XII.
Az embert a csekélységek viszik nagy elhatározásokra.
Newtonnak a fejére esett alma adott inditóerőt a nehézkedés törvényének megállapitására; a középkor véres vallási küzdelmeiben egy i-betü játszott első szerepet.
Mi köze volt Petőnek Buchwald Bulcsu mester szerelméhez?
Semmi.
És mégis, a jogász észrevétlenül belelovalta magát a dologba, terveken, megoldásokon törte a fejét és három hétre lemondott volna a billiárdozásról, ha kifoghat az arany polgáron.
Lehet, hogy a harcra az a természetes ösztön hajtotta, amely adott esetekben mindannyiunkban a gyöngébb fél javára megmozdul, lehet, hogy a rokonszenv: elég az hozzá, a diákban egyre erősebb lett a meggyőződés, hogy Tilda és Bulcsu egymáshoz illenek s hogy a Nero szerzőjének boldognak kell lennie.
De hogy és mint lehetne a Bauernebeleket megfogni?
Egy nap aztán Petőnek elfogadható ötlete támadt.
Valósággal csoda, hogy rögtön rá nem akadt!
A dolog alapjában egyszerü volt.
Ha az ember Bauernebellel jó viszonyba akart jutni, szivességet kellett neki tennie.
Milyen módon volt ez lehetséges?
Sem jó szóval, sem pénzzel, sem figyelmességgel.
Ennek az embernek megvolt mindene: vagyona , tekintélye, gőgje, akarata, meggyőződése, e téren vele boldogulni nem lehetett.
Csak egy pont akadt, ahol az arany polgárt meg lehetett fogni: ez a várossal való pöre volt.
Itt lefőzték, kijátszották a terézvárosi Krőzust s itt megtört a hatalma, a pénze, az akarata.
Tehát itt kell megközeliteni, itt kell lefegyverezni.
Pető elkezdett gondolkodni.
Hogy volna, ha az ember valami ujat eszelne ki a galamb-pörben, ha talán valami módon ki tudná javitani a marasztaló itéletek tömegét ?
Az ifju jobb ügyhöz méltó buzgalommal latolgatta az esélyeket.
Hátha fel lehetne fedezni valahol a Maurer-örökösöket?
Vagy ha az ember megtalálná a hagyatékot ?
Esetleg, ha az ember a városi statutumokból kiböngészne valami paragrafust, amely az elszaporodott galambokról intézkedik?
Hiába volt.
A Maurer-örökösök elrejtőztek, mint a mezei egér mennydörgéskor és bár Pető végigkutatta az összes e néven ismert budapesti lakosokat, egyetlenegyet sem talált, aki valamelyes atyafiui összeköttetésben állott volna a rejtélyes csizmadiával.
Ami pedig a hagyatékot illette, a diák mihamar belátta, hogy egy dikicset meg egy csirizestálat, ha egyszer elvesztek, még Lecocq ur sem tudna megtalálni.
A városi statutumokban se akadt paragrafus, amely ez ügyben a reménynek akár csak leghalványabb sugarával szolgált volna, igy tehát a dolog ez oldalról is vigasztalannak látszott.
Ekkor azonban az ifjunak eszébe jutott valami.
Az a valami, ami a legtöbb ember lelkében föltámad, ha már minden kötél elszakadt.
Ez a valami a bosszu.
A bosszu , amely évezredek hosszu során számos ember lelki egyensulyát állitotta helyre, amely ezer meg ezer feloldatlan csomót vágott ketté.
Igen, ez az egyetlen mód : Bauernebelnek a sarkára kell állnia, és meg kell magát bosszulnia a városon, meg kell mutatnia, hogy ő is valaki, valami, hogy Pest első polgárán nem lehet bántatlanul végigsétálni.
- Mégis csak okos ifju vagyok, - állapitotta meg magában Pető, azzal rohant fel Bauernebelhez.
Az arany polgár a kályha mellett ült és a galamb-pör aktáit lapozgatta, amikor a diák beállitott hozzá.
- Akar -e a város felett győzni? - kérdezte az ifju, in medias res ugorva.
A háziur szippantott egyet a tubákosdobozból:
- Hogyne akarnék, - válaszolta nyugodtan.
Pető gyorsan beszélni kezdett.
- Akkor figyeljen reám!
Napok óta veszkődöm ezzel az átkozott galamb-pörrel , Maurerrel, a hagyatékával, a megszökött örökösével.
Nem tudom, miért, az agyamba fészkelte magát a dolog és addig nem lesz nyugtom, amig keresztül nem gázolok rajta .
De ez mellékes.
A fődolog az, hogy rájöttem a dolog nyitjára, mit lehetne itt cselekedni?
- Nos, mit? - csillant fel a háziur szeme.
- Semmi egyebet, - jelentette ki, kezét ünnepélyesen az arany polgár vállára téve - mint, nos, mit gondol, mit?
- Mint: bosszut állani!
Rettenetes, vérfagyasztó bosszut!
Bauernebel tétován nézett maga elé.
- Bosszut?
Bosszut?
De hogyan?
- Akárhogyan, - felelte Pető.
- De nem csuknak be érte? - ébredt fel az óvatos ember az arany polgárban.
- Nem fogják érte becsukni, - válaszolt a jogász fölényesen.
- A bosszunak okosnak kell lennie; az ostoba bosszu a borbélylegények szerelmi tragédiáiba való.
Ön bölcs ember és hozzá még gazdag is.
Ha kedve van, kikezdhet egy egész vármegyével.
- No, no, - szerénykedett Bauernebel.
A diák egy percig gondolkodott.
- Csak egy baj van, - mondotta aztán megfontoltan.
- Az, hogy ön rettenetesen fukar .
Ha az ember valami komoly ügybe bocsájtkozik, akkor pénzt tegyen a mellényzsebébe , mint Zrinyi Miklós.
Az arany polgár hunyorgatott.
- No, no, humillime.
Hiszen ez más dolog, mintha arról volna szó, konfortáblison vagy omnibuszon menjek -e haza?
És más az is, ha az ember a szenvedélyének áldoz, mintha a napi szükségletek fedezéséről van szó.
Sok embert ösmerek, aki egész éven át falun él, krumplit eszik, az eke szarvát nyomogatja, aztán egy szép nap berándul Pestre és akkor még a kutyája is kávét iszik.
Más embernek meg az passziója, hogy kártyázik s inkább nem eszik, nem iszik, csakhogy kártyázhasson.
Hiszen ezt egyszer már elmagyaráztam önnek.
Nekem a szenvedélyem, hogy velem ne packázhasson senki, hogy rajtam ki ne foghasson senki s erre a célra - ha kell - áldozni is akarok.
Én tudom , hogy ki az arany polgár, mit ér az arany polgár és nem ijedek meg egypár zöldhasu bankótól.
Pető helybenhagyólag bólintott és igy szólt:
- Akkor az óra jól jár, kedves Bauernebel ur.
Figyeljen tehát reám.
- Az első dolog, hogy ön holnap kátránygyárat nyit...
Az arany polgár kitáguló szemmel bámult a diákra.
Pető nem vesztette el a nyugalmát.
- Igenis, kátránygyárat, aszfaltgyárral összekapcsolva.
- De hát micsoda összefüggésben van az aszfalt a Maurer galambjaival? - kérdezte az elképedt háziur.
A jogász szerényen mosolygott.
- A lehető legegyenesebb összefüggésben, kedves Bauernebel uram.
Mert, mondja csak , van -e kellemetlenebb dolog a világon, mint a következő.
Ön sétálni megy a Váci-utcába.
Szivja a friss levegőt.
Egyszerre megjelenik a sarkon az aszfaltos kocsi és pokoli büzt, füstöt terjesztve döcög végig ön mellett.
Az ember krákog, prüszköl , káromkodik, de végre is nem tehet ellene semmit.
Nos, mit szólna hozzá ön, ha valaki husz-harminc ilyen kátrányos kocsit járatna végig a városon?
Mit szólna hozzá a közönség?
Mit mondana a tisztelt tanács?
Vagy vegyük a következő esetet.
Önnek van egy szép, nagy telke a Kerepesi-uton, a város legforgalmasabb pontján.
Micsoda esemény volna, ha a telken ön krumplit, kukoricát vetne s augusztusban a főváros szivében gyönyörü falusi kép bontakozna ki, nagy örömére azoknak, akik Pestet leendő világvárosnak képzelik?
Vagy micsoda szép dolog volna, ha a Koronaherceg-utca kellő közepén egy barátságos tanya épülne, istállókkal, ólakkal körülvéve, vigan kukorikoló kakasokkal, láncos komondorokkal, bégető báránykákkal ?...
Bauernebelnek a szeme fölcsillant, de aztán aggodalmai támadtak.
- De szabad -e tehenet a városban tartani!
Pető meg tudott rá felelni:
- Tessék csak bemenni a piaristák udvarára.
Az első traktus mögött van egy kis négyszögletü telek, azon évek hosszu sora óta békén legelészik két tarka tehén.
Ami az egyiknek szabad, nem lehet tilos a másiknak sem.
A precedens megvan rá.
És azután : ha lovakat lehet a városban tartani, mért ne álljon fönt ugyanaz az eset egyéb háziállatoknál?
Bauernebel a kezét dörzsölte.
- Tényleg, - szólt elismeréssel - ön tehetséges ember.
Fabriciusnak ilyesmi soha nem jutott volna az eszébe.
Ha csak ez kell, meg tudom én ugy bosszantani az én kedves szülővárosomat, hogy öröm lesz nézni.
És ha kell, hát áldozni is fogok e célra: de egy Bauernebellel senki se próbáljon ujjat huzni.
A háziur fölkelt és föl s alá sétált szobájában.
- Micsoda gyönyörü dolog lesz egy kakas-telep a Koronaherceg-utcában!
A legválogatottabb kakasok fognak benne föl és alá sétálni s igérem, hogy a legdrágább simmenthali tehenet veszem hozzájuk pajtásnak.
Ön ügyes ember, kedves Pető, nagyon ügyes.
A diák szerényen meghajlott.
- Az elismerés mindig jól esik, kedves Bauernebel ur.
- Nos és mikor látunk tetthez? - kérdezte a háziur.
- Vagyok bátor magamat ajánlani.
- Servus humillimus, kedves Pető barátom.