IX.
Az az éj pedig Szent György nap éjjele volt.
A hold felkelt, de csak ritkán ütötte át a szarvait a felhőkön.
A levegőt az ázott föld illata hatotta át.
Éjféltájon felkelt Dávidka Zsuzska és hallgatódzott.
Csak ketten aludtak a szobában az ángyával, Ilonával.
Dávidka aznapig a kerti házban szokott hálni , azon este tétette ki először a dikót az eresz alá.
Zsuzska először Ilonára hallgatódzott.
Mély és csöndes a lélekzése.
Alszik.
Fölkelt és felöltözött az Ilona ruhájába.
Azután a kendő után tapogatott, de csak az a nagy új selyemkendő akadt a kezébe, amit a bátyja hozott Budáról.
Zsuzsi nem keresett tovább.
Magára borította a nagy kendőt; összekötötte hátul a derekán és kiosont.
Az ajtó mellett a bátyja is aludt.
Csak egy percig hallgatódzott mellette, azután a kapuhoz sietett.
A kapuban benne volt a kulcs, de alig ért hozzá, nyikorgott .
Ott kellett hagynia.
A létráért futott.
Óvatosan vitte a kerítés falához és fölhágott rajta.
Azután fölvonta a létrát és leeresztette a külső oldalon .
Leszállott és futott, szoknyát lobogtató sietéssel, a temetőbe.
A sötétség éppen nekivaló volt.
Látni lehetett benne a házak fehérségét, de az útonjáró elvegyült a homályban.
Mezítláb ment.
Néha mégis megállott és remegve hallgatódzott.
Akkor is megállt , mikor a hold előtűnt a felhők között, és várt az eltűnésére az árnyékon.
A temetőben megkerülte hétszer a szélső sírt, azután visszarohant.
A piacon majdnem beleütődött az őrbe, s az rá is kiáltott, de ő elsurrant, mint az árnyék.
De még csak most következett a munkának a neheze.
Ha véletlenül nem alszik az Andor!
Ha véletlenül fölébred!
Átmászott vissza a kerítésen, a létrát újra bevonta, aztán besuhant a kertbe.
A régi, rossz sövény ropogott alatta.
Majdnem elájult.
De a szín alatt nem mozdult semmi .
Dávidka Zsuzska odalopódzott a legénynek a fekvőhelyéhez.
Látta, hogy ott a szűr hosszan elnyújtózva a dikón.
Letérdelt a fejéhez és rövid szívdobogásos szünetekben susogta:
- Dávidka Zsuzsi szép, Dávidka Zsuzsi kedves...
- Szereted!
Bizony szereted Dávidka Zsuzsit!
A hold akkor elővilágított.
Dávidka Zsuzsi csaknem felsikoltott, mikor meglátta , hogy a legénynek nincsen feje.
Odakap a szűrhöz, hát biz a szalmadikón nem feküdt egyéb, csak a szűr.
A hajdu pedig a Kisék szederfáján ült és látta az ő jövését-menését a falon keresztül: látta azt is, hogy nem férfi, de éppen azért nem háborgatta a titokzatos jövés-menést.
Ő csak Andorra lesett.
Hanem éjfélkor már elunta a várást.
Letört egy ágat a szederfáról és átdobta a szomszédba.
Az ág Dávidkára esett.
Dávidka egyet horkintott még, aztán felült.
- Hé, Dávidka! - szólt le halkan a hajdu.
Aztán hogy a megszólított nem felelt, erősebben ismételte:
- Irgalom Istene, - felelt ekkor Dávidka rémülten, - ki szól hozzám az egekből?
A hajdunak tetszett, hogy Dávidka égi hangot vél hallani, mély medvehangon felelte:
- Szent Márton arkangyal .
És beleröhögött a markába.
- Mit parancsolsz, szent angyal? - kérdezte Dávidka borzadozva.
- Minek menjek a kertbe? - kérdezte az ijedt ember tünődésével.
Dávidka borzongva nézett a kert felé, aztán mégiscsak elindult.
A sötétség akkor fekete volt.
Dávidka huppanást hallott a kert palánkján, amely egyúttal a várost is kerítette .
Majdnem ugyanabban a pillanatban a Magdáék sövénykerítése is ropogott, s ahogy átugrott onnan valaki, befelé rohantában majdnem fellökte őt.
A vállát kapta el.
Érezte, hogy valami kendős alak, tehát nő.
De a megragadott kisiklott a kezéből, s a Dávidka markában csak egy puha és finom nagykendő maradt.
- Ez a selyemkendő! - mormogta.
S emelt fejjel hallgatott, mint az erdei vadkan, mikor veszedelmet érez, s feltartja ütésre készen az agyarát.
Az elmenekült halk suhogással az ő házába futott.
Dávidka hallotta, hogyan nyikkanik meg az ajtó, és hogyan koppanik be.
Dávidka csak akkor mozdult meg.
Éktelen dühvel rontott be a szobába.
Dőlt , dördült előtte asztal, szék, minden.
A két nő sikoltozva ugrott föl az ágyban .
Dávidka megkapta mind a kettőt: egyiket karjánál, másikat a hajánál.
Amelyiket a karjánál ragadta meg, az ezt kiáltotta:
Dávidka eleresztette a leányt, és ráordított :
S két kézzel ragadta meg a másikat.
Kihúzta a sikoltozó asszonyt a hajánál fogva az udvarra: ahol a baltája a dikó mellett hevert.
A nagy riadalomra ajtók és kapuk nyiladoztak a szomszédokban, s előfutó alakokkal népesültek meg az udvarok.
Dávidka egyik kezével a jajgató nőt vonszolta, másikkal a baltát kereste és ordítozott :
- Meghalsz átkozott!
Meghalsz!
Ekkor mintha a földből ugrott volna elő, egy férfi termett ottan.
Torkon ragadta Dávidkát és visszalökte úgy, hogy a falnak huppant.
Dávidka megismerte Kis Andort.
- Gazember! - ordította fölemelkedve. - mi közöd evvel az asszonnyal!?
És a baltát a kezébe ragadta.
- Semmi, - felelte a legény, - de ölni nem engedek!
- Hát vessz el te is, kutya!
Halj meg házasságrontó gazfattyu!
Azonban a legény kiteperte a baltát a kezéből, és a kertbe vetette.
Azután védőn állt a férfi és nő közé!
- Az én feleségemet védelmezed? - üvöltött Dávidka.
- Mi közöd az én feleségemmel?
Vettem!
Az enyém!
A legény egy lépést hátralépett, s lekapta válláról a tarisznyát.
Odavetette Dávidka elé .
- Itt van az ára!
Nem a tied többé!
A tarisznyából ezüst tallérok pengettek és gurultak szét az udvaron.
- Jer, - szólt az asszonynak a legény, - visszaváltottalak!
Már akkor az udvar tele volt szomszédokkal.
- Vigyétek be őket! - ordította Dávidka .
- Vigyétek őket a börtönbe!
- Meghal, aki hozzám nyúl! - kiáltotta a legény.
És ekkor irtózatos dulakodás kezdődött.
A férfiak halommal lepték a legényt.
A legény olykor fölemelkedett s rázta őket magáról, mint a bika az ebeket.
- Ne bántsatok! - kiáltotta.
- Nem vagyok hibás!
Megbolondultatok -e?!
De azok is ordítoztak.
Végre is Kis Andort valami ütés érte a fején.
Elkábult .
Arra aztán elnyomták.