XI.
Abban az időben egy komoly vén paraszt jelent meg minden vasárnap a szegedi halaspiacon.
A szűre fekete volt, jobban mondva: feketéből fakult foltos hosszú szűr, hát első pillantásra kitetszett, hogy nem szegedi.
Meg az orra is szokatlanul gömbölyű és beült.
Valamikor betörték.
A horpadt orr miatt aztán valami mokány verekedős formája volt az öregnek, mikor fölemelte a fejét.
De nem igen emelte föl: jámbor volt és alázatos.
Az arca szinte elmerült hosszú hófehér próféta szakálában.
Hát ilyen ember se volt más Szegeden.
Hanem azért jöhetett-mehetett bátorságosan .
Az öreg mindenkor egy vagy két nagy halat vitt a piacra.
Olcsón adta, hát hamar eladta.
Azután letérdelt a piaci kőkereszt elé és ott imádkozott a vénasszonyokkal.
Némelyek koldusnak nézték és adtak neki egy-egy fillért.
Az öreg elfogadta a pénzt, meg is köszönte, de aztán odaadta az igazi koldusoknak.
Mikor elvégezte az imádságát, fölballagott a húsvágók sorára és várta türelmesen , míg rákerül a sor, hogy egy-egy májat vagy szegyehúst vegyen magának.
De csak akkora kis darabot vett mindig, hogy nem egyszer azt kérdezte tőle a mészáros:
- Madárnak lesz, úgye öreg ?
- Annak, - felelte a paraszt.
Mert nem is a húsért járt ő oda, hanem hogy a szegedi mészárosok voltak akkor az ország eleven hírlapjai.
A szegedi mészárosok Belgrádtól Bécsig járták az országot.
Posta nem volt.
A leveleket ők hordták szét az útjokban.
A török e hasznos szolgálatért egyszer s mindenkorra fölmentette őket minden adótól és minden teherviseléstől.
Hát a szegedi mészárosoktól lehetett megtudni, hogy mi a hír a nagyvilágban? hol mikor miképpen folyik a háború? melyik országban van trónváltozás? és hogy melyik városban mi történt?
Az öreg hallgatta a beszédeiket érdeklődéssel.
- Kend nagykőrösi, - szólt egyszer az egyik mészároslegény az öregnek.
A szűréről, süvegéről vélte.
- Az vótam, - felelte az öreg a fejét fölemelve.
- No, azért ne haragudjék!
- Nem haragszok, csak ilyen a képem.
- Hát - azt mondja a mészároslegény - kendnek is mondhatok ujságot a városából .
Az öreg a füléhez tette a tenyerét.
- Hej, szép egy gyöngy teremtést láttam én ott a mult vasárnap, - szólt a mészároslegény széjjel csapva forgóban egy borjucombot - de olyan szépet ám öreg, hogy ha kiföstenék a képit a falra, hát elejbe térgyepölne mindön legény.
- Nono, - szólt az öreg komolyan.
- Hanem, - folytatta a mészáros, - nem valami jó sorba láttam szögényt, mer a szégyönpadon láttam.
Más húst akasztott le a szegről, és rádobta a tőkére.
- Egy fontot?
Félfontot? - kérdezte a sárga selyemkendős kövér asszonytól.
- Valami bajba találtatódott a mönyecske.
Félrehágott.
Mer ott vót a legénye is .
No dörék szál barnalegény.
Betakarták a templom közepin fekete posztóval, be ám , mint a halottat.
Először az asszonyt takarták be, oszt utána mondta a papnak , hogy szánja-bánja a bűnit, mögköveti az eklézsiát.
Azután mög a legény térgyelt föl, azt is letakarták a fekete posztóval...
- Hogy hítták a legényt? - kérdezte az öreg a fejét fölemelve.
- Nono, csak ne haragudjék.
Fene haragos képű embör.
Hát úgy hítták, ahogy éngöm.
- Hát az urat hogy híjják?
- Ugy mint aztat, - felelte az asszonyok felzengő kacagására a mészáros.
- Kis Andornak hívják, - szólt az öregnek a sárgakendős asszony.
Az öreg arcán elfakultak a színek.
- Ha ösmeri, - folytatta a mészáros, - akkor annyi mintha nem ösmerné.
Mert avval ugyan nem szólhat többet a madár se.
- Azt, hogy aligha beszél kend vele többet.
Mert szömibe mondta az a város bírájának vagy kinek, hogy mögkeserüli az ő kiszabadulását.
No fene elszánt kölyök, azt láttam az ábrázatán.
Hanem azért nem cserélnék vele nyakat száz forintért.
És mintha a kezével fejezné ki amit gondol, hatalmas csapásra emelte a bárdját, s kettévágott egy erős gerinccsontot.
- Ki most a bíró? - kérdezte az öreg .
- Buda Lőrinc.
Derék magyar ember .
Aztán egy feketeszemű leány illegett-billegett oda, arra vetett a mészáros mosolygó pillantásokat.
A kezét a fehér köténnyel keztyűzve megfogta a leány kezét, és olvadozó hangon kérdezte:
- Melyikből adjak Piros?
Ehön a veséshön nem kívánod -e szűvemet is lelköm?
A vén paraszt már elmúlott onnan akkor.
Ahogy a husravárók közül kiért, termete kinyúlt.
Nagyokat lépett, szinte dobbant a föld a lába alatt .
A szíjgyártó boltja előtt megállt.
Kinyújtotta a karját és a levegőbe csapott .
Aztán bement a boltba.
Kis idő multán egy erős karikás ostorral tért vissza.
A csizmáján egy pár új acélsarkantyú ragyogott.
A vár körül török katonák ácsorogtak.
Némelyek az árnyékon ültek, mások lóháton ülve vártak a kapunál, s a turbánjukat szélesre gyolcsozták, mert a nap erősen tűzött a kapu elé.
Az egyik török salátát vásárolt egy kofánál.
A lova kantárját a karjára öltve ugyancsak mulatott azon, hogy a lova ki-kiránt egy-egy bokor salátát a kofák kosarából.
A kofák boszankodva ütöttek a lónak az orrára.
- Török! - szólt az öreg, - hogy adod azt a lovat?
- Nincs neked annyi pénzed, hitetlen .
- Amennyit ez a ló ér, annyi van .
- Az sok, - felelte megdöbbenve az öreg.
- Nézd: ihol a pénzem mind, ami van .
Hatvanöt forint.
Ez a ló nem ér többet huszonötnél.
A melléről oldotta le a pénzes zacskót.
Látszott hogy nincs több pénze .
Azonban a török a csizmában is pénzt sejtett.
- Nyolcvan forintot megér a lovam, - felelte.
- Ne jussak a paradicsomba, ha azon alul odaadom.
- Gyönge és hitvány ez a te lovad, talán meg se bír engem.
A ló csakugyan alacsony volt, de erős és fiatal.
- Hohó, - szólt a török.
- Ültünk már ezen ketten is.
- Próbáld, - felelte a török nevetve .
Mert tudta a török, hogy mit nevet.
Amint az öreg megfogta a nyereg kápáját, a ló ideges pillantást vetett az öregre és oldalt szökött.
- Próbáld hát! - kacagott a török.
- Tüzes a lovad, - felelte az öreg komolyan.
- Hátha elragad.
Nesze itt a pénzem.
És a pénzes zacskót a török lábához dobta.
A török fölvette a pénzt és gonosz gyönyörűséggel várta, hogy micsoda figurát csinál a lova az öreggel?
A vén paraszt egyet rántott a ló száján, s a következő pillanatban rajta termett.
A ló fölágaskodott és két lábon ment a kofák közé.
Az asszonynép sikoltva futott széjjel.
A török a hasát fogta nevettében.
Akkor az öreg belevágta a sarkantyúját a lónak az oldalába.
A ló öleset szökött .
Még egyszer megpróbálta levetni az öreget: fölrúgott olyan magasra, mintha a csillagot is le akarná rúgni az égről, de ugyanakkor kapott is a hasa alá olyat a karikás nyelével, hogy eszeveszetten iramlott ki a csoportból.
Elnyilamodott a soron, mint a madár.