XIII.
Vasárnap este mikor besötétedett, Dávidka Zsuzska kiosont a házból.
A kezében két mázatlan csupor, amilyenekben az ételt szokták vinni az aratóknak .
Sietett egyenesen a városházára.
Az őrmester a folyosón ült az ajtó közelében a villásbajszú Mártonnal.
Kockáztak .
Az asztalkán egy boros kupa volt, meg egy vörös lánggal lobogó faggyúgyertya.
A körülöttük terjengő dohányfüst elárulta, hogy ők is szeretik a tilalmast .
Mikor a leány benyikkantotta a folyosó ajtaját, a két pipa gyorsan eltűnt.
Csak két koppanás hallatszott, az asztal fiókjának csesszenése.
- Nini, te vagy? - kérdezte az őrmester .
Azzal megint kivette a pipát a fiókból, és tovább szívta.
- Én vagyok, Miska bácsi .
- Azt, - felelte a leány.
- Egy kis sült húst, meg egy kis bélest.
- Az imént járt itt Kis Andor nénje is.
Meghízik ez a két rab, attól tartok.
- Hát mindegy Miska bácsi.
Ha már elhoztam, hadd adjam is be nekik.
S hogy az őrmester felállott, a kötény alól egy csomó levelesdohányt dugott hirtelen a markába.
- Várj, Márton, - mondotta az őrmester a kulcsokat előcsördítve.
A dohányt beledobta a pajtás szeme előtt a fiókba s megindult a dohos folyosón a leány előtt a rabokhoz.
Először az Ilona ajtaját nyitotta ki.
A leány beadta ott az ételt szó nélkül .
Aztán a legény ajtajába dugta bele a kulcsot és így szólt:
- Ne soká mulass; jöhet valaki.
Mert ő már tudta azt, hogy Zsuzsi voltaképp a legényhez jár.
Zsuzsi a sarokba vetette az edényt és lázasan susogta:
- Megmentem Andor.
Itt a ruhám.
Öltözzön bele.
És ahogy lehányta magáról a ruhát, tovább susogott:
- Magával megyek Andor.
Elmegyünk ahova akarja.
A pénzt már elkészítettem , megélünk belőle holtig.
Csak menjen! siessen! fusson előre!
Forduljon be Pánczél Örzséhez.
Az már tudja, várja.
Elrejti, míg én odaérkezek .
- Sebesen! - szólt a leány.
- Nincs veszteni való idő.
Azzal, hogy a legény még mindig határozatlanul állt, a nyakába vetette a szoknyát, lecsúsztatta a derekáig, és ott gyorsan megkötötte.
Majd a kendőt tette a fejére, azt is eligazította .
A legény akkor megölelte Zsuzskát .
- Áldjon meg az Isten, milyen jó vagy hozzám !
A leány egy pillanatig önfeledten feküdt a legény karjaiban, aztán így susogott:
- Itt ez a kés is.
Dugja a csizmaszárba.
Ki tudja nem kell -e magát védenie!
Így .
Most pedig kösse hátra gyorsan a kezemet.
Itt a fazék-kantár, ezzel.
Ezt a kendőt meg tömje a számba.
A többi az én gondom.
Andor megcselekedte mindezt, és mégegyszer megcsókolta a leányt.
Ez volt minden, amivel a leány szerelmét viszonozhatta.
A legény kilépett, s ráfordította a kulcsot a nehéz vasajtóra.
Az őrmester szembe jött vele a folyosón .
- Várj Zsuzska, - mondotta bodor füstöket eregetve.
- Éppen most izente a bíró , hogy az ángyodat kieresszem.
Andor megállott, s hogy az őrmester elhaladt mellette, égő homlokát a nedves hideg falhoz nyomta.
Az őrmester kinyitotta a Dávidkáné börtönét, és beszólt:
- Gyere no.
Szabad vagy .
- Amott vár a Zsuzsi.
Haza vezet.
- Isten áldja meg Miska bácsi, - rebegte az asszony.
Azzal megindult a világosság felé.
Andor nem merte megfogni a kezét.
Félt, hogy az asszony meglepődésében elárulja .
Megindult hát előtte szapora, apró leányos lépésekkel.
Az asztalka mellett kellett elmenniök, amelyiken a gyertya égett.
Márton éppen akkor gyújtott pipára a gyertyánál.
Mikor föltekintett, csak a Dávidkáné arcába pillanthatott.
Andor már elkopogott előre, ki a szabadba.