V.
Amint Pető visszament a szobájába, a folyosón egy különös emberrel találkozott, egy zordarcu urral, aki nagy fekete karbonári-köpenybe volt burkolva s a hóna alatt rengeteg kottacsomót tartott.
Nyilván zenész volt: bársonykalapja s hosszu haja legalább arra vallott, s ezért a diák joggal szomszédját vélte fölismerni benne.
- Bocsánat, uram, - szólitotta meg udvariasan a karbonári-köpönyegest, - nem ahhoz a kiváló fagott-művészhez van szerencsém, aki mellettem lakik?
A bársonykalapos meghajtotta magát.
- Valóban, uram, - felelte, - a fagottista én vagyok.
- Pető a nevem, - mondta a diák kezét nyujtva.
- És engem Bulcsu Emődnek hivnak - felelte a zenész.
- Bulcsu, ez t. i. a művészi nevem.
Valóban azonban a Buchwald család tagja vagyok.
Pető elgondolkozott egy pillanatig.
Mi az ördögnek kell a regényes Bulcsu név ahhoz , hogy az ember egész éjjel azt fujja: "Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj !?"
Ezt ugyan a derék Buchwald név is megteszi.
A karbonáris nyilván megsejtette szomszédja titkos gondolatát.
- Ah, uram! - szólt sóhajtva, - engedje meg, hogy röstelkedésemnek adjak kifejezést .
Nagy röstelkedésemnek, mert az előzmények után ön engem bizonnyal félreismer, mint sokan a világban.
- Tessék elhinni, hogy ez a szándék távol áll tőlem, - udvariaskodott a jogász.
- Nem, ne mondjon ellent, - erősködött a fagottista.
- Tisztában vagyok a helyzettel .
Elismerem, hogy sokat vétek a muzsa ellen, sokat hibáztam önmagammal szemben, de ... nem tisztelne meg egy percre látogatásával? - tette hozzá szobája ajtaja felé mutatva.
- Tartom szerencsémnek, - hajtotta meg fejét Pető s azzal már bent is volt a fagott-művész odvában.
Barátságosnak az ifju zenész lakását mondani nem lehetett.
A butorzat még puritánabb volt, mint a jogásznál s szobadiszül csak egy ócska lovaglóostor szolgált, amely busan fityegett le a falról.
- Ön lovagolni is szokott? - kérdezte Pető a hippológiai szimbólumra mutatva.
- Oh dehogy, - tiltakozott szomoru mosollyal a művész, - ez az ostor nem az enyém.
Ez az elődömtől, egy nyugdijazott kapitánytól maradt fönn.
Mert én itt, mint talán sejti, csak albérlő vagyok.
A lakás tulajdonképp egy nyugdijazott századosé, akit azonban a harangöntők első nap szerencsésen kizavartak az elátkozott falak közül .
Ekkor Jozefin őnagysága kibérelte számomra e helyiségeket.
Helyiségeket mondok, mert még három szobám van.
Cifra nyomoruság: négy szoba és egy tál étel se.
Méltóztasson megpillantani a lakosztályt!
És a művész végigvezette uj ösmerősét további három szobán, ahol a butorzatot mindössze egy öreg kalap és egy kitömött galamb képviselték.
Mikor a szemle véget ért, visszakerültek az első helyiségbe, Pető egy kottákkal megtömött ládára, a fagottista pedig az ágyra telepedett le.
- Üdvözlöm önt lakomban, - kezdte el ujra a zenész, - és remélem, hogy nem leszünk ellenségek, jóllehet önnek erre, belátom, oka és joga van.
Kétségtelennek tartom ugyanis, hogy kegyed, mint a legtöbb ember, nem barátja a fagottnak, valamint annak sem, ha valaki ezerszer énekli el a szomszédjában azt, hogy: "Mig ifju voltam, sok lányt csókoltam, tilaárom haj !"
Én sem vagyok kedvelője az ilyen zenei élvezetnek , legkevésbbé sem.
De hajh! az élet nehéz!
Engem e szörnyü hangszerhez az a kérdés füz , hogy mi jobb: éhenhalni, vagy fagottozni?
Nem nehéz eldönteni: nyilván az utóbbi , azért hát jobb meggyőződésem ellenére kénytelen voltam elfogadni Jozefin őnagysága ajánlatát és magamra venni ezt az átkozott igát!
Havi harminc forintért napestig bosszantanom kell Bauernebel urat, ez az én hivatásom, ez az én életem, - piha!
Bulcsu mester elkeseredve lóbálta a lábát, majd igy folytatta:
- Az emberek, s köztük ön is, joggal hihetik, hogy egész valóm nem ér egy pipa dohányt.
A látszat is e mellett szól.
Pedig tévednek, nagyon tévednek.
Bennem is léteznek ambiciók, én is tudom, mi az ideális cél s remélem, hogy azt egykor el is érem, hogy egykoron lesz belőlem valami.
Anch' io sono pittore.
Tessék itt körülnézni, a szoba, nemde, csupa kotta.
Tudja mi ez?
A Nero cimü nagy opera előmunkálatai, partitura-részletek, megkezdett dalok, hangszerelési kisérletek.
Ez az én életcélom, ambicióm.
De amint belemelegszem a munkába s emelkedem a Parnasszus felé, egyszerre eszembe jut, hogy tulajdonkép mire is szerződtem: semmi másra, mint hogy megbosszantsam Bauernebel urat, valamint, hogy kiszekirozzam a többi bérlőt, s igy rá kell gyujtanom a fagottra.
Oh, te utálatos szerszám! - tört ki belőle az elkeseredés, - csak téged ne látnálak, csak te pusztulnál el, csak téged ragadna már el a zord enyészet, amely annyi sok más derék embert s intézményt tesz tönkre!
Pető részvéttel nézett uj barátjára.
Tényleg, naphosszat jobb meggyőződés ellenére fagottozni, nem lehet a legkellemesebb életpálya.
- És mióta tart a pörlekedés apa és leánya közt? - kérdezte a jogász a zenésztől, aki még mindig gyilkos tekintetet lövelt a fagottra.
- Ki annak a megmondhatója?! - sóhajtotta a muzsikus.
- Azt hiszem, ez a pörlekedés már évszázadok óta tart és ugy sejtem, sohasem fog véget érni.
- Ez a Jozefin nagy hárpia lehet, - vélte Pető egy kis szünet után.
Bulcsu mester tétován nézett a jogászra.
- Ön nem ismeri őnagyságát? - kérdezte aztán.
- Sohase láttam; egyébként is, most jöttem vidékről.
A zenész tiszteletteljesen fölállott, mintha szemben lenne Jozefinnel.
- Bauernebel ur leánya, - mondta sok kenettel, - bájos, szeretetreméltó teremtés .
Üde, okos, kedves, csaknem olyan üde és kedves, mint Tilda.
A Tilda szónál a zenész alakoskodáshoz nem szokott muzsikus-arca hirtelen kigyult , ugyhogy Pető, aki pszichológiailag némileg képzett volt, gyanakodva nézett szomszédjára.
- Tilda, ugy látszik, tetszik önnek? - kérdezte egy kis szünet után a fagottistától.
Bulcsu az ablakhoz ment.
Ott állt egy ideig és szomoruan nézett ki az utcára, ahol , az utcagyerekek éktelen visitása közben, éppen a külvárosok szenzációja, a sintérkocsi döcögött végig.
- Hogy tetszik -e? - mormolta inkább a zenész, semmint mondta.
- Kinek ne tetszene a hajnal, a rózsabimbó, a napsugár?
Kit ne illetne meg a szépség, a szűzi tisztaság ?
Oh!
Hiszen ez az én tragédiám!
Ez az én kétségbeejtő, ödipuszi tragédiám!
Minek is tagadnám!
Fülig szerelmes vagyok Tildába és mindazonáltal gyűlölnöm, bosszantanom kell őt.
S mindezt a nyomorult pénzért!
Uram!
Négyfelvonásos szomorujátékot lehetne irni rólam, szivhasogató, keserves tragédiát!...
Hopp!
Megszökött! - tette hozzá egyszerre élénken, az ablakon át meglátván, hogy egy nagy kuvasz, amelyet a pecér éppen elcsipett, diadalmasan eltépte a dróthálókat.
Pető is odalépett az ablakhoz.
- Ez bizony szomoru, kedves barátom, - szólt, kezét a muzsikus vállára téve, - de az élet, a kenyér igazolja önt.
Én értem helyzetét...
Ki vehetné rossz néven öntől, hogy alkalmazkodik a lét rideg törvényéhez?
- Nekem csak az fáj, - szólt Bulcsu lemondással, - hogy Tilda rossz néven veszi működésemet.
Pedig, ha tudná, hogyan imádom, hogy minden dalom neki szól, hogy még éjjel is róla álmodom, talán jobb véleménnyel lenne rólam!...
De elég volt, - tette hozzá, végigsimitva homlokát, mintha a gondokat akarná letörölni róla, - lássunk munkához!
Visszafordult a kályhához, levette a falról borzalmas hangszerét és elkeseredve , kipirult arccal, kidült szemmel kezdte fujni a fagottot, amely recsegve, dörmögve engedelmeskedett ura parancsának.