XIX.
Szeged alatt most is ott van az a hat holdas kis fás bozótos sziget, amelyen valamikor a boszorkányokat égették.
A sziget ma is átjárhatatlan sűrűség.
A közepén szilfa nő, vad óriás szálakban , köröskörül fűzbokrok és kövér nyárfák.
Abban az időben csak az északi végén volt egy kis tisztás, ahonnan a szél hamvakat és megszenesedett csontokat szórt a Tiszába.
Ember a földjére nem lépett soha.
Még a halászok is babonás félelemmel kerülték azt a tájat.
Hát annak a szigetnek a déli részén vonta meg magát a vén haramia.
Egy nádból kötött, mohával befedett kunyhó volt a lakása ott a bokrok sűrűjében.
A kunyhó egyfelől egy vén odvas fűzfának támaszkodott, másfelől meg egy földhányásnak , amely télen meleget, nyáron hűset tartott.
Ott élt az öreg csöndes vezeklésben.
Ott nevelte föl a fiát is.
A Tisza ellátta őket élelemmel, kenyeret, szalonnát meg a hal árán vettek.
A halat péntekenkint a fiú vitte a városba, s ha netán valaki megállította és azt kérdezte tőle, hogy hova való, annak azt felelte, hogy az Alsó tanyára .
Ez az egy hazugság volt az, amit az apa megengedett neki, máskülönben becsületesnek nevelte.
Tizenöt éves korában szolgálatba állt a fiú, árvának mondta magát és elszegődött ide-oda a szegedi urakhoz.
Vasárnaponkint aztán meg-meglátogatta az apját, kivitte neki a szükséges élelmiszereket.
A negyedik napon fölkelt a legény és kiült a napra, a kunyhó elé.
A feje meg a karja be volt még kötve, de a sebláz viharát már kiállotta.
Ott ült az apja mellett, aki egy kondérban hallevet főzött a kunyhó előtt.
Az öreg pipázva ült egy fatuskón, de hogy a fia nem beszélt, ő se kérdezett semmit.
Mit is kérdezett volna!
Most már a fia akármit végzett Nagykőrösön, a dolga vége mégis csak az volt, hogy meg kellett szöknie.
Ők oda többé vissza nem térhetnek.
Az asszony fúrta kissé az öreg fejét, - hogy kicsoda? hogyan kerültek össze? s főképp hogy nagyon sajnálja -e a fiú az elvesztését?
Szerette volna azt mondani a fiának, hogy az asszonyféle nagy búsúlást nem érdemel, haj de akinek csak húsz éves a feje, másképpen gondolkodik.
Hát csak ült az öreg a vaskondér előtt és meg-megkevergette.
A kondérból a paprikának és vereshagymának összeegyesült illata szállongott szét a lombok alatt.
Egy arra dongó bársonyos poszméh is kíváncsian kerengett a főzés fölött és bizonyára megcsudálta azt a szokatlan illatot.
- Éhes vagy -e? - kérdezte végre az öreg .
- Nem, - felelte a legény.
Aztán megint nem beszéltek többet.
Az öreg még egy kanál paprikát vetett a lébe .
Arra való az, hogy aki nem éhes, az első kanál után egyszerre éhes legyen.
A fiú, immáron esztendeje mult, hogy nem látta a szigetet.
Fölkelt és végigbandukolt azokon az utakon, amiket az apja vert, mikor tüzelőgallyat szedett vagy gombát a szigeten.
Megnézett minden fát, minden bokrot.
Ismerős volt neki valamennyi.
Némelyik vele is nőtt fel, depersze hamar meghaladta őt a növésben.
A sziget közepén három méhkas is állt.
Még az ő gyermekkorában szállt oda egy elszabadult raj, s az apja tarisznyájában telepedett meg.
Az öreg aztán gyékényből font nekik egy akkora kast, hogy két család is megfért volna benne, s a méhek ott maradtak, szaporodtak és dolgoztak.
Ott ült egy darabig a kasok előtt és nézte, hogyan jönnek az apró szárnyasok , virágporral terhelt lábukat lógatva, s hogy röppennek el újból, akik már lerakodtak.
Azután, hogy a fák között fülledtnek érezte a nap melegét , kibandukolt a partra.
Leült egy vízbehajló fűzfa mellett, s nézte a naptól fényes hullámzó, kanyargó sárga vizet a beteg ember szomorú mozdulatlanságával .
Ahogy ott révedezik a tekintete a széles víztükrön, egyszercsak egy piros valamit lát csöndesen úszni a víz közepén.
Bizonyosan valami asszonyi kendő .
Máskor beúszott volna érte a vízbe, de most csak bágyadtan nézte.
Nem is a gondolataival nézte, csak akaratlanul és a szemével .
Hol jártak az ő gondolatai!
A kendő pedig úszott és úszott, végre eltűnt a messzeségben.
Azután egy fehér valami jelent meg a víz színén, mint tavaszi zajláskor a vizes hócsomók szoktak úszni.
A legény talán erre se ügyelt volna, ha a víz be nem sodorja a fehérséget a vízbe hajló fűzfák alá.
És akkor látta, hogy az valami halott .
Látott ő már halottat máskor is.
A Tisza mentén is lakik olyan boldogtalan nem egy, aki a Tisza vizét választja sírjának.
Többnyire fiatal leány az olyan.
A víz elfogadja és viszi csendesen lefelé.
Megtörténik, hogy a halott megakad a parti fűzek ágában vagy gyökerében.
Olyankor ők meg szokták mozdítani az ágat , hogy utazzék a halott tovább: álljon meg olyan helyen, ahol keresztény illendőséggel eltemethetik.
Hát az a halott is a szigetnek tartott .
Látszott már, hogy az ingválla az ami kifehérlik a vízből, s hogy ott fog megakadni a vízbedőlt fűzfában, amelyre az Andor legény rákönyökölt.
Mert úgy dőlt az a fa a vízbe, hogy csak a gyökere tartotta.
De azért élt, levelezett.
A víz éveken át mosta zöldelő lombjait, s ők ugyan ügyeltek a fára, mert a víz sokszor hozott deszkát, vagy tuskót, vagy más olyan apróságot, ami nekik jó volt.
A vízbe hajló fa minden héten fogott nekik valamit.
És a halott jöttön-jött, csendesen lebegve közeledett.
Már a haját is lehetett látni, amint hosszan lengette a víz az ingváll körül.
És a holt nő is megakadt a lehajló fűzfában .
Andor fölkelt, hogy megingassa a fűzágat, de a szeme a nő nyakán kéklő gyöngysorra tapadt.
Megrázkódott, mintha villám futott volna át a testén .
Rámeredt a szeme az arcára, s a következő pillanatban már bent volt a vízben : kiölelte a nőt a hullámokból.
Lefektették a kunyhó előtt a napfényre .
Az öreg oldozta és száraz ruhával törülgette az asszonyt.
A fiú ott zokogott a fejénél, és csókolta arcát, kezét, homlokát, át meg átölelte, és szívetrázó hangon kiáltozta:
- Ilona!
Egyetlen Ilonám!
Ébredj fel lelkem szép angyalom.
De az asszonyon semmi jele nem mutatkozott az életnek.
- Nem értem, - mondotta az öreg a fejét rázva, - a teste még meg se hidegedett.
És föl alá mozgatta a nő karjait.
Majd ecetes ruhát hozott ki a kunyhóból, és azzal dörzsölte a mellét és oldalát.
- Ha meghalt, - kiáltotta a legény, - apám, ha meghalt, akkor engem is temessen el kend, vele együtt!
A nő mellén akkor gyöngye remegés futott át.
Ajkai mély sóhajtásban mozdultak meg.
És felnyitotta szelíd, égszínkék szemeit.