Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
XI.
Néhány nappal később gróf Falkenburg főhadnagy nyalkán kipödrött bajusszal , félrecsapott sapkával, fütyörészve indult el hazulról, azzal a céllal, hogy ma tisztába jön a szép ezredesnével.
Nem kétkedett ugyan már kezdet óta udvarlásának sikerében, mert hiszen természetes , hogy ha közte és az ezredes közt kell választani, minden okos asszony őt fogja választani, a ki csinos is, fiatal is és megvan azonfelül az az előnye is, hogy nem ő a férj.
Utóbbi időben azonban a szép asszony oly hidegen fogadta, hogy a fiatal grófnak egészen lelohadt a bátorsága.
Nem tudta magának megmagyarázni, mi lelte a szép asszonyt, hogy oly fagyosan, elutasítón, csaknem megvetően viselte magát iránta.
Azt érti, hogy az ezredes nem szivesen nézi látogatásait, az természetes, azt is elhiszi , hogy az öreg bizonyosan szólt a feleségének, talán egykicsit dühösködött is, a hogy a féltékeny férjek szoktak; de abból nem következik, hogy az asszony ilyen kegyetlenül bánjék vele, sőt ellenkezőleg, az asszonyok épen a férjeik dühösködése után szoktak a leglágyabbak lenni udvarlóik iránt, épen olyankor keresnek vigasztalást.
Igazán nem érti a gróf és sokáig tűnődik e rendkivüli dolog fölött, mely boszantja és nyugtalanítja, mig végre azt hiszi, hogy kitalálta az okát s kacagva hentereg a dívánon.
Hogy ez nem jutott előbb eszébe?
Igazán nagyszerű!
Persze hogy ugy van.
A nők nem szeretik a gyávaságot a férfiakban s mikor valakinek olyan biztató előjelei vannak, akkor ne kerülgesse mint macska a forró kását, ne vesztegesse a sok hiábavaló szót, hanem bátran rohamra, rajta!
Világos, gondolja magában a gróf; hogy is lehetett ő olyan tökfilkó, hogy ezt már előbb észre nem vette?
Milyen gyámoltalan szószaporitó legénykének tarthatja őt a szép asszony!
Nem csoda, ha napról-napra jobban elhidegült tőle.
Sutba vele, az ilyen félénk udvarlóval.
Na de most, miután fölvilágosodott, reméli, a szép asszonykának nem lesz oka panaszkodni.
Az alkalom kitünő, az ezredes átlovagolt Vámosra, a hol egy század van bekvártélyozva az ezredből s nem jön haza, csak holnap.
A főhadnagy sziverősitőül bevág még egy pár pohárka cognacot, aztán elindul a szép asszony lakása felé.
A mint a ház előtt elhalad, az egyik ablakban látja, hogy megmozdult a függöny s ugy rémlik neki, mintha a szép ezredesné sugár alakját pillantotta volna meg.
- Hátha épen engem várt? - gondolja Falkenburg főhadnagy.
Az előszobában nem az ezredes legénye, hanem egy szobaleány jött elejébe.
Az is jó jel.
Igaz ugyan, hogy a leány azt adja tudtára, hogy a méltóságos asszony nincs otthon, de Falkenburg gróf nagyon jól tudja, hogy ezt csak ugy mondják.
- Menjen csak be s jelentse, hogy én vagyok, - szólt nevetve s ráadásul barátságosan megcsipi a szobaleány arcát; - menjen csak.
A leány haboz, a gróf pedig be sem várja, hogy az bejelentse, bemegy maga.
Kipirult arccal áll előtte a szép asszony, zavartan, mig a gróf diadalmas mosolylyal közeledik:
- Bocsánat, hogy oly vakmerő voltam.
S kezet akar csókolni a szép asszonynak; de az hevesen visszarántja kezét.
- Hát igazán haragszik? - kérdezi meglepetve a gróf.
De aztán eszébe jut, hogy hiszen a nők igy szokták, nem kell azt komolyan venni ; hanem azért ugy tesz, mintha nagy bünbánatot érezne:
- Vigasztalhatatlan vagyok, hogy megharagítottam, de látja, nem birtam ellentállni szivemnek, mely ide vont.
A szép asszony most szólalt meg először, büszkén, megvetően:
- Csak azért jött, hogy ezt elmondja?
- No lám, - gondolta magában a nemes gróf.
A bevett néhány pohárka cognac is segített, bátorsága teljesen visszatért s egy gyors mozdulattal ujra hatalmába ejtette a szép asszony kezét.
- Szeretem, a bolondulásig szeretem.
Ne legyen kegyetlen hozzám, édes.
- Megőrült? - szólt a nő visszariadva.
- Távozzék, vagy...
A grófot nem ijesztette meg a szép asszony haragja.
Oh, az asszonyok haragja!
- No és ha nem távozom, - szólt vakmerőn, - ha szerelmem erősebb, hát akkor?
- Akkor férjem majd megtanitja, hogy mivel tartozik nekem, - viszonzá az ezredesné.
- Férje? - kacagott a gróf.
- Ne bántsuk a férjeket, mert hátha én is meg találnám tanitani kedves férjét arra, hogy mivel tartozik kegyed nekem.
- Én? - hüledezett az ezredesné.
A gróf nem akart lovagiatlan lenni s mentegetőzni kezdett:
- Látja, mire kényszeritett.
Igazán, lelkemre mondom, nem akartam megbántani...
Oh , az a csekélység!
Ne gondolja, hogy a miatt.... máskor is, édes, bármikor szivesen szolgálatára állok.
Paula szemei bámulva, ijedten meredtek a grófra.
- Mit mond?
- Semmit, édes, ne beszéljünk róla.
Helytelen volt, hogy előhoztam.
Szavamat adom , hogy többé soha.
No nyujtsa ide kezecskéjét.
Mondja, hogy megbocsátott leghívebb rabszolgájának.
A fiatal asszony rémülve hátrált előle:
- Micsoda eszeveszett beszéd az, a mit ön itt összehadar?
Mi az a csekélység?
Mi az , a mivel én önnek tartozom?
A gróf kissé boszankodva felelt:
- Ej hiszen mondtam már, hogy semmivel.
Semmi mással, csak szerelemmel forró szerelmemért.
Az ezredesné szigoruan mutatott az ajtó felé.
- Nem kérdezem tovább, csak azt kérdezem még: távozni fog vagy csöngessek a cselédeknek, hogy kivezessék?
A gróf erre már elvesztette türelmét:
- Ám csöngessen, - szólt élesen, - ha a cselédek előtt akarja tárgyalni ezt a mi kényes ügyünket.
- Nekem nincs önnel semmi ügyem, - szólt az ezredesné, megvető pillantással mérve végig a fiatal tisztet, ki alig birta dühét fékezni.
- Jó tehát, nincs velem semmi ügye, - rikácsolta ez dühtől sápadtan.
- Megjegyzem magamnak a leckét, méltóságos asszonyom s ha megint akad egy hölgyecske, a kiért hatszáz forintot kell fizetnem, hát előbb tisztázom vele a dolgot s megkérdezem, mi érte a viszontszolgálat, mielőtt aláirnám a váltót.
Gunyosan meghajtotta magát és eltávozott.
Paula mintha kővé meredt volna, nem birt mozdulni, nem birt szólni, még lélegzete is elakadt, olyan rémület és olyan zsibbadtság szállt egész testére.
Borzasztót sejtett .
A mit a gróf beszélt, annak igaznak kellett lenni, annak meg kellett történni.
Az a váltó, az a hatszáz forint... iszonyú reá gondolni is!...
És az ő nevében!
Oh, milyen gyalázat!
Nem kellett sokáig kutatnia elméjében, hogy ki cselekedhette.
Ki lehetett volna az más, mint az ő szerencsétlen atyja?
Valami szörnyü marcangoló fájdalom fojtogatta torkát.
Ilyen lehet a vizbe fuló érzése, a ki látja, hogyan merül el.
Szent isten! mit tegyen?
Agya ugy összezavarodott, hogy nem talált egy mentő gondolatot, mig lázasan remegett minden idege a kétségbeesett vergődésben.
Szemei előtt lebegett folyvást annak az embernek gúnyos, dühtől sápadt arca, a ki oly meggyalázó váddal illette.
Mit gondolhat az az ember felőle?
És Paula még csak arcába sem vághatta, hogy hazugság és itt áll tehetetlen, roskadozva a szégyen sulya alatt.
Mit tegyen?
Mit tegyen?
Férjének nem mer szólni.
Reszket a gondolatától is annak , hogy az valamit megtudhat e piszkos dologból.
Milyen utálatos szinben jelennék meg előtte a Paula családja.
Nem elég a botrány, a mit anyja csinál, most még hozzá ez a gyalázatosság, a mit atyja elkövetett.
Kábultan roskad egy székre, szemei előtt elhomályosul minden.
Megszégyenitve , lealázva, vérig sértve kinlódik itt és nem torolhatja meg a sérelmet, még rejtegetnie, titkolnia kell.
Férjének nem szabad azt megtudni.
Borzasztó volna, ha a büszke katonatiszt, ki oly kényes becsületére, valaha megtudná.
Pedig lehet-e előle eltitkolni?
Nem fogja-e azt maga a boszúvágyó főhadnagy kitrombitálni az egész világnak?
Nem kerül-e már holnap az egész város szájára?
Rémitő gondolatok cikáznak át a fiatal asszony kábult fején.
Közben valami homályos belső hang arra ösztönzi ugyan, valljon be mindent férjének, hiszen ártatlan, nincs semmi része abban a szennyes dologban.
De elhiszi e férje?
Nem fog-e kétkedni benne?
S ez a gondolat megfagyasztja Paula szivét, nincs rá bátorsága, hogy szóljon.
Képzeletében látja férje sötét, gyanakodó arcát.
Nincs köztük bizalom.
Nincs köztük olyan közös kapocs, mely lelkeiket is összekötné.
Nem, Paula nem szólhat férjének.
Már atyja iránti könyörületből sem szólhat.
A mit az a szerencsétlen öreg ember vétett, az maradjon eltakarva.
De azt a gyalázatos adósságot ki kell fizetni, az égeti mint a tüz, attól szabadulni kell.
Hirtelen összeszedi, a mi kis ékszere van, a mit férjétől kapott, karpereceit, a nyakravaló gyöngyöt, óráját, mindent és atyjához siet vele.
Már este felé járt az idő.
Antalffyné épen kinézett az ablakon s látja, hogy a tulsó oldalon csaknem rohanva megy kipirult arccal a fiatal ezredesné.
- Valjon hová oly sebtiben? - gondolja magában Antalffyné s néz utána, mig csak láthatja.
A Kádas-utcára fordult be, hát bizonyosan haza megy az anyjához.
És Antalffyné tovább szövi gondolatait.
Gyanus, nagyon gyanus, hogy ugy futott, mintha szökni akarna az emberek szeme elől s nem tekintett sem jobbra, sem balra.
És épen ma, mikor az ezredes nincs itthon.
Mert látták, hogy több tiszttel még reggel a vámosi országutra lovagolt, a honnan nem látták, hogy visszatért volna, pedig egész nap az ablaknál ülnek vagy ő vagy a két leánya.
De Paula bizonyára nem gondol arra, hogy vizsga szemek is követhetik, csak megy gyorsan, lázasan s lihegve érkezik a szülői házba.
- Hol van apa? - kérdezi hevesen.
- Ejnye hát gyere be, - szólitja az anyja, - Ripp hadnagy van itt.
S a hadnagy is fölugrik a székről és összeüti bokáját:
- Kezét csókolom.
De mikor látja a fiatal asszonynak zavart tekintetét, lázban égő arcát, gondolja , hogy itt valami baj van s iparkodik mennél előbb odább állni.
- Ne siessen már, - marasztalja Makóné, a ki szintén valami rosszat sejt s nem szeretne egyedül maradni a leányával.
De minden marasztalása kárba vesz, a hadnagy köszön és elsiet.
Távozása után az anya és leánya egy percig szótlan ülnek, ugy látszik, egyiknek sincs kedve megkezdeni a beszélgetést.
Végre Paula szólal meg komoran, a földről föl sem emelve szemeit:
- Mikor jön haza apa?
Makóné szorongva felelt:
- Azt hiszem, nemsokára.
Aztán ujra elhallgattak mindketten, mialatt Makóné azt forgatja elméjében: mit akar ez a leány?
De megkérdezni nem meri.
Most ujra Paula szólalt meg:
- Anyám, ezt a fiatal katonatisztet ne fogadja többé el.
- Miért? - szólt Makóné hüledezve.
S hogy zavarát palástolja, egyet-mást kezdett rakosgatni a szobában.
Paula nem felelt a kérdésre, csak azt ismételte, határozott, csaknem szigoru hangon:
- Ne fogadja el többé.
- Szeretném tudni, ugyan miért? - viszonzá Makóné dacosan.
De nem fordult szembe, csak annál szorgosabban rakosgatott egy darab ideig; aztán egyszerre abbahagyta és sírásra fakadt.
Ekkor ékezett haza a kis doktor, kifáradva, mint rendszerint, izzadó homlokát törülgetve.
- Nini, Paula, te vagy?
S gyönge mosoly deritette föl sovány, barázdás, csüggedt arcát.
De a másik pillanatban már eltünt arcáról az a mosoly.
Az alkonyodó félhomályban is észrevette: leányának komor arcát, villámló szemeit s látta a szoba másik szögletében feleségét, a ki elfojtva sír.
A kis öreg ijedten tipeg-topog:
- Mi?...
Mi a baj?
- Apával akarok beszélni, - szólt Paula mogorván.
- Hát beszélj, édes leányom, beszélj - dadog a kis emberke, mindegyre jobban ijedezve.
- Beszélj, - kiált elkeseredve Paulára az anyja is.
Dacosan visszafordul s letörli könyeit.
Látni akarja, hogy fog ellene vallani a saját leánya, ha mer.
De az csak atyjával akar beszélni egyedül s szemeinek haragos villámlása megriasztja anyját, a ki félrehuzódik s kimegy a másik szobába sirni.
Néha-néha az ajtóhoz megy, hogy hallgatózzék, de nem birja kivenni, hogy miről folyik odabent a beszéd, csak azt hallja, hogy Paula nagyon ingerülten beszél, az öreg nyöszörög.
Egyes szavak áthallatszanak:
- A nyomoruság, édes leányom.... nem tudtam máskép segítni.... aztán lejáratkor nem birtam kifizetni.
Annyit megért Makóné, hogy nem róla folyik a beszéd.
Bizonyosan férjének valami adóssága megint.
Ugy kell lenni, mert most valami csörömpölést hall, mintha valamit az asztalra dobtak volna s nyomban hallja a Paula szavát:
- Adja ezt zálogba apám s fizesse ki azt a nyomorultat.
És ha nem lesz elég, keritsen akárhol, akármilyen kamatra.
Az öreg megint nyöszörög.
Valami hálálkodás féle lehet.
De Paula nem hallgatja tovább, lázasan kinyitja az ajtót és eltávozik, csak az ajtóból köszönve tompa , elfojtott hangon jó éjt.
Az apa szemeit törülgetve jött ki utána.
Az anya sértődve emelkedett föl.
Hát azért jött ide Paula, hogy szüleit leckéztesse?
A kis doktor csak szepeg és nem mer szólni.
Az asszony erősen faggatja.
- Ej, hát valami váltó, a mit nem birtam kifizetni, - szól végre a férj, mikor már nem birja tovább kiállani a faggatást.
Makóné elszörnyüködik.
Hát azért kellett olyan rettenetes zajt ütni?
Azért kellett a leánynak atyja ellen támadni?
Milyen hálátlanok a gyermekek, ha szüleik gondoskodása valami jó állásba segitette.
És addig sápitoz a gyermekek hálátlanságáról, mig a kis doktor maga is azt hiszi , hogy nagy hálátlanság Paulától, mikor jó módba jutott, igy bánni szegény szüleivel .
Hisz azt az adósságot is csak Pauláért csinálta, azon a pénzen vették a Paula menyasszonyi ruháját is és most mégis oly szivtelen tud lenni az a leány szegény szerencsétlen apjához.
- Mintha én meg akartam volna csalni valakit, - sopánkodik az öreg, a ki leánya lázas fölvidulásából csak ezt az egyet tudta magának megjegyezni.
Restelli a dolgot, igaz, nagyon restelli, de hát máskor is megesett már az, hogy nem birta a váltóját kifizetni s a szives aláirónak kellett helyette fizetni, azért nem csinált még senki botrányt.
Hiszen tudják, hogy ő becsületes ember, megfizet, ha bir fizetni.
Holnap mindjárt hozzá lát.
De Makóné ugy vélekedik, hogy bolondság lenne egyszerre kifizetni az egészet , részletekben is lehetne azt, csak beszélni kell az ügyvéddel vagy magával az uzsorással.
S minthogy a zálogba adott holmiból alig kerül ki annak a hatszáz forintnak meg a perköltségeinek a fele, hát a doktor hajlandó elfogadni a jó tanácsot.
Száz forintot a zsebébe is dugott, mert a többire rátette a kezét a felesége, olyan nagy szükség volt arra otthonn, s elindult a grófhoz.
De a gróf legénye azzal az üzenettel jött ki a méltóságos gróftól, hogy most nem lehet bemenni.
Másnap megint azt az üzenetet kapta Makó doktor.
Harmadnap már nem is mert elmenni, hanem azt gondolta, hogy majd levélben elküldi a száz forintot.
De addig késett az irással s ugy szorongatták szegényt mindenfelől, hogy a száz forint elfogyott s akkor már a levél is fölöslegessé vált.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE