II. KÖTET.
I.
Arany a sötét fenyőfák alatt közeledett úgy, mint János olyan sokszor elképzelte .
De nem János jött vele szembe, hanem Bónis Imre.
Meglátta Aranyt és boldog várakozása meghatott csodálkozássá vált, mely meglágyította kemény vonású , elbizakodott arcát.
Arany még vékonyabb volt, mint régen, csodálatosan karcsú .
Imrének maga sem tudta miért vágott úgy a szívébe ez a karcsúság.
Mióta azt az egy sort annyiszor elolvasta a müegyetem szegletén a lámpa alatt, nem találkoztak.
Azt hitte, nem is fognak találkozni többé soha.
És most minden megfordult... mintha maga a sors bontotta volna fel rosszul megkezdett munkája szövését.
Imre a felesége elutazása után hamar beadta a válópört.
Az a nem várt levél , melyet Enid hagyott otthon, első percekben megzavarta és keservesen sértette a hiúságát.
De mivel ő maga sem tudta, kivel ment el a felesége, a társaság pedig csak annyit tudott, hogy elutazott, eszébe sem jutott Károlyra gyanakodni.
Nem is lett a dologból nagyobb botrány, mint Enid szerette volna, mert Imre nem kutatott semmi után, csakhamar megvigasztalta az uj szabadság nem remélt érzése, a jövő boldogság kiszinesedett, uj mámorokat igért a hideg kialudt házas élet után.
Nem könnyen tudta ő sem meg, hogy Szegedyék hol nyaralnak.
Az öreg ur csak akkor engedett a titkolózásból, mikor Imre sejteni engedte, hogy miért akar találkozni Szegedynével és Arannyal.
- Fontos életkérdésről van szó, de engedjen meg bátyám , ha addig nem nyilatkozom, mig Arany engedélyt nem ad rá.
Hát ezt nem lehetett félreérteni.
Szegedy nem nagyon örült a dolognak; holmi válóper után az ő leánya - dehát ha csakugyan, ha Arany szereti... vagy ez az ember azt képzeli, hogy szereti, mert végre is csak nem szeretett bele, mint házas emberbe...
Bónis egyenesen Aranynak írt és választ is kapott, nagyon nyugodt választ, melyben Arany megengedte, hogy meglátogassa.
Arany akkor sem tudta még, hogy tulajdonképen mit kiván, vagy mit fog mondani , mikor Imrét meglátta.
Annak a szerelemnek, mely az egész életét felforgatta, nem is lehetne szerencsésebb megoldása, mint az Imre levelében kért törvényesítés.
De azért mégis határozatlan volt, sőt nyugtalan is.
Azok az emlékek nem halványodtak el, de félt tőlük... kivánhatta -e, hogy az egész élet abban a fulasztó, izgató érzékiségben teljék le ...?
Az lehetetlen.
De mi jöhet utána?
Undor vagy gyűlölet ...? új vágyak... más férfi ...?
A jövő - a jövő még messze van.
De kivánta -e most azt az életet?
Boldogságnak érezte tökéletesen, maradék nélkül azt , amit átélt?
Akkor kábult érzéktelenséggel minden más iránt szenvedélyén kivül, gondolatai hipnotizáltan keringtek egyetlen fény körül, a találkozás pillanatát várva, mikor a kéj sikoltásával elsülyedt minden más érzés, ami az élethez kapcsolta.
És mégis... valahol a kéj és szenvedély alatt, más várakozás aludt, néha megrettenve nyitotta fel szemét... és a tudás rémületével az is feljajdult abban a percben , mikor bizonyossá lett, hogy gyermeke lesz.
Nemcsak várakozás... vágy volt az is , egészen másfajta vágy, egy tiszta tekintet után, melyet annyira megszokott, hogy nem is érezte másnak, mint bizonyosságnak.
Most már tudta, hogy ezt az ujonnan felébredt vágyat ki kell irtani becsületből, büszkeségből... meg kell ölni magában és... abban a tiszta tekintetben is.
De valahányszor azt hitte, hogy gúnnyal , szeszéllyel, felülemelkedettséggel meg tudta ölni, nem a felszabadultság könnyüségét érezte; minden életöröme halálos légüres térbe bukott le.
Szabadulásra lihegett ilyenkor és nem tudta melyiktől akar szabadulni... melyikre vágyott...
Ha ujra elaltatná az egyiket a régi szenvedély felélesztésével , megszabadulna -e?
Ha ujra találkozik Imrével, most már szabadon és jogosan, s a régi érzés láza uj lüktetésbe hozza a vérét, ájult csókok emléke remegteti meg az ajkát, meghal -e a másik?
Mostanában úgy érzett vissza mindenre, mintha nem ő maga , vagy nem ebben az életben élte volna át; de most itt lesz Imre és világossá kell válni mindennek.
És már itt is van... jön felé gyorsan jól ismert biztos, hosszú lépéseivel , melynek ritmusára a szive mindíg megdobbant - most csak bizonytalan zavart érzett .
Előtte állt, megfogta a kezét, megcsókolta - ó ezt a kézcsókot is nagyon jól ismeri... ezt a simogató, hosszú, tapadó kézcsókot, mely csak előlegezése egy másik csóknak...
Elvonta a kezét és szétnézett.
A parknak ez a része elhagyatott volt.
A zene zümmögve hallatszott messziről, a fenyők bágyadtan tartották ágaikon puha lecsüngő zöld moha-prémjüket, hosszú napcsikok békésen aranylottak bele a fű világosabb zöldjébe.
Arany egy szót sem szólt.
Odament egy padhoz és leült.
Most már csak fáradt volt az izgatottság után... bárcsak túl lennének már az első szavakon.
- Miért nem szól Arany?
Megijeszt... fáj valami?
Ezután semmi sem fog többé fájni , ezután...
- Először arról beszéljünk, ami most van, a jövőről még gondolkozhatunk.
- Nem nézett Imrére, csak a füben játszó napfoltokra.
Imre összehuzta szemöldökét .
Ujjongás helyett fáradt, türelmetlen hang fogadta ...?
- Értem, hogy haragszik rám Arany, de a mult emlékére kérem, feledje el, ha az én határtalan, őrült szerelmem valamiben megbántotta.
Arany, te is szerettél, ne felejtsd el!
Azt nem is lehet elfelejteni...
Arany fizikailag szenvedett a szép szavak özönében.
De a tegezésre a férfi felé fordult, mintha meglepte volna.
- Tudja Imre, hogy gyermekem lett volna? - kérdezte egyszerüen és tekintete nyiltan nézett a másik szemébe.
Imre eddig kissé előrehajolva állt előtte.
Most hátra hőkölt, majdnem nekiesett a fenyőnek, mely mögötte volt.
- Mikor azt a sort írtam magának, akkor vagy meg kellett halnom vagy megszabadulni a gyermektől.
Amint látja élek.
De nem tudom... azt hiszem a gyermekkel együtt megöltem a szerelmet is.
- Kissé elfintorította az arcát.
Megint a régi Arany volt, ahogy a vállát megrántotta.
- Nem akartam ilyen patetikusan kifejezni magamat, de az eset elég patetikus volt.
Imre azt hitte, hogy egyszerre mindent megértett.
Azt a levelet, a leány elzárkózását, titokzatos utazásait...
- Dehát az Istenért, miért...
Elhallgatott.
Most megint nem értette Aranyt.
Mit akart mondani ezzel az összeszorított szájjal, rámeredő tekintetével?
Megvetés... harag ...?
Százfélét szeretett volna kérdezni, de nem ilyen állapotban akarta megtudni tőle, hogy mit szenvedett.
Majd ha ujra fellobbantja vérét, testét, lelkét... mikor már a szenvedélyen át boldogságnak fogja érezni a mult szenvedéseit is.
- Az egész életem kárpótolni fog azért, ami történt, - kezdte komolyan.
De megint elhallgatott.
Arany egy kis kihivó mosollyal jutalmazta, mintha megint azt mondaná: patetikus!
Zavarba jött, csaknem düh fogta el.
Megragadta a leány két kezét és magához akarta vonni.
Arany nem ellenkezett - de azért mégis elbocsátotta.
Mi ez?
Mi történt ...?
Elhülve és megbántottan, szinte gonoszul nézett vissza rá.
Arany felállott.
- Menjünk mamához.
Ő mindent tud, de maga viselje úgy magát , mintha semmit sem tudna.
Megkéri a kezemet tőle is és ha majd vége lesz a válópernek, nyilvánosan is eljegyezhetjük egymást.
Egyelőre csak ennyit igérhetek.
A kavicsos út halkan recsegett lépteik alatt.
Emberek jöttek, Arany egyszerre megint hajlékony, kedves lett.
Sok ismerőse volt, mert gyakran köszönt és fogadott köszönést, közben társasági hangon, mosolyogva beszélt Imrével, aki most már megnyugtatva ment mellette.
Már természetesnek tartotta az előbbi hangot is ... mi mindenen mehetett keresztül szegény, drága kis teremtés - nem kivánhatta, hogy mindjárt a karjaiba vesse magát.
Most a régi Aranyt látta megint és a régi érzések lüktettek ujra a régi uton ereiben.
Csak egyszer lángoltassa fel ujra... egy egész élet boldogsága előtte... ó a haja szine, a mosolygása és az a test, amely itt van mellette ujra, elburkoltan és mégis ismerten.
- Ne legyen ilyen hallgatag mama előtt, - fordult hozzá Arany a szálloda kapujában.
- Azt kell mondani, hogy már régen szeret és én is valami hasonlót fogok mondani.
- Ne féljen Arany, nem mondhatok olyat a szerelmünkről, ami kevés ne volna az igazsághoz képest.
Arany előre ment a lépcsőn.
Aztán megállt és megvárta Imrét.
Miért siet... mi elől fut ...?
Milyen különös az egész...
Odabent minden olyan jól sikerült, mintha betanulták volna.
Szegedyné kifogástalanul játszotta a szerepét, Arany komoly volt és hallgatag, de nem visszautasító.
A beszélgetés kissé nehezen és akadozva ment át közömbös térre.
Imre a pestiekről kezdett beszélni, mellékesen felemlítette, hogy Pétery János most az ő irodájában van.
Arany lehajtotta a fejét.
Lassan nyult egy cigaretta után és odahajolt Imréhez, mikor a kis benzinláng fellobbant a gyujtó felett.
Azután kiegyenesedett , egyet szippantott, nézte a füstöt és megszólalt.
- Csak azt szeretném még mondani, hogy addig mig a nyilvános eljegyzés meg nem történik, teljesen szabadnak szeretném magamat érezni.
- Szabadnak?
Hogy érti ezt Arany?
Azt hiszem még mint feleségem is teljesen szabad marad...
- Úgy értem, hogyha másként fordulna... nem tudom, csak úgy eszembe jutott, hogy hátha közbejön valami?
Hátha beleszeretek valakibe?
Hátha meghalok?
Hátha...
Imre megcsókolta a kezét.
- Minden úgy lesz, ahogy akarja.
- Olyan biztos volt önmagában és Aranyban... azokkal a közös emlékekkel!
Mikor Imre elment Szegedyné nyugtalanul nézte a leányát, aki ujra cigarettára akart gyujtani.
- Nem lesz sok Arany?
Arany ledobta a meggyujtott cigarettát a hamutartóba.
- Igaza van mama...
Azt hiszem ebből a házasságból nem lesz semmi.
- Hogy beszélhetsz ilyet?
Hiszen... hiszen ez az egyetlen okos megoldás!
- Szegedyné hirtelen összekulcsolta a kezét rémültében és úgy nézett a leányára , akit mostanában sokkal kevésbé értett, mint valaha.
- Sohasem voltam okos, mama.
- De azután... azután, ami történt!
- Sohasem beszéltek róla, de most ijedtében kiszakadt lelkéből a szó.
- Talán épen azután...
Gondolja mama, hogy boldogok lehetünk?
Ha azt hiszi, akkor igen.
- De hiszen szereted Imrét, ha akkor annyira szeretted...
- Épen ez a kérdés ?...
Megyek tenniszezni, mindjárt besötétedik.
- És kiment .
Szegedyné elképedve nézett utána.
Honnan vette ez a leány ...?
Hogy neki, épen neki van ilyen leánya!
De még ma este, mihelyt egyedül lesznek, beszélni fog a fejével.
Arany a vacsora alatt vidám volt; különben is megszüntetett minden fennakadást , hogy egymásután jöttek az asztalukhoz az ismerősök, főleg fiatal emberek és Imre megbántottan nézte, milyen jól mulat velük Arany.
Táncolni is elment, csak mikor Imre kérte fel, mondta, hogy fáradt.
- Mi ez Arany?
Velem nem jön? - kérdezte halkan, bizalmas szemrehányással.
- Épen magával nem Imre.
- Mosolygott, mintha rejtett értelme volna a szavának és Imre azt hitte, hogy megértette.
Megnyugodva vált el tőle, de megvárta az ablak alatt, mig a villany felfénylett és meglátta alakját a fehér függönyön át .
Hányszor nézte így Pesten az ablakait mint egy diák, régen is, mikor még boldogan nézhette és később is lopva, kétségbeesetten.
Soha többé nem találkozhatunk... és most itt van és az övé... ujra az övé lesz.
Ha Enid tudná, milyen boldoggá tette !
Szinte szerette volna neki megírni, hogy milyen hálás.
Odafent a redőnyt lebocsájtották.
Szegedyné minden akaratát összeszedte, hogy Aranyt szigorúan kikérdezze és tisztába jöjjön vele.
- A kelengyédet sem akarod készíttetni a nyilvános eljegyzésig?
- Mit mama?
- Olyan őszinte meglepetéssel fordult az anyja felé, hogy az egy pillanatig kételkedett a leánya józan eszében.
- Vagy úgy?
Dehogy, semmi szükség erre a nagy sietségre.
- Azt hiszem elég hamar le fog folyni a válópör.
- Ne foglalkozzunk most ezzel.
- Megölelte az anyját és úgy mondta: - Mennyi gondot okozok.
Nem is vagyok rá érdemes, hogy törődjél velem mama.
Úgy szeretném , ha egyáltalában nem beszélnénk az egész dologról, mig nem muszáj.
Megteszed a kedvemért?
II.
Pétery Erzsébet az állomáson várta a vonatot.
Előtte a Balaton simán, ércesen ragyogó lapja egyetlen mozdulat nélkül...
János megigérte, hogy a nyaralás utolsó napjait vele tölti.
Arra nem volt elég pénze, hogy hosszabb időre jöjjön, az iroda sem engedte volna.
De ennek a pár napnak is örült és mikor elgondolta, hogy testvérével a napi gondoktól és szaladgálásoktól függetlenül lehet együtt, mintha családi érzése egy kis kárpótlást kapott volna.
- Mindjárt kimegyünk a strandra, mihelyt átöltöztél - mondta Erzsébet az első kézfogás után.
- Na szép rézbőrü asszony lett belőled, - nevetett János.
Erzsébet igazán szép volt.
Kicsit megtelt és mégis hajlékonyabbnak, mozgékonyabbnak látszott.
Lebarnult karja és arca ragyogott, szokatlan melegség volt tekintetében, ami feltünt Jánosnak.
Mintha lehullott volna róla a mindennap nyomasztó nehézkessége, igazi mivolta egész asszonyi valójában virult ki.
János előbb jött ki a kabinból.
Hunyorgott a vakitó napban, mely még a vizről is tükröződve megsokszorozta fényt a levegőben is.
A strandon szinesen hevertek az emberi testek.
Barna combok, karok, vállak - gyöngédek és férfiasak...
Minden nyáron kellemetlenül lepte meg első pillanatban ez a nagy meztelenség, mig meg nem szokta.
De most szinte megrémült: csak nem fog Erzsébet is ilyen... ennyire meztelenül kijönni?
De Erzsébet már futott is felé.
Épen olyan meztelen volt, mint a többiek és mégsem érezte annak.
Szeretett volna egy kicsit megbotránkozni, de elnevette magát: - Hallod -e, nem szégyellett magad így?
Erzsébet visszanevetett: - Akkor szégyelném magam, ha nem épen így lennék én is , mint a többiek.
Az embereknek az jutna eszébe, ha valakit nyakig öltözve látna , vajon mit rejteget ez ebben a téli ruhában.
Igy pedig... hát Istenem, hiszen ugyis tudja mindenki, hogy ilyenek vagyunk.
- Te, ha a nagyapánk látna így! - szólt vissza János, mikor belegázoltak a vizbe.
- Azt hittem, te leszel a nagyapánk, mikor idejösz.
János egy csomó vizet zuditott az Erzsi nyakába.
Aztán szép, erős tempóval úsztak egymás mellett.
- Jól úszol, - mondta Jani elismerően.
- Nem is tudom, hol tanultál ilyen jól meg,
- Mit tudunk mi egymásról, - szólt vissza Erzsébet.
Jánosnak fájt egy kicsit ez a mondás, de érezte, hogy igaza van.
Csak kifogásolni szokott, de mit tud a testvéréről...
Hallgatva úsztak tovább.
A körülöttük nyüzsgő, nevető, lármázó emberek elmaradoztak.
János odaadta magát teljesen a test ritmikus működése örömének.
Magától mozdult minden izma és élvezhette az intellektuális embernek azt a ritka örömét, mikor teljesen test lehet, a kéj megrázása nélkül, nyugodtan.
Erzsébet nem volt ilyen nyugodt.
Azt hitte Kollár Béla kint lesz a strandon, mint rendesen.
Nem látta ott és természetesen nem mondhatta meg, hogy várni szeretne rá.
Minél elébb ki akart volna úszni, de restelt visszafordulni János nélkül .
Végre a láncig értek, János belekapaszkodott és kicsit himbálta magát, mig Erzsébet is oda nem ért.
- Arra gondoltam Erzsi, hogy mi lenne, ha az ember ebbe a sok szép asszonytestbe mind beleszeretne.
Erzsébet meglepetten tekintett vissza Janira.
Sohasem szokott ilyen kérdésekről beszélni.
Talán a ruhától megszabadulás változtatta szabadosabbá a szavait is.
- Ez a nagy meztelenség tulajdonképen árt nektek asszonyok.
Régi regényekben a lányok bokája mint csábító szerepelt.
Most mi az ördög csábíthat még, ha semmi sincs elrejtve.
- Igen, a »büvkört« levetettük magunkról és fürdőtrikót huztunk fel helyette.
De nem tudom nem lenne -e okosabb ezt levetni és ujra büvkörbe öltözködni.
- Hallod -e ez egészen jó megjegyzés.
Ha erre rájöttetek és még azt is belátjátok , hogy unalmas ennyi test egymás mellett és nem is mindíg esztétikus, talán vége lesz ennek a divatnak is.
- Jani megbotránkoztatsz ilyen beszédekkel!
Egy szende ifjút vártam és úgy látom egy romlott don Juan érkezett Pestről.
De Erzsébet már el is bocsájtotta a láncot, hirtelen megfordult és ujra neki feküdt a viznek.
Az óta már bizonyosan ott lesz... és ő itt ilyen ostobaságokkal tölti az időt.
- Erzsi!
Micsoda őrült tempó ez? - kiáltott utána János, de a másik már nem is hallotta, annyira előre úszott és mire Jani kijött, már a parton beszélgetett egy fiatal emberrel.
Erzsébet bemutatta őket egymásnak és János kezdte sejteni az őrült tempó okát.
Hogy ne zavarja a fiatalokat ujra a Balatonba menekült, de most már az úszás nem adta meg azt a tiszta, nyugodt izomérzést.
Zavaró izgalom , nyugtalanság, visszafordulási vágy bántotta.
Ez a fiú udvarol Erzsinek ... szinte... mintha féltékeny lenne rá.
Este Erzsébet megint kint volt a parton.
Már nem fürdőruhában, de körülötte még sokan mozogtak csikos trikóban, szines pizsamában.
A három heti szünidő utolsó napjai...
Béla lejött, de külön mindenkinek megmondta, hogy kiket jött meglátogatni - többes számban.
Persze az Erzsébet neve is köztük volt... a többiek közt.
Sőt nagyon sajnálta, hogy az egyik családot nem találta itt.
Erzsébet megértette, hogy mit jelent ez a tüntetés: becsületes ember, úri fiú, nem bolondit senkit azzal, hogy számitson reá...
És mégis volt egy szép estéjük a mólon , vacsora után.
Alig járt ember odakint, mindenki táncolt a kivilágított teremben, a zene kihallatszott.
Erzsébet gyásza miatt soha sem ment be a zenéhez, de a nők bent táncoltak estélyi ruhában, pizsamában vegyesen.
Nem, ezt mégsem szerette...
Miért is volt olyan szép az az este?
Pedig nem szerelemről beszéltek olyan halkan , mintha félnének, hogy felébresztik a Balatont.
Zenéről, asszonyokról, jövőről , nehéz helyzetről - de tulajdonképen mindenben önmagukról.
Az az első csók a Margitszigeten az utolsó is volt.
De Béla most nem jött.
Már kezdett a nap lemenni, az ég és a Balaton már burkolózott esteli, szinpadias pompájába.
Édes és mégis harsogó szinek, ragyogó sárga, lila, kék árnyalatokkal leöntött felhődarabkák... az aranyosan pikkelyező víz felborzolódása... fent egy tiszta fekete felhő hosszan elnyuló sávja a biborban, még egy apokaliptilus fellángolás... lassú nyugalomba szürkülés...
Erzsébet felállt.
A fasorban Bélát látta egy ismeretlen leánnyal.
Mosolyogva köszöntötték egymást.
- Talán ez lesz, aki utánam fog jönni, a helyembe, - gondolta Erzsébet.
- Különben akár ez, akár más... legjobb lenne ha az egésznek vége volna már.
Otthon János várta a szobájában.
- Ha nem vagy lefoglalva, elmehetnénk egy kicsit sétálni.
- Lefoglalva?
Miért? - kérdezte Erzsébet idegesen.
- Azt hittem az a fiatal ember, akivel délelőtt beszélgettél...
- Ugyan, ha minden fiatalember számítana, akivel beszélgetünk!
Csak átöltözöm , aztán gyere be értem.
- Hát megint csak valami bajra jöttem ide, amelyen nem tudok segíteni, - gondolta János leverten.
- Nekem az a szomorúságom, hogy Arany messze van, Erzsinek az lenne jobb, ha ez a fiatalember volna messze.
Örökös küzdelem... vágyunk hiába , szeretünk hiába, s a végén kiégünk hiába...
De Erzsébet jókedvüen jött ki a szobájából.
- Nem tudsz valamit Aranyról? - kérdezte János séta közben.
Már sötét volt, nem lehetett egymás arckifejezését tisztán látni, csak a fák levelei remegtek meg idegesen, ahol lámpafény érte őket.
- Semmit.
Olyan különös ez a titkolózás... már megjegyzésekre is adott alkalmat .
Én azt hiszem, Arany nem akarja, hogy valaki megtudja, merre van.
- Valaki?
- Megint ez a nyomorult lélegzet elakadás a hangjában.
- Mi oka lenne Aranynak arra, hogy valaki elől elrejtőzzék?
- Istenem, mi oka van egyáltalában fiatal leányoknak valamire?
Talán el akarja felejteni.
- Csak nem képzeled, hogyha Arany valakit szeret, az boldogan ne fogadná...
- Utoljára az is megtörténhetik.
De az is, hogy olyan ember, akit férjnek nem lehet elfogadni.
- Istenem, mit tudjátok ti, milyen képtelenségek vannak a mai világban, különösen a leányok körében... úgy itéltek ma is, mintha olyan sima életünk volna, mint régen.
Nagyon nehéz évek ezek és nem segít rajtunk semmiféle okosság ... szerencsétlen korban születtünk.
- Minden miatt.
Átmeneti korban élni halálosan komoly dolog.
Már nincs meg a régi megkötöttség, de még nincs itt, ami felszabadíthatna.
Ki szenvedné meg a társadalom felbomlását, ha nem a nő.
- Erzsike, milyen komoly lettél... nem szabad igy elkeseredni.
- Ez nem elkeseredés, - kiáltott fel Erzsébet türelmetlenül.
- Furcsa volna, ha a halálra ítélt embernek a rémületét a meg nem változtatható előtt, elkeseredésnek mondanád.
Nekünk leányoknak húsz és harminc év között épen olyan súlyos problémáink vannak, mint tinektek.
Nálatok a kenyérkeresés, nálunk, hogy lemondjunk -e természetes ösztöneinkről és engedjünk a társadalom követelményeinek , amely társadalom már alig tudja fenntartani magát, vagy előre siessünk a jövő társadalmába, mely még nem tud támogatásunkra jönni.
Elhagyjuk a családot, melynek körét kezdjük börtönnek érezni vagy...
- Börtön - azt mondod börtön!
De hát mi lesz az egész középosztályból, ha így beszéltek.
Nem érzed, hogy a mi osztályunk alapja a család...
- Úgy... nem törődöl vele?
Erzsi, Erzsi, ezek teóriák, melyekkel titeket bolondítanak!
- Furcsa teóriák azok, melyek testünkbe és lelkünkbe vágnak.
Miért nem teoretizált a nagyanyám?
- Megállt és a János karjára tette kezét.
- Fiam, ennek a tíz vagy húsz évnek a fiatalsága épen úgy pusztulásra van ítélve, akár férfi akár nő , mint a háború négy évének a korosztályai.
Én már számoltam ezzel... hacsak...
- Hacsak a jövő társadalomhoz nem csatlakoztok? - kérdezte János ingerülten és bensőleg reszketve.
Észre sem vette, hogy többes számban kérdezett, mert azonnal Aranyra gondolt.
- Én nem... gyáva vagyok.
- Hála Istennek halálra itéltem magam, hogy az ilyen jó emberek itéletét ne kellessék elviselnem, mint te vagy.
- Erzsébet! - hajolt fölébe János rémülten.
Éles, csaknem gyülölködő volt a testvére hangja.
- Csókolom kezét, - hallatszott messziről; Kollár Béla jött.
- Már olyan régen keresem.
Jöjjenek el vacsora után a nagy vendéglőbe.
Szeretném megismertetni egy kedves családdal.
- Nem Béla, ott mindíg zene van és tudja, hogy én nem megyek most...
Különben is ezt az estét Jánossal szeretném tölteni.
Olyan ritkaság, hogy testvérek nyugodtan együtt lehetnek, fel kell az alkalmat használni.
- János csodálkozott, hogy milyen természetesen beszélt és nevetett, kérdezősködött, hogy kik az uj ismerősök és végre ügyesen úgy bocsátotta el Bélát, mintha ő küldené el.
Azután nem tértek vissza az előbbi tárgyra.
Csak mikor egyedül maradt János gondolta ujra el az egészet.
- Halálra itélte magát?
Mégis csak túlzás.
Olyan fiatal és már ne biznék az életben?
Olyan fiatal mint Arany.
Én még hiszek a saját fiatalságomban és Aranyban.
Két nap mulva a testvérek visszamentek a nyárvégi hőségbe Pestre.
III.
Erzsébet másnap már a hivatalban tizórázott.
Mellette egy üres gépasztalon az egyik gépíró kisasszony ült és nyári élményeiről beszélt - vagyis beszélt volna , ha lett volna mit, mint maga mondta.
- Sokan voltunk beutaltak a fürdőben, sok ismeretlen magaslati kúrás is.
Isten tudja miről látszott meg mindannyiunkon, hogy beutaltak vagyunk.
A mai ruha olyan egyforma, mindenki kabátban, szvetterben járt és mégis... a mienkről kiabált az olcsó áruház.
Voltak akik négyesével egymásba karolva sétáltak, hangosan nevetgéltek, mintha nagyszerüen mulatnának, pedig...
Ha néhány férjet leszámítok , huszonöt nőre jutott volna egy férfi, de azok az egyek is külön jártak , magukban.
- Hát nem tudtatok egy kicsit kikezdeni velük?
- Ugyan Erzsi!
Ahhoz az kell, hogy a másik fél is akarjon kezdeni.
De mikor meg sem látják az embert, ugyan hova kezdjünk?
Tulajdonképen nagyon szomoru... mert hiába, mégis mindenki azzal a reménnyel megy el az otthonából, az örök megszokásból, a gázrezsótól és harisnyamosástól, hogy talán... mégis... hátha ... az a csoda, melyet az ember egész életén át vár, egyszer csak bekövetkezik .
Lehetetlen, hogy az ember egy fél napig utazzék, három hétig gyönyörű helyen legyen, ahol fenyőfák közt igazi holdvilág süt és mégse történjék semmi, de semmi!
- Csacsi, ha valami történni akar, az gázrezsó mellett is megtörténhetik.
Egy nagynénémet a befőzés mellett kérte meg a férje, - vigasztalta Erzsébet hazug lelkiismerettel, úgyis tudta előre a választ.
- Nagynénéd korában!
Különben is nem mindjárt férjhezmenetelre gondolok.
Csak valami - egy icipici kis regényfélére.
Olyan gyönyörűen illett volna ahhoz a helyhez.
Hogy az embernek maradjon valami...
Nem azokra a felfujt regényekre gondolok, ahol az igazgató elveszi a gépirókisasszonyt, meg ahol a fiúk veszekednek a lányok miatt.
Csak annyira, hogy egy fiatal ember szívesen mosolyogjon az emberre és egy szép este végigsétáljon vele a sötétes fasoron ... csak egy ostoba kis csókra... hogy az embernek maradjon valami kis emléke...
- Ne tedd magad, mintha ennyit nem tudnál elérni.
- Tévedsz.
Te, aki társaságbeli lány vagy, nem ismered a mi életünket.
Csak két eset lehetséges, vagy elszakadunk a családtól, legalább lelkileg és minden futó ismeretséget elfogadunk kárpótlásul, vagy megmaradunk az otthon leányának az udvari lakásban és akkor örökre lemondtunk mindenről.
Az első esetben állandó rettegés között élünk titkos életet... a másodikat tudod mit jelent.
Erzsébet intett és eszébe jutott: - Ez is halálra itéli magát.
- Mit gondolsz, hivhatunk mi az otthonunkba hozzánk való embert?
Mi, akik olyan egyszerű családból valók vagyunk, amelynél még az ócska butor sem emlékeztet valami jobbra; akik az anyánk környezetéből már kiváltunk, az irodában úri fiukkal ismerkedtünk meg és a szüleink társaságából való férfival már szóba sem tudunk állani?
Dehát ez már nem tartozik a szabadságom élményeihez...
Tudod azt gondoltam ott egyszer, hogy ha a jó Isten volnék, elküldenék vagy száz fiatal embert oda fenyvesek közé - nem nagy igényű, különös hősöket, csak olyan egyszerü embereket , mint mi vagyunk... csak két hétre, aztán vissza is vehetné őket, hogy legyen ezeknek a szegény leányoknak az életében legalább két hét, amelyre érdemes visszagondolni...
De te ezt talán meg sem érted.
- Megértem, - mondta Erzsébet és egy kicsit elpirult.
- Mert én még arra gondolok , hogy nem okosabb -e ha nincs semmi emlék, amelyre visszagondolhassunk, mint hogy az ember mindíg gondolkozzék és sohase találjon kiutat belőle...
Menjünk dolgozni, - folytatta egy sóhajtással.
- Csak azt szeretném még tőled megkérdezni, mit gondolsz, érdemes hogy az ember akármilyen ok miatt is, ne merjen élni?
- Nem csak merésről van szó.
Ez erkölcsi kérdés is.
- Fütyülök az erkölcsi kérdésre.
Nézz körül, kinek fáj az erkölcsi kérdés önmagában.
Ha semmit sem tudnak meg nyilvánosan, ki törődik vele?
Itt az irodában ?
Csak ki ne derüljön.
A leánybarátnék?
Azok maguk is úgy szeretnének élni .
Legfeljebb az anyánk... már akinek olyan anyja van.
De én... na menjünk.
- Lerázta a zsemlemorzsákat a vászonkabátról és lapos lépésekkel ment a géphez.
Szegényke kissé lúdtalpú volt.
Erzsébet délelőtt többször végignézett a két szobán, ahol kisasszonyok is dolgoztak.
Csak ketten voltak magasabb állásban, a többi gépek mellett ült vagy kartotékát rendezett.
Ha valamelyik vezető bejött, meredt figyelmességgel vagy szinpadi bájoskodással fogadták.
Több a leány, mint a férfi.
A női munka olcsóbb...
Végiggondolta, hány iroda, hivatal, üzlet... boltban, emeleteken, sötét udvari szobákban, tulvilágított nagy termekben csupa ilyen fiatal leány ül, lesi a főnökök kedvét és idegességét... néhánynak sikerül férjhez menni - talán nyomorúságra és a többi mégis ezt várja, az elérhetetlent.
Ma még fiatalok, mert uj a pálya, de lassankint megöregednek... közéjük fognak tartozni ennek a nemzedéknek a tanítónői és közéjük kerül majd az egyetemi diplomások egész serege és mind azt fogják gondolni, amit ő százszor elgondolt: hogy miért? és miért nem ? hogy élet ez ?...
Hogy otthont akarok, gyereket akarok, vagy legalább is két hetet az életemben, amelyre visszagondolhassak, hogy szép volt...
De akkor mire való volt ez az egész emancipáció?
A száraz kenyérért érdemes volt olyan nagy hűhót csinálni?
Vagy - mint egy rossz nyelvü öreg ember mondta, csak asszonyi furfang volt az egész, hogy a férfi figyelmét magukra vonják és alkalmat találjanak ismerkedésre ?...
De akkor sem sikerült...
Erzsébet saját szerelmi kérdései mellett most érezte először a többiekét is, a szerelemből számüzöttekét és a szerelemből élőkét és nem tudta melyiket tartsa szomorúbbnak.
Egyik este az apjával és Jánossal együtt a Hüvösvölgybe menekültek a hőségtől .
Kint is vacsoráltak és János nem tudta elkerülni azt a gondolatot, hogy Paula bizonyosan nyaralni ment, azért kaphatták meg maguk mellé az apjukat is.
De az este olyan kellemes volt, hogy csakhamar elfeledkezett erről a mindíg felujuló keserűségéről, elgondolkozott, alig hallotta a zenét és a beszélgetésbe is alig szólt bele.
Egyszerre az Arany nevét hallotta.
Felrezzent rá.
Sokszor már azt hitte, hogy sokkal kevesebbet foglalkozik vele gondolataiban, mint régen.
De lelkében csak hallgatott az a rejtett membrán, mely egyetlen névre rezonált, de akkor egész lényét betöltötte muzsikájával.
- Tulajdonképen miért nem akarják Szegedyék, hogy megtudják, hol nyaralnak? - kérdezte Erzsébet az apjától.
- Ez megint az Arany szeszélye?
- Nem egészen.
Én magam is helyeseltem.
Arany annyira ideges volt, valósággal nevraszténiás, hogy a gyógyulásnak legjobb módja csakugyan az, ha teljesen kikapcsolódik az itteni környezetből, ha ismerősök nem kereshetik fel és még levelet sem kap.
- Apa maga sem tudja, hol vannak?
- Nem, én sem tudom.
Ami azt mutatja, hogy Arany jól érzi magát, mert különben már irt volna az anyja.
- Arany, Arany! - visszhangzott Jánosban... úgy szerette volna kimondani a nevét .
De már másról beszéltek.
Erzsi a gazdasági helyzetről kérdezősködött, hogy mire való mindez, amiről a lapok annyit írnak, miért van pénzforgalomkorlátozás, mint ahogy mondják, hiszen annak csak örülni kellene, ha a pénz forog.
- Én igazán nem értek hozzá.
Sőt attól félek, azok sem értenek, akiknek ez volna a dolga.
De azt tudom, hogy a pacienseim körében is nagyon megcsappant a pénzforgalom.
- És megint fizetéscsökkentést emlegetnek, - sóhajtott fel Erzsébet.
- Legjobb nem gondolni rá előre, - mondta.
Pétery vállat vont.
- Lesz, ahogy lesz , a mai világban minden előregondolás csődöt mondott.
- Egy kicsit hallgattak .
Pétery a leányára nézett és örült friss, fiatal szinének.
- Már kezdesz megfehéredni Erzsébet vagy legalább is európai szint vált az arcod...
Ha visszaemlékezem, az én fiatal koromban ilyenkor nyáron csupa napernyőt láttál az utcán, úgy féltették az asszonyok a fehérségüket.
Alá kellett kukucskálni az ernyőnek, ha az ember meg akarta látni a sok szép fiatal arcot.
János elmosolyodott.
Apa, mint fiatal...
Aranka néni mellett, együtt sétáltak a nagy fodros napernyő árnyékában...
De milyen könnyen elfelejti a mát!
Félretolja .
Lesz, ahogy lesz...
Közöny?
Már haragudni, fellázadni sem tud a Péteryek osztálya ?...
Ő maga sem.
Pedig a Bónis irodában is nagyon kezd érezni... eh, most pihen, nem gondol az irodára.
Csak az utolsó villamossal indultak haza.
Kevesen utaztak velük együtt és hallgatva, bágyadtan néztek ki az ablakon belihegő éjszakába.
Mikor a Baross utcához értek, az apjuk azt mondta, szálljanak le.
- Menjünk itt egyenes irányban tovább, mutatok valamit.
- Aztán a Mária Terézia tér szegletén megállt és a fák alá mutatott.
Szürke lomok vagy rongyok a padokon... emberek.
- A napokban este későn hivtak Budára egy villába, - kezdte halkan Pétery, amint tovább mentek.
- Mikor visszafelé jöttem az autóbusz megállótól husz lépésnyire két asszony ordítva veszekedett.
Két lompos, rongyos asszony, két boszorkány - az egyik nem is volt öreg.
Megálltam és megszólítottam őket, hiszen bizonyosan egy pár filléren vesztek össze, hátha lehetne segiteni rajtuk.
Az öregebb sikoltozva mondta: - Ez az asszony ellopta a papírosomat, a nagy papírosomat!
- Miféle papírost? - kérdeztem ámulva.
- Azt a nagy papirost, amelyiket ide szoktam teríteni a füre éjszakára, amire lefekszem, a fekvőpapírosomat.
Ez is itt alszik valahol és ellopta az enyémet!
- Pétery felsóhajtott és egy percig hallgatott.
- De azoknak még jobb dolguk van, mint ezeknek, mert legalább jó levegőben alszanak éjszaka.
Szó nélkül mentek tovább.
Csak mikor az apjuk becsengetett a kapun, fogta karon János Erzsébetet, odahajolva hozzá: - Mit gondolsz, szabad nekünk olyan nagyra lenni a bánatunkkal, mikor az emberek ott feküsznek az éjszaka ágyában kemény padlókon, nagy papírosokon?
Erzsébet meglepetve hallotta, hogy kettőjükről beszél.
Az önkénytelen vallomástól meghatottan, csak megszorította a bátyja karját.
IV.
Bónis vette a kalapját és már be is csapódott az előszoba ajtó mögötte.
- Ideges a princi, - mondta János és felpillantott.
Az irodavezető hátratámaszkodott és lóbázni kezdte magát a székkel együtt.
- Hogyne... azt csak láthatod, hogy ez az iroda nem az, ami még csak a tavasszal volt.
Hát még ezelőtt két esztendővel!
- Visszabillentette a széket és megnézte a körmeit.
- Nagy szükség van rá, hogy a Bánáti grófék perét megnyerjük.
- Ugyan kérlek, a Bónis iroda csak nem függhet egy pertől!
- Ma!
- Felugrott.
- Ma minden függ és mi is függünk.
Pénz nincs, hitel nincs, a bankok megvesztek a zárlat óta.
- A trezórokban.
Elbujt.
Uramisten, te Jani, ha 23-ra visszaemlékezem...
Nem börzésztél te is?
- Eredj már, akkor érettségiztem.
- Na az egyáltalában nem lett volna akadály.
Folyt a pénz, a milliók, 200-500 percentek, az anyám szakácsnéja is kosztba adta a bérét, előbujt a pénz még a sváb asszonyok csikos harisnyáiból is.
Most rettentő arisztokrata lett, szóba sem áll az emberekkel.
Csak azt tudnám, ki veszi ennek hasznát.
Egy sóhajtással ült le.
Visszagondolt arra a télre és a mulatásaira.
- Függünk fiam és függeni fogunk, mihelyt a kötél a nyakunkra szorul.
- Ugyan kérlek, hogy lehetsz ilyen pesszimista.
- De azért Jánoson is átborzongott a bizonytalanság érzése.
- Tudod miért ideges ma a princi?
Mert a Hollós szalonból egy számla érkezett , 447.82 P., persze az asszony számlája - és nem tudta kifizetni.
Ehhez nem volt hozzászokva.
- De hiszen válnak... neki kell azt a számlát kifizetni?
- Na hallod, Bónis Imre csak nem fogja az elvált feleségének utána küldeni a számláit.
- Csodálom Enidet, hiszen gazdag.
- Látod, ez a különbség az uri ember meg az uri asszony között.
Az asszony egyszerűen elfelejti, mikor elmegy, a számláit magával vinni, de az ember nem felejti el kifizetni.
Különben... nem tudod, ki udvarolt neki, vagy az udvarlói közül melyikkel lépett el?
János nagyot nyelt.
- Nekem semmi közöm hozzá, - mondta és ujra az asztala felé hajolt.
De Bónis Imrét nemcsak a számla idegesítette.
Igaz, hogy elég zavarossá váltak a pénzügyei, de hiszen ez csak átmeneti lehet.
Utolsó esetben ott van a berlini háza is és főleg itt van a Bánáti per.
Sokkal jobban izgatta az Arany dolga.
Mikor a nyári négy napos együttlét után elvált Aranytól és a vonaton végiggondolta a találkozás minden percét nem tudott biztos eredményt levonni.
Nem mintha kételkedett volna Aranyban, de valahogy mást várt ettől a találkozástól.
Mást ... ?
Ez távolról sem fejezi ki azt a különbséget...
Ha az utazás előtt való napok reményeire gondolt, elképedt, hogy ilyen higgadtan tudta fogadni a bekövetkezett percek lanyhaságát.
Nem várt -e még titkos találkozásokra is?
Arany kedves volt , de érthetetlen...
Ez nem baj.
De... egyszer sikerült megcsókolni... az első szüzies csókja forróbb, lázitóbb volt... ezt az asszonyt ujra meg kell tanítani csókolni, ha elfelejtette.
Elábrándozott ugyan arról is, hogy uj Aranyt találhat a szerelemben, de valami mégis nyugtalanította.
Otthon felhalmozott munka várt rá... akkor még gyakran írt Aranynak , szenvedélyesen, mint ahogy a régi viszonyukhoz illett.
Ostobaságnak tartotta volna és rossz taktikának is, ha most az ártatlan vőlegény és menyasszony szerepet játszatja el önmagukkal.
De az Arany levelei ritkábbak voltak és nem kielégítők .
Egyszerre csak azt írta, hogy az anyja hazautazik, ő pedig Berlinbe megy.
Minden tiltakozása hiábavaló volt, Arany emlékeztette rá, hogy fenntartotta a szabadságát és nem engedett.
Arról hallani sem akart, hogy Imre utána jöjjön, ami neki is elég nehéz lett volna.
Épen most nem hagyhatta az irodáját magára, sokkal nyugtalanítóbbak a politikai és pénzviszonyok... minden percben beüthet valami amihez nem elég sem az irodavezető tudása, sem a János becsületessége.
Aztán itt volt a válópör... ez az elválás nem minden tekintetben volt olyan megnyugtató, mint a szerelmére nézve.
Az Enid pénzének egy része az irodába és pénzvállalatokba volt befektetve, ezt nem lesz olyan könnyü felszabadítani.
Ott volt ugyan a berlini ház... még a német infláció idején vette; igaz, hogy bekebelezések terhelték, de ha jól eladhatná, Enidet is kielégíthetné, amit mielőbb megtenni uri kötelességének tartott.
Ezt János is elintézhetné és... hirt hozhatna Aranyról.
Közben mult a nyár.
Bónis tovább küzködött a saját és a mások pénzügyi bajaival , de főleg Arannyal.
Végre nem lehetett tovább halasztani a házeladást.
Behivta magához Jánost.
- Nem volna kedved egy kis berlini utra?
- Természetesen.
Ha az iroda érdeke...
- Nem, ez magánügyem lenne.
- Tudod a berlini házam eladóban van.
A bank értesített, hogy átvenné, de keveset ígér.
Személyesen kellene elintéznem, de én most nem mehetek, tudod, két hét mulva a nagy perünk esedékes.
Halasztani sem merem az eladást, nehogy a bank meggondolja a dolgot, a mai furcsa pénzvilágban.
Én limittel felhatalmazlak rá, két-három nap alatt elintézheted, még egy kicsit körül is nézhetsz és mulathatsz is egyet Berlinben.
- Nagyon szivesen megyek, a mulatságról le is mondok.
- Jó. jó!
Majd azután beszélj.
De hogy mégse légy olyan egyedül az idegenben , látogasd meg Szegedy Aranyt.
Jánosnak még a lélegzete is elakadt.
A szívverése egy pillanatra elállt, aztán nagy dobbanással ütődött a mellkasához... csak a másik észre ne vegye.
De Imrét annyira elfoglalta a saját izgatottsága, amint palástolni igyekezett valódi szándékát, hogy gyorsan beszélt tovább: - Szegedyék is örülnének, ha hirt hoznál... legjobb volna, ha rá tudnád venni Aranyt, hogy hazajöjjön.
János csak nézte, hogy Imre egyszerüen felírja az Arany lakásának a cimét... ami után annyit járt, ami miatt hónapok óta törte magát, itt volt a kezében.
Hogyan jutott hozzá Imre?
Hihetőleg, mint a család ügyvédje, bár erről nem tudott .
Különben nem is gondolkozott tovább a csodán, mintha félne, hogy felébred és az a kis papírszelet álom marad.
V.
- De hűvös, borzongós ez az őszi este Berlinben, - gondolta János, mialatt kifizette a taxit a fogadó előtt.
Csak egy kézitáskával érkezett, melyet egy egyenruhás szolga kivett a kezéből.
Felment a második emeletre vele, a szobával meg volt elégedve; különben is beleegyezett volna mindenbe, ügyetlen volt utazás terén, ezt találta a legokosabbnak.
Mert a fő az volt, hogy itt van és Arannyal fog találkozni.
Beszélni vele ... megtudni végre....
Talán jobb lenne meglepni, talán elárulná magát... de minek ?
Aranynak nincs szüksége rá, hogy az énjét leleplezze, úgy szép és jó, amilyen .
Vajjon hogyan él, milyen a szobája, milyen ő maga az idegenben?
Már holnap meg fogja tudni.
Délelőtt elintézi a bankot és délután... milyen messze van még majdnem egy teljes nap!
De egy városban van vele.
Egyelőre nem érdekelte sem a város, sem az esti élet.
A szállodában vacsorázott , de még mindíg nem volt ott lelkileg, ahol a teste.
Csak lassanként kezdte észrevenni az étterem nemzetközi közönségét, a sok szép kifestett asszonyt ... talán csak nem festi Arany is magát itt köztük?
Azután izgatottabb lett maga sem tudta miért - a levegőben volt ez, a bántóan éles világításban, az idegen beszéd hangsúlyában, talán a fényüzésben is, mely szokatlan volt előtte hiszen Pesten alig étkezett kétszer nagy vendéglőben.
És a nők... ezek a kihivó asszonyok !
Milyen kivágott ruhák!
Honnan jönnek ezek vagy hova mennek?
Érezte, hogy kipirul és szégyelte az izgalmat, mely a fehér, tündöklő testek láttára elfogta .
Elmenekült a szobájába, gyáván megszökve.
Eros ilyen hatása elől.
Másnap jól megnézte a térképet és úgy indult útnak.
A nap kisütött, még az autók fényes lakkját is szinesebbre gyujtotta, csillogott a kirakat üvegek óriási tükröző táblái mögé rejtett százféle pompán.
Az aszfalt feketén, olajosan fénylett a gumikerekek surlódásától, mintha az is lakkozva lett volna, hogy a fény elcsusszék rajta.
Eszébe jutottak Ráday utca cimtáblái, melyeket idegességében kényszerolvasással szokott végignézni és büszkén kihuzta magát.
Mintha mégis jó volna ilyen nagy város polgárának lenni.
Átment az uton egy tömeg emberrel, - mintha tüntetnének - és csakhamar észrevette, hogy eltévedt.
Ezek itt elhagyottabb utcák, de idehallatszik a lárma - aztán más utcák - keresztbe találkoznak, ha valamelyiket elhagyja, olyan mintha az futott volna el előle; kétkedve állott soha nem hallott utca nevek előtt, aztán megint ujak jöttek, zsibbasztó támadásával az ismeretlenségnek, bizonytalan földi messzeségeknek.
Megállított egy taxit, megadta a cimet és beszállt.
A soffőr elmosolyodott.
Igy mosolygott akkor is, mikor a tavasszal egy szép fiatal lány ült fel, hogy a pályaudvarra vigye.
János csakhamar észrevette, hogy valami nagy kerülővel futnak ugyanazon az utcákon át, melyekkel gyalog már találkozott.
Mikor a bankból visszament, azt is megtudta , hogy alig volt száz lépésnyire, mikor kocsira ült.
Elpirult a bosszankodástól , hogy ügyetlenségéből megkocsikáztatta magát és hogy megszabaduljon vidékies restelkedésétől, elhatározta, hogy mihelyt találkozik Arannyal, elmondja neki , milyen ügyetlen még.
Nincs olyan csacsiság, amit elkövethet, amit neki el ne mondana és olyan ügyetlenség, ami fontos lenne ahhoz képest, hogy Arannyal találkozni fog.
Még az sem izgatta, hogy a bankban nem fogadták különös lelkesedéssel az Imre ajánlatát.
Mihelyt hazaért, bőven értesítette a főnökét , sürgönyválaszt kért és ezzel egyelőre lezárta ezt a gondját.
Nem lehetett többé probléma a világon, mikor pár óra mulva Arannyal fog beszélni.
Nem messze a Dorotheenstrassetól, ahol a szállodája volt, egy elegáns ház második emeletén találta meg a panziót, ahol Arany lakott.
Úgy dobogott a szíve, félt , hogy nem tudja kimondani kit keres, szinte meglepte, hogy egészen érthetően beszél mégis.
A szobaleány az egyik ajtóra rámutatott, János örült, hogy nem jelentik be, mégis csak meglepetés lesz.
A kopogtatásra az ő hangja felelt, már bent is állt és Arany elébe jött...
Szeme csodálkozásra nyilt - meleg meghatott felvillanással, alig lehetett elhinni, hogy ez neki szól.
És szótlanul adtak kezet egymásnak.
János lehajolt és megcsókolta a leány kezét .
Arany elpirult... olyan volt ez a kézcsók, mint a lehelet - nem hasonlított a másikhoz...
- Nagyon meglepett... de nagyon örülök, hogy ujra látom Jani, - mondta végre Arany most már egészen higgadtan.
- Akkor miért rejtőzött el tőlünk egész nyáron?
Igazán csak véletlen, hogy megtaláltam magát.
Arany, kedves Arany, mit akar ezzel a kóbor, titokzatos élettel?
- Már első percben kezdi a prédikációt?
- Arany úgy tett, mintha duzzogna, de úgy mosolygott, mint régen - talán még szebben... ó egyetlen mosolygás, mely először a szemnél kezdődik, csak azután fut le az ajkára... először a szemét csókolni meg , azután az ajkát.
- Megérdemli Arany a szidást.
Miért akar bennünket elhagyni?
Nem eléggé szeretjük otthon?
Mit keres ebben az idegen világban.
Na ne haragudjék...
Aranyt Bónis nem értesítette a János utazásáról.
Maga sem tudta miért, azt kivánta, hogy János meglepje...
Azért, hogy valamire rájöjjön?
Nem, ez sok lett volna még titkos gondolatnak is.
De... csak találja teljes váratlanságban.
- Én a Bónis Imre megbizásából jöttem, hivatalos ügyben.
De ez nem érdekelheti .
Hiszen otthon minden olyan egyformán folyik tovább.
- Na azt nem mondhatnám.
Bankzárlat, valutaügy, választás, miniszterválság...
- És ez érdekli magát?
Igaz, hogy minket eléggé érdekel, különösen az irodát.
De nem kell félni, kibirjuk, - folytatta János, mikor az Arany egy csöppnyi fejfordulata mintha unalmat vagy nembánomságot fejezett volna ki.
- Dehát persze ez minket mind nem érdekel.
Mondja el inkább hamar, mit szokott csinálni, hogyan él, kik a barátai?
- Egyetemre járok, könyvtárban dolgozom... de megvallom, hogy ez csak külsőség .
Jobban mulattat a filozófiánál, ha valamelyik ismeretlen kolléga nagy szemeket mereszt rám.
Jani komolyan, kérdően nézett a szemébe.
- Elrontottak, maguk rontottak el odahaza, hogy olyan fontosnak tartsam a férfi tetszést, - és Arany nevetett, azzal a kicsit kihivó nevetéssel, melyre a tavasz óta rákapott.
- Ugy -e haragszik, hogy így beszélek?
Maguk szeretik, ha a nő szép és akár tudatosan szép is.
De azért mégsem szabad tudni róla, mutassuk, mintha sem a tükör, sem a férfiak elismerését nem vennénk észre... egyszóval hazudjunk.
De csak akkor hazudjunk, mikor maguknak jól esik.
- Nem Arany.
Nekem sohase hazudjék.
- Isten ments!
Nem birná el az igazságot.
- Arany, miért tréfál ilyen szavakkal?
Öröme telik benne, ha kinozhat?
Az Arany szeme fátyolos lett.
- János, ne beszéljen így.
Nem akarom kinozni, de félek... félek, hogy maga bennem valami csodálatos tökéletességet lát és hogy nagyon csalódni fog.
- Intett a kezével, mikor János közbe akart szólni.
- Hagyjon beszélni.
Olyan tökéletes nő, mint amilyet maga kíván, talán nincs is a világon .
Én legkevésbé vagyok az.
- Hirtelen dacos hangot váltott.
- És azt szeretném tudni, maga olyan tökéletes -e, mint amilyet egy nő kivánhat... majd az a nő fog kivánni...
- Az a nő?
Arany tudja, hogy csak egy nő van, akinek az itéletére adok.
- Nem akarom tudni, hogy az ki!
- Ez nem igaz Arany!
- Nagyon is biztosan kiáltotta el magát, hogy lelke nyomorult hirtelen összeesését eltakarja vele.
- Maga adott rám régen... ne hazudja le azt a keveset, amennyit hinnem megengedett.
- János!
- Az Arany keze már ott is volt a kezén, nyugtatva, csillapítva.
- Félek , hogy egyszer, ha igazán megismer, kevésnek fogja tartani azt, különösen a maga követelései szerint, amit magamról mondtam.
- Mindketten...
De nézze olyan rövid ideig leszünk most együtt, hogy ne vitázzunk erről és magunkról.
Látja ilyenkor úgy érzem, mintha valami láthatatlan ellenség hideget, gyanakvót, éleset dobna közénk... jégdarabokat, késeket, fulánkokat a lelkünkbe... ó milyen poétikus lettem! - kiáltott bele saját meghatottságába.
- És mikor beszélünk ujra magunkról?
- Otthon.
Ha megint Pesten leszek.
- Hát mégis haza készül.
Mikor?
- Nem tudom.
Talán hamar, talán nagyon sokára.
- Nem Arany.
Haza fog jönni.
Ennek nincs semmi értelme.
Maga is elismerte.
Haza fog jönni.
Arany csak nézett rá.
Igen, a szeme... ez az a szem, melybe bele lehet nézni , mélyen, becsületesen.
Konok és mégis meleg, fiatal és... hivő... és a homloka nyilt, az is hivő és... és ő megcsalja.
- Haza fogok menni nemsokára, - mondta egyszerűen.
- Köszönöm Arany.
Nem volna kedve holnap a szinházba jönni?
Pár perc mulva mélyen belemerültek a szinházi hirek olvasásába.
Mikor János elment, Arany állva maradt és nézte a becsukódó ajtót.
Aztán megfordult, szembekerült a nagy álló tükörrel a szekrényajtóban.
Nézte magát hidegen, idegenül, szinte csodálkozva.
Közelebb ment tüköralakja felé.
- Hát mégis utánam jött, épen Imre küldte utánam... ez a sors... mert szeret, régen tudom , hogy nagyon szeret, - sugta annak a másik énjének, mely a tükörben remegő szájjal hallgatott.
Mindíg vele szokott beszélgetni, ha nagyon egyedül volt.
VI.
A Friedrichstrasse sarkán megtorlódott a tömeg a rendőr intése előtt.
János szerette ezt a látványt, amint sürün, egymás hátán tolongtak el az emberek előtte és mögöttük kaotikus zajjal mindenféle gépjármű rohant, míg neki a fegyelem várást parancsolt.
Otthon sohasem tünt fel ez a rend valami különösnek, de ott ahol százával engedelmeskedett az élet a gépeknek, impozánsnak találta.
Előtte a tömegben háttal sok asszony, a divat közös egyenruhájában, de az egyik mégis feltünt az alakjával és szép tartásával; egészen különös elegánciája, a kis kalap szokatlanul ferde állásával és pompázatosan lecsüngő tollával izgatta a képzeletét.
Lám Berlinben ilyen különös asszonyok... mindíg tréfálni szoktak a német nők elegánciáján, pedig sok kifogástalant látott... de ez még azok közt is...
Az asszony, aki megérezte a férfiszem tekintetét, egyszerre visszafordult.
János elképedve bámult rá.
Nem akart hinni és csak jó másodperc mulva kiáltott fel az asszony mosolygására válaszolva: - Enid!...
Nagyságos asszony!
- Nem tudta, hogy Berlinben vagyok? - kérdezte Enid.
- De most már átmehetünk .
Jöjjön, kisérjen el, sok mindent szeretnék kérdezni.
Áttolakodtak a tömegen.
János még mindíg zavartan a sokféle ellentétes gondolat között.
A megszökött asszony... dehogy!
Nem lehetne magabiztosabb, ha a férje karján járna.
A princi felesége... persze válnak... szép a profilja, de ez a kalap, hiszen majdnem a félszemén ül...
Károllyal szökött meg.
Vajjon kérdezősködhetnék róla?
Lehetetlen... hogy lökdösődünk... vajon nem kellene -e a karját nyujtani?
- Tulajdonképen nekem több okom volna a csodálkozásra, hogy magát itt látom .
Kiváncsi vagyok, hogyan fogja érezni magát, maga puritán, ennek a Bábelnek nevezett városban.
- Hivatalos ügyben jöttem, a... principálisom megbizásából.
- Igen?
Az Imre irodájában van még mindíg?
Hogy van a volt férjem?
Örül, hogy megszabadult tőlem?
Én örülnék, ha neki volnék...
Jöjjön, forduljunk itt be , kevesebben járnak, kényelmesebben beszélgethetünk.
- És nagyságos asszony, jól érzi magát az uj életben?
- Mondjuk az életben, mert az eddigi nem is volt az.
Sok mindent beszélhetnék és meglepetésem is volna a részére, de csak akkor, ha addig, amig nálam van le tudja vetni az örökös erkölcsbirót.
- Nevetett, egyenesen a szemébe nevetett Jánosnak.
- Nem mintha valami erkölcstelen életet élnék, ne képzelje.
Hanem elront minden intim melegséget az otthonban, ha olyan ember van köztünk, akitől félni kell.
- Én tőlem félt vagy fél? - kérdezte és belement az asszony tréfásan gúnyos hangjába, de magában azt gondolta: sohasem hittem volna, hogy ez az Enid ilyen kedves asszony.
- Még kérdezi?
Jó, hogy magától nem kértem tanácsot mielőtt eljöttem, különben még most is az a kellemetlen, rideg asszony volnék, aki voltam.
- Úgy hát most megtalálta a boldogságot?
- Jaj, maga úgy látom valami szerelmi históriára gondol!
Ha még tizenhat éves leányok hisznek ebben a boldogságban, értem.
De felnőtt, józan ember...
Csak nem képzeli, hogy azért hagytam ott az uramat, hogy egy másik alkalmatlanságot vegyek a nyakamba?
- Bocsásson meg, ha netalán indiszkrét volnék...
- Ugy tudom, hogy Károllyal utazott el Pestről.
- Ez igaz, de mindegyikünknek más útja volt, semmiesetre sem a szerelmet kerestük...
Na de úgy látom, belezavarodik ebbe a sok bizonytalan válaszba.
Most én itt bemegyek ebbe a boltba - nézze milyen csoda hideg ételek vannak a kirakatban.
Legjobb volna, ha eljönne hozzám.
Meddig marad Berlinben?
- Bizonytalan, - felelte egy kis kényelmetlen érzéssel János.
- Jöjjön el holnap este hét órakor, de ez itt Berlinben nem kilenc órát jelent .
Nézze itt van a névjegyem, hogy el ne felejtse a lakásom cimét.
Azt hiszem érdekelni fogják azok, akiket ott talál... valami meglepetést is tartok fenn.
Bement a boltba.
János egy percig állva maradt, látta a kirakat üvegén át, hogy mozog, hogy sietnek kiszolgálni.
Érdekes asszony... de hova lett régi ellenérzése ?
Rá se tudott nézni, mikor utoljára Szegedyéknél találkoztak - akkor Károllyal kezdett ki...
Megmondja Aranynak, hogy elmegy hozzá - vagyis elmenjen -e?
De hogyan juthat eszébe, hogy elhallgassa Arany előtt... vajon tudja Arany, hogy ez az asszony is itt van?
Arany nem tudott róla, mert nagyon meglepte, mikor János elmondta a találkozást.
- Különös, maga még csak másodnap van itt és már is kalandja akadt.
Na csak ne tiltakozzék!
Miért hivta volna meg magát?
Sohasem tesz semmit ok nélkül, vagyis önmagára nézve fontos ok nélkül.
- Ha nem akarja, nem megyek el hozzá.
- Én nem akarom?
- Arany elpirult és összehuzta a szemöldökét.
János eltalálta titkos kivánságát.
- Csak nem képzeli, hogy féltékeny vagyok rá?
- Bárcsak volna, - mondta János mosolygó szomorúsággal.
Mindaketten zavarba jöttek.
János úgy érezte, hogy valami nagyon parányi, egy gondolatnyi okot mégis adott rá.
Miért érdekelte ez az asszony mégis?
Miért szeretne hozzá elmenni?
- Magának még nincs olyan furcsa kis félrecsapott kalapja? - kérdezte hirtelen , mintha csak ez lett volna minden érdeklődésének oka Enid iránt.
- Arany a szekrényhez ment és kivett egy kis kalapot.
Majdnem elfért a János tenyerében, mikor odaadta.
- Tegye fel... nagyon kedves.
- Arany a tükör elé állt és mikor megfordult, elkezdett nevetni.
- Még egyszer sem mertem benne kimenni az utcára.
- Ez az, - gondolta János.
- Az az asszony kiment volna, ha ő lenne is az egyetlen, akinek fejére tette a divat.
- Magának nem áll olyan...
- Elharapta a mondatot.
Arany ránézett és letette a kalapot.
- Csak nem haragszik érte!
Hála Istennek, hogy magának nem áll olyan jól.
Nem divatbáb vagy viaszfigura.
- Az az asszony sem.
- Nem mondta ki a nevét.
- De Arany, ez olyan kihivó, hogy nem magának való, csak azt értettem.
- Vigyázzon, bele ne szeressen, az az asszony kész veszedelem.
Számitó, hideg , önző, nem asszony csak a formája.
Azzal szemben minden férfi ostobává vagy szerencsétlenné válik és a saját szerencsétlenségét átviszi másokra is.
- De igen, menjen el! - mondta Arany szokott akaratos hangján.
- Azt akarom, hogy elmenjen.
Csak tessék kiállani a próbát.
Könnyü adni a tökéletes embert, ha kikerüli a veszélyt!
Csak tessék elmenni!
- Én adom a tökéletes embert? - kérdezte János szomorúan.
- Még csak nem is tudja?
Csak tökéletes embernek szabad olyan követeléseket felállítani másokkal szemben, hogy egyszerre mindenki gyengének érezi magát és elnémul.
János felállt.
- Most már rossz kedvü Arany, sajnálom hogyha én vagyok az oka .
Jobb ha elmegyek.
De bármit gondol rólam, tudja meg, hogy magától sohasem kivánok több tökéletességet, mint ami már megvan benne.
Arany elkezdett nevetni - a kacagása épen olyan hirtelen félbetört.
- Na menjen , menjen oda hozzá...
Mikor János kiment Arany hirtelen kinyitotta utána az ajtót.
A hallban két hölgy állott beszélgetve.
- János, - suttogta Arany.
De az idegenek előtt restelte visszahivni, vagy utánafutni.
Bent a kis kalap, melyen összevesztek, még ott feküdt a széken .
Kinyitotta a szekrényt és behajította a kalapot legalúl a cipők közé.
- Féltékeny vagyok, - gondolta.
- Mindíg rettegtem, mióta annak a másiknak vége van, hogy mi lesz, ha ujra...
- Betette a szekrényajtót és ott állt megint saját tükörképe előtt.
És ott beszélt tovább annak a másiknak.
- Mintha mindíg rá gondoltam volna ilyenkor.
Mi lesz, ha beleszeretek... mi lesz, ha már régen szeretem... mi lesz , ha megtudja ...?
Bárcsak ne jött volna ide!
Ó bárcsak elmenne már.
Megint kinyitotta a szekrényt és ránézett az elkinzott kalapra.
Pedig mennyibe került és épen most... nincs is pénze.
Megmondhatta volna Jánosnak, de elfelejtette az asszony és a kalap miatt.
Valami butaság van Pesten és azért késik a pénze.
Sohasem képzelte volna, hogy ő, Szegedy Arany, valaha olyan körülmények közé jusson... mi minden közé nem jutott már eddig is... de hogy bajba keveredjék , mert világválság van.
Azt tudta, hogy itt a panzióban nem lesz baj, meg is mondták, hogy szívesen várnak.
De készpénze nem lesz.
És János itt van, mintha csak az Isten küldte volna a mentségére és ő hogy bánik vele!
Hátha eladná ezt a kalapot, ugysem áll jól... el is adja.
Lehajolt a kalapért és kisimogatta.
A müncheni bárónénak nagyon tetszett... azt fogja neki mondani, hogy a vőlegénye nem szereti... butaság, minek hazudni.
A fő , hogy megvegye.
Délután Arany behivta a bárónét magához, hogy megnézze a kalapot, de láthatóan nem tetszett neki.
Kissé elfintorította az arcát és Aranyt kérte meg, hogy tegye fel .
Arany kacérkodva állt a tükör elé és kackiásan feltéve a kalapot, mosolyogva fordult a bárónéhoz, mintha bolti kisasszony volna: - Nos, meine Dame, nem elragadó?
A báróné felgyult tekintettel mondta: - Elragadó... maga az elragadó!
Arany lelökte a kalapot, gondolkozott, hogy már most hogyan szabaduljon meg ettől az asszonytól, mert a másik nem mozdult, csak kellemetlen negélyes mosolygással nézett rá, melyet nem értett.
Leült a pamlagra és ő is vendéglátó mosolygását vette elő, mikor maga mellett helyet kinált a bárónénak.
- Úgy látom boltot nem csinálunk, de azért foglaljon helyet.
- Drága szépség, - kezdte a báróné, mikor mellé ült, - úgy örülök, hogy ez a kalap alkalmat adott a közelebbi megismerkedésre és intim együttlétre... drága, puha szépség...
Arany meglepetten fordult felé... ez talán mégis sok lesz, mindjárt kezdetnek .
Kényelmetlenül nevetett, de akkor már két kar fogta át és simitva csuszott le a vállán, karján.
- Báróné, - mondta Arany, még mindíg értetlenül és kellemetlen viszakodással, - hiszen csaknem idegenek vagyunk.
- Idegenek!
Hát nem vette észre az első pillanattól kezdve... hiszen minden tekintetemet megértéssel viszonozta... és... olyan tiszta vagy, sohasem láttam , hogy férfit akartál volna, mint a többiek.
Végre, végre alkalmat adtál...
- A báróné lecsuszott a földre és átkarolta az Arany két térdét.
Arany csak hebegett, életében először vesztette el az önbiztonságát.
Lehetséges , hogy...
Két kezébe fogta a saját fejét.
Lehetséges az ilyen...
A báróné elkezdte csókolni a térdét.
Arany rémülten ugrott fel.
- Mit képzel ... őrült!
A báróné még mindíg fogta a ruháját, Arany csaknem odabukott mellé a szőnyegre , mikor fel akart ugrani.
Szánalom, undor és nevetés fogta el, odább taszította a térdeplő asszonyt.
- Kérem, menjen ki.
Jöjjön magához... téved, nem jó helyre fordult... téved, téved! - mondta gyorsan egymásután többször és minden szavánál igyekezett hátrálni.
A báróné is felállt, nagyra nyiló tekintetét igyekezett az övébe kapcsolni: - Nem tévedtem! - mondta kissé rekedten lihegve.
- Csak elsiettem.
A te szépséged nem egy aljas férfinak való.
Még találkozunk... még te fogsz hozzám eljönni... nem tévedhettem!
- Szinpadi fordulattal rohant ki a szobából.
Arany egy pillanatig utánabámult, aztán zavaros érzései közül a nevetséges győzött, elkezdett kacagni .
Ledobta magát a pamlagra és úgy nevetett, hogy a könnyei folytak, a párnába furta a fejét, hogy nevetése ki ne hallatszék, ha az asszony ott maradt volna az ajtaja előtt.
Még ezt is meg kellett érnie!
Ez a furcsa asszony... hóbortos, szegény asszony !
Ugy szavalt, mint egy igazi szerelmes.
Szörnyü... de hiszen nem is igaz!
Nem lehet igaz!...
Arany felült és elgondolkozott.
Nem, nem igaz!
Szinház , érdekességhajhászat az egész - ez a vénülő asszony...
Szó sincs róla, hogy abnormális, divatos akar lenni, feltünő, érdekes, mint... mint ez a kis kalap.
Mert abban a percben észrevette, hogy a kalapot összegyürte, mikor nevettében a pamlagra esett.
De miért épen ő rajta akarta kipróbálni?
- Viszonoztam a tekintetét?
Hát persze ... olyan kedvesen integetett, mosolygott mindíg, drága kis magyar szépségnek nevezett...
Hisztériás komédia!
És ha mégis... ha igazat mondott... hányszor hallotta...
Sappho...
Arany a csodálkozástól valóságosan eltátott szájjal maradt ülve a pamlagon a gyürött kalappal kezében.
Este János érte jött, hogy szinházba menjenek; Arany megelégedetten fordult el az előszoba tükrétől, melybe gyors pillantást vetett, mikor Jánossal kilépett.
Olyan kedves emberpár, szép, egészséges és vidám pár ment el a tükör lapja mögött.
De a lépcső fordulónál ott állt a báróné teljes magasságába kiegyenesedve és mikor mellékerültek, hangosan, gúnyosan felnevetett, aztán felsietett a lépcsőn.
János csodálkozva nézett utána.
- Hát ennek mi baja?
- Ó... csak egy hiszterika!
- És Arany ujra elkezdett nevetni.
- Nem értem, - mondta János nyugtalanul.
Megint itt volt valami Arannyal összefüggésben, amit nem értett.
- Majd megmagyarázom Jani, most nem lehet így az utcán.
Olyan bolondos és olyan ... szomorú, vagy legalább is szánalmas.
Most ne beszéljünk róla.
- Nem valami pletyka a személyem miatt?
- Pletyka!
Elfelejti, hogy Berlinben van.
Csak nem képzeli, hogy itt bárki törődik egy férfinak és nőnek a... akár a szerelmi viszonyával is.
Az emberek itt sokkal edzettebbek, mint nálunk otthon.
Ezt ne felejtse el, mert szinház után ugyis felhívom, hogy egy kicsit jöjjön be hozzám egy cigarettát elszívni.
Tehát semmi szörnyüködés.
Akkor majd mindent elmondok.
Mikor éjfél felé János csakugyan ott ült Aranynál, ujra eszébe jutott az a nevetés.
- Most mondja el Arany, miféle asszony az, aki olyan hóbortosan nevetett.
- Nem hóbortosan, megvetően.
- Dehát miért?
Ki ez az asszony?
- Valami osztrák báróné, Münchenben lakott, nem tudom miféle, de nekem... ejnye , hogy mondjam el, hogy el ne ájuljon - nahát szerelmet vallott nekem, ha ugyan ezt is úgy nevezik.
- Őrültség!
Lehetetlen...
- Nem az.
Itt a panzióban is van két leány, akikről azt állítják, hogy nyilt viszonyuk van.
Azt hiszem ez a bolondos báróné megkivánta a dicsőséget, a feltünést, meg akarta mutatni, hogy ő is modern nő.
- És épen magát választotta ki ...? - kiáltott János bosszankodva és leküzdhetetlen undorral.
- Én azt hiszem csak komédiázott.
Különben lehet...
- És maga mit mondott neki?
- Hogy menjen innen.
Erre el is ment.
- És?
Nincs tovább.
Én meg úgy nevettem azután mint egy bolond és egészen összegyürtem azt a kis kalapot, amelyiket maga nem szeret.
Véletlenül ráültem ijedtemben vagyis nevettemben.
- De hogy tudott ezen nevetni, Arany?
Rémes...
- Istenem, ha látta volna az arcát!
Mikor úgy odadugta hozzám, látszott, hogy csupa mitesszeres az orra és kiáll a szeme.
És az a megbabonázó tekintet ... !
Pedig nem is csunya nő, de akkor olyan csunya és ostoba arca lett.
És képzelje el , hogy ezek ilyenkor mind Sapphora gondolnak és nekem is az jutott eszembe... egy képe, melyet valami irodalomtörténelemben láttam gyermekkoromban.
Egy sziklán ül a tenger előtt lanttal kezében, a chiton vagy minek hívják lecsuszik félig a válláról és az a gyönyörü görög profil, amilyet csak képeken lehet látni...
- És ezért nevetett?
- János még mindíg nagyon komolyan hallgatta.
- Ezért is, meg minden másért.
Az élet egész komédiájáért.
- Arany, most maga játszik szinházat.
- Lehet barátom.
De most azon is szeretnék nevetni, hogy én Pétery Jánossal ilyen erkölcstelen dolgokról beszélgetek.
El tudja képzelni, hogy mi Pesten ilyen későn együvé ülhetnénk, hogy Berlin - vagy akár Budapest sexuális erkölcseiről beszélgessünk.
- Igaza van Arany.
Nem is értem... talán mégsem kellett volna feljönnöm.
- Dehogy nem érti!
Csak nem járhatunk itt behunyt szemmel?
Vagy talán nem másként él itt mindenki, mint otthon? felszabadultan, mint ahogy ezek mondják.
Ki tudja , ha mi is így élnénk mindíg, nem lenne -e kevesebb tragédia.
- Jó, jó!
Ne vitatkozzunk most erkölcsi kérdéseken.
A tény az, hogy másként élnek itt az emberek és minden igazi nagy városban és ennek megvan a maga hatása mindenkire.
Már csak látásban, tapasztalatban másként kell élnünk és így gondolatban is.
Ne tagadja, magát is befolyásolta már!
- Arany nevetéssel folytatta, de ez a nevetés a torkába fult, mert látta, hogy János fülig pirul.
- Én férfi vagyok, - mondta aztán dacosan.
Arany oldalról nézte ezt a komoly arcot, melyről lassankint tünt el a pirosság.
- János, - szólította halkan.
- János...
Enid?
János felkapta a fejét erre a hangra.
Tekintetük találkozott.
Arany lehajtotta a fejét.
- Kedves Arany, Enid veszedelmes asszony, de nem önmagában a nőisége által, hanem befolyásával - veszedelmes férfira nőre egyaránt.
Jó, hogy nem találkoztak itt , félteném magát tőle.
- Ő az egyetlen ember, akitől nem félthet.
Mi sohasem találkozhatunk, még ha látjuk is egymást.
- Nem értem, vagyis...
Milyen különösen mondta ezt, majd nem azt mondanám, hogy tragikusan.
Arany megrázta a fejét: - Ne beszéljünk többet róla.
Inkább... tudja, hogy egyáltalában nem kapok pénzt otthonról?
És ez a buta báróné nem vette meg a kalapomat.
Bizonyosan megint azzal a valutazárlattal van baj.
- Én nagyon szívesen adok abból, ami nálam van.
Azután majd találunk ki valamit .
Amint hazaérek, mindenesetre figyelmeztetem az otthoniakat...
- Apa bizonyosan küldene, ha lehetne.
Hát csak találjon ki addig is valamit, - mondta Arany vidáman.
- Mulatságos az ilyen pénztelenség, amiről olyan biztosan tudja az ember, hogy nem tarthat soká.
- Azután pontosan megszámolta a pénzt, amit János átadott neki.
- Hát a kamat?
Uzsora lesz?
- Megfizethetetlen!
- Olyan jól esett Jánosnak, hogy ezzel is valami kapcsolatot szerzett Aranyhoz.
Mikor felállt, egyszerre odanyult hozzá Arany és megigazította a nyakkendőjét.
- Ezzel ne menjen el holnap Enidhez... csuf nyakkendő.
- Nem is megyek el, egyáltalában nem megyek el hozzá.
De azért, a maga kedvéért , holnap veszek egy uj nyakkendőt.
- De menjen el! okvetlenül menjen el... és mindent elmondjon szóról-szóra.
János az ajtóból visszafordult.
Egymásra nevettek.
- Nem megyek el, - mondta János meggyőződéssel.
Arany toppantott: - De igen!
El fog menni!
VII.
János másnap este gondosan felöltözött.
Jókedvüen intett tükörképének, mely most nem játszotta az idegent és nem halványodott el a szeme előtt.
- Egészen csinos ifjú, - gondolta tréfásan, de csakugyan meg volt elégedve magával.
Mégegyszer megnézte az Enid névjegyét.
Kurfürstendamm - ez valami előkelő hely.
Lent taxiba ült.
Ez is több kiadás ugyan, de bizonyosan eltévedne megint és sáros cipőben érkeznék meg, pedig társaság is lesz nála.
Valami meglepetésről beszélt ... bizonyosan nőről van szó.
- Lehet, hogy valami mozicsillag, akinek nem fogom ismerni a nevét.
Nem baj, legfeljebb olyan barbár balkáninak fog tartani.
Az utcák szaladtak mellette, fordultak, megálltak, ujra nekiindultak... nagy fénygömbök szétmosódott fénye, reklámbetük szemidegét izgató szinei, szinek vad fellobogásai...
Mikor az Enid lakásába belépett, az előszoba meglepte.
Valami egészen más, mint a pesti lakások szük folyosó maradványai: ez már a lakással egységet jelentő szoba , rejtett fényforrással... szép... ha nekem és Aranynak ilyen lehetne...
A szobaleány a kabátját egy mellékfülkébe vitte be, ahol János előtte ismeretlen uniformis kabátot pillantott meg.
- Sokan vannak? - kérdezte.
- Csak a rendes társaság.
Bent állólámpa világított kékes fénnyel, egyenruhát látott, több embert a szoba homályosabb szegletében Enid a megvilágított pamlagról nyujtotta felé kezét.
Azt találta, hogy most nem olyan szép, mint a multkor az utcán.
Valami különös volt az arcán, merevség vagy ünnepélyesség...
De nem volt ideje gondolkozni.
Enid már bemutatta egymásnak a többiekkel, négy férfi volt, elképesztően előkelő orosz neveket hallott, mint egy Tolsztoj regényben...
- Ezt az urat pedig már ismeri, - mondta Enid és mosolygása megtörte arca merevségét.
A háttérből Károly lépett elő.
Ő már túl volt az első meglepetésen , mikor Jánost meglátta az ajtóban.
- Nem mondtam meg egyiknek sem, hogy találkozni fognak, pedig testvérek, - mondta Enid a többiekhez fordulva.
János nem lepődött meg annyira, mint Károly egy perccel előbb.
Mintha gondolt volna is Károlyra utközben... de el is volt készülve rá, mióta belépett, hogy valami váratlannal fog találkozni, aztán ez a különös világítású szoba, a szokatlan nevek... mintha nem is várhatott volna mást, mint, hogy saját nevét fogja hallani egy másik emberre átruházva... már talán az sem lepte volna meg, ha saját magát látja az egyik szegletből előlépni és szembe jönni.
A két testvér kezet adott egymásnak.
- Maguk igazán jó izlésü emberek, - mondta Enid.
Már vártam: »Te itt?
- Hogyan, te kérded.«
Úgy látszik magukat meg sem lepte a találkozás, pedig ez nekem nagy csalódás volna.
- Enid helyet mutatott Jánosnak maga mellett.
- Nyugodjék meg, az én meglepetésem még csak most kezdődik.
- Ezt okosan mondta, mert ne gondolja, hogy már túl van minden meglepetésen ...
Várjon csak, ugy -e azt gondolta, hogy Károly azóta már Oroszországban van?
- Legalább is azt, hogy útban van.
Mert az utolsó levele elég régen, még Berlinből jött.
- Nahát pedig Károly csakugyan Oroszországban van.
Itt nálam egy emigráns központot talál.
Igyekezzék itthon érezni magát, mert bele akarjuk vonni a munkába.
- De hiszen csak pár napig maradok itt.
- Nem tesz semmit.
Épen otthon akarjuk felhasználni.
- Károly is azt mondta, hogy nem ért hozzá, mégis benne van és dolgozik.
Maga lesz otthon az egyik megbizottunk.
Már többen is vannak, minden társadalmi osztályból , fiatalok és öregek, szegények és gazdagok.
János igyekezett visszautasítóan közömbös lenni, de az asszony olyan biztonsággal nézett a szemébe, hogy zavarba jött.
Honnan veszi ezt a biztonságot?
- Jogom van magukra számítani, - mondta Enid magyarul és egyszerre ismerősebbnek tünt fel, olyan volt mint tegnap, mikor találkoztak.
- Az egész nagy terv, amelyen itt dolgozunk egy magyar asszonynak az agyában született meg és a maguk atyja utján jutott hozzám.
- Az apánk utján?
- János alig tudta kimondani, amit akart.
Most meg az apja ... mint valami boszorkánykonyhában, ahol minden összekeveredik, a távoli közelivé válik, az idegen ismerőssé... a végén kisül, hogy ez a herceg vagy micsoda jó ismerőse a Ráday utcából.
Az apja neve és valami Jussupov herceg...
- Ez olyan fantasztikus, - mondta végre, - hogy engedjen egy pillanatnyi gondolkodást.
Enid egy kis türelmetlen mozdulattal felelt: - Tépje ki magát abból a pesti atmoszférából, amelyen át nem lát tovább a... az Üllői utnál.
És gondoljon arra , hogy a mai technikai haladás mellett és a távolságok megszüntetésével, vagyis a tér kizárásával az akadályok közül, Isten is hamarabb bonyolíthatja le az emberiség ügyeit, mint eddig.
- Maga vallásos? - kérdezte hirtelen közbeszólva János, mintha csak az Isten neve ragadta volna meg a figyelmét.
- Nagyon... de ez most ne zavarja meg.
Csodálkozik, hogy az atyja nevét hallja egy nemzetközi ügyben, pedig jól tudja, hogyha akarom, holnap este az atyjával is találkozhatik nálam.
Egy sürgöny és repülőgép...
Most a többiekhez fordult és németül mondta: - Üljenek le egy kicsit bridzsezni , mig a barátomnak megmagyarázom a dolgot.
- És ujra magyarul beszélt tovább: - Az orosz urak már tudják, hogy maga kicsoda és hogy teljesen megbizható ember.
- De János!
A maga lelkiismeretessége mellett, legfeljebb attól félhetnénk, hogy nem lesz elég ügyes.
De az ügyességet követelő dolgokat nem is magára bizzuk.
Most csak annyit, hogy ezek az emigrált oroszok nem éneklik, hogy: »Búsul a lengyel « hanem nagyon is dolgoznak.
Óriási szervezet van idekint, mely nem vesztegeti az idejét búsúlásra.
Ez a szervezet állandó összeköttetésben van az Oroszországban dolgozó fehérekkel és a párisi központtal, a Torgrommal, melyben orosz kapitalisták a vezetők, akik ismét a francia és angol vezérkarral vannak összeköttetésben.
- De az Istenért, honnan tudja ezt olyan bizonyosan?
- Az orosz szovjet államügyészének Krilenkóban a jelentéséből idézem, ha nekem nem hinne.
Képzelheti, hogy azok elég pontosan ellenőrzik az ügyeket.
Mikor a mult év októberében felfedezték a Ramzin-féle összeesküvést, maga a szovjet kutatta ki összeköttetésüket az emigrációval.
Már 1928-ban megpróbálták a szovjetet megbuktatni, de akkor nem sikerült, sajnos most is hamarabb felfedezték.
Az államügyész azt is állítja, - gondolja meg, az orosz államügyész mondja ezt - hogy az ideiglenes kabinet is meg volt szervezve Denikinnel.
Mi többet és jobban tudjuk, de abban is igaza van, hogy Briand és Poincaré is ismerték a tervet és Colonel Lawrence Angliából szintén hozzájárult.
Az angolok a Fekete tenger felől támadtak volna.
Akarja az összeesküvők neveit?
Mind tudom: Professor Ramzin , professor Charnovszki, professor Fedotov, Kuprianov mérnök...
- Dehát mit érdekel ez bennünket?
Vagyis nagyon érdekes, de mit tehetünk mi?
- Várjon egy kis türelemmel.
Tudnia kell, milyen komoly dolog ez, hogy majd a többit is komolyan vegye.
Tehát mivel semmi sem megy a nap alatt pénz nélkül, az orosz kapitálistákon kivül Deterding is hozzájárult volna.
Természetesen, mikor az összeesküvést felfedezték, Poincaré épen úgy tiltakozott, mint az angol kormány, hogy tudomása lett volna a tervről.
De biztosítom, hogy ilyen óriási tervek nem tünnek el nyom nélkül.
Sőt ...!
Csak alkalmasabb pillanatot kell kiválasztani.
És ez a pillanat nincs messze.
A szovjet már nem birja terveit keresztül vinni.
Már megjelent egy rendeletük, hogy a szovjettrösztök külön forgótőkével rendelkezhetnek vagyis magántőkével.
Eddig, tudja, az állami bank látta el őket pénzzel.
János ugyan nem tudta, de nem mert szólani.
- Fontosabb az, hogy az öt éves terv bukófélben van, mert a szovjet vásárolhat ugyan gépeket, de élőt még ő sem tud kiparancsolni.
Az állattenyésztés válságba jutott, az orosz ember nem gyári munkásnak való - kérdezze meg ezeket az urakat .
Amint az idegen munkaerőt kivonják, összeomlik az egész.
Aztán ott van az orosz-japán konfliktus vagyis Mandzsuria, mely nagyon alkalmas pillanatban szólhat közbe.
- Még mindíg nem értem - mormolta János.
Csodálkozva hallgatta Enidet, de nem valami nagy érdeklődéssel.
Enid idegesen, gyorsan beszélt, mintha minden szál a kezében volna.
János nem tudta min csodálkozzék jobban, ezen a sok adaton, vagy az Enid lelkesedésén.
Ki volt cserélve, szeme ragyogott, szavai versenyt futottak egymás nyomába... és mennyi uj név, mennyi uj fogalom egy asszony beszédjében.
- Nagyon csodálkozik? - nevetett Enid.
- Ugy -e nem ilyennek ismert Pesten?
De mit csináljon ott az ember mást, mint amit én csináltam, mert arra nem születtem, hogy nerzbundában proli-lakásokat látogassak.
Na de ez most nem fontos, térjünk át a tulajdonképeni tárgyra.
- Enid a hátamögé nyult, ahonnan a kis asztalról fényképet vett fel és a János kezébe adta.
Királyi tartásu, finom, kissé merev, gőgös arcu , de nagyon szép fiatal nő arcképe volt, pompás diadémmal a hajában és fejedelmi ékszerekkel a nyakán.
- Hogy tetszik a jövendőbeli magyar királyné?
- Nem értem... - hebegte János.
- Mi most a régi »tu Austria nube« receptjét akarjuk kipróbálni.
Ez egy orosz nagyhercegnő arcképe, óriási vagyonnal és Oroszországgal a háta mögött.
Persze nem a mai proletár Oroszországgal.
János ránézett az egyenruhás oroszokra, akik kártyába merülve ültek a másik asztalnál.
Arcukat csak elmosódottan látta, mert náluk is csak egy kis ernyős lámpa égett, mely inkább a kártyákat tartó kezeket világította meg.
Nem tudta, mit gondoljon.
Az egyiket úgy emlékezett Jussupov hercegnek mondta Enid... talán annak a leánya ?...
Vagy valami regényben olvasta ezt a nevet ?...
Háboru és béke ...
Enid itt regényt akar csinálni?
Fantasztikus!
Szeretett volna nevetni, de nem mert.
Vajon nem akarja Enid valami tréfával rászedni, hogy azután ő nevessen?
De miért ...?
- Gondolja meg, amit mondtam, - folytatta Enid - Igaz, hogy csak - hogy is mondják magyarul? csak Schlagwortokban beszélhetek ilyen rövid idő alatt.
De nagyon egyszerü az egész.
Egy orosz császári hercegnő házassága egy magyar királyjelölttel, ez a mi megváltó eszménk.
- Magyar királyjelölt... tel ...?
De ki ...?
- Van egy név a sok között, amelyet legkevésbé emlegetnek: a Chák-Kázméry Viktor herceg neve.
Rendkivül gazdag, arisztokratikus megjelenés és csaknem királyi eredetü.
Hiszen ismeri a történelmet, persze Csák Mátéra gondol, úgy amint a történelmi kézikönyvek tanítják.
Tudja meg, hogy a trencséni dinaszta a nemzeti eszme hőse volt és az idegen király ellen harcolt, ősük Előd, Árpád vezértársa volt és csak véletlen, hogy nem őt választották meg fővezérnek.
Mindenesetre sokkal régibb magyar család, mint bármelyik királyjelöltté.
Egy századdal szent István után, a XII. századtól kezdve, már oklevélileg bizonyítható az oroszlános cimerű családfa.
A trón most üres, nemzeti királyt választunk és orosz császári házassággal erősítjük meg.
Szabad király-választás!...
Nem érzi az egész magyar történelmet mögötte?
Érzi a kérdés súlyát és a tervünk nagyszerüségét?
- De hát... lehetséges ez?
És nem puszta ábránd?
- Jussupov herceg már beszélt róla a nagyherceggel és az ő részéről nincs nagyobb akadály.
Chák-Kázméry herceget már meg is hivták St. Briac-ba látogatásra .
Megismerkedés, szerelem... ez már nem a mi dolgunk...
Tehát röviden: Alkalmas időben egy ellenforradalmi kitörés Oroszországban, ugyanakkor az emigráns orosz sereg támadása kivülről magyar, lengyel, román segitséggel, az angol flotta a Feketetengeren legalább is jóindulatú semlegességgel Franciaország fenyegető magatartással, Japán követeli Mandzsuriát - és a cár leánya mint magyar királyné hozza nekünk az integer Magyarországot.
- A cár ...? - hebegte Jani elképedve.
- Persze!
A nagyherceget az emigránsok már cárnak nevezik - mondta Enid türelmetlenül.
- Képzelheti, hogy ez az arckép nem véletlenül került a kezembe .
Különben majd adok egy pár levelet elolvasásra, a nagyherceg udvarából írták .
Hiszen ért franciául, mert természetesen nem oroszul vannak írva, annyira még nem értek a protegáltjaim nyelvén.
- János végre elmosolyodott.
Mintha magához tért volna...
Enid, aki Oroszországot pártfogolja!
Ez már nem is fantasztikus hanem - nevetséges.
Enid figyelte a János arckifejezését.
Úgy látszik nem volt a hatással megelégedve , de még várt.
- És otthon... nálunk mit tudnak az egészről? - kérdezte János, most már egészen higgadtan.
- Nyugodt lehet, hogy ott is megvan minden magán és politikai összeköttetésünk, a legmagasabb rendütől a kis polgárságig.
De ezekről a nevekről most még nem beszélhetek, mig nem látom, hogy elfogadja a tervet és hisz nekünk.
Most ugyan hallgatnak otthon, mindenkit a gazdasági kérdések foglalnak el és a kormányválság egy kicsit nekünk is árt, de addig is a mi vetésünk érik, addig nyugodtan dolgozunk tovább.
Maga egyike lesz azoknak, akik otthon a titkos munkát folytatják, mert meg kell nyerni lassankint a tömegeket is.
- Erre én igazán nem vagyok alkalmas, - mondta János egyszerre határozottan.
Enid felsóhajtott.
Hát megint az asszonyi fegyverekhez kell folyamodnia.
Ó ezek az ostoba férfiak!...
Odahajolt Jánoshoz, meleg hangon, széditő mosolyával mondta , mintha nem is hallotta volna a visszautasítást: - Látja, annyira bizom magában , hogy még az összeesküvők esküjét sem kivánom.
Olyan kevés az egész, amit tennie kell, csak annyit, amit a leveleimben megírok.
Soha olyat, ami a maga becsületes felfogásával össze ne férne.
És maguknak fiataloknak, ennek az uj nemzedéknek végre kell tenni valamit a magyar ügyért, bármilyen merésznek látszik is, vagy annál inkább.
Azt csak belátja, hogy szép frázisokkal és népszövetségi gyülésekkel soha sem kapjuk vissza a régit...
János maga fiatal és kötelességei vannak, még ha képtelennek és fantasztikusnak látszik is, mit árt?
Lelkesedni szabad egy nagy gondolatért és nagy célért - nem ez a fiatalságnak első kötelessége?
Megfogta a János kezét, aki zavartan és meghatottan nézett a szép asszonyra .
Simogató, puha kézfogás volt és a szavak olyan igazak...
- Ez kézfogásnak számít János.
A többit Károly elmondja, neki hinni fog, hogy nem egy hisztériás asszony képtelen fantazmagóriája az egész.
Azután otthon majd elolvassa a leveleket is, ezek lesznek az irott bizonyítékok.
Jó?
Még mindíg fogta a kezét, tekintete mélyen hatolt a János szemébe; a naiv kérdő tekintetre olyan biztos és behizelgő, olyan asszonyos és szuggesztiv tekintet felelt, hogy János elpirult és komolyan mondta: - Nem lehet ellenállani.
Enid összeütötte a tenyerét.
- Helyes.
És most teázni fogunk.
- Mondja meg elébb, hogy kik ezek?
Alig hallottam a neveket a bemutatásnál.
- Jussupov herceg, a cár rokona; Wrangel ezredes, az ellenforradalmi vezér unokaöccse, a harmadik egyetemi magán tanár, német és kémünk a bolsevikok között.
- Nem veszedelmes ez magára nézve?
- Bárcsak veszedelmesebb volna, annál gyönyörübb vagy épen azért gyönyörü.
Közben csengetett és gördülő asztalon behozták a teát.
A felsővilágítást bekapcsolták, hirtelen fény áradt a szobára és János csak most látta az egészet , mint szinpadi diszletet és jelenetet.
Ilyen modern berendezést eddig csak képeken látott.
A szoba egyik fala csaknem teljesen ablak nagyon gazdag tüll és csipke függönyökkel, melynek sürü pókhálóján át gyengén villant be néha a reklámok szines fénye, végigjátszott az élénk szinü butorhuzaton és az egyetlen, különös , nagy mintáju szőnyeghez hasonló képen a falon, mint egy szinpadi reflektor.
Az egyik orosz, tábornoki egyenruhában, nagyszerü magas alak volt, ősz hajával és fáradt arcával filmvásznon játszhatta volna a szerepét.
A másik kisebb és fiatalabb, finom sötét arccal; az állítólagos német mongol tipus volt, kissé kopottabbnak látszott, mint a többiek, de egyenranguan viselkedtek; János gyanuba vette, hogy ez is orosz.
A tábornok odalépett Jánoshoz: - Örülök, hogy ön is közénk fog tartozni.
Ha hosszabb ideig lenne itt, eltünnék minden kétsége.
Enid asszony csodálatos energia és lelkesség.
- Nem beszélt tökéletesen németül és azzal a lágy kiejtéssel , melyben összefolynak a mássalhangzók.
Azután egymás között beszéltek az orosz viszonyokról.
Izgatottan vitáztak egy másik pártról és az oroszok örökös széthuzásáról.
János közbeszólt: - Azt hittem , ez magyar különlegesség.
Nem sokat értett meg a sokféle név és irány és intriga összefüggéséről, de mikor a házassági terv ujra szóba került, olyan nyugodt biztonsággal beszéltek róla, hogy elvesztette azt a fantasztikus légkörét, amely eddig körülvette.
Kezdte az embereket és a környezetet, a nagy távlatokat és önmagát benne természetesnek találni.
Csak mikor Károllyal együtt elbucsuztak a társaságtól és az előszobában a tükör előtt állott, érezte megint azt a különös idegenséget, mely néha saját tükre előtt elfogta; most ez az érzés szédítőn ütött bele tudatába: - Egy idegen ember, akit Pétery Jánosnak hivnak.
Ő maga valaki másnak a helyében van itt, valaki másnak szánt szavakat, érzéseket vesz át... a tükör alak kezd elmosódni, mintha oldalra folynék...
- Valami bajod van? - kérdezte Károly mögötte és megfogta a karját.
- Nem, nem... de az egész olyan különös.
Nem merek a Ráday utcai szobámra gondolni és mégis valami hazaérzésem is volt, valami a dunaparton vagy egy szobában... ki beszélt erről?
Nem tudom mi volt, csak egy pillanatnyi...
Na menjünk.
A lépcsőn ujra felmerült ez a suhanó emlék benne.
Mintha otthon is beszéltek volna épen Csák Mátéról... egy karszék rugója nyikorgott...
Toldi Lajos mondta, hogy ez a jelszó... és Imre, Bónis Imre a dunaparton...
Hunnia veri a régi csatát...
Most már világosan emlékezett mind a kettőre, azok tudták, be voltak avatva, pedig ezt a két embert különben egy világ választja el egymástól, de mindakettő hitt benne , a maga módja szerint.
Az apja küldte az írásokat...
Ez az elképzelhető legfantasztikusabb...
VIII.
- Nagyon hallgatsz, - mondta Károly, mikor az utcára értek.
- Mert most neked kell beszélni.
Kezdd el mindjárt onnan, mikor Pestről eljöttél.
- Azt tudod, hogy Eniddel jöttem el, - kezdte Károly készségesen és igyekezett nyugodtan beszélni, de karját beletette az öccse karjába.
Érezte, hogy nagyon jól esik mindent elmondani, de nagyon tárgyilagos akart maradni.
- Eniddel jöttem ide, szerelmi regény nélkül, ezt már elmondtam neked otthon.
Azt hittem tovább megyek nagyon hamar, bár otthon még ingerelt és izgatott ez az asszony.
Hogy aztán mégsem mentem el...
- Egy percig hallgatott, aztán ujra kezdte.
- Enid a nyáron nem volt Berlinben, akkor nem sokat törődtem vele, ujra az orosz utam foglalkoztatott.
Szeptember elején jött vissza, akkor magához hivott és mire észrevettem magamat...
Egyszerre mindenkivel összeköttetésben állott, ismert mindenkit, tudott mindenről.
El sem képzelheti az ember, hogy egy ilyen asszony hova nem jut be, milyen utakat talál meg... igaz hogy a nyaralása néhány tekintélyes ismeretséghez juttatta.
Ha akarja ő lesz ebben az évadban Berlin egyik ünnepelt asszonya, akármelyik társaságot választja.
Nála nem lehet előre tudni , hogy melyikre lesz szüksége.
Mert tudd meg...
Károly levette a kalapját, megint feltette.
Hangja egy pillanatra elfuladt.
- Tudd meg, ennek az asszonynak csak az számít, hogy használhat -e valakit vagy nem.
- Két autó kürtje szólalt meg mellettük egyszerre, nem lehetett hallani a beszédet.
- Miért nem hagyod itt?
Miért nem menekülsz tőle? - kérdezte János felhasználva egy pillanatnyi csendet.
Felnézett Károlyra.
A testvér szemében valami gúnyos mosoly, aztán nyilt nevetés.
- Á!
Szó sincs róla.
Semmiféle démoniság, olyan egyszerü és átlátszó, mint a tiszta víz, ő maga is megmond mindent magáról.
Hacsak az akaratát nem nevezném démoninak.
Eleven sexappeal, de ő maga önző és hideg, mintha nem is volna asszony .
Ennyi az egész - Elhallgatott.
- Te szereted, ő pedig nem...
- Nagyon leegyszerüsíted a dolgot.
Filiszterré stilizálva az ügyet, talán igazad lenne.
Ez nem a szokott és ismert szerelmi összeköttetés... habár, ha ő akarná ...
Néha úgy érzem, mintha teljesen közömbös volnék iránta, de akkor is tudom, hogy nem birok tőle elszakadni.
Tulságosan szép... és fantasztikusan változó szépség .
Láttad az uj szemöldökét?
Mikor ezzel a merev kiszámítottan modern vonalú arccal megláttam, majd megőrültem egy percre.
De csak akkor használja fel az asszonyi hatalmát, ha szüksége van valakire és másként nem tudja megnyerni.
Mint maga is megmondja, csak azért szereti, hogy szép, mert ez is eszköz a hatalomra, de megveti a férfiakat, ha ilyen szerepet kell játszania.
Pár percig hallgatott.
János az utca forgalmát nézte, mely itt zajtalanabb , kevésbbé üzleti, de épen olyan érdekes volt.
- Enid...
Arany... - gondolta.
Két asszony - van köztük valami hasonlóság?
- Különben visszamentem a gyárba - folytatta Károly nyugodtabban.
- Addig ott is maradok, mig megtürnek mint idegent.
Bizonytalan a jelen és még bizonytalanabb a jövő... a politikai viszonyok miatt is.
- Még mindíg olyan állásponton vannak a német tudósaid, mint amilyenről otthon beszéltél?
- Károly csodálkozva nézett fel, mintha nem értené.
- Na igen , kommunista állásponton.
- Vagy úgy?
- Károly legyintett a kezével.
- Azóta sok mindent tanultam a politikában.
Mi minden lehetséges itt a szélsőségek minden árnyalatával!
Amiről akkor nem is tudtam a gyári élet keretein belül.
Enid nyitotta fel a szememet a teóriákon tulra; neki mindenről tudni kell, ismernie kell minden irányt, hogy biztosan orientálódhasson.
Van itt egy fanatikus szélső nacionálizmus is , amilyenről nekünk magyaroknak fogalmunk sincs.
Ezeknek talán még fantasztikusabb a programjuk, mint a kommunistáknak.
Egyszer, talán nem is sokára a két szélsőség közt kell eldülnie a német sorsnak.
Már harcolnak egymással és lehet, hogy mig mi itt a jövőről beszélgetünk, azok valahol a külvárosban ölik egymást.
- Felsóhajtott, de János nem szólt közbe.
- Nekünk, vagyis az Enid terveinek alkalmasabb a nacionalista talaj, vagyis a kommunista persze egyenesen ellenséges .
De ez még messze van.
Most tudod mire vár ?...
Hogy a cárnak bemutassák.
- Persze, hogy ő.
Ha valami előre nem képzelhető véletlen közbe nem jön, fogadom , hogy keresztül is fogja vinni.
- Természetesen, hiszen ő a cár, - mondta Károly olyan meggyőződéssel, akár Enid vagy az oroszok.
- Dehát hiszel te ebben az egész fantasztikus tervben?
- Hogy hiszek -e?
- Károly megállt és öccsére nézett.
Az utca zaja hirtelen feldagadt, mintha egyszerre áradtak volna elő emberek, a járda megtelt a mellékutcákból.
Téregetni kellett és ez félbeszakította a beszédet.
- Hogy hiszek -e?
Ha kérdezed, akkor nem hiszek.
De ha ott vagyok nála, akkor hiszek ... még hozzá az a legfurcsább, hogy az egész tervet én hoztam neki otthonról.
- Te!
Igaz - hiszen említette apát... de most már csakugyan beszéld el az egészet , mert belém akad minden szó és minden ellenvetés.
Igen, apától kaptam, neki pedig egy nagy betege, egy fanatikus nemzeti érzésű asszony adta át halála előtt.
Egy csomag irat volt és azt kérte, hogy nézze át apa, ne hagyja elveszni az eszmét.
Apa ismerte a tervet, de majdnem képtelenségnek tartotta főleg azért, mert egy magános asszony képzelgésének hitte.
De mikor a halála után felbontotta a csomagot és belenézett, meglepték a külföldi levelek és nevek, az egész gondolat logikus megszervezése és mikor eljöttem azzal adta ide , hogy próbáljak meg idekint tájékozódni, a levelek közt Berlinből keltezettek is voltak.
Egy este aztán én is átnéztem, fantasztikusnak, regényesnek és olyan érdekesnek találtam, hogy bele tudtam magamat élni... egyszóval megfogott.
Enid akkor kezdett emigráns oroszokkal megbarátkozni és én egyszerre csak azt a nevet hallom nála, amelyik a levelekben sürün szerepelt.
- Te Károly, nem álmodol mostan?
Ez így történt?
Nem Enid beszélte a fejedbe?
- Várj csak, ne idegesits!
Úgyis eleget mondtam ilyeneket én is magamnak , valahányszor onnan hazamentem.
De képzeld el az én meglepetésemet, mikor Enid elolvasta a dossiénkat... nem tudom másként nevezni most már én sem, mint ők , ilyen diplomáciai kifejezéssel...
Egyszóval Enid elolvasta és megkérdezte Jussupov herceget, hogy tud -e erről a tervről valamit.
A tábornok egy pillanatra zavarba jött és azután kimondta annak a halott magyar asszonynak a nevét, aki reánk hagyta az írásait.
Egy idegen, magyar nevet, melynek a viselője örökre itt hagyta nagy terveit.
Ő mondta ki előbb, nem mi... azért, hogy megtudja bizhatik -e bennünk és hogy ugyanaz a terv -e, melyről azt hitték, hogy elpusztult a tervezőjével együtt.
Beszéd közben Károly megfordult és visszafelé kezdett menni.
De János nem szólt semmit.
Most meg beállt egy kapu mélyedésbe.
- Idegessé tesz, hogy a kerülgetéssel mindíg félbe kell szakítani a beszélgetést.
Itt olyanok vagyunk, mint valami összeesküvők, még kérdőre von a rendőr.
- Nevetett, de nagyon idegesen.
- Tudod Károly, ne haragudjál, de mégsem értelek...
Emlékszel otthon, mikor a szovjetet pártoltad?
Most meg az emigránsokkal vagy összeesküvő, mégis csak furcsa!
Hova lesz az uj világ megteremtése?
- Nem a szovjet érdekében beszéltem én, hanem a nagy lehetőségek mellett.
Ha egy megujhodott cári Oroszországban találom meg, nekem mindegy.
Megmondtam akkor is , hogy Amerika sem lehetőség többé, legfeljebb Délamerika valahol... de én nem akarok civilizátor lenni.
Vasut, vizvezeték és villany alapfeltétel.
De eltértünk .
- Türelmetlenül indult meg, mikor egy férfi befordult a kapun és nagyon megnézte őket.
- Menjünk haza hozzám, - mondta János is idegesen.
- Ez sokkal hosszabb és érdekesebb, semhogy az utcán megbeszélhetnénk és a végére juthatnánk.
- Igen, de hozzám közelebb vagyunk és bátrabban beszélgethetünk, mint egy szállodában.
- Mindjárt be is ment az egyik mellékutcába.
- Azért is fordultam vissza, de nem igen akarózott, hogy hivjalak, mert tudom, hogy azt a megjegyzést fogod tenni, hogy nagyon is közel lakom Enidhez.
- Eltaláltad.
Pontosan ezt gondoltam.
Dehát féltelek ettől az asszonytól.
Nem lenne okosabb, ha elmennél akárhová?
- Gondoltam eleinte erre én is - most már nem.
Most már nemcsak ő tart vissza , hanem ez a terv is...
Ne nevess! - fordult meg hirtelen és a János arcába nézett , akinek eszébe sem jutott a nevetés.
Egy ideig hallgatva mentek tovább; a széles utca élénksége letompultan, mindíg halkabbra válóan hullámzott szét itt a mellékutcában.
- Mégis messze van ez a rész az igazi Berlintől, olyan csend van mindjárt.
- Szellemileg ez is csak az...
De itthon is vagyunk.
- Nagyon is közel lakik hozzá, - gondolta ujra János aggodalmaskodva, mig felmentek a lépcsőn.
A Károly lakása, ez a jó izléssel berendezett, kényelmes legénylakás az első emeleten meglepte Jánost.
- Sok pénzed lehet, te milliomos , hogy ilyen jó lakásod van.
- Tisztességes fizetésem van és semmire sem költök, még asszonyra sem.
Egy kis tőkét gyüjtöttem össze két év alatt arra az esetre, ha kimehetek Oroszországba .
Most ez egyelőre megmaradt, ha meghalnék, rád testálom.
- Buta vagy.
De ha most adhatsz kölcsön nem bánom... mert nem hoztam magammal eleget és látom, hogy tovább kell itt maradnom, mint hittem.
Egy kevés magyar pénz van nálam, de nagyon veszítene a beváltással.
- Hogy ez nekem mindjárt eszembe nem jutott!
Sok kell?
Mert sokat nem tartok magamnál, de holnap vehetek ki a bankból.
- Köszönöm bátyám, - mondta János, egészen gyerekesen, mikor átvette a pénzt.
Károly elnevette magát: - Most a gimnazista Jani voltál.
Nem az vagy te még lelkedben mindíg?
- Közben konyakot és két kis poharat vett ki a szekrényből és töltött.
Egymáshoz értették a felemelt poharakat.
- A terv sikerére vagy Enidre? - kérdezte mosolyogva János, de tekintetében fürkészés bujkált.
- A terv vagy Enid ...?
Ez nem kettő.
Hallgass ide.
- Károly járkálni kezdett, mig János cigarettára gyujtott.
- Hogy mindent megérts - talán jövőre is - elmondom .
Én, mikor Eniddel eljöttem... de hiszen ezt már elmondtam, mennyire bosszantott - mert azt mégsem akarom hinni, hogy valahonnan onnan tulról képes volna...
János komolyan nézte a bátyját.
Milyen különös ez az egész hivés és hitetlenség , ez a szégyenlős lelkesedés; ez a megnyilni akaró zárkózottság...
- Ne hidd, hogy bolond vagyok, - folytatta Károly kis szünet után.
- És azt se mondd, hogy bolondítom magam, hogy csak Enid kell nekem.
Én... hát én... szeretem a hazámat még ha ki is nevetsz ezért a frázisért.
Ha arra gondolok, hogy hátha ...
Egyszóval várok.
Megint elhallgatott.
János nem mert szólni, tudta, mennyire iszonyodik Károly minden érzelgős nyilatkozattól és ez, amennyit mondott, több volt mint életében tőle hallott.
Maga is meg volt hatva és félt, hogyha elárulja magát, Károly azonnal becsukódik.
- Talán már meg is bánta, hogy beszélt, - ötlött az eszébe és nem mert felnézni.
Károly izgatottan nyult az üvegért és ujra töltött.
János magasra emelte a poharát és halkan mondta: - A hazánkért, melynek alig merjük kimondani a nevét.
- Odaértette poharát a Károlyéhoz.
Károly gyanakodva nézett rá, aztán nyiltan elmosolyodott.
- Buta vagy.
Az ember ilyenekről nem beszélhet.
János ujra cigarettára gyujtott.
Károly hátralökte magát a pamlagon és kezével beárnyékolta a szemét.
János egy percig nem tudta, merjen -e szólni.
- Most már mond tovább tovább, mert szörnyen izgat, - szólalt meg végre.
- Bizonyos az, hogy Enidnek nem csak szinház az egész?
- És ha az volna...
- Károly felugrott - aztán legyintett: - Annyi bizonyos , hogyha szinészkedik, kitünően átérzi és átéli a szerepét, mint az önképzőköri kritikák mondták.
És ha szinészkedik... az a fontos, hogy meg tudja -e valósítani?
- Dehát az oroszok... a cári család ...?
- Akár hiszed, akár nem, a cár komolyan veszi a dolgot és foglalkoznak vele .
Olvastam legközelebbi környezetüknek a leveleit, melyben Enidet értesítik, az az önző hidegség benne, egyáltalában nem érdekelt.
Csak mióta a tervet elvittem neki és ő két nap alatt beleélte magát... mit! beleélte!
Eggyé vált vele, mintha ezzel született volna.
Logikusan higgadtan fejtette tovább, uj kapcsolatokat kötött , levelezett, olvasott, egyszerre csak kis ujjában volt Oroszország története, mai viszonyai, külpolitikai kapcsolatai.
Elképzelhetetlen energiával , találékonysággal, alkalmazkodással füzte tovább, fütötte az embereket, engem is .
És magához kötött vele menthetetlenül.
Lelökte magát egy székbe.
- Nem furcsa?
És az emberek nem hisznek a sorsban.
Ha akkor az a leány nem jön velem Párisba és ha én idegrázkódást nem kapok az eltünése miatt, nem megyek olyan hosszú időre haza, Eniddel nem kötök barátságot , az apám nem adja ide az iratokat...
Egy idegen, sohasem látott asszony elképzelése az én sorsommá válik.
Ne hidd, hogy ezzel a saját gyengeségemet akarom takargatni , - robbant ki hirtelen.
- Gyönge voltam -e vagy erős, azt a siker dönti el.
Enidtől még meg tudtam volna szökni, de Enid és ez a terv - egy.
Károly elkomorodott és lehajtotta a fejét.
János úgy szerette volna megsimogatni a sötétszőke hajat, amint felé hajolt pontos választékával... régen is így fésülködött, gyerek kora óta... de nem merte.
Csak nézte a cigarette tüzes végét , amint a hamú lassan elszürkült rajta.
A másik még mindíg hallgatott, de János tudta, hogy még beszélnie kell.
- Igen, ez a terv.
- Károly hirtelen felnézett és a szőkék ideges elpirulásával folytatta: - Végre is magyar vagyok.
Nem fogok itt neked hazafias frázisokat feltálalni, de az vagyok.
És engem megfogott ennek az asszonynak és ezeknek a szerencsétlen hazátlanoknak a hite.
Hogy egy olyan asszony, mint Enid, tud így hinni - az csodálatos.
Már sokszor arra gondoltam, hogy az a másik asszony, aki mint mondják olyan fanatikus lelkesülő volt, benne hagyta az irásaiban a saját szuggesztiv hatását, hogy a herceget meghívják, közvetítse ezt neki addig, mig a közvetlen meghivást elküldik.
Hiszen én sem repülök a felhőkbe egy szép asszony kedvéért, habár magyar vagyok is - van itt elég pozitivum, amiben hinni lehet .
Ezért mondtam, hogy Enid várja, hogy meghívják az udvarhoz.
János belenyomta a cigarettát a hamutartóba...
A végén még ő maga is elhiszi .
Józanságot erőltetett magára.
- Ez csupa fantázia!
Uj csodaszarvas regéje, magyar mitosz.
Csodára várni és hinni benne, ez a mi hires magyar józanságunk.
Hirtelen felnézett és kereste a bátyja tekintetét, de az lehajtott fővel ült ; egyszerre röviden felnevetett: - Mintha magamat hallanám!
Emlékszel a frankhamisitás ügyre? arra a fantasztikus tervre Franciaország ellen?
Mert nekem még az is eszembe jutott.
Azt is csak igazi magyar ember érthette meg - én megértettem...
Egy pillanatnyi csend után János halkabban, bizonytalanul, szinte titkolt várakozással folytatta: - De mondjuk, hogy nem képtelenség, hogy sikerülhet ... még ha sikerülne is, mire számíthatna Magyarország... vagy hogyan... a mai viszonyok között?
- Azt előre nem lehet megmondani.
Ki tudja mi fejlődik ki egy kezdetből.
De csak legyen meg a kezdet inkább, mint semmi.
- Károly maga elé nézett, túl a szoba falán.
- Én is így beszéltem eleinte, épen ilyen hangon.
De aztán lassankint...
Ha hallanád ezeket az oroszokat!
Ezek nem félnek kimondani a haza nevét és nem félnek a nevetségtől, ha arról beszélnek, hogy mit akarnak tenni.
Mintha csak egy lépés választaná el őket a visszanyert Oroszországtól... kémeik jelentéseiről úgy beszélnek mintha egy vezérkarhoz kellene továbbitani.
Talán igazuk is van... mit tudhatjuk mi?
- És Enid egyszerre mint magyar honleány, aki orosz fegyveres segitséggel akar Magyarország megmentője lenni!
- Milyen hangon beszélsz ...! mint én régebben.
Mind ismerem a saját gondolataimból összes ellenvetéseidet.
De most, ott köztük...
Sohasem tapasztaltam a hatásnak azt a végzetes befolyását... végzetes!
Már megint regényes szavakat használok.
Talán inkább olyan, mint mikor az ember gyermekkorában már félig alszik és igaznak érzi a mesét és - olyan boldog...
- De te Károly!
Egy technikus, egy modern ember!
- Ez aztán nem érv!
Nem tudod, hogy a modern embernek leginkább kell hinni a fantasztikusban?
Nincs fantasztikusabb, sőt misztikusabb, mint ez a modern világ élő gépjeivel és gépembereivel, misztikussá - igen a szó szoros értelmében misztikussá váló természettudományával, erkölcstelen erkölcseivel, reklámjával , melynek rabszolgájává lett a fény, a hanggal, mely megsemmisitette a teret ... nemsokára az időt fogja be gépkocsijai elé.
Fantasztikus ez a világ körülöttünk , még a politikája is, annál fantasztikusabb, mert nem kelet, nem a császári Róma , hanem olasz, porosz vagy francia vagy - egyszóval a mai Európa...
Lehetetlen, hogy te is ne érezzed a hatását.
Nem vagyunk azok, ha egyszer igazán benne élünk, akik voltunk... te is megváltozol egy hét alatt is...
- De hiszen te már régen itt éltél!
- Itt dolgoztam, de eddig nem éltem benne, mig Enid meg nem tanított rá...
Olyan nagyszerüen beleillik...
Nem vetted észre, hogy olyan mintha beleszületett volna egy ilyen modern lakásba, amilyet eddig talán csak képen látott.
- Modern ...?
Hiszel te ebben?
Alapjában véve az asszony mindíg asszony marad.
Károly nevetett és felállt.
Járkálni kezdett, mintha nagyon gondolkoznék valamin .
Hirtelen megállt János előtt.
- Régen én is hittem az ilyen mondásokban, amikben a férfiak ezred évek óta hisznek.
Ma nem.
Ma azt hiszem, hogy a szó szoros értelmében isszonyu változások előtt állunk.
Ha hosszabb ideig itt maradnál , meglátnád az asszonyokon.
Nekem először az tünt fel, csak úgy az utcán kávéházban , hogy milyen egy a stilusok.
A stilus a müvészetekből az elevenre formálódott át ... de ez az egy stilus tulajdonképen kétféle asszonytipust takar.
Az egyikből lesz a hetera, de mint elfogadott és természetes társadalmi jelenség, a másik...
Enid.
A teljesen frigid.
Károly megint tovább sétált.
- Arra lesz jó, hogy asszonyi mivoltával szolgálja a közt és a saját ambicióját, mint a férfi az eszével.
Akinek a siker lesz az egyetlen célja, mint a rekord-férfinak.
És ki nem rekorder most?
Asszony lesz és még sem asszony és ezt a férfi fogja keservesen megbánni, mert a férfi akkor is vak marad, nem fogja tudni megkülönböztetni...
- És az anya ...? szólt közbe János, mert a Károly hangja kezdett veszedelmesen megtörni.
- És a család?
- A család?
Erről megfeledkeztem.
- Károly legyintett.
- Még mindíg ez a fő problémád?
Család, legalább is modern család, már sincs.
Hogy az emberiség ki ne haljon, legjobb lesz, ha az állam rabszolga asszonyokat fog erre a célra tartani , mivel a mai nő aki a testével szabadon akar rendelkezni, nem is akar majd szülni .
Ez nem esztétikus és kényelmetlen...
- Még gunyolódásnak is szörnyü, amiket beszélsz.
Mintha nem tudnád, hogy az egész középosztályunk léte a családdal áll vagy bukik?
Hogy nekünk most ez a legfontosabb, az igazi sociális problémánk, még fontosabb, mint a megélhetés .
Hiszen a család jelenti az egész multat, a nagy egységet a tradicióban...
- Igen és nagyanyánk ezüstjét meg butorait, meg a menyasszonyi fátyolát a rejtett fiókban...
Mondd sohasem jutott eszedbe, hogy mindennek vége, ezek a kis kapcsolatok persze hogy szétesnek - az uj nemzedék legjobb esetben két szoba-konyhás lakásába nem fér bele a bidermaier kanapé, az ezüstöt akkor sem használhatná, ha már el nem adta volna, mert az uj asszony kifőzésből hozatja az ebédjét és a vendégeknek legfeljebb vékony sonkás szendvicset ad, menyasszonyi fátyolra pedig nincs szüksége, mert utcai ruhában esküszik.
Nemsokára nem fogjuk tudni, hogy hivták a nagyanyánkat, mert nem az ő himzett párnáján alszunk délután.
- Ez cinizmus Károly.
Magad sem hiszed, amit beszélsz.
- Dehogy; csak egy kis fanyar előrelátás.
Most már - divatos szóval: jönnek az uj életformák.
- Úgy látom azért mégis elégedetlen vagy ezzel a te fantasztikus világoddal.
Nem neked való ez az élet.
Szinte azt hiszem, még Oroszország is jobb lett volna a lelkednek...
- De hiszen én nem mondtam, hogy nem ez lesz a vége, - szakította félbe Károly.
- Itt azt hiszem különben sem engednek soká dolgozni, különösen ha a nacionálista irány győz.
Van a németeknek is elég emberük munka nélkül.
Azután ugysem tudom mi lesz... lehet, hogy Oroszország, lehet, hogy más...
- Haza ...?
Villamos kalauznak - különben lehet, hogy ez is jobb lenne.
- Hirtelen felkiáltott: - Nem, nem, nem!
Hiszen itt sem birom...
Azt hiszed elég életcél nekem, ha naponkint a 45 fokos meleg helyiségben a gépek közt megkeresem a napi kenyeret és a hust is hozzá?
Nem barátom!
Bizzuk csak a véletlenre, a kalandorok gondviselésére a többit.
Mit akarsz, esetleg major domus lehetek az uj cári udvarban Péterváron!
Na de nem akarlak bántani... sokkal jobban szeretlek.
Nem akarsz még egy pohárral?
Felemelte a kis poharat, átnézett az aranyosan tükröződő üvegen és most kis szegyellős mosollyal ő mondta: - a hazáért!
IX.
János a Hochbahnon ment haza, de a tolakodás, zajos beszéd, a kattogás, a kerekek nyöszörgő surlódása idegessé tette.
Minden állomáson az ajtók robajos végigcsukódása... szerette volna befogni a fülét, csaknem felkiáltott, mikor ujra kezdődött... és mégis idegeinek élesre huzott feszültségével várta, mikor hangzik fel ujra; egész arca megrándult a végigfutó dördülésekre.
Végre a Tiergartennél leszállott ő is a többiekkel, végig tolakodott az utcáig és fellélegzett.
Pár percig állva maradt, hogy megnyugodjék.
Fent az égen hosszú sávban villant fel egy-egy fénykéve - ilyennek képzelte gyermekkorában az északi-fényt... azt sem fogja soha látni.
A fénysáv eltünt, az ég egyformán sárgás-világos maradt - nincs többé éjszaka-szinü ég.
Gyalog indult tovább.
Nem lesz több egy félórái sétánál, a jó hüvösben még kellemes is, kiszellőzteti a fejét attól a sok...
Hogy el ne tévedjen egy autóbuszhoz tartotta magát, melyről tudta, hogy az ő környékére megy.
De csakhamar elfelejtette szándékát.
A rohanás zaja mindíg élesebbé vált, tülkölés, csengetés , sivitás... dübörgés százféle dobbanása, ritmusa - a föld ellenállásának nehézkes tiltakozása a mozgás zsarnokságával szemben.
A házak hosszán végigfutó reklámok vitték fel és le a tekintetét és öntudatlanul olvasni kezdte - mint a Ráday utcában a cégtáblákat.
Végtelen távolságban érezte magát, pedig alig pár napja...
Négy emelet hosszában egyszerre aludtak ki a betük... minden elfeketült a szeme előtt - most rohanó lidércfények gyultak ki , keresztben, majd ujra felfelé futottak - az ég felé.
Kivilágitott hajó úszott odafent a levegőben - a fény a reklám rabszolgája lett.
Az apja elbeszélése, mikor Bleriot először szállott fel Pesten.
Őrjöngő izgalom , az emberiség évezredes álmának beteljesülése...
Icarus égi vágyaiból cipőpaszta hirdetése.
Na ezt Károly is gondolhatta volna.
Károly... mégsem elég erős ember.
És ez az egész őrült terv...
Őrült?
Miért?
Mi az, ami lehetetlen benne?
Lehetetlenebb mint a repülés a sztratoszférába vagy egy szines cipőreklámnak a levegőben uszása?
A történelemben a nő elég komoly szerepet játszott - akkor nem találták fantasztikusnak ?...
Nevek valahonnan az iskolás olvasmányok vagy történelmi regények leiszaposodott emlékeiből, csak futó névemlékek...
A forgalom megakadt az egyik utca szegletén.
Ős-zavarnak érezte, el nem különülő fizikai benyomások kavargásának a gondolataiból felriasztó szirénák sikoltását, a búgást, tülkölést, emberzajt, fények ugrálását, siklását, lövellését... mintha a hang fénnyé, a fény hanggá változnék át pillanatonként, látta a hangok vakitó fényét, a fények szines hangjait.
Közben meghallotta a boltban sikító grammofon ritmusát, a mellette állók beszédét, még suttogásokat is hallott... mindent a fény és zaj káoszába burkolva.
De hallani vélte a szemben levő ház második emeletén a Krammer etüdöt, melyet merev ujjal játszik egy kis leány, valahol gyereksirást , egy toll gyors sercegését, az áruház bezárt raktárában keleti selymek suhogását , csipkék sóhajtását...
Végre megindult a tömeg előtte.
Ő maga befordult egy mellékutcába és ment tovább , elfelejtve minden célt.
Egyszerre csend lett... aztán zaj, ritmusba lökődő dobbanások, léptek egyhangu, komor muzsikája.
Hosszú sötét sor ember.
Nem kiáltoztak, nem is beszéltek, csak mentek... mentek, mint akiket a sors lóditott utjukra.
Fejük felett papírnégyszögek imbolyogtak a léptek szerint, sorsbetükkel : Munkát, kenyeret...
Itt-ott szines fények öntötték végig a fehéret, - kékkel , vörössel...
Itt csendben mennek, de valahol kint talán lövöldöznek, ölik az emberek egymást...
Megint egy másik utcába fordult be és akkor már azt hitte, hogy csak látomás volt az egész, kisértetek az életből...
Nem tudta hol jár, de nem vette észre.
Előtte egy asszony ment hajlékony csipője ingó járásával, valami különös prém csuszik félre a vállán.
Szép alakja van, kis lába... bizonyosan szép az arca is... az asztalos lányának is ilyen szinü harisnyája volt, de csunya bokája... ma nem beszélt Arannyal... milyen hivogató járás... miért olyan elhagyatott itt az utca?
Csak ment az asszony után, mintha selyemszálon huzná magával a ritkás járókelők között.
Lassan ment, nem akarta utolérni, hátha mégsem szép... csak gondolatai futottak gyorsan a nyomába.
Az asszony megállt, János közelebb jutott hozzá.
Ott állt egy kirakat előtt, kivette a kis dobozt, a fehér kesztyüs kéz láthatatlan , szépségajándékozó fehérséget hagyott az arcán.
Felpirosult a szája közepe is ..
Csakugyan szép volt.
Meleg pillantás, egy mosolygás a pirosságon....
János megint ment utána.
Alakja néha eltünt, ujra megjelent az emberek között, felcsillant prémjének állati fénye...
János ment utána.
Egyszerre nem látta az asszonyt.
Sietni kezdett, tolakodni, jobbra-balra nézett ... és olyan hirtelen állott meg, hogy beleütközött egy emberbe.
Valami bocsánatfélét mormolt magyarul, az mérgesen felelt németül... de ő már szinte futott visszafelé .
Micsoda őrültség volt ez?
Mit akart ezzel az asszonnyal?
Mi köze akármiféle asszonyhoz ...?
Károlynak van igaza, hogy itt ez az élet mindenkit megváltoztat ?.. .
Melege lett, kinyitotta a kabátját és egyszerre dideregni kezdett.
Itt már valahogy mégis otthon volt, mert keresés nélkül eljutott a szállodáig.
Pár lépésnyire a kapu előtt egy férfi állította meg.
Csak elébe állt és azt mondta: - Teljesítse társadalmi kötelességét.
- János rábámult.
Megértette a szavakat és mégsem értette... az az asszony... soziále Pflicht... fényes vadállatszinü prém...
Az ember még mindíg ott állt előtte és most angolul mondta ugyanazt.
János nem értett jól angolul, mégis tudta, hogy ugyanazt mondja.
És még mindíg rábámult az emberre: - Redzsi, a dunaparti kávéházból...
A férfi most már felemelte a kezét , tenyerét felfelé fordítva.
János zavartan nyult a zsebébe, tárcájában keresgélt és egy márkát tett az üres tenyérbe.
Szerette volna valahogy megszólítani, de abban a percben megint lehetetlennek találta, hogy Redzsi legyen és mire hebegni kezdett a férfi már szó nélkül el is ment.
A szobájában már hideg biztonsággal állapította meg, hogy mégis Redzsi volt.
Hogy került ide, ilyen helyzetbe?
Jobban megrendítette, mint minden eddig tapasztalt koldulás otthon.
Megborzongva emlékezett egy pálinkaszagu öreg emberre, piszkos rongyokban éjszaka, akinek az iszonyattól csak messziről merte a tenyerébe hullatni filléreit... elég jól öltözött fiatalemberre fényes délben, aki mellé állt és sugva mondta, hogy éhes... de Redzsi!
- A lángész, a jövő embere ...
Tévedni sem lehetett, az orr, a szem, a hirtelen keskenyedő arc a kis vörös szakállal - koldult, munkát, kenyeret... nem is koldult, figyelmeztette, hogy teljesitse társadalmi kötelességét.
És mi - és az asszonyok... sohasem látott olyan prémet eddig, melyről úgy fénylett volna a vadállati eredet.
Miféle prém lehet... talán hamisitott?
Ezt Enid tudná jobban megmondani, nem Arany...
Ebben a percben eszébe jutott, elképedt... elfelejtette Károlynak megmondani, hogy Arany Berlinben van... vagy talán akaratlan akarattal felejtette el?
X.
Másnap reggel olyan józanon ébredt, mintha sohasem lett volna Enid és a velejáró minden fantasztikus kérdés a világon.
Sürgöny is jött Bónistól, hogy a házat a kinált árért eladhatja.
Ma délelőtt az ideiglenes szerződés megirása és végérvényesen elintézte minden hivatalos ügyét Berlinben.
Pénzt is kaphat akármelyik percben Károlytól, még Aranynak is juttathat belőle... ideje lesz hazamenni.
Ideje lesz.
Az ebédnél kártyát irt haza, de nem írta meg, hogy mikor érkezik.
Végre is az embernek nemcsak hivatalos élete van.
Legalább egy pár napig maradni kell, hogy körülnézhessen, ha már itt van.
Arannyal sem beszélt tegnap és...
Hazamenni, hogy megint várjon, reméljen, kételkedjék?
Elmenjen a Váci utcába az ablak alatt és hol azt gondolja: igen, hol azt, hogy: nem?
Igen... nem...
Csak egy kérdésre volna szükség és eldőlne minden.
Ha választ kap az végleges lesz és ha...
De végre is miért küldte volna ide a sors hónapok vergődése után?
Házat eladni ?
Eniddel beszélni?
Orosz politikát csinálni ...?
Tudta első perctől fogva, mikor Imrétől az Arany cimét megkapta, hogy itt nem a bank és az iroda érdeke és kérdése szólt bele az életébe, hanem az egyetlen fontos, maga az élet.
Arany volt az igazi ok, amiért neki ide kellett jönni.
És nincs -e rá ok, hogy reméljen?
Száz apró ok... talán Arany várja is, hogy beszéljen...
Nem várja.
Mindíg elodázta és elterelte a beszédet.
Igaz, hogy ő még nem házasodhatik meg az ügyvédbojtárságra.
Különben miért ne?
Van annyi fizetése, mint egy kisebb hivatalnoknak és nagyobb jövője.
A viszonyok csak változni fognak és akkor egy ügyvédi iroda valóságos aranybánya lehet, legalább is azt mondják.
Végre is... csak bizonyosság legyen... végre bizonyosság!
Futó képeket látott lakást, szobákat, Aranyt bennük.
De semminek sem volt olyan világos körvonala, mint a terveknek szokott lenni.
Végre tisztán látott egy nagy megvilágított szobát - az Enid szobája volt.
Türelmetlenül elkergette az emlékképet.
És ha nem... ha azt mondaná, hogy nem ...?
Az a bujkáló nyugtalanság egyszerre lázzá vált, a vér fájóan lüktetett fel az agyába.
Leküzdötte.
Nem engedi magát előre elrémiteni... miért előre?
Hát lehetséges az is?
Lehet akkor egyáltalában élni?
Tíz év óta, talán még régebben , rejtettebb vagy határozottabb élete nem Arany volt -e?
És ha most nemet mondana , van -e olyan akadály, mely ellen harcolni ne tudna?
Még ha mást szeretne is...
Mást ...?
Valahol a tudat alatt már ott lehetett ez az aggodalom, mert most nem meglepetésként állt meg ennél a gondolatnál.
Nyiltan sokan udvaroltak neki, de sohasem vette észre, hogy bárkit is komolyan kitüntetett volna...
És ha valaki másra gondol, ha titokban szeret valakit?
Arany és titokban!
Nincs olyan férfi a világon, aki boldogan ne fogadná...
Csak azért is fütyürészve ment le a lépcsőn, csak akkor vette észre, milyen illetlen, mikor egy sovány nő rábámult.
Tíz óra volt mire megreggelizett, még ujságot is olvasott és végre elég későnek találta az időt, hogy Aranyhoz elmenjen .
Csunya őszi nap volt odakint, sürü eső esett és az egész város egy piszkos, vízben vergődő hangyabolyhoz hasonlított, mely azért lármázik, szaladgál, lökdösődik , csenget, tülköl, hogy meg ne fojtsa ez a vizes ködlepedő.
Arany nem volt otthon.
János elment egy muzeumba, véget nem érő teremsorokon sétált végig egyiptomi emlékek között eleinte unottan, aztán mindíg jobban érdeklődve.
Egyszerre megtorpant.
Egy női fej, szines, mintha modern volna ...
Valakihez hasonlít ez a szobor...
Finom, hideg arc nagy toronyfejdisz alatt a karcsu nyak egy virágszár, mely alig viseli el az érett gyümölcs, a fej súlyát .
Szinte érzik a fejdisz alatt a homlok királyi pompája, a hideg, büszke, lenéző ... ehhez képest a milói Vénusz homloka keskeny, nyomott asszonydiadém.
Kihez hasonlít?
Senkihez... szemben nem is olyan szép...
Tovább ment.
Hirtelen izgatottan fordult vissza és ott állt percekig a büszke profil előtt.
Enid ... !
Dehogy - nem is hasonlít hozzá, egy cseppet sem hasonlít... és mégis!
Sőt, sohasem látott ilyen hasonlóságot élő és arcmás között.
Még kétszer elment és ujra visszatért.
Csak akkor jutott eszébe, hogy elolvassa a felirást: Nofretete királyné Kr. e. előtt 1370...
Enid, mint IV. Amenophis felesége, aki El-Amarnaban élt és... politikai intrigákat kevert ezzel a szép hideg arccal....
3000 évvel vagy még többel ezelőtt megbolondította az embereket , akik közelébe jutottak.
Furcsa, hogy minden adatot tudnak róla, minden külső adatot.
A belsőket csak ő tudja, hogy Enid ezelőtt - pontosan kiszámítva - 3302 évvel ezelőtt ki volt a lelkében.
Mikor a kijárásnál meglátta a fényképeket, mindjárt meg is vett egyet.
Ujra felment Aranyhoz, még mindíg nem volt otthon.
Semmi kedve sem volt ebben a csatakban az esernyős, köpenyeges, kaucsukcipős emberek közt lökdösődni.
Hazament és elővette a fényképet.
Sokáig nézte, még most is azzal a kétséggel, hogy hasonlit -e vagy nem.
Volt valami izgató abban, hogy megkeresse a közös vonásokat.
Az orra az élőnek szebb, a nyaka a szobornak.
A szem és szemöldök... hát persze, ez Enidnek az uj szemöldöke...
Most aztán ledobta a képet.
Megőrült?
Mit érdekli őt Enid és Nefretote vagy Nofretete, vagy minek hivták ezelőtt 3300 - vagy hány esztendővel.
Miért izgatja ennek a nyaknak a gyönyörű hajlása a tarkótól a hátig, mint az előbbi pillanatban - és a száj érzékisége, hogy szinte kidalol ebből a hideg asszony-arcból.
Mit érdekli, hogy vajon az is olyan frigid volt -e mint Károly megállapította Enidről és hogy ki lehetett akkor Károly?
Hát regényiró ő vagy ügyvédjelölt - félbolond vagy etikus gondolkozó?
És tegnap!
Futott egy asszony után, kábán, szinte részegen, hogy meglássa, vajon olyan szép -e szemben, mint amilyennek a csipője, háta, járása igéri?
Mi történt vele?
Csakugyan mindenki mássá lesz itt, mint otthon?
Mindjárt az első este a vacsoránál izgatták az asszonyok... és azóta is... a multkor, mikor Arannyal együtt volt a szinházban, a ruhatárnál nem megrezzent, igen, kéjesen megrezzent ... kéjesen, kéjesen... mert egy nő meztelen válla hozzáért a felemelt kezéhez!
És Arannyal volt, akinek fogalma sem lehetett róla, mit történik mellette.
Igen, hát így van.
Hiába, ezen nem lehet segíteni, a férfi csak férfi...
Végre is...
Na mindegy.
Készülődni kell az ebédhez.
Aztán gondolni kell a hazautazásra is.
De előbb Arany...
Ebéd után ujra felment hozzá.
A szobaleány mosolyogva mondta, mig elvette csepegő esernyőjét, hogy most már itthon van.
Nem is tudott bosszankodni ezen a mosolygáson, végre is öt óra alatt harmadszor keresi, hát csak hadd mosolyogjon .
Futólag belenézett a tükörbe, mig levetette a kabátját és halkan kopogtatott az Arany ajtaján.
Mivel nem hallott választ, lassan nyitott be, hogy odabent észrevegyék az ajtónyilást.
Megállt az ajtóban - állt és állt.
Arany a pamlagon feküdt és aludt.
János ujra betette az ajtót vette a kabátját és az esernyőjét , lábujjhegyen ment végig az előszobán, nagyon vigyázva, hogy a külső ajtó becsapódása hangját is mérsékelje.
Előrehajolva, összehuzott vállal ment le a lépcsőn.
Mintha az egész belseje összehuzódott volna és a szivét nyomná.
Miért aludt úgy... olyan rettenetes szomorúan?
Ez nem Arany volt, nem az, akit ismert.
Egy megadó, az életet tudó lélek arca volt ott a szines selyempárnán.
Most szinte tisztában látta, mint azokban a pillanatokban.
Valami virágos bársonyos pongyola volt rajta és két keze , fehér két keze is olyan megadóan simult a ráncok közé.
Haja hátrasimítva homlokából, ahogy még sohasem látta, a szempillák nehezen feküdtek a szemén, orra nyerge olyan éles volt a lámpa alatt és szája... az a mosolygó száj, az a friss gyümölcs, hervadtan, mereven összeszorítva, mellette két beteg, szomorú lefelé huzódó vonallal...
Az égő villanynál aludt el és... mit álmodhatott?
Mit tudott meg, amitől az élet megromlott ereiben?
Miért... miért volt olyan tudóan, mindenttudóan szomorú?
És ez a szörnyü idő!
Mintha az egész nagy város valami undok kocsonyává akarna szétmállani ebbe a ködös pocsolyában, mely az égtől a földig terjed.
És hideg , vizes hideg... ilyen lehet a halottaknak a víz alatt...
Olyan szomorúság fogta el, amilyet tavasz óta nem érzett.
Olyan öngyilkos szomorúság, amelyből akkor is csak Arany tudta kimenteni.
De most... hiszen épen ő tőle szállta meg a világot, ez a köd az ő szomorúsága - de miért ...?
A szállodában kellemes meleg fogadta.
A portás büszkén ujságolta, hogy a központi fütés működik.
És odafent, amint a villany felfénylett, egyszerre barátságosan téliessé vált a szoba.
Az asztalon levelek várták, kártya az atyjától és Erzsitől - az atyja irása kezd öregedni...
Ez pedig levél a princitől.
Kelletlenül nyitotta ki, bizonyosan szemrehányás, hogy még mindíg nem indul.
Három, legfeljebb négy napra szólt a megbizás.
De nem... a szokott gonoszkodó hangon volt írva: »Nagyon jól mulathatsz a romlott városban - na csak mulass!
De ne felejtsd el, hogy csütörtökön lesz a Bánáti per tárgyalása...
Hogy van Arany?
Van -e még pénzed ?
Sürgönyözz, ha kell.«
- Csütörtökön...
Ma péntek, még rengeteg időm van.
Hiszen nincs más dolgom, mint hogy Arannyal komolyan beszéljek.
Arany - csak úgy írja, hogy Arany!
Mi köze hozzá?
Micsoda neveletlenség, igazi pesti szokás... és a pénzzel egy sorban!
- Legjobb volna egy jó fürdőt venni.
Persze nincs mellettem fürdőszoba, csak az első emeleten.
- De azért csengetett és fürdőt rendelt.
Ezzel is eltelik a délután egy része, mig megint Aranyhoz mehet.
Most már nem is mosolyogni fog a szobaleány, hanem hahotázni.
- Még csak az hiányzik, hogy a szobaleányok véleményével is törődjem.
Mikor megint odament, a kapuban Arannyal találkozott.
Restelte, de nagyon örült magában, hogy nem kell ujra a szobaleányt látni.
Arany úgy mosolygott, mintha sohasem lett volna szomorú.
- Hallottam, hogy ma már kétszer is keresett.
- Háromszor Arany.
Kompromittálni fogom.
A szoba sötét, a másik pillanatban már világosság játszik az Arany arcán.
János erősen figyelte, de nem látott semmi szokatlant rajta.
Mikor a tükör előtt megigazitotta a haját, megint épen olyan volt mint máskor.
Micsoda káprázat volt az... az egész...
De azért gyanakodva kémlelte minden vonását - néha egy pillanatra mintha ujra azt az arcot látná...
- Na most gyónjon, mit csinált tegnap?
Miért nem jött el? - mondta Arany, mikor leültek.
- Tudja, Enidhez voltam meghiva.
De mivel a multkor kifogásolta a nyakkendőmet , elmentem délután ujat vásárolni.
Az idő eltelt és már nem tudtam feljönni.
- Érdekes orosz társaság volt nála és képzelje - Károly!
- Ne mondja!
És ők is csak úgy találkoztak?
- Nem.
Jó viszonyban voltak már Pesten is... talán most már megmondhatom, hogy Enid Károllyal utazott el és jött ide.
- Károllyal szökött meg!?
- Az Arany szeme nagyra nyilt, aztán megvetően biggyesztette le a száját.
- Nem lehet szökésnek nevezni, mert nem szerelem volt az oka.
- Ugyan miért akarja szépíteni vagy rontani ezt a... ezt az eseményt.
Nagyon boldogok?
- De igazán Arany, nincs ott szó sem boldogságról, meg ilyen félre érthető érzésekről.
Ha meghallgatná, elmondok egy tervet, mely az Enid életét most teljesen betölti és amely már úgy összekapcsolta őket, hogy Károly nem tud tőle elválni.
Az az... most már nemcsak terv - de ha meghallgatja... szeretném ha maga is tudna róla.
És János kis gondolkozás után lehetőleg röviden elmondta, mit beszélt Enid és hogyan vélekedik Károly.
Arany mindíg jobban elkomolyodott és közbeszólás nélkül hallgatta végig.
- Nos mit mond hozzá?
Képtelenségnek tartja?
- Egyáltalában nem.
Nagyon érdekes - több mint érdekes, nagyszerü gondolat.
Kezdem becsülni Enidet.
Úgy látszik otthon nem volt a maga helyén, ha most így tud dolgozni.
Csak az a baj, hogy férfi akaratra van építve az egész.
- De hiszen épen ennek kell a legbiztosabb alapnak lennie!
- Úgy beszél, mintha rendkivül jól ismerné a férfiakat.
- Honnan tudja, hogy nem ismerem őket?
János belső fázással emlékezett vissza arra az alvó arcra, melyet olyan szomorúan tudónak látott.
- Még nem mondtam meg, hogy ma ebéd után itt alva láttam a szobájában.
- Ó... nagyon csunya voltam? - kérdezte Arany nevetve.
János figyelte az arcát.
Nem - egyáltalában nem fél, hogy öntudatlanul elárulhatta magát.
János fellélegzett.
- És képzelje, ma Enidnek megtaláltam egy több mint háromezer esztendős szobrát Egyiptomban.
Arany nevető csodálkozással, hitetlenkedve nézett rá, egyszerre elkomolyodott , szeme nagyranyilt.
- Nofretete királyné, - kiáltott fel.
- Honnan veszi... honnan tudja? - álmélkodott János.
- Nem tudtam kihez hasonlít, de mindíg éreztem, hogy már találkoztam vele .
Csodaszép... már mint a szobor, mint művészet felülmulhatatlan.
- Úgy? hát az élő Enidet nem tartja csodaszépnek? - mondta János gonoszkodva.
- Egy asszony csak akkor lehet szép, ha igazán asszony.
Róla leri, hogy nem az , csak a férfiak nem veszik észre.
Jánosnak egy pillanatig kellemetlen volt ez a hang; de nem - lehetetlen, hogy féltékeny vagy irigy lenne rá...
Azután eszébe jutott, hogy Károly ugyanezt mondta, de egy percnyi habozás után még sem említette fel, nem akart Arany előtt arról a beszélgetésről szólani, a jövő asszonyi tipusairól.
Inkább elmondta, hogy leveleket kapott otthonról és hogy Bónis róla is kérdezősködött.
- Ne feleljen rá, - mondta határozottan Arany.
- Ugy -e maga sem helyesli, hogy csak úgy a keresztnevén emlegeti és azt is az utóiratban.
Arany csak a fejével intett nemet.
- Mondja János, - kezdte, mintha az a másik ügy nem érdekelné, - gondolnak maguk az Erzsi férjhezadására?
- Mire?
Már mint én is?
Nem értem, hogy én miképen avatkozhatnám bele.
- Ugy, hogy hozzávaló házasulandó fiatal emberekkel ismerteti meg.
- Én?
Csak nem leszek közvetitő?
- Azt találom, hogy könnyelmüen és erkölcstelenül beszél.
Igen, - ismételte János elképedt tekintetére válaszul.
- Erkölcstelenség egy leányt, aki maga sem tudhatja mit akar, a mai világban a puszta véletlenre bizni.
- Úgy beszél mintha...
- János megakadt, mert abban a pillanatban megint azt a tudó arcot látta maga előtt.
- Úgy beszélek, mint minden okos és világjárt nőnek beszélni kell.
Nagyon szeretem Erzsit és igenis, ha hazamegyek férjhez fogom adni valami derék, egyszerü emberhez, minden romantika nélkül.
Hadd legyen jó feleség és anya, amire született.
- Ha hazajön ...?
És mikor?
- Jánosnak ez ragadta meg a figyelmét.
De Arany nem felelt és teáért csengetett.
Talán most hozzá lehetett volna kapcsolni ehhez a saját kérdését... valahogy - hát ő nem gondol a férjhezmenetelre ...?
De... olyan erőszakolt lett volna és Arany olyan nyugodt - képtelenségnek érezte, hogy így, higgadtan, udvariasan megkérje a kezét, mintha... mintha csak Erzsit kérné meg valaki, egy olyan derék, egyszerü ember, akivel ő ismerteti meg, hogy a véletlenre ne legyen bizva - minden romantika nélkül.
Ez a romantika - ez mégis csak kell.
Mikor elbucsuztak csak ennyit mondott: - Tudja, csütörtökre otthon kell lennem .
Talán kedden utazom.
- Akkor még sokszor találkozunk.
- Ne felejtse el, amit igért.
Hogy maga is hazajön.
...Nem felejtem el, ismételte János magában többször aznap este.
Milyen különös hangon mondta...
Talán akkor lehetett volna szólani.
Ott kellett volna maradni és tovább folytatni - megint elszalasztotta az alkalmas pillanatot, mintha nem merné...
Vacsora után Károly jött fel hozzá.
- Öltözzél át, - kezdte mindjárt.
- Megyünk Enidhez, azután pedig el akarunk vinni valami divatos helyre, hogy meglásd Berlint egy kicsit éjjel is.
- Látta -e már Budapestet éjjel? - dudolta János az ócska pesti slágert és elkezdett öltözni.
- Aztán hova?
- Először a Römisches Kafét mondtam, de Enid elhuzta a száját - igaza volt.
Aztán úgy határoztunk, hogy a Café am Zooba megyünk.
Vagy tudsz valami jobbat?
- Na, hiszen ne gondolj valami rettenetes bünbarlangra, nem akarunk egészen elrontani.
Csak olyan helyre megyünk, ahol mindenki megfordul és amelyet illik ismerni, ha az ember egy hétig itt volt.
Taxiba ültek.
Egyszerre Károly megragadta a János karját: - Ebben a házban lakott , - mondta fojtott hangon, mely így is megtört.
De mire kimutatott már eltünt a ház , visszafelé futva a többiek után és János csak annyit kérdezhetett csodálkozó hangon: - Kicsoda?
- Az a leány, akit elvesztettem Paris és London között.
Mariannenak hivták és ... és azóta nem jártam erre...
Károly hirtelen felnézett: - Jani, mit tudsz Aranyról?
- És te ezt csak most mondod?
- Ne gondold, hogy el akartam titkolni, de elfelejtettem a multkor szólni róla, - annyi beszélni valónk volt.
Károly oldalról nézte az öccsét és szeretett volna tovább kérdezősködni.
De a Jani arckifejezése zárt maradt és nagyon jól emlékezett még, milyen haragos szemrehányással fordult ellene, mikor azt találta, hogy nem elég tisztelettel emlékezett meg Aranyról.
Jani pedig azzal a másik lánnyal összeköttetésben nem akart róla beszélni.
Babonás idegenkedéssel távolította el az Arany nevét mindíg , ha nem szerencsés beszédtárggyal együtt került szóba.
De a hallgatás végre feszültséggé vált és Károly nem birta tovább.
- Elleneznéd , hogy meglátogassam?
- Szó sincs róla!
Furcsa kérdés...
- Ne légy agressziv Jani erre a kis időre.
Egyszer már összepereltünk Arany miatt , azért kérdezem.
János elmosolyodott: - Még nem vagyunk annyira, hogy én határozhatnám meg, kik mehetnek el hozzá.
Különben természetesen akkor sem ellenezném.
Gyere el holnap este, én is nála leszek.
- Remélem ő sem kifogásolja, ha ma este együtt lumpolunk.
- Nem hiszem... bárcsak kifogásolná, - mondta János hirtelen, aztán elpirult a sötétben.
- Minek is mondok ilyet - gondolta bosszankodva.
- Bárcsak törődnék velem annyira, hogy bántaná, ha mással mulatok.
Hátha megkérdezném tőle ...
Beszélnem kell vele mielőbb... mielőbb...
XI.
Mikor János, a kapun kilépett, a kora reggeli óra furcsa képzelt szagot és izt kevert felé a szokatlan csendben.
A tegnapi eső elmult, de finom köd szürkítette az utcát, melyben nem a reggel frissesége, hanem egy átlumpolt éjszaka étel, bor , kihült cigaretta és izzadt asszonyi test szagát érezte.
Mintha az egész város levegője egy óriási mulatóhelynek ezer meg ezer fülkéjéből kesernyésedett volna ki a reggelbe, a kijózanodás és álmos fáradtság perceibe.
János felhajtotta a kabátja gallérját.
Nem tudta hol van és az utca nevét hiába olvasta el, nem mondott neki semmit.
A szélesebb keresztutcában ritkás rövid csengetéssel villamosok futottak el.
Mellette a kirakatok vasrácsai mögött halottan feküdt a csábitás: ékszerek, aranyórák, férfiruhák... selymek dermedt szinességében... cipők tükörtalpazaton megfagyottan, mint jégben tükröződve ... halomban halak, felvágottak husok...
János gyorsan elfordult, érezte, hogy a gyomra mindjárt felkavarodik.
Elolvasta a villamosok felirásait, de abban a percben el is felejtette.
Taxit... a sofför szunyókált, de azért automatikus biztonsággal észrevette, mikor János megállt.
- Ez is füst, étel és asszonyszagu - gondolta álmosan, mikor beleült a zárt kocsiba.
- Ezek a szőke testek kellemetlenül viaszkosan fehérek, nincs egy leheletnyi aranyos árnyalatuk sem, mint...
- Mi az? - riadt magára, - csak nem Aranyra akartam gondolni ...?
Még mindíg ittas hódoltságából vergődve igyekezett szabadulni.
Félretolta az ablaküveget.
Hol járt a teste és hol a lelke - tegnap este tíz óra óta...
Hirtelen kihuzta az óráját , három órát mutatott.
- Áll.
Ez is megállt, - gondolta összefüggéstelenül.
A sofför gyorsabbra kapcsolt .
- Most szaladunk ki a világból... ugyse ebbe a világba való vagyok...
Elnevette magát, aztán csodálkozott, hogy mit nevet.
» Látta -e már Budapestet éjjel « ? hangzott belül a fülébe, az agyában, a gyomrában... tegnap óta ez a nyivászta , ócska, ostoba melódia nyávogott benne - üldözte, kinozta...
» kissé széjjel «...
Hát ez türhetetlen.
Már a kávéházban is kezdte kinozni...
Tulajdonképen unalmas volt, kivéve a szép világitást.
Unalmas és fárasztó.
A zene kétfelül is, a rengeteg ember, a zaj... a mellette elmaradozó szavak kiugorva a zajból, kiszakitva értelmükből lógtak a levegőben, nevetések usztak a füstös, illatszeres melegben, amint sodródott mellette jobbra-balra a mozgó tömeg... ruhák, arcok, hangok illatok, szinek ... fény és fénytükröződés mindenen, üvegekben, szemekben, porcellánon, italokban ... szeme fáradt és mégis kiváncsi meredtsége, az is részeg lett... annyifélét ittak... mindnek neve volt...
Enid... mindet Enidnek hivták.
Hirtelen kiegyenesedett a kocsiban.
- Mi is az, aminek olyan különös füszeres ize volt... zöld volt... a Enid szeme...
» Látta -e... éjjel.«
Valaminek utánakapott az emlékezete, de nem tudta elfogni.
Vajon részeg volt már akkor is, mikor Károllyal a barba mentek ...?
Dehogy, meg tudná mutatni az utat arrafelé...
Miért nem jött Enid is?
Kinevette ...?
A két leány közül a szebbik az övé volt...
» nézzen kissé széjjel «...
Dudolva ült egy pillanatig.
Azt hitte már nagyon régen mennek - a sofför megint megfogja csalni, egész Berlint körülkocsikázza vele... hány óra is?
Három, persze hogy három.
Vajon Károly is elment azzal a másikkal?
Mikor ketten felálltak az asztaltól, Károly már nem volt ott... nem, annyira nem részeg, hogy erre ne emlékeznék... egyáltalában nem részeg, csak álmos és az a leány - azért mégis szép volt, ha viasz is a teste... zöld parókás viaszbabák... nem is igaz, Károly hazudott, nem volt zöld parókája, szőke volt...
» Budapestet éjjel... éjjel ...«
Arra ébredt, hogy a taxi megállt.
Intett a kapusnak, hogy fizesse ki.
A hallban a nagy tükörből Pétery János jött vele szembe, az a másik, akit sokszor látott már így... most határozottan, fenyegetően állt vele szembe - aztán megingott.
De ő már a liftben ült, egy óra hosszáig repültek felfelé... kirepülünk ebből a világból » éjjel... éjjel «...
Miféle nyakkendő ez, nem is az enyém.
Arany azt mondta, hogy csuf...
Nahát csak gurulj ki inggomb a világból, én nem megyek utánad...
Jószagú párna...
» Pestet éjjel «...
Mikor felébredt még tartott a kábultsága, az a kinzó melódia meg ott leselkedett mögötte... közben tisztán emlékezett mindenre.
Mégis csak képtelen gondolat volt Károlytól ez az éjszakai mulatozás... tudja, hogy nincs italhoz szokva , gondolhatta, hogy becsip.
És azt a leányt ott hagyja vele, részegen.
- Tegnap ilyenkor még a magam elveihez képest tisztességes ember voltam ...
Tisztességes!
Végre azt sem lehet gazságnak nevezni, ha az ember nem szent.
De azért mégis ez a bolond város az oka.
Örültem az idegen embereknek, különös asszonyi formáknak - hiszen csak úgy kinálják magukat... és ez a sátán asszony észrevette.
Ő játszott össze Károllyal, hogy kipróbáljanak.
Ennek a sátáni városnak az asszonya, olyan mint ez a sehova sem való, gyökértelen, százféle romlott fajtából keveredett tömeg az este... nem német, az elrejtőzik...
Ez a háborus konjunktura kotyvadéka, boszorkányüstben lecsapódott teoriák teremtették... miket nem beszéltek és állítottak tegnap este, azt sem tudom kik ... odaültek és beszéltek és Enid hallgatta, ketten majdnem összevesztek... és ez a duruzsolás a fejemben...
Csak most vette észre, hogy megint visszadült az ágyba.
Hirtelen kiugrott , beledugta fejét a mosdótálba.
Első világos gondolata az volt, hogy tegnap sokat költött.
Mennyi pénz megy el így... és Redzsinek csak egy márkát adott.
Mennyi pénz volt ott tegnap fényben, italban, asszonyban, ruhában és ez csak egy kávéház...
Mindenütt ékszer, arany, drágakő, fény... fény... a pénztől hizó fény .
Miket gondolhatott Redzsi tegnap?
Munkát, kenyeret...
Mit gondolhatott az az embertömeg, mely az utcán végigvonul a pénz kirakatai előtt ...?
Legjobb lesz egy zuhanyt venni.
Felöltözött.
Az órája még mindíg hármat mutatott.
Mikor lement, a hallban látta , hogy egy óra délután.
Csak már elmulna ez a duruzsolás a fejéből... ez a buta ... nem ne jusson eszébe az az üldöző, kinzó...
» látta -e már ... ?«
Mikor délután Aranyhoz benyitott, Károlyt már ott találta.
Csak akkor jutott eszébe, hogy megbeszélték ezt a látogatást, de azt nem képzelte, hogy Károly megelőzze, akinek elég ideje maradna, hogy Aranyt ujra lássa.
Különben is haragudott rá a tegnap este miatt és most duzzogva köszönt neki.
- Régen itt vagy? - kérdezte bosszankodva.
De Károly nem vette észre.
- Pár perccel ezelőtt jöttem.
- Rossz kedvü? - kérdezte Arany.
Elkomolyodott, kérdő tekintettel nézett a szemébe, melyet János nem tudott megérteni.
- Bizonyosan fáradt.
Tegnap egy kicsit lumpoltunk.
- Károly, el ne rontsa Jánost!
Nem akarom, hogy olyan nagyvilági fajta ember legyen belőle.
János hálás melegen nézett rá, aztán elpirult.
Ha tudná, hogy milyen berlini éjszaka volt...
Arany!
Lelkében bocsánatkérően hajolt meg előtte.
De mindaketten titkolt kedvtelenséget éreztek, az egész délután és este rosszul sikerült.
Károly igyekezett fenntartani a beszélgetést, de Arany szórakozottan hallgatta, nem sikerült ezt az idegenkedő hidegséget a szokott meleg hangulattá átváltoztatni.
Vasárnap... hétfő... kedden utazni kell.
János gondolatai megint a megoldás körül keringtek.
Milyen más lett volna minden, ez a berlini hét is, ha ők ketten nyiltan egymáshoz tartoznának.
Nem is lehet tovább halasztani... lehetetlen megint a régi bizonytalanságba menni vissza, megint hónapokig nem tudni... így még levelezni sem érdemes.
- Mitől félek tulajdonképen? - kérdezte bosszankodva önmagától, mikor lefeküdt.
- Beszélni akarok vele és beszélni is fogok.
És ha nemet mond... akkor én is ...
Egyszerüen nem fogadom el.
Szeretnie kell és engem fog szeretni!
XII.
Szép őszi vasárnap délelőtt volt.
János még reggel telefonon megbeszélte Arannyal , hogy később együtt mennek sétálni valahova.
Hogy addig eltöltse az időt, kiment a Tiergartenbe.
Visszafelé jövet egy ujságárus bódéban magyar lapot látott, eszébe jutott, hogy mióta itt van nem olvasott otthonról semmit és megvette.
Mig kifizette, már izgatták a cimlap vastag betűi.
Aztán ujra ránézett... mi ez?
Egy tekintetre elolvasta: »Egy herceg regényes házassága.
Chák Kázméry Viktor herceg ...«
Megriadtan nézett fel.
Lehetetlen... már az ujságban volna?
» A herceg családjának utolsó tagja titokban feleségül vette a mult héten a csodaszép Lea Cavallát, az ujonnan feltünt filmmüvésznőt, akivel alig hat hete ismerkedett meg ...«
János neki támaszkodott a bódé falának, a levegőbe kapott kezével, hogy megfogózzék.
- Mindennek vége!
- Összeszorította az öklét, széttárta, mintha elejtene valamit.
Könnyes lett a szeme a dühtől és fájdalomtól.
Csak most érezte, mennyire a lelkéig hatott az az ábránd.
Vége... vége...
Szabad egy embernek, egy férfinak, aki ilyen felelősség előtt állt... de ő maga Aranyt vagy a koronát választaná -e ?...
Egy kis senkinek más a sorsa, mint olyannak, akire egy ország néz és vár.
Vajon tudja -e már Károly?
Arra az első estére gondolt mikor olyan szégyenlős , gyerekes szavakkal mondta el reményeit.
És Enid?
Hiszen ez az összeomlás neki is!
Taxiba ült, hogy Károlyhoz jusson mielőbb, de csak az utca nevét tudta és jó ideig keresgélte a házat.
Károly nem volt otthon.
Enidhez most még nem mehetett el ... nem is mert volna elmenni.
Közben megvette az összes kapható magyar lapokat és a kocsiban elolvasta.
Nem mindegyikben volt benne a hir, de néhányban ugyanazok az adatok voltak.
Felszáguldott a lépcsőn Aranyhoz, aki ijedten fogadta korai és feldult megjelenését.
János beszélni sem tudott, csak a kezébe nyomta a lapot.
Arany elkomolyodva olvasta el.
- Istenem vége!
Csak most érzem, mennyire megfogott engem is ez a remény.
János hálásan nézett rá.
Boldog volt, hogy ugyanazt érzi, amit ő.
- Milyen igazi magyarok vagyunk - mondta elérzékenyedve.
- Ábrándokban, tervekben élő magyarok .
Tagadjuk, hogy megint a lelkünkbe fogadtuk a csodaszarvas regéjét, és mégis mind megraboltaknak érezzük magunkat.
A valóság ezer éve sem tudott kijózanítani.
- Nagyon szép csodavárás volt és a józanság mindíg olyan szomorú.
De Károly ... neki lesz a legnehezebb...
- Igen, Károlyt szinte féltem.
Nem képzeli mennyire beleélte magát.
És Enid!
- Enidet ne féltse, - mondta Arany sokkal szárazabban és ridegebben, mint előbbi szavainak megfelelt volna.
- Még most sem szereti Enidet?
- Tudja, hogy nem szeretem.
Miért szeretném most jobban?
- Miért nem szereti?
Van valami különös oka rá?
- Csak általános asszonyi ok.
Az ilyen asszony férje... és minden férfi, aki hatalmába kerül, elveszett ember.
- Na Bónis Imréről nem mondhatnám, hogy elveszett ember.
Nagyon is tudja élvezni az életet.
- Azt csak elveszett emberek tudják.
Mondja, maga például nagyon élvezi az életet ?
- János meglepett tekintetére komolyan nézett vissza.
- Vagy ha élvezni akarja , nem elveszett embernek érzi magát?
János zavarba jött.
- Olyan különös, mikor ilyeneket mond Arany.
Mint valami vén emberismerő vagy életből kiábrándult.
Ez sohasem jutott volna eszembe, pedig talán igaza van.
- Mindíg igazam van, tudja meg! - nevetett Arany és ezzel elterelte a beszélgetést.
- Tudja mit János, legjobb lesz ha most hazamegy.
Úgy érzem, hogy Károly keresni fogja.
Várja meg otthon.
A ma délelőtti sétánkról le kell mondani , de délután jöjjön el, kimegyünk valahova.
János otthon ujra elolvasta a lapokat, de sehol sem talált bennük semmi mást.
Még szétszórtan hevertek, mikor Károly belépett.
- Most olvastam.
Beszéld el, mi történt.
Igaz?
Károly felsóhajtott.
- Tegnap este tudtam meg, mikor Enidhez elmentem.
Délután kapott sürgönyt Magyarországból.
- Hirtelen leült, csaknem lerogyott egy székre , habár előbb nem is látszott izgatottnak.
- Nagyon fáradt vagyok, - mondta elhuzott mosolygással.
- Nem tudom még...
Eleinte olyan hideg volt, mint a jég.
Nem mutatta... alig szólt, de nem engedett el.
Mikor az oroszok jöttek, már azok is tudták és keserüen is, gúnyosan is nyilatkoztak.
De Enid még mindíg szörnyen komoly volt.
Végül azt mondta, hogy Parisba kell menni, az emigráció központjába és teljesen uj működési szervezettel folytatni a munkát...
Milyen munkát?
Arról nem beszélt, de az oroszok mind ugyanabban a véleményben voltak.
- Csak mikor egyedül maradtunk ragadta meg a kezemet: - Itt nem maradhatok, - mondta fojtott dühvel.
- Itt, ahol megbuktam.
- Vigasztalni akartam, hogy nem tud róla más, csak mi. - Elég ha magam tudom.
Legyőzött egy babaképü szinésznő, egy asszony!
Még ügyetlen vagyok... tudhattam volna, hogy ha férfiről van szó, mi kell neki.
Magamnak kellett volna megtenni, amit az a szinésznő tett... az érzékiségénél fogva lekötni, el nem bocsátani!
- És ő ment volna hozzá feleségül? - kérdezte János megbotránkozva.
- Szerencsétlenségemre én is ezt kérdeztem.
Erre aztán jött a nagy kitörés: - Hát ennyinek ismersz engem?
Kell nekem egy buta cim és egy férfi hálószobája?
Majd belevittem volna én abba, amit én akarok!
De mind ilyenek vagytok ti férfiak , semmik egy asszony szoknyája mellett!
- Sohasem tegezett eddig, úgy látszik ez is a lenézés jele volt.
Egy negyed óráig dühöngtünk egymásra, aztán egyik pillanatról a másikra lehiggadt.
Azt mondta, elég volt, erről nem beszélünk többet.
Uj utat kell találni... tovább menni és győzni.
Hanem többet nem épít egy férfira.
Nem szabad egy embertől függeni semminek.
Károly kimerülten hallgatott el, szinte ujra átélte azt a tegnap esti szörnyü negyedórát.
- Ennyi az egész, - mondta azután felsóhajtva.
- Ma még nem láttam.
De szeretném ha estére eljönnél hozzá... megvallom félek egyedül lenni vele, mig nem látom merre fordult, igazán megnyugodott -e?
Mikor Károly elment egyszerre János is olyan fáradtnak érezte magát, mintha a saját visszaemlékezése lett volna, amit Károly elmondott.
De a délutánt Arannyal töltötte együtt és megint minden rendben volt a világon.
...Az erdőt már nem verték fel a nyári kirándulók, pedig a fenyők alatt az őszt csak a tűlevelek mélyre sötétedett zöldje mutatta.
Mikor elindultak, János arra gondolt, hogy most jó alkalom lenne azt a bujkáló kérdést nyiltan kimondani.
De Arany olyan gyerekesen jókedvü volt, olyan kedvesen jó barát... nem adott egy pillanatig sem alkalmat komoly szóra.
Igy aztán jöttek-mentek cél nélkül egy tavat találtak, megpihentek a fűben, mintha nyár lett volna... azután pompás villák mellett mentek tovább.
Aranynak nem tetszettek.
- Nem szeretné egyiket sem, ha a magáé volna?
- Nem én... csak otthon szeretnék egyet, de kicsit és nem Pest közelében.
Mondjuk egy kis házat kerttel.
- Arany!
Hiszen ez gyönyörü.
- Igen, ma ezt szeretném, mert itt nincs olyan.
Holnap már nem tudom...
- Ne rontsa el az örömömet.
- Maga gyerek, minden ijesztgetést elhisz.
Ha azt mondom, hogy ma angyal vagyok , de holnap ördög leszek, azt is elhiszi.
- Most épen olyan mint kislány korában.
- Emlékszik, mikor egyszer a málnát előre leszedtük - mind, mind.
A maga zsebkendőjébe.
- És emlékszik, mikor a térdét úgy megütötte?
Csupa gyermekkori emlékeket ujitottak fel.
János az anyjáról is beszélt , meghatottan, de megnyugodva.
Úgy érezte, hogy soha ilyen közel nem jutottak még lelkileg egymáshoz.
Csak mikor hazafelé utközben megemlítette, hogy ma este Enidhez megy, mert megigérte Károlynak, borult el az Arany jó kedve.
- Azt hiszem, van elég vigasztalója, miért kell épen magának is ott lenni?
- Ha Károlynak nem igértem volna meg...
Különben ha úgy kivánja nem megyek el , habár talán illik is elbucsuzni tőle.
- Milyen jogon szólanék bele a maga ügyeibe?
Csak menjen, ha jól esik.
- Nem esik jól, mert látom, hogy magának nem tetszik.
Arany türelmetlenül felelt: - Ugyan ne csináljon olyan nagy dolgot belőle.
Tőlem akár bele is szerethet Enidbe!
János nem felelt.
Szörnyü igazságtalanságnak érezte ilyen szép órák után ezt a hangot.
De mikor a kapuban elváltak egymástól, Arany halkan megkérdezte: - Haragszik rám?
- Soha, Arany.
- És megbékélten csókolta meg a kezét, mikor a leány hirtelen lehuzta keztyüjét és úgy nyujtotta oda kézszorításra.
János most még jobban fázott az Enid meglátogatásától.
Annyi bizonyos, hogy Arany nem szereti ha odamegy, pedig talán nagyon kellemetlen estére van kilátása.
De csalódott.
Enid nyugodt volt, csak rendkivül sápadt, még az ajka is fehérnek látszott, a szeme is szürke volt ebben a szintelenségben.
Csak később jött rá János, hogy nem volt kifestve, rendes, természetes szine volt.
Enid melegen fogadta Jánost.
- Azért a maga segitségéről nem mondunk le, ha szükség lesz rá.
- Többet nem említette szörnyü csalódását.
Később uj terveiről beszélt, Párisba akar menni, már meg is igérte az oroszoknak.
Jussupov is átjön.
- Csak vigasztalásul mondja ezt nekik, vagy igazán nem hagyja abba az orosz kapcsolatot? - kérdezte János merészen.
- Szó sincs róla!
Vigasztalásul ...?
Minek?
A siker még előttünk van, csak az utat választottuk rosszul.
Én az életemet tettem fel a sikerre, mint különben ma mindenki, akinek akarata van.
Kár is volna elejteni azt a sok jó összeköttetést olyan emberekkel, akik segitségünkre lehetnek.
- Én nem pazarolom el férfira és szerelemre, - felelte Enid büszkén.
- Nehogy nekem freudi kompenzációról beszéljen.
A kinek a más csak helyettesítője a sexuálisnak, az soha sem érhet el sikert.
Csak az, akinek az egész életét rugalmasra feszíti az egy cél.
- És Magyarország?
Belefér az uj célba?
Enid ránézett és nem felelt.
János megértette: a siker a cél.
Mikor Károllyal együtt elmentek, János mégsem tagadhatta meg az elismerést: - Csodálatos egy asszony mégis...
- Úgy -e te is azt találod?
- Elgondolkozva hallgattak.
- Tehát holnap utazol? - kérdezte Károly egy idő mulva.
- Nem tudom találkozhatunk -e még hosszabb beszélgetésre.
Mindenesetre szerettem volna veled még az otthoni ügyeket is megtárgyalni, hiszen a mieinkről alig beszéltünk.
Milyen viszonyban vagy most apával?
- Miért ...?
Épen olyanban mint régen.
- Elég hiba.
Kérlek ne szólj közbe.
Most csak annyi időnk van még, hogy a magam véleményét elmondhassam, vitázni nem akarok.
Apa egy sokat szenvedett, gyenge energiáju ember.
Úr és tisztességes a lehetetlenségig.
Ne állj az utjába...
Paula megérdemli, hogy szeressed.
- Erről szó sem lehet.
Különben ha önállósítom magam, apa ugyis elveheti.
Én sohasem fogom elismerni az anyám helyén... és apának sohasem bocsátom meg , hogy...
- Ne mondd tovább, vigyázz ezzel a bocsánattal!
Sajnos most nem tudom neked bebizonyítani, mennyire nincs igazad.
Félek, hogy ez a bizonyitás kegyetlenség volna veled szemben.
- Engem nem győzhetsz meg, tehát ne félts.
- Jó... majd meglátom.
Végső esetben...
- Elhallgatott és azután teljesen más hangon folytatta: - Erzsinek nincs kilátása férjhezmenetelre?
- Elég hiba.
Többet kellene törődnöd vele.
- Ugyanazt mondod, amit Arany.
Mintha Erzsi engedné, hogy beleszóljak a dolgába.
- Mert bizonyosan a saját szempontod szerint szólasz bele...
Tudom, tudom ...
Ellenben Gyurkával csakugyan többet törődhetnél.
Ebben apa is hibás.
Olyan volt mint egy csibész, mikor eljöttem, egy érettségiző csibész.
Szigorúbbnak kell lenni vele szemben, mert majd az élet tanítja meg...
- Furcsa, hogy egyszerre milyen családias lettél!
Különben olyan apai tanácsokat adsz, mintha sohasem találkoznának többé.
Én pedig azt remélem, hogyha ez az Enid ügy lebonyolódik, ha elmegy Parisba, te is felszabadulsz és végre hazajösz.
Károly megállt az utcán és elmosolyodott: - Most láttad ezt a másik életet.
El tudnád képzelni, hogy otthon megtalálhassam a célomat?
Emlékszel mit mondtál egyszer, hogy kalandor természet vagyok...
Enid még jobban kifejlesztette bennem .
Menni valami után, csakhogy nálam akár siker, akár nem...
Na Isten áldjon, ha holnap már nem találkoznánk.
- Erősen megszorították egymás kezét.
János még vissza is fordult, de Károly ment tovább a maga utján.
XIII.
- Az utolsó nap Berlinben, - gondolta János, mikor másnap felébredt.
Délelőtt néhány apróságot vásárolt az otthoniaknak, hadd legyen nekik is valami emlékük ebből a nagy városból, melyet már barátinak érzett.
Szinte bucsuzási hangulat fogta el: ki tudja mikor... vagy látom -e egyáltalában valaha?
Még Aranyhoz is felnézett, de nem találta otthon.
Délután csomagolt, azután ujra felment hozzá.
- Holnap már otthon leszek, - mondta János beszélgetés közben egy kis szentimentális sóhajtással.
- Úgy tesz, mintha nagyon szeretne itt maradni.
- Örökre nem, de egy pár napig még szívesen maradnék... vagy addig mig magával mehetek haza.
- Akkor jó sokáig várhatna!
- De Arany, hiszen megigérte, hogy hazajön.
- Megigértem, haza is megyek, de nem tudom mikor.
- Ugyan Arany, úgy tesz, mintha itt volna még valami dolga vagy célja.
- Honnan tudja, hogy nincs?
- Hangja ingerültté vált.
- Hazamegyek, mikor kedvem tartja, de ennek ne örüljön olyan nagyon.
Azt hiszem utólag azt fogja kivánni, bár inkább itt maradtam volna.
- Mondja mit akar ezekkel a rejtélyes kijelentésekkel?
Arany!
Nem először dob oda nekem ilyen mondásokat.
Pedig nekünk bizalommal kell lennünk egymás iránt...
- Bizalommal?
- Arany egyszerre megszelidült és inkább szomorúan, lemondóan folytatta: - Lehet ezt a szót ember és ember között kimondani ?...
Nem, ne szóljon közbe, hagyjuk most ezt a kérdést, mondjon valami mást.
- Nem tudom, mi érdekli ma.
- Még nem beszélte el, hogyan fogadta Enid a szomorú hirt.
- Magában már későn bosszankodott, mikor kimondta a nevét, hogy miért is lesi olyan izgatott kiváncsisággal, mit mond János róla.
János beszámolt a tegnap estével.
- Annyi bizonyos, hogyha keserves volt is a csalódása, nem tört le.
Erős asszony az, ha férfira veszedelmes is.
- Maga is érezte a hatását?
- Lehajtott fejével alulról nézett Jánosra, aki mit sem sejtve válaszolt:
- Nem tagadom, hogy bámulom az eszét és energiáját mióta megismertem, habár...
- Hány órakor indul holnap?
- Vigyázzon, hogy le ne késsék.
Itt igazán senki sem tartóztatja, hacsak Enid nem .
Elbucsuzott már az Enid eszétől és energiájától?
János szomorúan felelt, mert nem értette, mivel bánthatta meg, hogy ilyen nem Aranyhoz illő mondásokkal dobálózik.
- Enid igazán nem sokat törődik az én véleményemmel szellemi tulajdonságait illetőleg.
Ha másra nem számíthatok, Enidnek igazán nem fogok hiányozni.
- Ugyan kérem, mit beszél mindíg Enidről!
- De hiszen maga hozta fel!
- Maga pedig boldogan használja fel az alkalmat és csak azért beszél róla, hogy szívbeli elragadtatása meg ne fojtsa, ha hallgatna.
János nem tudott felelni az elképedéstől.
Bámulva nézett Aranyra.
Ezt az arcát még sohasem látta.
Fogai kicsillantak, amint száját elhuzta, szemében egy nagy könnycsepp...
De hiszen...
Olyan szívdobogás fogta el, hogy egy szót sem birt szólani, lélekzeni is alig mert...
Féltékeny... lehetséges ...?
Arany felugrott, odament az öltöző asztalához s mintha rendezgetne rajta , egymásután vette kezébe az apróságokat, meg ujra letette.
Dühös volt saját magára .
Ez az ostobaság, ez az őrültség... féltékenység - és épen Jánossal szemben...
János is felállt és utánament.
Az Arany arcát a tükörből látta, amint háttal állt felé, fejét kissé lehajtva.
Nem volt büszke ez az arc most... a szája remegett, a szem félig lehunyva... szebb volt mint valaha.
János átkarolta a vállát és feléje hajolt, hogy maga felé fordítsa.
De nem tudott ellenállani, megcsókolta a haját is.
Olyan illatos volt ez haj - olyan boldogság volt testét a karjai közt tartani, gyöngéden azzal a leheletnyi érzékiséggel , amelyet mindíg érzett a közelében, de sohasem képzelt bántónak, még Arannyal szemben sem.
Arany megfordult a karjában és visszanézett rá.
Szemében nagy könnycsepp volt, de most már visszautasító és hideg volt az arca.
János leejtette a karját.
- Nem hittem, hogy maga is... - mondta ridegen Arany.
- Arany, hát nem érti, hogy nem birok hallgatni örökké.
Hogy én is ember vagyok ... férfi...
- Nem akartam sohasem elhitetni magával, hogy én az a nő vagyok... a magának, mint férfinak való asszony.
- Nem igaz, Arany!
- Ott állott szemben vele és most már tudni akart.
Joga van tudni.
- Nem igaz, Arany, - ismételte és amennyire tudott, igyekezett uralkodni magán, de hangja rekedt volt és reszketett.
- Tudom, hogy sokszor szeszélyből bántott, hogy talán bizonytalan önmagában, talán nem szeret annyira, mint én magát.
De éreztem, százszor is kimutatta, hogy nem közönyös irántam, hogy jelentek valamit az életében...
Arany csak állott előtte mozdulatlanul és nem felelt.
- Lehetetlen szívtelenség volna így játszani...
- Megakadt.
Ennek a félévnek minden ingadozása, kétsége, szégyenes gyávaságai után most már fellázadtan követelte a bizonyosságot.
A további szenvedés pillanatnyi gyülölete a nő ellen fordult, őt gyülölte konok hallgatásában, gyülölte szíve görcsös összehuzódásával .
Még a szeme szine is megváltozott, amint most a leányra nézett, mereven és követelően.
És akkor az Arany arca is megváltozott.
János döbbenve ismerte fel azt az arcot , amelyet a mult délután alva látott... a mosolygó Arany igazi arcát.
A gyülölet görcse fájó szánalommá oldódott fel.
- Arany!
Miért kinozzuk egymást?
Miért nem beszél?
Én vagyok az oka ?...
Magának is jobb lenne... és ha a feleségem lesz, annyira szeretem, hogy a bánatnak még árnyékát sem engedem közel magához...
Legalább csak azt mondja meg, hogy szeret -e ?
Ha nem akarja, semmi másról nem beszélünk most.
- Megfogta az Arany kezét és a saját mellére tette, mely alatt viharosan dobogott az egészséges, vágyó szív.
Arany elhuzta a kezét és leült a pamlagra, fáradtan, megadóan.
Tudta, hogy eljött az a perc, melyet mindíg kerülgetett és most esztelen félténységgel hivott ki .
Felnyitotta a száját, hogy beszéljen, de hang nem jött ki...
És abban a pillanatban János, mintha a tudás árnya ráesett volna, csaknem felkiáltott, hogy ne beszéljen, nem akart semmit sem hallani, de azért vad kiváncsisággal várta, mert most tudta már, hogy régen érzi feje felett a veszedelmet... legyen egyszer már vége... most abban a hallgató percben tudta , hogy már régen várja, mikor fog lecsapni...
- János, én szeretem magát - hallatszott a halk, majdnem gyermekes hang, - már régen... jobb lett volna, ha meg sem tudja.
Mert én mégsem lehetek a maga felesége.
Én nem vagyok leány, gyermekem is lett volna.
- Elhallgatott és várt.
János nézte, mintha nem hallott volna semmit.
A megélt pillanat homályossága, mint védelem vette körül az első ütésre.
Csak lassankint jött a megértés, hebegve a szó:
- És ezt csak így egyszerüen mondja,... nekem... mintha...
- Nem mondhatom másként, mint egyszerüen.
Nagyon sokat szenvedtem miatta... és maga miatt is.
De a tény olyan egyszerü, mint a milyen egyszerüen elmondtam.
- Nem igaz! - kiáltott fel János és csak most rohant oda Aranyhoz.
- Nem igaz !
Mondja, hogy nem!
- János, ne kábítsa tovább magát... igaz.
Ó ez rosszabb mint előre elképzeltem.
- Igaz?
- János megragadta az Arany két vállát.
- Igaz?
- Megrázta az ellen nem álló testet.
Keze a puha vállba mélyedt a könnyü ruha alá.
Ráhajolt és harapva csókolta ezt a vállat, melyről lefoszlott a selyem.
Könnyü nyomást érzett a melle ellen, egy kis taszítását a vállnak, egy halk jajszót halott...
Hirtelen visszarántotta magát.
Arany merev arccal - kőmerev volt ez az arc - ült vele szemben, egyik keze még mindíg előrenyujtva tenyérrel felé, ahogy eltaszította.
Jánosnak minden vér lefutott a fejéből.
Egy pillanatig nézték egymást.
- Azt hiszed, most már szabad préda vagyok?
- Aranynak egy könnycsepp lefutott az arcán, könnycseppek egymásután, anélkül, hogy kifejezése változott volna.
Egy kőarc sírt, de a nyak lüktetett az elfojtott indulattól, a szive tombolásától.
János felállt.
Ingadozva ment az ajtó felé, visszafordult, gépiesen mondta: - Bocsásson meg.
Egy óra mulva, mikor hazaért maga sem tudta milyen utak bekóborlása után, a portás azzal fogadta, hogy már háromszor telefonált egy női hang, hogy itthon van -e .
János csak a fejével intett, mielőtt a liftbe szállt.
- Persze Arany, - gondolta , mig felment.
Azután bent volt a szobájában; a táskája becsomagolva, de még felnyitva feküdt az állványon.
Teljesen üresnek érezte magát.
- Ilyen lehet, ha valaki már halott, - gondolta minden különösebb izgalom nélkül.
Nem vacsorált , lefeküdt.
Nem aludt és nézte, hogy egy fénycsik hogyan seper végig néha a mennyezeten.
A fény, a reklám rabszolgája... az Arany rabszolgája...
Mikor felébredt, a szobája már világos volt.
Hirtelen az órája után kapott.
10 óra.
Lekésett.
Visszaesett a párnára.
- Olyan mindegy... minden mindegy.
Még mindíg az apatia nyulós, unalma.
Arany ...?
Ilyet nem lehet hazudni.
Mindegy.
Ilyet nem szükséges hazudni...
Otthon...
Unalom...
- Különben is régen tudtam.
Neve nem volt, de tudtam...
Azért nem is mertem beszélni soha... ott az erdőben milyen pompás alkalom lett volna, az egész héten hányszor... de persze tudtam.
Mikor azzal a viasztestü lánnyal elmentem akkor is tudtam.
Na én és a többi férfi, miért ne Arany és a többi nő is?
Mindenkinek igaza van...
Ó csak aludni lehetne, soká... soká...
Behunyta a szemét.
- Még igazi sötétség sincs a világon, tele van az is fényszilánkokkal, szikrákkal, körökkel, foltokkal.
Ha Enid Párisba megy, Károly is utána...
Károly!
Közös a sorsunk oka.
Az a gyönyörü halálraítélt terv őt megkötötte, engem elszakít...
Ha Eniddel nem találkozom, ha a terv bukásáról nem beszélek, nincs alkalom a vallomásra, ki tudja meddig élhettem volna boldog kétkedésben, kába várakozásban...
Mindenki elszakad egymástól egyszer.
Csak gondolatok voltak, az érzés szine nélkül.
- Milyen különös, hogy nem fáj és mégis rossz.
Nincs igazi sötétség, igazi fájdalom, igazi apatia, talán igazi halál sincs...
Hamlet...
Ha Erzsi például szinésznőnek menne...
Kopogtak.
A szobaleány jött be, úgy hallották, mintha csengetett volna.
Mikor ujra kiment, János tovább gondolkozott: - ezek azt hitték, hogy meghaltam.
Milyen furcsa volna, sürgönyöznének haza, nagyon sok kellemetlenséget és költséget okozna.
- De ez sem érdekelte egy cseppet sem.
Végre is fel kellett kelni .
Felöltözött és érezte, hogy nagyon éhes.
Lement reggelizni, kifizette a számláját , csodálkozott, hogy a szobapincérnek egy kis fekete jegy van az állán.
Eddig nem is vette észre.
De mikor ki akart lépni a kapun, egyszerre viszolyogva érezte, hogy valami utálatos van odakint.
Ujra felment a szobájába.
Még csak dél...
Mit csinál öt óráig?
Mégis eltelt az idő.
A vonaton detektiv regényt olvasott egészen nyiltan.
Régen szégyelte volna ezt a ronda cimlapot a kezében tartani.
Három utazó volt, de rájuk sem nézett, csak mikor belépett látta, hogy az egyik fiatalember, tehát vagy éhes , mint Redzsi, vagy szerelmes, mint Károly, vagy... vagy semmi, mint ő.
Mások is jöttek be utközben, néha egy-egy kiszállott.
Egyszerre nők is ültek bent.
Olvasott az esti homályos világításnál is.
Kiderült ki volt a gyilkos és pénzhamisító, de mindjárt el is felejtette, amint a könyvet letette a kezéből.
Alvás, felébredés... alvás, felébredés... éhség.
Vám, érthetetlen beszéd... megint vám.
Közben egyszer kiszállott és még két detektiv regényt vett.
Mire ezeket is elolvassa, ujra kezdheti az elsőt.
Megint más utasok... aztán tele van a kocsi.
Magyar határ.
Chák-Kázméry herceg filmszinésznőt vett feleségül... egy napig tartó szenzáció.
Ő még sohasem ismert szinésznőt személyesen.
Ha Erzsi szinésznő lenne... vagy inkább Arany...
Azután már gondolatok nélkül nézett a mindíg szürkébbé váló tájba...
A Duna ...
Levéltelen fák sötétszürke árnyékai a vízben... furcsa tükröződés.
Mintha lassankint felemelkednék az egész víz, gomolyaggá, füstté válik az árnyékok sötétebb kormával áthuzva.
A nagy Duna füst és pára... most ujra vizzé simul.
Egy ideig érdekelte a furcsa látási illuzió, néhányszor még sikerült füstté változtatni a nagy vizet, azután megunta.
Kis állomások kivilágítva.
Parasztok, asszonyok nagy hátkosárral, az állomásfőnök...
Milyen lehet egy ilyen kis állomáson a főnök élete?
Mit érezhet, mikor így jön a vonat, az egyetlen érdeklődése, mely legtöbbször meg sem áll előtte?
Jön messziről, világot jelentő nagy városokból, a vörös szemek lámpákká válnak , végigmetszik a sötétet.
Az ablakok négyszögü fehér világa végigrohan az állomás falán, kőszénfüst émelyítő szaga önti el az akácokat - már el is tünt, a sötét bezáródik mögötte és ő itt marad a sötétben...
Nincs is igazi sötétség...
XIV.
Másnap reggel az utcán először vette észre, hogy a boltok jól ismert feliratai megváltoztak.
Kovács férfiruhakészítő eltünt, a leeresztett boltajtón nagy fehér cédula: Kiadó!
Rosenzweigra fehér vászondarab van akasztva: Végeladás, olcsó árak!
Hát Klein Mórné hova lett?
Egy hét alatt változott meg minden?
Vagy talán már azelőtt is és mégsem látta?
Olyan mindegy...
Talán csak a bukott emberek egymás iránti érdeklődése miatt tünik fel most neki is.
Ő is felirhatná a lelkére : Végeladás, csőd, bukás miatt zárva.
Mikor az irodába bement, Bónis nagyon is hangosan fogadta: - Na te ugyan az utolsó percig kitartottál, már azt hittem, haza sem akarsz jönni!
Jól mulattál?
Elég pápista szined van, csak nem rontották meg az erkölcseidet abban a pogány városban?
- Nagyon jól éreztem magam és a nagyságos asszonnyal is találkoztam.
- A feleségemmel?
Na ez derék.
Tudtam, hogy Berlinben van, de azt nem tudtam, hogy olyan kis város, ahol az emberek csak úgy találkoznak.
- Szegedy Arannyal is többször voltam együtt, - mondta tovább mint egy beszámolót .
- Jól van és készül hazajönni.
- Igazán? - kérdezte mohón Imre.
De János nem vett észre semmit.
Az ő halálos lelki közönyébe nem hatolt be kivülről semmi.
- Ennek örülök, - folytatta Imre nyugodtabban.
- Az öreg Szegedyék már kétségbe vannak esve, hogy nem akar hazajönni.
- Az önálló lányok mind ilyenek, - mondta János banális nyugalommal.
Átadta a ház eladásáról szóló iratokat.
- Utasításod szerint a pénzt Enid ő nagysága nevére utaltattam át.
- Helyes, - mondta Imre, anélkül, hogy egy arcvonása változott volna.
Pedig ez a pénz talán szörnyen szükséges lehet ha... de a per elvesztésére gondolni sem akart.
- Ma hát nagy napunk lesz, - mondta János az irodavezetőnek, mikor átesett az összes elképzelhető kérdéseken.
- Nagyszerü részesedést kötött ki a princi, ha megnyerjük.
Meg is érdemli, és mi is megérdemeljük.
...A pert az utolsó forumon elvesztették.
- Most nézd meg a princit, milyen úr! - mondta az irodavezető elkeseredésében is büszkén.
- Úgy fogadta, mintha a kaszinóban vesztett volna egy fél milliót és egy másik fél millió meg a háta mögött állna, elegánsan és hüvösen.
A grófék kevésbé voltak grófok, mint ő.
Fogadom, hogy rajtam is meglátszik...
De te János, te is olyan vagy, mintha grófnak készülnél.
Nem hat rád egy cseppet sem?
- Hiszen én is sajnálom, - mondta János olyan közönyösen, hogy szinte szégyelte magát.
- Pedig ránk nézve sem jelent jót ez a veszteség.
Gondold csak meg, milyen nehéz időket élünk... ha itt izé... valami baj lenne...
Félbeszakította magát és mérgesen indult a járásbiróságra.
János nyugodtan irt tovább.
Napok multak napok után egyformaságban, egyik olyan volt, mint a másik, János reggelre elfelejtette, hogy tegnap is élt.
Látszólag az sem hatott rá, mikor meghallotta, hogy régi ismerőse, Toldi Lajos, aki az öreg Szegedynénél lakott , öngyilkos lett.
Átfutott rajta a királyválasztási terv emléke, közönyösen, mint egy bezárt boltajtó felirata a Ráday utcában...
Szegény Lajos, de ugyan mire való volt...
Olyan mindegy, hogy az ember él -e vagy meghalt...
Nyugodtan fogadta azt a hírt is, mikor megtudta, hogy egy szörnyü gyilkosságnál Gyuri is ott volt és tanúnak beidézték.
Pedig Gyuri várta, hogy János mit fog mondani hozzá, elkészült rá, hogy szigoruan elitéli, de még jobban megdöbbentette , hogy semmit sem szólt.
Akarattal kezdett Erzsivel János előtt beszélni róla és mikor Erzsi csodálkozott, hogy olyan társaságban jól érezhette magát, félig Jánosnak felelt:
- Persze, nem kellett volna olyan társaságban lennem... de ez is olyan véletlen volt, hogy... hiszen jó társaságbeli fiu ismerőseim is voltak, meg lányok is, de azokkal nem sokat törődtem, nevetgéltek és arról beszéltek, hogy melyik fiu kibe szerelmes, meg hogy a tanár azért adott jelest Pirinek, mert az is szerelmes bele - ilyen butaságokat...
De hát szólj már egy szót te is! - fordult Jánoshoz.
- És szegény Manci nem ilyen butaságokat beszélt?
- Hát bizony nem.
Az legalább élet volt, amit nála láttam és hallottam.
Elmondta az életét, hogyan szökött fel Pestre... mégis valami nagyobbra törekedett, ha nem is bölcselkedett freudizmusról meg Gideről, mint a gimnazista lányok.
Persze most már érettebb vagyok, másként látom a dolgokat és ha meccsre megyek, akkor sem ilyen társasággal.
- Azért én sem értem, hogy érezhetted magad jól ezek között.
- Jól érezni magam!
Hiszen nem is erről van szó.
Aztán meg senki sem figyelmeztetett.
Persze senki sem tudott róla itthon, én meg soha sem mertem a magam dolgairól beszélni.
Az ember olyan idegen a családjában.
János összerezzent és felállt.
- Haragszol érte, hogy ezt mondtam? - kérdezte Gyuri engesztelően..
- Dehogy!
Csak azt hiszem magad sem tudod, milyen szörnyü igazságot mondtál ki.
...És tovább multak a napok.
János csak gépiesen vette észre, hogy az őszi ködös , esős idő hidegebbre fordult, mikor téli kabátot kellett venni, ha kiment.
Nem vette észre, hogy az apja aggodalmaskodva néz rá, ha együtt vannak és nem vette észre, hogy Bónis szótlanabb lett velük szemben, még egyenesebben és büszkébben járt, mint valaha.
Egy este meghallotta, mikor Erzsébet az apjának ujságolta, hogy Arany karácsonyra hazajön.
Meg sem mozdult.
Mit érdekli már ...?
De nemsokára felállt, jóéjszakát kivánt és bement a szobájába.
Kinyitotta az ablakot.
A hideg hirtelen csapott az arcába, de jól esett .
Felnézett, csillag nem látszott.
Az utca egy ideig csöndes volt, azután nagy nehéz szekér dübörgött végig, vasak zörögtek, ütődtek a fához rajta...
Berlin éjszakai zaja, fénye... egyszerre az Arany arca... úgy, mint akkor alva látta: a fájdalmas , szomorú, tudó arc.
És ebben a pillanatban érezte közeledni azt, amitől makacsul elzárkózott.
Már régen jön... most tudta...
Először akkor érezte a lelkében megmozdulni, mikor arról az öngyilkosságról hallott, azután a Gyuri esete...
Közönye, ez az öntudatlan védekezés a szenvedéssel szemben, a lelki ájulás páncélja csökönyösen ki akart tartani a védelemben az elbirhatatlannal szemben.
De a fiatal élet erősebb volt, követelte a szenvedést, mely élet volt a mostani halálhoz képest.
Arany már néha kilépett az apatia köréből... most pedig ujra előtte volt, a maga élő valóságban, egyéniségével, a saját problémáinak szenvedésével, akarásaival ... előtte a sors kérdésével, mely ennek az életnek a láncát valahol az övéhez kalapácsolta.
Meg lehet -e találni azt a szemet benne, amely gyenge és széttörhető a felszabadulásra?
Nem bir többé a földön feküdni erre a láncra kovácsolva ...
Lehet -e az Arany élete egy külön önálló élet, az övétől függetlenül, mint ahogy eddig is külön élet volt... egy asszony élete, aki szeretett, szenvedett... egy másik ember miatt... egy élő ember miatt...
Ki lehetett?
Ez a kérdés, mely mélyen lent a sötét tudattalanában úgy suttogott bele mindíg kába közönyébe, mint egy ostoba dalszöveg az átlumpolt éjszaka után, melyet csak azért nem hallott meg, mert nem akarta meghallani, most belekiáltott ébredésébe: - Ki lehetett?
Becsapta az ablakot, borzongott és mégis izzadt volt a homloka.
Hát itt van... a szíve vadul kezdett dobogni és összegörnyedt.
Látta Aranyt egy más férfival ... látta a testét olyan mozdulatokkal, amilyet sohasem mert volna elképzelni...
Ez a szenvedés és itt volt.
Miért épen most?
Miért nem mindjárt az első percben .... ?
Talán azóta tul volna rajta...
Nem - nem akart tul lenni rajta!
És magához ölelte ezt a szenvedést, mely Aranyt hozta vissza neki.
Az élet ujra életté vált ezekben a napokban, szenvedéssé, de életté.
És saját szenvedése felnyitotta szemét és szívét a másoké iránt is .
Észrevette az Erzsébet csüggedt vonalu száját, a Gyuri hencegése mögött annak a komolyságát, aki egyszer már élet és halállal állt szemben, észrevette atyja öregedő lemondását.
És mégis lehetetlennek érezte így, minden védelem nélkül kiszolgáltatni magát a gondolatok örökös kinzásának.
A munkához menekült, le akarta tenni az utolsó vizsgáját.
Szabadságot is kért az irodából és meglepte, hogy Bónis milyen szivesen, csaknem örömmel adta meg: - Kérlek, most ugyis lanyhán mennek az ügyek , nincs sok munka, de tavaszra visszavárlak.
Az iroda csakugyan nem volt a régi.
Jártak most is sokan oda, de mind a Bónis külön szobájába ment be és komoly munka nem következett a látogatásokból.
Olyan fajta emberek is jöttek, akik régen nem mertek volna a Bónis irodához fordulni , közvetitő és alkusz alakok..
Az irodavezető sem beszélt olyan sokat mint régen , csak azt jegyezte meg néha, hogy hiszen most mindenkinek rosszul megy.
János nem tudta, magát akarja -e vigasztalni vele, vagy őt.
Mihelyt nem járt többé az irodába, beleásta magát a jogi könyvek közé - ha már muszáj élni, legalább legyen miből... de lassankint érdekelni is kezdte a tárgya .
A karácsonyra egyáltalában nem is akart gondolni.
Erzsébet mondta meg egy este külön neki, hogy Arany megérkezett.
János nem tudta eltitkolni az izgalmát és Erzsébet megfogta a kezét.
- Félsz tőle, hogy itthon van?
- Majd segitesz nekem Erzsi, hogy ne találkozzam vele, vagy legalább ne egyedül.
- Nem is tagadta le szomorúságát.
- Azt hiszed nem szeret?
- Halkan, gyöngéden kérdezte.
- Nem - vagyis azt hiszem szeret, de hiába...
No ne kérdezz többet.
Majd túlesem rajta.
Erzsébet egyszerre szenvedélyes zokogásba tört ki.
- Majd túlesünk rajta, - mondta és kiszaladt a szobából.
- Idegenek vagyunk, - gondolta János a Gyuri szavaival.
- Mennyire nem gondoltam rá azóta, pedig mondta egyszer, hogy a halált választotta.
Itt mellettem a hugom nyugodtan, szépen viseli ugyanazt és alig törődtem vele...
Ugyanazt?
Hiszen épen az a borzasztó, hogy nem ugyanaz.
Ha Arany nem szeretne... semmi... öncsalás lett volna, vagy még lehetne a jövőre számítani.
De így elveszteni, hogy kénytelen legyek megvetni...
Megvetni ...?
Nem igaz.
Nem veti meg.
Gyülöli?
Ha olyan egyszerű volna minden, mint a szó, szép kereken körülhatárolt, egyértelmü szó.
Szereti, megveti, gyűlöli , szánja... és még mindenféle nevet nem kapott érzéssel gondolt rá, nem is gondol , csak érez felé.
És sajnálja, sajnálja...
Hol lehet az az ember?
Lehetséges, hogy ott hagyta?
Különben miért ne születhetett volna meg az a gyermek ?...
Az apja ellenzése!
Az apja mindent tud - ő volt az orvos!
Arany miatt még az apja is megtette... mennyire meg tudta érteni!
Milyen jó volna beszélni vele...
Lehetetlen!
Eddig olyan féltékenyen urias zárkózottsággal viselte itt mindenki a sorsát, hogy most nem lehet egyszerre mindent feloldani, megnyilni.
És végre is mit érdekli, kinek a gyermeke lett volna - bevégzett dolog ez már... vége!
És mégsem volt vége.
Néha pillanatokra, felébredéskor vagy elfeledkezések nyugalmában nem érezte a történeteket.
Arany jön és a szemébe mosolyog...
De csak pillanatok voltak és azok sem egészen tiszták.
A következő percben már végig ment ujra minden elmult órán, végigtapogatott minden mondatot, melyet tavasz óta összegyüjtött.
Most már látta a képzelt szeszélyek mögött az igazat, az elutazások okát, az Arany idegességét, még az anyja figyelő tekintetét is.
Mikor azt mondta , hogy ráismerne a termetéről bárhol és bármikor... és Arany gúnyosan felnevetett ...
Ó kinlódás...
Karácsony eljött és Péteryéknél senki sem beszélt róla, hogy Aranyt meg kellene látogatni.
János szenvedően érezte, hogy őt akarják kimélni, közben pedig attól retteget, hogy Arany talál eljönni, Erzsihez.
Végre nem állotta tovább: - Erzsi, ti menjetek el Aranyhoz.
Nem akarom, hogy feltünővé váljék az elmaradásotok.
Engem kimenthettek, hogy vizsgára készülök, nem járok sehová.
De karácsony másodnapján találkozott vele az utcán.
Messziről megismerte és Arany is megláthatta idejében, úgy hogy elég nyugodtan tudtak köszönni egymásnak.
De Arany megállt és így János sem mehetett tovább.
Talán Arany is zavarában állította meg, mert csak egy pillanatnyi várakozás után kérdezte a szokásos mondással: - Hogy van?
- Sokat dolgozom, - felelte János és már meg is emelte a kalapját.
Nem birta ki .
Arany, a régi, a szép - csak komolyabb, zavarban volt... soha, soha sem látta így...
Elpirult, nem tudott szólani!
Nem ő ne legyen az oka, hogy Arany pirulni kénytelen.
De nem csak ez... valami más idegen is volt rajta.
Valami egészen uj.
Uj , ismeretlen varázst érzett belőle feléje áradni - a merés, a tudás, a teljesség varázsát.
Elítélte és annál jobban szerette...
Hány kedves, rendes leányt ismert az Erzsi társaságából, szépeket is... miért vonzotta mindíg csak Arany?
Talán mert érezte benne, hogy mindenre képes?
Mert tudta, hogy más mint a többi, más mint ő maga?
Az idegen varázsa az asszonyban, a babonázó ismeretlenség rejtélye , a különös, a merész, a bűn vonzása?
Csak vissza a józansághoz, a munkához, a könyvekhez!
XV.
Bónis csak karácsony után tudta meg, hogy Arany itthon van.
Idegenektől tudta meg .
Első percben olyan dühbe jött, hogy csaknem goromba levelet írt Aranynak.
Majd leszoktatja ő ezekről a hisztériás komédiákról!
Még egy olyan felesége nem lesz , mint Enid volt!
Azután megnyugtatta magát, hogy Arany most nagyon vigyáz a külszinre, talán igaza is van.
Nincs mitől félni, olyan biztosan tartja ő Aranyt... csak egyszer kell átölelnie...
Telefonon beszélték meg, hogy mikor keresheti fel, szeretne egyedül találkozni vele.
Arany mindenbe beletörődve várta.
Még csak ezen kell átesni és akkor - akkor hozzáfoghat az élete megmentéséhez.
Csak végre elég biztonsága és nyugalma legyen hozzá.
- Arany, nem értem magát! - kezdte Imre az első üdvözlések után.
- Hogy olyan ritkán írt és látszólag olyan közönyösen, azt még annak tulajdonítottam, hogy mig a válópöröm le nem jár, vigyáz a külszinre.
Bár én, képzelheti, hogy jól megőrizem a leveleit.
De hogy nem értesített előre a hazajöveteléről, ezt meg kell magyaráznia.
Kedves menyasszonyom, olyan komoly!
- Megfogta az Arany kezét és magához vonta a testét.
Arany elhuzódott.
- Erre az egészre elkészült, mint egy ügyészi vádbeszédre, - gondolta igazságtalanul.
Mikor látta az Imre arcának elsötétülését, szívdobogva kezdett beszélni: - Ne haragudjék, mi már olyan távol vagyunk tulajdonképen egymástól, hogy... nem is tudom, hogyan magyarázzam meg, mennyire megváltozott minden.
Kérem most még ne feleljen - várjon egy pillanatig.
Arany nagyot lélekzett és úgy folytatta: - Emlékszik, én a nyáron megmondtam, hogy fenntartom a szabadságomat.
Ugy -e emlékszik?
Most kénytelen vagyok élni vele.
Nem lehetek a maga felesége.
- Megőrült Arany!
Eltávolodtunk?!...
Kihez tartozik inkább, mint hozzám ?
Hiszen...
- Tudom, tudom mit akar mondani.
Ez az egyetlen út, hogy én... hogy maga... hogy mindent jóvá tegyünk.
De én nem bánom!
Azt sem bánom... nem akarok semmit jóvátenni!
Nem akarom, hogy maga engem a törvényes szeretőjévé tegyen!
Értse meg - és a szava szenvedélyes kitöréssé vált, - értse meg, hogy lehetetlen, mást szeretek!
- És annak is a szeretője voltál? - kérdezte Imre rekedten a dühtől.
- Épen azért szeretem, mert nem is akarta, hogy az legyek.
- Látszólag nyugodtan beszélt, inkább megvetően, de belül reszketett és alig birta visszatartani a könnyeit.
Határozottan fordult a férfi felé: - Minek kinozzuk egymást tovább is a magyarázatokkal?
Ma már azon csodálkozom, hogyan szerethettem magát valaha... és ne akarja, hogy ez az igazságtalan, maga iránt igazságtalan kétely még megerősödjék bennem.
Imre képtelen volt felelni.
Ez lehetetlen!
Mit akar ez a kis bestia ... ?
Megcsikordultak a fogai tehetetlenségében.
Arany ijedten nézett rá.
- Ez nem lehet az utolsó szava!
Vagy ha igen, tudni fogom a módját, hogy kigyógyitsam ebből a - szeszélyből!
- Már utána nyúlt, hogy magához rántsa; Arany ridegen, megvetően felállt.
- Téved, ez nem szeszély.
És a világ semmi kényszere sem fog reám hatni.
Nem szeretem többé és nem tudom, szerettem -e valaha.
Az, amibe maga belevitt, nem szerelem volt, de ezt csak most tudom.
Nem akartam megmondani, de kényszerített rá...
Kérem, hagyjon magamra...
Imre elhülve nézte ezt az asszonyt.
Ez nem az, akit ő ismert - hiszen ezt gyülöli , meg tudná ölni... és mégis, százszor jobban vágyik rá, mint valaha, hogy megmutassa...
Legjobban szerette volna rávetni magát, de még annyira magánál volt , hogy tudott magán uralkodni.
- Most elmegyek Arany, amint kivánja, de nekem semmiesetre sem ez az utolsó szavam.
Ezt jegyezze meg magának!
Arany fellélekzett, mikor köszönés nélkül becsapta az ajtót maga után.
Az anyja befutott a másik szobából.
- Ne szólj mama! mert akkor mindjárt sirógörcsöt kapok.
Nem megyek hozzá feleségül, gyülölöm, ellopott önmagamtól, ellopta az életemet!
- És sirógörcs fogta el, pedig az anyja egy szót sem szólt.
Bónis beleszédült ebbe a váratlanságba és mig haza nem ért, gondolkozni sem tudott.
Otthon is elképedve ismételte: - Visszautasított!
Engem utasított vissza... és milyen szavakkal!
Igazat beszélt? - vagy asszonyi furfang, hogy értékesebbé tegye magát ?...
Ennyire nem merne menni egy asszony sem csupa játékból... és ez is épen most, mikor minden fojtogat...
Képtelenség!
Az egész lakás üres volt már hat óra után.
Egy darabig fel-alá járkált a szobákon át és egyszerre rájött, hogy azon gondolkozik, megtarthatja -e ezt a drága lakást , ha Arany nem lesz a felesége...
Hát már annyira bizonyosnak érzi, elfogadta , beleegyezett?
Nem tud változtatni rajta?
- De hát mi történt velem, hogy egyszerre két asszony hagy cserben?
Én vagyok a hibás?
- Ezzel a gondolattal kezdett lehiggadni, ujra végig akart futni a beszélgetésen, de még képtelen volt rá.
Dühe Arany ellen megfagyott ennek a gondolatnak a hidegségénél, csak a vágy maradt meg utána és a vágy nyomán a szenvedés, a betöltetlenség szenvedése.
- Mennyire gyülölhet, hogy még azzal sem törődik, hogy elárulhatnám.
Mást szeret ...?
Nem igaz!
De akkor miért?
Ki lehet az a más velem szemben?
- A hálószobába a nagy álló tükör elé állt, mely még az Enidé volt.
Megnézte magát, nézte az alakját, arcát, kritikusan, tárgyilagosan.
Nem változott meg egy év óta... alig több ideje még, hogy a karjaiba dőlt, sirt és nevetett!
Minden erotikus emléke megrohanta, öklével a mellére ütött.
- Nekem ilyen visszautasítás, azok után!
Mi változtatta meg ezt az asszonyt?
Vagy nem ismertem akkor sem?
- Megint megállt.
- Azt mondta: a törvényes szeretője... mit akart ezzel?
Azt, hogy nem ismertem csak a testét, a csókját, nem tudtam van -e gondolata azon túl, hogy szeret, nem tudtam van -e lelke...
Lelke?
Mennyit beszélnek, írnak , szavalnak róla, csakugyan itt buktam volna meg?
Erre gondolt?
Leült végre, hogy nyugodtabban gondolkozhassék.
- Igen, bestiáknak tartottam mindíg az embereket, akiknek az a fő, hogy étvágyukat és érzékeiket kielégítsék .
Minden más, az egész társadalmi élet erkölcsével, formáival együtt csak arra való , hogy a bestia életét esztétikusabbá tegye.
Én sohasem vontam ki magam a formák alól... éreztem mint uri ember, erősen megkötő erejüket, gazembernek éreztem magam, ha áthágtam... de hogy lélek, meg más cifra beszéd...
Ostobaság!
Csak nem fogom elhinni most, mert egy nőstény rászedett!
El kell felejteni.
Még ha ő akarná, most már még akkor sem... vagy drágán fogja megfizetni...
Dolgozni akart és az iróasztala elé ült.
Keresgélt az irások közt, de hazugságnak érezte minden mozdulatát, egy pillanatig sem tudta elhitetni magával, hogy bármi le fogja kötni.
Pillanatnyi habozás után kihuzott egy fiókot, felülről kivett néhány levelet és az asztalára dobta.
Gúnyos cinikusan nézett a cím irására: - Chák-Kázméry herceg... ez ugyan szépen megoldotta az élet problémáját - az ostoba !
- Legyintett.
- Ez is a multé, kár!
Néhány nagyobb formájú irás következett, azután egy nagy arckép.
Az Arany arca ...
És a cinizmust, melyhez mint életmentőhöz menekült, egyszerre elfujta ez a mosolygó emlék.
Elvesztette... ezt vesztette el!
Lehajtotta homlokát az asztalra.
Egy idő mulva ujra a szobákon át járkált.
Az egész lakást át akarta rendezni Arany miatt.
A régi hálószobát irodának... a fürdőszobát is át kellett volna helyezni .
Akkor még azt hitte, lesz pénze mindenre, azt hitte pár hónap alatt rendbe jön abból a nagy megrázkódásból...
Hova lett az a csodálatos szerencse, amely eddig kisérte?
Harminc éves korában jó irodája volt, gazdag felesége, az inflációt nagyszerüen meguszta, attól fogva minden felfelé ment... a mult évig.
De ez a rohamos sülyedés csak junius óta...
Az Enid vagyonát el kellett különíteni, ez uri kötelessége volt.
De miért maradtak el a perek, tanácskérések, transaktiók?
Igaz - az emberek még orvoshoz sem mennek a saját drága életük kedvéért, hát még ügyvédhez!
Egyetlen számítása sem ütött be, a berlini házat úgy kellett adni , ahogy vették.
És az utolsó nagy örökösödési per... talán lehetne perujítást ...
Érdemes?
Várhat olyan soká?
Kisebb lakás egy olcsóbb utcában.
Takarékoskodni...
Ma reggel még azt hitte, hogy a Szegedy vagyon fogja segíteni...
Pfuj!
Eddig egy pillanatig sem gondolt arra , hogy Aranynak pénze van - már úr sem tud lenni, elveszti utolsó erkölcsi alapját is!
Takarékoskodni, számítani pengőkkel, fillérekkel.
A híres Bónis iroda valamelyik mellékutcában... tyukperek.
Aztán mindíg lejjebb...
Kit látott még ebben a borzalmas felfordult világban, aki a lejtőről visszajött volna?
Ebéd kis kocsmákban... kopott ruha... kérlek nem adhatnál öt pengőt...
És egyszer Arany majd szánalommal néz rá, ha meglátja az utcán a házfalak mellett végigosonni , elfordított fejjel...
Soha!
Vacsorálni a Ritzbe ment és éjfélig maradt, szép asszonyokkal jókedvüen beszélgetett.
Azután soká sétált a Dunaparton.
Reggel az inasa holtan találta az ágyában.
Egy utolsó hiusággal a szívébe lőtt, nem akarta azt a tökéletes fejet összeroncsolni.
És egy utolsó gyöngédséggel Arany iránt, arcképét, leveleit gondosan elégette és nagy határozott betükkel felírta az iróasztalán levő ívpapirra: Tettemnek egyedüli oka, hogy vagyonilag tönkre mentem.
XVI.
Egy csunya ködös téli estén kopogtak a János szobája ajtaján.
Első pillanatban a tanulásba mélyedve alig hallotta és nem felelt.
De a kopogtatás ismétlődött és az Arany hangja szólalt meg... muzsikált be a kissé megnyiló ajtó résén: - Be szabad menni?
János felugrott és akadozó szívdobogással sietett az ajtóhoz.
Erzsébet állt előtte Arannyal.
- Ne haragudjék, csak egy pillanatra zavarjuk.
- Tessék bejönni, - mondta János komolyan és hidegen.
Arany a szemébe nézett.
- Mégsem járja, hogy a tudomány teljesen elvadítsa a barátaitól.
Jaj de vastag könyv!
- Az iróasztalhoz ment és megemelte a kinyitott könyvet.
- Nem, nem ülünk le János, mert akkor nem engedne el hamar a szivünk .
Csak azért jöttem, hogy megkérjem, látogasson meg már minket.
Azt hiszem jót tenne, ha pihenésül egy órára abbahagyná néha ezt a magolást.
Ugy -e Erzsike?
János nem tudott felelni.
Ép úgy beszélt mint régen - természetesen, kedvesen .
Csak a szemében volt egy sugár, nem az a régi gunyoros, huncutkodó - inkább bizalom... vagy szeretet, odaadás ...? melyet eddig nem ismert.
Alig mert visszanézni rá.
Milyen boldoggá tette volna régen ez a tekintet!
Arany már is nyujtotta a kezét bucsuzóra: - Megyünk is, de igérje meg, hogy mielőbb eljön.
- Elmegyek, - mondta János megadóan.
- De minél előbb várom, nagyon várom!
- Kimentek.
- Istenem, mintha semmi sem történt volna, - suttogta János és nem tudta, mit gondoljon, csak azt tudta, hogy ma este nem képes többet tanulni.
Pedig Arany egészen természetesen és őszintén viselkedett.
Elhatározta, hogy nem adja meg magát annak a sorsnak, amely előtt állt, legalább is nem olyan könnyen .
Most már semmi oka sem volt rá, hogy nyiltan meg ne mutassa, mennyire egyetlen gondolata volt a János megbékítése.
Hiszen mindketten tudják, hogy szeretik egymást - nincs többé szüksége titkolózásra, szeszélyeskedésre, ijedt visszahuzódásra, ha véletlenül elárulta magát - önmaga lehet mint régen és már ez is olyan boldogság!
Az Imre öngyilkossága nagyon megrendítette, talán még jobban mint Jánost.
Nem tudta magát teljesen felmenteni, hogy legalább részben nem volt -e ő is oka a tragédiának.
De becsületes lélekkel azt sem tagadta le, hogy utóbb megkönnyebbülést érzett - eleinte szégyenkezve, azután belenyugodva... ez a megoldás közelebb vitte céljához.
Nem felejtette el, ami történt, de mig élő ember állt előtte, mint élő memento, addig a mult is élő maradt... most már emlékké válhatik az egész.
Most már az életét teheti fel a János visszahóditására, ez volt az egyetlen célja melyre azzal a nyugodt biztonsággal tört, hogy joga van hozzá , mert szereti.
János nem soká állott ellent a meghivásnak.
Bebizonyította magának, hogy a legnagyobb neveletlenség volna, ha soká halasztgatná.
Remélte nyiltan, hogy nem lesznek otthon - titokban, eltagadottan azt, hogy Aranyt egyedül találja.
Mikor erre rájött, önmegvetéssel csaknem otthon maradt, mit tudna Arannyal kettesben beszélni?
Micsoda kinos zavar volna!
Azután már indult is és mindenkit otthon talált, még Szegedyt is, aki mindjárt szemrehányásokkal fogadta: - Lári-fári.
Csak nem tanulsz egyfolytában reggeltől estig?
Bizonyosan összevesztél Arannyal - nahát csak béküljetek ki!
Én most megyek a kaszinóba.
Szervusz!
Arany komolyabbnak látszott mint régen, talán keskenyebb is volt az arca, de János még szebbnek találta.
És ha hervadt lett volna, ha tönkre ment volna a szépsége , nem Arany volt -e most is, az örökre elvesztett, szeszélyes kis mozdulataival , halványabbá lett mosolyával és szemében azzal a kérdéssel, melyet János világosan elolvashatott és nem tudott nyugodtan fogadni: - Haragszol?
Nem szeretsz?
Ezt látta meg az anyja is Aranyon, mikor János bejött.
Meglepetten, szinte boldogan látta, uj reménység fogta el, hogy talán mégis meg lehet menteni az egyetlen leányát az életnek.
A Bónis öngyilkossága után, mikor látta, hogy Aranyra mennyire hatott, azt hitte, mégis őt szerette és csak büszkeségből utasította vissza.
Arany napokig hallgatva jött-ment a szobákban az étkezéshez szedte össze magát az apja kedvéért.
Mikor az anyja félve, gyöngéden kezdte kérdezni, nem pattant fel mint régen szokott, ha valami érzelmeibe ütköző kérdését lelki beavatkozásnak tekintett.
- Igen mama.
Nagyon is nyersen mondtam meg neki az igazat és az is hozzájárulhatott...
De igaz volt.
- Ha ezt a Jánost szereti - gondolta Szegedyné most, - akkor ez lenne a legjobb megoldás.
De meg lehet -e mondani neki az igazat?
Nem...
János sohasem bocsátaná meg.
Mig így magában mindegyik saját gondolataival, reménységével foglalkozott, külső eseményekről beszélgettek tovább.
Az elmuló télről, nehéz viszonyokról, az elárvult Bónis irodáról, Erzsiről...
Minden olyan egyszerüen és természetesen ment, János szinte elfelejtette, hogy csak hivatalos látogatást akart tenni és csak akkor állt fel, mikor Aranka néni teázni hivta őket.
Nem, ezt mégsem lehet ... hogy átmenjen vele a másik szobába és soha többé úgy, mint mikor Károly itt volt és azt mondta...
Arany tétován marasztalta: - Nagyon örülnénk, ha fenntarthatnánk a régi baráti összeköttetést... legalább azt, - tette hozzá halkan.
Jánosnak mégis összeszorult a szíve.
Az a maga biztos, az a fölényes Arany zavarban... ő előtte.
Szánalom és szeretet öntötte el büszke ridegségét és kezet csókolt Aranynak.
Arany lángvörös lett.
- A viszontlátásra, - ismételte többször is, azon a szokatlan nyugodt, csendes hangon.
Egy délelőtt, mikor János a Váci utcában járt, minden előleges elhatározás nélkül felment Szegedyékhez.
Aranyt egyedül találta otthon.
Olyan nyiltan örült, mikor meglátta, hogy János is megengedett magának egy félórai boldogságot.
Nyugodt elfelejtkezéssel beszélgettek, egymásra mosolyogva, egymás szavát élvezve azzal a titkos mámorral, mint két szerelmes, aki tudja, hogy a másik is szereti, de még áruló szó nem tette súlyossá a tudását.
Arany óvakodott elrontani ezt a mosolygó melegséget tekintettel vagy szóval, bármilyen akart célzatossággal.
Szegedy jött.
- Na, kibékültetek már? - kérdezte hangos vidámsággal, nem is sejtve, hogy ez a kérdés mindent felkavart.
Arany idegesen nevetett, János elsötétült és csakhamar el is ment.
De egy kis vivódás után tíz nap mulva megint Aranynál volt, ott is teázott.
- Végre is barátok csakugyan maradhatunk - hallgattatta el feltörő szemrehányásait gyengesége miatt.
Februárban letette az ügyvédi vizsgát és most már komolyan kellett gondolkozni , hogy mit tegyen az életével.
Az az öngyilkosság nemcsak lelkileg rendítette meg , hanem kidobta megkezdett kenyérkeresetéből is.
Merjen önálló irodát nyitni vagy ujra helyet keressen magának a mindíg nehezebbé váló viszonyok közt?
És ujra szenvedjen a miatt, hogy a családja nyakán él?
Közben az is izgatta, hogy karácsony óta nem kaptak levelet Károlytól.
Akkor még Berlinben volt és Enid is.
Csak épen érintette a levelében, hogy uj tervek vannak készülőben és ő még nem tudja, belefog -e kapcsolódni vagy pedig megy a saját utján, esetleg oda, ahova a tavasszal készült.
- Tehát ujra Oroszország, - gondolta János.
Lelkében ingadozva, szinte azt kivánta, hogy inkább Eniddel menjen tovább... ha már így hozta a sorsa.
Már tavasz felé járt az idő, mikor végre ujra levelet kapott, egy nagy vastag levelet.
János kiváncsian és aggodalmasan is nézte és mérlegelte a kezében , mielőtt felbontotta.
XVII.
» Mire ezt olvasod, mi már utban leszünk Eniddel Paris felé és azután Londonba.
Az Enid tervei nagyon megváltoztak a nagyherceg januári deklarációja óta, melyben az emigránsoknak a szovjet támogatását ajánlja «.
János elmosolyodott.
Most már csak nagyherceg?
Oly távol volt már gondolatban is attól a pár napi politikai izgalomtól, hogy nyugodtan engedte régi kétkedését egy kis gúnyba átmenni.
Akkor Károly nagyon is cárnak nevezte... de hogy a szovjet támogatását ajánlja... milyen furcsa dolgok történnek a világban, melyekről mi kis hangyaküzdéseink között nem is tudunk.
Na ez nagy csapás lehetett Enidre megint .
Érdeklődve olvasott tovább.
» A mi ismerőseink nem ültek fel annak a biztatásnak, hogy az emigránsok otthon amnesztiát kapnak.
Sőt az egész emigráció visszautasította.
Enid csatlakozott azokhoz, akik Dimitrij nagyherceget tekintik most már legitim cárnak és a párisi központtal keresett összeköttetést.
Nem irhatok erről még többet, a jövőm teljesen bizonytalan, de épen ezért annál szebb.
Te régi meggyőződésed szerint Enidre fogsz haragudni, hogy elvisz és tönkreteszi a jövőmet.
Nem ő visz János, én megyek vele .
Ma már nem élet az élet nélküle.
Hogy aztán hogyan fogok megélni, ha kis tőkém elfogy, találok -e odakint foglalkozást vagy Enidnek a lakája leszek - mint magadban gondolod - azt sem tudom.
Meglehet, hogy egyszer elkerget és akkor megtalálom ujra a régi magamat... most ő is szeret annyira, amennyire ő szeretni tud.«
» Az is lehet, hogy Londonba repülve ott vár rám a tenger felett a levegőben az a sikoltás, melyet akkor nem hallottam, de azóta sokszor hallok.
Talán ott lebeg még mindíg és találkozni akar velem, hogy bevádoljon a csillagok előtt.
De nem ... attól ne félj, hogy követem.
A kalandorok szeretik az életet, mert minden mán túl érzik előre a holnapot, mely mindíg hoz valami ujat, mint ahogy Enidet hozta.
Nem lehetetlen, bár most nem tudom elképzelni, hogy Enid után hoz egy egészen mást, az ellenkezőjét mindkettőnek.
Most nem vágyom rá.«
János elgondolkozva nézett fel a levélről.
Miért tenne szemrehányást?
Mi jogon vádolna épen ő?
Lehet a boldogságot keresni?
Jobb úgy menni, ahogy az élet visz ...
Ujra felvette a hosszú levelet.
» Mielőtt azonban elmennék egy mégis bizonytalan sors elé, egyik utolsó beszélgetésünk arra készt, hogy elküldjek neked két levelet.
Ha ezeket elolvastad , eszedbe fog jutni, milyen beszélgetésre célzok.
Azóta mindíg izgatott az a kérdés , hogy elküldjem -e.
Nem akarom ezt az izgalmat egy uj életbe magammal vinni - bocsásd meg, ha nem volt okos ez az elhatározásom.
Mikor otthon voltam, még nem akartam odaadni, akkor tulságosan lesujtó lett volna.
Berlinben kevés volt rá az idő és nem tudtam kellően elhatározni a sok váratlan esemény közt.
Azóta úgy érzem, hogy az élő ember mégis fontosabb, mint aki elmult, az élő szeretet legyen igazabb, mint az emlék.
És ha el is kell benned egy emléket homályosítanom, meg vagyok győződve, hogy tisztázva az élőt, többet adok helyette.
Igy értsd a tettemet.«
János az utolsó titokzatos sorokat kissé szórakozottan olvasta.
A Károly terve foglalta el és azon aggódott, hogy hátha csakugyan elpusztul annak az asszonynak a kezei közt.
Milyen szörnyü, hogy a férfi élete annyira hozzá van kötve az asszonyhoz és nincs menekvés...
Ő sem fogja soha eltépni tudni azt, ami Aranyhoz köti...
Talán még jobb is egy asszony rabszolgájának lenni, mint egy puszta érzelemének.
Mivel jobb és okosabb ő mint Károly?
Annak legalább ad valamit az övé...
Ránézve minden elveszett, egy életre gyógyíthatatlan.
Azután ujra elolvasta a levél végét.
Miféle titokzatos dolog ez?
Talán ezzel akarja az Enid ügyet leleplezni? vagy magát menteni?
- Miféle levelek ezek? - kérdezte, mikor a mellékelt iveket szétnyitotta .
Ismeretlen írás...
1913 szeptember 10.
Kit érdekel ma már egy háború előttről kelt levél?
Minden naivság a mához képest, amit akkor irtak.
- »Kedves Ilona !«
- Miféle Ilona?
Ki az?
Hirtelen letette a levelet maga elé, mintha megégette volna az ujját.
Az anyja neve...
Csak egy idő mulva olvasott tovább, akkor is csak a papir fölé hajolva, nem vette a kezébe.
- »Kedves Ilona!
Nagyon boldog volnék, ha holnap hat óra felé meglátogathatnám.
Persze azt nem is merem remélni, hogy egyedül lehessünk.
Ez a szerencse nem lehet a mindennapé, nagy ünnepnap az nekem, ha lelke kibontakozik előttem, mint egy zárt virág illata a kelyhéből, ha kezét egy percre megfoghatom és érzem életét átáradni a magaméba, azt az életet, mely olyan szomorúnak, őszi hangulatúnak tart és mely mégis többet jelent nekem, mint a legragyogóbb nevető tavasz.
Addig is ráhajlok gondolatban fehér virág kezére és sokszor csókolom .
S.«
János első pillanatban csak csodálkozást aztán hirtelen rémületet érzett... az anyja neve... de hisz ez lehetetlen!
1913... akkor az anyja legfeljebb harminc éves volt, alig több mint Enid...
Nem valaki más ez az Ilona ...?
Tudta azonnal, hogy csak bolonditani akarja magát.
Már tudta, hogy Károly akkor nem égette el az anyja leveleit vagy legalább is nem mindent...
Ki volt ez a... ez az ember, aki alá sem irta magát, mert úgyis tudta, hogy ismerik, hogy várják a levelét... szerelmes levelét!
Az anyja!
És kétszer is benne van, hogy virág... és ez a zárt virágkehely...
Micsoda izléstelen barom!
Düh és gúny szinte marakodott benne és összegyürte a levelet.
Hogy az ő anyjának így mert irni és az... megengedte!
Az anyja!...
Egyszerre összeesett, lelkileg kiégett, minden gúnyt kioldott belőle a felrémülés.
Az anyja, akinek akkor már négy gyermeke volt... és megengedte...
Felkapta a másik levelet: - »1914 nov. 29.
Egyetlenem !«
- János felnyögött .
Gondolat nélkül meredt a papirra, csak elmosódott fekete foltokat látott.
Nem ... nem is akarja tudni...
Mire való ez az egész... háború volt, nem akarja tudni...
» Egyetlenem!
Nem a rendes tábori postával küldöm a levelet, hanem egy sebesült tiszttársam utján.
Nem mintha olyat akarnék tudatni veled, ami háborus szempontból tilos, de ha tudnám, hogy idegen pillantás esik azokra a betükre, melyekben neked ujra és ujra meg akarom mondani, hogy milyen végtelenül szeretlek, azt hinném bemocskolom érzelmeinket.
De minek is irnék szörnyüségeket Neked, minek rémiteném viráglelkedet ...«
János összecsikorgatta a fogát.
Felugrott...
Az anyám egy idegen embernek virág ...
Felkapta a levelet, hogy összetépje, de abban a pillanatban még egy szót elolvasott: válópör.
Állva olvasta tovább: - »A Te reád emlékezés itt ebben a szörnyü világban az egyetlen tiszta és nemes.
Közös emlékeink soha el nem muló biztosítéka a jövő boldogságának.
Ha a válásba férjed, mint irod, tényleg beleegyezett, akkor legjobb volna mielőbb beadni a válópört.
Erzsike hozzánk jöhetne azután, a leányhoz Neked van jogod és a kis Gyuri is, akinek még anyára van szüksége, mint ahogy megbeszéltük.
Bárcsak ott lehetnék, hogy ezekben a nehéz időkben segitségedre volnék.
Ne aggasszanak anyagi dolgok.
Ha télen nem ...«
János tekintete egyik mondatról a másikra ugrott át: »Szerelmünk nevében... majd tudatom...
Minden pillanatban és mindenütt...
A tavaszra, ha vége lesz a háborúnak...
Addig is örökre a tied ...«
Aláirás nem volt, de alul az atyja irásával néhány szó: - »Elesett 1914 dec. 20-án a kárpáti harcokban «.
Ez az egy mondat egyszerre feloldotta a dühöt, kétségbeesést, gyülöletet csaknem könnyes szánalomba.
Meghalt... két halott regénye...
És mégis maradt az izgalomnak keserü alja a lelkében.
Az anyja, a mártir asszony , az imádott, elárult megcsalt anya...
Csak nem fogja még most is bolondítani magát !
Ilyen levelet csak akkor irhat egy férfi, ha viszonya van azzal, akinek irta... és ha nem... akkor is nagyon biztos a dolgában.
Az atyját vádolta egész életén át, itélkezett felette gyerekes, romantikus, ostoba regényességgel - kérdés, tudás, tapasztalás nélkül... ok nélkül, bizonyiték nélkül!
Itélkezett az apja felett, aki ezt végigszenvedte és végigszenvedte az asszony betegségét is, hallgatva, soha nem panaszkodva, soha igazi bizalmat nem érezve itthon... legfeljebb egy idegen asszonynál, Paulánál.
Miért is nem mondta meg Károly akkor, mindjárt a tavasszal?
Vagy akkor még nem akarta, nem tudta a halál szentségét megzavarni - talán akkor még ő sem birta volna úgy el.
Most másként ismeri az életet?
Arany... nem szegett esküt, nem voltak gyermekei, szabad volt szeretnie és ő elítélte.
És Paulát is elítélte ... mindenkit, a szabó lányát, akit az apja meg akart verni... nem tudta, hogy az anyja is...
De hát nincs már senki a világon, akiben bizni lehetne?
Keringélve szaladgált a szobában, közben felkapta, meg ledobta a levelet.
- Válópör... vége lesz a háborúnak...
Kárpáti harcok...
Lefagyott lábak, megfagyott emberek... hó, jég gépfegyver, havon csúszva... nem tudták eltemetni a halottakat...
Mindenféle zavaros szavak ütődtek össze gondolataiban abból, amit a levélben olvasott és amit gyermekkorában és azóta a háborúról hallott... az anyját látta a ravatalon.
Mennyit szenvedhetett, többet mint képzelte, mikor ott állt.
Egyszerre gyerekesen sírva fakadt, olyan gyermekesen, hogy nem is restelte maga előtt.
De sírás közben megnyugodott.
Visszatette a leveleket a borítékba és ujra a Károly írását nézte.
Megmondja -e az apjának, hogy Károly...
Az apja!
Az egyetlen ember, akiben bizhatik és milyen igazságtalan volt.
Vele szemben érezte magát a legbünösebbnek és mégis - milyen felszabadulás!
Nagy melegség, boldogság... az egyetlen ember, akiben megbizhatik és szabad szeretni... százszor jobban, mint eddig.
Odamenni hozzá és megmondani , mindent megmondani... beszélni vele...
Itt megakadt és érezte, hogy ez lesz a legnehezebb.
Nem a szégyen miatt, hogy be kell vallania, mit hitt róla, hogy elítélte.
De beszélni... egyáltalában beszélni érzelmi dolgokról... milyen szörnyü ez, tulajdonképpen elbizakodottság, meg akarjuk mutatni, milyen erősek vagyunk, férfiasan, szó nélkül viseljük és éljük , ami jön... elzárkózunk, nehogy érzelmeseknek látszunk és azután már nem is tudunk szólani, megnémultunk a hallgatásban.
Ha gyermek volna, hozzámehetne sírni... úgy mint elemista korában mikor eladta az egyik könyvét és cukrot vett rajta; akkor még az anyja is köztük volt...
1913... dehogy, még sokkal elébb.
Mikor kiderült és az apja a térdére ültette, ott sirhatott.
Jó volna most is hozzábujni és sírni.
De hiszen nem is az apját hibáztatta, hanem azt az asszonyt!
Paulát ...!
Milyen borzasztóan megbántotta a nyáron.
És csak úgy könnyedén odavetve, fensőbbséges magaslatáról egy ostoba, elbizakodott fiúnak, aki azt hitte, hogy mindent tud és minden itélethez joga van.
Paulát bántotta meg a legjobban.
Azonnal elmegy hozzá, bocsánatot fog kérni.
De mit mondjon neki?
Elárulja az anyját?
Hiába, oda kell menni, még ha kidobatja is.
Vagy ez is csak olyan gyerekes felbuzdulás?
Talán nem is adott Paula semmit a fecsegésére... ohó ez csak olyan kibuvás akar lenni a kellemetlenség alól.
- Mit tegyek?
Ó mama, mama!
Szegény mama, mit tettél velem!
Kitől kérjek tanácsot ?
Arany... ha Arany a régi volna... az anyja is olyan volt mint Arany...
- Nem, nem birom tovább! - kiáltott fel hangosan, úgy hogy maga is megijedt.
- Nem birom és Paulához megyek, mert ő ismeri legjobban apát és tőle megkérdezhetek mindent.
XVIII.
- Akármi jön, megérdemlem, - gondolta, mikor becsengetett Paulához.
Beküldte a névjegyét.
Sokáig kellett várni, mig bevezették.
Paula a szoba közepén állt és komolyan várta.
- Ne vegye rossz néven, hogy várakoztattam, - mondta udvariasan, de nem nyujtott kezet, mikor János szótlanul meghajolt.
- Nem tudtam, fogadjam -e?
Az atyja kedvéért tettem meg.
- És én... az atyám...
- Megakadt és az gyerekes kivánság, hogy bárcsak valakinek az ölébe borulhatna elmondani, mi bántja, olyan pontosan kiült a tekintetébe , szája reszkető vonalába, hogy Paula egyszerre nagyon megijedt.
- Nincs semmi, csak én... azért jöttem, hogy bocsásson meg nekem.
Ostoba , tudatlan, szivtelen gyerek voltam, aki azt képzeli, hogy a lelkekbe lát és ... és...
- És most belátta, hogy a lelkek egészen mások, mint képzelte.
És most szégyelli magát.
Üljön le és mondja meg, mi hozta el hozzám, azok után...
- Ó, ne is említse...
- Aztán elhallgatott.
Csak most vette észre, hogy semmit sem tud igazán elmondani, az anyja emlékét nem szolgáltathatja ki.
- Valamit megtudtam, - kezdte végre és leült.
- És abból azt is megtudtam, hogy igazságtalan voltam az atyám iránt és még inkább ön iránt.
- Most pedig vigyázzon, hogy igazságtalan ne legyen az anyja iránt.
- Maga tudja, Paula?
- Egyik sem vette észre, hogy János a nevén szólította .
Paulát is a lelke mélyéig kezdte érdekelni most már a beszélgetés.
- Akkor csaknem mindenki tudta már a doktor környezetében, hogy válásról van szó .
Az atyja később, mikor Ilona már szanatóriumban volt, elmondott egyes részleteket .
Mindaketten nagyon boldogtalanok voltak, ezt ne felejtse el, mindaketten.
- És én... meg kell mondanom, mert örökre nyomná a lelkemet, én azt hittem, hogy ön az oka az anyám buskomorságának.
Meg kell mondanom, hogy megértse az én meg nem bocsátható állásfoglalásomat és... hogy megbüntessen ha jónak látja.
- Hogy én ...!
De az Istenért, hiszen mikor mi megismerkedtünk, Ilona már nagy beteg volt!
Ez az áldott ember magára vette, hogy otthon tartja, féltette, hogy a zárt intézet még növelni fogja a buskomorságát.
Elszenvedte minden... szeszélyét , kétségbeesését, vádjait, lassú elkomorodását épen akkor, mikor a háború miatt orvosilag is rettenetesen igénybe volt véve.
- Paula igyekezett nagyon egyszerüen beszélni, de hangja mélyén izgatottság remegett János is észrevette, mennyire igyekszik uralkodni magán és még jobban szerette érte.
- És... és... dehát hogyan történhetett... mondja meg kérem, ha tudja, hogyan szeretett meg mást az anyám?
- Ki tudná?
Nem voltak ők egymáshoz valók Károllyal.
Mindaketten tulságos fiatal korukban házasodtak össze.
Ilona elkényeztetett leány volt, többet várt az élettől, mint amennyit a mindennapi élet adhatott.
El volt keseredve, hogy három gyermek elég gyorsan jött egymásután és még jobban, mikor hosszú idő mulva ujra ... akkor született Gyuri.
Megmondta, hogy nem akar több gyermeket, talán... egyszóval nagyon elszakadtak egymástól.
Azután ismerkedett meg a másikkal, a nevét nem tudom.
Károly nem is akart az utjokba állani, csak addig akarta halasztani a válást, mig legalább Gyuri biztosan áll a lábán, mint ahogy mondta.
De mikor az a másik elment a frontra, mindenbe beleegyezett, ezzel a tragikus bizonytalansággal szemben ember szava nem szólhatott többé bele a sorsba...
Én a következő évben kerültem az atyja kórházába, ahol megismerkedtünk.
- És az áldásává lett az atyámnak.
- Csak jó megértő barátjává.
Mindíg ez volt a legfontosabb közöttünk.
És hogy még arra is feleljek, ami akkor olyan sértően tört ki magából... ne szóljon semmit , most már jobban értem.
Az atyja sokkal úribb ember, semhogy azonnal fel ne ajánlotta volna a házasságot.
Én nem akartam változtatni... így a legjobb.
És most már öregek is vagyunk uj életformához.
Ennyi az egész.
- És én, aki gondolatban százszor megsértettem, nem csak magát, hanem az atyámat is.
Mit mondjak most neki?
- Semmit!
Szeresse úgy, mint ahogy most érzi és ezt ő is meg fogja érezni.
Tudja , hogy nem a szó embere és mindketten csak zavarba jönnének.
- De én expiálni akarom...
- Ez csak könnyíteni akarás.
Csak szenvedje önmagában végig, amit megérdemelt.
- Paula nem szigoruan mondta, de nagyon komolyan.
- Ha tudtam volna!
Ha nem hallgatják el előlem!
- Tudnia kellett volna, ha az atyját ismeri.
De most vigyázzon az anyja emlékére is, nehogy utólag őrá hárítsa át azt a hibát, hogy iránta való szeretetből igazságtalan volt.
- Én azonnal megbocsátottam neki, bármennyire fájt...
- Megbocsátott?
- Paula egyszerre megint rideg, szigorú hangon beszélt.
- Szabad ilyet kimondani, nemcsak mint fiúnak, de mint embernek is?
Miféle joga van magának a bocsánatra?
Miféle magas polcra helyezi a maga kis emberi erkölcsi itéleteit?
Megbocsátani - ez az Isten dolga.
A mienk csak a megértés.
- Csak megértés ...?
Ez azt hiszem még nehezebb, mint a megbocsátás.
- Keserüen mondta, de azért Jánosnak valahogy mégis jól esett a Paula rendreutasítása.
- János, a hangjából hallom, hogy magának még más is van a lelkén.
Ne itélkezzetek, hogy ne ítéltessetek.
Olvassa néha a bibliát?
Még ha nem is vallásos az ember, akkor is sokat tanulhat belőle.
Aztán magának nem lesz olyan nehéz eldobni ezt a szigorúságot, annyira hasonlít az apjához.
- Maga is azt találja?
Ezt már Károly is mondta.
- Csakhogy ő már keresztül ment azon a nehéz iskolán, amelyen még magának át kell esni, hogy egészen olyan legyen, aki a puritánizmusát csak saját magával szemben tartja fenn.
Erősebb jellem kell ahhoz, hogy elnézőek legyünk más iránt, mint ahhoz, hogy szigorúak.
Megérteni János mindenkit, de első sorban szülőt, barátot , kedvest...
János elpirult és a földre nézett.
Hiszen nem mondhatta el, hogy egyet nem lehet megérteni sem megbocsátani... vagyis az atyja azt is megtette, de szerette -e akkor még az anyját úgy, mint ő Aranyt?
- Talán nagyon is pedagógus voltam, - szólalt meg Paula, mikor már kényelmetlenné vált a hallgatás.
János felkapta a fejét és megrázta.
De most mikor gondolataitól felriadt és a legizgatóbb kérdés el volt intézve, nyugodtabban nézett rá az asszonyra és ez olyan volt, mintha eddig nem is látta volna igazán.
Úgy nagyjából tudta, hogy milyen, de most...
Finom és hervadó volt ez az arc, de szeme tiszta és ajka friss, az egyik felső foga parányit ferdén állott...
Szép volt ez az arc ?
Valami más volt rajta, mint szépség.
Sőt el tudta képzelni, hogy sokkal csunyább vonásokkal is elragadó lehetne.
Nem volt sem fiatal sem öreg.
Harmonikus volt ... ez az asszony nem küzködött, nem harcolt - nem akart és nem törtetett, okosan , belátóan elfogadó volt... ilyen emberrel szemben a sors elveszti a játékot.
- Miért néz olyan különösen rám?
És miért hallgat?
Tudom, hogy maguk fiatalok nem szeretik az ilyen hiábavaló bölcselkedéseket.
- Nem, nem!
Egészen más... az tünt fel arcán, hogy még sohasem láttam igazán.
- Most, ha megengedné nagyon szeretném megszeretni.
Paula elnevette magát.
Fiatalosan, szinte gyerekesen nevetett.
- Magának ehhez külön engedély kell?
- Aztán azt szeretném tudni, - folytatta János gyorsan épen olyan fiatalos lelkesedéssel, - azt szeretném tudni, hogyan él, mit csinál egész nap, mit szokott olvasni, mikor kel fel és mit reggelizik, min gondolkozik, ha egyedül van, merre szokott sétálni... és...
- És szeretném, ha modernebb szavakkal mondaná el azt a sok okosat, amit tanácsolt.
Mert ha ilyeneket mond, hogy magas polcra helyezem az erkölcsi... meg hogy keresztül ment a nehéz iskolán, ha igaz is, olyan mintha a tanitó néni adna erkölcsi oktatást, pedig maga egyáltalában nem néni.
- Még szép, hogy egy bókkal helyrehozta a kritikát, - nevetett Paula.
- Idejön bocsánatot kérni, expiálni - ez is elég ódon hangú szó, és még maga kifogásul.
- Ha tudná milyen boldoggá tett, mikor Jánosnak szólított.
Azt hittem örökre elrontottam minden lehetőséget, hogy szóba sem fog állani velem.
Pedig olyan nagy szükségem van rá, hogy épen most valakivel beszélhessek... olyan egyedül vagyok!
- János, vigyázzon!
Már megint nagyon heveskedik.
Most ne beszéljen, még nem ismer engem és hazamenet szemrehányást fog tenni magának a nyiltsága miatt.
- Most pedig megmutatom, mit csinálok egész nap.
- Bevezette a másik szobába, ahol irógép, sokszorosító gép és egy csomó kézirat volt az asztalon.
- Ezzel keresek és elég sok dolgom van.
- Keres!
Istenem, ez eszembe sem jutott.
Azt hittem... vagyis nem hittem én semmit, épen úgy nem gondoltam rá, hogy miből él, mint - mint például Enidnél.
- De hiszen Enid nagyon gazdag.
- Persze.
Buta vagyok...
Tudja, hogy találkoztam vele Berlinben?
És tudja, hogy milyen fantasztikus tervei voltak egy orosz-magyar összeköttetésről, melyet egy váratlan házasság megsemmisített.
- Ó, az Adelina terve!
Hát ő hozzá jutott?
Milyen ellentétes két nő!
Az egyik fanatikusan lelkesedő, önfeláldozó minden eszméért, tevékeny a szétmorzsolódásig , vakon bizó, lelki energiája felégette a testét...
És Enid!
Vajon a Bónis öngyilkosságában nem volt ő is hibás?
- Nem hiszem.
Egyszer beszélt róla Imre még a tavasszal.
Nem úgy, mintha szerette volna, legalább is most már nem.
De a vagyoni romlásához akaratlanul is hozzájárult, mert Imre mindenáron vissza akarta adni a hozományát.
Szörnyü eset volt ez - és reám nézve azért is, mert elvesztettem vele az állásomat, megint az atyám tart el.
Tudja, hogy Bónisnál voltam irodában?
- Tudtam.
Azt is tudom, hogy letette az ügyvédi vizsgát.
Legközelebb el fogja mondani, mik a tervei a jövőre nézve.
János felállt.
- Köszönöm a jóságát és meghivásnak tekintem, amit mondott.
- Kezet csókolt és megnyugodva, megkönnyebbült lélekkel ment el.
Csoda -e hogy az apja ehhez az asszonyhoz menekült, aki maga volt a nyugalom, a biztonság... ennél nem kellett félni komplikációktól, még a szerelemben sem.
Biztos önmagában és hü a halálig.
Elmosolyodott.
Ezt mintha a Paula szótárából vette volna.
Igen, maga a nyugalom ... de ilyet kivánna?
Nem... még most nem!
- Megpihenni jó lehet mellette, de élni ... csak hadd legyen szeszélyes, viharos, érthetetlen, ez az élet!
És ez Arany...
Még ha nem lehet is megérteni.
És ha meg is értené, mégis... az soha többé nem lehet , ami volt és mégis... soha többé nem lehet megmenekülni tőle.
Otthon Erzsébetet találta a szobájában, aki ott rakosgatott.
- Vigyázz, az iróasztalomhoz ne nyulj hozzá, - kiáltott rá János.
Nem emlékezett rá, hogy nem hagyta -e kint a Károly levelét és még nem tudta, mit fog megmondani Erzsinek a tartalmából.
- Tudom, tudom, hogy a tudósok iróasztalához nem szabad hozzányulni, - nevetett Erzsébet.
Milyen frissen hangzott ujra ez a nevetés!
János figyelmesebben nézett rá.
- Milyen fiatal és milyen csinos vagy megint, - mondta tréfásan.
Erzsébet meglepetve nézett fel: - Végre megint észre méltóztatol venni, hogy a világon vagyok?
Nahát te is elég fess fiú vagy, meg vagyok veled elégedve.
- Ha nem volnék a testvéred, belém tudnál szeretni?
- Nna!
Csak az a baj, hogy nekem szőke férfi az ideálom.
De mikor ilyen kedves vagy és jókedvü, akkor lemondanék a szőkéről is.
- Nevetett, de a Jani kérdő tekintete alatt hirtelen elpirult és tréfásan meghajolva kilibbent a szobából.
- Szőke az ideálja?
Kollár Béla nem volt szőke, ha jól emlékszem...
János elmosolyodva nézett a testvére után a betett ajtó felé.
- Úgy látszik az önmaga halálraítélése mégsem volt olyan életbevágó, mint akkor gondolta - hála Istennek.
XIX.
Még minden a kora tavasz életével volt tele, rejtett de kitörni készülő élettel .
János leszállt a kis állomáson a vonatról, ahol a kocsi már várta.
Szegedy hivta meg, hogy lejöjjön a birtokára, uj szerződést akart kötni a parasztokkal, akik részekben bérelték a földjét.
A kis kocsi meg-megdöccent a szikkadt uton, a kocsis magyar kalapján lebbent a pántlika - épen úgy mint régen.
A reggeli levegővel gyermekkori emlékeket lélegzett be abból az időből, mikor szünidőben heteket töltött itt, falusi fiukkal szaladgált és Arannyal játszott.
Milyen is volt akkor Arany ...?
Csak egy gyermekkori tekintetére emlékezett tisztán: kertet csináltak ilyen tavaszi időben és először érezték meg, hogy a föld meleg turkáló kezük alatt.
Egymásra néztek, szinte megdöbbentőn, meghatottan.
- Meleg - mondta Arany , - olyan meleg, mintha élne!
János lehuzta a keztyüjét és kinyujtotta kezét a napra, de nem a nap melegét érezte, hanem a földét, az élő földét benne...
Majorházak, istállók hosszú árnyéka vetődött a kocsira, futott végig rajtuk, mintha az éjszaka utolsó lebbenése volna ; de egy korán kihajtott bokorból harmatcseppek hulltak a kezére, ez a reggel köszöntése volt...
Ilyen harmatos bokorról szedték le valamikor Arannyal a málnát is a zsebkendőjükbe...
Hová lett a gyermek Arany?
Szerette már akkor is?
Nem tudta volna megmondani mikor kezdődött ez a szerelem, de most lelke egész bizonyságával úgy érezte, hogy az egész élete ezen az érzésen épült fel.
A por lassan szállt a kerekek nyomán, még nem kellemetlenül.
Talán még a jószágot sem hajtották ki.
Az út mellett már fű tarkázta a szárazságot és az őszi vetés puhán, mint gyermekhaj lendült meg a friss szélben.
Szegedy a ház ajtaja előtt várta.
Milyen kicsi lett ez a ház - úgy emlékezett rá , mint valami kastélyra.
A kert is kisebb.
Friss hajtások az orgonabokron, néhány gyümölcsfa virágzik is már - olyan meghatóan virágzik.
- Szervusz öcsém!
Eredj a szobádba és ha le akarsz pihenni még egy kicsit, csak rajta.
Azután bejárjuk a földeket és megnézzük, mit lehet tenni.
- Bevallom, hogy nem nagyon értek hozzá, - mondta kissé megrettenve János.
- Azt hittem, hogy a dolognak csak jogi részét kell elintéznem.
- Nem is mást.
De jó ha meglátod, miről van szó, én majd ott helyben elmondom.
Szobájának friss meszelés szaga volt és mig megmosdott, csakugyan érezte, hogy még fáradt a korán keléstől.
Csak úgy felöltözve dült le a pamlagra és mindjárt el is aludt.
A nyitott ablakon át félálomban hallotta a madarak hangját, apró zörgéseket, kutyaugatást... aztán semmit.
- Nem hallod János!
Gyere már reggelizni! - kiáltott be az ablakon a Szegedy hangja.
Hirtelen felébredt és nem tudta álmát sajnálja -e, melyre nem is emlékezett vagy a napnak örül, mely aranyos legyezőben feküdt végig a surolt padlón.
Reggelihez kint a ház előtt terítettek az árnyékban.
Mikor János a tornácra kilépett, hirtelen behunyta a szemét, mintha vakította volna a fény.
Arany ült az asztalnál és rendezgette a csészéket.
- Jó reggelt, - mondta János csendesen és elég nyugodtan.
- Nem is tudtam, hogy maga is idekint van Arany.
- Hiszen én magam sem tudtam, - mondta az apja nevetve.
- De nem hagyott békét , hogy ő már milyen régen nem volt idekint és kora tavasszal még talán soha sem látta a birtokot.
Hát öcsém, amit egy asszony akar... különben én csak örülök neki, ha egészen magamé egy kis időre a lányom.
Arany elpirult a János tekintete alatt, de nem sütötte le a szemét: - Azt hiszed miattad jöttem? - kérdezte az első pillantás.
- Jól hiszed, - folytatta piruló arca.
- Különben is úgy megkomolyodott ez a leány mióta Berlinből hazajött, hogy alig lehet ráismerni.
Úgy filozofál, mint egy vén német professzor.
Kérdezd csak ki.
Tovább fecsegtek mindenféléről, dicsérték a jó levegőt, a jó tejet, szidták Pestet, mely nélkül egyik sem tudott volna élni, mig végre Szegedy felállt, hogy körülnéz, azután befogat, hogy kimenjen a földekre.
Pár percig hallgattak ketten az asztalnál.
Mozdulatlanul ültek egymással szemben és nem tudták, miért nem birnak kezdőszót találni.
Nem először vannak együtt azóta, már egészen jól tudtak beszélgetni, ma miért nem?
Mindketten arra régi időre gondoltak, mikor épen így ültek együtt ennél az asztalnál - két gyerek ... most két boldogtalan ember.
A nap már odasütött elébük az asztalra, csak néha úszott egy felhődarab a nap elé ; árnyéka olyan gyorsan suhant végig az asztalterítő felett, hogy a nagy csendben szinte hangja volt.
Egy madár röppent le, felkapott egy morzsát az asztalról és tovább repült.
Arany utánanézett, de nem szólt.
János már valami banalitással akarta elkezdeni a beszélgetést - végre nem hallgathatnak itt egymás mellett egy óráig - mikor Arany hősies elszánással megelőzte: - Azért jöttem ki, hogy magával beszélhessek.
Pesten olyan ritkán jön hozzánk és akkor sem vagyunk biztosan egyedül.
Mióta Berlinben beszéltünk, egy bizalmas szó sem esett többé köztünk arról...
- Nem is lehet többé, - suttogta János.
- Nem úgy értem.
Nem azt, amit nem lehet.
- Egy pillanatra elhallgatott és várt .
De János nem felelt.
- Nem akarom... és nem birom elviselni a megvetését.
János felriadtan nézett rá.
Az első nem akarom büszke és biztos hangja után, a régi hang után, olyan megtört és alázatos lett ez a hang, hogy megint belevágott a János lelkébe.
Egymásba kulcsolta a kezét, hogy uralkodni tudjon magán.
- Nem vetem meg Arany, hogy képzel ilyet?
De... ami történt olyan képtelen és olyan váratlanul ért... és én magát csak úgy szerettem, amilyennek elképzeltem .
Mikor megtudtam, hogy nem olyan...
- Nem igaz!
Maga engem úgy szeretett, amilyen voltam, vagy ha nem, úgy kellett volna szeretnie.
Mi közöm nekem a maga lehetetlen ideális álomképéhez, aki nem én vagyok!
Aki szeret, engem szeressen engem, - az eleven élőt!
- Mind izgatottabban beszélt és gyorsan lélegzett.
János nem mert soká ránézni olyan szép volt könnyes , felzavart követelésével.
- Tudta, hogy könnyelmű vagyok, befolyásolható , szeszélyes, hiú...
Tudta, hogy szeretem a szépet... férfiban is és hatott rám, ha valaki nagyon szeret.
Tudta, mert sokszor megszidott miatta.
Nem tudott vigyázni rám?
Ha szeretett miért nem maradt mellettem, miért haragudott meg úgy, hogy sokszor hónapokig felém sem nézett, miért engedte, hogy mindenki körülöttem ugráljon, mig maga...
- Arany, ki volt az, aki olyan kevésbe vett és annyival szivesebben foglalkozott a többiekkel.
- Igaza van János.
- Arany nagyon elkomolyodott.
- De én nem ismertem magamat, nem láttam tisztán.
Azt hittem maga a megszokás és attól féltem...
Szépség, regény , romantika, szenvedély, elragadtatás, kijátszani a társadalom szabályait, követni azt, aki mindezt megadhatja... és kiváncsiság, érdekes rettegés a titkolt élet miatt... mit tudom én... és ő nagyon szeretett és én is...
- Még mindíg szereti azt az embert, aki elcsábította és elhagyta!
- János, ha valaha meg tudnám vetni, most megvetném e miatt.
Engem nem csábítottak el, én nagyon jól tudtam mibe megyek bele és az az ember nem hagyott el.
Akkor akadályok voltak, később én nem akartam hozzámenni, mikor feleségül kért.
- Nem akart hozzámenni... de hiszen ez őrültség!
Az egyetlen utja a jóvátételnek...
- Furcsa, hogy ő is így gondolkozott, de én meg semmiféle jóvátételre nem éreztem kötelezettséget az ő részéről sem.
De ő nem tudta elhinni, hogy én nem akarok ... én pedig épen olyan biztosan, mint ahogy először vele mentem, mert szerettem - épen olyan biztosan nem mentem hozzá azután, mert már nem szerettem.
- Lehetséges ez Arany?
- Észre sem vette, hogy kezét a mellére szorítja, fájt a szívdobogása.
- János, maguk ismerik a kétféle szerelmet és nincs férfi, aki bünnek tartaná.
- Ne érveljen ezzel mint a modern nők, reám nem hat.
Igenis kétféle szerelmi etika van és a nőé más kell, hogy legyen mint a férfié.
Nem bün az, ha másé volt Arany , csak maga nem az többé nekem, aki azelőtt volt.
- Mielőtt engem megkért Berlinben, egy este mulatni voltak Károllyal... és azután maga elment egy nővel.
- Ki mondta ezt?
Károly? - kérdezte János dühösen és megszégyenítve.
- Nem ő mondta meg, de én megéreztem.
Hallottam a hangján, láttam a szemében és ha ez képzelődés lett volna, éreztem abban a szörnyü csókban és ölelésben, hogy maga más...
Nem bün az, csak maga nem volt többé az nekem, aki azelőtt és én mégsem...
- Ezt nem lehet összehasonlítani.
- János maga elé nézett és nem mert arra az őrült pillanatra visszagondolni, mikor minden elveszett.
- Nem lehet összehasonlítani, mert a nők kétféle szerelme még mindíg tisztességesebb, mint a férfiaké.
Nálunk még az érzékiség szerelme is szerelem ... ha nem is az igazi.
- Arany, kérem ne folytassa; fáj ha így beszél.
- De igen beszélek, pedig ha tudná milyen nehéz nekem, a nőnek beszélni...
- Hangja mindíg izgatottabbá vált.
- Beszélnem kell végre, mert maga hallgat, még csak nem is kérdez, hogy megkönnyítse a helyzetemet.
Pedig ha tudná... épen azért mert nem vagyok leány tudom - épen abból tanultam meg, hogy lélek nélkül nem ér semmit a szerelem.
A testét vissza is veheti a nő, de a lelkét nem.
A lélek marad hű, még akkor is, ha a másik akit szeretett, meghal.
És az az ember meghalt azóta János, és a lelkem nem maradt nála.
Én özvegy vagyok...
Nem szeretne akkor ha özvegy volnék?
- Ezt már suttogva, kis hizelgő hangsúlyozással mondta, maga is kételkedve a hatásban.
- Ez csak olyan beszéd Arany, - felelt János is halkan - Ez ugysem igaz.
- Tudom, hogy nem igaz.
Csak egy igaz van, hogy mi egymáshoz tartozunk és ez ellen minden hiába.
Azt hiszi én nem szeretnék szabadulni?
Azt hiszi nem boldogabb lennék egy könnyebb emberrel, mint maga?
Azóta mióta Berlinben beszéltünk, mindíg ezen gondolkozom, nagyon sokat gondolkoztam ezeken a kérdéseken.
Én már azelőtt is mindent elkövettem, hogy vége legyen.
Bujkáltam, utaztam, szeszélyes, goromba , utálatos voltam, nem akartam, hogy találkozzunk.
És akkor a sors odahozta utánam .
Miért mondta meg akkor, hogy szeret?
Nem sejtett semmit?
És azóta kinlódunk, hogy elfelejtsük, mit jelentünk egymásnak és kinlódni fogunk talán egész életünkön át... pedig szeretjük egymást.
- Szinte rohanva dobta fel kérdéseit és válaszolt magának, hogy János bele ne szólhasson.
Most kimerülten hallgatott el.
- Most én megmondtam a magamét, - folytatta Arany csendesebben.
- És csak azt akarom tudni, végre tudnom kell, hogy maga mit választ.
Felállt, megfordult és besietett.
Ott hagyta Jánost felháborodva és égve, kinlódva és boldogan.
Lekönyökölt az asztalra és még attól az illatszertől is szédült , amely a leány után maradt.
Narkotizálta és úgy érezte, hogy épen olyan ez az illat, mint a szavai.
Lehetetlen leány!... és épen ezt kell szeretnie!
Ha semmi sem történt volna, akkor is megbotránkoztató volna a szokott felfogás szerint egy ilyen szerelmi vallomás... megbotránkoztató és olyan minden szava, hogy csak imádni lehet.
Mikor Szegedyvel kimentek a földekre, még akkor is alig birt odafigyelni a magyarázataira, mig lelkiismerete meg nem szólalt: - így nem fogadhatja el a megbizást, olyan zavaros a feje.
Nagy nehezen összeszedte magát és saját gyakorlati szakkérdéseivel végre kijózanodott.
Az ebéd nyugodtan folyt le.
Leginkább Szegedy és János beszélgettek, Arany figyelmesen hallgatott, mint egy iskolás leány.
Az öreg úr beszélt a parasztokról , földosztásról, kommunizmusról.
- Ugy érzem én öcsém, hogy nálunk még mindíg nem ismerik a magyar parasztot azok , akiknek ismerni kéne.
Sem a birtokos, sem a törvényhozó, sem az irók - na azok már éppenséggel nem.
Mind egy-egy vonását emeli ki, mintha csak az volna benne.
Hol ravasz-kapzsi, hol tulipános-nótás, hol csuhaj, hol komor, egyszer csoda, máskor don Juan.
Csak az nem, hogy épen úgy ember és egyénien összetett és különböző a többitől, mint mi. Az esze, a tanulékonysága azonban mindnek megvan, nemcsak a parasztzseniknek, vagy őstehetségeknek, ahogy most nevezik, akiket el is rontanak , ahelyett, hogy kint hagynák falun, annak, aminek születtek.
Aztán háladatos és ragaszkodó.
Volt itt egy tanító, aki úgy foglalkozott velük, mintha jegyzőjük , birójuk, sociális megbizottjuk, barátjuk lett volna egy személyben.
Kommunista parasztok jártak hozzá, ha a gyerek beteg volt, tanácsot kérni és egyszer csak eltünt a kommunizmus és vasárnap tele volt a templom.
A tisztességes földbirtokost, aki törődik velük, vagy épen az asszonyt, most is szeretik.
- Bizonyosan bátyám is ezek közé tartozik.
- Lehet, mert én is szeretem őket.
Kár hogy éket akarnak ütni a nép és az urak közé az elméleti emberek, úgy tesznek, mintha mi nem is tartoznánk a néphez.
Én magam is kisbirtokos fia vagyok, csak falun érzem magam igazán itthon.
A falunak pedig az kellene, hogy kevesebbet irjanak róla, ne az országgyülésen beszéljenek annyit, hanem hogy idejönne néhány ember és állandóan itt lenne köztük, hogy mindíg meghallhassa a panaszaikat, de nem fizetésért, hanem megértésből - vagy mi fene.
Mindegyiken külön segíteni, mindegyikkel egyenkint beszélni, mert ez nem nyáj, mint a kommunisták képzelik.
Azt hiszem kevésbé nyáj, mint a szakszervezeti tagok.
Ez az öcsém, a paraszt mind egyéniség, minddel egyénien kell bánni.
- Dehát ez mégis nagyon körülményes volna.
- Már miért?
A városi emberrel egyénien bánunk, a gyereket egyénien neveljük, a hasfájást egyénien gyógyítjuk, hát miért ne lehetne a paraszttal is egyénien bánni?
Azután ha a parasztnak valami tehetsége van, egyszerre rárohan egy csomó ujságiró, meg felfedező, elviszik, irnak róla, egy esztendő mulva már el is felejtik.
Abból meg lesz elégedetlen se úr, se paraszt.
- Ebben igaza van, bátyám.
- Jánost kezdte érdekelni az öreg úr.
- Hagyják a parasztnak a művészetét is parasztnak lenni.
Már tönkre tették a háziiparát, a saját kedvükre faragott, himzett holmiját a nagy fene érdeklődéssel , meg pesti művészettel; ha okos, akkor püspököt akarnak belőle csinálni, ahelyett hogy paraszt tanítót nevelnének belőle, aki tudja a maga fajtája baját, érti a szavát.
Ide meg elküldenek valami városi kis lakásból kiszakadt tanító embert.
Arany nyugodtan hallgatva nézte az apját.
Csak néha-néha fordult János felé , mintha várná, mit mond hozzá.
Látszott milyen szeretettel csügg az apján, épen úgy, mint ahogy az öreg úr fanatikusan szerette ezt a későn született, egyetlen gyermekét.
Igy nagy meghittség volt a verandán a terített asztal mellett: könnyü bor, szódavíz, falusi ebéd...
Család - gondolta János.
- Itt talán még régi értelemben vett család is élhetne.
- Az jutott eszembe, hogy a falunak a nagyváros árt legjobban, - vetette közbe János, kicsit zavartan, hogy elrejtse érzelgős gondolatait.
- A Pest környéki falvak már teljesen elvesztették stilusukat, jazz-slágereket énekelnek és ha még száz szoknyát vesznek is magukra az asszonyok, az erkölcseik megromlanak.
- Tudod öcsém, ami azokat az erkölcsöket illeti, bizony mi ráaggattuk a parasztokra a saját erkölcsi követelményeinket.
Persze erkölcs alatt mindíg a szerelmi életet értitek.
Pedig tőlük nem lehet azt követelni, amit magunktól .
Együtt dolgoznak mezőn házban, gondolj csak az aratási időre, kaszálásra , szénagyüjtésre.
Bizony ők nem kényeskednek egy-egy ölelés miatt.
Tulságosan sok az alkalom... hát na...
Látszott, hogy Arany előtt mérsékelni akarja a kifejezéseit.
- Nem valami nagy érzékiség vagy erkölcsi züllés az oka, hanem mert a természet parancsolóbb a természetben.
És így lesz mindenütt, ha a férfi és nő együtt dolgozásával a társadalom kénytelen lesz a korlátokat lazítani.
Nem mondom, hogy örülök neki, de aligha lehet megakadályozni.
Bizonyosan ismered azokat a bünpöröket Németországban.
Isten ments...
Akkor még inkább a természetes élet, akár a hottentottáknál is.
Mikor felállottak az asztaltól, még nevetve tette hozzá.
- A leányom előtt sohse akarok nyiltabban beszélni, pedig ugyis tudja az ember, hogy a fiatalság is olvassa a lapokat és bennük ugyanazokat a hireket.
De mi régiek még mindíg tartózkodók vagyunk.
A fiatal nemzedék, ti, már másként fogjátok nevelni a leányaitokat.
János nem mert felnézni Aranyra, csak azt látta, hogy Arany odaborul az apja vállára és elrejti az arcát.
- Na gyerek, talán szégyelled, hogy te is mindent olvasol?
- Drága, drága apus! - hallotta még János az Arany sirós hangját, mielőtt elfutott.
- Látod micsoda hóbortos gyereke van az embernek?
Azt hittem nagyon okos lányom lesz, ha már az egyetemet is elvégzi.
Hát lett egy kis bolondos, aki hol sir, hol nevet, az ember sohasem tudja, mivel okoz neki örömet.
Áldott szerető szíve van , de... ki fog egy ilyen drága gyermeket boldoggá tenni?
Pedig szerettem volna még az unokáimat megérni...
Na egészségedre, én ledülök egy kicsit, legjobb lesz, ha te is lepihensz, nem vagy szokva ehhez a korai felkeléshez, meg a sok szabad levegőhöz.
János ledőlt ugyan a nagy, fekete viaszos vászonnal bevont pamlagra, de meg volt győződve róla, hogy nem fog tudni aludni.
Tulságosan felizgatta az a gondolat , hogy Aranynak milyen lelki megalázottság lehet az apját hallgatni, mikor így beszél róla...
Nem értette, hogyan került egyszerre a kert kis hátsó ajtajához , melyen gyerekkorukban Arannyal együtt szoktak kiszökni.
Amint az ajtót kinyitotta , már látta is Aranyt szembejönni a réten, mely tele volt virággal, mint nyár közepén.
Persze, ennek most így kell lenni - gondolta, - és ment Arany felé.
Akkor látta, hogy nem Arany, hanem Redzsi áll előtte... egy márkát tartott felé a tenyerében és angolul mondott valamit, amit nem tudott megérteni, pedig érezte , hogy amit mond, magára nézve életbevágó fontosságu, annál is inkább mert a berlini szálloda kapujában állott.
Rákiáltott Redzsire, hogy magyarul beszéljen és erre a kiáltásra felébredt.
- Istenem Redzsi! - gondolta félálmosan.
- El is felejtettem, hogy létezik...
Hány olyan emberrel találkoztam, akikről megfeledkeztem, hogy a világon vannak vagy voltak....
Bálint meg az a leány, Lajos szegény, és még Bónis is - csak úgy átfutnak az ember életén, mint egy rosszúl megkomponált regény mellékalakjai , jelentenek -e valamit az életemre nézve vagy sem, épen úgy nem tudom, mint erről az álomról nem tudom, hogy jelent -e valamit?
Felkelt és felvázolta a szerződést, hogy készen legyen, mire Szegedy hívja.
Azután félve kerülte, hogy Arannyal egyedül maradjon.
De estefelé Arany maga állt eléje : - Jöjjön egy kicsit sétálni.
- A falu felé indultak el.
Csöndes, kissé borult , hüvös este volt, messziről a kis házakban itt-ott lámpavilág fénylett fel.
- Vajon hogy élnek azok ott? - mondta Arany, - ott azokban a kis házakban.
Nem külsőleg gondolom csak...
Emlékszik, mit mondtam egyszer... akkor... séta közben : kis falusi ház - nem volna jobb idejönni, itt élni?
Vajon itt is vannak az embereknek problémáik, összeütközéseik?
- Bizonyosan vannak, csak talán nem foglalkoznak annyit velük, - igyekezett János minden személyes érzelmét és emlékét kikapcsolni.
- Tudatosan nem foglalkoznak, de ha érzik, az is épen annyi.
Gyalogösvényre tértek be; egészen közel egymáshoz kellett menni.
Mig beszélgettek , János mindíg arra gondolt, hogy Arany most választ vár tőle, azért hivta sétálni .
Megint érezte azt a leheletnyi meleg érzékiséget mellette, mint régen, mielőtt tudta volna, hogy ez a leány egészen másfajta érzékiségit is ismer már .
Csodálkozott, hogy ez a gondolat most nem izgatja jobban fel.
A hüvös szélben az Arany haja meglebbent, néhány szál a János arcáig sodródott.
- Nem kapott ujabb hirt Károlyról? - kérdezte Arany váratlanul.
- Mióta magának elmondtam, hogy az elutazása előtt mit irt, azóta nincs hirem.
Azt sem tudom Párisban vannak -e még vagy már Londonban.
Félek, hogy ez az ut nagyon meg fogja törni.
János elmondta a Marianne tragédiáját.
Arany megállt az út közepén.
- Ez szörnyü lehetett.
- És gondolja el, Károly most azt képzeli, hogy az a sikoltás, melyet akkor nem hallott senki, ott várja a tenger felett a mindenségben vagy a semmiben...
- Egy asszonynak a halálsikoltása!
- Arany tágra nyilt szemmel, rémülten nézett Jánosra.
- Egy asszony... egymagában, aki világgá sikoltotta valamennyi asszony tragédiáját, és senki sem hallja meg...
János megfogta a kezét, valamit akart mondani, de a szó belefult saját izgalmába.
Kis idő mulva Arany elbocsátotta a János kezét.
- Menjünk vissza, egészen besötétedik, - mondta elég nyugodtan.
Mintha szenvedélyes kitörése is csak egy kiáltás lett volna.
János csodálkozva nézett rá.
Finom profilja fehérlett a sötétben.
- Miért nem beszélt arról egy szót sem, amiről reggel? - gondolta.
- Persze azt várja, hogy én beszéljek, nekem kellene...
De én nem birok beszélni róla - nem birok!
Vacsora után még egy ideig hármasban beszélgettek, azután jó éjszakát kivántak egymásnak.
János a szobájában odaállt a nyitott ablakhoz, mintha várna még valamire.
Olyan csend volt... szél rezzent... egy madár pipegett álmában a közeli bokron.
Felsóhajtott.
Eddig azt hitte, hogy minden be van fejezve, lassankint meg fog nyugodni... az egész élete üres, sivár, de nyugalmas napok folyása lesz.
És most ujra kezdődik minden küzdelem...
Hitte igazán, hogy vége?
Soha egy percig sem hitte a lelke legmélyén.
Ott volt az elsülyedt harang, mely mindíg ujra megrezdült és szólni kezdett, valahányszor az Arany hangját meghallotta, hiába igyekezett józan esze letagadni.
Az este becsúszott a szobába is, barátságosan, megnyugtatóan.
De odakint Arany sétált a kertben és felharangozta az éjszakát...
Ott sétált világos ruhájában és szinekre törte a sötétséget.
János megértette.
Választ vár a ma reggelre.
Ő nem mondhatott többet, nő létére már is sokat mondott.
Arany választ vár.
Meg tudja -e adni?
Még mindíg habozik?
Érezte, hogy sohasem tudna - lehetetlen megbocsátani...
Megbocsátani!
Paula szava jutott eszébe, a szigorú tekintet, mellyel végigmérte.
Megbocsátani az anyjának... megbocsátani Aranynak... megbocsátani saját magának...
Halkan csikordult az ajtó, mikor a folyosóra kilépett.
Pár lépcső és a kertben volt.
Arany elébe jött.
- Vártalak, - mondta Arany, mikor találkoztak.
János úgy érezte, hogy valami irreális világban nem a régi maga áll ott a kékes fehéren látszó, szinte foszforeszkáló ruha mellett; az arcig nem merte felemelni a tekintetét.
Milyen természetesen tegezi és ő... nem birja!
Arany leült egy padra és onnan nézett fel rá.
- János, én mikor Pestről eljöttem , elhatároztam, hogy dülőre viszem a dolgunkat; azért jöttem ide.
Megmondom őszintén és határozottan, hogy ma este meg akarom tudni az vagy -e akit én szeretek...
El mernél -e mást venni feleségül?
- Arany!
Ez kegyetlenség!
- Te vagy a kegyetlen!
Mert tudd meg, hogy én nem maradok otthon, én férjhez fogok menni és megcsalom azt a férfit, mert mindíg téged foglak szeretni.
Igy, amilyen nehézkes, kellemetlen, kákán is csomót kereső, becsületes, gyermekszemü, szép , aranyos, legkedvesebb embere vagy a világnak.
Szakadj el tőlem ha tudsz!
- Arany, hiszen úgy szeretlek!
- És férjhez fogok menni - suttogta tovább megváltozott, megbuvó hangon, - hogy gyermekem legyen a másik helyett, hogy jóvá tegyem benne, amit másik ellen vétettem, aki meg nem születhetett.
- Arany!
Hogy tudsz erről beszélni... most... épen most! - kiáltott fel János visszaszédülve.
- Gyávaság volna hallgatni róla János, örökös titkolózást hozna magával és gyanakvást.
Tudni kell és viselni bátran, hogy ez örökre köztünk marad .
Szeretjük -e egymást annyira... szeretsz -e te engem annyira, hogy ez csak árnyék maradjon a szerelmünkben ...?
Elhallgatott.
Szembe néztek egymással, de Arany nem sütötte le a szemét, ott ragyogott ki közel előtte a sötétből és mellette az arc irreálissá vált... nem a régi Arany, valaki más, de olyan csodálatosan hasonló ahhoz... és mégis más, ennek egy nagy könnycsepp fénylik a szemében, olyan fényes, hogy még a sötétben is látszik.
- Arany - és azt hiszed, boldogok lehetünk?
Arany megfogta a János kezét, kényszerítette, hogy mellé üljön.
- Nem, nem leszünk mindíg boldogok - mondta fáradtan... ó hol a boldog szerelem ujjongása?
- Százszor elgondoltam.
Te megbirod majd tenni, hogy sohase emlegesd, ami történt, hogy soha szemrehányást ne tégy, de benned lesz és én érezni fogom és szenvedni a te szenvedésed.
Nem, nem lehetünk mindíg boldogok... de melletted egy kevés boldogság is jobb, mert más választásunk nincsen.
- Nem, nincs más választásunk, - mondta János is.
- És ha nem leszünk boldogok , annál jobban fogjuk egymást szeretni.
- Magához vonta Aranyt és első csókjuk tele volt az Arany könnyeinek ízével és János reszketve érezte meg az egész asszonyt ebben a könnyes, odaadó csókban.
Parád-Budapest, 1931-1932.