XVIII.
Dávidka pedig ezalatt dühöngve ment mindenütt a török nyomában.
Ötödmagával indult a törökök után, s pénzzel is megrakta magát.
Vagy vér, vagy arany árán, de vissza kell szereznie az asszonyt.
A török lovak patkóját könnyen meg lehetett különböztetni a magyarokétól.
Kisebb és egészen befogja a ló talpát.
Csakhogy ahol járt út van, gyalog kell követni.
Délután megtalálta a két holt törököt a Tisza partján.
A pap bizony nem temette el őket.
Majd beleveti aki únja, a Tiszába.
A puha talajban könnyű volt a nyomokat követni, de már a kocsiúton el-elveszett a nyomuk.
Egy lovasnak gyalog kellett mindig elől menni, hogy a nyomokat figyelje.
Este felé megint találtak két holt törököt, de megtalálták az asszony csizmájának a nyomát is.
No helyes kis nyom volt.
Dávidka káromkodott, de reménykedett is , hogy másnap rájok akad .
A sötétségben nem lehetett tovább nyomozniok, de látták a csapáson, hogy a török bujkálva viszi az asszonyt.
Belevetették hát a két holt törököt a Tiszába, és megháltak ott, ahol azok napközben tanyáztak.
Hanem a két másik török nagy útat haladt éjszaka s most már, hogy két magyar ló is keverte az úton a nyomokat, Dávidkáéknak még nehezebb volt őket követni.
Már négy napja kóboroltak, hol az útakon, hol a Tisza mentén.
Az ötödik napon a hódmezővásárhelyi úton teljesen elvesztették a nyomokat.
- Hagyd a pokolba, - szólt az egyik vén katona, aki már únta a mulatságot, - teérted úgyse mászkált volna ennyit az az asszony.
- Tudod is te azt! - felelte dühösen Dávidka.
Junius reggeli napfényben fürdött Hódmezővásárhely városa, mikor Dávidkáék belovagoltak nagy kedvetlenül.
A széles nagy utcán már messziről látták, hogy a nép zavarog a községháza körül.
- Agyon kell ütni!
Fel kell akasztani! - kiáltják mindenfelől.
A csoport közepén fölemelkedik egy kövér barna ember és botját rázva beszél:
- Igaz, hogy nem lenne érte kár atyámfiai, de gondoljátok meg, hogy kiválthatunk vele egy vagy két vásárhelyi rabot.
Dávidkáék ekkor látták, hogy a csoport valami kocsi körül lázong, s hogy a kocsin egy asszony ül.
- Az én feleségem! - ordítja örömmel Dávidka.
- Félre innen, hadd menjek a feleségemhez .
Az asszony felpillant az ismerős hangra, de helyette csak a nép örvendezik:
- Nini, - mondják - ez az ura.
És ugyan elcsudálkoznak, hogy a házaspár nem borul egymásnak a nyakába.
Az asszony ül a kocsin egykedvűen.
Mellette a forradtképű török, össze-vissza kötözve, meg a pap kocsisa.
Hát a törököt akarták agyonverni.
- Ki szabadította meg? - kiáltja Dávidka kevélyen.
- Nem maradok adósa neki!
- Én, - feleli a kocsis, a fejét fölemelve .
Dávidka tüntető mozdulattal vett elő egy nagy aranypénzt és odanyújtotta a kocsisnak .
A nép éljenzéssel fogadta ezt a jelenetet .
- Ha akarod, - folytatta Dávidka, - holtig nálam lehetsz.
Mindenki azt gondolta, hogy fiának fogadja, azonban Dávidka így fejezte be a mondatot:
- Örökös szolgámnak, kocsisomnak fogadlak meg.
- Köszönöm, - felelte a kocsis, - pap az én gazdám, csak akkor izzadok, mikor eszek.
A nép nevetése ekkor Dávidka ellen fordult.
Dávidka a szégyentől elvörösödve felelte :
- Hát majd másképpen jutalmazlak meg, ahogyan te akarod.
Aztán a feleségét kérlelte meg a kevély ember.
- Tudom, hogy ártatlanul szenvedtél, - mondotta.
- Minden kivilágosodott.
De csak gyere haza.
Mától fogva te vagy az úr a háznál.
Az asszonynak Isten tudja hol járt a gondolata.
Nem felelt.
Békén engedte, hogy Dávidka melléje üljön, csak mikor a kocsi elindult velök visszafelé, akkor szólalt meg: búcsút intett a kezével a vásárhelyieknek.
- Isten áldjon meg jó emberek.
Az úton aztán elmondta a kocsis, hogy hogyan szabadultak meg a töröktől.
Mikor már csak kettő maradt belőlük, a forradt képű azt kérdezte, hogy:
- Van -e ásó a kocsin, el kellene temetni a két halottat.
- Ásó nincsen, - feleltem, - hanem ebben a nyirkos földben a lőcs is megteszi ...
Jól van, rám parancsolnak meg az asszonyra, hogy ássuk el a két halottat.
- Te is? - kérdezte Dávidka.
- Hát én aztán, hogy kezemügyibe került a kocsi lőcse, úgy vágtam kupán a kisebbik törököt, hogy az egyszerre felhamburkázott.
Hanem az a kutya forradt képű, cudar annak az ereje.
Lefogott és megkötözött.
Azt gondoltam, hogy felakaszt, vagy hogy a Tiszába vet, még kiáltottam is az asszonynak, hogy izenje meg a falumba, mi történt velem.
Mert az asszony, hogy az én harcomat látta , futásnak eredt és segítségért kiabált.
Hanem a török meggondolta, hogy nálam nélkül nem juthat Temesvárra, hát csak felkötött az ülésbe és folyton ott volt a keze a késen.
Az asszonyt is megkötötte, így jöttünk éjjelenkint idáig.
Itt aztán, hogy dalolást hallottunk, kirántottam a lábamat a kötélből és nagyot kurjantottam, hogy mondok: Hé emberek!
Ide hamar!
A török azt se tudta, hogy hozzám kapjon -e, vagy a lovakhoz.
Volt annyi eszem, hogy a gyeplőt is tartottam .
Úgy vágtam a szeme közé az ostorommal, hogy egyszerre vérbe borult a látása.
Úgy nyomták el aztán az árokban.
Az asszony az úton egyre szomorúbb, egyre lankadtabb lett.
Hiába beszélt hozzá Dávidka, csak igen, nem, volt a felelete.
Délután föltűnt előttük a szegedi vár minaréja.
A félhold ragyogott a tetején.
A nap melegen sütött.
A Maros meg a Tisza tele volt fürdő gyermekekkel.
- Itt meghálunk, - mondotta Dávidka .
- Meg, - felelte az asszony, a Tisza széles víztükrét szemlélve.
A kocsi rágurult az ingó-bingó hajó hídra s a lovak csöndes dökretéssel mentek az ócska hosszú faalkotmányon.
Mikor a kocsi a híd közepére ért, az asszony fölszökött.
Kivetette magát a kocsiból s a következő pillanatban ott volt nagy loccsanással a hullámok között.
A piros kendő lelebbent ugrás közben a fejéről és fönn is maradt a víz színén.
Az asszony is előtűnt még kétszer, aztán elmerült a vízben.
Mikorra csónakot kerítettek elő, már valahol a víz fenekén nyugodott az asszony .
Még csak a piros kendőt se fogták ki Dávidkának.