak visszaült a kerevetre az asszony mellé.
- Hallgasson meg, édes Ilka, - mondotta még nyomottabb hangon, mint az imént .
Végigvonta homlokán a kezét, s egy pontot keresett a szobában, a melyen megpihenjen.
De nincs ilyen pont.
A falak ismerősök, a japáni legyezők mosolyognak, a Faun fügét mutat a kályha tetejéről, s a pillangós szőnyeg mintha oda akarná szivni puha bolyhai közé a lábát.
Mind dévajkodnak, mind marasztalják .
Téged kiván e drága fészek, urunk, - maradj, hová mennél?
Künn madár csippent a lonczbokor hajlós ágán, a mely a szomszédos plébánia-kertből nyult át, s a messzeségből el-eltompuló mennydörgés mély lökéseit hajtotta be a nyitott ablakon a szél.
A levegő fülledt és nehéz.
Vihar lesz...
- Már tegnap este meg akartam mondani önnek, a mit előbb-utóbb okvetlen tudnia kell.
Az asszony felnevetett vigan.
- Ah! tegnap este ?...
- Ne tréfáljon!
- De hát komolyan tragédiázni akar?
Bocsánat, kedves Richelieu, de a tegnapi este éppenséggel nem alkalmas arra, hogy drámai páthoszszal beszéljen róla a történelem.
Az este a gyerekeké volt, a bolondoké, a mienk, - beszéljen tehát csak a nappalról, uram, a nappalról!
Illésházi Péter nemes ur beszédet fog mondani mindjárt a nappalról is.
Előbb azonban hadd keresse össze hozzá a szükséges szavakat; addig nem kezdi meg.
A levegő tele van bosszantó káprázatokkal.
Stein báró egészséges arczát látja, a melyről levilágit az aggodalom és a nyugtalanság.
Saját elhatározása tánczol ingerkedve a szemei előtt, s valami sugja benn az agya izgatott házában, hogy az a hang, a mely eddig levált az ajakáról, nem a sik tenger vizeire, hanem zátonyra hajtja.
Segiteni kell ezen a szerencsétlenségen, segiteni kell...
Föltette magában: tehát gurulni fog.
Ki kell, hogy törjön ebből az éjszakából a hajnal felé.
- Meg akartam mondani önnek, kedvesem, már tegnap, hogy ez a mi viszonyunk nem tarthat tovább.
- A leánya miatt?
- Ej, ne emlitse!
Nem akarom, hogy róla beszéljenek...
- Milyen figyelmes!
- Legyen ugy.
Ismeri ezt a gyöngémet, ne aknázza ki...
Meg akartam mondani önnek , édes Ilka, hogy mindkettőnk nyugalma és jövője érdekében elkerülhetlenül szükséges a válás.
Sokáig kinlódtam ezzel...
Ne higyje, hogy szivesen beszélek róla.
Nagyon szerettem önt, - fáj, hogy el fogom hagyni.
Nőmet, a mig élt, nem szerettem ...
Tudja... nem voltunk egymáshoz valók.
Ön az egyetlen, a ki iránt szivem igazi szerelmet érzett.
És ön az utolsó is.
Előbb ugy terveztem, hogy tréfát csinálok az egészből, s egy csomó vidám szamárság kiséretében kérem meg önt, hogy vegye le fejemről a csörgő sipkát, melyet örömmel viseltem, s aztán kergessen ki.
Igy akartam volna.
- Nem lehet.
Mindenem fáj...
Végezzünk, Ilka - mennem kell...
Ön vissza fog térni a szinpadra, én visszavonulok leányomhoz és sohasem fogja megtudni senki, hogy három évig tartó folytonos nyugtalanság, hazudozás és komédia volt az, a mely minket egymáshoz füzött.
- Szegény ember...
- Ma este el fogok menni.
Meglátogatom falun a leányomat.
Három nap mulva visszatérek és attól kezdve ön többé nem fog itt látni.
Ezt a lakást mindenestül , a mi benne van, önnek ajándékozom.
Ha kivánja -
- Semmit!
- Nem pénzt kinálok.
A nő elpirulva bámult a férfi szeme közé és behuzódott remegő ajakkal a kerevet sarkába.
Beszélj...
- Nem akarom, hogy haraggal váljunk el.
Sajnálom, hogy igy történt...
Ilka!
Érezze meg a szavamból, hogy nem akarom érzékeny jelenetekkel bosszantani.
Esküszöm önnek, hogy sohasem szólottam volna, de gyermekem van.
- Nekem is van, - lehellte a hölgy és lehajtotta mellére a fejét.
Csüggedten , mélyen, szomorúan...
A komédiának vége.
A férfi megrázkódott.
- Önnek is van... mormogta félhangon, maga elé.
Meg akarta fogni a hölgy kezét, de abbahagyta...
Nem szabad...
Gondoltam arra is, - folytatta rövid csend után - és azt határoztam, hogy ki fogom küldeni innen Budapestről valami biztos helyre .
Ismerek egy becsületes asszonyt a szomszéd faluban, - arra bizom.
Viselje gondját , nevelje föl, megfizetek érte.
A világnak semmit sem szabad tudni arról, a mi kettőnk között történt, nem szabad tudnia főleg erről a gyermekről, a melynek fölfedezett titka tönkre tehetne mindkettőnket.
Gondom lesz reá, hogy ez a titok soha se kerüljön az emberek közé.
El fogok enyésztetni minden nyomot, mely valaha árulónk lehetne és gazdagon meg fogom jutalmazni annak az asszonynak a hallgatását is.
- És aztán?
- Nincs tovább.
Ön elfelejt mindent és én nem fogom többé látni.
Majd egyszer talán...
Majd ha régen elfelejtettük ennek a bujkáló életnek minden emlékezetét , lehet, hogy találkozni fogunk valahol...
- Azt hiszi?
- Nem tudom...
Meglehet az is, hogy soha.
A holnap bizonytalan.
Ne gondoljunk reá .
Akarja, hogy ugy eltemessük a multat, mintha sohasem létezett volna?
Tőlem függ és öntől...
Ön mindig tudott akarni, Ilka...
- Nem akarom!
Most nem!
- Nem akar...
- Soha!...
Miattad megtenném, - folytatta kipirult arczczal a nő, - a rokonaidért nem.
Óh! igen, igen...
Tudom, hogy a méltóságos nagynéni biztat, a drága báróné, a tante... a hatalmas, az illedelmes!
A ki szánakozva néz végig rajtam, a midőn az utczán találkozunk.
Nem, nem!
Érzem, hogy az ő kedvéért akarsz szakitani velem, s a leányod csak ürügy.
Én hát nem engedek, mert enyém vagy éppen ugy, mint az övé és én ragaszkodom ahhoz, a mi az enyém.
Azt mondottad, hogy az én kis gyermekem tönkre tehetne mindkettőnket.
Nem igaz!
Mit veszthetek én ?...
Nincsenek szüleim , nincsenek rokonaim.
Volt egy ostoba férjem... meghalt... egyedül állok.
Te veszthetsz egyedül, - én nem.
Téged felelősségre fog vonni egykor az, a ki még becsületes ezen a földön és el fog itélni éppen olyan durván, mint a hogy te bánsz velem.
Oh, ne félj, uram, nem tartóztatlak, mehetsz, ha akarsz.
Tudd meg azonban , hogy engem nem lehet félredobni, mert én jobb vagyok, mint te!
Mondd meg a méltóságos tantenak, hogy én szerettelek, te azonban nem szerettél és mégis hazudtál...
- Hallgass meg, kérlek.
- Ej!
Ha ugy tetszik, hagyjuk a komédiát.
Már untat.
Azt hittem, tréfa.
- Óh, az !
Szakitani akarsz; oda kivánkozol bünbánattal a kegyelmes nagynéni lábai elé, hogy engedelmes cselédje lehess és levezekeld azokat a szibarita bűnöket, melyeket az ő mennyei tekintélyének rovására az én kedvemért követtél el.
Eltaláltam?
Hagyjuk el!...
Az imént még nevettem ezen a hóbortos dolgon, - már nem nevetek.
Ébredni kezdek.
Nézz a szemem közé!...
Nyugodt vagyok.
Olyan nyugodt és olyan józan, hogy még az a legelső pillanat is szégyennel tölt el, midőn először közeledtél hozzám és én nem tudtam benned meglátni - az asszonyt...
Kellettél nekem?
- Nem ugy... mormogta engesztelve a férfi.
A hölgy felállt.
Lesimitotta gömbölyü csipőin a pongyolát, s a kertbe nézett.
- Hagyjuk!
Nem szeretem a drámai jeleneteket.
Csupa frivol operette az élet, s a megbánás bolondság.
Nem bánok meg semmit és nem tartóztatlak drága hősöm.
Tegnap még Antónius, ma csak egy Colibrados...
Menj!
Térj vissza abba a "becsületes " társaságba, a mely ujongva fogad karjai közé, mert neked nincs bátorságod, hogy szembe szállj az emberekkel és odavágjad kevélyen, kitárt mellel, erőd és parancsoló akaratod férfias biztosságában a szemük közé, hogy igen! szereted azt , a ki szeret és szereted azt a gyermeket is, a ki a tied.
- Nem lehet...
- Nem lehet, nem lehet!
Oh, milyen nyomorult és gyáva tud lenni az ember! - kiáltotta fellobbanó szenvedélylyel az asszony és összefonva kidagadó, gyönyörü mellén a karjait, ugy nézett le emelt fővel, szánakozó, kicsinylő ajkbigyesztéssel az előtte ülő nemes urra, a ki fásult egykedvüséggel hallotta ezt a szégyenletes vádat és nem felelt reá semmit.
- Légy különben egészen nyugodt, mert én nem fogom főbelőni magamat a kedvedért , édes szent Péterem, - folytatta megvető gunynyal és halkan nevetni kezdett.
Ilyen tragikus halál nem illet engem.
Átengedem neked és megjósolom, hogy az ilyen határozatlan és gyenge ember mindig nagyon közel hordozza testéhez a pisztoly csövét.
Künn ebben a pillanatban gördült végig az első nehéz mennydörgés a besötétült égen és elbujt valahova a vihar elől a lonczbokorról a madár.
Esteledik...
Illésházi összeszoritotta az ajakát, s a széles, sárga függönyt nézte, melyet ide-oda mozgatott a becsapódó szél.
Ezt felelte röviden:
- Tesz, a mit akar.
Nem akadályozhatom meg.
- Szép!
- Csak arra kérem, tartózkodjék valamely feltünéstől, mert azt már most kijelenthetem önnek, hogy semmiféle botrányt nem fogok türni.
- Botrány... suttogta elvörösödve az asszony.
- Ejh! hát igen!
Nem birom tovább.
Te kényszeritesz reá, hogy ilyeneket mondjak .
Nincsen eszed...
- Őrjöngő!
Én ?...
- Itt hagylak.
- Takarodj!
A nemes ur elhagyta helyét, felragadta kalapját a székről és gyorsan, köszönés nélkül eltávozott.
Az asszony, a szép, piros asszony egész testében megrázkódott.
Valami végig vonaglott a szivén, a mi ugy megsajgott, ugy megszaggatta, hogy majdnem összeroskadt.
Utána akart rohanni, hogy rákiáltson kétségbeesve, sirva: maradj , maradj, maradj!... de nem!
Vége...
Hadd fusson!...
Ott maradt mozdulatlanul a terem félhomályában az asszony, a szép fehér asszony és leirhatatlan fokával a hirtelen támadt mélységes utálatnak fordult néhány pillanat mulva az ablak felé.
- Hitvány, hitvány... rebegte undorodva és eltakarta mind a két karjával a szemét.
Az első villám fülsértő csattanással tépte meg e gyötrelmes perczben odakinn a fellegeket.
Hatalmas zápor verte a várost és esteledett, esteledett...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE