I.
Pető Péter, egy ifju pesti jogász, szeptember elsején lakás után kutatott .
Bolyongásaiban elvetődött a Terézvárosba, ahol egy ormótlan sárga ház kapuján a következő cédula fityegett:
" Itt egy szoba kiadó.
Megjegyzendő, hogy nem mindenkinek alkalmas."
A diák, akit a szoba sajátos meghatározása izgatott, befordult a kapu alá és megkérdezte a házmestert, ki intézkedik a furcsa lakás ügyében?
A háziurhoz utasitották és az ifju csakhamar a második emeleten járt, ahol egy kemény tölgyfaajtóra ez volt kiirva: "Karpfenbiller ".
- Ejnye, de különös név, - elmélkedett a jogász és erőteljesen meghuzta az ódon sárgaréz csöngetyüt.
Meglehetős sokáig kellett várnia, mig végre lépések hallatszottak s egy hang szólalt meg az ajtó mögött:
- Én vagyok, - felelt Pető öntudatosan.
- Mit kiván? - kérdezte tovább a hang.
- A szobát akarom kibérelni, - volt a felelet.
Az ajtó megnyilt.
Pető egy csinos arcu kisasszonnyal állt szemben; a hölgy nyilván éppen takaritott, a fején kendő, a kezében tollseprő volt.
- Van szerencsém, - mondotta az ifju.
A kisasszony röviden végzett.
- A szobát édesapám adja ki, - jelentette ki.
- Szemben velünk van egy barna ház , abban a földszinten lakatosműhelyt talál, ott beszélhet vele.
Ezzel az ajtó becsukódott s a diák ismét leballagott a lépcsőkön.
Amint kifelé tartott, egy pillantást vetett a nagy udvarra, amely tele volt zöldséggel, répával , kalarábéval, retekkel, salátával; a töredezett vakolatu falak között a veteményeskertek nehéz levegője lógott.
Az udvar végén pár lépcső látszott, amelyek a kertféle telekre vezettek.
Egy nagy boglyában rengeteg széna meredezett itt az égnek.
- Furcsa egy ház, - állapitotta meg magában a diák és kiballagva a kapun, kivülről is végignézett az épületen.
A régi Pest egy jellegzetes maradványával állott szemben.
A kétemeletes, fészerhez hasonló alkotmány multszázad-eleji pallérstilusban épült, apró ablakokkal , bástyaszerü kéményekkel, mélyen leereszkedő tetővel, amely még barátságtalanabbá tette az amugy sem kedvező benyomást.
A kapualja rengeteg nagy volt, fölötte Szent Nepomuk álldogált üvegburkolat mögött; a jóságos védnök piros kancsót tartott a kezében és buzgón öntözött egy égő házat, amely rácáfolva a perspektiva törvényeire , éppen akkora volt, mint a szent feje.
Jobbra a bejárattól pékműhely helyezkedett el , balra koporsókereskedés: a kis kirakatban szemfödelek és gipszangyalok szomorkodtak .
A ház falán kőtábla jelezte a nagy árviz egykori állását.
A diák, bevégezvén szemléjét, átment az utca tulsó oldalára s a barna épület udvarában csakhamar megtalálta a jelzett lakatosműhelyt.
Keskeny ajtón kellett bejárulnia, hogy egy sötét, hideg szobába érjen, amelyben füstölgő lámpa terjesztett gyönge fényt.
A sarokban, rozoga asztal mellett, prémes galléru, hosszu kabátban , gyapotkendővel nyakán egy öreg ur ült és egykedvüen pipázott, mig a szomszéd helyiségben vadul csattogtak a kalapácsok.
- Karpfenbiller úr? - kérdezte a diák, udvariasan megemelve kalapját.
- Nem, - felelte az öreg meg sem mozdulva.
- Ide utasitottak, - folytatta Pető és körüljártatta szemét a rideg helyiségben , amelynek butorzata egy szék meg egy asztal volt.
- A kiadó szoba miatt érdeklődtem és odaát egy fiatal hölgy azt mondta, hogy Karpfenbiller ur a lakatosműhelyben található.
A rosszkedvü öreg gunyosan nézett rá a diákra.
- Nem vagyok Karpfenbiller, - felelte aztán.
- Bocsánat, - szólt Pető, - akkor talán szives volna megmondani, hol találhatom meg Karpfenbiller urat?
Az öreg most gunyosan hunyoritott a szemével.
- Sehol, fiatalur, sehol.
- Nem bizony.
És pedig egyszerü oknál fogva.
Azon oknál fogva, mert Karpfenbiller ur nem létezik.
A diák csodálkozva nézett a prémeskabátura, aztán igy szólt:
- Miként lehet az, hogy Karpfenbiller nem létezik, mikor most voltam a lakásán s magam szemével láttam ajtajára a nevét kiirva?
Az öreg szippantott egyet-kettőt rosszul égő pipájából.
- Az ugy lehet, fiatalur, - felelte szárazon, - hogy önnek a logikája rossz.
Mert , humillime, miből következteti ön azt, hogy Karpfenbiller ur létezik?
Abból, hogy ezt a nevet kiirva látta az ajtóra.
Hát ha azt irom a lakásom elé: "Asztal" vagy "Ablak " , abból az következik, hogy engem, aki benne lakom, Asztalnak vagy Ablaknak hivnak?
Én azt irhatom ki az ajtómra, amit akarok, azt, hogy "Kaptafa" éppugy, mint azt, hogy " Diátrum ", az ellen senkinek sem lehet kifogása...
Avagy - tette hozzá csöndes megvetéssel - a mélyen tisztelt hatóság már ezt a jogot is el akarja tőlünk venni?
Az öreg szavai befejezésével ránézett a diákra, körülbelül azzal a tekintettel , amellyel a tarokkjátékos, ha befejezésül az ultimót vágja ki.
De Petőre nem hatottak az ilyen dolgok, elve volt, hogy nem egykönnyen hagyja magát a kerékvágásból kizökkenteni.
- Teljesen értem önt, uram, - válaszolta tehát nyugodtan.
- Jogi szempontból önnek mindenképp igaza van.
- És személyi okokból is, - tette hozzá az öreg.
- Igy legalább nem zavarnak minduntalan alkalmatlan látogatók, kéregetők és egyéb tolakodók.
Egy kis szünet következett.
- Milyen néven tisztelhetem tehát uraságodat? - kérdezte végre Pető.
- Okvetlen szükséges ezt tudnia? - vetette ellene a háziur.
- Miután ki akarom venni a szobát, mindenesetre.
Az öreg egy ideig hallgatott, aztán röviden igy szólt:
A diák kissé meglepődött.
- Bauernebel Jeromos? - kérdezte.
- Az vagyok, - felelte a megszólitott.
Pető ránézett az öregre, akinek nevét hallásból, ujsághirekből régen ismerte.
De ki is ne ismerte volna ezt a sajátos különcöt, Pest leggazdagabb háziurát, aki ötven beépitett telket vallhatott a magáénak s akinél fukarabb embert még anya nem szült ?
Házait a város minden részében megtalálhattad, rosszkarban tartott, nagy, sárga kaszárnyákat, amelyekről leritt gazdájuk rideg pénzszomja, jóllehet valamennyin ott állt a Szent Nepomuk, jóságos arccal öntözve az elrajzolt lángokat.
A Bauernebelek együtt keletkeztek Pesttel, együtt gazdagodtak meg vele, csak a haladásban nem tartottak lépést a fővárossal.
Mig körülöttük minden fejlődött, szépült, addig a Bauernebel-házak megmaradtak azoknak a rozoga hombároknak, amilyeneknek őket a század elején épitették, apró ablakokkal, sötét lépcsőházakkal, repedezett falakkal .
Némelyik ház a város legforgalmasabb pontján állott s maga a telek kétszer annyit ért meg, mint a rajta álló ócska alkotmány.
Ám a Bauernebelek nem bontottak s nem épitettek ujra, nem alakitották át ócskaságaikat, a világért el nem adták őket.
Mint az igazi fukar, aki nem adja takarékba pénzét, hanem rajta ül a pénzeszsákon, a Bauernebelek éppigy helyezkedtek el házaikon, nem engedték ki őket a karmaik közül , gyönyörködtek bennök, imádták őket s valamint egy kabátot addig viseltek, amig rongyokban nem szakadt le róluk, a házaikat is addig tartogatták, mig össze nem dőltek.
Könnyen tehették, annyi vagyonuk volt, hogy egy vármegyét a mellényzsebükből kifizethettek volna, szőröstől-bőröstől, hajduval, pandurral, instrukcióval együtt.
A Bauernebeleknek gazdagságukon kivül két jellemző vonása volt: az egyik a már jelzett fukarság, a másik a perlekedésre való hajlandóság.
Az előbbit dédapjuk Németországból hozta magával, a répatermő sváb földekről, a másik hajlandóság magyar szerzemény volt, jele az aklimatizálódásnak.
A garasoskodásban ezek a gazdag háziurak páratlanok voltak: a személyükre semmit sem költöttek, ötször felmelegitett ételekkel táplálkoztak s egy rend ruhában mentek át a férfikorból az aggastyáni mesgyékre.
Az utcán messziről meg lehetett őket ismerni borzasszőrü köcsögkalapjukról, flaskózöld kabátjukról, kampósnyelü tarka esernyőjükről, amely családi ereklyeként szállt apáról-fiura.
Soha őket élő lélek omnibuszon kivül más kocsin járni nem látta, soha rajtuk kereskedő, iparos nem keresett.
Szórakozás , fényüzés ismeretlen volt számukra s csak Bauernebel Jeromos engedett meg magának annyit, hogy délután egy-egy órára bement a kávéházba s ott egy pohár vizet kért , amelybe aztán a magával hozott cukrot dobta bele.
A fővárosban számos anekdota keringett a gazdag család fukarságáról, közülök csak egyet jegyeztem föl.
Amikor Bauernebel Konrádot, Jeromos apját, az utcán a guta ütötte meg, két hordár cipelte haza az öreget, aki már beszélni nem tudott, csak a két ujját mutatta a feleségének, jelezve, hogy ilyen kulcs szerint fizesse ki a segitő kezeket.
Az asszony a mozdulatból két forintot értett s azt át is adta a hordároknak, Konrád azonban két hatost gondolt s látva a hallatlan pazarlást, amelyet felesége mivel, szörnyethalt.
De nemcsak a fukarságban, a Bauernebelek összeférhetetlenségben is nagyok voltak és szere-száma nincs azoknak a bélyeges papirosoknak, amelyek az ő ügyeikben bolyongtak fórumról-fórumra.
Jeromos boldogtalan volt, ha egy nap nem pörölhette ki alaposan magát, sőt volt egy ügyvédje, az öreg Juvenczius, aki nem foglalkozott mással , minthogy az ő pöreit bonyolitgatta.
Bauernebel összekapott az egész világgal , magányosokkal éppugy, mint testületekkel, családokkal éppugy, mint a hatósággal .
Bepörölte a susztert, - elmaradt haszon és erkölcsi kár miatt, - ha a kitüzött időnél csak egy nappal is később hozta el a cipőjét; sikkasztás miatt jelentette fel a cselédjét, ha az a kiszabott egy darab kenyér helyett két karajt szelt le magának vacsorára; idegen vagyon rongálás cimén támadt rá lakóira, ha azok a gyufáikat a lépcsőház falán huzták végig.
És e csodálatos pörök, minden biró legrémesebb álomképei, évszámra folytak, meg lettek appellálva, ki lettek bővitve, meg lettek ujitva, részben anyagi haszonból, főleg azonban, hogy Bauernebel Jeromosnak igaza legyen.
Ez volt az ő szenvedélye, az ő alfája és omegája s hogy igaza legyen, nyugodt lélekkel képes lett volna a legnagyobb igazságtalanságra.
- Tehát, hogy a tárgyra térjünk; egy szoba kiadó a házban? - kérdezte ujra Pető.
- Igenis, fiatalur, - felelte Jeromos.
- Mégpedig egy furcsa szoba.
Egy igen furcsa szoba.
Előre figyelmeztetem rá, csak ugy vegye ki, ha jó idegei vannak.
Nem akarom , hogy utólagos differenciák merüljenek fel köztünk, clara pacta, boni amici.
- Az idegzetem eléggé rendben van, - szólt a diák önérzetesen.
- No, majd meglátjuk, - hümmögött a háziur.
- Végén csattan az ostor.
- Tudom, - bólintotta a jogász.
Bauernebel egy percig hallgatott, aztán igy szólt:
- Tehát ha a dolog igy áll, térjünk a részletekre.
Mindenekelőtt; ösmeri ön Jozefint?
- Sohasem hallottam ilyen hölgynek a hirét, - rázta meg fejét az ifju.
- Valóban nem? - kérdezte az öreg, vércsetekintettel kémlelve a fiatalember arcvonásait.
- Megesküdhetem rá, uram.
- Hát tegye azt, - kapott a szón a háziur.
- Tegye azt és esküdjön meg, hogy nem ösmeri Jozefint és nem Jozefin küldte önt hozzám.
Pető vállat vont.
Ugy látszik, az öreg igazat mondott, mikor kijelentette, hogy a Bauernebel-házban erős idegekre van szükség.
A pesti Krőzus gyorsan felállt és megeskette az ifjut, hogy sohasem beszélt Jozefinnel, sem megbizottjával és nem jár el Jozefin semminemü dolgában.
Pető nyugodtan letette a főesküt.
Bauernebel most megint visszatelepedett a székre.
- Akkor megkaphatja a szobát, - dörmögte lassan.
- Fizet érte havonta tizennégy forint és hatvan krajcárt és pedig mindig előre, elsején, déli tizenkét óráig.
A diák fölcsapott.
Micsoda mulatságos dolgokra van itt kilátás, ha már a bevezetés ilyen sokat igérő!
Dehogy szabad egy ilyen szobát kiengedni!
- Az üzlet meg van kötve, - szólt a háziur, egy ivet vonva elő a fiókból, - most még tessék a szerződést aláirni.
Rendes kontraktus volt, mindenféle pontozatokkal, amelyek közt az volt a legérdekesebb, hogy a bérlő kijelentette, miszerint se nem zenész, sem pedig ipari célokra nem kivánja a szobát, sem azt üzleti helyiségnek nem fogja használni.
A diák aláirta a föltételeket, aztán igy szólt:
- Rendben, - intett a prémkabátos.
- Engedje meg, - szót Pető a kalapja után nyulva, - hogy örvendjek a szerencsének.
- Majd elválik, - sunyitott az öreg és óvatosan elrakta a papirost.