VI.
Amint Pető másnap az utcán végigballagott, egy urifogat robogott el mellette és kiméletlenül lefröcskendezte sárral.
A diák - ahogy ilyenkor mindenki tenni szokta - megvetéssel nézett utána az udvariatlan kocsisnak, amelynek lovai hirtelen mozdulattal a barna ház előtt állapodtak meg.
A zöldkabátos inas leugrott a bakról , kinyitotta a fogat ajtaját s egy kék selyembe öltözött hölgynek nyujtotta kezét.
- Ez bizonyára Jozefin, - konstatálta a jogász s rögtön megjegyezte: - Valóban oly csinos, amilyennek Bulcsu festette!
A szép asszony egy percre megállapodott a kapunál.
Az utcán ugyanis a következő dolog történt:
A szomszédos épületből a veteránzenekar indult utjára s a tábornok megpillantva Jozefint, tisztelgést vezényelt őnagysága előtt, majd a zenekar a diszindulóba fogott.
A kisdob gyorsan pörgött, a klarinét nemes harcra kelt a bombardonnal s a kecskeszakállas suszterek peckesen lépkedtek az utca pocsolyáiban.
A diák nevetett s aztán megkérdezte a szomszéd gyertyamártótól, aki a nagy zajra szintén kiszaladt az üzletéből, vajjon mi az oka a hadastyánok e nagyrabecsülésének ?
A gyertyamester ekkor azt a választ adta, hogy őnagysága védnöke s mecenása az egyletnek.
Ő tartja fönn az egyletet, ő veszi a hangszereket.
A derék katonák, a világ legrémesebb malacbandájával nap-nap után végigvonulnak az utcán, persze csak azért, hogy az öreg Bauernebel kibujjék a bőréből, részben a hamis játék, részben a leánya pazarlása miatt.
- Kedves egy családi élet, - vélte a jogász s még egyszer megnézte Jozefint, aki bájos mosollyal bucsuzott el a parádézó hadastyánoktól.
Pár nap mulva Pető ujra összeakadt a szép asszonnyal és pedig a következő módon.
Jozefinnek két paripája volt s egy sétalovaglásról hazatérve, az urhölggyel a Király-utcában a következő dolog történt: Egy csomó suszterinas, akik már pár nap óta ellenséges magatartást tanusitottak vele szemben, utána szaladt s a fővárosi csibészifjuság szokása szerint, mindenféle gunyos szavakkal illette az amazont.
- Kisasszony!
Hosszabb a péntek, mint a szombat! - ezt kiáltották, meg azt:
- Néni, néni!
Ha leesik, jöjjön ide, majd felemelem!
Edward, az angol lovász, jéghideg ábrázattal türte a gyalázatos sértéseket , amelyekkel szemben védtelen volt, de Jozefinnek kigyult az arca a haragtól, egyrészt a szégyentől, másrészt mert érezte, hogy a jelenetet az apja rendezte.
Ugy is volt; az öreg Bauernebel nekiszélesedett ábrázattal ült ott az ablakban és látható örömmel élvezte az épületes botrányt, amely ugyan hatvan krajcárjába került , de ezt az összeget bőven megérte.
Az összecsődült utca népe is ezen a véleményen volt, a kintornások, kofák, utcaseprők csomóba verődtek és hangos derültséggel fejezték ki tetszésüket, mialatt a két lovas mielőbb otthon szeretett volna lenni.
Az egyik suszterinas, aki, amint látszott, a többi vezére volt, éppen egy ujabb tréfára készült s egy tulérett almával célba vette Edward kokárdás köcsögkalapját , amikor váratlan dolog történt.
A gyalogjáróról ugyanis egy ur a csirkefogók közé ugrott, az egyiknek jól meghuzta a fülét, a másodikat felpofozta, majd a vezért a gallérjánál fogva felemelte a magasba, ahogy a kutyakölyköket szokás, mialatt szabad kezével tovább osztotta jobbra-balra a nyakleveseket.
Ez a titokzatos idegen, talán nem kell mondanom, a lovagias Pető vala.
A cipészifjuság pár pillanat alatt le volt fegyverezve s ahány inas, annyifelé szaladt éktelen sivitással.
Maga a levegőben függő vezér is forditott egyet a dolgon s kétségbeesve rimánkodott a diáknak, hogy kegyelmezzen meg ifju életének, hogy őt csak felbérelték, hogy életében többé nem fog ilyet tenni s még holnap mindent meggyón a templomban.
A diák hajlandónak mutatkozott az irgalomra s a földre tette a vezért, a kezét azonban nem eresztette el.
- Elbocsátlak, - szólt szigoruan, - de csak ugy, hogy előbb odamész a nagyságos asszonyhoz, kezet csókolsz neki és alázatosan bocsánatot kérsz tőle.
A suszterinas minden feltételt elfogadott és Petőtől kalauzolva, bement a barna ház udvarába, amelyet ezalatt Jozefin, a diák közbelépése alapján, immár háboritatlanul ért volt el.
A szép hölgy éppen leszállt paripájáról, mikor a rab és kisérője hozzáléptek.
- Nos, mit mondasz? - kérdezte a jogászalakba öltözött nemezis, nagyot lóditva a póruljárt vezéren.
A suszterinas lerótta az eléje szabott feltételeket: kezet csókolt és alázatosan bocsánatot kért a megsértett hölgytől.
- Elmehetsz - intett Pető a szép aktus után.
A csiszlik azonnal neki is iramodott a végtelenségnek.
Mikor azonban a kapuhoz ért, visszafordult, tölcsért csinált a kezéből és éles hangon visitotta a jogász felé:
- Dunavadász!
Dunavadász!
Dunavadász - azaz: Donaujaeger! - a hatvanas években ugyanazt a gyanus fogalmat fedte, mint ma a csirkefogó szó s ennek következtében Petőt oly érzékenyen érintette , hogy a diák szó nélkül ujabb üldözésére akart indulni a csiszliknek s már ugrott is egyet, mikor egy puha kéz megfogta a karját és visszatartotta az amugy is meddőnek látszó hajszától.
A puha kéz, mint jól sejtik, a Jozefiné s nem Edwardé volt.
- Hagyja el, - szólt őnagysága mosolyogva, - ez a háboru!
Adunk is, kapunk is sebeket.
A diák meghajtotta magát és bemutatkozott:
- Pető vagyok, - mondta, félszemmel még mindig a suszterinas felé sanditva.
Őnagysága kecsesen biccentette meg fejét.
- Ön odaát lakik, apám házában? - kérdezte, szép kék szemét az ifjura függesztve.
- Valóban, - dadogta a jogász meghatva.
- Hogyan tudja ezt a nagyságos asszony?
- Mindenről pontosan vagyok tájékozva, ami odaát történik.
Ön hétfőn hurcolkodott be a második emeletre, egyik szomszédja Bulcsu, a másik az apám; igaz?
- Tényleg ugy van, - mondotta a diák, mert ugyan mi mást mondhatott volna?
Jozefin kissé gunyosan mosolygott.
- És hogy van megelégedve a lakással?
- Mondhatom, furcsa diáktanya, - szólt a diák és megállapitotta, hogy Jozefinnek nemcsak szép szeme és arca, hanem bámulatos haja és pompás termete is van.
- És hogy jutott az eszébe ideköltözni - kérdezte őnagysága, mialatt egy lesiető inas kék köpenyeget boritott vállára.
- Egyrészt azért, - felelt a diák, - mert barátja vagyok az érdekes dolgoknak, már pedig e házban ugyancsak sok nevezetes esemény akad, másrészt pedig kitünő egérutnak tartom a jövő számára.
- Ugy van.
Az okos jogász a jövőbe néz, ellentétben a történelem barátjával, aki a multakat fürkészi.
Ha pedig leveszem a következendő idők képéről a fátylat, éppen nem tartom kizártnak, hogy a vizsgáim oly jól sikerülnének, mint azt az édesatyám kivánja.
Méltóztatik érteni?
- Legkevésbbé sem, - válaszolta őnagysága őszintén.
- Akkor hát folytatom.
Vegyük a dolgokat ugy, ahogy vannak.
Vegyük azt az egyszerü , mondhatnám magától értetődő esetet, hogy az alapvizsgáimon megbukom.
Mit teszek akkor?
Mint igazolom magamat szüleim előtt?
Rendes körülmények között semmivel, ha csak azzal nem, hogy lusta voltam.
De e házban a helyzet más.
Ha itt megbukom , egyszerüen Pestre kéretem apámat, elviszem a szomoru négy fal közé, végighallgattatom vele a veteránok koncertjét, Bulcsu mester szerenádját és a harangöntők fulgura frango-ját s aztán azt mondom neki: "Hát lehet itt tanulni?
Hát tudnál te itt előkészülni vizsgára ?" és az öregur, mint igazságszerető lélek, kénytelen lesz velem együtt belátni, hogy fiának tökéletesen igazsága van e tárgyban.
Jozefin kezet fogott az ifjuval.
- Önt sem a csirke költötte, - jegyezte meg mosolyogva.
- Valóban nem, - csatlakozott nézetéhez Pető.
- Csókolom a kezét!
A szép asszony kegyesen megbiccentette fejét, aztán még egyszer megszólitásával tüntette ki a jogászt.
- Tud lovagolni? - kérdezte szeretetreméltóan.
Pető habozott.
Igazat mondjon -e, vagy hazudjon?
Ha az előbbi irányhoz tartja magát , ugy be kell vallania, hogy nem ért e mesterséghez, de micsoda lovag az, aki nem tud paripákkal bánni?
Végre is győzött benne a jobb érzés és őszintén nyilatkozott:
- Nem tudok, - mondta szemét lesütve.
- Kár, - biggyesztette fel ajkát őnagysága, - néha talán kedve lett volna engem elkisérni.
A jogász lehorgasztotta fejét és átkozta sorsát, amiért nem tud lovagolni.
Micsoda hiányos nevelésben is részesült!
Elsajátitotta a matézist, a szintaxist, a fizikát, a geometriát, de mit ér ez ahhoz képest, ha valaki nyeregbe tud ülni!
Ha ő mindezzel tisztában volna, most lovagja lehetne a szép asszonynak, együtt vágtatna át vele tüskén-bokron, mig igy egy bizonyos ür van köztük s ő szomoruan kénytelen megállapitani, mily nagy hiba, ha valaki az összes hippológiai eseményekből csak az Augiász istállóját ismeri.
Jozefin karcsu alakja már eltünt a lépcsőházban és Pető még mindig ott állt az udvar közepén, tétován nézve a szép asszony után.
Be szép is volt ez a karcsu hölgy, csak most látta igazán, hogy szembe állt vele, hogy a közelségét, a százszorszép parfümje illatát érezte.
Még ilyen bájos nőt nem látott s a szivében egy eddig nem sejtett érzelem támadt föl, és nőtt, nőtt ijesztő gyorsasággal, mint a paszuly szára a bőséges éjszakai eső után.