Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mindhiába
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
17
Bekezdés
1083
Mondat
2613
Szó
29146
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
Hadady Ernő ezredes másnap a bál után, mikor néhány percre ellátogatott a főispánnéhoz, meg akarta kérdezni:
- Miféle emberek azok a Makóék?
De restelt szólni, félt, hogy elárulja magát.
Attól tartott, hogy ha csak egy szót is elejt, a grófné éles szeme rögtön kitalálja legelrejtettebb gondolatait is.
Igy is csipkedte egy kicsit, hogy milyen jól mulatott tegnap; hát még akkor?
Különben miért szükséges neki tudakozódni?
Még nem bizonyos, hogy csakugyan meg akarja látogatni azt a családot.
Valószinüleg nem is megy hozzájok.
Az asszony nem nagyon tetszett neki tegnap este; rossz modoru, lármás és tulságosan nyájas.
Igaz , hogy a leány gyönyörü.
De mit akar Hadady ezredes?
Az ő korában!
Fél, hogy a főispánné kineveti, ámbár egy látogatás magában véve még igen ártatlan dolog s nem jár semmiféle következményekkel.
Nem szól hát egy szót sem.
Keve kapitánynak sem szól.
A kapitánynak el szokott járni a szája s minden csekélységből nagy dolgot csinál.
Holnap már az egész tisztikar tudná, hogy az ezredesük egy fiatal leány után szaladozik.
Csak a legényének szól:
- Nem tudod, fiam, hol lakik Makó doktor?
- Elhívjam, kérem alásan, - kérdezi csodálkozva a legény, mert hát nem látja, hogy az ezredes ur beteg volna.
- Nem, fiam, csak a lakását akarom tudni.
- Igenis, kérem alássan.
De a legény ugy látja, hogy mégis valami baja lehet az ezredes urnak.
Olyan nyugtalan, kimegy tízszer is az istállóba a lovait megnézni, a kedve is minden percben változik, majd szelid mint a bárány, majd meg föllobban mint a puskapor.
Nem talál semmit rendben, nincs semmi a maga helyén s kegyetlenül lehordja a legényét.
A lócsiszárt, a kit mára rendelt ide, hogy majd megpróbálja egy még tegnapelőtt kiszemelt lovát, pokolba küldi.
- Látja, hogy most nem érek rá.
Pedig semmit sem csinál, csak végig dőlt a diványon s cigarettát sodor és az asztalon egy könyv fekszik előtte, melyből nem olvas ugyan, de a mely arravaló, hogy ne háborgassák.
Végre abba hagyja a heverést is és nagy léptekkel föl s alá sétál a szobában .
Elmenjen?
Ne menjen?
Azalatt Makóéknál nagy zenebona és nagy sürgés-forgás van reggel óta.
Butorokat tologattak, hol ide, hol oda, asztalok, székek eltört lábait ragasztgatták.
Makóné a szalonját rendezte.
Mert látogatókat vár ma vagy holnap, a legközelebbi napokban.
Az ezüst kanalakat mindjárt reggel összeszedte s Schwartz Jakabhoz küldte, a kinek zálogháza volt a Csapó-utcán.
Hozzá adta a férje óráját is, hiában tiltakozott ellene a szegény kis doktor.
- Te vehetsz magadnak másikat, - utasitotta neje; - hisz ugyis az óráshoz mégysz megnézni a beteg fiát.
Most bátran választhatsz, a milyet akarsz, nem kell mindjárt kifizetni az árát.
A kis doktor tipeg-topog.
Csakugyan oda megy de nem meri bevallani, hogy már tegnap hozott onnan egy órát, melyet rögtön zálogba is adott Schwartzhoz; hogy kérjen most megint másikat?
A szerencsétlen emberke nem mer szólni, csak hamarosan bebújik a hosszu kopott téli kabátjába, nyakát körültekeri egy mocskos sállal s neki iramodik gyalog.
Nincs maradása otthon, a betegeihez kell sietni.
Tulajdonkép ugyan, ha meg kell vallani az igazat, olyan kevés a betege, hogy egy óra alatt összes látogatását elvégezhetné, de menekülni iparkodik szegény hazulról a felesége elől s majd csak valamikor délben vetődik haza, a mikor látja, hogy az asszony azalatt uj szőnyeget szerzett a szalonba a régi rongyos helyett s valami japáni csecsebecsét az asztalra.
Szeretné ő nagysága a diván és a támlásszékek vászon takaróit is kimosatni, mert bizony már meglehetősen piszkosak; de arra nincs idő.
Ha pedig leveszik a takarót , alul a szövet még piszkosabb, el is rongyollott már.
Hiszen ha az embernek ilyen mulya férje van, hogy is lehetne másforma butora?
Ott kell hát hagyni a vászon takarót.
Keve kapitánynak elég jó volna az ugy is.
A kis Ripp hadnagy sem nagyon nézné.
De hátha eljön a gróf?
Meglehet, hogy még maga az ezredes is.
Nagyon szeretetreméltón viselte magát tegnap.
Makóné szíve dagad a reménytől.
Az volna aztán valami.
Ha azt mondhatnák: az ezredes volt nálunk tiszteletét tenni.
- Ugyan, édes anyám! - szakítja félbe leánya az ábrándozót.
Ő jobban tudja, hogy nem fognak eljönni.
Ne is jöjjenek.
Mit keresnének az ő szegény házuknál?
- Oh anyám, az a társaság nem hozzánk való.
Makóné nem érti, hogy miért ne volna hozzájok való.
- Csak apád volna más ember.
Uj butorok kellenének a szalonba.
A szobákat is ujra kellett volna festetni már régóta.
Néha egy-egy ebédet is kellene adni.
Makóné régóta mondja, de hiába beszél .
Mintha csak a falra borsót hányna.
A bünös férj lesüti fejét s mukkanni sem mer, csak siet bekapni az ebédjét hamar .
Megy a betegeihez.
Az asszony nem tartóztatja.
Csak Paula megy oda atyjához s gyöngéden megsimogatja ráncos, sovány arcát:
- Szegény apa, mennyit fárad!
Tegnap óta mintha gyöngédebbé vált volna az a leány.
Gyöngédebbé és szomorúbbá.
De kérdezősködni nem mer az apa.
Fél, hogy valami olyat hall, a mit nem szeretne.
Meg a betegei miatt is jó lesz sietni, mert még kérdezősködni talál ez a leány, hogy ki beteg s a doktor ur bele sül a hazugságba és kiderül, hogy a délelőttöt is a kaszinóban töltötte, meg a délutánt is ott fogja tölteni, elbujva az olvasó szoba leghátulsó zugába s összekuporodva ugy, hogy a nagy ujságlapok egészen eltakarják.
Békében ugyan ott sem maradhat, mert János, a kaszinó szolgája bizonyosan alkalmatlankodni fog megint a mult évi tagsági nyugtával, a mit a tekintetes úr ujesztendőre tetszett igérni, hogy kifizet; de Jánost újabb igérettel mégis csak le lehet rázni a nyakáról, otthon azonban nem lehet lerázni az asszonyt, a ki egyre prédikál, hogy ez kellene, meg az kellene, a jó isten a megmondhatója, hogy mi minden kellene.
Hiszen csak pénz volna rá.
De a kis doktornak oly nyomoruságos az állapota, hogy napokig szaladozik, mig egy pár forintot kerithet s a betegei lassanként mind elmaradoznak, mert megunják az örökös kéregetést, csak a szegényebbje marad, a ki ugysem fizet.
Keserves tépelődés közt olvasgatja Makó doktor egyik ujságot a másik után, az esze azonban egészen másutt jár.
Baj, baj, hogy Paulát sem birták még férjhez adni.
Nem jön senki a ki megkéretné.
Ez a Szecsey Zoltán sem akar szint vallani, csak kerülgeti mint a macska a forró kását.
Persze az is azt tartja, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát.
Hej, nagy csapás az ember nyakán az ilyen asszony.
És most, hogy megint bele kóstolt a mulatságba, most még eszeveszettebb lesz s még kevésbbé fog vele birni a szegény kis doktor.
Már megint a katonatiszteket emlegeti.
Főhadnagy, kapitány, ezredes.
Hát még ki?
No csak ez kell.
Azt a Szecsey Zoltánt egészen elriasztják vele a háztól .
Pedig ki tudja, hátha végre csakugyan komolyan előállt volna mint kérő?
A kis doktor csak nyög és sohajtozik:
- Az az asszony!
Az az asszony.
De az az asszony nem törődik Szecsey Zoltánnal, hogy elriasztják-e vagy nem.
No bizony egy kis törvényszéki jegyző; Paula számára most nyilik meg a világ.
Előkelő társaság fog itt nálok összegyülni.
Azok a huszártisztek mind fess gavallérok.
És ki tudja, milyen szerencséje lehet még Paulának.
Lám tegnap mindjárt hogy körülvették.
Makóné szive repes az örömtől.
Mindenki látta, hogy egy gróf volt a társaságukban.
S milyen szemeket meresztett Antalffyné, mikor látta az ezredest az ő asztaluknál és látta, hogy az karonfogva vezeti Paulát.
Igazán nagyon kedves ember az az ezredes.
- Mit gondolsz, Paula, eljön-e hozzánk?
Paula nem felel, csak összeráncolt homloka árulja el, hogy nem szereti, ha ezt emlegetik.
Makóné azonban mégis emlegeti.
Hogyne emlegetné?
Milyen fényes elégtétel lesz az, ha az ezredes a ki még eddig a főispánékat kivéve sehol sem volt, még Antalffyéknál sem , az ő házukat szerencsélteti látogatásával.
Megpukkadnak a bedeházai nők irigységökben.
Féligmeddig csak saját magával folytatja Makóné ezt az érdekes beszélgetést, mert Paula szótlan komoran húzódik félre.
Anyja végre megszólitja:
- Miért vagy olyan szomorú, Paula?
- Én, anyám?
Miért lennék?
Nincs rá semmi különös okom, hogy szomorú legyek.
Épen semmi okom.
Makóné is azt hiszi, hogy nincs rá semmi ok.
- Kitünően mulattál, igaz-e?
- Igen, anyám, kitünően.
Aztán a leány ujra elhallgat s néma, komor merengésébe sülyed.
Néha-néha kitekint az ablakon, mintha várna valakit s olyankor keserü mosoly fut át ajkai körűl.
Oh, hiszen ő jól tudja, hogy az a valaki nem fog eljönni.
Már tegnap tudhatta, hogy nem fog eljönni.
A bál után most már épen nem.
Azóta bizonyára megtudta már a bálban történteket és most neheztel vagy ugy tesz , mintha neheztelne és talán kapva kap az alkalmon, mely jó ürügyet szolgáltat, hogy kimaradhasson.
Oh, Paula jól megérti.
- Tegnap este nem jelent meg, hogy megvédelmezzen a bántalmak ellen s ma ő kárhoztat el engem, a miért oly helyre mentem, hol ki voltam téve a bántalmaknak.
Mintha én idéztem volna azt elő.
Mintha én volnék a vétkes.
A leánynak reszketnek ajkai a mély belső felindulástól.
- Gyáva, gyáva, gyáva, - mormogja magában.
- Szóltál valamit? - kérdezi az anyja.
- Nem, édes anyám, nem szóltam semmit.
- Valjon eljönnek-e? - tér vissza Makóné ujra arra az egyetlen tárgyra, mely egész elméjét elfoglalja.
- S valjon mikor jönnek?
Ma talán csak nem jönnek?
Jaj, azt nem szeretné hogy ilyen ronda házi ruhában, fölgyürt ujjakkal, piszkosan , boglyosan találják.
Megy, siet felöltözködni.
Mert hát ha mégis?
- Te is más ruhát vehetnél.
- Jó ez, anyám, - felel a leány.
De ha nem volna jó, akkor sem lehetne már rajta változtatni, mert abban a pillanatban két aranyzsinóros katonatiszti sapka bukkan elő az ablaknál.
Keve kapitány és gróf Falkenburg főhadnagy jönnek.
- Hozzánk, csakugyan hozzánk, - diadalmaskodik Makóné.
- Hogy siettek!
De nem élvezheti diadalát, mert a másik pillanatban eszébe jut lompos öltözete.
Szent isten!
Hová szaladjon?
Igy nem maradhat itt.
Csak hamar el!
Paula is szeretne anyja után futni a másik szobába, de el kell fogadnia a látogatókat, leültetni, beszélgetni velök, hiszen az elmult báli éj után, mikor együtt vacsoráltak, nincs joga kiutasitni őket.
A gróf ma illedelmesebben viseli magát.
Okos stratéga, a ki belátta, hogy ezt a várat nem lehet egyszerre elfoglalni, ennek egy kis ostrom kell; de nem kétkedett, hogy ez az ostrom bizonyosan sikerre vezet.
A leány büszke, egy kis hizelgést, egy kis udvarlást vár; de nagyon szegények lehetnek.
A szobában minden a nyomoruság és a hiuság keverékére mutat.
Már oda kinnt látta azt Falkenburg gróf, hogy az alacsony ház falairól nagy darabokban lehullt a vakolat, az ócska zsindely tető girbe-gurba, behorpadozott, az ablakokon egy pár üvegtábla kitört s isten tudja, mióta van úgy.
- Már az én időmben úgy volt, - jegyezte meg nevetve Keve kapitány.
Az ő idejében, öt-hat évvel ezelőtt.
Azokat az ablaktáblákat tán azóta sem csináltatták meg.
A létrán is, melyen a padlásra följárnak, hiányzottak már akkor ezek a fokok.
Ez a borzas szőrü csunya eb is, mely oly kegyetlenül megugatja őket , még a régi.
Keve kapitány is a régi szeretne lenni: bizalmas és szemtelen; de törekvése hajótörést szenved a leány hidegségén.
A gróf okosabb s nem riasztja el a vadat; de nyájasabb tekintetben ő sem részesül.
Azonban kinyilik végre a szomszéd szoba ajtaja s kisüt a ragyogó nap mind a két huszártisztre.
A szeretetreméltó háziasszony ő nagysága megjelenik legdiszesebb ruhájában s oly boldog, hogy a szemeiből kiolvashatni boldogságát.
Nagyon kegyes szavakban fejezi ki örömét a váratlan látogatás fölött s reméli, hogy gyakran lesz szerencséje.
A tiszt urak biztositják, hogy részükről a szerencse s igyekezni fognak, hogy mennél többször tehessék tiszteletüket, a hol két ilyen kedves hölgyet találnak.
Keve kapitány most elfoglalja helyét ő nagysága mellett, mig a gróf közelebb húzza székét Paulához.
Sokáig azonban nem tart ez a kettős, mert csakhamar megjelenik a láthatáron egy harmadik aranyzsinoros sapka.
Az ezredes jön.
Makóné arca még ragyogóbbá vált.
De a két tiszt, mintha csak megfujták volna nekik a trombitát a visszavonulásra, elhagyta a csatatért.
Az ezredes maga maradt.
Már sötétedni kezdett mikor az ezredes hazafelé jött.
A főutcán már meggyujtották a lámpákat.
A kivilágitott kávéházban, mely előtt el kellett haladnia, egy csoport huszártiszt ült, semmittevéssel töltve az időt, ki a körmeit nézegetve, ki a csizmaszárát csapkodva lovagló ostorával.
Egyszerre mind fölemelte a fejét.
Meglátták az ezredest.
Keve kapitány a szemével hunyorgatott gróf Falkenburg főhadnagy felé.
A főhadnagy megrántotta vállait s egy pillantást vetett a tükörbe, mintha azt akarta volna mondani:
- Nos, mit bánom!
Majd meglátjuk, melyikünk győz?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE