Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kemény Zsigmond
Zord idő
Keletkezés ideje
1862
Fejezet
3
Bekezdés
4140
Mondat
7311
Szó
115696
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
ELSŐ RÉSZ.
I.
Doboka megye hegyesebb vidékein még találunk 1541-ben néhány várra.
Egyik sem tartozik ugyan az erősségek sorába, de mindeniknek van valami joga: merészen hordani homlokát, büszkén tekinteni körül.
Azon bérckönyökön félig romban, félig kiépítve áll a híres kastély, melynek szöglettermében a kunokon nyert győzelem után Szent László megpihent.
Ha a vándor a reggeli harangszóra botjához nyúlt s a völgybe leszállott, már szemébe tűnik kormos falával, csonka tornyával a másik vár, melyet a tatárjáráskor gyujtottak meg.
Azóta századok folytak le.
Sok keresztelés, sok temetés történt, a bölcső ringott, a kripta ajtaja kinyílt, a koporsók száma emelte a család becsét, a virító arák sora a családfa ágait, a harcias férfiak kardja a családi levéltár donációit, megjobbítva néha magát az ősi címert is.
De mind e változások érintetlenül hagyák a vár alakját.
Falán rajta van a füst, padlózatán a vér, tört ormú tornyán a szakállas moh.
Csak emlékül maradt fenn.
Azért nem hordják el köveit: azért van lakosa; baglya, vércséje, várnagya.
Az alkony hűsében ruganyosabbak az izmok, könnyebb a vándorbot s nem csoda, ha az utas ajkairól most zsongva, majd csengve egy-egy dallam lebben el.
De csitt!
Hadd énekeljen zöld ágak közt a madár.
Miért döbbentené meg őt a felvonóhíddal ellátott kapu mellett a kerék és a pallos, melynek élén a hunyó nap végsugara csillog?
Ha tetszik, rászáll a veszélyes küllőkre s onnan zengi víg dalait.
Azonban vándorunk sompolyogva megy s csak lopva tekint a bírói hatalom jelvényeire.
Zokul hat rá, hogy a várkastély még újdonatúj, cserepei még vörösek, falai még fehérek.
A család, mely benne lakik, bizonyosan most emelkedett fel, talán csak tegnap nyerte a pallosjogot s az új szita - a közmondás szerint - falon függ, megbecsülik, használják.
Legalább kaszatömlöce nincs: mert az már kiment divatból!
Hogyan lett naggyá e főúr ?
Hazáját védelmezte -e a közelebbi polgárháborúk alatt a pártosok és az idegen ellen? vagy szomszédjait rabolta meg és sarcot vetett a környékre?
Annyi kétségtelen, hogy híres férfiú s lakása építője nevéért már nevezetes, mielőtt külön története lenne, dicsőségből és bűnből.
Haladjunk tovább és gyorsan , gondolja a vándor, a lég már hüvös, a hold világít, haladjunk! ...
A fák kísérteti árnyakat vetnek, a távol közelnek látszik, a közel a beleszőtt homállyal meg van toldva, a szem mértéke csal, a sápadt holdfény nagyítja a meredeket s a vak sötétség befedi az ormos fagyökeret és éles követ.
Az égen fellegek úsznak , elfátyolozva a holdat, megezüstözve általa, szétfosztva a szelektől s megint összezsúfolva.
Mindig zavarosabb a láthatár.
Már a késő éjt sejtetik a csillagképletek s a kimerült, elfáradt vándor lassú lépései.
Szerencséjére egy kanyarulatnál egész ablaksorból özönlik a gyertyavilág elébe.
Még csak néhány száz lépést kell tennie s megint híres várhoz érkezik.
Ha kürtjébe fú, bár az idő éjfél felé jár, tüstént bebocsátják, legyen zarándok vagy lovag, úr vagy pór.
Barátságos tanya ez, pótolja a vendéglőt az idegennek, a családot az ismerősnek.
Régen a beteget a háziasszony orvosolta, most a búst a háziúr kupái derítik fel, az üldözöttet a nemesi telek joga és a jóakarat védi.
E vár egy megszüntetett szerzet kolostorából készült.
A cellák termekké tágultak ; de a refektórium éppen elégségesnek találtatott, hogy palotává - étteremmé - legyen.
Itt gyakran pendül meg a sarkantyú, zajos zene és szelíd lant mellett; bár történnék ritkán!
Eljárják bíz' a lassú lengyelt s a friss magyart; öregje az elsőt, ifja a másik jobbikat.
Részemről nem vagyok ellensége a mulatságnak s a krónikákban olvastam, hogy a régi kolostor kápolnája azon módon maradt, mint volt s abba buzgón elmegy imádkozni Pista bácsi, Dani bácsi, Dora és Dorka; szóval az egész család.
A kegyességben tehát úgy nincs hiány, mint a víg életben.
De az a baj, hogy mindig karcsúbbak az asztagok s a papoktól maradt nagy hordókból sok kong.
Pista bácsi ezt néha észreveszi s mondja: Dani öcsém, szegényedünk!
Látom , Pista bácsi, feleli ekkor Dani, de csak egyszer élünk a világon s ha szakadni találna, majd segít rajtunk Werbőczi urambátyám.
Igaz, Dani öcsém, jegyzi meg erre Pista, a mi urunkbátyánk nagy úr.
Temérdek nagy úr! egészíti ki Dani.
A frater után legnagyobb úr: vitatja az öregebb testvér .
Legföllebb Petrovics, a temesi gróf versenyezhet vele: figyelmezteti Pista bácsit az öcs.
Török Bálintot nincs is miért említsük, szól most fitymálva Pista bácsi .
Az a Török Bálint, végzi a dicsekvést Dani, a mi urunkbátyánknak, a híres Werbőczy Istvánnak mindig csak a hátát látja.
Meg kell adni, hogy Török uram alig kujakomnyi úr a mi hatalmas rokonunkhoz képest.
- Nincs különben szeretett öcsém , igyunk tehát egyet, a mi urunkbátyánkért!
- Bölcs ajánlat, Pista bátya , igyunk.
Ily megnyugtató okoskodások a vendéglátás élveire még fogékonyabbá tevék a jámbor öregeket.
Volt serlegök elég s akadt minden nagyobb serleghez ember.
A tiszttartó nem szerette a dolgok menetelét, a kulcsár sem.
Az ily cselédeknek gyakran megtücskösödik a fejök s kivált ha régi szolgák, szeretnek zsémbelni, mintha a magokéból fogyna.
Morfondírozó arcuk egy-egy gondolatot költött hol Pista, hol pedig Dani bácsi agyában.
- Leányod, Dani öcsém, Sarlós Boldogasszony napján tizenhatodik évét tölti be.
- Igenis, Pista bátyám, még pedig délután három órakor.
- Maholnap fejkötő alá növi ki magát.
- Aligha nem.
- Sokan már is nagy leánynak tartják Dorát.
- Tapasztalhatod ezt, Pista bácsi, vendégeink szerelmes tekintetéből.
- Meglehet, hogy még a jövő nagyböjtön férjhez kell adnunk.
- Miért ne, Pista bácsi! ha az Isten ő szent felsége is úgy akarja.
- De attól tartok, hogyha idejekorán nem ügyelünk, kevés hozománya lesz.
- Már arra biz' én is gondoltam, Pista bátyám.
- Igaz, Dora szép leány...
- Szép és jó, - vágott közbe Dani bácsi, apai büszkeségtől áthatva.
- De a nehéz selyem rokolya és a nagyanyjáról maradt klárizs, meg gránát mellé nem ártana egy kevés pengő pénz és lábasmarha.
A vagyon a mai világban még a kendőzésnél is inkább növeli a menyasszonyok szépségét.
- Mit kendőzés, mit vagyon?
Kövesse meg magát, Pista bácsi!
Az én Dorám az egész megyében a legszebb hajadon.
Minden újjára akad gazdag kérő, ha zsákból varratok is neki ruhát.
- Nem a megyében, az egész országban legdelibb leány a mi Doránk, - hajlított be Pista bácsi.
- A szépség valódi kapitális - jegyzé meg az apa.
- Roppant kapitális, - tódítá a nagybátya.
- Meghiszem ám! - hümmögött hetykén az apa.
- Ürítsünk tehát poharat a mi kedves Doránk egészségére.
- A legrégibb célnaiból, - javítá az indítványt Dani bácsi.
Ittak.
- Ne feledkezzünk el a vén Dorkáról se, ki Dorát előbb szoptatta, aztán varrni , hurkolni, hímezni tanította, - szólt kedélyesen Pista bácsi.
Ittak.
- Nekem megint van egy gondolatom.
Nem sejdíti -e bátyám?
- Eb legyek, ha igen.
- Tehát én a mondó vagyok, hogy egy kanál bort mégis csak megérdemel Barnabás diák, aki a mi gyönyörű Doránkat a betűírásra és az olvasás mesterségére tanítá.
Ekkor Pista bácsi haragosan kirúgta maga alól a széket.
- Mit fecseg öcsémuram ?
Majd bizony a cudar Barnabás diákért fogom én a bort torkomba tölteni!
Akiért iszom, azt gondolatomban megsüvegelem.
Szőkefalvi Deák István a szemétről szedett embereket nem élteti.
- Hát urambátyám, mivel különb nálamnál, hogy oly fönn hordja az orrát? - puffogott Dani bácsi.
- Mivel különb, he?
Kegyelmed öt teljes évvel fiatalabb, mint én s még sem köszönném meg, ha a csürhe Barnabás diákért csigert is innék.
Jusson eszébe a mi nagy rokonunk Werbőczi István s rázzon le magáról minden póriasságot.
- De hát nem nemes ember -e, nem a szent korona tagja -e nemzetes és vitézlő Barnabás diák? kérdem: feleljen urambátyám.
- De hát nem nótázták -e meg árulásért az atyját? kérdem; feleljen uramöcsém.
- Hát hibás -e ő azért, hogy atyja bűnt követett el, na? - agyarkodék Dani bácsi.
- Hol van a jószága?
Másnak adományozták, he!
- Hát a szegényért az ördög se igyék -e?
Mit?
- Hát miért mereszti Dorára szemét Barnabás diák, ha atyja nótát kapott és maga koldusbotot, no?
- Talán Dorkát érti? urambátyám!
- Tüzes mennykőt!
Dorát értem, a te leányodat!
- S csakugyan mereszti? - hökkent meg Dani bácsi.
- Mikor köntöse suhog Dorának, már akkora szemet nyit, mint egy tárt kapu.
- Hogy folyjon ki a szeme a cudarnak!
No várj, Barnabás diák, majd úgy megforgatlak én sarkadon, ha az ajtón beléptél, hogy többé sohasem fogod kitalálni: hátul van -e az orrod vagy elől?
- Ketten forgatjuk meg őt, kedves öcsém; - sivalkodott Pista bácsi.
Komor csend állott be s a kupák érintetlenül álltak az asztalon, mintha levolnának szegezve.
Dani bácsi már többé nem tűrheté a hallgatag és méla társaságot, mely néhány régi széken és ősképen kívül csak magából és testvéréből állott.
- Min töröd a fejedet , édes bátyám? - szólt szelíden.
- A világ aljasságán, drága öcsém!
S hát te?
- Azon, hogy mikor lesz a második özönvíz, - sóhajta Dani bácsi.
- Emlékezzél a szivárványra, öcsém! és inkább törd a fejedet a nagy világégésen, - igazítá Dani bácsit rendre Pista bácsi.
- El kell ismernem, hogy kegyelmed valódi bölcs, - szólt az öcs nyájasan.
- Miután, szeretett vérem bölcsnek mondál, az én elmémben is egy gondolat villant meg.
- Hadd halljam, bátya.
- Ürítsünk, még pedig körömig serleget - az istentelen pogányok börtönéből szerencsésen kiszabadult Elemérért.
- Akit a mi rokonunk, a nagy Werbőczy váltott ki, - folytatá hévvel Dani bácsi.
- De a te sürgető figyelmeztetéseidre, öcsém! - szólt dicsérőleg Pista bácsi.
- De te írtad meg a kérőleveleket minden három évben egyszer, - hárítá az öcs magáról tovább a dicséretet.
- De te küldötted el gyorspostával a nagy Werbőczyhez, a mi rokonunkhoz.
- De bátyám adta a postapénzt.
- Hogyne, midőn azzal csak keresztyéni kötelességet teljesítettem.
- De nekem használt bátyám vele, mert Elemér az én leányomat tanítja citerára és énekre.
- Hát Dora nem az én gyermekem is?
- Bátyám csak második atyja; én vagyok az első és igazi, - tiltakozék Dani bácsi.
- Nem szeret -e ő engemet, szintúgy mint téged?
- Azt bátyám nem tagadhatom.
- No, hát igyunk Elemérért!
- Tegnap ment el; hozza Isten még holnap vissza!
Ittak.
Midőn e párbeszéd történt, a vendéglátásról híres vár meglátszott becsületéről feledkezni.
Még délután eltávozott az utolsó vendég s azóta a kapu előtt senki sem fútt kürtjébe.
A nap leszálla s az egész világ bácsijaihoz még egy árva utas sem tévedt.
Végre a vacsorát felhozták, megették, Dora s Dorka aludni mentek s mégsem hangzék a kürtszó.
Ekkor gondolta ki Dani bácsi, mint fürgébb eszű ember, hogy az útranéző ablakokat fényesen világítsák ki, mert úgy az idegen, vélvén, hogy országos lakoma van , okvetlenül befog hajtatni.
De néha a legjobb tervek sorsa is a meghiúsulás.
Ott ült a két öreg a nagy refektóriumban a hosszú asztalnál.
Kezdetben, mint láttuk, vitatkozának eleget, de midőn Elemér iránt is kifejezték baráti indulatjokat, nem volt többé, amiért szívök megcsorduljon s lelkes és lelkesítő szavak szálljanak ajkaikra.
Deák István karszékébe hátrahúzodott, mintha arcát elakarná takarni a gyalázat elől, mely a híres várat érte.
Deák Dániel pedig forgatta szemeit, mintha várná, hogy most már a falból lép ki egy vendég s véget vet az egyhangú óráknak.
- Min gondolkodik, öcsém, - kérdé részvevőleg Pista bácsi.
- Hát bíz' én nem bánnám, ha őseink képei kilépnének a rámából s velünk poharat ürítenének.
- Én pedig nem bánnám, ha a megholt szerzetesek lelkei felszállanának sírjaikból s látogatásunkra jönnének, hogy velünk vacsoráljanak.
Kettő mellém ülne, kettő uramöcsém mellé, a többiek a többi üres székekre s akik helyet nem kapnának , hátunk mögé állanának s onnan nyujtanák kezeiket a tálak felé.
Készíttethetnénk még nekik vacsorát s ők eljöhetnének, mert közel van már éjfél.
- Uram őrizz! az mégsem volna jó, - válaszolá Dani bácsi elhalványodva.
Pista bácsi látván, hogy kedves öccsének nyugtalanságot okozott, vétségét helyre akará hozni.
- Gondoltam valamit, - szólt kevés szünet után.
- No hát mit? - tudakolá mohón a testvér.
- Tegyük vendéggé a várnagyot s ültessük az asztal fejére.
Úgy hárman leszünk.
- Igaz biz' a, - kiáltott fel Dani bácsi.
Tüstént elhozatták a várnagyot, ki ezer mentegetések közt foglalá el a számára szánt díszhelyet, de alig ült le, midőn megharsant a kürt.
- Nosza, fusson s tüstént hozza ide azon tisztelt urat, aki oly soká várakozik künn! - rivalgá Pista bácsi.
- És szépen kérjen bocsánatot a késedelemért, - adá utasításul Dani bácsi.
Homályosan említettük, hogy a reggeli harangozástól késő éjig hány nevezetes vár előtt haladna el egy ügyes gyalogló s nem lehetetlen, hogy azt meg is tevé valaki és most a várnagytól kísérve, a refektórium ajtója előtt áll.
Csakugyan köhécselés hallatszik.
A két testvér arra függeszti szemét és egy különösen poros, különösen kopott alak belép.
- Kurta nemes lehet - súgja Pista bácsi.
- Talán csak szabadalmazott puskás a királyi uradalmakból - jegyzé meg Dani bácsi .
De e csekélylő észrevétel nem gátolá a két testvért, hogy a székről felkelve, az idegen elébe ne induljanak.
- Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim, minden rendű, rangú és állapotú hazafiak, részint kik tagjai a szent koronának, részint kik valami szabadíték és mentesség által az ország védelmére kötelezve vagytok, az alvajda ő kegyességének és méltóságának parancsából, hozzájárulván a tanácsurak megegyezése és rendelete is, ezennel hirdetem és adom tudtul nektek, fenntartva a fenntartandókat, hogy Ferdinandus német császár hadai szorongatják Buda várát , melyben a királyi özvegy ő felsége, a királyi csecsemő ő felsége, ennek magas gyámjai és országunk kormányzói s maga a szent korona és a jelvények együtt vannak iszonyú veszélynek kitéve.
Ragadjatok tehát fegyvert egyenként és egyetemben s a veletek ezennel közlendő nyílt levélben kitűzött napra szigorú büntetés terhe mellett haladéktalanul jelenjetek meg a mezei és insurgens hadak generálisának - kit az Isten győzelemre segéljen - sarmasági táborába, hogy onnan felkerekedve , Buda megmentésére siessetek.
Másként nem cselekvendők...
Nagyságos, tekintetes , nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim! a szövetség és eskü által közvédelemre egyesült három nemzet nevében kérlek és intelek rangjaitokhoz s állapotaitokhoz méltó kíséret összegyüjtésére és oly fegyverekkel ellátására , melyek a közmustrákon hibátlanoknak találtatnának, élelemről a sarmasági táborig saját magatok gondoskodván, költségről pedig a törvények értelmében, azontúl is ...
Nagyságos, tekintetes, nemzetes, vitézlő, jeles és körültekintő uraim!
Véres karddal jöttem volna közétekbe, ha Ferdinandus német császárnak regimentjei átlépték volna országunk határait, de miután Budavár mintegy a mi hazánknak is városa, Magyarország mintegy a mi országunknak része s amennyiben Ferdinandus hatalma alá nincs erőszakkal hajtva, a mi királyunknak hódol, kérlek, tekintsétek e pálcát, melyet magasan tartok kezemben, véres kardnak.
Vésztüzeket gyujtattam volna halmainkon, hogy tömegestül talpra keljetek, ha Ferdinandus német császárnak regimentjei vérét ontották volna Erdély lakosainak, de miután Magyarországnak ezer sebből omló vére a mi vérünk apadása is, kérlek, uraim! tekintsétek lelkesítő szavaimat a halmokon meggyujtott tűz világolásának s elszakadva feleségeitektől és édes magatokéitól, siessetek a segítségért esdő haza oltalmára, hogy vele együtt megvédjétek hazátok és nemzetünk becsületét.
Úgy legyen!
Egyébiránt én valósággal Kolozsvári Sándor gyorsposta és helyettes hírnök vagyok, mit megbízó pecsétes levelem, melyet a felkelési rendelettel együtt ezennel a várnagy ő kegyelmével közleni sietek, minden kétségen kívülivé fog tenni.
A gyorsposta a refektórium küszöbétől hármat lépve, gyertyaegyenes állásban, erős , de a fáradság és por miatt rikácsoló hangon mondotta el betanult szónoklatát s miután az okiratokat a várnagynak átadta és hivatalos szerepe véget ért, bókra görbíté magát s vagy kimerülésből vagy tiszteletből hajlottan maradt.
Dani bácsi serleggel jött hozzá, ellenben Pista bácsi karon ragadta, hogy székhez vezesse.
A két öreg arcán a kellemetlen meglepetés jele világosan mutatkozott ugyan, de azért mégsem feledték a háziúr kötelességeit.
- Igyék, atyafi!
- Üljön le kend!
- Ne oda, ide az asztal mellé.
- Csak ne mentegetőzzék.
Foglaljon helyet.
A gyorsposta ivott, tenyerével megtörlé bajuszát s leült.
- Hozzatok sültet ő kegyelmének - kiáltá Pista bácsi.
- Jól megabrakolják a gyorsposta uram lovát - harsogtatá Dani bácsi.
- Azt nem abrakolhatják meg, nemzetes uram! - szólt most a vendég.
- Miért nem? - kérdé sértett méltósággal az öregebb testvér.
- Mert, követem alásan, nincs lovam.
- S mégis gyorsposta! - hüledezett Pista bácsi s gúnyolódott Dani bácsi.
- Ahol tegnap háltam, pártütők és cinkosok laknak.
Kereken megtagadták tőlem a lovat.
Eleget rimánkodtam a magam, eleget fenyegetőztem a király és ország nevében, de nem használt.
- Nótára kellene szedni a gonoszokat, - vélé Dani bácsi.
- Az mégis igen súlyos büntetés volna - jegyezte meg csillapítótag Pista bácsi.
- Ne búsuljon, atyafi, holnapra lesz friss lova - szól a várnagy.
- Mit használ, kedves felebarátom - válaszolá a vendég sztoikus nyugalommal, - mit használ minden postaló és gyorsposta, ha a tekintetes rendeknek nincs kedvök a Pest mögül kilépni, hogy Budát megmentsék.
Kívülem is nyargal elég hírnök szekeren, nyeregben, gyalog: de nyomukban sehol sem látok inszurrekciót.
Egyik azt mondja, hogy az alvajda pecsétes levele semmit sem ér, mert a fölkelést nálunk csak az országgyűlésnek van joga megrendelni.
A másik a részletes és portális inszurrekciót nem bánná ugyan, de a személyes és általános ellen protestál.
A harmadik úgy vélekedik, hogy a váradi békepontok szerint Ferdinandus a királyunk .
Miért űznők hát el Buda mellől?
A negyedik abban bízik, hogy Izabella királynét majd kirántja a bajból a szultán, még pedig a mi buzgóságunk nélkül is.
Az ötödik hitelesen tudja, hogy Török Bálint és a fráter rég elűzték Buda mellől a németeket s most az alvajda és tanácsurak csak azért ütnek lármát, mert fervorjokat akarják kitüntetni.
A hatodik az aratás közelgését, a hetedik a tavalyi szűk termést és a pénz szűkét hozza fel s higgyék el tekintetes és nemzetes uraim, hogy több hírnök nyargal felszólítással az országban, mint ahány nemes úr fog a felszólításra felkelni.
Teremtuccse! követem alásan! - jobban célt érne az alvajda s több katonát kapna a főgenerális, ha minket gyorspostákat küldenének a sarmasági táborba.
Talán veszedelmet sem állanánk ki többet; mert utaztomban engem tízen is fenyegettek börtönnel és bitóval, noha armalisom van s csak oly nemes ember vagyok, mint akárki.
Hány gyorsposta dicsekedhetik ezzel?
- Siralmas időt élünk! - sóhajtá Pista bácsi.
- Elfajult a magyar! - sopánkodik Dani bácsi.
- Nagyapám korában a magyar név említésére magoktól is ledőltek a falak.
Nagyapám Hunyadi János bandériumához tartozott - szólt a várnagy.
- Apám korában sem állottunk alább.
Apám a fekete seregben szolgált - hozá fel falatozás közben a gyorsposta.
- Hát a mi őseink milyen vitéz dolgokat műveltek!
Megmutathatnám a krónikákból.
- Meg donacionalisokból - toldá meg ismét Pista bácsi.
- A Deákok...
- És a Werbőcziek...
- Kikkel szoros atyafiságban vagyunk...
- Nem is említve Werbőczi Istvánt...
- Ki törvénykönyvet írt...
- És mint nádor az ország főkapitánya volt...
- S a németet és törököt egyaránt megverte volna...
- Ha közülök akármelyik be mert volna az országba rontani...
- Felszámlálhatatlan...
- Számos és emlékezetes nagy dolgokat műveltek - végezte be Dani bácsi szerencsésen a közerővel rögtönzött hosszú frázist.
- De hiszen! ha a többi vár is ilyen volna, mint ez, ha a többi urak is oly velős , csontos fajták és oly magyar szívűek volnának, mint nemzetes és vitézlő uraimék , akkor a sarmasági tábort még megemlegetné Ferdinandus, - szólt beszínlő hangon a gyorsposta.
Pista bácsi Dani széles vállára, domború mellére, kerek barna arcára, hosszú szürke szakállára tekintett és fellelkesült; Dani bácsi ugyanakkor Pista nyúlánk , de izmos termetére, széles homlokára, vállait elborító fehér üstökére veté szemeit s bátyja jeles voltán szintén felbuzdult.
- Majd kiteszünk mi magunkért!
- Dejsz! nem maradunk mi hátra!
- Ember kell a gátra s te az vagy, Dani öcsém.
- Te vagy a tagból szakadt ember, Pista bátyám.
- Nem is félnék én egy officírtől.
- Magam sem, Pista bátyám.
- Szaladt előttem már turbános és bugyogós akárhány.
- Előttem nehéz vasas is.
- Fogtam agát és lajtnandot.
- Én meg fénriket vágtam le.
- Nem voltunk mi, Dani öcsém, soha pribék, gyáva emberek.
- Megállottuk mi a sarat, Pista bátyám.
- Most sem tágítnánk egykönnyen.
- Isten úgy segéljen!
Pista bátyám, nem tágítnánk.
- Csak rajta, öcsém.
- Csak rajta, bátyám!
- Menjünk!
- Induljunk egyenesen Budavár alá.
Az öregek tüstént felkeltek a székről, hogy megkeressék és kiköszörültessék rozsdás kardjaikat.
A gyorsposta pedig használta az alkalmat a visszavonulásra, mert igen el volt fáradva s az ígért lovon még hajnalhasadáskor távozni akart.
Midőn a testvérek magokra maradtak, mint a heves gerjedélyekkor szokás , fontolgatóbb alakot váltának s majdnem búskomoly hangulat szállt kedélyökbe.
A hadi borostyánnak árnyéka is volt, mely most sötéten játszott halántékaikon s a kor redőit az aggodaloméval is szaporítá.
- Mi történik Dorával, ha mi elmegyünk? - szólt Pista bácsi.
- Ügyelni fog rá Dorka - válaszolt az apa.
- De az más kérdés, hogy ki tartja gazdaságunkat rendben?
A csűr és gabonás mellé valahogy kapunk embert; azonban öcsém, azt már nem szeretném, ha oly féltett kincsre, mint a mi leányunk, csak a vaksi Dorka vigyázna.
- Dorka az én szelíd és okos Dorámnak még vakon is jó őrje fog lenni; azonban bátyám, nem óhajtanám, hogy a csűrt és gabonást oly fickó venné át, aki keveset hord beléjök és sokat szeretne belőlük kivinni.
- Akármit beszél kegyelmed, én Dorát féltem.
- Akármit papol bátyámuram, én a gazdaságot - viszonzá Dani bácsi.
- Nekem Dorka ellen van kifogásom.
- Nekem a tiszttartó ellen.
- A tiszttartó helyét ha éppen kend orrol reá, pótolhatná a várnagy.
- Dorka helyét, ha urambátyám apprehendál a jámbor asszonyra, pótolhatná a várnagy.
- Miattam! - szólt vállvonva Pista bácsi.
- Miattam! - szólt vállvonva Dani bácsi hasonló vállvonással.
- Tehát indulhatunk.
- Induljunk még holnap reggel.
A várnagy nem látszott elégültnek a kettős szereppel, mellyel a testvérek közös bizodalma megtisztelé.
- Kérem alásan nagyuraimat, hallgassanak ki, mielőtt aludni mennének! hátha így jobb gondolattal hálnak, mint amilyennel most leakarnak feküdni.
- No! szóljon hát.
- Adja elő gondolatját.
- Tálalja fel tervét...
- Hadd ízleljük: főtt -e vagy nyers?
- Jelenthetem alásan, hogy maholnap belejtek a hetvenharmadik évbe.
Lábinaim még nem roskadoznak ugyan és szemem néha a magasban is megtudja a héjától a pacsirtát különböztetni, de az egyik szántóföldtől a másikig futkosást már nem győzném többé s a gazdálkodással járó sok praktika fenekére tekinteni a régi szemeimmel sem voltam képes.
Kinevetne a világ, ha egyszerre egy terhes és sok törődéssel járó gazdaságot vennék át s e nevetésből a felerész nagyuraimékra hárulna, mert ha igaz, hogy a cselédet uráért becsülik, azt sem lehet tagadni , hogy az urát cseléde után ítélik meg.
Vén szolgájokat tehát ne terheljék kegyelmetek olyannal, amihez nem ért.
Hagyják tisztességben meghalni.
- A mi várnagyunknak igaza van - szólt Pista bácsi.
- Alkalmazzuk hát csak Dora mellé s keressünk más gazdasági felügyelőt.
- Megköszönöm e bizodalmat, de szintén nem fogadhatom el.
Kegyelmetek tapasztalhatták, hogy oly várat én is jól megtudok védelmezni, melyet senki ostromolni nem akar.
De a szép Dora kisasszonyt, kinek arcán és nyúlánk termetén annyi szem megakad, én a végvárakhoz hasonlítom, melyeknek oltalmazását a legügyesebb kapitányokra bízzák s mégis gyakran megtörténik, hogy bevétetnek.
- Nem megmondám, Dani öcsém, hogy Dorát kell távollétünk alatt félteni.
A várnagy is velem tart.
- Úgy van.
Dorát hagyják kegyelmetek veszendőbe, meg a gazdaságot.
- Lám, a várnagy csak úgy tart Pista bátyámmal, mint velem.
- De miért is akarnak nagyuraimék Buda alá menni?
Nemde, hogy segítsék Werbőczi őnagyságát, aztán a temesi grófot, meg Török Bálintot és a frátert a németek megverésében?
- Világosan azért - szólt egyszerre a két testvér.
- Igen ám! de ott a bökkenő, - válaszolá a várnagy - hogy Deák István uram ő kegyelme Buda falai körül frissen levághatna egy-két németet, mert erős karja van , azonban Budáig el nem érkezik, mivel lábköszvénye miatt nem üli meg a lovat .
Ellenben Deák Dániel uram ő kegyelme elég frissen vágtatna Buda elébe, mert ép lábszárakkal áldotta meg az Isten s a lovaglásban akármelyik portyázóval versenyez; de fájdalom! a csúz miatt újjai bogosak és merevek.
Következésképpen Budavárnál farkasszemet fog ugyan a németekkel váltani, de teremtuccse, egyet sem vág le közülök.
Elteltek már a dicső napok, nagyuraimék! midőn kegyelmeteknek táborba kellett menni!
Másokon van most a sor.
Pista bácsi hüledezve nézett Danira.
- Csakugyan akkora kézbogaid vannak, öcsém , mint egy galambtojás.
Dani bácsi csodálkozva veté szemét Pistára.
- Csakugyan, kedves bátyám, úgy begöngyölgeted lábaidat, mintha pünkösd helyett karácsony volna.
- Talán, van valami abban, amit várnagyunk mond.
- Biz' Isten! ha rád nézek, kezdem hinni.
- Én meg, ha rád nézek.
A testvérek megint egymást méregették s kedvök serkent, magok sem tudják, miért , mint két kos összetűzni.
- Egy gondolatom van - kiáltá ekkor vészhárítóként a várnagy.
- Hadd halljuk! - dörmögték elébe könyökölten Pista és Dani bácsi.
- Küldjék a sarmasági táborba Elemért.
Iszonyú hatást okozott e javaslat.
Pista bácsi köszvényes lábával nagyokat toppanta, öccse pedig összeszorítá csúzos kezét, mintha kardot akarna forgatni.
- Kegyelmed furcsa fickó!
- A mi várnagyunknak bolondos ötletei vannak.
- Tudja -e kend, mi a talizmán? - kérdé Pista bácsi.
- Olyan kő, mely betegségeket gyógyít - felelé higgadtan a várnagy.
- Én egy talizmánért sem küldeném a sarmasági táborba Elemért.
- S tudja -e, mi a bölcsek szürke pora? - tudakolá még peckesebben Dani bácsi.
- Olyan por, mely aranyat csinál.
- Én e várból szürke porért sem engedném ki Elemért.
- De hát miért őrzik úgy, nagyuraimék, Elemér úrfit?
- Maga mindent elfeled, várnagy uram!
- Maga semmire sem emlékszik.
- Hát nem tudja -e, hogy a mi nagy rokonunk Werbőczi három évig szüntelen kiakarta váltani Elemért?
- S hogy három év mulva akkora sommán váltotta ki, mint a generálisokat szokás!
- Hogy ideiglenesen nálunk lakik ugyan, de valósággal Werbőczihez tartozik.
- S hogy úgy van a mi kezeink közt, mint a hitre bízott depositum...
- Melyet ha elvesztenénk...
- Vagy elidegenítenénk...
- Ellopnánk...
- Vagy megsemmisítnénk...
- Akkor - kiáltá Pista bácsi - megérdemelnők, hogy nemességünktől megfosszanak.
- S hogy - rivallt közbe Dani bácsi - vasra verjenek.
- Tömlöcbe zárjanak.
- Bárddal vágják le nyakunkat.
- Vagy ló farkára kössenek.
- Vagy kerékbe törjenek.
Érti -e kend?
- Nem tudtam, nagyuraimék, bizony nem tudtam, hogy ilyen drága portéka Elemér úrfi - mentegetőzék a várnagy.
- S ha nem is tartana hozzá jogot a mi nagy rokonunk Werbőczi István, még akkor sem bocsátanók el.
- Mert ki tanítaná danolni, lantolni Dorát!
- Ki beszélne nekünk annyi szép történetet!
- Ki örvendene úgy velünk!
- Ki tudná úgy feledtetni bánatainkat.
- Megifjodunk az ő társaságában.
- Csupa gyermekekké leszünk.
- És nemcsak önzésből történik, hogy visszatartóztatjuk Elemért.
- Biz' Isten! nemcsak önzésből - támogatá öccse szavait Pista bácsi.
- A derék fiú zsenge korától kezdve mindig rabságban szenvedett.
- És ércből, kőből volna annak a szíve, aki alkalmat nyujtana, hogy török fogságból már most németbe kerüljön.
- De, nagyuraim, ha Elemér vitézkedik, ő fog másokat el s nem megfordítva - szólt a várnagy.
- Ugyan, mit hadonáz kend?
- Csupa fonákságokat mond.
- Hát nem volt -e híres lovag a gallusok királya, Franciskus prímusz és mégis elfogta őt Carolus, a német császár?
- Hát nem volt -e vitéz a nagy Hunyadi János s mégis Drakula rabja lett?
- Mondjunk -e több példát kendnek?
- Fárasszuk -e még magunkat?
- Nem szükséges, nemzetes uraim! mert már más ötletem van, mely talán inkább megnyeri tetszésöket.
Küldjék a háborúba Barnabás diákot.
A testvérek egymás szeme közé tekintettek.
- Hejh! ha elmenne! - sajogatá Pista bácsi.
- S ha ott maradna! - tevé hozzá Dani bácsi.
- Mégse haljon meg.
Ládd, öcsém, a vén Dorka búsulna érette!
S te is sokalnál akkora futamot egy kis szemtelenség miatt.
- Nem is úgy értettem.
Miattam sokáig éljen, de tőlünk távol.
- Úgy van!
Csak hogyan küldjük el?
Szégyelni fogná zsoldban menni, mert atyja nagy úr volt.
- Alig hiszem, hisz most is könyörületből a minoriták tartják - említé a várnagy.
- Barnabás diák - mondá Pista bácsi - Dora oktatásáért sem akart jó szónál egyebet elfogadni.
- S a gőgös és bukott urak inkább veszik el a koldusfalatot a kunyhóból, mint a dús ajándékot a gazdag szomszéd várából.
Ezt magam is tapasztaltam.
De Barnabás diáknak úgy magyaráznám meg a dolgot, hogy a zsoldért kegyelmeteket tartaná maga iránt hálára kötelezetteknek.
- Mily okosan gondol ki mindent a mi derék várnagyunk! - szólt elragadtatással Dani bácsi.
- Csak hajtsa aztán akként végre! - sopánkodott vágy és kételkedés közt hányatva Pista úr!
- Remélem, célt fogunk érni, feltéve, hogy Dorka asszony nem mozdít meg unokaöccse visszatartásáért minden követ.
- De, várnagy koma!
Dorka megmozdít ám minden követ.
- S néhányat a megmozdított kövekből a fejünkre is dobhat.
- Már az sajnos volna, nagyuraimék.
- Sajnos ám!
- De Dorka mérges, mint a vipera.
- És öccsét úgy szereti, mint párját a gerlice - hozá fel Pista bácsi.
- Magam is azt tapasztaltam - szólt a várnagy.
- Azonban itt csak ez a kérdés : vajjon Barnabás diák hasonló mértékben kedveli -e nagynénjét?
- Ördögöt! - kiáltá Dani bácsi.
- Barnabás egy lelket sem tud igazán szeretni.
- De annál többet gyűlöl.
- Annál többre irígykedik.
- Annál többet szeretne egy kanál vízben is megfojtani - egészíté ki Dani bácsi a sötét jellemrajzot.
- Éppen ez szolgál, nagyuraim hasznunkra, mert miután Barnabás diák Dorka asszonnyal, ki őt anyjaként táplálta, nevelte, oltalmazta s aki utolsó filléreit is számára zsugorgatja, csak ímmel-ámmal bánik: könnyen elképzelhetem, hogy búcsúvétel nélkül is eltudna tőle távozni, ha érdekei javasolnák.
- De azt nem javasolják, várnagy koma!
- Már hogyne?
Adjunk mi a diáknak sok pénzt, bizony lemond a búcsúzásról! - szólt a várnagy.
- Hát hol van a pénz?
- Az én üres zsebem.
- Még a szekrényem fiókja is.
- Lábáról adtuk el az új árpát.
- S a pórszászok már több méhkast vettek meg tőlünk, mint ahányat a kertben látok .
Tegnap számláltam össze.
- Igaza van Dániel nagyuramnak a kasokra.
István nagyuramnak az árpára s mind a két nagyuramnak a pénz teljes hiányára nézve - szólt a várnagy.
- De - tevé hozzá - Ábrahámnak, a deési fegyverkovácsnak és Dávid mesternek, a kolozsvári ötvösnek annál több pénze van.
- Az a pénz nem a miénk.
- Ami másé, nem Tamásé.
- A szükség törvényt ront, nagyuraimék.
Becsülöm én a családi emlékeket s ha az ember rájok tekint, úgyszólva az ősökkel társalog.
A rozsdától rágott kard daliás időkről regél szép történeteket s fájlalja a mai napot, mely őt hol a hüvelyben élés szégyenének adja át, hol pedig a pártvillongások számára köszörültetvén ki, a haza ellenségeinek kezébe szolgáltatja.
A nagyuraimék régi fegyverei a hosszú téli estéken sokszor beszélgetnek velem országunk sülyedéséről.
Az egyik Szent-Imrén, a másik Kenyérmezőn volt, a harmadik Nándorfehérvár ostromát és Hunyadi halálát látta.
Nagyatyám is ottan volt, közel Capistránhoz.
Legyen áldás porain!
Sírköve nincs.
Közvitéz volt s az olyannak koporsója helyét csak az Isten szeme figyeli meg, hogy a feltámadáskor semmi íze, csontja veszendőbe ne menjen .
Nem vagyok én érzéketlen - folytatá a várnagy - Deák István ő kegyelme apróbb ezüstserlegei iránt sem, melyekből nagyuraimék régóta nem isznak, de amelyeket , mint pohárnok, boldogult Istvánné asszonyom menyegzőjén tettem először ez asztalra, hol most ülünk.
Szegény asszony, mind a három gyermekét eltemette s aztán sietve utánok ment ...!
Süveget emelek én a nagy ezüsttálnak is, mely az almárium fenekén évek óta csendesen nyugszik, de Dora kisasszony születésekor tündöklött s esküvőjére akartuk ismét kitisztíttatni.
Jámbor, kegyes lakótársaink a falon függő vagy szekrényben őrzött családi kincsek s mint a bornak ereje, úgy növekedik hatásuk az idővel.
Egy-egy bűnt elfeledünk körülök s egy-egy jó szándék megfogamzik bennünk általok.
S mégis az volna tanácsom, ne ellenezzék nagyuraim , hogy a fegyvereket Ábrahámnál, az ötvösműveket pedig Dávid mesternél zálogba vessem.
Miután soha ki nem váltjuk e zálogokat, de a kölcsönzött pénzzel Barnabás diákot Budavár és Izabella királyné védelmére útnak indíthatjuk.
Dani bácsi törölgette könnyeit.
Pista bácsi azt hitte, gyászravatal előtt áll s komolyan nézett a refektórium falán egy kis repedésre.
Jól ügyelt, látja -e még s nem szerette volna, ha a nedv befátyolozná szemeit, hogy többé ne láthassa.
E borút nagy szégyennek tekintené ... s mégis megtörtént.
- Szegény fegyvereim! - tört ki keserves bánattal.
- Hát az én nagy ezüsttálam nem szegény -e? - gáncsoskodék, hogy keblén könnyítsen , Dani bácsi.
- Nem fog fegyvereimmel kímélve bánni a deési Ábrahám!
- Az én kardjaimat pedig, mert markolatjok csak meg van futtatva, bitangoknak alkussza el, kik rablanak vele a helyett, hogy harcoljanak.
- Kedves néhai feleségem megfordul koporsójában, midőn az ezüstpoharak, melyek menyegzőjén körben jártak, Dávid mester irgalmatlan kezébe fognak jutni - sóhajtá Pista bácsi.
- Az én nőm szelleme majd kijön a várkápolnából éjente s fenyegető újjával az üres almárium felé mutat, honnan a mi kedves Doránk ezüsttálát elcsentük.
De nem is kell, hogy kijöjjön.
Magam előtt látom most is, s bánatos szemei háborgatják lelkemet, mint a hold a tengert.
Oly bús volt Dani bácsi, hogy Pista úrnak kellett a felvidításhoz fogni.
- Hát asszony lett -e kend, öcsém?
Megérem még, hogy pityeregni kezd.
- Elhiszem, hogy kigyelmedtől kitelik a sírás is - válaszolta sértett büszkeséggel az öcs.
- Nem adtam még annak jelét.
Amit vesztek, megnyeri a haza.
Miért bánkódnám hát?
- Ne volna csak a mi rokonunk, a nagy Werbőczi veszedelemben, aligha küldeném ilyen áron Barnabás diákot Budavár alá - szólt Dani bácsi.
- Várnagy koma, csak azt mondom, minél előbb eltakarítsa innen az én fegyvereimet és serlegeimet.
Gyávaság volna tőlünk, öcsém, a közveszély alatt magunkra gondolni.
- Mit varrja, urambátyám, galléromra az önzést?
Ha kend, várnagy, titokban Barnabás diákkal mindent jól elintéz, azt a szép paripát kapja ajándékul, melynek testvérét tegnapelőtt Elemérnek adám.
- Hejh, várnagy! megemlékezzék, hogyha Dorka unokaöccse távozását nem veszi huszonnégy óráig észre, akkor a kend tomporájára övezem ezt a kardot, melyet Kőszeg előtt Elemér kiszabadításáért ajánlottam a goromba agának, de el nem fogadta.
Mondom, a kendé lesz e díszes kard - szólt erős hangnyomattal Pista bácsi.
- Bízzák csak rám a dolgot, nagyuraimék, mindent jól elintézek.
- Mi pedig menjünk már aludni.
- Aludjunk, ha tudunk - zárta be a vitát Dani bácsi.
Reggel a két öreg kerülni látszott egymást és a családot.
Máskor Dani bácsi, kilépve ágyából, pongyolát ölt, a még fekvő Pista bácsi hálószobája ajtóján bedugja fejét s mosolyogva kérdé: - Hogy aludtunk, urambátyám ? - s azzal távozik.
Pista bácsi pedig a szíves tudakolás után rögtön öltözéshez fog s mihelyt kész és még dolmányát is nyakig begombolta, öccséhez siet, kopogtat, benyit s a nélkül , hogy a karszékbe leülne, kérdi: - Mit álmodott Dora? nem beteg -e Dorka?
Aztán együtt a folyosóról nézegetik az udvart s távolabb eső csűrt, a ködös hegyeket, az eget.
Dorka ilyenkor szokott a kamarából visszajönni s elbeszéli nagyuraiméknak a várban történt nevezetesebb dolgokat és különösen, hogy melyik vendég ébredt fel, melyik szunnyad még.
E közben a kérő és panaszló jobbágyok, nemkülönben a tiszttartó is közelítenek a tornáchoz, elkezdődik a gazdasági ügyek intézése s tart, míg a refektórium jól ki van szellőztetve s Pista bácsi egyenesen oda indul; de öccse, kinek vállaira nagyobb terűvel nehezül a háztartás gondja, megnézi a mosolygó Dorát s elbámul , hogy még szebb, mint a mult percben.
Dorkától szintén tudakozódik a reggeli felől s kielégítőnek találván a nyert értesítéseket, vendégeit keresi fel s a refektóriumba vezeti, hol már Elemér a legérdekesebb vitát folytatja Pista bácsival.
Így volt ez máskor.
De most a napirend, a jámbor szokások és kölcsönös szívesség feledésbe mentek.
Dani bácsi nem dugta be a fejét Pista bácsi ajtóján, Pista bácsi nem kopogtatott a Danién, Dorka a kamarából visszajőve, üres folyosóra talált s a jobbágyok hasztalan várakoztak.
Hevesen sütött a nap, noha csak május vége volt, midőn az idősb testvér rászánta magát, hogy az ifjabbikat meglátogassa s mivelhogy az ifjabb is hasonló eltökéléssel ment ki szobájából, találkoztak a folyosón s némán fordíták lépéseiket az étterem felé, hol a nagy asztalon csak két teríték állott; mert Dora és Dorka már reggeliztek.
Pista bácsi menten az almáriumra néz és szemét lába követé; arra húzódott Dani bácsi is.
Tudták, hogy még ott van minden, de azért félve tekintenek az apró serlegek helyére Dani bácsi kezébe fogja az ezüsttálat s libegteti, mintha súlyát mérné, mintha nem tudná, hogy nehéz s nem is találja már annak, örömmel hordozta volna egész óráig a tenyerén.
Bátyjaura jól megszámlálta az ezüstpoharakat, mintha most akarná kipuhatolni, hányan vannak.
Közben mindketten lopvást pillantottak az ajtóra, nehogy valaki véletlenül benyisson.
- Nem fösvénységből válunk mi meg ezektől oly nehezen - dörmögé Pista bácsi.
- Ellenségeink sem mondanak zsugoriaknak - suttogá halkan, de mintegy válaszul Dani bácsi.
Alig hallá már ezt meg az idősb testvér, mert a refektóriumból távozóban volt.
Dani úr sem nézett a teríték felé, nem a hidegsültekre s az ízletes lepényre .
Feledve étvágyát, elballagott, amerre Pista bácsi s nem tudva, hogy és miért! hát egyszerre a fegyvertárban vannak.
Kisded szoba volt, téglapadlazattal, karikás ablaküveggel, pókhálós falakkal és négy nagy almáriummal.
- Ezek mennek Deésre...
- Meg ezek, urambátyám! - szólt Dani úr feltartott mutatóújjal.
- S nekünk marad...
- Az üres almárium.
- S néhány rossz vas - egészíté ki Pista bácsi.
- És Dorka - tevé még hozzá ráadásul Dani bácsi.
- Úgy van.
Dorka könnye...
- S Dorka átka.
- Szegény vén asszony! minő aggodalommal jött reggel hozzám, félvén, hogy beteg vagyok.
- És mint mosolygott, mint örvendett, midőn látta, hogy nekem nincs bajom.
- Soha szívesebb nem volt irántunk - szólt Pista bácsi.
- S nem vette -e kegyelmed észre, hogy fogyott, összébb esett és sokkal gyöngébb , mint tegnap volt?
- Arca is fehérebb - jegyzé meg Pista bácsi.
- Csak úgy függ az életen, mint fán a sárgalevél.
- S mi az őszi szelek vagyunk!
- Magam is attól tartok, urambátyám, hogy Dorkát a föld porába vetjük le.
- Megszakad a szíve Barnabás diák távozásán.
- Nem is leszek én itt, midőn hírét fogja venni.
- Kend, öcsém, itthagyna engem, hogy egyedül legyek tanu, egyedül szenvedjek?
Lám , mint válik vízzé a vér!
- Ne nevezzen kegyelmed rossz testvérnek.
Minek célozgat a vízzé vált vérre?
Hát mondtam -e, hogy kegyelmed ne menjen el akkor hazunnan?
Távozzunk együtt.
- Hát azzal segítünk -e Dorkán?
He?
- De micsoda szavakkal mondjuk meg, hogy mi szöktettük el tőle Barnabás diákot?
- Igaz, hogy bizony meg kell oly esetben latolni a szavakat.
- Meg ám, Pista bátya.
Csak gondoljunk arra, ha valaki tőlünk elszöktetné Elemért , lecsendesíthetne -e minket még az aranyszájú szent János nyelvével is.
- Úgy segéljen!
Nem kommendálnám, hogy papolni előmbe álljon.
- S ha például Dorka tenné?
- Ne fecsegj ily badar dolgot!
Minek bántanók a szegény Dorkát gondolatunkban is!
- Igaza van, urambátyám!
Ej, be szeretném kitalálni a balzsamot, mellyel Dorka fájdalmát enyhíteni lehetne.
- Öcsémuram! éppen erről villant meg valami az eszemben.
- Szóljon hát kegyelmed.
- A kertünk alatt van a szerzetesek egykori jószágigazgatójának rombadőlt háza.
- Két ablaka még ép s pincéje nincs megrepedve.
- S kertjében néhány vén gyümölcsfa máig is terem.
- És az óriási almafa sötét árnyéka alól szakítja a mi Doránk a legszebb kékviolát és császárszakállt.
- A diófát pedig a falu gyermekei szüntelen fosztogatják s mégis marad rajta szednivaló.
- Mentát, ökörnyelvet és ezerjófűvet onnan gyűjt Boriska asszony a betegek számára.
- A sövény körül egy betöltött kút helyét találták meg tavaly s rebesgetik, hogy ott volna elásva a templomosok kincse.
- Szóval, nem megvetendő az a régi telek - mondá Pista bácsi.
- S éppen azért gondolám, uramöcsém, hogy a romot építtessük fel és legyen szakasztott olyan, aminő hajdan volt.
Mert ahol a szerzet gazdasági igazgatója lakott ott mindig kényelmesen férhet meg Dorka és Barnabás.
Addig, míg a háború véget ér, talán kipallérozódik a diák, nem néz oly illetlenül Dorára s nem irígyli a rókától is a prémet, az ökörtől is a szarvat és minden becsületes embertől a jó hírt és nevet.
Aztán, uramöcsém, ha már életét érettünk kockáztatja Buda alatt , legyünk itthon türelemmel és engedékenységgel iránta.
- Nem bánom, Pista bátya!
- Az volna tehát nézetem, hogy helyreállítva ajándékozzuk Dorkának a kertalatti fundust.
Akkor aztán vígasztalásul mondhatjuk neki, hogy Barnabásnak van már hajléka és nevet majd hoz magával a harcból.
- Fején találta kegyelmed a szeget - válaszolá derült arccal Dani bácsi.
- De mivel fizetjük a kőmívest? - jutott tüstént eszébe és elszontyolodott.
- Majd ád az Isten rá módot s eddig sem történt Deák Istvánon és Deák Dánielen semmi kudarc.
- Nem ám, urambátyám!
S még ma küldjünk kőmíves után, hogy ősz fordultával minden rendben legyen.
- Nagy kő esett le a lelkemről - szólt billegetve fejét Pista bácsi.
- Magam is megkönnyültem s csaknem repülni tudnék, mint a madár.
- Már én mégsem repülnék - sóhajta most Pista bácsi - mert a földhöz húzza lábaimat nem a köszvény, hanem az a fegyvertár.
Mintha a tégla mágnes volna, ej ! de nehezen tudok innen mozdulni.
- Szegény fegyverek!
- A jámbor, becsületes fegyverek!
- Csak lenne valamelyiken bár egy lehellet a szégyenből, bár egy rozsda a bűnből!
- De mind hűn szolgálták őseinket.
- És szerencsét hoztak reánk.
Pista bácsi kinyitotta az almárium ajtaját.
Dani bácsi szomorúan nézett bele.
Áradozott keblök s elmerültek a nézésbe, visszaemlékezésbe, bánatba.
- Találják ki, atyuskáim, hogy kit láttam? - csendült meg egy édes és zengő hang.
Dora rontott a fegyvertárba, kipirult arccal, hamis nefelejcs-szemmel, dévajon , szelíden, annyi vonzó bájjal, annyi gyermeteg hévvel... egy már felserdűlt leányka, a növendék és hajadon vegyes igényeivel és varázsával, a két kor elválasztó vonalán egyaránt emlékeztetve a gyermekre, ki bábjait öltözteti s a pártás szűzre, ki a hódításért és menyegzőért kendőzik.
- Hát mégsem sejtik?
Találják ki már, atyuskáim, kit láttam ?...
Hát elmentem a kertbe - folytatá Dora választ sem várva.
- Azt látjuk, kis sellő.
- Még most is harmatos a papucsod.
- Pedig a nedv könnyen megárthat.
- Mondta azt Dorka néni is.
De a pallón túl nincsenek az ösvények kitisztítva.
- S oda mentél?
- Onnan elmentem a kis ajtóhoz.
Hátrahúztam a reteszt.
- A reteszt?
- Azt, kedves Dani atyus s leszálltam a völgybe.
- Egyedül?
- Nem volt senki velem.
Aztán felmásztam a hegyre s az élén mentem egészen addig , tudja, Pista atyus, ahol magánosan áll egy óriási tölgy.
- Tudom, kis selma! félórára van az ide.
- Lenéztem a vidékre s úgy tetszett, mintha a sötét tekintetű erdő, a virágos völgy, a csevegő patak, melynek tükrére a part vadrózsái még egy levelet sem hullattak, fenn a kék ég boltozata alatt lebegő sas, a fűben a kis tücsök, a széles láthatár, a kígyózó ösvény és a Gorbó felé repülő vadgalambok mind azt mondanák, hogy csak nézzem őket, mindig nézzem.
- S elandalodtál?
- De figyeltem is.
S hát egyszerre távol, igen távol a hegyormon, mintha lovast látnék.
- S erre tartott?
- Biz' erre!
- Vendégünk! - szólt derülten Dani bácsi.
Dora incselgőn rázta fejét.
- Alig hiszem, mert ahogy a távolból kivehetém, lova almásszürkének látszik.
- No, az hát Elemér - kiáltá Dani bácsi.
- Nem lehet más - erősíté Pista bácsi.
- A derék fiú előbb jött el, mint ígérte.
- Csak nálunk találja ő legjobban magát.
- Megjárjuk, ha nincs számára reggeli.
- Hogyne volna, hisz atyusék sem reggeliztek még.
- Nem -e? - kérdezte Dani úr.
- Hogy történhetett? - csodálkozék Pista bácsi.
- No, duplán fogjuk utánpótolni.
Az öregek gyorsan vezetteték magokat Dora által a folyosóra s oly nyugtalanul várták Elemért, mintha édes fiok volna hosszas vándorútból megérkezendő.
*
De Dorka szobájába zárkózott.
Szíve erősebben vert minden percre, mely a kalandor ifjút közelebb hozza az eddig boldog vár lakóihoz.
- Óh, hogy azon óra, melyben ő először lépett küszöbünkre, megváltathatnék életemmel s a semmiségbe térne vissza - sóhajtá az agg nő és sárga redős arcára keserű könnyek hullottak.
- Nincs semmi kétségem többé, hogy Dora halálosan beleszeretett.
Hiába őrködtem! hiában kísértem kora gyanúval gyakori együttlétöket; hiában távoztattam minden alkalmat... a szív a szívvel hamar érintkezik s a szem titkos nyelve egy perc alatt egész történeteket beszél el , miket mi, felvigyázók, nem tudunk érteni.
Átkozott legyen a lant és ének!
Hisz velök jött e boldog lakba az álmezbe öltözött szerencsétlenség, mely nevét és természetét még megtagadja, de majd befogja vallani.
S íme az öregek a folyosón tárt karokkal várják az ifjút, ki büvöletének erejével fejökre fogja rázni ez épület íveit, hogy romjaiba temessen mindnyájunkat.
Szegény Deák István, szegény Deák Dániel!
A könnyek savával fogják befaló kenyeröket áztatni.
Mit rabol el tőlük Elemér?
A leány szemérmét -e, vagy a családi büszkeséget?
Bukott és meggyalázott családhoz tartozom én is.
Tudom, mit tesz lealáztatni s kigúnyoltatni.
Hosszú életemen át csak itt találtam még szívességre s midőn körülünk annyi rossz ember lakik, e várra lássam -e az Isten kezét nehezedni ?
Szóljak -e nekik ?...
Nevető öröm, hangos üdvözletek szakíták meg Dorka gondolatait.
Elemér lépett a tornácra.
Tombolt Pista bácsi és Dani bácsi a kedves ifjú hazaérkezésén.
II.
A történetben melyet elbeszélünk, Elemér és Barnabás diák jelentékeny szerepet játszanak.
Nem lesz tehát felesleges olvasóimnak az egyik multjából annyit közleni, amennyit Pista és Dani bácsi tudnak, a másikéból pedig, amennyit Dorka nem titkolt el.
A dobokamegyei Deákok nemcsak Werbőczi, a híres rokon kedvéért, hanem belső meggyőződésből is Zápolya pártján állottak s több táborozásban vettek részt; mert nem volt Pista bácsi lába mindig köszvényes s Dani bácsi keze mindig bogos.
Harcias hajlamuk legmagasabb fokra 1532-ben hágott, midőn Szulejmán császárt a mohácsi térről Kőszeg faláig kísérték, bár az ozmánok ellen nagy gyűlölettel viseltettek.
Ha minden török oly vitézül küzdött volna, mint a két Deák, akkor Jurisics alkalmasint kapitulál - legalább ezt hitte nemcsak a nagyuraimék várnagya, hanem számos jóismerős; - azonban másként történt, Jurisics nem adta fel Kőszeget s a nagy Szulejmán szeptember 27-én megszüntetve az ostromot, másnap még virradat előtt felszedte sátrát s dúlva, pörzsölve fordult Stájerország felé.
Dani bácsi szerencsés volt, mert még a vár körülvétele előtt Budára küldetett , hogy száz portyázóval az Esztergom vívását megszüntető Grittihez csatlakozzék.
De bezzeg Pista bácsinak mindig nézni kellett az égő falvakat és a tatárok , szerecsenek fosztogatásait.
Álmában is tüzet, reszkető aggokat és patakban folyó vért látott.
Végre az előcsapatok a stájer hegyekbe mélyen elmerültek, a sereg zöme is átlépte Szulejmánnal hazánk határát s Pista bácsi szabadabban kezdett lélekzeni, mert a pusztító vihar idegen vidékekre vonult s mert ő is visszatérhetett néhány magyar huszárral János király seregéhez.
Fel is fogadta, hogy egy són, egy kenyéren sohasem fog harcolni a törökkel.
Lelkiismeretét égette a sok hamu és üszök; pedig ő sohasem vetett kanócot az eszterhára, sohasem fojtotta füstbe jajgató árvákat .
De tették mások s ő együtt járt e másokkal, kik pogányok és fosztogatók voltak .
Amint visszautaztában a nagy ármádia utócsapatának derekával is találkozott, szíve egészen megkönnyült.
- Istennek hála! már nem fognak éjenként a falvak házainak fedelei vezérszövétnekül szolgálni; nem kell az utcákon óva vezetni lovainkat , hogy a legyilkolt csecsemők és aggok holttesteire ne tapossanak: Istennek hála ! megmenekedtünk «a dúló és perzselő» dandártól, mely a nyert zsákmány ötödéért űzi rémítő hivatását.
E gondolat Pista bácsi arcáról letörölte a gond és aggodalom sötét színét.
Vidáman, majdnem negédesen ügetett huszárai élén.
De íme, alig ezer lépésre, előtte tűzbe borul egy helység.
A lég csendes volt, a szél nem jött a pusztítás segítségére, még a por sem mozdult meg, még az avar sem ingott, mindenik ház külön lángolt s a füst karcsú oszlopokban szállt fel a hideg, könnyű és tiszta láthatárra.
Bősz ellentéte volt a szép őszi nap nyugalmának a vad zaj, mely a szerencsétlen faluból tört ki.
Megint «dúlók és perzselők !» sóhajtott Pista bácsi és szitkozódtak huszárai.
A legénységnek kedve csattant, minden török frigy és véduralom ellenére a világhódító szultán martalócait a préda mellől szétugrasztani s nem igen vevék számításba, hogy a kifosztott és legyilkolt község Izabella királyné csecsemője helyett Ferdinándot uralja.
Pista bácsi felbuzduló természete mellett is bírt annyi belátással, hogy - a közmondás szerint - ne vessen a kútba oly követ, melyet aztán senki sem tud kiemelni.
Mellékútra téríté tehát katonáit, a zsákmány alá ejtett helységet kiakarván kerülni.
Haladtak is a horpadásos és csavargó hegyi ösvényen, de az egy dombról egészen visszagörbedt a falu tulsó végéhez.
E dombról Pista bácsi a következő jelenetnek volt tanuja.
Csinos alakú és ernyős tornácú faház égett; a fedél gerendái a padlózatra kezdettek hullani, helyenként betörve azt.
A tornác lépcsője előtt tisztes aggastyán fuldokolt vérében.
Mellette két deli férfiú harcolt, már lankadtan és sebekkel terhelve.
Nem a vívók kardja, de biztos helyről irányzott tegez vesszeje ölte meg az egyiket.
A másik férfiú alig tizennégyéves gyermeket látott most maga és az elhullott rokon mellett küzdeni .
Ijedten lökte hátra baljával e - mint sejteni lehet - reá nézve mindennél drágább alakot s míg ezt tevé, rést talált a martalóc a halálos döfésre.
Bálványként állott a tornácon s a vérfagylaló történetnek lebűvölt, mozdulatlan, élőhalott tanuja volt egy éltes nő, fehér merev arccal, fehér, megbomlott fürtökkel.
Midőn pedig a martalócok a három halott testénél erőtlenül, de hős lélekkel küzdő gyermekre tevék kezöket, a bálvány éledni kezdett, kiterjeszté karját s hirtelen megfordulva, egy fülcsendítő sikoltással az égő ajtónak rohant, eltűnt a füstfelleg- és lángözönben.
Senki sem látta többé.
A borzasztó jelenet oly gyorsan be volt fejezve, hogy Pista bácsi ki sem ámult , midőn már a törökök a fogoly gyermeket az utcán hurcolták.
Most «megállj » -t kiálta ingerült huszárainak.
- Aki életét szereti, ne merjen moccanni.
Akarta is, nem is a legénység a parancs megtartását.
Szerették Pista bácsit , tudták, mi a katona törvénye; de dühösek voltak a pogányokra és sajnálták a falu népét.
A törökök figyelmét sem kerülte ki e hangulat, ami okon el sem mulaszták a mieinkkel farkasszemet nézni.
Ha sokáig tart így, még kitör a zivatar.
Ennélfogva Pista bácsi, amit száz szóval volt szokás eligazítani, eggyel kívánta.
Tüszőjéből kivett ötven aranyat s előmutatván - adjátok ide ezért a rabgyereket - szólt teljes bizalommal, ajánlatának sikere felől.
De nagy álmélkodására hallá, hogy száz aranyon alul a martalócok nem alkusznak.
Vontatva nyúlt tüszőjéhez, attól tartván, nehogy hiányozzék abban a szükséges összeg; azonban örömmel tapasztalá, hogy egy pár arany még fölül is marad.
Míg a díjt számlálta, messzünnön dörgé valaki: - Dzsemil aga maga veszi át tőletek a rabot száz aranyon.
Pista bácsi ráismert a dörgő hangú egyénben a vitéz agára, kinek oldala mellett harcolt Kőszeg falainál s kit csak imént a dombról látott a martalócok rablása korlátozásán működni.
- Nemes aga! kegyelmed jó szívéről sok dicséretet hallottam minden nyomon.
Kérem , hagyja nálam az árva fiút.
- Nekem tetszik a gyermek - válaszolta röviden és tört magyarsággal a török.
- Vegye nagylelkűsége fejében e pisztolyt tőlem.
Pista bácsi ritka szépségű pisztolyt adott az agának.
- Fogadja barátságom jeléül kegyelmed az én kedvelt fegyveremet.
De a gyermek nálam marad.
Az aga még szebb, még drágább pisztolyt nyujtott Deák Istvánnak.
- Nem elég, hogy a hatalmas császár «duló és perzselő» csapatai kiirtották az egész családot? hát még e gyermek is rabbá legyen?
- Hasonlóan bántak az én családommal is Török Bálint portyázói - válaszolta Dzsemil.
- Kegyelmed pedig ügyeljen huszáraira, mert különben legott összekoccannak a hatalmas padisah seregeivel.
Pista bácsi látta, hogy nincs veszteni való idő s katonáihoz akart menni; de útját kezdék a martalócok állani, szidalmazva őt kutya gyaurnak és fenyegetve.
Az agán volt most a rend fenntartásának sora.
Dzsemil a legvakmerőbb martalóc fejéhez úgy csapta az ajándékba nyert pisztolyt , hogy szédülten bukott földre.
Hökkenve vonultak vissza a többiek.
Dzsemil pedig Pista bácsit a háborgó huszárokig kísérte.
- Oly fiatal és oly bátor voltam, mint rabom, midőn Török Bálint fogságba ejtett - szólt most az aga.
- Keserű a rabság kenyere, ha tiszta búzából sütik is.
A szörbet nem ízlik és a rózsaolaj elveszti szagát, midőn lábunkon csörög a bilincs .
A madárdal sem szól szívünkhöz, mihelyt tudjuk, hogy hazánk egéről csak a felhők repülnek börtönünkig.
Bajnok atyám Karamániából jött a Szávához, midőn Török Bálint a várat, hová küldeténk, mély béke idején feldúlta.
Engem rabbá tőn.
Jól ismerem, magyar urak! hogy néz ki tömlöcötök.
Egyébiránt ha kegyelmed majd pénzhez jut s annyi váltságot fizet a gyermekért, amennyit érettem vett fel Török Bálint, számolhat, hogy szabadon fogom bocsátani, feltéve, hogy a fogságban nem kap jobb nevelést, mint én Török Bálintnál.
Dzsemil rabszolgája Elemér volt...
Barnabás diák története titokszerűbb s talán borzasztóbb is.
Dorkának iszony villámlik sötét szeméből s arcát minden vércsepp odahagyja, ha valaki csak távolról is céloz bizonyos évekre, bizonyos körülményekre s bizonyos névre.
Midőn pedig Szilveszter napja közelg s a marcona tél hóval fedi a mezőt, jéggel a patakokat, megindulnak a vénasszony könnyei s arcának barázdáin sűrűn omlanak le.
Minél nagyobb a hideg, minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút , nyugodtabb a természet, tündöklőbb a csillagok fénye, tündéribb a hold világa , hallgatabb az éj, ünnepiebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd, annál aléltabb és bánatosabb arccal lép ki hálókamrájából a gyűlölt újév elébe.
Ezt a napot nem állhatja.
Ez a nap őt néha leveri és ágyba szegzi.
Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetűnőbb jelei mindig Szilveszter éjén mutatkoznak Dorkánál.
Ősz fürtei tömegestől akkor mutatkoztak, sovány, fehér arca akkor váltott sárgaviasz színt, csengő hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl és Szilveszter éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércnyomás is, mely álmából rövid időközökkel felébreszti s alkalmasint a vízkór előhírnöke.
Pista bácsi a karácsonyi ünnepek körül már kezdi figyelmeztetni a családot és a cselédeket, hogy hagyjanak békét Dorkának, ne bosszantsák őt, ne háborgassák szobájában, vegyék el tőle a kamara kulcsát, igazítsanak helyette minden dolgot .
Majd rendbe jön úgyis a kedve és egészsége s akkor kipótolja, amit mulasztott.
Miért vannak a vénasszony életében válságos napok?
E kérdésre egész pontossággal sem Pista, sem Dani bácsi nem felelhetnek.
Amit tudnak, ebből áll: Mielőtt nagy rokonuk Werbőczi István a szokásos törvényeket összegyüjtötte, rendezte és a kinövésektől megtisztította volna , sokkal zavarosabban folytak az ügyek, sokkal több önkény történt, mint azután.
Még a királyi udvar bírái sem figyelték jól meg az eljárási formák természetét s néha úgy mondattak törvényt a vádlottakra s úgy hajtották végre az ítéletet, hogy az egész ország füle megcsendült bele s vidékről-vidékre bizonyos nyugtalanság terjedt az ember fejének és vagyonának biztossága iránt.
Az is előfordult, hogy a hatalmas úr vagy hadvezér, kivált ha az uralkodó gyenge volt, önkényesen hozott ítéletet a királyi udvar bírájának hatósága alá tartozó ügyekben is s ami hiba el volt követve, később jóvá sem lehetett tenni.
Isten tudja, mi része volt e visszaéléseknek azon homályos történetben, mely Barnabás diák atyját, mint honárulót, életétől és birtokaitól megfosztotta.
Pista sokat hallott a kivégzett úr gazdagsága felől.
Dani bácsi azt rebesgette, hogy Barnabás diák talán a Héderváryakkal is rokon .
Mások ily magas összeköttetésűnek nem képzelhették a szegény diákot; de kétségbe sem vonták előkelő származását.
Azután arról sem volt meghasonló vélemény, hogy a kivégzett honáruló uradalmaiba előbb erőszakkal ült be a testvéröcs s utóbb Ulászlótól új adományozást nyert.
Barnabás diák anyja a lakodalma után hat héttel őrülten vitetett férje holttestétől Dorkához, ki neki nénje és fiatal, de gyermektelen özvegy volt.
Majdnem kilenc hó telt el, midőn a tébolyodott nő örökre behúnyta szemét s csecsemője először látta a világosságot.
Dorka a koporsó és a bölcső közt állva, felemelt három újjal esküvé az Atya, Fiú és Szentlélek nevére hogy utolsó fillérét is rákölti és nem fog addig nyugodni , míg a csecsemő vagyonát s az apa becsületét vissza nem szerzi.
Bár ne esküdött volna!
Pöre lőn elég, pénze is elfogyott; de az új adományozást megsemmisíteni és a honárulási bün mocskát letöröltetni nem tudta.
Az egyikben a bitor öcs hatalmas befolyása, a másikban egy nagy név varázsa gátlá.
Dorka koldusbottal vette nyakába a világot s Barnabás diák pennás ember lévén, itt-ott szerzett magának és mellékesen nagynénjének is kenyeret, könyörületből vagy munka után.
Jobb sors csak akkor derült rájok, mikor Dorka a Deák István és Dániel úr vendégszerető várába telepedett le s midőn kevéssel utóbb Barnabás a szomszéd kolostorban állandó foglalatosságra talált s hogy több, hányatásnak kitéve ne legyen, az egyházi életre akarta magát végkép szánni.
A multból vett ennyi értesítés mellett ismét felvehetjük történetünk fonalát.
*
Június első napjainak egyike derülten virradt meg.
A hajnal aranysugaraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a fűvön, bimbóikból most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok között oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az átvirrasztott éjre s a lélek, mely a csüggedést, mint nehéz bilincset hurcolta magával a hajnalszürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó tavaszreggelen, egyszerre visszanyerte erélyét , tevékenységét mára, hitét a holnap iránt, hitét a gondviselésben.
Elemér eloltotta gyertyáját.
Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta a sötét merengés árnyait.
Szemei és arcvonásai megint eleven, negédes, kalandori kifejezést nyertek.
Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a veszélyt megveté s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, amennyi csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni és magától büszkén eltaszítani egyaránt kész kedélyben támadhatott.
Pista és Dani bácsi, kik a reggeli harangozáskor találkoztak vele a tornácon, a vár számos vendégei, kik csaknem éjfélig voltak víg szeszélyeinek bámulói, oly kellemes társalgónak találták őt, mint eddig soha.
Pedig Elemér, egymásközt szólva, a török rabságból kiszabadulása óta a mult éjjel érzé először, mi a bánat, mi a küzdés, mi a lemondás, mi a képzelet fellegvára romjaiban, mi a szív ízekre szakítva, mi a szerelemremény, mi a dicsvágy, azt szentesítő magasabb érdek nélkül.
Szerencsés a fiatal kor, mely a benyomásokat amily gyorsan veszi át, oly hamar veti tovább.
Dorka nem volt fiatal.
Nála sem aludt ki a mécs egész virradtig.
Az orgonafa, mely az ő és a Dora szomszéd szobájának ablaka közt terjeszté ki ágait, a mult éjjel érdekes vendéget fogadott gallyai közé.
Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda.
Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el párját?
De kis kebele tele volt bánattal és dallal s minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekedő szerelmének története!
Dora szóról-szóra újra elálmodá, amit a madártól hallott; melle a szűzlepel alatt nyugtalanabbul emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott s midőn felébredett, nem bírta elhatározni: vánkosain szőjje -e tovább álmait, vagy nyílt szemekkel a kert rózsalugasaiban?
Ellenben Dorka a csevegő madárnak tulajdonította, hogy folyvást körüle ólálkodott a lázas aléltság mákonyával az álom; de midőn a behúnyt szemhéjak a halál testvérének jótékony érintéseit várnák, visszarezzent, tovatűnt az.
Hasztalan oltá el Dorka a mécset, újra meg újra meg kellett gyujtania.
A vénasszony ágyában hánykolódva s a karszéken virrasztva, a lármás madarat vádolta vörös szeméért, még összébb fonnyadt, még színtelenebb arcáért.
Pedig a csalogány nélkül is ébren töltötte volna az éjet s csak annyiszor sóhajtották volna vékony, vászonfehér ajkai: - Szegény Dora.
Óh, miért nem pótolhatom nála az anya helyét!
Miért tart bohó nénikének!
Miért fog holnap vagy holnapután vigasztalásom oly kevéssé hatni reá, mint tanácsom tegnap vagy tegnapelőtt!
Boldogtalan perc volt az, midőn az idegen közénk jött lantjával és kalandor szívével!
Dorka restelte a hajnal kora jöttét is.
Miért nem hosszú az éjszaka, ha álma sincs?
Miért nem feledi magát a földön addig , míg elménk a kedvelt arcoktól elszokik, míg a sötétségben hiába keressük és meg nem szoríthatjuk kezét annak, kit szereténk, hogy midőn végre felvirrad, már nem is tudjuk, hányan voltunk s hány nincs többé közöttünk?
A vénasszony a szokottnál későbben lépett ki szobájából.
Amint a kamrába ment , hogy a szakácsnak a szükségeseket kiadja, keze közt a kulcsok hangosabban reszkettek és zörejökben valami megdöbbentő, valami óva intő volt... legalább ő úgy hitte.
Le is tevé az áruló érceket egy hombárra.
Nézte, de nem látta a sok lisztet, tojást és szalonnát, amit a szakács fürgén magához vett.
Akart volna még többet időzni a kamrában, de nem talált rá okot s midőn a tornáchoz visszaérkezett, hol már Pista és Dani bácsi a tiszttel és jobbágyokkal komoly dolgokról vitáztak, boldog volt, hogy most az egyszer senki sem állott vele szóba s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott.
*
- Vajjon miért akar ma Dorka Óváriékhoz menni? - kérdé ebéd után Pista bácsi.
- Hát valóban akar? - tudakolta Dani bácsi.
- S öcsémuram nem hallá?
- Nekem nem jelentette.
- Hozzám fordult az engedelemért.
- Eh! s nem mondott kegyelmednek semmit szándéka felől?
- Úgy vélem, öcsémuramnak beszélte el.
- Igen nagy tévedésben van kegyelmed.
- Ej!
- Ej! hát min jártatja Dorka eszét? - pattant fel Dani bácsi.
- Házunkkal nincs barátságban Óvári uram.
- S a mi nagy rokonunk, a nagy Werbőczi István ellen mindig torzsalkodott.
- Felesége meg azt mondta Doráról, hogy nincs elég ügyelet alatt.
- Ki ne volna ügyelet alatt?
Óvári uram felesége Batthyány Orbán úrfira kacsintgat.
- Azt mi nem tudjuk, kedves öcsém!
- Nem is rágalmazok én senkit; de az Óváriak Majláth cinkosai.
- Hazafiságukról magam sem dicsérem.
- Gritti elrabolt ékszereiből építtették az orrunk elébe a várat, ahol most laknak.
- Nincs az a mi orrunk előtt, öcsém.
Egész mérföldre fekszik tőlünk.
- Minek töri hát roncsolt testét oly hosszas úton Dorka?
- Ne bizgasd, öcsém, nem tesz ő semmit helyes ok nélkül.
- Az igaz, Dorka jámbor, becsületes asszony.
- Tiszta színarany.
- Hej! valami bántja őt most.
- Én is szomorúnak találom.
De mi baja lehet?
- Tudja, kegyelmed, némelyikünkön nehéz malomkőként fekszik az élet.
- S terhe némileg csak az oly víg kedély által könnyül, minő a derék Elemérünké.
- De hová is tűnt e fiú közülünk?
- Vendégeinket tartja szép szóval.
Már az igaz, mi nem is tudnánk Elemér nélkül lenni.
- Úgy hozzászoktunk.
- Csak ne parancsolná hamar magához a mi rokonunk, Werbőczy István.
- Remélem örökre nálunk feledte őt - végzé a társalgást Dani bácsi.
Ez optimizmus annyira tetszett Pista bácsinak, hogy nevettében majd kicsordult a könny szeméből.
*
Azalatt Dorka felnyitá szekrényét s egy aranyat, nyolc tallért és néhány denárt számlált össze.
Volt néhány halpénzvékony ezüstdarabja is, Zsigmond császár képével s olvashatatlan betűkkel.
Külön rongyba takarva talált még két zechinára, mely Törökországból vándorolhatott hozzánk Gritti rövid kormányzósága alatt.
Ennyiből állott vagyona s kevésnek hivé azt bizonyos tervnek, melyet elméjében forgat, létesítésére.
Most keze reszketni kezdett.
Amit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.
Amit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománcát, a kegyeletet, s értékére nézve vásári áruvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.
Elkövesse -e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?
Megkísérlé, de újjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt illeték; vagy pedig a jegygyűrűt - mely a vénasszony keblében úgy el volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással nevezett férjének - látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek elől.
Dorka csóválta fejét.
- Majd az úton... majd, ha a kocsin leszek... majd Óvári uram ő kegyelme előtt ... midőn a tallérokat zörgeti... majd akkor kiveszem én a gyűrűt.
Igaz, gondolá megint Dorka, szegény Barnabás számára nem lesz aztán semmi elzálogosítani valóm .
Ha valaha az élet utain találkozni fogna a szerencsével, melyet nevéről sem ismer s ha mondaná az neki: egy marék pénz árán bevezetlek a világba, hogy tanulj remélni, szeretni, megbocsátani - óh, Istenem! hol van akkor a marék pénz ?
Jegygyűrűmmel eltűnt örökre!
De minek is lépjen Barnabás valaha a világba?
Lehet -e a megvetéssel szeretni, a kétségbeeséssel remélni, a gyűlölettel megbocsátani ?
Aki már őt a világba küldené, csak a bűnbe taszítaná.
Maradjon ő az egyház védszárnya alatt.
Ha valaha szerzetessé lehet, ha a kolostori magány egy-egy emlékkel egy bánatot, egy bosszútervet kiolt kebléből; ha a bőjt, ima, szeges öv és a fenyőhasábokból rakott ágyvánkos összetöri jellemét, hogy újra alkossa: akkor boldogabb lesz, mint eddig volt, mert kibékül az Istennel!
Úgy van, nekem most csak Dorától kell a veszélyt eltávolítanom; Barnabás jó kezekbe került.
Őt nem féltem.
Jegygyűrűm árán Elemér fegyvert vásárolhat magának.
Lovat nagyuraimtól kapott s az útiköltségre kijut az én készpénzemből.
Dorka a magyar aranyat, a zechinát, a tallérokat, Zsigmond császár aprópénzeit és a denárokat még egyszer összeszámítván, úgy találta, hogy ennyi kinccsel könnyen lehet Budára és Werbőczy Istvánhoz érkezni.
Csak ki kell az alkalmat lesni a várba surranásra.
Azt majd eligazítja az idegen, aki Dora szívébe is oly könnyen tudott lopódzni.
III.
A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről s belélete történetét is ritkán árulja el.
De a nőt megítélheted abból, amit lakása küszöbén belül látsz.
Miként arcát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.
A cella, hol Dora alszik, egykor talán oly édesen látta szenderegni a lemondó szerzetest, mintha a szigornak, melyet ez háromféle esküvel fogadott, csak kéje volna és semmi terhe.
S viszont, hányszor nem voltak a néma falak a kötelesség elleni titkos harc és e végzettel elégületelen szív kitöréseinek tanui!
Erény és gyöngeség felváltva kerestek menedéket e keskeny, e mély ablakú, hűvös és homályos szobában.
Amióta Dora lakása lett, derültebbé vált a nélkül, hogy szent komolyságából veszített volna.
Az ablakba virágedények költöztek, a falon koszorúzva függ a lant, de a térdelő zsámolyán ott van az imakönyv és az ágy felett az ércfeszület .
Kis asztal és himzőráma van helyezve azon fülkébe, amelyet könnyű, átlátszó és hófehér föggönnyel el lehet zárni s mely az ablakfal szélességéig terjed.
Oly sugáralak, minő a Doráé, kényelmesen foglalhat helyet az asztal előtti széken, s munka, gyermekvágyak és a serdült leány álmodozása közt úgy töltheti el a gyors órákat, hogy külön szobában vélheti magát, míg Dorka a függönyökön túl rakosgat , tisztogat és zsémbel a komornára.
Dorka szereti a rendet s növendékénél is mindent saját helyére tesz le; de mikor a vénasszony eltávozott, Dora szelesen, könnyelműen egy kevés változtatáshoz fog s míg egyet ide, mást oda mozdít, s széparányosság és nemes ízlés varázsa terül el mindenüvé, keresetlenül hódít mindenütt s csak a gyakorlott szem veszi észre az eszközöket, melyekkel az összhangzás érzéke öntudatlanul érte el célját.
Dora alig volna képes számot adni arról is, hogy a bútorzatban a választékosság micsoda neme s a rendezés mily módjai takarják be sűrű fátyollal a szűkölködés jeleit, még pedig anélkül, hogy a keresettség és fényűzés kétes benyomását keltenék fel barátnőiben, kik néha meglátogatják, mint szokás, az ócsárlási vágyat magokkal hozva.
Dora nem részesült az anyai nevelés szerencséjében.
A felügyelet hiánya nála egy-egy gyermeteg ötlet, egy-egy helytelen, de bájos sajátság által észrevehető s Pista bácsi és Dani bácsi többször hallák már, hogy leányuk kiképzésére elég gondot nem fordítottak.
De ha a háztűznéző Dora szobájába betalálna lépni, a szűziesség, szemérem s az ártatlan kedély igézetével találkoznék s eszébe sem jutna, hogy rég a sírban porlik az a vigyázó szem s az égbe szállt az a szerető lélek, kit a leánygyermekeknél sem az apa, sem a legtökéletesebb idegen nő nem tud, még a leghűbb őrködéssel is, pótolni.
Dora szobáját jól fedezett s alig észrevehető falajtó választá el a Dorkáétól.
Ez nappal többnyire csukva, éjjelenként pedig, hacsak a vénasszony kivételes szeszélye nem jön közbe, mindig nyitva van.
*
Azon nap estéjén, midőn Óváriéktól hazatért, Dorka igen fáradtnak mondá magát s a szokottnál sokkal korábban feküdt le.
Dorának kellett a vacsora készítésnél a felügyelőnőt s az asztalnál a háziasszonyt képviselni.
S minthogy történetesen feleséges és leányos vendégek, még pedig az úri rendből, érkeztek, Pista bácsi köszvényes lábaira kitelhetően szűk és kényelmetlen csizmát huzatott, Dani bácsi majdnem úgy begombolta mentéjét, mint urabátyja s mindketten, ha nem is új, de eléggé sujtásos ruhában és ha nem is komoran, de eléggé összeszedetten vacsoráltak.
A serleg lassabban ürült ugyan , azonban a társalgás mindig friss folyamatban volt; mert a háziúr kötelessége Pista bácsinál az alkalmatlan helyzetbe jutott láb keserű tiltakozásait elnémítani s ugyan e kötelesség Dani bácsit érzéketlenné tevé még azon újságvágy iránt is : vajjon Óvári miről beszélt Dorkával és Óváriné mivel kívánt árnyékot vetni Dorára ?
Elemér az asztal végén szintén iparkodott környezetét, amennyire csak lehet , mulattatni, de arcvonalain a szomorúság sajátságos játéka vegyült a szeszéllyel s hangjában és modorán, midőn enyelgett is, volt valami megindító, majdnem csüggesztő.
Dora figyelmét nem kerülte ki az ifjú magaviselete s azon magyarázhatatlan hatásnál fogva, melyet a kedély gyakorol a kedélyre, a kedves leány mindig nyájasabb lett barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg a vén urak iránt s talán többet is beszélt, mint hajadonfővel - az akkori nézetek szerint - illendő volt; de minden jó kedvének, minden mosolyainak ellenére, keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett hangulatunkhoz, mely a helyett, hogy sötét képekkel népesítené lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelíd ábrándjait szövi örömeink közé, a helyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan vágy a bánat után.
A vacsora, bár elég későn, de a nők kedvéért a szokottnál korábban végződött.
Pista és Dani bácsi most az egyszer megvalának e változással elégedve s Dora , miután még a vendégek kényelmére vonatkozó intézkedések körül is a szükséges ellenőrködést végzé, kifáradtan tért, a komorna kíséretében, a hálószobába.
Mindjárt beléptekor szemébe kellett ötlenie, hogy a Dorkához vezető ajtó csukva van.
Gyöngén érinti kezével a kilincset, de eredmény nélkül.
A zár elő volt tolva.
- Talán rosszul lett Dorka néni? - kérdi a komornától.
- Mikor vacsorára mentem , még nyitva volt az ajtó és a néni egy kereveten igen csendesen szendergett.
- De később én a kisasszony szobájában találtam a térdelő előtt.
- Dorka néni, Dorka néni! nem beteg -e? - tudakolá aggódva Dora, a kulcslyukra téve ajkait.
- Csak pihenni akarok, kedvesem!
Feküdjél le és aludjál te is.
A komorna hamar végzé kötelességét s az ágy hófehér vánkosain a gyönyörű leány ébenfekete gazdag fürtei, csipkék közül félig kiemelkedett arcéle, a takaró által nem egészen befedett mellének kerek, ingerdús és tökélyes formái, meg a könyökig szabadon hagyott s csábító szépségű kar és mesésen parányi kéz, együtt oly szép képet rajzolhattak volna előmbe, hogy annak hű másolatával akkor sem ajándékozhatnám meg az olvasót, ha szavak helyett színekkel tudnék és pedig művészileg, ecsetelni.
Dora nem húnyta még be egészen szempilláit, midőn úgy rémlett, hogy egy ajtó halk nyikorgását hallja.
- Dorka néni csakugyan beteg, - e gondolat elűzte a leány félszenderét.
Később a falajtón át suttogást vélt hallani.
- Már ismét a kulcslyukon akart átszólni, hogy a néne állapotáról bizonyosságot nyerjen, midőn leírhatatlan csodálkozására Elemér hangját vélte a suttogásban felismerni.
Dorka sokkal szigorúbban tartotta magát bizonyos illemi szabályokhoz, hogysem Elemért nappal is másként fogadta volna magánál, mint megbízások végett, vagy ha az öreg uraktól volt hozzá küldve.
Különben sem látszott, legalább Dora nézete szerint, a néne elég előzékenységgel, sőt - ha a gyöngédségre a kíméletlenség vádja alkalmazható volna - elég elnézéssel viseltetni e derék ifjú iránt.
Mit jelenthet tehát a szokatlan látogatás e szokatlan időben.
Elütötte a tizenegyet s a suttogás néhány perc óta tart.
- Istenem! talán Pista atyus beteg; szent ég! talán hirtelen valami baj érte édesatyámat!
- Ily gondolat elég volt arra, hogy Dora felemelkedjék ágyából s már feledve mindent, Dorkához akart átkiáltani, midőn Elemér ajkáról halkan, de érthetőleg hallá nevét.
Dora szíve erre oly erősen kezdett verni, mintha az ablak előtt az orgonafára, hol a csalogány tegnap dalolt, most a villám sujtott volna le.
Csakhamar Dorka elfojtott zokogásának töredékei érkeztek alig sejthető alakban a leány ágyáig.
Aztán valószínűleg egy szekrény zára nyílt fel lassan s a másik percben - amennyire kivehető volt - Elemér és Dorka a folyosóra mentek.
Idő telt bele, míg a vénasszony visszatért, hogy sóhajok közt feküdjék nyoszolyájába.
Bármennyire felizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és egészség megkívánták a pihenés adóját.
Éjfél után nemsokára eljött az álom s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyíltak meg.
Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem vagy egy nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.
Zavartan tünedeztek fel elméjében az éj rejtélyes történetei s mikor éppen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de tisztán kivehető ének zendült meg.
Dora Elemér hangjára ismert.
Az ifjú nem lehetett messze a vár azon szegletétől, hol az orgonafa vendégein kívül csak Dora, Dorka, Dani meg Pista bácsi régi fegyverei laktak.
A rövid dal tartalma ez volt:
« Csendesen folyj, kedves csermely! a liget
Fűzei közt könnyű habod miért siet?
Még felköltöd, ha az ágat, mely lehajlik, ringatod,
A fűben a csacska tücsköt, fészkében a madarat.
S lassan érintsd, kérve kérlek, medred alján a követ,
Majd zajoddal ott a bércen a visszhangot fölvered.
Minő zsivaj, minő lárma!
Csendesen
Folyj medredben, hadd aludjék kedvesem.
Harmat ragyog a virágon.
Csak most ne
Lopódzék egy gyáva könnycsepp szemembe!
Amit érzek, rejtse tőle s amit érez, tőlem el,
Áthatatlan fátyolával szemen, arcom minden jel.
Vándorbotom nehéz volna, s nekünk nehéz az élet,
Hogyha tudná, mint imádom és ha tudnám, hogy szeret.
Ezt a szót mi ki nem ejtők!...
Csendesen
Kedves csermely, hadd aludjék kedvesem !»
Dora, midőn az ének megszűnt, az ágy vánkosába temette arcát.
Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna szívéhez, hogy kiszakítsa ezt kebléből, a boldogsággal együtt!
Számára a bűvészet egész világot épített fel és döntött ugyanazon percben rommá.
A gyermekből rögtön leány lett s a leányból szerencsétlen hölgy.
Érzé, hogy szeret s hogy szerelme különvált a reménytől, mielőtt még vele találkozott volna.
Miként kapcsolatos annyi kín és kéj? nem tudta sejteni.
Könnyei megindultak s elfojtott zokogása erősebben tört ki.
*
Elemér még egy röpke tekintetet vetett az ablakra, melynek függönye le volt eresztve s azzal a kertből oly gyorsan távozott, mintha üldöznék, mintha nyomában volna a megbánás, hogy az első tétovát felhasználva, örökre visszatartóztassa kitűzött céljától.
Az udvaron Dorka várt reá.
A vénasszony ősz fürteit főkötővel sem takarta.
Pongyola öltözéke, a virrasztás miatt még inkább elhalványult vonalai, a sovány összeesett test, a vékony kék ajak, a sietség és szorongatás által majdnem eszelősségig bizarr mozdulatok, a reszkető kéz és áll, a cserszínű hólyagos szemek szegleteiből az arcredők közé szivárgó nedv, mely talán a részvét könnycseppje volt, de a hűvös reggeli lég miatt is támadhatott: mindez együtt oly hatást tett Elemérre, mintha a keresztúton boszorkány lépett volna elébe, hogy áldásával átkot vagy átkával áldást kössön a hosszú, a kétes kimenetelű vándorúthoz, melyet a végzet akaratánál fogva most meg kell kezdenie.
A szegény agg nő figyelmét sem kerülhette ki e kellemetlen benyomás.
- Dorka néni - szólt Elemér - a pénzt, melyet kegyelmed adott, kölcsönnek fogom tekinteni és százszor vetem kockára életemet, csakhogy hamar visszafizethessem.
- Elemér, Elemér! - sopánkodik a nő, - nincs semmi bizodalmad irántam.
Te azon is kételkedel, hogy Dora boldogságáért tanácsoltam távozásodat.
- Dorát megérdemelni lehetetlen, de kezét bírni ha enyém volna...
- Akkor is lehetetlen, Elemér!
A Deák-család tekintélyesebbjeink közé tartozik s rokonságban áll azzal a nagy úrral, kinek te pénzen megváltott szolgája vagy .
István és Dániel ő kegyelmök szeretetét háládatlansággal fizetnéd -e vissza?
Évekig munkáltak megszabadításodon s te azért akarsz várukban lenni, hogy legdrágább kincsöktől megfoszd?
Gyujtsd inkább rájok az épületet!
- Ibrahim, a szultán barátja, az ozmán birodalom kormányának első embere és a hadseregek fővezére, rabgyermek volt, szegény görög szülőktől származott.
Tudom én ezt.
Hallottam azt is, hogy Athinai Simonnak atyja Batthyány jobbágya, míg ő országnagy és főrangú családba házasodott.
De Dorka néni, milliók közül csak egyet emel a végzet ily csodálatosan.
- Könnyebb egy - leány fejét elkábítani, mint nagy emberré lenni; ezt én is hiszem.
De lásd, Elemér!
István és Dániel nagyuraimék a te egyetlen jótevőid.
- Igaz, igaz, Dorka néni! - szólt az ifjú.
A lóakolhoz értek s Elemér nyergelni kezdé az ajándékba kapott mént.
- Dorka néni! úgy -e, kegyelmed nem fog engem Doránál leszólni?
- Koporsóm szélén állok, de még senki sem vádolt álnoksággal.
Elemér szorosabbra vonta a nyeregszíjakat.
- Dorka néni! ha kérők jönnek a házhoz , mondani fogja -e: ez az ifjú gazdag, deli és régi család ivadéka!
Mondja -e: Dora, a te édesapád s nagybátyád vén, beteges s ha behúnyják szemöket, ki fog rólad gondoskodni?
Dorka megdöbbent és hallgatott.
Az ifjú pedig ismét a jászolhoz köté lovát.
- Kegyelmed - szólt az istálló küszöbén - úgy -e azt a mesét sem regéli el, hogy Budán vagy az operencián túl valahol szép arát vezettem oltárhoz?
Vannak szelíd , holdas éjszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától ; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeink csábítója s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja fel.
Ilyenkor az eltemetett szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének.
Talán csak percekig tart a bűvölet ; de határozhat az élet sorsáról.
Dorka néni mindig Dora mellett van s mondani fogja -e valaha neki: Elemér könnyelmű, ma szeret, holnap feled?
- Sohasem! - zokogá a vénasszony, egyaránt félvén, hogy igen sokat ígér s hogyha nem ígér mindent, Elemér megmásítja szándékát és nem távozik.
- Néném! - mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját - a várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa, fogadott fia, kényeztetett becéje.
Igaz -e?
- Miért kérded, fiam?
- Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett s így vallásosabb is.
Tudni akarom tehát, kívánja -e, hogy tegye az Isten Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha ígéretét néném valaha megszegné?
Dorka nyárlevélként reszketett.
- Mit válaszol néném?
Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könnyes szemeit.
- Legyen, mint te mondád! - rebegte alélt, elfojtott hangon.
Elemér a kengyelbe tevé féllábát s kezét a nyeregkapára.
- Én - szólt akkor - jó uraimék előtt nem akarnék hitvány szökevényként tűnni fel .
Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem előtt.
- Csak négy vagy öt napig ne! - esdeklett Dorka.
- Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen, hogy kegyelmed akaratját megszegjem.
Gyorsan a nyeregbe veté magát.
- Az ég árassza malasztját Dorka nénémre! - mondá most Elemér.
- Kegyelmednek sokat köszönök.
Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret; nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét!
Néném mindkettőről felvilágosított.
Köszönet ezért a szerelem és dicsvágy nevében!
Elemér sarkantyút adott lovának s egy pillanatra a várkapu leeresztett dobogója előtt volt s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr, mikor jön vissza?
Dorka tőrszúrást érzett szívében e búcsúvétel minden szavára.
A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani s most rémülten hallotta , hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem fog utóbb óriássá nőni.
Tehát ő fedezte fel Dora szerelmét az ifjúnak!
Ő buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre s midőn elakart szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg.
Jóltevőit keserűségtől törekedett megóvni s beavatkozása fog a családnak, melyet életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni.
Feláldozta testvére gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; feláldozta az egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét s miért... hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb jutni s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!
Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vénasszonyban.
Sejtelmes félelem környékezte s mintha a földbe gyökereztek volna lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.
*
Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.
Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül felemelte arcát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az ablak leplét s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, ahol csak a madár jár s a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé meglátni.
Halottainkkal is így vagyunk .
Tudjuk, hogy kétségtelenül megszűntek élni.
Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak s mégis a gyászmenetből visszatérve, a mély fájdalom feledékenységével nyitunk a szobába , hol annyiszor találkoztunk velök s megdöbbenünk, hogy miért nincsenek most ott , miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet nekünk, nem mosolyganak felénk.
- Csakugyan elment Elemér! - sóhajtá a leány.
Mellén összefogta kezét, gondolkodott mintha az élet legmélyebb titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.
Rendre eszébe jutott minden célzás, amit időközönként Dorkától hallott s aminek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé vált.
- Elemér sohasem fog visszajönni! - rebegék ajkai.
Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó könnyet egy ezüstkapcsos imakönyvet nyitott ki s hosszasan imádkozott.
De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok ostromolták.
Dorkához sietett.
Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.
A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája volt.
A nap már elég magasra emelkedett s bizonyosan a vendégek közül már többen felébredtek.
De ez eszébe sem jutott Dórának.
Elemér ajtója elébe lépve kezét a kilincshez nyujtja.
Ekkor remény, a szemérem, a női félénkség alakjában siet hozzá s rezzenti őt össze.
- Hátha nem ment el! - e gondolat Dorát megfosztá erejétől.
Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában kezdett a leány szokni s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol volt, ablakokat igazíttatott ki, bútorokat rendezett, súroltatott és Dorkával együtt mindenről intézkedett, ami a csínra és kényelemre tartozik.
E gazdasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz bátrabbá, mint aminő különben volna.
Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak volna.
S ha most mégis Elemér benn lenne.
Az hihetetlen!
Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.
A lant az üres szobában volt s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden kincsét tevé.
Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott fel s az öröm sikoltása tört ki ajkain.
Három elszáradt ibolya volt a könyvben s most nem találta ott.
Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el magával, óh! ezt ma már tökéletesen tudta.
- Az én ajándékom! - sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.
Pista bácsi, ki a tornácon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de igen ritka szépségű barackfa megnézésére.
Fejét nógatva sajnálkozik a haldokló növényen s talán ajkán zsémb is csusszant ki a hanyag cselédekre.
Mikor éppen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér szobájából kilépő Dorát s újjával magához inté.
- Hát te mit kerestél ott?
- Elemér elutazott - szólt Dora szokott őszinteséggel.
- Mit? - riadt fel az öreg úr, botjával ütögetve a köveket.
- Megint elbarangol .
Alig pihent meg nálunk s újra nyakába vette a világot.
Hüm! már látom, hogy únja magát közöttünk.
Fiatal cimborákra akadt s miatta a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, amennyit tetszik.
Nem oda Buda, Elemér öcsém! - puffogott Pista bácsi - más tánc is van, mint amelyre kegyelmed a nótát fújja.
Meglásd, leányom , Dora, kifogok én ezen a kóbor fickón kapni.
Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt van s akkor hirtelen vonassa fel a dobogót.
He-he! majd kacagunk azután a várnagy humorán és Elemér fogságán.
Ha pedig a mi lantos barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát.
Beszélek én erről Dorkával, ha! ha! ha!
Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből s e miatt nem vehette észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.
- De nehogy eláruld tervemet, leányom! - szólt ujjával fenyegetőzve az öreg.
- Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül.
Azt hinné, hogy erőszakoskodunk.
Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal és helyzetével visszaélünk.
Pedig mi szeretjük őt.
S eszünkbe sem jut, hogy szolgánk... de nem is a miénk.
Nagy rokonunk, Werbőczi István sok pénzen váltotta magához.
Pista bácsi nevetve távozott.
- Szüleim szolgának tartják őt!
Minden úgy van, ahogy képzeltem.
De Pista atyus nem folyt be eltávolítására.
S vajjon édesapám vett -e abban részt?
Mit gyaníthattak?
Istenem, hisz én is csak most gyanítom szívünk egész titkát!
Erőt , erőt, mennyei atyám!
Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.
Az ablakmélyedésben foglalt helyet s mintha templomban volna, meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arca percenként fehérebb lett s vonásai a merengés fátyolán át mindig bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.
Dani bácsi jött nagy zajjal.
Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.
- Az átkozott garabonciás diák!
Alig penget el egy nótát a mi hajlékunkban s tüstént idegenekhez megy lantolni.
Hát micsoda ez a vár, hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené?
Megrepedt -e alapja, roskadnak -e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít -e álmaink közé?
Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál?
Talán nem is tudod, Dora, hogy megint elment.
- Tudom, édesatyám - szólt a leány, nyugodtan emelve fel szemeit.
- Tudom, tudom.
Nem kell azt így mondani, leányom.
Vagy te, vagy Dorka a hibás .
Nem jártatok eléggé kedvében.
Dorka bizonyosan gyöngédtelenül bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle.
Ha a háznál nem becsüljük eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, ami nálunk hiányzik.
Még a vendégszeretetre is rossz hírbe jövünk .
Majd azt fogja mondani a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek , lenézők.
Ne mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának.
Affélével ne mentsd magad.
Szolga!
Mit szolga?
Nem prédikálta -e a mult karácsonyi ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat.
Jelen voltál te is.
Hallhattad.
Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.
Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult s mint rendesen , midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan távozott.
Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!
Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék s ez az ok, amiért most végre megjelent.
- Hova küldötted Elemért? - kérdé Dora, hideg, kimért, felindulásnélküli hangon.
- Ő akart, szívem, menni... de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!...
Az Istenért, ne mondd meg senkinek!...
Ő akart menni Budavár védelmezésére és a haza szolgálatára.
- Olyan vénasszony s egy fiatal leány előtt hazud! - szólt Dora csodálkozással csapva össze kezét.
- Bocsánat, néném - tevé rögtön hozzá, látva a mély hatást , melyet kíméletlen bánása az öregre gyakorolt.
- Ne haragudjál illetlen szavaim miatt.
Én a világgal ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, megfogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik s melyek a mi akaratunkat kormányozzák.
Szeretném tudni , édes Dorka, hogy micsoda nézeted van Elemér sorsa felől?
A mult ősszel még török rabságban szenvedett.
Gyermekkora óta az inség kenyerét ette.
Egész családját valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották ki .
Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk... ugyanazon király, ki, amint hallám, a mi királynénktól elakarja Budavárát foglalni.
Elemér ellenünk nem harcolhat, azt jól tudom.
De hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen harcolni?
Ha távozni kívánt tőlünk s erre lehetett elég oka, miért ment éppen a táborba?
Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát , midőn szabadon mehetett volna Werbőczy bátyánkhoz, aki az ő ura, aki iránt kötelességei vannak?
A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától s nem is lehetett a felelettel hamar kész.
De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra gondolni.
- Szívem! - mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan - szívem , Dora!
Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!
- Neve? - ismétlé a leány, gondolkodó arccal - neve?
- Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége.
Becsültetni akar, tekintetet kíván magának szerezni.
- Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől, szereti az erényt: azért, úgy -e, nem becsülnék őt?
Elemér, ha korona volna is a fején , alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a szenvedő előtt.
Ő, ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna, tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző sebet; de úgy -e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület nem szerez valóságos hírt és nevet?
Úgy -e , akinek név kell, az a halál torkába megy.
S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni.
- Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! -- sóhajtá Dorka, kockás kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.
- S végtére is, mi az a név?
Szólj, Dorka, ha te jobban tudod.
Talán éppen ez a keleti gyöngy, melyet újjaim közt tartok.
Egy vakmerő ellopta a tengertől.
De hányan maradtak a mélységben, akik hasztalan keresték?
Láttad -e kápolnánkban azt az oroszlánvermet, hol a vadállatok Dániel kezét nyalják?
Vajjon hányat téptek szét azelőtt?
Vajjon hányat pusztítanak el, míg egy csodatevőnek ismét hízelegni fognak?
Dorka, mondd meg, nem oroszlánveremből hozzák ki a nevet azok, akiknek nincs?
S Elemér csakugyan Budavár alá ment?
Neked bizonyosan kell tudni.
Hisz magad küldéd őt...
De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt s azalatt vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra.
Kérlek, vedd ki a ruhatartóból a búzavirágkék bársonyvállat s azt a világos selyem rokolyát, mely , mint mondád, rajtam legszebben áll.
Fürteim közé a gyöngysorokhoz, virágokat tűzünk.
Kellemes akarok lenni.
Még eddig nem jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, mellyel, ha jól forgatjuk, nevet szerezhetünk.
Óh, az a név kiegyenlíti a születés közti különbséget is.
Úgy -e, Dorka?
De hisz én jó házból születtem!
Bölcsömet te ringattad, Dorka néni.
Úgy -e, ez nem volt közönséges bölcső?
Csak a tegnapi öltözetemet add hát ki... azt az egyszerűt.
Istenem , mennyit fecsegtünk!
Még a fejem is megfájult bele.
Ne félj, Dorka, nem beszélem én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára.
Őt vissza nem hozhatnák; téged elhajtanának.
Maradjon a mi titkunk a tréfa, amely eszedbe jutott.
A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig volt.
Semmi baj.
Nemde, te is azt hiszed hogy Elemér szolga?
Lehetett volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla, ha Elemér... szolga?
Szúrj egy tőrt... csak a hajam közé, Dorka , hogy ne bomoljék szét.
Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg.
Mindig szerettél.
Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék.
No de én egészséges vagyok ... fiatal és egészséges.
Úgy -e, Dorka, csak az évek vénítik az embert s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó virágot már letépte arcainkról ?.. .
Szólj!
Én tapasztalatlan leány vagyok s ezentúl kell tanulnom... még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz, nem árullak el tégedet...
S mily hamar öltöztem fel a kellemes társalgás közt.
Sietek a vendégekhez.
Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.
A leány megdöbbenésig derült arccal távozott.
Dorka a térdelő elébe borult s összefogott kézzel zokogott:
- Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó szándékból tettem, rossz következései lesznek!
IV.
Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot ígért, Gorbó felé vette útját.
Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott s most először jött gazdájával ellenkezésbe.
Máskor amint távoztak, mind gyorsabbá vált haladásuk .
Elemér szeretett hamar célhoz jutni.
A tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett minél keskenyebbre szorítani.
Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival kívánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment , a madártól vagy gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt s hol egy egész család fogadta örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát és szeretett rokon érkeznék meg.
Most, óh, most a paripáról omlott a tajték a zabla miatt .
Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól elvonult, csak lépésben akart haladni , Ellenben a tüzesvérű ló, a régi szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben, hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását .
Pedig honnan képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok, hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly gazdagon tenyészik , hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait, Pista bácsi szürkéjét és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani bácsi pej kancájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét.
S ha az egyszerű felfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett, ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most gyakran vissza kell nézni a vár fedelére, a várkert gyümölcsfáira, a várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára s midőn ez is eltűnt, a galambra, mely a vártól repül errefelé, a bárányfelhőre, mely könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös és a mennyboltozat azon részére, mely alatt a vár fekszik?
Hát még arra az eszmére, miként juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott s mert oly alakú somfa néz alá a partról, amilyen Dani bácsi kertjében van, még pedig körös-körül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen.
Mennyi ok egyesül tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is megbocsáthatatlan hibákat kövessen el.
Szigorúan lakolt érettök.
Egy mérföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott, többször kapta fel a fejét s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit lángolóbbakká , szeszélyét bokrosabbá teszi s egy-egy szilaj nyerítés hangzik ajkairól.
Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya után ítélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajjon nem idegen zsarnok ül -e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni hasznos is, törvényes is volna.
Tervének kivitelére a lovag ügyessége miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan állatoknál, a szenvedély pontos számító.
Szerencséjére a szegény ló, éppen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű könnyítést érzett.
Mi okból történt az?
Igazán szólva, még távolról sem gyanítá.
Pedig az ok igen egyszerű vala.
Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem álhatott sokáig ellene.
Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna, mennyire tud , ha akar, kellemes és igéző lenni.
Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre számíthat , mint máskor s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben búgott s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt.
S mily fürgén ugrik a mókus Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja fel bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály s mily nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a varjú.
A hegyi ér csattogott, zúgott s aláhullva fehér foszlányaival verdeste a mészkövet és vörösagyagot, de midőn kitombolta magát, a simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a szitakötőt, a kék lepkét és a tarkaszárnyú pillangót s miután a nap sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot , honnan a dámvad kiugrik s azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas közellétét gyanítaná.
Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék , a környezet kellemei iránt.
Annyi mosolygó arc - s minden fűszál, minden falevél vidám tekintetű volt - rendre édes mélázattá olvasztotta fel az ifjú bánatát.
Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász románcából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből, melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze, piros ajka, mélytüzű szeme és igéző arcának beszédes vonásai lelkesítették.
Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések; csordától , ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak.
Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől.
Munkások törülték homlokukról a verítéket s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács pörölye a helység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt s az ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még többet reá.
Meg kell vallani, kevés harcosa volt Izabella királynénak, ki jobban ülné a lovat, mint ahogy a Dani bácsitól ajándékba kapott almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is fellehetett volna kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára toborozni.
Nyúlánk, de erősalkatú ifjú volt , a legnemesebb arcéllel, nyílt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal , nagy sötétkék szemekkel és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arcán különös vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek.
Valószínű, hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi úri és leigéző volt s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmü szeszély, az önérző , bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő színét mellökre tüzvén, a széles világba indultak felkeresni a veszélyt és szívök halványának kecseit dalokban halhatatlanítani.
De ezt talán felesleges is volt most említenem, minthogy alig hihető, hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arcaikat kidugták az ablakon, múló kíváncsiságnál egyébbel kísérték volna lovagunkat s még kevésbbé lehet feltenni , hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába szemek, e csinos alakú fők és hamis arcok oszlatták volna el könnyű fellegként.
Ami őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derült napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.
Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és dicsvágy érzete is felébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat vegyítsen.
Amint nyíltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje bekalandozott, tágabbá vált .
Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és büszke remények ragadták pályáján tovább.
Ha a szerelem hű ecsettel rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival s a kiérdemlett babérokkal.
S az ifjú ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új benyomások ezer apró hatásaival együtt.
Alig haladt az égen a legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a perc örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával s csak azt sajnálta, hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen s nem saját maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kinccsel, a közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora kezét megnyerni.
Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme és visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének.
Ilyen megbabonázható fenevad a halál is.
Aki bátran elébe lép, aki szeme közé néz, az elől hunyászkodva vonul tovább .
Az élet titka a kockáztatás mesterségéből áll.
Éppen midőn Elemér ily különc nézetet választott jeligéül, lódobogást és kardzörejt hall háta mögött.
Visszatekintett.
Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.
Acélsisak volt fején ál-lánccal leszorítva s hátratolt arcrostéllyal.
Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő pajzs.
Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté.
Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval.
Mellén oly domború vért, mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak mintául.
Elemér a közelgőnek jobbkarján vaslemezt, méne nyakán és szügyén vékony acélhálót vett észre.
Szóval, a mindig közelebb érkező úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen felfegyverzett magyar lovaskatona szokott.
De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé tanusították, hogy újonc még s hogy oly osztályból lépett a haza védelmére, hol vagy az ekevassal vagy a sineggel, vagy az írótollal foglalkoznak.
Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.
- Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja - gondolá az ifjú s megint előfordítván arcát, tovább lovagolt.
- Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darutoll.
Ki az ördög hozta éppen az én utamba s éppen ma? - ezt gondolá ugyanakkor a páncélos férfiú.
- Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd seregét Budavár alól? - ötlik Elemérnek eszébe.
- Ez a kujon már holnap reggel elfogja beszélni, mily állapotban talált engem.
De itt két ágra szakad az út.
Talán balra tér a cudar.
Míg a jól felfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobbkézre eső útnak fordult.
- Nini, ez a kalandor jobbra megy.
S már most mit tegyek én?
De hát vádolhat -e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer valaki?
Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, aki arcomra tekint.
Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán is; de úgy segéljen! arra nem vettem fel havidíjt s nem ittam áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek .
Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen más volna .
De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én hallgassak róla.
Ezzel a páncélos férfiú szintén jobbra fordult.
- Hihetek -e szemeimnek? - gondolta most Elemér, ki történetesen visszatekintett.
- Az a nagy száj, narancssárga arcbőr, vastag orr, nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a megszólamlásig hasonlítanak hozzá.
Nem... nem... az lehetetlen.
Honnan kapta volna a lovat?
Miért öltöznék páncélba?
Mit csinálna azzal a szablyával?
Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!
Elemér többé vissza sem nézett.
- Nyelje el a föld!
Úgy segéljen!
Ez a Deákék lantosa!
Valószínűleg nem törik ki holnapig a nyaka s mindent el fog árulni.
Bánja a manó!
Legalább tíz percig haladtak egymástól egyenlő távolságban.
Az út szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáccal, négy ablakkal, füstölgő kürtővel , hívogató tekintettel.
- Itt jól fogok lakni s a kövér ürücombra egy egész kupa vérpiros bort nyelek le , - vigyorgott a páncélos bajnok, még szélesebbre vonva száját.
- De mi a hékő! - folytatá, - hisz az a barázdabillegető is odamegy!
Elemér a vendéglő tornáca előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket, hogy jártassa meg a lovat.
- A kehes, vézna várnagy - okoskodott most a pajzsos és karvasas férfiú - szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak, mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál.
Ha tehát a titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden felelősség.
Bánom is én!
Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.
- Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! - mondá magában a tornácról Elemér.
- Úgy segéljen!
Ez a sehonnai lantos! - mormogta a nyeregből Barnabás.
V.
Ritka háznál történik, hogy a titokba a főszemély legyen leginkább beavatott.
Alig képzelhetni a vendéglátó várkastélyban is más szokást.
Amennyit tehát Pista bácsi hallott Barnabás diák kacsintgatásairól a szép Dora felé, annyinak, hihetőleg , Elemér is tudomására jutott.
Egy érettkorú férfiú hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a XVI-ik században, mint ma, bár Barnabás születése napját Dorkán kívül senki sem mondhatta volna meg, arca 40-től 45 évig engedett az ember képzelődésének szabad tért.
Ezenkívül a diák semmi jogcímet nem formálhatott volna a szépség és kellem adományára.
Sőt a kedélyesség nemeslevelét s a daliás jellem ármálisát sem mutathatja elő.
Születése volt, de megbélyegzett; ősi vagyona volt, de elharácsolt; tudományos ismeretekkel bírt, de hóbortos agyvelőbe zárva .
Ennyi hátrány mellett több, mint nevetséges, mert ingerlő is lehetett az a tény , hogy szemeit Dorára merészli vetni, kivált, miután különben is már inkább tartották, bár kielégítő ok nélkül, egyházi, mint világi személynek.
Elemér valószínűleg nem féltékenységből, hanem e tekintetek összes hatásánál fogva volt iránta rossz elővéleménnyel.
Mi a diákot illeti, ő talán Dorkán kívül, kit megölelni és megfojtani egyaránt szeretett volna és Dorán kívül, kit a vadállatok buja ösztönével vágynék magának tulajdonítani, minden halandót vagy gyűlölt vagy megvetett.
Kancsal szemmel nézett az egész világra s nem kétlé, hogy minden öröm, minden boldogság, mely már arcán ragyog, tőle van ellopva.
Bizonyos nagy összeesküvést vélt maga ellen forraltatni, melyben részes, ismerősein és a hazán kívül, a véletlen, a vak eset , a szerencse, a gondviselés s minden erő és hatás, mely a szabad akaratot korlátolja s kívül fekszik magán az egyénen.
Barnabás, ha fáradságot vett volna , mit egyébiránt feleslegesnek tartott, gyűlölsége tárgyait osztályozni, Elemért nem teszi vala hátulsó helyre, mert Doránál szerencsés vetélytársnak képzelte .
Általános gyülölete mentségéül annyit előre is állíthatok, hogy kevély Tarquinnak kevesebb oka volt így felkiáltani: «bár egyetlen feje volna az egész emberi nemnek, hogy egy kardcsapással vághatnám le !»
Csordultig kóstolta Barnabás a keserűség, a méltatlanság ürömpoharát; de az emberek igazságtalansága és az Isten látogatásai a tisztát még tisztábbá s csak a romlottat teszik gonosszá.
Durva abrosszal terített fenyőasztal foglalta el a bormérő szoba közepét.
Festett virágú faszékek vették körül.
Legalább tíz személyre volt terítve.
Elemér az asztal egyik szögletéhez ült, Barnabás a másikhoz, noha rajtok kívül más vendég nem volt.
A korcsmárosné, mert férje hetivásárra ment, lopott a konyhától egypár percet , hogy a deli ifjúval trécselhessen.
A diák bagolyszemekkel meredezett a társalgókra.
Talán ez is volt oka, hogy a menyecske a fazekak és serpenyők közé hamar visszaosont s az étket konyhaszolgálójával vitette be.
Elemér közlékeny természetű lévén, elhatározta, hogy a páncélos úrral beszédbe ereszkedik.
- Alig ismertem kegyelmedre ez öltözetben.
- Miért? - kérdé durván a diák, majdnem félkaréj kenyeret tömve szájába.
- Mert előbb hittem csuklyában láthatni.
- S miért?
- Mert asszonynénjének óhajtása volt, hogy kegyelmedből egyházi személy legyen.
Ez a lurkó ki akar kémlelni, gondolá Barnabás és hallgatott.
- Ha szabad kérdeznem - fogta fel ismét Elemér a társalgás fonalát - merre tetszik utazni?
- S még ma visszatér -e az úrfi? - tudakolá felelet helyett a diák.
- Nem.
- Talán holnap?
- Akkor sem.
- Úgy bizonyosan holnapután.
- Az sem bizonyos - válaszolá nevetve Elemér.
- S hát a bajnok úr ma megy vissza?
- Nem.
- Talán holnap.
- Akkor sem.
- Úgy bizonyosan holnapután.
- Az sem bizonyos - röhögött Barnabás.
- S merre veszi kegyelmed útját?
- No, majd meglátom.
Alkalmasint arra, amerre a szél fúj.
S hát az úrfi?
- Én is alkalmasint arra, amerre a szél fúj.
- E szerint csak én jöttem tisztába az úrfi útjáról - szólt vigyorogva Barnabás diák.
- Nem tudnám, miért jött volna inkább, mint én a nemzetes úré felől?
- Mert előre megmondhatom, hogy merre fog az úrfi számára a szél fújni.
Este Gorbóra megy és ott a várnagynénak, aki maga is szépen hárfázik, dalol valamit azon nótákból, amelyekre holnap, midőn hazatért, Dora kisasszonyt fogja tanítani.
- Téved, barátom uram!
Gorbóra betekintek ugyan, hogy egy kedvelt kardot megvásároljak, de Dora kisasszony láthatásának szerencséjével holnapra nem kecsegtethetem magamat.
- Minek az úrfinak a kard, hisz Deák uraimék várát tudtommal a tatár nem akarja ostromolni s a tolvajok is csak ott szoktak alkalmatlankodni, ahol van harács.
- Igaz, hogy a kegyelmed zárdájában és az én uraim házánál nem tömné meg arannyal zsebeit se a harambasa, se a nagyságos tatár khán; de azért mégsem lehet csodálatosabb, ha én kardot vásárlók, mint az, hogy kegyelmed egyszerre oly páncélos és sisakos bajnokká lett, mintha a szent sír váltságára zarándokolna.
- Nem ostromlom, Elemér úrfi, ez állítást, de engedjen meg, alig képzelhetem, hogy Dora kisasszonyt látni napokig elmulaszthassa, akinek e gyönyörélvezet meg van engedve.
Dorka néném nem szereti, ha a várban gyakran jelentkezem.
A vénasszonynak tücsök bújt a fejébe.
Mindig sápít, ha a kapu előtt sompolygok.
S mégis gondolja , úrficskám, hogy én naponként órákat nem töltöttem el Dora kisasszony szemlélésében?
- Bátor vagyok a diák úr szavait nem tartani szentírásnak.
- Azaz kend nem hisz nekem!
- Alig tudom megfogni, hogy lelki szemein kívül mivel láthassa kegyelmed naponként Dorát.
- Saját testi szemeimmel.
A kert mellett egy óriási szilfa van.
Annak tetejére szoktam mászni s onnan, ha az ablak nyitva, kényelmesen nézhetek még a kisasszony szobájába is.
Láttam őt a himzőrámánál s állhatatosan hiszem, hogy az a bokor , mely keze által olcsó fonalból készült, az úrfi nézete szerint is többet ér az édenkert minden fáinál.
- Nagy köszönettel tartoznám a bajnoknak, ha ömledezései közé többé nem vegyítené nevemet.
- Talán nem sértem az úrfi ízlését, ha Dora kisasszonyt a világ legszebb teremtményének vallom.
A tudomány minden fegyverével védelmezhetem e tételt.
A kisasszony alkata hibátlan arányú s éppen azért minden részletére nézve biztos tájékozási pontokat nyujt.
Alapos értekezést készítettem én már erről.
Ha az úrfi hozzám jönne, szívesen felolvasnám az érdekesebb helyeket.
De találkozunk -e valaha együtt? hm!..
Dora kisasszony szemeit, orrát, száját, állgödrét, nyakának hullámvonalait, kezének hosszát és átmérőjét az úrfi is választhatta szemlélődései tárgyául; azonban minő csekély s mily ingó alapokon nyugvó kegyelmed minden ismerete az én tárgyavatottságomhoz képest.
Elemérnek arcára vér szökellt, de mérséklé magát, gondolván, hogy hóbortossal van dolga.
- Az úrfi, - folytatta a diák, az utolsó hatalmas falatot villájára szúrva, - kétségkívül bámulta Dora kisasszony gazdag hajzatát, mely sűrű palástként takarhatná őt be; de megtudja -e pontosan határozni a haj hosszát?
- Jó lesz, ha a bajnok úr félbeszakítja beszédét, mert könnyen támaszthat oly félreértéseket, amelyeknek sajnos következményei lehetnek.
Barnabás a villán tartott húsdarabot lenyelte s az ingerkedés és őszinteség különös vegyületével folytatta:
- Dora kisasszony haja öt hüvelykkel és három késfokkal ér térdhajlásán alul.
- Ez szemtelen beszéd! - kiáltá Elemér, a haragtól elkapatva.
- Kérem, csak tudományos, - válaszolt fanyar mosollyal Barnabás.
- Emlékszik, hogy a nemzetes és vitézlő Deák István úr húsvét másodnapján nagy vitatkozásba keveredett tisztelt öccseurával a miatt: melyik magasabb, Dora kisasszony -e, vagy egy más személyiség, ki akkor éppen jelen volt s akinek neve nem érdekel minket .
Ekkor István úr a refektórium ajtaján rovattal jegyezte meg azon két leánynak magasságát, akik a civakodás tárgyát tevék.
Ugye ez tény?
Én az ajtóról suttyomban mértéket vettem Dora kisasszonynak s a becses eredményt könyvembe iktattam.
Később sikerült a kisasszony egy hajszálát Dorka néném szobájában a fésű mellett felfedezni.
Több adatra nem volt szükségem, mert minden tudományos kritérium arra mutat, hogy zsákmányom a kisasszony fejelágya felett díszlett.
A tökéletes arány elve, az ajtóról vett mérték és a hajszál hosszúsága minden gyakorlott mérnököt vagy csillagászt, bár hosszas fáradság után, azon eredményre vezetett volna , melyet az úrfival közöltem.
S ha valakinek kedve telik egy kopár hegyláncot megmérni, ahol a fa csak silány gyalogfenyőből, a virág csak mérges akonitból, a fű csak moszatból áll, miért ne szentelhessem én időmet és szorgalmamat egy remek leány, egy bámulatba gerjesztő szépség alakjának és idomainak tanulmányozására?
Ha a csillagász éjeket tölt az állatkör kémlésével s hosszas számításokba merül a hold nagysága és a Vénusz távolsága felől, ne hibáztasson engem az úrfi, ha számtani ismereteimet gyakorlatibb irányra alkalmazom.
Dora kisasszony az Isten kezének legalább is oly felséges müve, mint az ég legtündöklőbb csillagzata.
S kegyed rossz téren áll tiltakozásaival...
Sikerült mult hó 13-án Dora selyemharisnyáját, melyet csak egyszer viselt, ellopnom.
Véletlenül a harisnyakötő is, melyen a friss törés látszott, birtokomba jutott.
E két irányzó segítségével tegnapelőtt bevégeztem a kisasszony lába hű mását.
Minő élvezet volt rátekinteni , összefogott kézzel, odaszegzett szemmel, kényelmesen, hosszasan rátekinteni.
De , fájdalom, a szellemi lakoma árát koplalással kellett lefizetnem, mert a szerzetesek észrevevén, hogy a tisztázásra adott kéziratból hetek óta csak egy kezdőbetűt rajzoltam, elvonták tőlem nemcsak az ebédet, de még a vacsorát is .
Engem a sors mindig üldöz.
Gorombasága hétköznapi; kegyelmére csupán egyszer emlékszem.
Tudja -e, mikor történt?.. .
Honnan tudná, hisz akkor a gorbói várnagynét mulattatá danáival.
Dorka néni megbetegedett s látogatására szabadságot nyertem tőle.
A vén huhu mellett kellett virrasztanom, mert mást világért sem bocsátott volna magához.
Szememre nehezült az álom.
Ha a falajtó kulcslyukán csak egy sugárt lehetett volna azon gyertyafényből látni, mely mellett Dora kisasszony vetkőzött, ha nyoszolyája vánkosától lélekzése csak oly halkan átjöhetne, hogy képzelődésemmel tudnám kísérni tüdeje lüktetését és emelkedő keblének hullámzását , akkor, higyje Elemér úrfi, az álom soha el nem nyom vala.
De így a karszékben oly mélyen aludtam, mint télen át barlangjában a medve.
Midőn szemhéjaim felpattantak , a nap Dorka néni arcredőin játszott s úgy kiékesíté az öregasszony képét, mint a tintafoltot a ráöntött rézpor.
Ekkor jutott eszembe, hogy elfeledtem vacsorálni s már Deák uraimék a refektóriumban a reggelit is megemészthették.
Mit tegyek?
Nagy léptekkel siettem az ajtóhoz és az ebédlőbe.
De sejti -e az úrfi, mit láttam ott ?
Dora kisasszony reggeli öltözékét, még pedig nem ruhatárban, hanem saját imádni való tagjain.
Az öltözék bő volt, a kábításig bő.
A kisasszony nemzetes és vitézlő Deák István uram fájó lábait kötözgeté, még pedig egészen lehajolva.
Kíváncsilag néztem oda, hol Dora működött.
E közben az öreg úr lába a kis székről aláhanyatlott s a kisasszony utána nyúlt, hogy felemelje és ekkor... óh, Elemér úrfi, minő szerencse, ha a nyakon alul a nőruha kapcsai hirtelen fölnyílnak !
Látott -e kegyed két tökéletes gránátalmát elefántcsontból kivésve, de a világ első művésze által?
Elragadtatásomban térdre borultam volna, ha a vitézlő István úr kezében görcsös bot nincsen.
Elemér szilárdul el volt tökélve, hogy a diák badar fecsegéseit tűrni fogja .
Azonban bármily hajlékony kedélyünk, bizonyos súly alatt megtörik.
Elemér eszményi magasságban látta maga előtt Dorát s nem csoda, ha felbőszült, midőn Barnabás mint anatómiai tárgyat tanulmányozta, vagy mint az érzékiség ingerlő eszközét kémlé , vizsgálá.
- Hallja -e, diák uram, komolyan és ünnepélyesen megtiltom Dora kisasszony nevének említését, - szólt indulattól reszkető hangon s öklével az asztalra csapott.
- Mi joggal tiltja meg, úrficskám?
- A becsületesség, a lovagias szellem, az aljasság iránti undor jogánál fogva.
- S nincs semmi közvetlenebb jogcíme?
- Van.
- És szabad kérdenem, mi az?
- Akaratom.
Kedvem hozza magával nem tűrni a kegyelmed ajkán a Dora nevét .
Számadásunk lesz együtt, ha még csak álmában is említi.
Barnabás majdnem bazsarózsa pirossá lett, nyírt bajuszának minden szála külön mozgott s tömött, rövid, vastag haja emelkedett, mint a fenevad sörénye.
Szürke szeme oly konok, oly baljóslatú fénnyel és éllel tartott szemlét Elemér minden tagja felett, hogy a két versenytárs élete felett határozó perc elérkezettnek látszott.
Elemér az önvédelem ösztönénél fogva vadászkésén nyugtatá kezét s olyformán kísérte a diák tekintetét, mozdulatait, ahogy a vadász a támadásra kész párducét vagy hiénáét szokta.
De Barnabás hirtelen tenyere közé szorítá fejét s eltakarta .
Ajkain tagozatlan hangok törtek ki vegyesen hasonlítva a mormogáshoz és röfögéshez.
Néhány másodperc alatt e sajátszerű látvány véget ért.
Levette újjait pofájáról s vértelen sárga arca az őrjöngés tétovájával s az érzéketlenség nyugalmával fordult Elemér felé.
- Nem rendelünk -e még egy kupa bort?
Hejh, korcsmárosné, hozzon abból a vörösből!
Elemér megdöbbent e higgadtságon, e merev, benyomásnélküli közönyön.
A korcsmárosné elhozta a kért italt.
- Egészségére, asszonyom s azon nőkre, kiket mindnyájan szerethetünk és senki sem vall magáénak!
Barnabás egyhuzamban kiitta a kupát s azután megfordítá, hogy körmére szivárogtassa az utolsó cseppet.
- Korcsmárosné, még egy kupát!
Ez a mai nap nem olyan, mint a többi...
Elemér úrfi! ha szorgalmasan tanulnék, mennyi idő alatt forgathatnám a kardot?
Még sohasem vontam ki a hüvelyből.
- Na, arra, bajnok uram, bizony kell félév.
- A mennykőtől, midőn szele arcomat érinti, nem húnyom be szememet.
Tavaly egy felbőszített bika rám rohant, fülön ragadtam és szarvával nem öklelhetett meg .
Most hat éve léptem át először a kolostor kapuján.
Éppen ragály uralkodott a vidéken s az akkori gvardián az élet teljes megvetésével járt a betegekhez és halottakhoz.
Én mindenüvé kísértem őt, míg buzgóságának áldozatává lett .
Nyomdokába más kegyes férfiú lépett, hogy két hét alatt megtalálja sírját .
Temetés után a harmadik jött, hogy temetkezzék s végre én maradtam az egyedüli betegápoló.
Nem szeretem sem az élő, sem a haldokló embert, de ételt és ruhát kaptam szorgalmamért.
S már most kérdem kegyelmedtől, mennyi idő alatt tanulom meg a katonai bátorságot, mely gyanításom szerint, lényegesen különbözik a merészség többi nemeitől?
- Úgy hiszem, velünk kell e bátorságnak születni.
- Úrfi, az rám nézve igen nevezetes baleset volna.
E közben a korcsmárosné ismét Barnabás diák elé tette a kupát.
Elemér csodálatos kíváncsisággal nézett a balga vetélytársra.
Szíve gyökeréig akart tekinteni, de nem sikerült.
Most a diák megszakítva a társalgás fonalát, cseppenként szürcsölte borát.
- Egy kevéssé ecetes, nem tesz semmit.
Ha kristályból innók, megtörését is észrevehetnék, de az ólomkupa mindent szépen betakar.
Jól teszi!
A bor színét és érzéseinket el kell leplezni.
Minden kamat, melyet az élettel magunknak fizettetünk, csakis ebből kerül ki.
Korcsmárosné!
Mennyivel tartozom kendnek?
A menyecske a konyhába vonult, hogy a szolgáló segítségével elkészítse számolatát.
E közben Barnabás a szoba agyagpadlózatán egy faágat talált.
Felvette s megtisztítván, faragni kezdte.
Midőn a kérget lehántotta, a kezében maradt résznek négyszögalakot adott.
Akkor beléje vágott s a fadarabnak majdnem felét lehasítá , hogy eldobja.
Mihelyt szórakozott arccal, de munkás újjakkal e fáradságon túlesett, a felső lapra késével mély jegyet rótt s övébe dugta a fácskát.
Elemérnek lehetetlen volt észre nem vennie, hogy vetélytársa úgynevezett rovást készített, mellyel a parasztok szokták kölcsönös tartozásaikat emlékezetben tartani.
- Talán a korcsmai kiadásokat akarja a hóbortos ember hitelre felróni - gondolá s előre mosolygott a pörpatvarnak, mely támadni fog.
Mihelyt a korcsmárosné az ebéd és ital árát a szolgáló által beizente, Barnabás újjával kétszer vagy háromszor megcsipkedte a leány piros arcát s azután készpénzzel fizetett.
Ekkor, késével az üres tányért veregetve, szólt:
- Elemér úrfi, ököllel lesz -e?
Az úrfi nem is sejtve a kérdés értelmét, tudakolta:
- Mi lesz ököllel?
- A leszámolás, melyre kegyelmed célzott.
- Vagy úgy!...
Karddal.
- Ez esetben, - szólt Barnabás, - az alkalmas ideig csak rováson marad.
Én , tisztelt úrfi, hogy hamar túlessünk, öklöt javaslanék.
- Hát kegyelmed nem katona? hát csak tréfából kapcsolt mellére páncélt? hát szablyája fából van -e?
- Mind a három kérdésre pontosan megfelelek.
Bizonyos okból katonává lettem ; páncélom komoly acélból áll mellemen; kardomat csak dicsérni lehet, akár gránátkővel és türkizzel ékeskedő markolatját, akár bársonyos és bogláros hüvelyét, akár suhogó és hajlékony acélát vegyük tekintetbe.
Külsőleg tehát egészen lovag vagyok, születésemre is az; de eddig kezemben a tollat forgattam s nem a fegyvert.
Ennélfogva igen hihető, hogy az úrfi, ki születésnélküli kalandor és kardatlan egyén, a Tihóról, Gorbóról vagy Szurdokról kölcsönzött goromba karddal is jól megszabadul, noha a sértő fél volt.
Köszönöm szépen, de ily leszámolásra semmi kedvem.
Vagy rováson marad tehát az úrfi által elkövetett bántalom, míg a megtorlás órája ütött, vagy pedig ököllel számolunk s ekkor ketté fogom törni a rovást.
- Ha Dora kisasszony nevét említeni meri, találok én módot, hogy tüstént kényszerítsem a fegyverrel leszámolásra.
Az ökölhöz semmi közöm.
Nem vagyok sóvágó paraszt, mészáros vagy... molnárlegény.
Az utolsó szót Elemér különös hangoztatással ejté.
Barnabás diáknak a düh és kétségbeesés miatt reszketett, rángott minden tagja.
Pillanatnyi küzdés után, melybe józan értelme tusakodott az őrjöngés és gyűlölet ellen, izmos testének egész terhével rohant Elemérre, hogy a falhoz szorítsa s összetiporja.
Az ifjú könnyű, kellemes mozdulattal siklott ki előle s miután látta, hogy hóbortos vetélytársa a lándzsát ellökte, a szablyát nem érinti s csak erejével akar mindent végezni, ő is visszadugta vadászkését övébe, könnyű, majdnem táncszerű lebbenéssel hátrált mindig az asztal körül.
Ajkai mosolyogtak, vonásain kedv, derű, nyugalom honolt, minek bőszítő, észvesztő hatása volt a támadóra nézve.
Barnabás egészen elvesztette szemevilágát s mint a vadbivaly, semmire sem ügyelve, rohant ellenségére.
Ily helyzetben a szerencsének nem lehetett hozzá szegődni.
Az üldözés az ajtó szegletéig tartott s ekkor Barnabás véletlen, de erős lökést érzett, lábai tántorogtak, feje az ajtó táblájához csapódott s egész testével hanyatt zuhant a földre.
Rövid szédülés fogta el.
Visszataszítá sisakját, mely homlokára vörhenyes rovatot nyomott; megrázta nyakacsigáját, mely erősen roppant s felállott.
Ugyanazon széken látta ülni Elemért, honnan üldözte s ugyanazon higgadt vérmérséklettel.
Az ifjú kezében megint vadászkés volt s vállán a puska függött.
Barnabás határozatlan mozdulatot tett előre.
- Bocsánatot kérek - szólt most nyájasan Elemér - a molnárlegényre célzásért .
Indulatom ragadott el, tudtam, hogy kegyelmed egyszer gyanúban volt az uradalmi malom kerékfogainak letördeléséért.
Hallottam, hogy idegeire a fűrészmalom zúgása is izgatólag hat.
A várnagy beszélte, mily gondosan kerüli a malomköveket, hogy szemébe ne tűnjenek.
Az ispán többször panaszolta a molnárlegények elszökését, kik kegyelmed folytonos öklezéseit ki nem állhatták.
Szóval, minden arra mutatott , hogy a bajnok úr valami titkos okból esküdt ellensége annak, ami a mindennapi kenyér lehetségesítésére befoly, kivévén a szántóvetőt, aratót és péket.
Honnan támadt és hogy van indokolva e gyűlölet, nem is gyaníthatom.
De miután magát a tényt ismertem, valódi gyöngédtelenség volt, a molnárlegényre célzással keserű érzéseket izgatnom fel.
Bocsánatot kérek könnyelműségemért.
Mint győztes fél tehetem ezt... lealáztatás nélkül.
Barnabás diák orra és szeme közt egy ponton tartotta kezét s azután nézdelé a vérfoltokat, melyek tenyerére ragadtak.
Elemér friss vizet hozatott, hogy vetélytársa a különben sem jelentékeny daganatot borogassa.
- Kitől tanulta az úrfi az öklezést?
- E testgyakorlatban még nem volt mesterem.
- Tudja mit?
Levetem a páncélt és kézlemezt.
Birkózzunk.
- Hagyjuk el, bajnok uram, elég volt már egy sütetből egy lepény.
Barnabás kivette övéből a fadarabot s a késsel megint egy nagy rovást tett rá.
Elemérnek lehetetlen volt el nem mosolyodni.
- Rég tudom én, - szólt sötét arccal a diák, - hogy a világ egy nagy tüskedisznó , mely akárhol érintem, sért.
De az úrfi ez utálatos állat élesebb tüskéi közé tartozik.
- Valóban, a bajnoknak eredeti nézetei vannak, - jegyzé meg Elemér.
- Én pedig úgy hiszem, hogy minden szerencsétlen és üldözött reggeltől estig az enyéimhez hasonló gondolatokon vajúdik, s álmai sem különböznek eszméitől.
Azonban bízzuk tudósokra a hosszú vitát.
Csak azt akartam mondani, hogy mi valószínűleg hónapokig, s talán évekig sem találkozunk egymással; de én a rovást nem fogom elveszíteni is időmet okosan használom.
A kard és puska szintoly engedelmes eszköze lesz kezemnek mint most a toll.
Ért -e engem az úrfi?
- Tökéletesen, - válaszolá vidám mosollyal Elemér.
Barnabás diák a tornác elébe hozatta lovát, s a nyeregbe fölkapaszkodván, útnak indult.
Elemér e fenyegetéseknek nagy fontosságot nem tulajdonított ugyan, de midőn magára maradt, s a történtekre visszagondolt, a lélekvádhoz hasonló érzés kezdett keblében éledezni.
Kétségkívül bosszantó volt az arcátlanság, melyet Barnabás Dorának elorzott harisnyakötőjéről s keble ingerteljes alakzatáról beszélt ; kétségkívül a szerelmes ifjú szentségtöréshez hasonló vakmerőséget láthatott egy ártatlan, szende, tiszta névnek ily mosdatlan és kaján ajkakra vételében; de másrészről nem volt -e világos, hogy Barnabás fél ésszel egész tulajdonítás alá nem jöhet, s hogy szerencsétlen helyzete, szenvedései, gyűlöltetése, ha nem is elnézést, legalább szelídebb bánásmódot igényelhettek volna.
Igaz, hogy ingerkedő hangon szólott Elemérhez, de nem vegyül -e szintén némi gúny és kihívás Elemér válaszaiba is.
Hihető, hogy a diák féltékenységből gyűlölte őt, azonban nem viseltetik -e iránta Elemér is ellenszenvvel, mely szintén rejtélyes kútfőkből támadt?
Mennyi ok a kíméletre!
A könnyelműsége mellett is nemes indulatú és mély érzésű ifjú kénytelen volt arra is gondolni, hogy Barnabás nagynénjének pénzén utazik.
De lehet -e hálával ezért?
Ily kérdést Elemér e szerint döntött volna el különbözőleg, amint szelleme vagy kedélye kerül fölül.
Most azonban szíve által vezetve, nem tagadhatta, hogy az imádott Dora keze elnyerhetésére Dorka nyujtá neki az egyedül lehetséges módot.
- Gyöngédnek kellett volna lennem Barnabás iránt nagynénjeért, - e sóhaj emelkedett Elemér kebléből.
Később az önvád apróbb nemei a kíváncsisággal vegyülvén össze, más-más térre vitték az ifjú gondolatait.
Eszébe jutott, hogy Barnabás egy titkolt, de óriási szerencsétlenség áldozatja, s közhit szerint előkelő, dúsgazdag családból származott.
- Aki annyit vesztett, jöhet -e vád alá, ha senkiben sem bízik, ha keserűségében sért, ha könnyen bántható, s ha azon, ki ellene vét, az élettől nyert sebekért is bosszút akar állni?
Nem kellett volna megtámadnom a bukott, elhagyott s üldözött embert, kitől balsorsa, midőn egyéb kárt már nem okozhatott, a józan értelmet rabolta el.
S vajjon hova vándorol?
Szavaiból látszik, hogy nincs szándéka a zárdába visszatérni.
Elszakadt azoktól, kik táplálták és ruházták; attól, ki szerette, s el a hivatástól, amelyben talán boldog lehetett volna, míg a zajos élet csak rossz szenvedélyeit fogja viharosabbakká tenni.
Szívemből sajnálom, hogy öklöm jelét arcán hordja.
Fenyegetéseitől nem félek, de kibékülése inkább hízeleg büszkeségemnek, mintsem sértené azt.
A világgyűlölő haragját minden dőre tudja följebb hevíteni, míg egy fokkal is alábbszállítani a bölcsek nehéz föladatai közé tartozik.
Sajnálom, hogy ellenszenvemet fékezve, kedvében nem jártam Barnabás diáknak.
Vajjon merre vette útját?
Legújabb divatú hadi öltözete után ítélve , talán a sarmasági táborba küldötték.
Nevetnem kell e hóbortos ötleten.
No, az is furcsa uraság lehet, ki az én vetélytársamban katonai szellemet födözött föl.
Nem adnám sokért, ha e titok birtokába juthatnék.
Bohóság, hisz a sarmasági táborunkhoz az egyenes út nincs erre.
Be szeretnék Barnabás diákkal ismét találkozni.
Elemér e gondolatok közt Gorbóra érkezett.
VI.
Másnap a tehénpásztor kürtje még össze sem gyüjté a csordát, s a pacsirta a hajnalszürkületet üdvözlő dalt alig zengette el, midőn a páncélos vitéz Turbucáról, ahol meghált, kiindult.
Arcán már alig látszott az öklözés nyoma, de szívében a harag és bosszú, mint a pók a falszögleten, szorgalmasan font és szőtt a legtarkább eszmékből oly hálót, melyen a darázs könnyen áttörhet ugyan, de a légy talán fönnakadna.
Barnabás, amint izmos és északi vérű lován tovább döcögött, meglátta a falu bikáját.
- Széles homloka és erős zömök szarva van - gondolá.
- Ha én most elébe döfhetném Elemér úrfit, legalább két ölre hajítaná föl.
Turbuca közepén egy faház épült, melynek zsindelyzete hiányzott még.
Midőn bajnokunk mellette haladott el, így elmélkedett:
- Ha e házról most a legizmosabb gerenda földre hullana és a lantost találná , könnyen tehetné nyomorékká.
Néhány öllel tovább Barnabás diák cseréppel födött és ódon alakú épületekre veté szemét.
Arcán düh és sápadtság ült.
Megállította lovát, mormogva mondá:
- Kürtőiden éjente kísértetek járjanak be, s háborítsák a földesúr és a nagyasszony álmát; a fekete kandúr szőre szikrázzék s félelmében kapjon nehéznyavalyát a fölébredt csecsemő; a bagoly röpüljön az ablakrostélyra s huhogjon oly rémségesen, hogy eszét veszítse a serdülő leány, ki éppen akkor szerelemről és boldogságról álmodott; a vén komondort, Kormost, mely Dorka néni ruháját tépte le, midőn alamizsnát kértünk, harapja meg a veszett farkas, s üsse agyon a család tagjai közül az, kinek testébe utoljára oltá be a dühödés mérgét, a halál legiszonyúbb nemének előérzetét.
A páncélos bajnok elvégezvén átkát, tovább lovagolt.
A zöld vetés közül nyúl ugrott föl.
- Mi szép látvány lenne, ha a hetyke Elemér az ellenség elől még gyávábban szaladna, mint e bohó állat!
Az útszélen esett marhára szállongtak a hollók.
- Szeretném, - gondolá ekkor Barnabás diák, - igen szeretném, ha a kalandor úrfi helyettem a sarmasági táborba menne, s a többi katonákkal együtt úgy megéheznék , hogy a bűzhödt húst a hollók előtt fölemésztené.
Még tovább kísérhetnők a páncélba öltözött diák bősz eszméit, ha Zsibó határán görnyedt vénasszony nem lépett volna elébe, reszkető ajkakkal, ősz fürttel, esdő tekintettel.
- Oh, Istenem, hisz ez Dorkához hasonlít - mormogá Barnabás, s erszényét kivonva , egy ezüstpénzt dobott az útra.
Hálálkodva emelte föl a gazdag ajándékot a vénasszony; de midőn áldással akarta kezét a lovag felé terjeszteni, már csak hátát látta.
Barnabás bátorságot vett sarkantyúja használatára, s az ügető paripa a nyeregben oly magasra dobálta őt, hogy majd az egyik, majd a másik lába elveszté a kengyelt , s kezével hol a nyeregkápát, hol a ló sörényét kellett megmarkolnia.
Végre a válságos perc lejárt.
A ló lassúságát, a páncélos úr a súlyegyent visszanyerte.
- Mint fog búsulni néném, ha értesül eltűnésemről, - töprenkedik most Barnabás diák.
- Talán a sírba is viszi bánata.
De miért is ragaszkodik hozzám?
Anyám a karjai közt halt meg.
Szemem még jól ki sem nyitottam, midőn miattam örökre behúnyta szemeit.
Akaratom ellen gyilkosa lettem.
Ilyen kaján a sors!
Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy különben is összeroskadnánk.
Ej , vajjon miért ragaszkodik hozzám Dorka?
Enni adtam neki, midőn éhezett; de ő is adott nekem, ha éheztem.
Pontosan lefizettük tartozásainkat és semmi fölösleges adomány nem maradt a hála számára.
Dorka szeretete végtére is ostobaság, mert nem alapul semmi tényen, nem mozgatják semmi látható rúgók.
De hát okosabb -e nálánál a bagoly, mely saját rekedthangú családját szereti a szépénekű csalogány mellőzésével? jobb ízlésű -e a banka, mely ronda atyafiságával társalkodik, a helyett, hogy a csinos vörösbegy és a finom alkatú csíz barátságát keresné ?
Ösztöneink vakok s Dorka szeret engem.
No ugyan szépen megcsaltam szegényt?
Deák uraimék kedvéért távozásommal nagy bánatot okoztam a vénasszonynak.
Ezért nem tanácslom senkinek, hogy más iránt jóindulattal viseltessék.
Miért szedetné rá magát?
Gyűlöljön, utáljon!
Ez a két indulat nem kötelez le senkit.
Bánom, hogy csak egyszer is Dorára, a hitvány dalnok szeretőjére néztem.
Kevés az a méreg , mely a darázs fulánkján van.
A skorpió jelesebb állat.
A hóbortos Barnabás diák szemében könny csillogott, s hatalmasan kezdett fütyörészni, hogy meneküljön azon jobb érzésektől, melyeknek maradványait még eddig nem tudta kebléből kiirtani.
Midőn Szamos-Udvarhelyre ért, első, ami a szemébe tűnt, az egyház új tornya volt , melyre az ács éppen akkor akarta föltenni a keresztet.
Ily alkalommal a népcsődületet merészségével szereti az illető egyén mulattatni, s a fiatal ács testi ügyességére hiú lévén, oly hajlásokat tett, oly kétséges pontokra támasztotta lábát, oly bohóchoz méltó bókok közt forgatta kezében az érmellékivel telt serleget, hogy a nők ijedtökben kötényök szegletét vagy tenyeröket vonták szemök elé, a gyermekek sikoltoztak, s az öreg kőmívesek is kárhoztatva mondták: - Menten nyakát töri e fickó, ha az imádság fönn nem tartja!
Barnabás diák feszült figyelemmel kísérte a suhanc minden mozdulatát.
- Ha a mesterlegény a lantos volna, most, midőn féllábát fölemelte, elsiklanék , orra cimpáját a kúperesz párkányához csapná, s bukfencet vetve úgy zuhanna a földre, hogy agyveleje éppen azon az éles kövön fröccsenne szét, melyre egy kékdolmányú öreg úr a botját támasztja.
Tömött sárga haját mint elundokítaná az aludt vér, szájából, mellyel engem fenyegetett s Dorát csábítgatta, mint kitörnének a szép fogak!
A felcser a helyszínére érkezne, acéltűjét bedugná a sebekbe, s tudós arccal mondaná: hogy ez az egyén nem vízkórban, nem tüdővészben , nem hólyagos himlő következtében halt meg, de amint a contusiók és sebek mutatják , magas helyről bukott vagy taszíttatott alá.
Erről ő kész hivatalos nyilatkozatot is írni.
A kupaktanács pedig összegyűlne a fölött tanakodni, vajjon az ismeretlen úr halála nem fog -e nagy veszélyt hozni a helységre? nem fogják -e rokonai a balesetért a templom tornyát hibáztatni és a jámbor lakosokat, kik magas tornyot mertek építtetni, nem gondolván meg, hogy még nyaka törhetik annak, ki a korcsmaasztal helyett a torony tetején issza le magát, ha! ha! ha!
Barnabás diák bősz hahotája a nézők örömrivalgásába vegyült, kik a létrán leszálló ácslegényt üdvözlék.
Nem volt miért tovább mulatnia Szamos-Udvarhelyen.
Szilágy-Cseh felé vette útját.
Borongó kedélyét kellemetlenül érintette egy falka sátoros cigány.
A vénasszony hátán két kis poronty ült, a kíséret előtt az idősebb rajkó muzsikált, a malacok visítottak, a serdülő leányok az út szélén cigánykereket vetettek, s az öreg dádé az üsttel, szitával, pemetével, sátorfával, bögrével s hosszú rongyos vászondarabokkal együtt a hét sovány esztendőnél nyomorultabb szürke gebén cammogott, meleg báránybőr süvegben, szakadozott zöld ködmönben és sárga foltos karmazsin nadrágban.
Ah, Barnabás ilyen társaságban is utazott már Dorkával!
Régen történt, de a kiállott nyomor emléke még friss, mintha tegnapi volna?
A szemtelen had körülfogta őt, kérve, rimánkodva, s mihelyt fillért adott, gyanús mozdulatokkal nyomultak hozzá.
Csak a lándzsa, mely kézügyben volt, okozá, hogy nem húzták le a nyeregből.
Midőn közülök kibontakozott, ijesztgették lovát, hamar észrevéve, hogy azt gyarlón üli meg.
- Oh, szerencse, te ledér hölgy, ki a festettarcú és üresszívű rimaként mindennel kacérkodol, akadj csak egyszer kezeim közé, úgy fogok kedvezéseddel visszaélni, s úgy meggyalázom nevedet, hogy szégyenpir borítja a becsület arcát, midőn hozzá közelítesz, és a szemérem kétrétű fátyolt vet szeme elé, félvén, nehogy meglásson téged!
Hát csak én nem bosszúlhatom meg családomat?
Hát csak hozzám jár -e föl sírjából hasztalanul atyám lelke és bátorít cél nélkül a visszatorlásra?
Barnabás e veszélyes eszméinek fonala is hamar megszakadt.
Mutós, Széplak, Solymos és Szilágy-Cseh felől több lovag szállingózik az országútra.
A diák fegyverzörejt és patkócsengést hall háta mögül is.
Élénkebbé vált az egész környék.
Itt-ott tárogató sírt, dob perdült meg s egész huszárszázad festői csoportja tűnt föl a láthatár előterén, egy dombélen.
- Hova megy? - kérdék az áthaladók.
Barnabás diák a közelebbi helységet említé.
- Honnan jön?
- Most Szamos-Udvarhelyről.
- Mi járatban van?
- Kiszellőztetem magamat.
- Hogy hívják?
- Futkosinak.
- Nem ismerjük családját.
- Pedig széles családom van.
Ily furcsa társalgás közt talált rá Elemér.
Barnabás arca elsötétült.
- Ezt a lantos kopót - gondolá, - bizonyosan Deák István és Deák Dániel uraimék azért küldték utánam, mert félnek, hogy a zsoldot zsebemre rakva, lovastul , páncélostul elszököm.
Csakugyan kedvem volna valami ilyesre, hogy őket hitvány gyanakodásaikért megbüntessem.
Talán egy haramia-bandához is beszegődném, ha tudnám, hogy sokáig fognak jajveszékelni.
Ni-ni! kardot övezett tomporára az átkozott lantos!
Csalhatatlanul a Deákék kémje.
E praktikának még rossz végök lesz.
Elemér, ki valóban örvendett, hogy a diákkal találkozott, szíves szavakkal és tekintettel üdvözlé.
- S nyomomra akadt az úrfi?
Ez nagy ügyesség volt, miután magam sem tudtam, merre fogok csavarogni.
Annyi lenéző gúny rejlett Barnabás száraz, hideg észrevételében, hogy Elemér tegnapi szelíd föltételei, melyeket reggel is megújított, tűzpróbát állottak ki.
- Uram! - szólt, magán erőt véve, - én egyenesen Budára utazom, s bár kedves meglepetésemre szolgál, hogy kegyelmedet ismét láthatom, e szerencsére nem számíthattam, miután a bajnok úr utazási célja előttem oly ismeretlen volt, mint az enyém kegyelmed előtt.
Barnabás a csodálkozás miatt száját nyitva hagyta, s kereste a hangokat, melyeket fogai között kibocsásson.
- Hu, hu, hát ki lesz már a Dora kisasszony udvarlója?
- Azzal nem szolgálhatok, ha csak kegyelmed vissza nem tér.
- Én?
Hisz én a sarmasági táborba megyek, s onnan Budára.
De mit is beszélek? - tevé hozzá Barnabás arra az ötletre jőve, hogy Elemér csak ámítja, s titkát fondorkodva kicsalta, - az úrfi sokkal nemesebb, hogysem hitelt adjon szavaimnak .
Szilágy-Csehen megvasaltatom lovamat, ebédelek, s aztán visszautazom.
- Ma nem érkezhetnék haza?
- Fecskeszárnyakkal igen.
Különben aligha.
- Gondolom, csak holnap délután látogathatná meg Deák nagyuraimékat?
- Ha tudniillik kedvem volna rá.
- Természetesen.
S csak ez esetben kérném a bajnok urat egy szívességre.
- Engem és szívességre? - hüledezett Barnabás diák.
- Értesíteni akarom Deák Dániel uramat utazásomról s igen lekötelezne kegyelmed , ha levelemet kézbesítené.
- Úgy -e, az apákhoz írt levélbe nem szokás egy pár szerelmes sort a kisasszonykák számára becsempészni?
- Legalább igen ritkán kerülhet elő ily eset, - válaszolta Elemér, a diák bárgyúságán mosolyogva.
- S a büszke Deákéknál, kiknél az úrfi szolgál, úgy hiszem, soha.
Ekkor Barnabás nagy hahotával kezdett kacagni.
- A levelet nem vihetem el, úrfi, ha, ha, ha!
Küldje mástól, ha, ha, ha!
Én a sarmasági táborba megyek, ha, ha, ha!
Az úrfi Budára, hi, hi, hi!
Két bolond összetalálkozott, hajtsuk meg magunkat egymásnak, s gratuláljunk.
Ekkor Barnabás a mély tisztelet minden jelével háromszor borult a nyeregkápáig.
- No, kár volt rovást készítenem az úrfiról.
Tüstént ki is vetem a zsebemből.
- Előkereste a fadarabot, s a porba dobta.
- Vegyünk közköltségen egy csörgő sipkát, s hordozzuk fölváltva.
- Megvallom, e kiadásra nem számítottam, - válaszolá Elemér.
- No, az úrfinak külön sipka kell, s én másutt keresek felezőt.
- De hát miért tart a bajnok mindkettőnket őrültnek?
- Tüstént megmagyarázom.
Az öreg Deákok orrolták Dora kisasszony iránti vonzalmunkat, s hogy föl nem ötlő módon túladhassanak rajtunk, háborúba küldenek .
Míg minket az ellenség lekaszabol, összeaprít, lándzsára szúr, buzogánnyal ver agyon, pisztollyal, mordállyal, karabéllyal, mozsárral, petárdával, kartáccsal , szakállas ágyúval és bombával a levegőbe röpít, ízekre lődöz, porrá tör, addig majd akad Dora kisasszonynak szemenszedett udvarlója, kivel a dölyfös várban senki sem szégyelheti meg magát, s akit Dániel és István őkegyelmék hetykén fognak fiamuramnak nevezni.
Úrfi, ez az oka a mi katonáskodásunknak.
Kikaptak rajtunk , megcsúfoltak bennünket, de azért, mint látom, büszkén, negédesen billegünk odább , mintha nem is rajtunk történt volna ily pironság.
A diák gyanakvó természete még a felhőtlen és tiszta kedélyű Elemérre sem tévesztette el hatását.
Egy percig lehetségesnek tartotta, hogy Dorka nem a maga fejéből tette, amit tett, de józan értelme és nemes szíve hamar visszautasítá e méltatlan elővéleményt.
- Volna csak az úrfi, - szólt Barnabás, arcán a bosszú és ábránd kifejezésével, - volna csak oly indulatú, mint én, akkor tudnék valami célszerűt javasolni.
Menjünk vissza, raboljuk el Dorát s midőn az erdők rengetegében többé senki sem kísérheti nyomunkat, küzdjünk meg egymással, míg valamelyikünk elhull s az élő vegye el nőül a rableányt.
Elemér megborzadt.
Barnabás, mintha feleletet várt volna, egy hosszú percig hallgatott s azután folytatta.
- Kegyelmed lágy nevelést kapott, de nekem még a bölcsőm is tüskékkel volt kirakva.
Míg te a henye törököknél szőnyegen heverészve pengetted a lantot s ittad a sorbetet, én házról-házra jártam az alamizsnáért s az út szélein aludtam el , verőfényben, zivatarban; pedig apámnak várai voltak.
Neked kerítőnő ez élet, ki élvekre csábít, nekem hóhér, ki naponként keresztfára feszít.
Én mielőtt a táborba mennék, bejártam a helyeket, hol legtöbb igazságtalanságot szenvedtem; te ez alatt hihetőleg a mosolygó szerencse számára üdvözlő dalt készítettél.
Mi közünk lehetne tehát egymáshoz?
Ne vegye az úrfi komolynak javaslatomat.
Barnabás diák nem ad és nem fogad el tanácsot.
Szilágy-Csehen túl különválik utunk s nem fogjuk vitatkozásainkat tovább folytathatni.
Az úrfit kiűzték a házokból Deák uraimék , mint az ölebet, engem, mint a komondort s ha az egyik a megszégyenítésen mosolyog , a másik pedig a fogát vicsorítja, csak saját természetét követi; legrosszabb volna, ha a két kutya bosszúságában egymást marná meg.
Ezt, kedves úrfi, ne tegyük mi.
Elemér alig bírta már fékezni indulatait, midőn udvarias hangon e megjegyzést kockáztatta:
- A kegyelmed hasonlítása rám nézve kevéssé hízelgő ugyan, de ami a kérdés lényegét illeti, az ellen semmi kifogásom.
Ha a diák hóbortosságáról nem lett volna meggyőződve, ha nem nyomná az a tudat , hogy titoktartása miatt kénytelen Barnabást valódi helyzete felől ámításban tartani, akkor hajótörést szenvedne a szelídség és kímélet, melyre magát elszánta , akkor útitársa goromba és ingerlő modorán haragra gyúlna.
Így érkeztek Szilágy-Csehbe.
A korcsmában alig volt hely, hová lovaikat kössék.
Hangyabolyként nyüzsgött az udvaron a sok kardos és tarsolyos egyén.
Egyik a táborba siet, a másik haza.
- Nincs többé tábor, - erősítek többen.
- Mi oda megyünk, minket oda küldöttek, - kiabálták szintén számosan.
Elemér mint élénk és nyugtalan kedélyű ifjú, tudakozódni kezdett; Barnabás, mint a világra keveset hajtó férfiú, meglesve az alkalmat, egy üléséből fölkelő huszár helyét a bormérő-szobában gyorsan elfoglalta és irígylendő kitartással evett , ivott.
- Csakugyan igaznak látszik, - súgá neki a mindenről értesült Elemér, - hogy a szultán már Belgrádon van.
- Mi közöm hozzá.
Legyen, ahol neki tetszik, - szólt Barnabás félvállról.
- De attól tartok, hogy a sarmasági tábornak kegyelmed hűlt helyét fogja találni.
- A mennykőbe! hát még erről is lehet szó?
Hát én egész életemben kezdőbetűket fessek és a kolostor konyhaköltségeit jegyezgessem?
Most először kaptam állapotomhoz méltó ruhát s visszaadjam -e Deák uraiméknak?
Most először van ezüsttallér és aranyforint zsebemben s megfosszam -e magamat azoktól?
Hombárral volt atyámnak kincse és lábatlan marhája.
Koldus legyek -e örökre, csak azért, hogy Sarmaság környékén a magyar urak nem gyujtanak tábortüzet, nem feszítik ki többé a sátrakat?
Az úrfi természetesen ajánlani fogja, hogy menjek haza henyélni, mert amely tett engem árnyékba helyez, az kegyelmedet emeli!
Úgy -e, takarodjam haza?
- Éppen ellenkezőleg, a lovag úrnak Budára kell velem jönni.
Barnabás gyanakodó tekintetet vetett Elemérre s már úgy rémlett előtte, mintha mégis célszerűbb volna Dorka néni és a kolostor védszárnyai alá visszatérni.
E közben az ivószobában és az udvaron oly zaj és tolongás támadt, hogy egyik a másik szavát többé nem értette s a korcsmáros ijedten tekintett hol az asztalra , honnan a vendégek tünedeztek, hol az eresz felé, hol a jászol mellől a lovak kötőfékét kezdték oldoztatni.
- Jemini! mi lesz belőlem?
Fele fizetés nélkül megy el?
Azt gondolják, az ellenség földén vannak.
Itt a sok étel!
Uram Krisztus! ki fogyasztja már el?
Verte volna meg az Isten a beste fiát, hogy miért nem jött egy órával később!
Leölettem a tulkot, egészséges volt, csak a nyelve töve fájdult meg s most a nyakamon marad , mintha esett marha volna.
Fizessenek kendtek legalább két polturát fejenként , azután szerencsés utat kívánok.
Nem adtam én csigert, hallják kendtek s nem is kútból merítik a bort; több kell hozzá, mint vályú, veder és kútágas.
Jemini! már szállingóznak ki a kapun!
Hallják, atyafiak! kik nem tartoznak a mezei hadakhoz , személyenként fizessék meg a két polturát.
No, hát nem világos, amit mondok ?
Adjon a kezembe minden ember két polturát, aztán szerencsésen utazzék tovább.
Barnabás diák csípőire tett kezekkel hurrogatott és röhögött a korcsmáros rimánkodásain.
Elemér a közbejött zavar okát, a hírnököt kereste fel.
Ez ugyanazon vékonytermetű és hosszúbajuszú egyéniség, akit a vendéglátó várban már alkalmunk volt megismerni.
Hivatalos készséggel s majdnem a közkikiáltó magatartásával értesíté Elemért, hogy Jahja-oghli, a szemendriai basa és Ulama, a boszniai vezér, nagy haddal érkeztek Buda alá; Ferdinánd fővezére, Roggendorf, már tökéletesen elvesztette fejét s azt sem tudja, merre fusson.
A sarmasági táborra tehát nincs többé szükség s annyival inkább, mert Szolimán császár tengernyi erővel közelít Nándorfejérvárhoz és rövidebb idő alatt mehet, ha kegyelmes szándoka az volna, Bécs kapuihoz, mintsem az erdélyi sereg, melynek még csak igen csekély része gyűlt össze, derekas haddá gyarapodhatnék.
- S most kegyelmed a táborba sietőket visszatéríteni küldetett? - kérdé Elemér.
- Nem fáradnék el ily munkában tizedrésznyire is úgy, mint midőn a vitézlő urakat részvételre kellett nógatnom; de most a Zsibóra, Egregyre és Drágra menetelen kívül más megbízásom nincs.
Drágból betekintek a derék Deák István és Dániel nagyuraimékhoz is, mert a multkor szívesen fogadtak s tudom, hogy a várkaput most sem csukják be az orrom előtt.
- Ez esetben, kérem, adjon át egy levelet Deák Dániel uramnak.
- Szívesen; de majd csak a jövő szombaton mehetnék hozzájok.
- Négy vagy öt nap nem okozna semmi hátramaradást.
S mikor indul innen kegyelmed?
- Mihelyt abrakoltattam.
Elemér leoldá a nyeregkápáról táskáját.
Egy papírdarabot göngyölgetett ki s késével kettévágta.
Barnabás diák találgató figyelemmel méri az ablakból a künn történteket.
Arcán hol gyanú, hol fájdalom játszik.
- Mindennek számára, gondolá, talált a véletlen egy lényt, aki osztozzék örömeiben, bánatában.
Még a hiábavaló lantos is, ámbár a várból csak úgy távoztatták el, mint engemet, levelet akar írni.
Vajjon kinek ?.. .
Én senkit sem értesíthetek állapotom felől.
Csak egy vén banya könnyezne, ha meghalnék s annak is szeme nem szebb a fülesbagolyénál, s testének rútságából csak az hiányzik, hogy tolla nincs.
- Bajnok uram! - szólt a belépő Elemér, - a hírnök fel akarja Deákékat keresni , hoztam kegyelmed számára papirost, ha levelet akarna írni.
- Kinek, lantos uram, ugyan kinek? - kérdezte nehezteléssel Barnabás.
- Talán Dorának? de fogad -e el az titkon kegyelmedtől vagy tőlem szerelmes leveleket ?.. .
Deák uraiméknak?
Hisz ha azt jelentem, hogy még nem tört ki a nyakam, sajnálni fogják.
Dorkának? hisz a szegény balgatag asszonyt már eddig alkalmasint értesítették a zárdából elszökésem felől s a várnagy kikötötte, hogy én ne firkáljak neki.
Ha meghal szomorúságában, Deák uraimék lelkén ragad.
Bánom is én.
- Hát Dorka nem tudja a bajnok távozását?
- Alig képzelem, ha valamelyik cigánynő meg nem jósolta.
- S Deákék kívánsága volt az eltitkolás?
- Ezért kaptam tőlök lovat, pénzt, páncélt.
Elemért kellemetlenül lepte meg Barnabás felvilágosítása.
Oldhatatlan rejtélynek látszott, hogy őt Dorka és Dorka rokonát Deákék titkon küldötték a táborba.
Tudta , hogy a vénasszony csak nagy áldozatokkal vihette ki tervét s a Deák-család sincs oly fényes vagyoni helyzetben, mely könnyűvé tehetné egy önkéntes gazdag fölszerelését.
S ha a hazafiság ösztönzé István és Dániel urat ily erőfeszítésre , mi szükség volt azt Dorkától titkolni?
S ha Dorka ellenezte az unokaöcs katonáskodását, nem volt -e gyöngédtelenség őt rászedni?
S nem bizonyos -e, hogy a fegyverhordásban járatlan Barnabás helyett félannyi költséggel sokkal alkalmasabb egyént lehetett vala szerzeni?
E gondolatok Elemért a féltékenység örvényébe sodornák, ha szeme előtt nem állna Barnabás mindazon tulajdonokkal, melyek a szeretetreméltósághoz legkevésbbé hasonlítanak.
De minthogy önhízelgés nélkül is hinnie kellett a nagy különbséget , mely őket egymástól elválasztja, fölhagyva a rejtély hüvelyezésével, néhány sorral értesíté Deák Dánielt távozása felől, bocsánatot kért tőle és István úrtól, hogy engedelmök nélkül ment a zászló alá, s megnyugtatásukra becsületszavát adá, hogy Izabella királyné jogainak védelmére semmi veszélytől visszadöbbenni nem fog, s minden törekvése Budavárába jutni, hogy Werbőczi Istvánnak, ki őt a török rabságból kiváltá, hű szolgálatára szentelhesse egész életét.
A levelet térden írta meg, s kardmarkolatának gombjával pecsételte le.
Midőn a hírnök az iratot tőle átvette, Barnabás diák a sisakot fejére tevé és a vállrojttal leszorítá.
- Ideje már, hogy induljunk, - szólt Elemérhez.
- Én Székelyhíd felé veszem utamat, s ha az úrfi még nem jöhet, ott fogom beérkezését megvárni.
- S tehát a lovag csakugyan nem tér vissza?
- Szerződésemben ez van írva: «Barnabás diák uramat a sarmasági táborba küldjük , hogy alkalma legyen Buda ostrománál megkülönböztetni magát.
Ebből önként következik, hogy küldőim a «magam megkülönböztetésére » vetették a súlyt, nem pedig a sarmasági táborra, s nekem magamat meg kell különböztetni, vagy a pénzt, ruhát és lovat visszaadni.
Ámde a pénzből már annyit költöttem, amennyit saját zsebemből ki nem pótolhatok; a páncélt és lovat pedig megkedveltem.
Ebből önként következik, hogy meg kell magamat különböztetni, úgy ahogy nekem tetszeni fog, miután erre nézve a szerződésben semmi kötelező utasításom nincs.
- A megkülönböztetésen vitézséget szoktak érteni.
- Ha Debrecent fölgyujtanám, azzal is megkülönböztetném magamat; ha valakit úgy gyilkolnék meg, mint valaki atyámat, az is úgy megkülönböztetne a többiektől , mint húsevő természete a hiénát a nyúltól.
Egyébiránt elfogadom a megkülönböztetés értelmezéséül a vitézséget.
Elemérnek nem tetszett a szerződés ily magyarázata, feledve tehát éhségét , szomját, sietett lova után, hogy a diáktól el ne maradjon.
Midőn úton voltak, mondá:
- Ha Jahja és Ulama basa össze is kötötték magokat Izabella királyné seregével , Roggendorf nem fog hamar tágítani, s remélem, számunkra is marad kitüntetési alkalom.
- Ahol három sereg csatázik, ott könnyen kap két katona helyet a sorbaállásra, s célt, ahová golyóját irányozza.
- Számunkra csak egy sereg létezik, az Izabella királynéé, - válaszolá Elemér.
Barnabás tarsolyából pecsétes levelet vőn ki, s előbb megnézegetvén, átnyujtá a lantosnak.
- Izabella királyné nevét sehol sem találom.
Olvassa el az úrfi is.
- Csak nem hiszi a lovag, hogy Deák István és Dániel uraimék a Roggendorf táborába küldöttek volna?
- Hát a törökökhöz?
- Önként értetik, hogy kegyelmedet azért fegyverezték föl, hogy védje a Zápolya házát, melynek ők oly hívei, mint rokonuk, a hatalmas Werbőczy István.
- Melyik pontja ez a szerződésnek? nézze meg jól az úrfi.
Hol van említve a Zápolya-ház és Werbőczy?
Hát nem lehet -e az embernek magát megkülönböztetni Szolimánnál, Ferdinándnál és Zápolyánál egyaránt?
Ha a várnagy föltételhez kötötte vitézségemet, miért nem közölte azt velem? miért hagyta szabad tetszésemre a választást?
Hát a németeknél, hát az ozmánoknál nem harcolnak, nem ölnek, s nem lehet -e valaki nagyobb harcos, nagyobb ölő, mint mások?
Ha Deák uraimék azt akarták, hogy a németet vagy törököt s ne magyart lőjek, miért nem tették ki a szerződésbe?
Midőn valaki konvenció mellett erdőmestert és vadászt fogad, azt mondja -e, hogy csak bölényt ejtsen el s nem medvét, csak szarvast s nem dámvadat , és csak rókát s nem borzot?
Ki akarom magamat tüntetni, s ha e miatt könny csordul ki a két vén ember szeméből, mit bánom én?
Készítettek volna okosabb szerződést.
Elemér most érzé először, hogy sokkal kevésbbé hóbortos, mint megromlott emberrel van dolga.
Szédelgett, midőn rágondolt Deákék könnyelmű tettére.
Erősen elhatározta, nem tágítni Barnabás mellől, s ha szellemével, erélyével , szívességével, kegyvadászatával, önlealázásával sem adhat e vad jellemnek becsületes irányt, inkább kész leend a legszélsőbb végletekre is, mintsem azon általa tisztelt háznak, mely annyi jótéteményekkel halmozá, meggyaláztatását eltürje.
Most érzé először igazán, hogy Dora kezének elnyerhetésére érdemessé teheti magát: s most sejté a merengő lélek mélabús jóslatával, hogy nem a táborzaj, nem az ágyúzörej, nem a küzdők fegyvere a legnagyobb veszély, mellyel őt végzete fenyegeti.
VII.
Dani bácsi az óriás almafa sötét árnyékában ült.
Azon almafát értem, melynek töve mellől Dora a tavasz kezdetén a legszebb ibolyát és császárszakállt kötötte bokrétájába.
Most már melegebb napok járnak, s még az árny is hő.
A nagyuram oldalánál öreg várnagyunk görnyedt, félig nyitott szemmel.
Kőmüvesek bontogatták a megszüntetett szerzet jószágigazgatói lakát, hogy építéshez foghassanak, s Dani bácsi a várból még az ebédet is a fa alá hozatá , mert látni akarta, mint alakul éppé és csinos külsejűvé az a ház, mellyel Barnabás diák eltávolításáért akará Dorkát a két testvér vigasztalni.
- Csak ne ölnék meg a németek!
- Futni fog előlök, jó uram!
- De ha utána fut a golyó.
- Különb ember is halt meg a hazáért, mint Barnabás diák.
- De senki sem sírt úgy, mint ahogy Dorka őt siratná, s úgy sem átkozódott.
A várnagy mintha Dani bácsi talpraesett megjegyzésén elmélkedni akarna, egészen behunyá szemeit és lassan lógatta fejét.
Kövek rohantak le.
- Íziben foly a munka, várnagy koma!
- S nagy lármával.
- A mesteremberek meg akarják érdemelni kenyeröket.
- Ki is kapják szalonnástul, borostul.
- Csak a pénz a bökkenő!
- A pénztől magam is tartok, - sóhajtá a várnagy.
- Régen jobb idők voltak; ... de még él a híres rokon, a nagy Werbőczi István.
- Annak is van hová adja forintjait.
- Elhajtják Buda mellől, atyámfia! a németet, s a marschallus campestrisnek sátrát hatalmokba ejtvén, találnak ott drága ezüstmarhákat, margarétákat és vert aranyat.
- Ha találnak is, nemzetes uram!
Török Bálint hordja el, vagy a fráter Martinuzzi.
- Az igaz, hogy a nagy Werbőczi a Deák-családból származván és a mi águnkkal legközelebbi vérviszonyban lévén, abhorrescálni látszik a gazdagságot.
No de jó az Isten, s ha úgy akarja, Dorka asszony számára szép házacska fog itt emelkedni és még a konok Barnabás diák is ránkor nélkül fog nevetni azon a furcsa ötleten, hogy mi őt fegyverhordásra csábítottuk.
Míg Dani bácsi ezt beszélte, a domb horpaszán, honnan egy ösvény az építés alá vett ház kapuja mellett vezet a vár felé, valami mozgó feketeség tűnt fel, melyet most a sürű faágak eltakarnak, majd a verőfényesebb rés a szem elébe vont.
- Alighanem barátkalap - szól a várnagy, ki először fordult figyelmével arrafelé.
- S alighanem barátcsuklya, - mondá kényelmetlen találgatással Dani bácsi.
- Már a fehér kötelet is kivehetem.
- Valóságos minorita a szomszéd kolostorból.
- És felénk tart.
Az egyén, kiről a vitatkozás folyt, a mély völgyösvényen oly ponthoz ért, honnan a csalit és árok közül csaknem egész tomporáig kilátszott.
- Az a boldogtalan páter, - szólt megszeppenve Dani bácsi, - bizonyosan Dorka asszonyhoz megy, hogy Barnabás eltávozásáról értesítse.
- Talán csak a káplánt látogatja meg.
- A szeme sem úgy áll valami konokságon töri a fejét.
- Hisz a szemét, nemzetes uram, még nem lehet kivenni.
- Hiában, koma, én csak rosszat sejtek.
Dani bácsi a kapu elé sietett, s utána a várnagy.
A páter nagy lélekzések közt és bár lassú, de nagy léptekkel közelge.
- Ez biz' az alamizsnás.
- Tulajdon maga a híres Flórián páter, ki tollkésével szenteket farag, s ha a zárda szekerére ül, alig halad két falun át, s már minden tarisznyát teletöm összekéregetett sajttal, csibével és sonkával.
- Hej! páter Flórián, hova olyan gyorsan? - kiáltá Dani bácsi teli torokkal.
- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!
Domine spectabilis, én bizony éppen a kegyelmetek várába sietek.
- S nem állna meg egy szóra?
- Akár kettőre, nagy jó uram!
- Csak azt szeretném tudni: mi járatban fárad hozzánk?
- Barnabás diákot kell a néneasszony mellől hazakergetnem.
- Sohase fáradjon, páter!
Jó helyt ül az, aki rokonainál ül.
- De, kérem alásan, Barnabás diák távolléte máris sok hátramaradást okozott a kolostorban.
- Nem szorulnak tisztelendőségtek ő reá.
- Azt csak mi tudjuk, hogy igen.
Miatta minden kezdőbetű hetek óta ruházatlan , vagy csak félig van felöltöztetve; pedig már legalább kétharmadának egész mundurban kellene lenni.
A nagy A, ami a testit illeti eléggé ellátott ugyan tirádákkal és színezéssel, de fölötte az ékezés címere hiányzik, pedig szarvasfőt kellett volna képeznie.
A fő kész is, de me hercle! csak az egyik szarv van meg, a másik teljesen hiányzik.
Ez nem maradhat így.
Szégyent hozna kolostorunkra.
Hát aztán a szegény E betű, melyre különben büszkék vagyunk, hogy járt?
Felső ágát szépen borítják be a tiltott alma levelei és gyümölcsei, s csak az volna még hátra, hogy derekán csavarodjék fel a kígyó és dugja ki arcát a lombok közül.
De hát ott van -e a kígyó?
A henye diák csak üres helyet tartott számára.
Már most kérdem, domine spectabilis, hol tehát az eredeti bűn, az embernek természetes hajlama a rosszaságra?
- Az egész világon, páter.
- De nincs a mi kolostorunkban, s éppen az a baj.
Meg is mondta a gvardián, hogy a miatt három napig tartja kenyéren és vízen Barnabás diákot.
- No már azt csak ne tegyék, tisztelendő uraimék.
Jobb lesz kiegyenlíteni a dolgot, hadd maradjon Barnabás pár hétig még a nénjénél, s íme én kötelezem magamat, hogy az egész folyó éven ingyen makkoltatást engedek erdeimben a szerzet minden sertésének, s a templom szegényei számára a jövő vasárnap, minden levonás nélkül, két magyar forintot szolgáltatok át kegyelmeteknek.
- Nagyra becsüljük a vitézlő úr gráciáját, azonban nekem szoros kötelességemmé tették előljáróim, hogy Barnabás diákot rögtön visszahozzam.
- De tud -e tisztelendőséged másfél ölet ugrani?
- Már arra nem ajánlkozom.
- Akkor hát három napig vendégem lesz.
Mert nálam most igen vígkedvü urak és asszonyságok vannak, kiknek csak az a hibájok, hogy útra készülnek.
Ezt megtudván, várnagyomnak utasítást adtam a dobogó tüsténti fölvonására.
S majd meglátom, ki tud átugrani a várárkon.
Mert, úgy segéljen, különben három nap és három éjjel nálam fog danolni, táncolni és serleget üríteni.
Siessen, várnagy uram!
Kísérje a tisztelendőt szerény házamba és mihelyt átlépett a hídon, tüstént vonassa föl ezt.
- Induljunk, páter! - szólt a várnagy.
A jámbor szerzetes nem volt ellensége sem a dalnak, sem a bornak.
Vonta is ezer incselgő kép a vár felé; de a gvardián szigorú arca, mely most az ő szeme előtt lebegett, komolyan inté: - Ne menj Flórián, a kísértet elé, mert még inkább megfenyítelek, mint a csavargó Barnabás diákot!
- Ha a spectabilis a dobogó felvonásától el nem akar állni, akkor szíves igéretei felől értesíteni fogom előljáróimat, s Isten kegyelmével ezennel visszaballagok a kolostorba.
Dani bácsi szabadon lélekzett, mihelyt a pap neki hátat fordított.
- Most szerencsésen megmenekedtem a bajtól; de várnagy komám, ezentúl kendnek lesz kötelessége oly elmés módot találni ki, mely a papokat a vártól és Dorkát a zárdától távol tartsa mindaddig, míg a ház felépül.
Isten őrizzen attól, hogy a vénasszony fölfedezze tettünket.
Ha Barnabás elmaradása nyugtalanítani fogja, kend meséljen neki cifra dolgokat.
Irtózom Dorka könnyeitől, kétségbeeséstől , megőrüléstől... és nem tudok hazudni.
Legföllebb Flórián pátert hitetném el ...
Dorkának hiúzszemei vannak és Barnabást fiaként szereti.
De menjünk már haza, mert Pista bátyám zsémbelni fog hosszas kimaradásunkért.
Dora kötött, az öreg nagybátyja egy törpe zsöllyén ült.
Helyzete kényelmetlen , mert köszvényes lábait jól terjegetni nem tudja, de legalább közel van unokahugához.
S mennyi szemrehányást, mennyi figyelmeztetést nem kell elmondania .
Hol is kezdje és hogy?
Dora szorgalmasan kötött.
- Te most csak akkor beszélsz, mikor kérdenek.
- Pista atyus mindig kérd.
- Mert nem szeretem, hogy a szemed fáj és mégis folyvást rontod a sok varrással , hurkolással és kötéssel.
- Még több az üres időm, mint a dolgom.
- De ha a szemed fáj, foghatnál másféle munkához.
- Édes Pista atyus, nincs a szememnek baja.
- Hisz héjai vörösek.
- Bizonyosan a szél fujta meg.
- Te selma, hisz alig jársz ki a szobából.
- Bizonyosan az ablakot tartottam sokáig nyitva és bejött a friss szél.
- S mit látok? citerádat a szögön por lepi.
- Elpattant az egyik húrja.
- Helyébe én is tudok mást feszíteni.
Add ide csak az illő húrt.
S hát a virágokat miért nem öntözted meg?
- Micsoda virágokat?
- Amott a cserépben.
- Dorka azt mondja, hogy féreg rág gyökerökön s azért hervadnak.
Dorka értelmes asszony.
- Fürteid közé sem tűzesz félig nyílt hónapos rózsát?
Pedig mostanáig sohasem mulasztottad el.
- De mind édesatyámnak, mind Pista atyusnak reggelenként hozok friss bokrétát, míg csak a kert utolsó virága nem hullatja el leveleit.
- S hát magadra miért nem gondolsz?
- Nem fontam -e gyöngyöt fürteimbe, mikor sok vendégünk volt?
- De mit használ, ha ifjak helyett többnyire öreg urakkal társalogtál.
- A fiatalokat az öröm magától fölkeresi; az éltesek számára időtöltést a háziasszony figyelme talál.
Így tanította ezt nekem Pista atyus.
Azután nem táncoltam -e eleget?
- Mert mindenik úrfi erővel is elvitt volna.
De mentél -e a többi nőkkel együtt lovagolni?
- Leányhoz talán nem is illik e férfias mulatság.
- S régebben miért nem vélekedtél így?
- Fiatalabb voltam.
Az idő hozza a megfontolást.
- Éppen azt nem szeretem, hogy mostanság igen bölcs akarsz lenni.
Maholnap már nem is fogsz igazán örvendeni tudni.
Hejh, csak az a rossz Elemér ne barangolna annyit!
Már látom, hogy róla ragadt a víg kedv mindnyájunkra; még te sem nevetsz azóta igazán.
Kész a citera, próbáld meg rajta az új húrt.
- Eléggé összhangzik.
- Hm!
Dani öcsém is hosszasan hagy magamra.
Dalolj egyet, leányom.
- Melyik éneket kívánja?
- Amelyet utoljára készített Elemér.
Dora elsápadt; de lélekerejét hamar összeszedte.
- Nem emlékszem jól reá - szólt kikerülőn.
- Hisz legtöbbször énekelted.
- Aztán szomorú is.
- Nem tesz semmit, leányom; mi sem vagyunk víg hangulatban.
S minden szomorúsága mellett az benne igen furcsa, hogy a költöző madarak beszélik el a lovag halálát .
Csak az a lurkó Elemér gondolhat ki ilyen csodálatost.
Hányszor nem lantolta el hosszú barangolása alatt a szép nőknek?
Képzelem, mint dicsérik őt a palotákban és a piacokon.
Nem... arra Elemér mégsem alázta le magát, hogy a vásáron énekeljen , mint a közönséges hegedős.
Büszke, délceg fiú.
Talán nem is származott rossz családból.
Pista bátyád haragszik, ha Elemér születését ócsárolják.
Csak jönne haza már a kópé.
Énekeld el, Dorám, a nótáját.
A leány szilaj kézzel nyúlt a kobozhoz, s Pista bácsinál élesebb szemű az ő szép és sápadó vonalain, a hideg elszánásban annyi égető szenvedést látott volna, hogy rettegne a húrtól, melyre újjait teszi és a hangtól, mely zengeni fog.
- Kezd el, Dorám, kezd el már.
A leány kebléhez szorította a kobozt, s halk, de fájdalmas hangon éneklé:
Vándor madár, vándor madár
Szárnyad mindenfelé eljár,
Szemed mindenüvé teként.
Nem láttad -e a vőlegényt ?...
Könny csillogott Dora pilláin; lehanyatlott keze.
- Pista bácsi, elfeledtem a dal folytatását? talán majd tudni fogom.
Akkor elénekelem, Pista bácsi!
Dorka nyitott be.
Midőn Dora a vénasszonyra veté tekintetét, az előbb könnyes szem sötéten szikrázott, s a bánatnak magát átengedett arc és termet most szoborszerü , majdnem merev kifejezést és állást vett.
A falusi leányka leeresztett kezekkel, egyenes tartással úgy ült székén, mintha a művész véste volna oda, ábrázolván vagy a kifáradt részvétet, vagy a haragra ébredő részvétlenséget.
Dorka sanda s a zavar miatt tétovázó léptekkel ment a szekrényekhez és a polcokhoz, hol rakosgatni és keresnivalója volt.
- No, hát mi újság, jó barátom? - hangzék künn Dani bácsi harsány szava.
- Csak azt jöttem jelenteni kegyelmeteknek, nemzetes és vitézlő uraimék, s respective tudtul adni, hogy a nemesi fölkelés, mely az alvajda ő nagysága rendeleténél fogva Sarmaságra gyűlt, hogy dandárokká alakulván, Budát az ostrom alól fölmentse, újabban vett parancs következtében szét van oszlatva.
Már kiki hazamehet családja tűzhelyéhez, s a tábori nehéz fáradozások után az édes nyugalom karjaiba vetheti magát.
Szulejmán császár, kinek palástja széléhez fogódzott a mi országunk, Nándorfejérvár körül sátoroz, a vitéz szemendriai basa és a hatalmas boszniai vezér eddig már Buda alá érkezett, s a királyné ő felségének nincs többé az erdélyi hadak segítségére szüksége.
- Úgy hiszem, - dörmögé Dani bácsi, - hogy mégsem vált volna gyalázatunkra legalább egy kanállal a magunk véréből is ontani és Budát a királyi családdal együtt nem bízni csak a török kegyelmére.
Az én fiatal koromban akadt volna elég önkéntes, ki a harcvágy miatt álomra sem hajtaná a fejét, míg Mátyás király palotája előtt nem mutathatja meg, hogy mi az a magyar vitézség.
- Most is ment egy pár Sarmaságról Budára; de ha vajjon a sok német és török közt megérkezik -e, csak a jó Isten tudhatja.
- Vegye az ég oltalma alá az ily derék magyar embert!
- Ámen! - szólt az idegen rikácsoló hangja.
S ezzel a Dora szobájába léptek.
Pista bácsi a vékonytermetű és hosszúbajuszú egyéniségben rögtön ráismert a hírnökre, kit néhány héttel előbb annyi vendégszeretettel fogadott.
Dora sejtelmes szíve hangosan kezdett dobogni.
Dorka gerincén hideg nyargalt át, a félelem fagya.
Most már Dani bácsinak is eszébe jut, hogy aki Sarmaságról jön, Barnabás diákról beszélhetne valamit.
Bánni kezdte, hogy a hírnököt előbb nem kérdezte ki mindenről.
Egyébiránt többé nem volna nagy baj, gondolja, ha Dorka a történteket orrolni fogná; mert Barnabás nem késhetik soká a visszatéréssel.
A hírnök e közben a táskájából levelet húzott ki.
- Egy lovagtól hoztam Deák Dániel nagyuram ő kegyelmének.
- No hát az nem Barnabás, ha lovagnak néz ki, - számítgatá egész hidegvérrel Dani bácsi.
- Édes Dorka asszony, hozza el csak a pápaszememet!
- Nálam volna egy szemüveg, öcsémuram! ... de talán kegyelmeddel külön levelezést folytatnak, - szólt nehezteléssel Pista bácsi.
- Sőt ellenkezőleg, inkább bátyámuram ír olyan leveleket, melyeket nekem el sem olvas.
- Megkövetem kendet, én nem szoktam titkolózni.
- Hát én miért rejtegetném a correspodentiákat?
Dani bácsi egész formasággal átnyujtotta a levelet Pista bácsinak, ki szintén hasonló ünnepélyességgel visszanyujtá neki.
Dorka elhozta a szemüveget.
- Itt a kegyelmed üvege, - szólt István úr.
- A kegyelmedé is kegyelmednél van, - válaszolta Dániel úr.
- Így lévén a dolog - mondá a hírnök, - ha nemzetes és vitézlő uraiméknak nincs ellenökre, tehát elolvasom én hangosan, mint illik.
Most azonban Pista bácsinak ötlött eszébe, hogy hátha a levelet Barnabás diák írta.
Megszeppent tehát.
- Engem illet az elolvasási juss, mint nagyobb testvért, - szólt vészhárítólag.
- Nem a jussért, de itt a levél.
Tessék, urambátyám! - válaszolá Dániel úr.
Deák István jól illesztette orrára a szemüveget, feltörte a pecsétet, kibontá a kisded papírt, pattogatá újjával, pedig beporozva sem volt, s midőn ezen előzményeken szerencsésen átesett, az aláírásra veté szemeit.
- Mi a hékő! - kiáltá, - hisz ezt Elemér írja.
Dora visszanyerte már nyugalmát, de Dorka a falnál fehérebb lett.
- Mit keres Elemér Sarmaságon? - dörgé Dani bácsi.
- Olvasd el, leányom, - szólt megindulással István úr, - olvasd el a levelet, hadd lássuk, mit tett az a háládatlan ifjú.
- Csak most adj erőt, Istenem! - rebegte lelkében Dora s bár kezében a papír ingott, mintha halk szellő mozgatná, bár szíve összeszorult, mintha a halálváz újjai érintenék, mégis tiszta és rezgésnélküli hangon szavalta el azon néhány, de érzékeny sort, melyben Elemér búcsút vett pártfogóitól, hogy a dicsőség mezején onthassa vérét.
Dani bácsi haragosan törlé ki hüvelykével szeméből a könnyet.
Pista bácsit csak az vigasztalta, hogy talán a szemüvegen át nem is lehet észrevenni, nedvesek -e ősz pillái.
- A nagy Werbőczit is említi a rossz fiú! - sóhajtá hosszú szünet után az öregebbik testvér.
- És a hazát, - tevé hozzá az öcs.
- Elbúcsúzik tőled, édes Danim!
- S tőled, kedves bátyám!
- És a mi szegény Doránktól is, kit annyi szépre, jóra tanított.
- S minden ismerőseitől, kik őt szerették.
S ki nem szerette volna Elemért?
- Kedvelte öcsém, aki csak vele találkozott.
- Még a leghitványabb ember is.
- Kivéve... de Dorka miatt hallgatok.
Pista úr Barnabás diákra gondolt s a hirtelen ejtett szó miatt zavar lepte arcát.
- S milyen érzékenyen búcsúzik Elemér, mintha az élettől válnék meg, mintha lelke már ajkain volna, hogy kirepüljön.
- El is vérzik ő a csatán, kedves öcsém!
Rá mernék esküdni, hogy vége neki.
Dorka zokogni kezdett.
- Ne pityeregjen az asszony! - kiáltá Dani bácsi, kinek szemeit megint facsarta valami.
- Nem menekszik Elemér, - folytatta mélabús elmélkedéseit István úr.
- Jól ismerem vakmerőségét.
A hírnök úgy hivé, hogy neki kötelessége a közgyászban a vigasztalás hangját pengetni.
- Nemzetes és vitézlő uraimék, - szólt, - régóta tapasztalom, hogy sokkal több tér vissza a csatából, mint ahány ott marad.
- Talán csak nem céloz kegyelmed arra, hogy Elemér gyáva volna? - kérdé ingerülten Dani bácsi.
- Isten őrizzen ekkora vakmerőségtől, - mentegetődzött a hírnök.
- Vívtam én is csatát huszárcsapatommal, - szólt István úr, kedélyének alagyai hangulatát tovább szőve.
- A golyó elhordotta alólam a lovat, a kartácsszögek mint a szúnyogok szüntelen körüldongottak s katonáim jobbra-balra hulladoztak.
Tudom , mi a veszély s mi a bátorság.
De Elemér hősebb volt kis gyermekkorában is, mint legedzettebb bajnokaink.
Láttam küzdeni.
Oldala mellett esett el apja, ölettek meg rendre testvérei; de ő nem tágított, nem hátrált.
Oly büszkén, oly vakmerően küzdött, mint a hadisten; pedig csak gyermek volt.
Dora a kéj elragadtatásával hallgatta nagybátyját.
Keble emelkedett, szemei eddig idegen lelkesedéstől csillogtak s most boldogabb volt szerencsétlenségében, mint más a kínálkozó örömök és elért vágyak közepett.
István úr a hírnök felé fordulva, folytatta:
- Kend állítja, hogy sok katona tér ép testtel vissza a csatából; de én meg azt mondom, hogyha csak három kap sebet, már közülök egyik Elemér lesz, ha kettő marad a mezőn halva, az egyik okvetlenül Elemér.
Aki őt a csatába viszi, a halál torkába dobta.
Dorka nyárfalevélként reszketett.
Szeretett volna kimenni a szobából, de érzé , hogy nincs elég ereje, hogy a falhoz kellene támasztani kezét s mégis mielőtt a küszöbhöz érne s a kilincsre tenné újjait, már térdre rogynék.
Egy széken összezsugorodott s csak azon igyekezett, nehogy szeme a Doráéval találkozzék.
- Eltemettük Elemért... annyi, mintha eltemettük volna, - visszhangozá István úr eszméit Dani bácsi.
- Mintha szemem előtt volna sírgödre!
- Mintha látnám félig elsenyvedt holttestén a sebhelyeket! - erősíté Dániel úr.
- No, kedves öcsém, talán azt mégsem látod, - szólt az ellentmondás ösztönétől megkapatva István bácsi.
- Bizony, bizony, már ő kimúlt, - sóhajtá mellre tett kezekkel az öcs.
- De hátha él? - fordított a dolgon István bácsi.
A hírnök megint idején látta a közbeszólást.
- Nemzetes uram!
Mindnyájan tudjuk, hogy a seregnél van előcsapat, derékhad és utócsapat.
Vannak csatározók, van tartalék.
Vannak, kik előre küldetnek a harcba s viszont vannak, kik a retirálást födik.
Az tehát, hogy Elemér lovag, kit közelről nincs szerencsém ismerni, saját vakmerőségének áldozatul essék, leginkább a körülményektől függ és ennélfogva, kérem alásan, meg sem jósolható.
A fővezér oly pontra állíthatja, ahol puskaropogást sem hall.
- Minő bolondság ezt csak képzelni is! - dörmögte Pista bácsi.
- Oda állítják őt, ahol legnagyobb a tűz, - jegyezte meg Dániel úr.
- S ha a poggyász mellé küldenék, onnan is elmegy oda, hol a veszély bizonyos, - szólt az öcs.
- Tudom én, - mentegetődzék a hírnök, - hogy oly előkelő lovagnak, minő Elemér úr , a fővezér is sokat elnéz; de a fegyelem ellen mégsem szabad, nemzetes és vitézlő pártfogóim, ennyire véteni.
Aki a poggyászhoz van rendelve, nem léphet harcolni az első sorba.
Hiába, a regula csak regulának marad.
- De hát miért mondja kend Elemért lovagnak? - pattant föl most Pista bácsi , valami sejtelemtől megkapatva.
- Hát honnan van neki pénze? - kérdé Dániel úr, hasonló irányú gyanítások felé vonatva.
Dorka tűhegyen kezdett ülni.
- Pénzét, nemzetes uraim, nem volt alkalmam látni, - szabadkozott a hírnök, - de szent igaz, hogy tekintete és magatartása rendkívül úrias s kardján a türkisz , jáspis és a smaragdkő igen szép boglárokba van foglalva.
- Hallod -e ezt, öcsém, Dániel? - szólt feléje fordulva István úr.
- S hallja -e ezt kegyelmed, tisztelt urambátyám? - kérdé az öcs, hasonló csodálkozással.
- Nem te küldötted -e el titkon Elemért?
- Lelkemre állítom, hogy nem, - esküdött mellére tett jobbkézzel Dániel úr.
- De talán te küldötted el?
- Lelkemre mondom, hogy nem, - fogadkozék szintén mellre fektetett jobbal Deák István.
Dorka alatt táncolt a szék, körüle forogni kezdett a fal, lebegni a bolthajtás s minden bútor hol közelebb jött hozzá, hol távozott tőle.
- Édes Dorka néni, kísérjen be engem, - szólt fölindulással Dora.
A vénasszony mozgott, de látta, hogy lábai nem bírják.
A két Deák pedig elvörösödött a harag miatt.
- Ihol ni! elcsábították, ellopták tőlünk Elemért.
- Pénzzel, kinccsel idegenítették el.
- A világ csúfjává tettek minket.
- S nyakunkra vonták a nagy Werbőczi örökös haragját.
- Sírba tették becsületemet, öcsém!
- Házunk hitelét ölték meg, bátyám!
- De majd megtáncoltatom én azt a nyomorultat, aki ekkora kudarcot kent rám.
- Kikutatom én a hitványt, ha utolsó fillérem belevesz is.
Ne búsulj, bátyám , tudok én mozogni, jó a lábam.
- Te megkeresed, én megölöm.
Arra jó kezem van.
- Édes atyusék! - rimánkodott Dora könnyezve, - ne lármázzanak úgy, hisz nagy kiabálásaikkal a szegény beteg Dorka nénit annyira megijesztették, hogy már lélekzeni is alig tud.
Azután Elemérnél mindjárt megérkezése után magam láttam egy kis erszényt telidesteli velencei aranyakkal.
A lantos mindenütt kap ajándékot , ahol az emberek a bánatra és örömre fogékonyak.
Én legalább úgy képzelem...
De az istenért!
Dorka néni jöjjön a szobájába.
Késő volt már.
Dorka ájultan rogyott össze.
Körüle topogtak az öreg urak.
Egyik kezét tartá, másik homlokát dörzsölé.
Végre éledni kezdett és a hírnökre támaszkodva, az ágyig vánszorgott.
- Nem jó a hangos beszéd, mondtam neked, öcsém, Dani, - szólt István úr, midőn a falajtót betette.
- Csak urambátyám ne mutatott volna éppen asszonyszemélyek előtt a gyilkolásra akkora passziót.
- Igaz biz' a '.
Kifeledtem, hogy szegény Dorkába csak hálni jár a lélek.
- Őszi levél ő, a szellő is leveri.
- Hát még ha...
- Igen, ha még...
A két testvér megdöbbenve tekintett egymásra.
- Hírnök uram! - szólt most Pista bácsi, a hírnök oldalához vonulva.
- Tessék, - felelt ez szokott vékony hangjával.
- Pszt? - inté Dani bácsi.
- Hírnök uram, nem látott -e útjában valahol egy... egy tizenhat markos lovat?
- Akárhányat, nemzetes uram.
- Pszt! - intett megint Dani bácsi.
- De rajta, egy... egy katonát?
- Minden esetre.
- Pszt! a falnak is füle van - szólt Dani bácsi.
- Kinek sisakja volt és... - ekkor István úr kört vont kezével melle fölött.
- Vértet ért uram!
- Csak halkabban! - súgá Dani bácsi.
- Vértet értek s karján paizsot.
- Legalább százat láttam ilyet, - felelé a hírnök.
- Majd jobban kérdezem én, urambátyám.
S erre Dániel úr sompolygott a hegyeshangú egyén füle mellé.
- Nem találkozott -e kegyelmed olyan könnyű lovassal, aki lovagolni nem tud s hirtelen nem mondhatná meg, jobb- vagy baloldalra kell -e a kardot kötni?
- Vetődött egy pár ilyen is a sarmasági táborba.
- S közöttök úgy -e valaki katonává öltözött papnak látszott?
- Pszt, öcsém, pszt! - sziszegte most Pista bácsi, újjával a falajtóra mutatva.
- Engedd, hogy én kérdjem, mert jó ötletem van.
Ekkor a hírnöknek még el nem foglalt füléhez rukkolt.
- Ebédelt -e kegyelmed katonákkal?
- Itt-ott igen.
- Mondja meg hát nekem, hogy nézett ki az a mamlasz és otromba fickó, kinek legszélesebb szája, legnagyobb fogai vannak és legtöbbet evett?
- A kinézése után gondolkoznom kellene, különben pedig Keresztúri Ábrahámnak hívták.
- Az nem a mi falánk zsoldosunk.
- Pszt! meghallja a vénasszony.
- De minek beszélsz te olyan nagyon?
- Urambátyám az, aki kiabálásával mindent elront.
- E szerint, nemzetes uraim, helyesebb lenne talán a refektóriumban beszélgetni, - indítványozá a hírnök.
- Egy pohár bor mellett, úgyis a nap már hőn süt, - így szólt Dani bácsi.
- Menjünk hát, - egyezett bele az öregebb testvér.
- Sejtem én már, - súgá hatok mögül a hírnök, - hogy ki után tudakolnak vitézlő uraimék.
Pista és Dani bácsi erre rögtön visszafordították arcokat.
- Szóljon tehát.
- Nyilatkozzék gyorsan.
- Elemér úr a szilágycsehi korcsmában egy katonának pennát nyomott a kezébe, hogy levelet írjon, talán éppen ez lehet a kegyelmetek zsoldosa.
- Úgy van.
Bizonyára Barnabás diák volt.
- Csitt, halkan! menjünk ki a szobából, csitt!
Ily kölcsönös csillapítás közt távoztak.
A hírnök mentől többet merített a kupából, annál kevésbbé tudott fölvilágosításokat nyujtani s Deákék kénytelenek voltak puszta gyanúsításokkal beérni.
Nagy szomorúságukra hallák, hogy a hírnök már Zsibót, Egregyet, Drágot összebarangolta, mielőtt hozzájok jött volna.
Ebből következtették, hogy Barnabás diáknak legalább három nappal előbb kellett volna hazajönni.
Hol késik tehát?
Nem vette -e önszántából nyakába a világot, vagy nem beszélte -e rá Elemér, hogy vele együtt Budára menjen? oly kérdések, melyeket könnyű volt feltenni, de nehéz megoldani.
Az öreg urak csak azt sejtették, ami legkeserűbb volt rájok nézve , hogy tudniillik könnyelműségökkel Dorka ellen nagy vétket követtek el s csak a vakesetnek fogják köszönni, ha hibájok világosságra nem jő s ha a következmények nem lesznek gyászosak és a lelkiismeretet terhelők.
Alig várták s most az egyszer történt ez a vendégszerető urakkal, alig várták , hogy a hírnökön túladhassanak, s azután egymásközt meghányják-vessék teendőiket.
Midőn végre magokra voltak, kezdődött a fontolgatás nehéz szerepe.
- Írjunk a mi rokonunknak, a nagy Werbőczynek, Elemér távozásáról.
- Minket ügyetlenséggel vádolhat; de mégis küldjünk hozzá levelet, kedves bátyám .
De hát Dorkával mit tegyünk?
- Titkoljuk, ameddig csak lehet, Barnabás diák eltűnését.
- S ha megtudja, hogy öccse nincs a zárdában?
- Akkor nekünk is megütközést kell színlelnünk, mintha ártatlanabbak volnánk a ma született gyereknél.
- Ha síma, fiatal volna arcunk, könnyebben lemoshatná egy kevés tiszta víz a tettetés mázát; de félek, úgy bemocskolja redőinket, hogy szennyét semmiféle szappan sem viheti le többé.
- Mondasz valamit, öcsém!
Azonban maradna -e fél percig nálunk Dorka, ha megtudná , hogy öccsét, akit szemevilágánál sokkal inkább őrzött, alattomos úton vezettük a halál torkába, noha tudtuk, mily jó tehetetlen, mint nem képes egyébre az öklöződésen kívül.
- Azután ha legalább a haza védelme forgott volna eszünkben?
- Az már más volna, öcsém.
De mi tagadás, mi bizony csak azért küldöttük a háborúba, mert bosszankodtunk, hogy a mi Doránk felé forgatja sanda szemét.
- Szent igaz, bátyám, s pedig nem volt miért féltsük a mi szép leányunkat az ő éktelen arcától és faragatlan viseletétől.
- Ítéletnapig sem hozta volna vele senki gyanúba.
S most hasztalan építünk házat Dorka asszony számára.
- Ő azt fogja mondani: készíttessetek számomra inkább koporsót.
- Szobáit hasztalan bútorozzuk be!
- Ő azt fogja mondani: rendeljetek fejem alá inkább gyaluforgácsot, arcomra szemfödelet.
- S ebbül, öcsém, az következik, hogy a föld fenekéből is elő kell kerítenünk Barnabás diákot.
- Úgy van.
Írunk Elemérnek levelet azon meghagyással, hogy tüstént indítsa vissza őt.
- De nem tudjuk, hová címezzük.
- A mi nagy rokonunk levelébe csatoljuk az Elemérhez szólót is.
Ez kielégítő megoldásnak látszott.
De most már új nehézség merült föl.
Az akkori közlekedés még béke idején is igen hiányos volt s a háború alatt majdnem legyőzhetetlen akadályokra talált.
Erdélyben még az én gyermekkoromban sem volt szokatlan, hogy a földesúr a levéllel jobbágyát küldötte az ország egyik szélétől a másikig, még pedig gyalog.
S ha ez megérkezett az illető helyre, néha egész hetekig pihent csendesen, míg választ kapott, melyet hazavigyen.
Akkor még kíváncsiságunk nem a percek, de a hetek teleséhez szabta magát s bár mint érzés nem bírt kevesebb ingerlő erővel, mint most, a távirdák korában, de kitöréseit mérséklé és megosztá a roppant időköz korlátja.
Dani bácsi szemlét tartott jobbágyai jó és rossz tulajdonai fölött.
Az egyik jól gyalogolt, de gyakran tekintett a csapszékbe.
A másik szerette a vizet, de lába lőcsös volt.
Aki fürge és szeles, mint a gondtalan ifjú , kihullathatta tarisznyájából a levelet; akinek óvatosságát dicsérték , félénkségéről is hírben állott.
Akinek lova volt, rossz kedvvel hagyná oda gazdaságát; aki alá az uraság adott volna lovat, nagy kérdés, mikor tér vele vissza.
Sok tanakodásra lett tehát szükség, míg Dani bácsi kiszemelte s Pista bácsi elfogadta a célszerű egyéniséget.
Aztán meddig küldjék?
Az öregebb testvérnek Szinérváralján lakik a jó barátja; az ifjabbnak Nagykállóban.
Kit tiszteljenek meg azzal, hogy a vett levelet máshoz tovább küldje s az ismét máshoz, míg kézről-kézre adatván, végre a nagy Werbőczi István tulajdon kezébe érkezik?
Hogy dőlt el e nehéz és sok tanakodásra méltó ügy, arról a krónikában semmi adatra nem akadtam.
De bizonyos, hogy harmadnapon már a levél nemcsak meg volt írva és lepecsételve , de valósággal útnak is indult s folyvást haladott rendeltetése felé.
Mire elérkezik, Budavárában sokat nem talál úgy, ahogy kellene.
Talán Mátyás király palotájába is idegenek költöztek.
Talán a templomok is más hitet és imát tűrnek a szentek képeiből megfosztott boltívek közt.
Talán maga Werbőczi István sem lesz többé Izabella királyné szolgája, a csecsemő királyfinak gondnoka és Magyarország ügyeinek egyik fő intézője!
Ki tudja, mennyi ideig vándorolnak Pista bácsi kézvonásai?
Addig tériünk más vándorok útikalandjainak elbeszéléséhez.
VIII.
Elemér hosszas barangolás alatt hódításokat tett Barnabás diák kegyében.
A féltékenységre, - mint a diák hivé, - megszűnt minden ok.
Mindketten földönfutók.
A szerencse még nem találkozott egyikökkel sem, pedig már hat nap óta keresik közös úton.
Ha csak egy percig mosolyogna a távol ködéből Elemér felé, ha kacér szemének csak egy sugarát vetné a fellegek közül a lantosra, akkor a diák talán visszaesnék régi hangulatába.
De most miért gyűlölné Elemért ezerszer inkább, mint általában az embereket.
Szelídül Barnabás.
Puszta csárdába szállottak meg.
Elemér hosszan dőlt a zsupágyra s elaludt.
A diák fölemelte lándzsáját, mintha a pihenő mellének akarná szögezni, de hamar leereszté és megelégedett azzal, hogy nehéztalpú csizmájával mintegy véletlenül a lantos lábára lépjen.
- Ezt az embert utoljára is én fogom megölni, - mormogta néha.
Elemér is meghallott valamit ebből s elmosolyodott a diák hangos gondolkodásán.
Azonban rendre kimaradt Barnabás mormogása s volt idő, midőn nem egészen rosszakaratú mosollyal beszélt útitársával.
A Hortobágy közepén a gulya bikája Elemérre rohant.
Barnabás, ki hátrább maradt, megállítá lovát s csendesen nézte a jelenetet.
A szó legszigorúbb értelmében semleges maradt.
Nem mutatott több rokonszenvet a támadó , mint a megtámadott fél iránt.
Nem segítette a bikát az ostromnál, szívesen mosolygott az ellentállási ügyességen és őszintén elismerte, hogy Elemér nem csekély föladatot oldott meg, midőn a veszélyből menekült.
Szolnokon, közel a város kerítéséhez, két zsivány vagy csendháborító lógott a bitófán.
Barnabás föveget emelt a törvény keze által kimúltak előtt s azután velök szembeállva, sokáig őgyelgett torz vonásaikon.
A merengés felkölté benne a vágyat s hő képzelődése megfosztá a fát halottjaitól, hogy reá másokat akasszon fel.
S talált két áldozatot e célra, de közöttük nem volt Elemér.
Roppant haladás a kiengesztelődés felé.
- Úrfi, - szólt Barnabás, amint a Tisza füzesei közt utaztak s a hold világítását a badar alakú törzsek s a rendetlen ágak korrajzai furcsánál furcsább árnyékkal hintették be, - úrfi, látott -e kegyelmed lelkeket, kik álmában jelentek meg s hiúz-szemökkel, mint a gyujtóüveggel, égetik a testen azon pontot, melyre tekintenek... nálam többnyire a homlokot?
Látta -e atyját a kísértet minőségében?
- Sohasem.
- Talán atyja természetes halállal mult ki?
- Megölték gyermekeivel, testvéreimmel, nejével, édesanyjával együtt.
A családból csak én maradtam életben.
- Dajkája beszélte el e történetet?
- Szemtanuja valék.
- Szerencsés!
Ha én szemtanuja lettem volna atyám megsüttetésének, az izzó vassal kiszúrták volna szememet.
S tudja -e ki?
Saját nagybátyám.
Ebben egyébiránt semmi különös nincs.
Én is úgy tennék unokaöcsémmel.
És ha az égnek a nap valódi szeme volna s karjaim a végtelenségig terjednének, tüstént kivájnám azon nagy bambának , a mindenségnek szemeit.
Haha!
Hiszi ezt uramöcsém?
- Mihelyt - válaszolá mosolyogva Elemér, - a nemzetes úrnak oly hosszúra nyúlnék a keze, bizonyosan az esze is hasonló arányban nőne.
Ennélfogva, úgy hiszem, öntől kegyelmet nyerne a nap, habár világosságával néha alkalmatlankodott.
- Nem mondhatnám, hogy a nap sugara volna a legesküdtebb rosszakaróm.
A hold, a csillagok és világtalan éj még többször bosszantanak.
Midőn az emberektől menekültem, a holtak társasága fogott körül... s mit nem beszéltek azok nekem !
Vagy tíz kísértetnek már az arcképét tollal lefestettem.
Ha visszatérünk, elhozom a zárdából s megmutatom kegyelmednek.
Ugyanazon könyvben vannak, amelyre Dora kisasszony alakjáról szerzett tapasztalataimat iktattam.
S tudja -e, hogy hívják e kísérteteket?
Furcsa! csak kettőnek hallám a nevét, a többi oly halkan nevezte meg magát, hogy lehetetlen volt kivenni...
Rácz István és Targovics Péter iszonyúan sápadtak.
Nem csoda, hisz megcsömörlöttek atyám húsától s betegségökből még a halál sem tudta kigyógyítani.
Sovány, silány kísértetek.
Mindig borzadnak az elnyelt falat utóízétől.
Elemér eleinte az őrültség bősz ötleteinek tartotta Barnabás diák beszédét, de utóbb feltámadt emlékezetében némi töredéke egy hajmeresztő büntetésnek, mely Nándorfejérvárott hajtatott végre.
- Édes barátom, - szólt megindulással Elemér - uralkodjék kedélyén nappal s akkor éjente nem fognak fölkelni sírjaikból a kísértő lelkek.
- És miért nem látogatnának meg?
Hadd fedezzék fel titkaikat s vázújjaikkal hadd jöjjenek, hadd vonják le az emberiség arcáról a fátyolt, hogy tekinthessek utálatos vonásaira!
De a szél süvölt, lidérctáncot járnak a holdvilág rezgő szőnyegén a fák árnyai, keressünk tanyát magunknak, nincs hideg s mégis úgy tetszik, mintha fáznám.
Ni, amott ablakfény csillog.
- Bojtártanya lehet.
- Kutyaugatást hallok.
De mondja meg az úrfi, mondja meg Elemér barátom, mit csinálna kegyelmed azon török martalócokkal, kik testvéreit és atyját megölték s akik a házat nagyanyja fejére gyujtották?
- Ha az életben rájok találnék, kardot rántanák, hogy megvívjak velök.
- De én nem ölhetem meg atyám kínzóit, mert már mind meghaltak.
S véres árnyéka mégis bosszúra ösztönöz.
Uram, elvették falvaimat, váramat: de a bitorló nagybátya mag nélkül mult ki és idegen kezekre került a rablott birtok s íme a kísértet, ki atyámnak nevezi magát s akinek képét több példányban rajzoltam már le, szüntelen arra buzdít, hogy irtsam ki e rablókat.
Hol találok rájok? kérdezem.
Az egész országban, felelte.
Mi a jegyök, hogy őket megismerhessem?
Arcukon az öröm , szívökben a boldogság, testükön a gazdag ruha, szólt atyám.
- A sátán jelent meg kegyelmednek s csak hazudta atyja nevét.
Imádkozzék , vezekeljen s nem fogja többé háborgatni.
- Dorka néni is ezt tanácsolta, de nem használt.
A vén bagoly, hogy kábaságomért kikacagjon, mondá: rajzoljam le tehát atyámat, úgy amiként álmomban szoktam látni .
Tudta, hogy anyám velem volt viselős, midőn férjét, mint az ürüt, nyárson sütötték meg s hogy ő ennek arcképét hasztalan követelte vissza a zsivány testvértől .
Megégettük a honárulót képben is, volt a válasz...
Uram, midőn Dorka kívánságát hallám, rögtön a kolostorba mentem s elhoztam a tollrajzot, szeme elé tartottam .
A vénasszony élesen fölsikoltott, fogai vacogtak s egész testében úgy reszketett , mintha csontjai is csupa kocsonya volna.
Később azt állította, hogy a kép csak göndör nagy szakálla és vastag ajkai miatt látszott atyámhoz hasonlónak, de különben egészen idegen arcú és termetű.
Léha beszédek.
Esküszöm reá, hogy velem a magános éjeken atyám lelke vitatkozik a bosszú eszközei felől.
A rajongás szavai s egy iszonyú történet homályos hagyományai Elemér idegeit is izgalomba hozták.
A csodálatos, a szertelen vonzereje hatni kezdett az ő fiatal képzelődésére s e varázs érdeket, részvétet gerjesztett benne a szerencsétlen Barnabás diák iránt.
Nem tartotta többé csak eszelős embernek, sőt valami nagyszerűt látott a bosszúban s annál inkább, minél határozatlanabbak tárgyai , minél inkább tágul általános gyűlöletté.
Alig tartott néhány percig ez ámulata, de eredményei keserűek voltak.
- Ha én bosszút akarnék állani a nagyokon, igyekezném naggyá lenni, - szólt a pillanat hevében.
- Mondja el még egyszer, barátom! - kéré Barnabás diák, mintha nem értette volna jól.
Elemér ismételte a tett észrevételt.
- De az élet oly rövid és az előhaladás útja oly hosszú!
Én már érettkorú férfi vagyok.
- Kitűnővé egy szerencsés perc alatt is válhatunk hasznos emberré a fáradságos évek tesznek...
De már a tanyához értünk.
- Az még egy parittyadobásnál is távolabb van.
Addig folytassuk beszélgetéseinket , - szólt a diák nyugtalanul.
Elemér már érzé, hogy a veszélyes zsarátnokról a hamvat fújta le s a szén elevenebbé lett.
- Csak arra akartam figyelmeztetni, - mondá csillapítóan - hogyha Athinai Simon parasztból zászlósúrrá lehetett, úgy ön, aki valószínűleg fényes család származottja, hamar szerezhet magának állást s még régi birtokait is visszanyerheti.
- Birtok és bosszú szép volna együtt! - sóhajtá Barnabás diák...
- Csakugyan a tanyánál vagyunk.
Hejh!
Nyissatok ajtót!
He, holla, ki van benn?
Szólítsátok a kutyákat!
Sánta lakik -e e kunyhóban, hogy oly lassan mozog?
Belőjek az ablakon ? úgy talán meghalljátok a bekéredzést.
No már mozognak!...
Sohasem fogom bánni , hogy az úrfival utaztam.
Ne élt volna Dorka, a vén boszorkány, nem sompolyogtam volna annyit a kolostorokban... most már úr lennék.
Tüntessük ki magunkat, Elemér barátom; nosza, tüntessük ki!
Barnabás diák, mihelyt zilált élete számára vezéreszmét nyert, mohó, görcsös szenvedéllyel szorítá azt lelkéhez.
Szótlanabbá lőn, merengőbbé, gondolkozóbbá s midőn beszélt is, azon sarkpont körül forogtak eszméi, amelyhez bűnös reményeit köté.
Elemér figyelmét nem kerülte ki a hatás, amit gondatlanul ejtett szavak útitársára gyakoroltak; de azzal vigasztalá magát, hogy végtére sem könnyű a Barnabás tulajdonaival kitűnő helyzetbe jutni s ha ez véletlenül mégis megtörténnék, amint emelkedni fogna, tisztulna és szélesednék előtte a láthatár; amint a nyomor lehullana vállairól, könnyebbnek érezné az életet: amint az emberektől tisztelve volna, feledni gyűlölni az emberiséget.
Ily szempontból Elemér magára tukmálá a buzdító szerepét.
- Uram! - szólt Barnabás, midőn már a Rákosra értek s keresték a magasabb pontokat, hogy Budavárát s az ellenség táborhelyeit láthassák.
- Uram, ütött az óra, melyben kitüntetésről kell gondoskodnunk.
Melyik félnél keressük a hírre kapást?
Ha a török a magyar ellen folytatna háborút, természetesen törökké lennék .
Úgy hallom, görög rabszolgából lett Ibrahim nagyvezérré és százezreket hányathat kardélre a nagyvezér.
Ezt tőle még csak rossz néven sem veszik.
A némethez pártolni célvesztett eljárás volna.
Szítsunk, uram, a magyarokhoz, lopózzunk valami kitörés alkalmával a várba s ajánljuk karunkat és kardunkat Izabella királynénak!
- Nekem is az a véleményem, csak egészen más okokból.
Némán lovagoltak tovább, kiki saját eszméin borongva.
- Most nekem két kezem van, - szakítá meg a hallgatást Barnabás, - de a hatalom által sok kezem lesz, Bryaræussá változom át.
Emelkedjünk, Elemér úrfi!
Most két szemem van, de a hatalom módot ad, hogy ezer szemmel lássak.
Mind elfoglalom a szemeket, hogy számomra nézzenek.
Hozzám képest vak lesz Proteus.
Uram! tüntessük ki magunkat!
Csak ne volnék haladott korú!...
Szerelmet tud -e szerezni a hatalom ?
Ezt a zsákmányt, mint az aranyat és gyémántot, elrabolhatja -e a martalóc, hogy szabadon bírja ?...
Hány éves Dora?
Míg mi, Elemér úrfi, nagy urak leszünk, sok lakodalom történhetik.
Az emberek szaporítnak.
De e házias tréfát is megzavarhatja a hatalom.
Anyám, úgy látszik, velem viselős volt, midőn úrrá lett molnárlegény atyám életét kioltá.
Akkor, ha akarja, birtokába ejthette volna anyámat s a világ soha ki nem fogta volna találni, hogy a gyilkos, vagy a legyilkolt gyermeke vagyok -e ?...
Hadd legyen Dora menyasszony, hitves, anya!
Nekem hatalom kell .
Ragadjuk üstökön, Elemér úrfi, a legelső körülményt, mely megengedi, hogy lábunkat az emberek nyakára tegyük és por helyett a lelket tapossuk.
E szavak hideg borzadással tölték Barnabás útitársát.
Az első indulat benyomása közt kardjára tette kezét, hogy megbüntesse a szemtelent és szörnyeteget.
De Dorka rokonát gyilkolja -e meg? azért vásárlott -e a vénasszony pénzen fegyvert?
S jöhet -e szigorú számítás alá egy hóbortos?
És nem fogadta -e fel magában, hogy Barnabást üldözés helyett védelmezi?
Ily tekintetek féken tarták Elemért.
- Ne feledje, hogy kegyelmednek tiltva van Dora nevét ajkára venni, - szólt kimért és szigorú hangon.
- Bocsánatot kérek bűnömért, - válaszolta eddig szokatlan alázattal Barnabás.
- Nekünk nem szabad egymással ellenkezni.
Célunk közös.
Urak akarunk lenni.
Ekkor tárult szemök elé Buda és környéke.
Barnabás a távolban csonka tornyokat, dőlt bástyát, rongált falakat látott csak ; de Elemér gyakorlott és éles tekintete egyebet is vőn észre.
S óh, az az egyéb reményeinek fellegvárát rombolta szét!
Keresztbefont karokkal nézett, nézett, míg elhomályosodtak szemei s könnycseppek gördültek arcára.
- Óh az én arany álmaim!
Isten veled, dicsőség! szállj kebledbe lemondás! - rebegé hosszú mély sóhajjal.
Barnabás nyugtalanul sürgött körüle.
- Mi történt! mit lát, jó uram? szóljon! ne tartson függőben!
Csak most tanultam meg kíváncsisággal lenni az élet eseményei iránt s ezen új indulat, mint tapasztalom, igen alkalmatlan természetű.
Szóljon , barátom!
- A Gellért-hegy tetején összerombolt táborhelyet, aljában szétszaggatott hidat látok, melynek maradványait nyaldossa, sodorja és viszi tovább a hullám.
A német sereg nincs többé.
Vagy semmivé tétetett, vagy maradványaival a visszavonulást kísérti meg.
Szaladó csapatjai hátunk mögött lehetnek.
A Nyulak szigetét a török tartja elfoglalva, hajói a Duna felső partjait ellepték.
Amott Ó-Buda!
Kis gyermekkoromban utcáin játszottam.
Török tárogatók hangja érkezik onnan felénk.
És a hegyeken félholdas sátorok körrajzai mutatkoznak.
Vége az ostromnak, vége a háborúnak!
Barnabás diák sárga arca szederjessé lőn a düh és ijedség miatt.
- Tehát későn érkeztünk? tehát többé nincs reánk szükség? tehát nem tüntethetjük ki magunkat ?
Édes barátom! ne tegyen szerencsétlenné baljóslataival.
Úgy -e, csak ingerelni akar.
A kolostorba vonuljak -e ismét, mint ketrecbe a konctól korbáccsal visszariasztott kuvasz?
Uram, nézzen körül, hátha csalatkozott!
Nem volt szükség hosszasan vizsgálódni, mert néhány magyar katonákkal találkoztak , kik ezt beszélték:
A németek a török haderő megérkezése után nem mertek nyílt csatát kockáztatni.
A Gellért tetejét védték makacs, vitéz küzdelmek közt.
Ezalatt segélyt is nyertek , de elégtelent arra hogy állásaikat hosszasan oltalmazhassák.
A Gellértről és a pesti partokról tehát tüzes ágyúzást nyitottak meg, mely a Duna jobboldalán a Török Bálint és a temesi gróf csapatait visszahúzódásra kényszeríté.
E csekély győzelem után másnap reggelre egész hajóhaduk a Gellért lába elé vonult.
Mi okból történt? mily szándékot forralnak? nem lehetett tudni.
Esteledék s a hajók még mozdulatlanul állottak.
Késő éjjel azonban a kémek hírül hozták, hogy a németek egy rögtönzött hajóhídon a pesti partra szállanak át.
A gyorsan összevont török és magyar erő megtámadta őket és soraikban iszonyú mészárlást vitt végbe.
A Dunán sűrűn hömpölyögtek a holttestek; Pesten ezrekre ment a felkoncoltak és foglyok száma.
Buda ostromának vége szakadt s a szultán féltvén seregeit a holttetemek bűzhödt gőzölgéseiből támadható ragályoktól, az óbudai magaslatokra éppen most költözik át.
- Mihez fogjunk már, édes barátom? - tudakolá Barnabás diák, még mindig képéből kikelten.
- Én szolgája leszek Werbőczy István uramnak, ki a fogságból drága pénzen váltott meg, - sóhajtá Elemér.
- S hát én?
- Hazamegy és a szerzetesek számára kezdőbetűket rajzol.
- Száradjon el a két kezem, ha tenni fogom.
- Deák uraiméknak volt zsoldosa s illő, hogy szolgáltassa vissza a lovat és fegyvert, melynek hasznát többé nem veheti.
Én is tartozom valakinek a hadi készületekért, de remélem jó uram, Werbőczy István kegyelméből adósságom lerovását.
- Ne taszítson el az úrfi magától.
Min kezdjem én az életet, ha hazamegyek ?
Felgyujtsam -e a kolostort vagy Deák uraimék házát?
Vesztemre gondolt a két vén ember Dora miatt.
S kívánja -e kegyelmed, hogy mégis hazamenjek?
Elemér felfogta az iszonyú okoskodás egész horderejét.
- Próbáljunk hát együtt szerencsét!
Megválik, mit szánt számunkra a sors!
- Meghálálom e szavait, édes barátom! ámbár eddig azt hittem, hogyha mathusálemi éveket élnék is, köszönettel senkinek sem fogok tartozhatni.
Emelkedjünk együtt , Elemér úrfi!
Ne taszítson el engem magától!
Elemér kezet nyujtott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE