VII.
Amint belépett a sárga ház kapuja alá, Pető ott találta Bauernebelt, aki slafrokban , taplósipkával a fején, szokás szerint Lámpl urral pörlekedett, ezuttal azért, hogy miért gyujt olyan korán lámpát a lépcsőházban, holott sokkal jobb, ha a sötétben marad, legalább a lakók nem csoszognak annyit a grádicsokon, amelyek koptatásáért ugy sem fizetnek egy rézfityinget sem.
Mikor a háziur megpillantotta Petőt, abbahagyta a megrémült Lámpl korholását és a diákhoz fordult:
- Servus humillimus, - mondta gunyosan hunyorgatva macskaszemét, - tehát megvan a barátság, megvan?
A jogász rosszkedvüen nézett az arany polgárra.
- Micsoda barátság, ha szabad kérdeznem? - vetette oda kurtán.
- Hehe, - nevetett Bauernebel.
- Mintha nem tudná?
Hát micsoda barátságról lehet szó ?
Talán az Arabi pasáéról?
Vagy a szerb püspökéről?
Dehogy is, dehogy!
- Ugy sejtem, hogy ön Jozefin őnagyságára céloz? - kérdezte Pető szárazon.
- Hahaha!
Persze, hogy persze.
Önnek éles elméje van, fiatal barátom.
A jogásznak nem volt kedve tréfálni.
- Akár éles az elmém, - felelte hüvösen, - akár nem, önnek ahhoz semmi néven nevezendő köze.
Kizárólag tőlem függ, hogy kivel tartok barátságot, kivel nem!
Az arany polgárt nem lehetett kihozni a sodrából.
- Igen helyesen beszél, t. barátom uram.
Igen jól beszél, sőt igaza is van, ami két különböző dolog.
Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az egész ügy nagyon a kedvemre van, nagyon is kedvemre.
A fiatalember nem válaszolt.
- Nos, - folytatta tovább a háziur, - nem kiváncsi rá, hogy miért?
- Pedig önt is érdekelné.
Két gombot egy ellen, hogy önt is érdekelné.
- Mégsem óhajtom, hogy velem okait közölje.
- Ej, ej, de föl van paprikázva, - nevetett a terézvárosi Krőzus.
- És hogy égnek az orcái, hogy lángol a tekintete!
Hahaha!
Szép asszony a lányom, mi?
Pető észbe kapott.
Haraggal nem lehet a Bauernebelekkel boldogulni, számukra kész öröm, ha valaki reagál a csipkedésükre.
És éppen ő, akivel nem olyan könnyen lehet elbánni, ő tenné meg e szolgálatot nekik?
Oh, nem!
A jogász tehát vállat vont és nyugodt mosollyal fordult a háziurhoz.
- Látja, milyen naiv ön, kedves Bauernebel ur, - mondta fölényesen.
- Az előbb a kedves leányával beszélgettem odaát s ő igy szól hozzám: "Kedves Pető ur, tegye meg nekem azt a szivességet, s ha találkozik odaát az apámmal (mert bizonyos, hogy ő kileste ismerkedésünket ), vágjon kétségbeesett arcot s meglássa, az öreg ur egész regényt fog az ábrázatából kiolvasni.
Hogy én önt megvesztegettem, hogy egy uj ellensége támadt, hogy jó volna önt lefegyverezni."
Őnagysága kivánsága szerint cselekedtem is és tényleg, ön már meg is komponálta a históriát.
Bökje ki hát szaporán!
Az arany polgár ravaszul mosolygott.
- Jó, jó, - mondta, kezével távozást intve Lámpl urnak, aki kész örömmel engedelmeskedett a parancsnak, - azért az ostor a végén csattan.
- De bizony, ott csattan, szervusz humillimus.
- Aztán hogy, kedves Bauernebel úr?
Az öreg szippantott egyet tubákos szelencéjéből.
- Nagyon egyszerüen, - felelte meggondoltan.
- Ime a textus.
Ön megismerkedett Jozefinnel, s ahogy én a helyzetet látom, ön sonica beléje fog szeretni.
Jozefin nagy művésznő az ilyesmiben, - a manó tudja, kitől örökölte, hogy az emberek oly szeretetreméltónak tartják?
- Bizonyára az apjától, - szemtelenkedett a jogász.
- Hahaha, - nevetett az öreg, - nagyon jó.
De ez nem tartozik a dologra.
A dologra az tartozik, hogy ön bele fog szeretni Jozefinbe és pedig őrülten.
Ez a tény pedig nekem...
- Egy ujabb ellenfelet jelent, - vágott közbe a diák.
- Ujabb ellenfelet? - kacagott tovább az arany polgár.
- Oh, dehogy.
Távolról sem .
Sőt ellenkezőleg: egy ujabb barátot!
- Ne mondja!
És hogy képzeli ezt a metamorfózist?
Bauernebel az ifju vállára tette kezét.
- Csak ugy, hogy ez a mi kedves Jozefinünk önt, amikor hozzá az első jól kicsiszolt vallomással közeledik, egyszerüen kineveti, mint már annyi más ifjut.
Kineveti , elkergeti, eladja, mint egy ócska kabátot.
És mi történik erre?
Az történik, hogy ön sértett önérzetében elrohan és igy kiált föl: "Most már ellenségek vagyunk mindhalálig !"
Hogy pedig ennek a mondásnak tényleg is legyen foganata, arra nincs a világon jobb mód, mintha ön szépen beáll Bauernebel Jeromos házi gárdájába.
Eddig van.
Nincs másképp, mert a matézis nem csal.
Pető csöndesen bólintgatta sétabotját.
- E szerint tehát udvaroljak őnagyságának? - kérdezte némi szünet után.
A háziur kézzel-lábbal integetett.
- Természetesen!
Minden uton és módon!
Nappal és éjjel!
Hahaha!
Nagyon jó !
Szakállamra, nagyon jó!
Hahaha!
- Nagyszerü! - jegyezte meg Pető gúnyosan, - óriási!
Önben egy Anaximenes veszett el , kedves Bauernebel ur.
- Nem veszett el, - tiltakozott a háziur.
- Megvan!
Itt él bennem!
Hahaha!
- Hahaha! - nevetett az ifju is és sok méltósággal fordult be a sötét lépcsőházba.
- Végén csattan az ostor, kedves Bauernebel ur!
A végén!