III.
Pető nem sokat törődött a zajjal és elrakta holmiját.
Nem volt nagy munka, hat gallér és négy kézelő gyorsan helyet talál, igy a diák pár perc alatt elkészült a rendezgetéssel s azután nyugodtan élvezte az ércnyelvek tomboló zenéjét.
A legények alaposan müködtek vagy egy félóráig, néha mulatságból félreverték a harangokat, közbe a lélekcsengetyünek is szerepet adtak, de végre mégis csak csend lett.
Az ifju most megfőzte teáját, megette hozzá a hazulról hozott rózsaszinü szalonnát s aztán, késő este lévén, nyugovóra készült.
A faágy ugyan puritán volt, de azért elég puha és kényelmes s Pető már azon jártatta eszét, milyen furcsa dolgokról fog álmodni az elátkozott házban, mikor egyszerre a jobb szobában nesz hallatszott s a következő percben egy mély hang teljes erővel kezdett énekbe:
- Ez se rossz, - jegyezte meg magában Pető, mikor a szomszédja azt a nevezetes tényt , hogy sok lányt csókolt, immár harmadszor erősitette meg.
A ház falai igazi Bauernebel-falak voltak, pókhálóból, esetleg csalánszövetből készitve, minek folytán teljes erővel továbbitották az énekhangot: az ember azt hihette volna, hogy az éjjeli dalnok az ágy lábánál ülve koptatja öblös torkát.
Nagy változatosság egyébként az énekes előadásában nem volt: a dalnok folyton csak a fönti három sort ismételte, bámulatos kitartással és egykedvüséggel.
- Jó, jó, - dörmögte magában a diák, - nekem énekelhetsz!
Végre mégis csak elhagyod.
Mikor a szomszéd már vagy huszszor eldalolta érdekes fiatalkori eseményét, pillanatra elhallgatott.
Pető már remélni kezdte, hogy immár elérkezett a nyugalom ideje, mikor ujra megtört a csend s a dalnok fagotton kezdte fujni a nótát.
A fagott általában nem szimpatikus hangszer, de a szomszédé különösen förtelmes instrumentum volt; a magasabb regiszterben recsegett, mint a kifizetetlen cipő, mélyhangjai pedig vetekedtek a medve bőgésével.
Az uj lakó joggal mondta el magáról, hogy erős szervezete van.
Ugy is volt, a sors karvastagságu idegekkel ajándékozta meg.
Egy ideig ugyan bántotta e szokatlan hangszer, de aztán a diák szép csendesen elszenderedett.
Különös álma volt: lehunyt szeme előtt megjelent a Koronaherceg-utcai kigyó és udvarias főhajtással keringőre szólitotta fel, amelyhez a lakatosok ütötték a taktust és Pető már táncra is kelt , mikor egyszerre rémes dörömbölés hallatszott az ajtón és Petőnek jobb szándéka ellenére, fel kellett ébrednie.
- Ki az? - dörmögte és azt érezte, hogy tenyerében pofonok viszketnek.
- Ki az a csendháboritó?
Egy rosszkedvü hang válaszolt kivülről:
- Mit kiván? - üvöltött vissza Pető, aki semmi hajlandóságot sem érzett arra, hogy kimásszon meleg ágyából.
- Bebocsájtatást, - jelentette ki az előbbi szózat.
- Fontos ügyről van szó.
Mit lehetett tenni, a jogász felkelt és ajtót nyitott.
A küszöbön Bauernebel Jeromos állt, mögötte a házmester, hálósapkában, alabárddal, istállólámpával a kezében, akár a német városok éjjeli őrei.
A háziur megemelte kalapját és belépett a szobába.
- Mit tetszik parancsolni? - kérdezte a diák, gyorsan visszabujva a meleg párnák közé.
Jeromos ur egy nyomtatott irást mutatott fel.
- Ezek a hatósági lakbérstatutumok, - mondotta.
- Kételkedik bennök?
- Nem! - orditotta az ifju.
- Ez szép öntől, - folytatta a háziur.
- Eszerint továbbmehetünk.
A szabályzat , melyet bemutattam, kifejezett jogot ád a háziurnak, hogy a kiadott lakást bármikor megszemlélheti.
Van ez ellen kifogása?
Pető ugy érezte, hogy ki kell bujnia a bőréből.
- És ön a jogával éjjel él?! - bömbölte a téli álmából felriasztott medve hangjával.
Bauernebel arca jéghideg maradt.
- Ez az én belátásomra tartozik, - válaszolta szárazon.
- Miután pedig házam nappal nem elég nyugodt arra, hogy izgatottság nélkül élhessek e jogommal, az éjjeli órákat kell e célra felhasználnom.
A diák egy pillanatig nem tudta, mit csináljon: nevessen -e, avagy kapja fel a sétabotját és kergesse ki a hálókabátos társaságot?
Mind a kettőhöz nagy hajlandóságot érzett volna, különösen az utóbbihoz, de aztán meggondolta, hogy ha mérgelődik, ezzel csak örömet szerez a háziurnak, hát vállat vont és aránylag higgadtan igy szólt:
- Tisztelt uram!
Bauernebel Jeromos ur!
Engedjen meg egy kijelentést.
Ön tökéletes bolond.
Megváltozhatatlan, javithatatlan, képezhetetlen bolond.
És ezek után: jóéjt !
Jóéjt!
A háziur meghökkent.
Mit mondott ez az ifju?
Hogy ő, Bauernebel Jeromos, ötven ház tulajdonosa, az arany polgár, Pest leggazdagabb embere, bolond?
Lehetséges ez?
Lehetséges, hogy ekkora vakmerőség lakozzon egy zöld ifjuban?
A terézvárosi Krőzus kiegyenesedett.
Most már ő volt dühös.
- Ön azt tartja, hogy őrült vagyok?! - kérdezte villogó szemmel.
- Azt, - felelte a diák a dunyha alól.
Lámpl megkövesedve állott gazdája oldalán.
- Egy fiatalember meri ezt egy idősebb arcába vágni? - pattogott a háziur, oly vadul gesztikulálva, hogy kiütötte Lámpl uram kezéből az istállólámpát.
- Egy fiatal jogász?!
Egy senki?!
De Pető már nem válaszolt.
Nyugodtan lehunyta szemét, elaludt és álmában ujra táncba bocsátkozott a kacér kigyóval.
A háziur mégegyszer megismételte a kérdést, de feleletet most sem kapott.
- Lámpl! - fordult Bauernebel szigoruan a házmesterhez, látva az eredménytelen kisérletezést.
- Lámpl, költse fel ezt az urat!
A szegény cerberus hozzáfogott a hálátlan munkához.
Elkezdte rázni Petőt, könyörgött neki, a fülébe kiabált, az ágyát döngette, vizet fröccsentett rá, de hiába, a diák sehogysem akart felébredni, nyugodtan, erős lélekzettel aludt, mint a medve vizkeresztkor.
Lámpl egy ideig még folytatta a harcot, aztán kimerülten fordult a háziur felé.
- Lehetetlen!
Lehetetlen, uram!
Ettől az idomtalan fiatalurtól kitelik, miszerint meghalt, csakhogy minket bosszantson.
- Ügyetlen! - vetette oda neki Bauernebel s megvető tekintetet vetett a diákra.
- Előre! - fordult aztán Lámplhoz, aki ugy fujt, mint egy motola.
- Gyerünk a szomszédba!