I. KÖTET.
I.
Sehonnan az ürből, vagy valahonnan a végtelenségből, a ködök mögül vagy az elsápadó csillagok közül ...?
A reggel szürkeségének kemény selymét hasította végig, kozmikus csendet tépő, kaotikus fájdalmat jelentő egyetlen repesztéssel a halál...
Lecsapott, kiszakadva az ismeretlenből, minden emberitől független jajszava a világnak.
A sikoltással egyszerre a hang anyaggá vált formája gyorsan szállt le a tenger felett, fekete pont - sötét pillangó a szürkeségben.
Egy pillanat és a sullyá vált sikoltás betörte a halványan csillanó, gyöngyházszinüre váló tükröt.
Csend.
Aztán a csend hangja: a tenger halk hullámverése a parthoz... egy repülőgép messzire halkuló zümmögése.
Az a fiatal ember, aki a gépen repült a tenger felett, nem hallotta a sikoltást - maga a tenger sem hallotta...
Öreg ember jött ki a sziklák között épült kis ház ajtajából a francia parton, de az sem hallotta.
És nem hallotta a nem messze levő nagy szálló termében rendezgető pincér, sem az emeleti szobában alvó amerikai leány, sem a hajó, mely most tünt elő a part hajlásánál.
És nem hallották, akik messzebb voltak.
Berlinben a Viktoria Strasse egyik házának a harmadik emeletén két öregedő ember aludt, miután késő éjszakáig a leányukról beszéltek, aki ott hagyta őket.
Azt sem tudták, kivel ment el - hogy egyáltalában valakivel ment -e vagy csak egyedül.
A ház előtt a taxi állomáson az egyik sofför nyujtózkodott és ásítva nézte, hogy a reggeli vonattal érkezettek milyen gyürött arccal ülnek táskáik közt az autókban.
Ezzel a sofförrel ment el a leány hat héttel ezelőtt a pályaudvarra, de sem a soffőr, sem az öregek odafent nem tudtak egymásról.
Budapesten a Ráday utca egyik szobájában egy fiatal ember, Pétery János nevü , nagyon korán ébredt fel.
- Úgy sincs semmi dolgom, nyugodtan alhatnám akár kilenc óráig is, - gondolta bosszankodva.
- Az öcsém a pamlagon bezzeg alszik, még hét órakor sem lehet felébreszteni, hogy idejében elkészüljön az iskolába.
A szemetes kocsi csengője hallatszott.
Undorodva gondolt a szemétre és szeretett volna repülőgépen ülni és messze-messze lenni mindentől, ami a Ráday utcában van.
Gépen szállni a felhők között egy leánnyal... aranyosan csillanna meg a haja , mikor a felkelő nap sugárzásába belerepülnének.
Behunyta a szemét ennél a romantikus gondolatnál.
De nem tudott ujra elaludni.
Halkan felkelt és bement a fürdőszobába.
Fent - tengerek, városok, emberek felett a reggel szinesen lángolt elő a szürkeség széttépett selyme mögül.
II.
Az asztalon már csak a reggeli maradványai voltak.
Erzsébet besietett, felkapta előre elkészitett tizórását és beledobta a táskájába.
Gyuri felnézett és nyugodtan mondta: - Leszaladt egy szem a harisnyádon.
Erzsi leesett az ajtó mellett egy székre és rémülten nézett végig felhuzott lábszárán: - Istenem elkésem!... hol?
Gyuri elnevette magát: - Szamár vagy, csak vicceltem.
Erzsébet dühösen kapta fel a táskáját: - Haszontalan kölyök! - és kiszaladt.
Pétery János haragosan nézett az öccsére és megvetően mondta: - Megérdemelnél egy pofont.
Gyuri csak nevetett: - Savanyu János! - kiáltott vissza az ajtóból.
Igen, az.
De hogy élhetnek így?
Nevetnek, szaladnak, izgatódnak, hogy elkésnek vagy hogy leszaladt egy szem a harisnyán - egy szem... nem veszik észre, hogy minden felborul.
Vagy csak ő látja így?
Vajon nem örökölte az anyja buskomorságát ...?
Régen kisértette ez a gondolat, de soha olyan világosan, mint ezekben a hetekben.
Pedig inkább meghalni, mint úgy... ilyen fiatalon...
Fiatal - mit jelent ez neki?
Különben Gyuri inkább örökölhette volna az anyjától, ő későn született... ostoba képzelődés az egész.
Az apja jött be.
- Jani, ne felejtsd el a szabónak ma megfizetni a részletet.
Jani komolyan nézett az apjára: - Apám... - kezdte és elhallgatott.
Az apja egy percig állva maradt az ajtóban: - Na?
János legyintett: - Semmi fontos, majd máskor.
Látom, hogy most siet.
Egyedül maradt.
Mit is akart kérdezni?
- Azt hogy örökölhettem én az anyám... vagy hogy: apa, miért jár még mindíg ahhoz az asszonyhoz ...? vagy hogy: meg tudná egy élet tapasztalata után mondani, hogy érdemes -e élni ...?
A nap egy vékony csikja besütött, csillámló szalagot lebegtetett, meg eltünt , ahogy egy apró felhő elfutott előtte.
Végre rátalált a nagy, nehézkes pamlagra és mindíg szélesebben bontotta ki aranyos szövetét rajta.
János felkönyökölt az asztalra, háttal a napnak és megvetően nézett végig a szobán.
- Otthon... ez is otthon!
Egész délelőtt egy cseléd marad a lakásban, csak enni szalad mindenki haza, azt is háromszor kell behozni - mindenki külön...
Na szervusz otthon, tíz perc mulva fél kilenc, az abrosz ételfoltos, az ujság háromfelé rajta: német kancellár, hágai egyezmény, súlyos autószerencsétlenség, pénzpiac, arzénmérgezés , kalapácsos gyilkos... nicaraguai földrengés... öngyilkosságok...
Na igazán üditő olvasmány.
Regény... persze Erzsi ezt a butaságot olvassa legelébb.
Hát induljunk... részletet fizetni.
Hányadika is van? március - 1931 március vége ... nemsokára huszonhat éves leszek... a legszebb kor.
Valami okosat kellene csinálni.
Istenem - valamit, valamit!
El kellene menni az államtitkárhoz, szörnyü!
Majd bedugnak valahova, egy függőlegesen vonalozott papír elé és még boldognak is kell lenni, hogy végre...
Felállt.
Mikor megfordult látta meg, hogy besüt a nap.
Egy pillanatra behunyta a szemét, érezte, hogy arca, egész teste szinte magától átmelegszik és elmosolyodott.
- Nap...
Aranka!
Szőke, szép Arany... napsugár...
Elpirult, mintha valaki előtt véletlenül kimondta volna.
Ilyen érzelgősség!
Mikor a lépcsőn lement megbotlott valamiben.
Visszatartotta magát, hogy hátra ne nézzen, csak azért se.
Csak a napot akarta látni a kapu széles nyilásán át, ahogy árnyékokat kergetett a siető emberek lábai alatt.
Tavasz van... és fiatal.
A szegleten egy kirakat tükörüvegében meglátta magát, kicsit el is mosolyodott .
Azért... egészen jó megjelenése van...
Abban a percben mintha nem az ő alakja lett volna az üveg tükrében... valaki idegen.
Alig birta megállani, hogy hátra ne forduljon.
Tudta, hogy senki sincs ott, ismerte ezt a hátgerincén hidegen felkuszó érzést... egy idegen is van benne.
Tovább ment.
Kávéházban az üveg mögött egy férfi ült, de nem az előtte levő csészére nézett, hanem a mellette levő ujságba és úgy itta a kávéját.
Ugyan minek olvassa?
Segit azzal magán, ha megtudja, hogy földrengés Nicaraguában, meg német kancellár...
Autó, biciklista... a Kálvintéren villamosra ülhetne.
Arra felé nézett.
Milyen különös köd... átlátszó fátyol, vagy még annyi sem szinezi a levegőt; köd, de nem őszies, inkább sok szinből vegyült lilásszürke lebegés ott fent a házak között.
Csak ott fent, lent az utca mindennapja.
Jó volna más utcába költözni, örökösen ugyanazok a cégtáblák.
Uri és női fodrász... a bátyja azt írta egyszer Berlinből, hogy szines, zöld és kék parókás viasz mannkenek állnak a kirakatokban - változás, változás!...
Fehér Imre finom sütődéje, Pauker esernyő készités és javitás...
Kovács férfiruha- készitő ...
Gyerekkorában a kis város utcáján szemben a fapalánk mögött uj cégtábla jelent meg egy rudon.
Azon is ez volt felmázolva, de a ru- és a -ha közé egy olló volt festve.
Úgy olvasták és kiabálták egymás közt: »férfiruollóhakészitő «...
Klein Mórné ujra rendezte a kirakatát - szörnyü kisvárosias.
Rosenzweig...
De miért kell nekem ezt mindíg ujra elolvasni?
Mi közöm nekem ehhez az egészhez?
Lehajtott fejjel ment, hogy elkerülje ezt az olvasási kényszert.
Valaki rákiáltott: - Szervusz Jani!
- Felnézett.
Az apjának egy idős barátja volt.
- Na mi baj?
Miért lógatod úgy a fejed?
- Dehogy!
Szó sincs róla! - hebegi kényelmetlenül.
- Fel a fejjel fiam, mig fiatalok vagyunk!
- Ha azt meri most mondani, sursum corda, az arcába vágok az öklömmel, - gondolta.
János nem vágott az arcába, ebbe a telt, önelégült arcba; csak ősz bajuszáig emelte fel tekintetét, mely rövidre vágva borzasan cáfolta meg az arc simaságát .
Csak egy kicsit feljebb még - most két bágyadt, vizes szem tekintetével találkozott.
János elszégyelte magát.
Olyan öreg volt ez a két szem, sokkal öregebb, mint az arc.
- Na fiam rosszkedvünek látszol.
Mit csinálsz?
Mivel foglalkozol?
Hol helyezkedtél el, mióta nem láttalak?
- Az már hiba.
Mikor én fiatal voltam ebben a korban, már...
János nem birta tovább, köszönt és tovább ment.
Az öreg úr utánanézett, elképedve , megbotránkozva.
- Ez a mai fiatalság!
Különben az egész Pétery familia félbolond .
- Ezzel elintézte őket, saját multjának önérzetébe burkolózva ment tovább.
- Szörnyü, egyszerüen szörnyü! - gondolta János.
Hát ez a mult nemzedék ?
Megértetlen, erkölcsi frázisokon lovagoló, de ha tanácsot kérnék tőle, vagy épen állást, azt mondaná: sursum corda, lakjál jól vele!
Az apám mégsem ilyen, megértő és sohasem izléstelen, ó sokkal okosabb... csak az az egy ne volna...
A levegőbe vágott kezével, melybe elfelejtett botot venni.
- Az apámat mégis szeretem, nagyon szeretem.
- Enyhe átmelegedéssel érezte és megelégedett megnyugvás fogta el.
- Csak az az egy ne volna... csak egyszer lehetne vele nyiltan beszélni!
Ez az a ház, ahol a szabó lakik?
Benézett.
Meglátta a mély keskeny udvar végén a cégtáblát.
A kapu aljának kijárt kövezetén vigyázva kellett menni.
Jobbra egy vizvezeték csapja csepegett, alatta a piszkos földön krumplihaj és mosogató rongy nyult.
A függő folyósokon asszonyok járkáltak a konyhaajtók előtt.
Kövér asszony jött rongyos táskával az udvaron át, kalapja komikus divatossággal csufolta lompos ruháját.
Nagyon megnézte Jánost, mintha kérdezni akart volna valamit, de csak tovább ment.
Az udvar mélyéből férfihang hallatszott és amint János közeledett, a szavakat is kivette: - Te, te cafra!
- Asszonyi sipitás, érthetetlen szavak.
János ijedten torpant meg.
- Agyonváglak! - hallatszott ujra.
- Mindíg lófratni, se éjjel, se nappal nem vagy itthon, letépem azt a cifra rongyot rólad!
A szabó lakásából hallatszott ki és János gyorsan visszavonult.
Fejét kissé nyaka közé húzva menekült a családi tragédia elől és sietett vissza a kapu felé.
Mikor odaért egy fiatal nő igyekezett ki mellette; megismerte a szabó lányát.
Egyszerre jutottak ki a kapun, de a leány az utcán mindjárt megelőzte.
Divatos meghosszabbitott ruhában, vastag lábszárán selymesen fénylő harisnyával, magas sarku drap cipőjén ingadozva ugyancsak mozgatta csipőjét; hátul minden izma utána ringott.
- Pfuj! - gondolta János arra a pillanatnyi érzéki mosolygásra, melyet megérzett a szája körül.
- Hiába, Erzsike is csak ilyen ruhában jár, de nem így, hál Istennek... buta ez a női uniformis.
Nem csoda ha a szabó dühöng.
Az anya még fejkendőt visel - ketté szakadt a világuk...
De hogy siet!
- Pár percig kiváncsian ment utána, már restelkedve vissza is akart fordulni, mikor a leány egy fodrászüzletbe benyitott.
János elnevette magát: - Vajon így kezdődnek a kalandok?
III.
Erzsébet nem késett el.
Gyorsan felvette a rózsaszin nyersselyem dolgozó kabátot - most már nem vászon kabátokat hordtak a lányok az irodában, mióta ujra divatba jött a nőiesség, így sokkal csinosabbak voltak.
Orrán, arcán áthuzta a puderes-dobozból kivett szarvasbőr darabkát, jól megnézte magát a kis tükörben , közben tovább beszélgetett egy fiatal emberrel.
Száját nem ruzsozta, legfeljebb ha este ment valahová, akkor is alig észrevehetően.
Csinos arc nézett rá a tükörből .
- Ma mindenki csinos gondolta; - fiatalon csaknem szép.
Az igazi szépség nem sokat ér, megbolonditja a leányokat és film- vagy szinpad-ábrándokkal rontja meg az életüket.
Pedig ma már ott sincs semmi kilátás...
A mindennapi életben a férfiak félnek tőlük: a nagy szépség követelő, keretet és életet követelő.
A férfiak nagyon megokosodtak.
Erzsébet ilyen gondolatok közben meg volt elégedve a saját csinosságával, mikor a puderes dobozt bekattantotta és a helyére ült.
Még senki sem kezdett munkához .
Térey az ujságot olvasta, Weisner oda állt mellé és szellemesen azt kérdezte: hogy aludt?
Ez a Weisner szerelmes volt Erzsébetbe, de ő - eszébe sem jutott.
A hivatali szerelmet mindjárt kikapcsolta, mikor belépett.
Tulságosan könnyen adódó alkalom és a házasság a kettős hivatali élettel nem nagyon csábitotta.
Erzsébet romantikus és szentimentális volt, mint a kereső leányok mind, mint a jazz muzsika, mint a two step, mint a mozi, mint a gépek mögé huzódott modern élet.
Érzelmességük épen úgy vibrált, mint a régieké, csak tudatosabban , nyiltabban.
Erzsébet is szerelmet keresett, férjhez akart menni és szerette volna ezt a szerelmet és férjhezmenetelt olyan szépen átélni, mint a legszebb film.
Mi volt ehhez képest a mamák szentimentálizmusa!
Most a technika ezerszinüvé varázsolta az érzelmet, elkezdve a megszólaló telefonon, mely két hangot a távolságon át tartott remegésben, az esti tarka világitásban ragyogó utcákig, a szines lámpáktól rózsásra árnyalt arcokig a vendéglőben vagy nyári cukrászdában , ahol a fák épen úgy suttognak a szélben, de a zene izgatóbb, mint bármikor.
Hogy biológiát tanultak, az nem rontotta meg a csók édességét és Erzsébet épen úgy ábrándozott a jövőről, mint a szépanyja, csak az ábránd tárgyának volt más ruhája : egy két szobás lakás viola és narancssárgára festett falakkal és csőbutorokkal és ó - repülőn menni nászutra, Lido, St. Maurice...
Minden ábrándnak régen és most is a pénz volt az ellensége.
Már mind az öten bent voltak a szobában.
Valami szindarabról vitatkoztak - kellemes művelt emberek ezek és milyen szép megint Klára... vajon miért nem szerelmes mindenki belé?
Talán tulságosan is magas és arányos az alakja, kissé merev és merev ez a nagyon szabályos arc is.
Mintha a férfiak jobban szeretnék most a kicsi, finom nőket.
Talán ezzel akarják ellensulyozni, hogy szellemileg már nem lehetnek fölényesek... gyermekeket akarnak most is a nőben, legalább fizikailag legyen kisebb mint ők.
Az ilyen határozott pompás alak... nem, nem a mai szegény világba való; egy hat szobás antik szépségekkel butorozott lakás illenék hozzá, nem ez a hivatal.
Erősen vizuális képzelete egyszerre maga előtt látta Klárát egy ilyen pompás lakásban.
Felsóhajtott - nem irigységből, hanem mert erre a vizióra azonnal ott volt a válasz a lelkében: vén leányok maradunk mindannyian...
A beszélgetés elég hangos volt, mikor a másik szobára nyiló ajtóban egy csunya leányarc jelent meg.
- Szt... mondta és a háta mögé mutatott.
Lassan nyugodtan ült le mindenki az asztalához, nem akarta mutatni, hogy az osztályvezetőtől megijed , vagy hogy tilosnak érzi a hangosságot.
Az irógép kattogni kezdett.
Erzsi észrevette, hogy az elébb leirt pár sorban hibát csinált ábrándozás közben .
Kijavitotta és átadta a kisasszonynak legépelésre.
Kis életek zsufolódtak össze a hivatalokban, mint mindíg, de szinesebbek voltak a szobák és az elmuló órák, mióta nők is jártak be.
Mindenki csak külsőségeiben ismerte a másik életét, habár jó barátságban voltak egymással.
Senki sem sejtette a csunya kis leányról, aki az imént nézett be és mindíg jókedvünek látszott, hogy milyen éjszakái vannak, ideges lázongással és fuldokló sirással tele.
Nem tudták a cinikus Dobosról, hogy legnagyobb boldogsága volna a család, imádta a kis gyermekeket.
Nem is sejtették, hogy az elegáns Zádoryt ott hagyta az asszonya és majdnem öngyilkos lett.
De mindegyik tudott apró pletykákat, mindenkire ráfogtak egy keresztnevet, mellyel bosszanthatták egymást, ismerték egymás vagyoni helyzetét és küzködéseit, tudták, hogy Erzsébet szegény, habár orvos az apja, hogy az elegáns Klára nem szokott vacsorázni, hogy Kemény urnak pénze van a bankban és Nagy Jani fülig uszik az adósságban.
A nők ismerték egymás ruhatárát, a férfiak egymás kilengéseit a mulatás és szerelem terén.
Pletykáltak és megrótták a ruzst és kacérkodást, beszéltek a tulságosan szük és rövid szoknyák jelentéséről, tudták kik akarnak itt férjet találni és kik vártak társadalmi alapon flirtre, szerelemre.
Apró klikkek alakultak ki, apró intrigákkal.
Az életnek valami letompított, apró méretre kicsinyitett külön játék folyt, melyről mindenki tudta, hogy csak itt fontos a hivatal falai közt, a kapun túl már otthagyják az egészet.
Az igazi életükkel csak a hónap elseji fizetés kötötte össze ezt a második életet.
A délelőtt elmult, mint a többi, nem is várt tőle senki mást.
Délután Erzsébet átvasalta a ruháját, gyorsan kimosott egy hibátlan selyem harisnyát a mosdótálban , estére készült elmenni.
János meg is jegyezte, mikor a fürdőszobába benyitott: - Már megint mulatni mégy?
Erzsébet lángveresen fordult felé: - Nem a te pénzedet költöm.
- Abban a percben meg is bánta, érezte, hogy a legérzékenyebb ponton sebezte meg a bátyját; ő, a fiatalabb, a leány keres, a férfi nem...
Gyorsan kivette kezét a szappanhabbal tele tálból és utána szólt Jánosnak, aki válasz nélkül akart kifordulni az ajtón.
- Jani!
Hallgass ide.
Nem tudom mi bajod, nem beszélsz, hát nem is kérdezhetem.
Ha élni akarunk lehetetlen így... lehetetlen így együtt élni veled.
János az ajtóhoz támaszkodva várt, mig Erzsi lehuzta kezéről a habot és közelebb lépett hozzá: - Nem tudom mit kivánsz az élettől, a világtól vagy tőlünk.
Olyan vagy mintha nem ma élnél, mintha nem ebbe a világba való volnál... nem is tudom megmagyarázni.
Mindenben, amit más természetesnek talál hibát keresel, különösen mostanában.
Nézd, régen a leányok otthon találták meg a szórakozásukat, nem dolgoztak egész délelőtt vagy egész nap olyan hivatalos munkán, amelyhez alapjában véve - érted legalapjában, semmi közünk.
Azt hiszed nem jobban szeretném, ha délelőtt tortát vagy kalácsot süthetnék a délutáni vendégeknek és ha cseléd mosná és vasalná a ruháimat ...?
Végre is fiatal vagyok, kell valami szórakozás nekem is .
Nem magam járok, mint sokan a leányok közül, mindíg társasággal megyek - mi bánt ebben?
János nézte a szappanhabos tálban a testszinü harisnya egy kis kiemelkedő csücskét, nem szólt, csak intett a fejével.
- Na mondd, miért vagy mostanában olyan elégedetlen?
Mit szeretnél?
- Mit?
Azt, hogy délután vagy este együtt üljünk egy szobában, az anyám és te kézimunkával, az apám felolvasna, miután kihallgatta a Gyuri leckéjét, Károly jönne haza friss, vidám ujdonságokkal és közénk ülne és együtt nevetnénk és vitatkoznánk és úgy ülnénk a vacsorához, mintha összetartoznánk, mintha egy család volnánk.
- Jani, honnan veszed ezeket a kivánságokat?
Hiszen tudod, hogy különben is lehetetlen... mama és én...
- Egyszerre elkezdett a könnye folyni, szappanos kézzel nem tudta letörölni, csak hagyta, kicsit szipogva.
- Tudom.
Az apám meg sem várta a rendelő óra végét, már elment, Gyuri valami meccsen van, te készülsz - már itthon sem vagy, az anyám....
Jó, jó - tudom, erről senki sem tehet, vagy legalább azt mondják, hogy senki...
- Jani, mit beszélsz?
Ki tehetne róla?
- Nem tudom, csak szeretném tudni... és azt is szeretném tudni, hogy család -e ez a miénk?
Meg azt, hogy miért nincs sehol igazi család...
- Család?... és hogy mi nem vagyunk igazi...
- Ha azt hiszed, hogy a közös szobafalaktól függ a család, akkor ugyis hiába magyarázom.
De Erzsébet már nem is hallgatott oda; ha sokáig beszélnek - és milyen hiábavalóan meg nem változtatható vagy értelmetlen dolgokról - elkésik.
- Okosabb volna, ha te is elmennél valahova.
Arany is mondta a multkor, hogy már régen nem látott.
János gyorsan megfordult és kiment.
Erzsébet letörölte a szemét a törülköző csücskével és kicsavarta a harisnyát.
Egy óra mulva felöltözve, frissen , elegánsan, boldogan nézett be Jánoshoz.
- Nem mentél el?
Ugyan látogasd meg Aranyt vagy valamelyik barátodat.
Én elviszem a kulcsot magammal, hogy ne zavarjak fel senkit, mikor hazajövök.
János ránézett és nem volt lelke, hogy valami keserü megjegyzést mondjon, olyan bájos és fiatal volt.
Az ajtó becsukódott Erzsébet mögött és ő csak magában mormolta: - Egy fiatal leány, aki elviszi magával a kulcsot éjszakára.
Vajon a szabó leánya is elviszi?
Vagy csak úgy szökik ki ...?
Szörnyü összehasonlitás.
De hát én olyan vagyok, mintha nem is ma élnék.
Vajon honnan van benne ez az atavisztikus visszafelé éles, ez a megértetlenség a jelennel szemben?
Veleszületett hajlam ez, vagy a gyermekkora az oka?
Még kis gyerek volt, mikor anyja beteg lett, őt beadták egy vidéki internátusba, a szünidőt falun, fürdőhelyen, jóformán idegenek közt élte át.
De azalatt titokban mindíg azt képzelte el, festette ki az otthontalan, unott nyügnek érzett idegen helyeken, hogy ha hazamegy otthona lesz.
Az anyja meggyógyul és esténkint együtt ülnek.
Azt álmodta nyolc éven át, amit ma Erzsinek elmondott.
Eleinte még azt is, hogy az anyja fogja betakarni lefekvéskor, aztán csak annyit , hogy megcsókolja este, végre már csak esti együttlétet... mindíg ugyanazt, mikor a tankönyvekbe bujva a többi fiu közt egész ridegségével szenvedte a nagy idegenséget.
Pedig voltak jó pajtásai, kedves tanárai.
Azt sem tudta honnan vette ezeket a képeket, melyeket tapasztalatból nem ismert.
Talán csak a többi gyerek elbeszéléseiből, ifjusági iratokból, erkölcsi oktatásokból - mig öntudatlan igyekezettel tolta el magától az igazi gyermekkori emlékeket.
A legrégibbet is:
Atyja a szobában járkál, anyja a pamlagon fekszik, felugrik, hevesen mond valamit... mi lehetett?
Az apja ránéz - ez a tekintet ma is előtte van , megvetés... szemrehányás... keserüség ...?
- A gyermek előtt! - mondja és őt kivezeti a szobából.
Csak legalább ezt a jelenetet tudná megérteni!
Talán akkor az anyja betegségét is megértené...
Az a másik asszony!
Az egészséges, talán szép is még; csak messziről látta eddig, kerülte a találkozást vele.
A gyermek érzése nem csalhat - ez az asszony az oka mindennek.
Tehát az apja is...
- Örök kétség.
Lesz -e valaha világosság ebben a kérdésben?
- Kezére hajtotta a fejét.
- Nem, nem ebben a világban élek.
Hát a többiek, akik velem együtt internátusban nevelkedtek?
És Erzsi? ő is nevelőintézetben volt, Gyuri a nagymamánál, csak Károly volt többet itthon az apjuk mellett.
Miért, hogy épen én nem tudtam magam beletalálni a helyzetbe, a mába?
Mindíg jobban elmerült az önkinzásban.
- Ha legalább volna valaki, akivel bizalmasan beszélhetnék arról, ami kétségekkel öl.
Erzsi sirdogál, aztán elmegy mulatni... nem akar ma senki nehéz ügyekről hallani.
Csak semmi komplikáció, csak vidámnak lenni, sietni kell, nem érünk rá gondolkozni, problémákkal gyötörni magunkat.
Pedig talán csak azért gyötrődés, mert senkivel sem beszélhetek róla bizalmasan.
Mégis Arany az egyetlen, akihez fordulhatnék.
Arany... ő meg tudná azt az otthont teremteni, amelyre vágyom.
Dehát... törődik is ő a Pétery János jövendő otthonával...
És most felfakadt benne mostani kétségbeesett hangulatának igazi oka.
Ezelőtt csak félévvel még, ha nehézkes, kételkedő, aggályoskodó ember volt is, milyen szinesnek látta még a világot!
Mert azt érezte, hogy Aranynak tudnia kell...
És eddig olyan bizalmas és meghitt baráti - igaz, hogy csak baráti - viszonyban is voltak.
Mióta lett Arany ilyen szeszélyes, zárkózott, majdnem visszautasitó... miért?
Ha megbántotta akarata ellenére... de ez lehetetlen... és utoljára milyen hangon beszélt vele...
Nem, nem mehet el többé hozzá, mig...
Igen, mig ő nem hívja.
De most mondta, hogy régen nem látta.
Nem lehet ezt üzenetnek venni?
Végre megtudni, hogy miért olyan ideges?
Szeszélyes volt mindíg , de ez más.
Ha mégis megmondaná neki... ha megkérdezné...
Igaz, hogy még nem házasodhatik... és kell itt szerelmi vallomás, mikor az egész élete nem más mint vallomás vele szemben.
Talán ő is vágyódik utána... vagy legalább is szeretné látni.
Elmehetne hozzá még ma?
Vajon otthon vannak?
Hiszen most mindenki szalad az otthonából.
De ők nem olyanok - a néni különösen nem... ó hogy elfogadná anyjának és még csak nem is szólhat...
Mozdulatlanul ült soká.
Mintha az élet minden érthetetlensége forrni akart volna az agyában, izgatott, töredezett, futó, szavakká nem váló gondolatok kergették szemében a derüt vagy a homályt.
- Elég!
- Felugrott, már elhatározta magát.
A fürdőszoba csapja bugyborékolt, viz folyt, János kijött, zsebkendőt keresett, még egyszer megnézte magát az előszoba tükrében.
Az ajtó becsapódott és az otthon egyedül maradt üresen.
...Mennyi ember a Váci utcában... most meg szórakozottságból majdnem tovább ment - csak nem téveszti el azt a házat!
Az első emeleten megállt, felnézett.
Függő folyosók egymás felett, emberi lakások.
Csak egyet ismer közülök, csak egy érdekli.
Kik lakhatnak a többiekben?
Mikor egyszer Aranynál volt, egy asszony öngyilkos lett a harmadik emeleten - talán ez az emlék állította meg öntudatlanul .
Akkor összeperelt Arannyal, mert azt mondta, hogy az öngyilkosokat nem szabad megmenteni, aki meg akar halni, haljon meg.
Azt mondta, hogy ezt nem értheti meg , csak az, aki maga is asszony.
Soha sem látta olyan komolynak...
Egy fiatal pár jött le a lépcsőn - mintha nem is tartoznának egymáshoz, csak úgy egymás mellett mentek.
Az első emeleten egy bankigazgató lakik, gazdag.
Milyen életük lehet?
Ha olyan gazdag volna!
Csak Aranyért...
A második emeleten becsengetett.
Soká nem jött senki.
- Bizonyosan nincsenek itthon, - mondta magának nyugodtan, csak bensőleg remegett a szíve és a gyomra táján.
- Nem, nincsenek itthon, - erősitgette ujra, hátha a sors azért is igent mondana.
Az ajtó nyilt, otthon voltak.
Bent Aranka néni.
- Kedves Jani, de régen nem láttuk.
Jaj de örülök, hogy el nem mentünk .
Készültünk, de Aranynak nem volt kedve...
- Megérezte, hogy jövök, - gondolta egy fél gondolattal János.
És Arany jött , szőkén, mosolyogva - egyetlen mosoly, ilyen nincs több a világon.
És a kézfogása - mintha melegebb volna, hosszabban engedné...
- Mit is beszélnek? - kérdezte magától, mikor már találomra felelgetett rá, hogy jól vannak -e, mit csinál Erzsike, apának sok -e a dolga?
Bánta is ő, hogy mit kérdeznek, csakhogy itt ülhetett és Aranyt látta szemben.
Nem is Arany kérdezősködött, csak az anyja.
A leány magába merülten mosolygott, de volt valami idegen a mosolyában.
Szórakozottság, szomorúság, bizonytalanság ...?
Mintha reszketne ez a mosolygás, el akarna repülni.
Szegedyné kiment.
A két fiatal pár pillanatig hallgatva ült egymással szemben .
Aztán egyszerre Arany türelmetlenül felkiáltott: - Mi lelte Jani, hogy ma ilyen mulatságos.
- Nézem magát, olyan régen nem láttam!
- Megváltoztam? - kérdezte Arany kissé kacéran, de hangjában valami idegen mellékzöngével.
- Tudja, hogy nekem sohasem változik meg.
Száz esztendős korában is ilyennek látnám, mint ma.
Arany a fejét rázta: - De én tudom, hogy úgy megváltozhatnám, hogy rám sem ismerne.
- Hacsak álarcot nem tenne magára.
De még akkor is az alakjáról... senki mással nem téveszthetném össze.
Arany felnevetett, röviden; aztán megborzongott.
- Csacsi maga Jani.
Ne udvaroljon, tudja, hogy már vén lány vagyok, majdnem egyidős magával.
- Két esztendővel fiatalabb.
- Ötven esztendővel idősebb.
- Arany mi lelte?
Azért jöttem ide, hogy az én mélységeimből, de profundis, a maga mosolygása segítsen kiemelkedni.
Miért akar elszomorítani?
Arany most nagyon komolyan, kutatóan nézett rá, előre hajolva.
Egyszerre elnevette magát.
Most már másodszor olyan röviden.
Szokatlan volt nála ez a nevetés , rendesen csak a mosolygásig jutott el.
Gyerekesen odaugrott Jánoshoz, megfogta a karját és felrántotta a székről.
- Jól van?
- Még mindíg úgy bánik velem, mint mikor gimnazista voltam és maga már nagy leányt játszott.
Emlékszik még, mikor Teresnyén nyaraltunk?
- Hogyne.
Akkor még udvarolt nekem.
- Akarja, hogy ujra kezdjük?
Arany mintha megütődött volna a János komoly hangján; ő is komolyan, nagyon gyorsan felelt: - Nem, annak most semmi értelme sem volna, már.
János előrehajolt: - Igaza van, most nem.
De talán nemsokára.
Arany elnézett.
Lassan, szinte fokonkint láthatóan mosolyodott el.
- A szüleinket utánozzuk? - kérdezte halkan.
Jani meglepetten egyenesedett ki.
- Nem értem!
- Egyszerre az anyja lehajtott fejjel... lehetetlen, hogy Aranka néni... ha ő lett volna az oka, nem az a másik asszony...
- Nem tudja, hogy Károly bácsi - igen, a maga papája, szerelmes volt mamába gimnazista korában?
Megkérte, hogy az érettségiig várjon rá.
Persze mama akkorára férjhez is ment.
János megkönnyebbülten, boldogan nevetett.
Felszabadult a lelke az anyjától az apja felé... ez a komoly ember és egy ilyen hóbortos gyermekszerelem!
Milyen kedves lehetett mint gimnazista és épen olyan mint a fia - vagyis ő épen olyan mint az apja...
De Arany nem ment férjhez és egymáshoz öregedtek.
Öregedtek !
Milyen fiatalok!
Lehajolt és megcsókolta az Arany kezét.
Lágyan soká feküdt a kis kéz a kezében , mintha a leány elfelejdkezett volna róla.
Hirtelen húzta vissza és szeszélyes társalgási módja szerint másról kezdett beszélni.
Szája mellett egy vékony, idegen vonás rajzolódott ki, mintha pókháló esett volna mosolya gödrére.
- Nem is vette észre még ezt a virágot, ma kaptam apától.
- A kis cserépben , melyet felvett, a sötét zöld között egyetlen óriási, fodros, violaszinbe árnyalt bibor petunia nyilt.
- Nem gyönyörü?
Nézze az erek rajzát, biztos, mint a földgömb mértani hálózata és mégis remegően élő... milyen zárt forma lényegében és mégis csupa szeszély, a szinének nincs neve, olyan csodás és egyetlen, hogy semmi általános név nem illik rá... misztikus szépség, mert mozdulatlan és hallgat - és olyan gyönge - legjobb volna letépni és eltaposni.
János, aki érzéki szomjusággal szívta be szavait, értelmetlenül felkiáltott a hangjában is megváltozott brutális szavakra.
És Arany nevetett, nevetett - ahogy sohasem szokott nevetni.
- Arany magának rosszul áll, ha szinházat játszik, - kezdte bátortalanul János.
Szegedyné idegesen jött be, félig lehunyt szempillája alól figyelte Aranyt, aki egy kis görcsös felcsuklással elnyomta hisztériás nevetését.
- Jöjjetek kávézni, - mondta Szegedyné szokott háziasszonyi hangján.
A másik szobában felterített asztal, nem buta borulós zsurasztalok, mely mellett az ember nem tudja hova tenni a lábát, habos kávé, kalács, cukor ezüst tartóban , még cukorfogó is - milyen régen látta!
János szinte szerelemmel vette kezébe az ezüst fogót is, melynek a nyele madár volt és kitátott csőrében tartotta a cukorkockát.
- Arany nem egészen egészséges mostanában; olyan étvágytalan és válogatós, - mondta Szegedyné kinálás közben.
- Mama meg akar hizlalni, én pedig karcsu akarok maradni...
Látta már a kutyámat ?
- Felugrott és kiszaladt.
Szegedyné aggodalmasan nézett utána.
- Mostanában mindíg ilyen nyugtalan, ideges .
Szeretném, ha az atyja eljönne és megvizsgálná.
Talán jó lenne, ha ujra arzéninjekciókat kapna, egyszer már nagyon jót tett neki.
Arany jött vissza vidáman, nyoma sem volt rajta a betegségnek; egy fekete szőrkutyát hozott magával, piros szalaggal a nyakán és felültette az asztalra.
A szőrkutya üvegszeme bánatos és szemrehányó tekintettel nézett Jánosra.
Ezen sokat nevettek.
János elgondolkozva ért haza.
Olyan különös volt ma Arany... nem mintha betegnek látszanék, de... mégis csak érthetetlenek a nők.
Fiatalsága a régi hazug mondásba menekült, szinte elképedve a férfi logika utján meg nem érthető női lélek titokzatos érzésein.
Melyik volt az igazi Arany?
Szeme kifejezése, hangja, keze melegsége mást mondott, mint az a nevetés vagy hirtelen komolyság.
Pedig lehetetlen, hogy meg ne értette volna, amit mondani akart vagy mondott is ... különben régen tudhatja... miért engedte volna át a kezét hosszú pillanatokra?
Mire hazaért, elhatározta, hogy legközelebb, ha alkalma lesz, nyiltabban megkérdezi, hogy várna -e rá, ha nem is olyan sokáig, mint az apja kivánta annak idején Aranka nénitől.
Gyuri is jött, csak ketten vacsoráztak, de Gyuri fáradt volt és különben is folyton a meccsről beszélt olyan szavakkal, - János a felét sem értette meg.
Jobb is ha korán lefekszik a fiú.
Ő még sokáig fent volt és olvasott; egyszer hallotta , hogy nyilik az előszoba ajtó - az Erzsi lépései voltak.
Dudolva ment be a szobájába, jól mulathatott...
Csend.
Nem tudott lefeküdni, mintha még várt volna valamire.
A Bakács tér felé eső ablakból kikönyökölve jól látta a csillagos eget.
Lassankint leszakadtak róla a kétkedő gondolatok kinzó ütései.
Letépődni a földről... nemcsak repülni, a gép is anyag, véges, emberi munka, elszakithat a földhöz ragadtságtól, de nem a földtől , mint otthontól.
Csak a csillagok közt a végtelenség...
Milyen ideális pálya a csillagok otthonában élni, kikapcsolni a föld minden problémáját.
Végtelenség térben és időben, ezt kiszámítani, elgondolni, érezni - átélni... mint aki ezt a könyvet írta.
Végtelenség és mégsem szétesés - törvényes rend, határolt mozgás ...
Talán éppen ebben a pillanatban fedeznek fel egy uj ködfoltot és nem törődnek vele, hogy Briand mit gondol ugyanakkor álmatlanul és idegesen a földi rendről , vagy hogy egy gyermek lázzal kinlódik London valamelyik külvárosában, vagy ketten gyorsan megcsókolják még egyszer egymást egy városligeti padon, néhányezer ember éhen hal Indiában vagy Kinában, egy hajó SOS jeleket ad le valamelyik földi óceánon - még azzal sem, hogy Pétery János majdnem öngyilkossági gondolatokkal küzködött az utolsó hetekben...
Nyolcvan millió fényévnyi távolságban egy uj világ született az emberiség számára - önmagának már vagy százbillió évvel ezelőtt megszületett - és egyik csillagának sem lesz az idők végtelenségében csillagásza , hogy a földet, beteg, éhező, elmerülő, szerelmes, öngyilkos embereinek hazáját felfedezze...
Ó Arany!
Gyermekes és örök emberi gondolataiba elmerülve, szerette volna megölelni ezt az ismeretlen csodát a felésötétlő végtelenben, de csak egy kicsit, csak úgy szimbolikusan mozdította meg a karját az ablakon túlra.
Lélek... a lelkem... a lelkünk szabadsága... örök nostalgiája a végtelen felé - és örökös szenvedés a testben.
Gyuri felnevetett álmában és János visszafordult.
Ilyenkor még gyermekesebb volt a fiu arca, mint ébren; valami szépet álmodhatik.
Minden keserüsége elmult iránta és pajkosságai iránt.
- Testvér - gondolta meghatottan.
- Mennyire nem hasonlitanak egymásra... mintha a család széttagolódása már az anyaméhben megkezdődnék.
Vagy , az élet mossa el a hasonlóságokat, ez a szörnyü élet ma, mely nem tür együvétartozást, mindent megbont az emberek között, még a külső hasonlóságot is.
Közben megint hallotta az előszoba ajtajának nyilását, az apja lépteit.
Talán ez hozta megint elő a kinzó gondolatok rohamát...
Annál az asszonynál volt - és az anyja a szanatóriumban.
Minden hónapban elő kell teremteni a pénzt, amit ráköltenek és ő maga eddig nem keresett semmit.
Közben érezte azt a fojtogató szemrehányást is önmaga ellen, hogy olyan régen nem látogatta meg az anyját .
Valamikor minden héten elrohant, sőt mindennap kivánkozott utána, most hónapokig sem látja - ilyenkor hiába igyekszik megnyugtatni a lelkiismeretét, hogy ugysem segithet - és mikor elmegy, legtöbbször a szánalom, a lelkiismeret furdalás viszi , csak abban a percben szereti, mikor ott van mellette.
De milyen szeretet ez is !
Eltépődött a lelki köldökzsinór, csak a fájdalom, az önkinzás maradt.
Látja , hogyan ül ott lehajtott fejjel, hangtalanul, ritkás ősz hajának szomoruságával és elfordítja fejét, ha azt mondják, hogy látogatója érkezett.
És mindíg ujra: miért?
Az apja hütlensége tette tönkre?
Csak legalább ezt megtudhatná már egyszer... hogy legalább az apját szerethetné úgy mindíg, mint egyes pillanatokban, vagy teljesen kiszakithatná a szívéből.
Egyik sem szeretheti úgy a testvérei közül, mert egyik sem szenved miatta, egyik sem ítéli el.
Pétery, mikor hazajött, látta a világosságot az ajtó homályos ablakán át és gondolkodott, hogy bemenjen -e?
Nyugtalanság bántotta megint ma reggel óta János miatt és végre benyitott.
Gyuri megmozdult az ajtónyilásra, de nem ébredt fel .
János meglepetten fordult meg, zavarba jött.
- Miért nem fekszel le már?
- Apa is elég későn jött haza.
- Lehajtotta a fejét.
- Talán vártál rám?
- Az apja hangja olyan gyöngéd volt, hogy János meglepetten nézett fel.
Ha most beszélne vele...
- Ne-em, nem várok senkire, csak nem tudok aludni.
Egy pillanatig hallgattak.
Mindketten zavarosan keresték azt az egy szót, de mindent szentimentálisnak vagy nyersnek éreztek.
A másik pillanat már kinossá, a harmadik gyanakvó pillanattá változott át.
Az apa az utca sötétjébe nézett .
Érezte, hogy a fia szinte másodpercenkint felváltva közeledik és távolodik lelkileg - hangtalan szívdobogása a léleknek, kitárul és összehúzódik bizonytalanul, szenvedőn.
Miért?
Titkos kétely, harag felelősségrevonás ...?
Egy utolsó megbántott »miért« döntött: - Oltsd el a villanyt.
Jó éjszakát...
Jánosnak csak most jutott eszébe a Szegedyné üzenete.
De most nem is lehetett volna arról sem beszélni, olyan csak ketten állottak egymással szemben, még az Arany neve sem állhatott közéjük.
Pétery felsóhajtott a szobájában.
Milyen elhagyottnak érezte magát, mihelyt hazajön.
A leánya ott van ugyan mellette levő szobában, de már bizonyosan alszik .
Fiatal leány - és csak a takarékoskodás... ő nem volna ilyen soká hiába villany mellett ébren, mint a fia.
Drága kis fiatal élet - vajon milyen lesz a sorsa ?
Elszakad -e tőle teljesen?
Hiszen már is alig van együtt a családjával.
A család !
Milyen másnak gondolta, mikor megházasodott... persze azt az ideált még a régi világból hozta magával.
Most - a legidősebb fia már teljesen elszakadt, az már magyar sem lesz, ha jó dolga van odakint.
Gyuri még gyermek, csak jobban tanulna .
De János a legnehezebb kérdés.
Kirakta zsebéből az apróságokat.
Egy ezüst ceruzát is, melyet Paulától kapott még akkor mikor... mikor még csak úgy távolból szerették egymást.
Ha nem volna ez a sok ostoba előitélet, ha idehozhatná Paulát feleségnek, anyának...
Akarnák -e a gyermekei?
János gyülölné - sohasem beszélt róla, de azért Pétery egészen bizonyos volt benne, hogy gyülölné.
Szeret -e egyáltalában valakit ?...
Ez a megoldatlan nemi kérdés is a fiatalság életében olyan aggasztó.
A leányok egyáltalában nem mehetnek férjhez, a fiuk nem házasodhatnak, ő nem hozhatja ide anyának, akár testvérnek a gyermekei közé, akit szeret...
Legfeljebb ha a család egészen szétoszlanék.
De legalább még minden reggel láthatja az Erzsi friss arcát, a Gyuri gamin nevetését és - igen a Jani keserű mosolygását, mellyel jó reggelt mond.
Elég hogy egy gyermeke idegen lesz örökre, elég, hogy felesége...
De erre most nem akart gondolni, csak a gyermekekre.
Vajon eleget foglalkozik -e velük?
Ez a hajszás élet a kenyér után és ez a ... hiába, nem rendes családi élet.
Paula mégis elvonja a gyerekek köréből.
És a betegei is.
Mig azokkal törődik talán nem is látja tisztán, hogy a fia is beteg ...
János természetellenesen otthonülő, mintha aszkéta akarna lenni.
Ez is egészségtelen, képzelődés és álmok betegévé tesz.
Különben mit tudja, talán van is valami viszonya... mintha a családi kötöttség, a vér szemérme még nehezebbé tenné, hogy közel férkőzzék a lelkükhöz.
Valamikor sokat nevettek rajta, mikor egy kollégája maga választott ki orvosi vizsgálat után egy lányt a fiának állandó barátnőül.
Hogyan sikerült, nem tudta, de talán nem is volt olyan ostoba próba ... fene tudja, azért mégis van valami természetellenes benne.
Ez a kis káromkodás megkönnyítette.
Megoldhatatlan kérdés ...?
És miért épen ma ?
Eddig is élt fiatalság, voltak kisebb-nagyobb komédiák és tragédiák, de nem lettek általános problémává.
Miért más a ma?
Mit csinálunk olyan nagy dolgot ma fiatalságból?
Ezt is a háború hozta?
Vagy megváltozott teljesen az emberi lélek ?
Szabadság, tánc, vak élvezethajhászat... aztán egyszerre csak ilyen különös eset - mert Jani eset...
Sokáig nem tudott elaludni.
IV.
Pétery a János figyelmeztetése után másnap délelőtt meglátogatta Szegedyéket .
Mindíg meghatottság fogta el, egy kis öngunnyal enyhitve, valahányszor a még szép asszonnyal találkozott.
Első szerelmüknek kedves emléke elburkoltan, némán , az idő prizmáján át szivárványossá válva, bent bujkált az első szavakban.
Most Szegedyné mindent elfelejtett az aggodalom mellett.
- Azért kértem ide Károly, hogy vizsgálja meg Aranyt; olyan ideges, ő maga azt állítja, hogy jól érzi magát és nem akart elmenni.
- Tudja, hogy mindíg szivesen jövök.
Lássuk a betegünket.
Arany jött, szőkén, mosolyogva.
Pétery ránézett, a leány nyugodtan viszonozta a tekintetét.
Keresztleánya volt a doktornak ő nevezte el Aranynak is, hogy az anyjától megkülönböztessék.
Nagyon szerette, idősebbik fiának Károlynak szánta , mielőtt az külföldre ment; azóta nem akart semmiféle tervet csinálni, az apák tervei sokkal inkább megbuknak a fiatalokon, mint régen a fiataloké az apákon.
Tréfásan kezdett a leánnyal beszélni és csak azután mondta, hogy vesse le a bluzát.
Arany az anyja háta megett levő szekrény mellé ment és - Pétery felnézett .
Arany még nem kezdett el vetkezni, csak állt mereven és az orvosra nézett, nézett valami szuggesztív komolysággal... vagy... feszült rémültséggel ...?
Lassan felemelte a kezét és ujját az ajkára tette.
Pétery, bármennyire bosszankodott utólag miatta, úgy látszik nem tudott orvoshoz illően uralkodni az arcán, mert Szegedyné meglepetten nézett rá, aztán hátrafordult a leánya felé, aki épen lehuzta bluzát.
- Mi az? - kérdezte idegesen.
Pétery elmosolyodott: - Kicsit meglepett az Arany tartása.
Nem szabad ilyen görbén állania, különben tornát rendelek.
- Felállt, a leány hátára hajolt, elővette a stetoszkopot, mellére tette: - Mélyebben lélegzeni, most tartsa vissza...
Felemelkedett.
Egy hang sem hallatszott.
Szegedyné az izgalomtól reszketett , azután megmerevedett.
- Nincs semmi baj - mondta Pétery.
- De nagyon vérszegény, ettől van az idegesség is.
Jöjjön hozzám délután Arany, ha azt akarja, hogy pontosabban megvizsgáljam.
Arany nagyon sápadt volt, mikor felvette a ruháját.
- Na, csak nem ijed meg egy kis orvosi vizsgálattól?
Különben mi ujság?
Csakugyan le akarja tenni a doktorátust?
Addig semmit sem engedek meg, mig ideges.
Sohasem voltam barátja a nők tanulásának, maga tudja Aranka, hogy a saját lányomnál is elleneztem.
Most Erzsi szemrehányást tesz miatta, hogy mennyivel többre menne, ha egyetemet végzett volna.
De mikor a gimnáziumból kijött, még mindíg olyan elmaradt voltam, hogy azt hittem, majd szépen férjhez megy a maga rendjén.
Arany kiment és most kis likörös poharakkal jött vissza.
Mikor letette a tálcát , összezörrentek a poharak.
- Majd én töltök - mondta Pétery és kivette az üveget az Arany kezéből.
A leány ránézett, még mindíg mosolyogva.
Mosolygása vékony fátyol volt az arcán.
- Jani itt volt tegnap - mondta kedvesen.
- Azt találom ő is ideges egy kicsit.
- Egy kicsit!
Az több mint idegesség.
Mindíg tulságosan komoly és nehéz természete volt.
- Ó dehogy - szólt közbe Szegedyné.
- Én nagyon szeretem Janit épen a komolysága miatt.
Olyan ritka a mai világban a lelkiismeretes ember.
- Úgy látszik azért, mert ma nincs rá szükség.
Janinak a reformáció korában kellett volna élni; bármelyik oldalon el tudom képzelni fanatikus, itélkező szellemmel és mégis mindíg kétkedően.
- Mi igazán nem ilyennek ismerjük, úgy -e Arany?
Csak azt szeretné, ha az emberek jobbak, becsületesebbek lennének.
- Tökéletes embereket kiván épen a mai világban.
Önmagával is elégedetlen , szörnyen bántja, hogy nem tud álláshoz jutni, de arra büszke, hogy kilincseljen ... félek, hogy világéletében szerencsétlen lesz.
Egy jókedvü, okos asszony kigyógyithatná...
- Egy pillanatig Aranyra nézett, de valami kis »nem« tolakodott a gondolatai közé.
- És mikor házasodhatik meg ma egy fiatalember?
- Az Isten majd elintéz mindent a legjobban.
- Bizzunk benne.
- Pétery felállt.
- Mindíg úgy siet, - marasztotta Szegedyné.
- Arany ma délután hat óra tájban jöjjön el.
Akkor már kevés számú pácienseim miatt nem kell várakoznia.
Délután fél hatkor, mikor Arany belépett, még két beteg várakozott a doktornál.
De épen akkor jött ki egy férfi és az egyik asszony felállt.
Pétery intett Arany felé.
Félt, hogy nem fog eljönni.
Az a délelőtti mozdulat kétkedő aggodalmakkal kinozta, de most mikor meglátta, egyszerre meg volt győződve, hogy tévedett vagy véletlen volt az egész.
Arany nyugodtan ült a karosszékben.
Felvette a fürdők hirdetéseit; fenyvesek , szállodák, tavak, sielők...
Olyan mindegy.
Nem gondolkozott.
Eleget gondolkozott azóta, hogy mit fog mondani, vagy semmit sem, vagy hogyan és mit felel a másik .
Most mindezt elfelejtette.
Ült és várt és csak várt.
Egységes, céltalan , gondolattalan feszültség volt ez a várás mindenre, ami következni fog attól a perctől fogva, mikor belép, az utolsóig.
Talán a legutolsóig.
A beteg kijött és az egy ember is felállt.
Arany csak most vette észre, hogy egész idő alatt mennyit köhögött, most is köhög.
Összeszorította a fogát.
Gyülölte ezt az embert aki olyan boldog, hogy csak köhög.
Bárcsak halálos beteg volna és ne jöhetne ki soká - soká... szegény...
- Nos Arany? - szólalt meg Pétery, mikor az utolsó beteg is elment.
Arany belépett és az ajtónál megállt.
Vastag függöny lógott a párnázott ajtó előtt és ott maradt állva, mozdulatlanul, azzal a fátyolmosollyal az arcán.
- Jöjjön Arany, üljön le ide mellém a pamlagra.
Hát mi baj?
Mi mondanivalója van?
Arany lassan a keresztapja kezébe csusztatta a kezét.
Az rátette a másik kezét is .
- Uristen - gondolta - talán csak nem... hiszen az lehetetlen...
- Előrehajolva nézett a leány szemébe.
- Nos hát beszéljen Arany!
Arany még mindíg hallgatott, csak a fejét hajtotta jobban le.
- Arany, én félek, hogy maga valami súlyos mondanivalóval jött hozzám.
Igaz ?
Szóljon már...
- Súlyos... igen...
- Halk rekedt hang, nem az Arany hangja.
Egy percnyi hallgatás.
- Ne féljen Arany...
Nem tud beszélni?
Hát én kérdezek, maga csak intsen.
És ne vegye rossz néven, ha furcsákat kérdezek, maga az oka, - igyekezett könnyedebbre forditani a beszédet.
- Nos... szerelem?
Arany felnézett rá, fátyolos szemmel, kifejezés nélkül.
Pétery most már érezte , hogy tovább kérdezhet; bensőleg megrendülve, a végzet komolyságával folytatta: - Viszony?
A szőke fej lejebb hanyatlott.
Arany ujra felnézett és igent intett.
Többször egymásután intett, szőke rövid haja előrehullott az arcába.
És hogy az orvos nem felelt azonnal, a másik kezét is a nagy férfikézbe csusztatta.
Pétery nagyot lélekzett.
Igyekezett nyugodtan beszélni, csak orvos akart lenni.
És alig birta a szavakat kimondani: - Ez... ha különben jól érzi magát... ez nem olyan nagy baj...
Ezen minél előbb segiteni kell.
- Úgy -e segit rajtam?
Úgy -e tud segiteni?
- Én?
Én nem, - mondta az orvos komolyan.
- Hanem az a gazember.
Minél előbb meg kell esküdni.
- Az a... gazember nincs itt.
- Hát vissza fog jönni.
Tud róla... a maga állapotáról?
- De miért nem?
Az Istenért Arany!
- Nem akartam megzavarni vele.
Olyan boldog volt... egy amerikai ösztöndijat kapott, különben is megmondta sokszor, hogy még soká nem házasodhatik.
- Most már egészen folyékonyan beszélt.
- Mindíg azt mondta, hogy nem lehet gyermek , bizonyosak voltunk benne, hogy nem lehet... őt is nagyon megzavarta volna...
- Milyen vékony, tört hangon beszél, milyen egyhanguan mondja el az egész tragédiáját, - gondolta Pétery közben.
- Megzavarta volna!
Ó örök asszonyi önfeláldozás.
És az nem nagyobb baj, hogy magát zavarta meg?
- Nem is tudom, hogy volt... eleinte magam sem hittem, aztán elhalasztottam, aztán már annyira készült utazni... aztán elment...
- Tudja, hogy most hol van?
- Nem.
- Sötét hangsúly volt az egytagú szóban.
Sötét súlyos szó, nem volt fellebezés ellene.
- Arany nem akarok szemrehányást tenni, de...
- Tudom, tudom.
Mindent tudok, amit mondani akarna.
Én is eleget mondtam magamnak.
- Most már ugyis mindegy.
Ugy -e most már belátja...
- Hogy segitenie kell rajtam.
Kell, kell!
- Ez már nem a mosolygó szőke Arany volt, aki beszélt.
Az asszony, a kétségbeesett asszony nézett az orvossal szembe.
- Nagyon jól tudja, hogy nem tehetek semmit.
Maga egészséges asszony, és szépen megszüli a gyermekét és...
- Nagyon jól tudja, hogy ez lehetetlen!
Még anya - még ő talán keresztül élné miattam, de apa... mit képzel, apa!
- Kedves Aranka, ezt elébb kellett volna meggondolni.
- Felállt és járkálni kezdett.
- Maguk szép teóriákat állítanak fel a szabad szerelemről, a nagyszerű fejlődésről, amely a nőt egyenlővé teszi a férfival - a férfi természetesen csak örülhet ennek a teóriának... de a természet nem teoretizál.
Azután a felelősséget egyik sem akarja viselni.
Szerencsétlenségre a természet a nőtől követeli meg a felelősséget, amely elől a férfi - Amerikába utazhat.
Itt úgy látszik megszünik a hires egyenlőség.
- Arany felállt.
- Ha maga is csak prédikálni tud, - mondta és hangja, arca megkeményedett, - akkor nem jöttem volna el.
De... csak azt ne képzelje, hogy én valami szamár, elcsábitott leány vagyok.
Nagyon megrendített a dolog, nem tagadom .
Ha anyát látom... nem is jó beszélni róla.
De én tudom, hogy jogom van a gyermekemtől megszabadulni, nem az egyenlőség, hanem a saját egyéniségem nevében .
A testem az enyém.
Senki sem kötelezhet arra, hogy... szüljek.
Nem akarom és nem akarom!
- Akkor forduljon máshoz Arany.
Egy percig szemben álltak egymással, mint két ellenség.
Pétery nem akarta, nem merte ebben a percben elhinni, hogy ez csakugyan Arany, aki keserü, gyülölködő arccal, ostoba, könyvekből tanult jelszavakat dobál felé.
Arany valahol a Váci utcai lakásban otthon nevet és az orrocskáját puderezi, mert a korzóra készül .
Hiszen még azt is alig tudta elképzelni, hogy ott ül az egyetemen vagy vastag könyvekből tanul...
És ez mégis Arany, egy tragédiával a testében és a lelkében - és az ő segítségét kéri.
Aranyt jobban kimerítette ez a percnyi ellenséges hangulat, mint előbb a vita .
Fáradtan ült vissza a pamlagra.
- Nézzen ide kis lányom, - kezdte az orvos más hangon és meghatottan.
- Maga nagyon jól tudja, mit kiván tőlem.
Ugy -e belátja, hogy nem tehetem meg.
Higyje el , nem lesz olyan szörnyü nagy szerencsétlenség - ez a gyermek... egy kedves kis...
- Elakadt a szava.
Arankára, az anyjára gondolt, ó hogyan fogja átélni az a szegény asszony...
Arany hallgatott, összeszorította a száját.
Tudott ez a száj valaha mosolyogni?
- Még nagyobb baj is történhetett volna, - folytatta az orvos bizonytalan vigasztaló hangon.
Arany felnézett, a harag csodálkozásba ment át az arcán, egy ujabb álarc.
- Igen, volt már olyan eset is, hogy épen olyan jó családból való leány, mint maga - a nagyanyja nevelte, kényeztette... és egy szörnyű betegséget kapott - ó a maguk elvei - olyan betegséget, melyből sohasem fog kigyógyulni teljesen.
És ezt el kellett titkolni a szerencsétlen öreg asszony előtt.
- És eltitkolta?
Akkor értem is megteheti.
Pétery megint elkezdett sétálni.
Küzdött a haragja és szánalma, a kötelesség és meghatottság között.
A leány nézett és várt.
Nézte lehajtott őszülő fejét, fehér kabátjában kissé előre görbülő hátát és arra gondolt, mikor még cukrot hordott neki.
Ez a férfi képviselte ebben a pillanatban a többit, a hatalmat, a törvényt , a társadalmat, a zsarnokságot a nő ellen, a tehetetlennel szemben.
Az egyetlen ember, aki megmenthetné és ostoba törvényes akadályok miatt, melyeket szintén férfiak csináltak, konokul ellensége, meg akarja ölni.
Mert inkább meghal ...
Megborzongott és felkiáltott; milyen más volt a hangja megint, követelő, rekedtes , keserü.
- Mondjon egy olyan asszonyt, akihez elmehetek.
Vannak olyan asszonyok, akik nem a férfiak pártjához tartoznak, a férfiakéhoz, akiktől nyugodtan meghalhatunk.
- Nem mondok senkit Arany.
- Akkor meg kell halnom.
- Kisgyerekes lemondó hang volt ez most, halkan, megadóan folytatódott: - Inkább meghalok.
- Lehajtotta a fejét a pamlagra és halkan sirni kezdett... elfojtott sirás a halál szörnyüségével szemben.
Pétery mellé állt.
Nem ez nem a hisztériás asszony sikoltozó zokogása, nem a harcos asszony dühös kitörése, nem a meghatni akarás exhibiciós szinjátéka.
Egy kis leány, egy szerencsétlen gyermek elfojtott megadó sirása, lassú szürke, egyforma, csendes sirás a szörnyü sorssal szemben...
Pétery engedte, hogy kisírja magát, felemelte a leány fejét és azt mondta: - Hát jó, Arany.
És azután már csak orvos volt.
V.
Pétery telefonon taxit rendelt.
- Van nála egy kis puder, Arany?
Nagyon látszik még a sírás az arcán.
- Egy könny megint legördült.
- Most már nyugalom kis lányom.
Szedje össze magát.
Én addig kimegyek.
Arany olyan kimerült volt, hogy nem gondolkozott.
Gépiesen huzgálta arcán a puderes bőrdarabot, egy kis ruzst szedett elő.
Olyan kimerült volt, hogy sem fájdalmat, sem szabadulást nem érzett.
Nézte az arcát az ezüst doboz tükrében , figyelmesen, de odagondolás nélkül, mint mindíg.
Csak egy kis test volt, mely pihenni akart, pihenni, olyan tudattalan szervi akarattal, hogy minden lelki akarat elhomályosult mellette.
Pétery bejött.
- Na most már hazamegyünk.
Bátorság.
Semmire se gondoljon.
Most már mi ketten vagyunk.
A kocsiban nem beszéltek.
Arany fáradtan hajtotta fejét az orvos vállához, azután is engedte, hogy támogassa, mig a lépcsőn felmentek.
Az ajtó előtt összerezzent és kérdően nézett fel Péteryre.
- Nyugalom.
Ne sokat beszéljen.
Le fog feküdni.
Anyával én beszélek.
Csak nyugalom.
Nyilt az ajtó.
Szegedyné várta őket.
- Képzelje, ez a kis leány elájult nálam.
Valódi hamisitatlan ájulás.
Most mindjárt le fog feküdni és mig én meg nem engedem, nem kelhet fel.
Szegedyné nem felelt, be akart menni a leányával a szobába.
- Nem mama, ne hagyd itt Károly bácsit.
Magam is le tudok feküdni.
- Már megint magára vette az arca azt a kis fátyol mosolyt.
Azután bement.
- Mi történt? - kérdezte az anyja az orvostól.
- Majd megbeszéljük odabent.
Nincs komoly baj, de az idegei rossz állapotban vannak.
Már bent voltak a szobában.
Szegedyné megállt az orvossal szemben.
Egy parányit megbiccentette a fejét, kétszer-háromszor egymásután.
- Mi ez? - gondolta Pétery.
Az asszony csak nézett rá, szemében nagy könnycsepp, mely nem gördült ki.
A haja... de hiszen őszül, a szőkék kopottas őszülésével.
Most megszólalt: - Tudom.
Az orvos lehajtotta a fejét.
Mit mondjon?
- Legyen nyugodt Aranka, olyan fiatal leányos idegesség.
Szegedyné leült.
Nyugodtabbnak látszott.
- Minek fárasztja magát?
Nem látja, hogy tudom?
Ott álltam az ablaknál, mikor kiszálltak a kocsiból és abban a percben már tudtam.
Valahogy mintha már régen tudnám... és mégsem...
Kellett hogy tudjam , különben nem izgatódtam volna annyira és nem tudtam volna most meg igazán, amint megláttam magukat.
Eddig talán csak letagadtam magam előtt, hogy tudom.
- Hosszadalmasan, csodálkozva beszélt, mintha saját magának akarná megmagyarázni , hogyan lehetett...
Lehajtott fejjel ült, valami cérnaszál volt a kezében, azt huzogatta, tekergette.
- Ha igazán tudja, azt még jobban is szeretem.
De mondja meg Aranynak is.
Nagy megkönnyebbülés lesz mindkettőjüknek, ha nem kell egymás előtt titkolózni.
- Tudom... és mégis lehetetlen...
Az orvosból kitört az elkeseredés.
Szegény Arany, szegény kis leány, gyermek ma is és hogy ez megtörténhetett...
- Miért nem vigyázott jobban rá? - mondta halkan, szinte restellve a szemrehányást.
- Vigyázni!
- Egyszerre kigördült az asszony szeméből az a nagy könnycsepp.
- Vigyázni! - és felnevetett, majdnem szinpadiasan.
- Hát tudtam én merre van a leányom?
Egyetemen, szemináriumban, szinházban, kiránduláson...
Mi nem tehetjük magunkat és leányainkat nevetségessé azzal, hogy kisérgessük.
Ma ...!
Jártak ide néha hosszú hajú, kopott ruhás ifjak, a mi társaságunkból is jártak fiatal emberek, de minden a szokott társasági formák között ment, már amint az ma szokás .
Igaz, hogy Aranyt elkényeztettük; egyetlen volt és talán nem ismerte úgy az embereket, mint az önálló élethez szükséges lett volna.
Felsóhajtott, megtörölte a szemét.
- Aztán meg a bizalom sem olyan mint régen volt.
Zárkózottak, csak maguknak élnek, de van -e elég lelki erő bennük, vagy van -e vallásosság?
Nem is tudom, mi kellene ehhez a mai önállósághoz.
Az a sok furcsa modern beszéd is megtévesztheti őket.
Nem kivántam volna én, hogy mint ócska német regényekben, a leányom a vállamra borulva suttogja: »Anyám, én szeretek ,« de valami megsejtést...
Hiszen így, ha nem értjük a mai fiatalságot, ők maguk az okai.
- Ebben igaza van, - szólt közbe Pétery, aki eddig nem akarta megzavarni a panaszkodást: érezte, hogy szüksége van szegény asszonynak rá.
De most a saját kétségeibe kapcsolódott a gondolat.
- Igaza van és ezen az apák sem tudnak segíteni, ezen a lelki elszakadáson a családtól.
- Aztán meg - ehhez maga mint orvos jobban ért...
- Szegedyné egy pillanatig megakadt, ujra lehajtotta a fejét és furcsa kis öregasszonyos restelkedéssel folytatta: - Tudja ma a lányoknál is arról beszélnek, hogy természet, meg vér, meg erotikus...
Én szégyeltem volna a leányommal összeköttetésben ilyen szavakra gondolni, mert régen... különben mindegy, hogy mi volt régen.
Pedig talán jobb lett volna erről az oldalról is megismerni a természetét.
Hiszen a mindennapi életben is egy kicsit szélsőséges és talán... érzéki természet...
- Alig tudta kimondani és elpirult.
Pétery megfogta az Aranka kezét: - Nem kell ahhoz valami különös érzékiség.
Talán az az igaz, hogy tulságosan sok az alkalom.
- Hallgattak.
- Nem sejti ki lehetett?
- Nem.
Senkivel sem volt szívesebb az ismerősök közül, mint a többiekkel.
Még Janival volt a legszivesebben, de az meg olyan gyerekkori barátságnak látszott.
- Janival ...?
- Az orvos elképedve nézett fel.
- Lehetetlen, - kinlódott magában.
De nem ezt mondta volna Aranyra is, ha csak hallomásból tudja meg az esetét?
- Arany azt mondta, hogy az a gazember Amerikába ment ösztöndijjal.
Tehát valaki a fiatal tanulótársai közül lehet.
- Nem tudom egyik fiuról sem.
Bizonyosan nem is ismertem...
Ó Istenem, hiszen most már ugyis mindegy - mindegy már minden.
De mennyit szenvedhetett szegényke ... szótlanul, mosolyogva... ez a legszörnyübb!
- Most menjen hozzá, most már tul van mindenen.
Érti ugy -e?
És beszéljen úgy vele , mint aki mindent tud.
És... nincs miért megbocsátani.
Mondja meg neki, hogy én ... én épen úgy szeretem, mint régen.
És Aranka, a régi kedves ideál, lehajolt és megcsókolta az orvos kezét.
A másik percben az ajtónál volt és kiment.
VI.
Aznap este Pétery otthon maradt és szinte restelte magát, hogy mennyire örülnek a gyermekei.
Hát mégis lehet családiasan együtt lenni!
De vacsora után Gyurit telefonon felhivta egy barátja, hogy valami számtani dolgozatot kellene megoldani .
Pétery egyszerre elvesztette biztonságát és jókedvét.
Mikor Gyuri kiment , egyszerre tudatosan meglátta, hogy már nem gyermek.
Arra is gondolt, hogy ez bizony nem aszkéta természet, mindíg szerette az élet legjobb oldalát választani , elmult tizennyolc éves, egészséges, szinte természetes volna, ha nem számtani feladványt megoldani menne el.
De meg lehet ezt kérdezni ...?
Elfelejtette vagy sohsem tudta az apai méltóságot a barátival összeegyeztetni.
Öt perc mulva Erzsit hívták a telefonhoz.
- Moziba?
Hogyne...
Tíz órakor ?...
Hol találkozunk ?...
Jó lesz!
Péterynek egyszerre az Aranka mondása jutott az eszébe: »Vigyázni!
Hát tudtam én hol van a lányom «?
És ő maga tudja?
Most elmegy moziba.
Kivel jön haza?
Haza jön -e?
Félelem szorította össze a szívét; nem tudott a hangján uralkodni, mikor megkérdezte: - Nem lesz nagyon későn?
- Későn?
- Erzsébet csodálkozva nézett rá.
- Mindíg a tíz órai előadásra szoktunk menni, a legtöbb lánynak nincs máskor ideje, a fiuk meg egyáltalában nem jöhetnek korábban.
Vargáékkal megyek - tette hozzá, mert az apja tekintetében észrevett valamit, ami kissé bántotta.
- Mit szólnál hozzá, ha én is veled mennék? - kérdezte, de nem nézett a leányára , mintha árulás volna a megbizhatósága ellen ez a kérdés.
- Velünk jönne apa?
Hisz ez remek!
Ojjé, akkor azonnal felhivom Nusit ujra, hogy egy jeggyel többet rendeljen.
Chaplin lesz, a City lights, azt mondják gyönyörű .
De igazán eljön?
- Igazán.
- Pétery maga is érezte a hangján, mennyire megkönnyebbült.
Igy nem lehet tettetni...
Erzsébet már beszélt is a telefonba.
Pétery feszülten hallgatta, nem fedez -e fel valami összejátszást a szavaiban, valami előre kitervelt hangsúlyt.
Megvetette magát miatta, szégyelte a leánya előtt - de hiába...
- Igen, igen... apa is jön - úgy -e nagyszerü!
Nagyon muris lesz.
- Erzsébet letette a kagylót.
- Furcsa stilusotok van, - nevetett Pétery megkönnyebbülten.
- Mi az a muris?
- Nagyon kifejező szó, nem találja apa?
Mindenki használja, a kedvence Arany is szokta mondani.
Arany!
Visszaesett a sötétségbe.
Összeszorította a fogát.
Nem, nem megy sehova , menjen magában a leánya; lehet valamit előrelátni, megakadályozni?
Most vele megy , most nem hazudott, talán örül is - holnap... holnapután...
Mikor még anya mellett is megtörténhetik.
Erzsébet tovább beszélt, nem vett észre semmit.
- Igaz, Jani mondta, hogy Arany beteg.
Csak nincs valami komolyabb baja?
Pétery nehezen nyitotta szét a fogsorát, közben véletlenül Janira pillantott .
Meglepte valami az arcán - mosoly vagy csak sugárzás, csak a fiatalságnak a csilláma?
Nem tudott zavartalanul örülni a felfedezésén...
A Jani arcán boldogság - az Arany neve... ha csakugyan a saját fiáról mondta volna, hogy gazember ...
Lehetetlen.
Ez a tekintet tiszta és nyilt.
Zavarában hirtelen elfordult.
Nem is felelt mindjárt a kinos hazudozás, kétség és öröm közé szorítva.
- Csak nincs valami komoly baja? - kérdezte Erzsébet ujra aggodalmasabban.
- Szó sincs róla, muló dolog az egész.
- Felállt.
Félt, hogy megfigyelhetik az arcát.
János boldogan sóhajtott fel.
Szerette volna megcsókolni Erzsit ezért a kérdésért, melyet egész este nem tudott kimondani.
- Na én megyek, veszek magamra valamit és majd beszólok apának.
- És te Jani?
Nem volna kedved velünk jönni? - kérdezte Pétery.
- Jani!
Moziba!
Azt nem engedi meg a méltósága.
Meg nagyon erkölcstelennek is tartaná.
- Ezzel Erzsébet kifutott a szobából, nehogy a Jani válaszát meghallja .
De János csak mosolygott és az apja tekintetére felelt: - Olyan hiábavaló időtöltésnek tartom, nem egészen müvészet és nem egészen játék.
Olyan hibrid valami, mint ma az embereknek a lelke.
- Pedig azt hittem, hogy ma este jobb kedvü vagy.
Elárult az arcod.
- Örülök, hogy apa elmegy Erzsivel.
Sokat van idegenek között és én... a testvér soha sem kellemes a társaságban, ha nincs más érdeke, mint a huga.
- Dehát miért nincs, Jani?
Ha többet járnál társaságba nagyon egészséges volna.
- Nem szeretem a társaságot.
Nekem mindíg az egy ember fontos, csak az kell.
- Még sincs sem barátod, sem barátnőd.
- Barátnőm? kétértelmü, apa!
- Nem bánom én akármelyik értelemben veszed, - nevetett Pétery.
Csakhogy egyszer nem világfájdalomba merülve látja a fiát.
- Nekem apa, csak egy barátnőm lehet, akit feleségül fogok venni.
- Olyan határozottan beszélsz, mintha már ki is választottad volna.
- Igen, kiválasztottam.
De most még ne kérdezze.
Elhallgattak.
Péteryn megint erőt vett a félelem Ez a fiu tapasztalatlan , különösen erotikusan tapasztalatlan.
Vajon nem bolondította el valami szép , haszontalan, romlott teremtés?
Vagy valaki olyan, aki a családba nem illik ?.. .
Családba - mintha még volna olyan család, mint régen.
Legfeljebb Erzsi bosszankodhatnék, ha társaságban lehetetlen alak lenne a sógornéja.
Nyugtalanul kezdett sétálni a szobában, odább tolta a székeket, mig agya szinte magától alakította ki logikus rendben, a megszokott pontossággal gondolatait : Család... hol van az már!
Az, ami a családokat nemcsak vérbelileg kötötte, ami a házasságokat szabályozta, hasonló tradició, vallás, műveltség, világnézet , társadalmi helyzet, hol van az már a fiatalság választásánál.
Legfeljebb a vagyonnal törődnek még az okos apák, vagy még okosabb fiúk.
Vagy a szépségtől szédülnek el, a sex appeal hálójába, akadnak...
Utálatos szó, durván kifejező.
És fiatal leányok használják, nem veszik észre, hogy úgy beszélnek, mint ha nyilt orvosi kifejezéseket használnának a szerelem fátyolos titkaira.
- Nagyon elgondolkozott apa.
- Csak azt szeretném, ha a választottad... hogyan is mondjam, hogy esetleg meg ne bántsalak - a mi fajtánkból és köreinkből való lenne.
Természetesen ezzel nem akarlak befolyásolni...
- Milyen bájos ebben a kis oldalt felhajtott kalapban.
Vajon honnan van annyi pénze, hogy ilyen jól öltözködjék?
- Péteryt ujra megfogta a kétkedés.
Tőle sohasem kér, saját jövedelme van, ez is megbontja a családi egységet, függetlenit és ezzel eltávolít...
Mikor már az ajtónál voltak, visszaszólt Janinak: - Egyedül maradsz itthon?
Miért nem mégy el valahová?
- Egy kicsit sétálni fogok.
János elgondolkozva nézett az apja után.
Mi történt ma vele?
Eddig sohasem vette észre, hogy csaknem mindíg egyedül marad itthon este?
És milyen intim kérdéseket vet fel.
Ő pedig úgy válaszol, mintha természetes és megszokott volna köztük ez a bizalmas hang.
Milyen különös este...
Sietett az utcán, hogy minél hamarabb kiérjen az emberek közül.
Sok sétáló volt még későn is a meleg tavaszi éjszakában, karonfogva mentek sorban fiuk-leányok és nevetgéltek...
Tulságosan sokat nevet ez a mai fiatalság.
Arany azért olyan csodálatos, mert mosolyog és nem nevet.
Csak tegnap... milyen különös volt, mintha meg akarta volna rémiteni vagy... vagy próbára tenni a szerelmét.
- Az én szerelmemet...
Talán nem is tud róla...
Már elvesztette a körülötte tolongó emberek megérzését, magában volt, csak a gondolataival, ösztön vezette, hogy bele ne botoljék minduntalan valakibe, kitért , előresietett vagy lassitott anélkül, hogy tudná.
Már Budán volt a Dunaparton, ott is tovább sietett.
Itt nem kellett kerülgetni, testét nem nyügnek, kellemes súlynak érezte, mely maga segiti tovább; anélkül talán elrepült volna.
A Duna, a csillagok...
Ma mások voltak, mint tegnap; nem nyomtatott betük utján szólt hozzá a végtelenség, saját magából áradt ki ez az érzése is és ez is szerelem volt .
Aranyról beszélt minden, a leány volt az egész világ, a Duna csobogása az ő hangja, a csillagok az ő szeme, a tavaszi szél az ő lehelete, a meleg az ő életmelege és a saját lelke egyetlen tiszta vágy, saját teste ennek a vágynak boldog hordozója.
Eszébe se jutott, hogy gondolattá sem vált érzéseit birálja ; hogy olyan szavakat keressen hozzájuk, amilyet eddig még soha sem hallott .
Átengedte magát az érzéseinek.
Nem, eddig még soha sem érezte, hogy ilyen mélyen szereti.
A tegnapi beszélgetés , melyben mióta érett ember, először éreztette a másikkal ezt a szerelmet, mintha felszabadította volna érzését a bezártságból.
Ő maga sem tudta eddig, hogy így lehet szeretni, hogy ilyen boldogság szeretni.
Mindenkit jobban szeret azóta, az apját is...
Milyen különös, hogy épen az Arany anyja volt az első szerelme ... milyen kedves lehetett mint gimnazista és milyen szép a vérszerinti sorsok egysége; amit az apja nem érhetett el, ami nála csökevény maradt, a fiában lesz beteljesülés.
Egy uj család, egy igazi család...
Már kevesebb a járókelő.
A budai parton, a müegyetemen tul csak itt-ott ül egy ember vagy egy pár a padokon.
Csak tovább ameddig lehet.
Csend... csend.
Megállt és nézte a vizet.
A lámpák visszacsillogásának sora olyan reszketve kapaszkodik a viz gyürődéseibe, mint - az én vágyam a boldogságba.
Reszketve hull, csuszik a mélybe, mindíg mélyebbre lent, fénylegyezője keskenyedik, belehalvágyodik a végtelen mélység sötétségbe... nem is látszik, hol vész el, hol reszket még mindíg az utolsó fényszikra...
Hirtelen megborzongott, de csak egy pillanatra.
Tekintete ujra a tulsó parton tévelygett - a tulsó parton meseváros, tündérkiránynő palotáinak kivilágított ablakai... és még meg kell birkóznia a sárkánnyal... ó ilyen távoli mese volna a beteljesedés ?...
Egy pillanatra lehunyta a szemét s mire felnyitotta a dunapart házai álltak odaát, a sötétből kikivánkozó házak, a lámpasor.
A szépség szeretetét fizikai átéléssel érezte - szeretett mindent, a hid lámpáinak hajló vonalát, a viz halk zugását a feketeségben, a házak ablakait, a tetők, kupolák elmosódott tömegét, az eget fenn apró felhőivel, lent a kavicsot a lába alatt...
Megzörren , mintha szólni akarna hozzá...
Megzörren, zörög tovább, - ez idegen lépés .
Felnézett, kedvetlenül, hogy megzavarták és nem messze egy férfit látott közeledni, lassan, nagyon magába merülten.
- Olyan ismerős - gondolta - csak nem Bónis Imre?
- Gyorsan leült egy közeli padra, hogy ne találkozzanak.
Nem nagyon szerette ezt az embert.
Olyan társaságbeli »jelenség« volt, elegáns szép férfi, asszonyok kedvence.
De ő sohasem érezte jól magát vele.
Nem értette a józanságnak, érzelmességnek, cinizmusnak ezt a keverékét, amit mások olyan érdekesnek találtak.
Nincs is rá semmi szükség, hogy most találkozzanak, elég távoli ismerős, jóval idősebb, házas ember, szép asszony férje...
Vajon volt valaha igazán szerelmes? - kérdezte lelkében; saját érzéseivel eltelve más lélekben is a magáénak a visszhangját kereste.
- Milyen elmerülten jön, sohasem láttam ilyennek; csökönösen a földre néz, nem fogja észrevenni, hogy itt ülök...
János abban a pillanatban elfelejtette, hogy mit kivánt az elébb, érthetetlen részvét fogta el, felállt és megszólította a szembejövőt: - Imre!
Az felhökkent, egy pillanati bámult, álomból ébredten.
- Jani!
Na erre legkevésbbé gondoltam, hogy veled találkozom.
- Ha magad akarsz maradni, csak menjünk tovább, mindegyik a maga utján.
Imre mintha egy pillanatig gondolkozott volna, de eszébe jutott, hogy talán épen ez az ember adhat egy kérdésre választ és a János vállára tette a kezét.
- Hát erre szoktál sétálni?
Azért nem lát az ember sehol sem!
Hol bujkálsz?
Nagy gyanum van, hogy valami szép asszony nem enged sehova... de akkor meg mit jársz itt a sötét Dunaparton egyedül, mint valami álomjáró?
- Ezt én sokkal több joggal kérdezhetném tőled, mert téged igazán csak társaságban lehet különben látni.
- Hagyd el... az ember attól is megundorodik néha.
- De hát akkor miért nem változtatsz az életmódodon egészen?
- Tudom is én.
Mit csináljak este?
A feleségem mindíg menni akar, a pénzt ő hozta , én nem is szólhatok.
Magamban üljek otthon?
Hiszen ha gyerek volna, akivel eljátszhatnám...
Jani, csak pénzes lányt ne végy feleségül soha, mert rabszolgája leszel a pénzének.
- Hozzám nem is jönne.
De te magad is elég jól kereshetsz, nem szükséges, hogy az asszonynak engedelmeskedjél, ha nem akarsz.
- Épen az a baj, hogy én is akarom, vagyis, hogy más semmit sem akarok.
Annyit legalább kiharcoltam, hogy mostanában már nem megyek mindenhova vele, ahova menni akar.
- De hiszen - bocsáss meg, ha indiszkrét vagyok - azt hittem, hogy a ti házasságotok nagyon boldog, vagy legalább is jó házasság.
- Nem is rossz, csak épen nem sokat törődünk egymással, már úgy komolyabb szempontból.
Nem szoktunk verekedni, de nem is beszélünk másról, mint amiről muszáj.
- Miért nem kisérled meg lekötni, visszatartani...
Bónis vállat vont.
- Minek?
Azt hiszem nem csal meg, amit magamról nem mondhatok el...
János megtorpant.
- Imre, miket beszélsz te itt nekem?
Imre elnevette magát, nem valami vidáman.
Maga is zavarba jött a nyiltsága felett... de csak felejteni, felejtetni a szavakkal.
János igyekezett az arcába nézni.
Szó nélkül állottak egy ideig, aztán Imre tovább indult.
- Furcsa, - kezdte ujra - mi nem is voltunk olyan nagy barátságban... nem csodálom, ha megdöbbensz , mikor ilyen nyiltan beszélek.
De néha jól esik.
Ha az ember egyszer-egyszer elmondhatná azt a sok mindent, amit rejteget, talán tisztábbá válnék , becsületesebbé.
Tulságosan sok itt a hallgatás.
János a saját elhallgatott kérdéseire gondolt és észre sem vette, hogy a másik válaszra, talán biztatásra vár.
Imre szólalt meg ujra: - Az ember csak akkor jön rá, hogy milyen jó volna beszélni, ha így éjszaka igazán magában van és körülötte minden hallgat.
Szeretne úgy belekiabálni a sötétbe, mint Midas király borbélya a földbe, azzal a különbséggel, hogy a titok az volna: gazember vagyok.
Nincs férfi , aki ki ne kiabálhatná...
- Ha ezt valaki felismeri, már segithet is rajta.
- Igen, ezek a ti morális mondásaitok...
Pedig semmin sem lehet segiteni.
Amit elkövettünk, annak nincs jóvátétele.
Az megtörtént bennünk is a másikban is .
Megbocsátunk, vezeklünk, amit akarsz, mégis megtörtént.
- Ez minden ethikát lehetetlenné tenne.
Ezzel a legszebb, legemberibb érzések hiábavalóságát akarnád bizonyítani.
Bónis kezét a János karjára tette.
Olyan közel hajolt hozzá, hogy a másik még a félhomályban is látta szenvedő, szinte eltorzuló arcát.
- Barátom, ez mind csak vigasztalás.
Minden tett önmagában áll, a rossz a jó mellett, mindegyik külön vonja maga után következményeit az egész életen át, de sehol sem találkoznak, hogy egymást megsemmisitsék.
Mindegyik folytatja önmagát, vonja magával az apróbb-nagyobb, tőlünk független események karavánját - egy fonálon függő végtelen sort, mely abból az egyetlen tettből szakadt ki és bomlik, gombolyodik le tovább-tovább...
Hova kapcsolod itt be a megbánást, a megbocsájtást, melyik ponton képzeled, hogy az elszakíthatatlan sorsfolyamatot egy közbevetett más érzés vagy tett eltéphetné?
- Nincs igazad!
Nem lehet igazad!
Hányszor követünk el akaratunk ellenére , tudattalanul valamit... hiszen akkor pokol volna az egész élet!
- Hát tudod ezt a kis poklot alig enyhiti valami...
Ha Isten művészi alkotást akart csinálni, mikor a világot megteremtette, a siker ugyancsak elmaradt.
A publikum szivesen kifütyülné a darabot vagy ott hagyná, ha lehetne.
Csak az a baj , hogy akaratán kivül kell megjelennie az előadáson, szinész és néző egyszerre s a keserves belépti díjat is utólag fizeti meg...
Csak azt szeretném tudni, hogy van -e legalább Neki művészi öröme az alkotásából?
János nagyot lélegzett és kicsit elnézően mondta: - Tudod, hogy úgy beszélsz - ne haragudjál érte - mint egy mult századbeli, nehéz természetű pesszimista iró.
- Na, amennyire ismerlek, te sem vagy épen könnyü természetű ember... hacsak meg nem változtál.
János kelletlenül ismert magára.
- Csakhogy én nem viszem az elkeseredésemet vagyis kritikámat az Isten, hanem csak az emberek ellen.
- Na ne vitatkozzunk ezen.
Mindenki a saját életéből csinál magának filozófiát.
János most kényelmetlenül érezte a rokonságot az Imre gondolatai és a saját keserűbb óráinak felfogása között.
De világos, hogy ennek az embernek ma különösen rossz órája lehet.
És mi mindent mondott el...
Szinte zavarban volt, mintha ő tolakodott volna bele más embernek a magánéletébe.
Miért épen neki mondta el?
Vagy akárkinek is elmondta volna, aki meghallgatja, mert egyszerűen kiönt a lelke a gátjain?
Imre megállt egy fa mellett és rátámasztotta a kezét.
A közeli lámpa világ a törzs héjának minden gyürődését, görcsét mély árnyékokkal emelte ki; a fehér , elkényeztetett férfikéz nem odavalónak látszott.
János lopva a saját kezére nézett és megnyugodott.
Szélesebb, barnább, rendes férfikéz volt.
- Jó, hát nem rontom tovább tavaszi hangulatodat.
Mondok valami mást.
- Imre egy percig gondolkozott.
János minden idegével átérezte, hogy ez az ember csak beszélni akar, akármit, csak feltartóztassa.
De miért?
Jó volna szabadulni.
- Igen, - kezdte Imre ujra.
- A te erkölcsi mániádnak való eset.
Tegnap az egyik klubban kártyarazzia volt.
Nem szoktam kártyázni, a szomszéd szobában ültem és olvastam.
Csak hallom a nagy lármát, székeket borogatnak, egyszerre egy nő rohan be abba a szobába ahol voltam, arcát csipkezsebkendővel takarja el.
Az ajtóhoz futott, de már az is be volt zárva kivülről.
Egy detektiv utána jött - mire szépen levette a zsebkendőt az arcáról, a detektiv pedig szó nélkül kiment, kivülről kinyitotta az ajtót és kibocsátotta.
Nem akarok tulságosan indiszkrét lenni, de képzelheted, hogy olyan embernek volt a felesége, aki nemcsak születésénél, hanem állásánál fogva is nagy úr.
Az asszony pedig chemint játszik egy nem épen kifogástalan klubban és megszalad a detektiv elől.
- Ha nem te mondanád, akkor csúf pletykának tartanám.
- Ó ha pletykát akarsz hallani!
Most arisztokrata hölgyek divatba hozták, hogy bárokba és lokálokba járnak, nemcsak úgy nézni, hanem mulatni.
A multkor aztán összeverekedtek velük a hivatásos hölgyek, akik dühösek voltak, hogy nekik konkurenciát csinálnak...
Hm... látom, hogy nem hiszed.
Ne is hidd el - boldogok a hitetlenek.
A detektivek sok kedves históriát tudhatnak, csodálnám, ha valamelyik meg nem irná a memoirjait.
Elhallgatott, de János nem felelt.
Kinzónak érezte ezt a sok összefüggéstelen beszédet.
Imre mintha megérezte volna, mentegetni kezdte magát.
- Látod csak azért mondom el, mert még örülnöm kell, hogy a feleségemmel ilyen dolog nem történt meg , de szólhatnék -e ha ő is ott lett volna, mikor előkelő asszonyok nem restelnek elmenni.
- Én mégis azt hiszem, hogy ez kivételes.
Keserves volna azt hinni, hogy mindenütt rothadtak a viszonyok.
Mi, akik ezután akarjuk az életünket kialakitani, asszonyt keresni... hiszen kétségbe kellene esnünk.
- Jó, csak maradj optimista.
Különben én is ismerek csodálatos önfeláldozó asszonyokat, csak az a baj, hogy azok valahogy mintha nem is asszonyok volnának ... na érted, már férfi szempontból nem asszonyok.
Erről jut eszembe - nem vagy te is benne a legujabb politikai tervben?
- Politikai?
Isten ments!
Csak semmi politika!
- Elég hiba!
Ez különben nem is politika, hanem talán inkább romantika, de néha ez a legkitünőbb, mindenesetre a legérdekesebb politika.
Királyválasztásról van szó .
Na... nem érted?
- Nem, nem tudok róla semmit.
De hogyan lehet ilyen...
- Hátha még tudnád milyen regényes ügy!
Épen a magyar ember légvárépitő, felhőkön lovagoló lelkének való...
Hunnia álmodva vivja a régi csatát...
Ezt Ady irta , tudod?
János csodálkozva nézett rá.
Bónis kurtán felnevetett.
- Csodálkozol?
Verseket is szoktam olvasni.
Különben az ügy olyan szép, hogy én testestől-lelkestől benne vagyok és téged is bele foglak vonni.
De most elég...
- Megmozdult, mintha indulni akarna, aztán ujra megállt.
- Hogy vannak otthon?
- Nincs semmi baj, kivéve, hogy Erzsike hivatalba jár, nekem pedig nincs állásom.
- Nincs?
De hiszen azóta már bizonyosan végeztél.
Jogot ugy -e?
No nézd, jöjj fel a napokban az irodámba.
Az egyik segédem önállósitani akarja magát, képzeld házasodik - a mai viszonyok között!
Te helyettesithetnéd.
Jánosban még a lélegzet is elállt, hebegve felelte: - Nagyon hálás volnék... de a gyakorlatom...
- Majd belejösz.
Ne köszöngess semmit.
Inkább te, mint valami ismeretlen.
- Idegesen hárította el a János szavait.
Ujra érezte ajánlata mögött azt a titkos önzést, amely az elébb a beszélgetésbe is belevitte és amiért még mindíg tartóztatta a másikat.
De különben...
János derék ember, miért ne segitene egy baráton?
- És az elébb még azt mondtad, hogy te... pedig milyen jószivü vagy.
Olyan irodába, mint a tied, kaphatnál egészen kiváló gyakornokot is.
- Márpedig most épen ilyen kevéssé kiválót akarok választani, - nevetett Imre.
- Hagyjuk ezt a vitát.
Ha nem felelnél meg, még mindíg beszélhetünk a továbbiakról.
- Otthon is boldogok lesznek.
- Kérlek add át üdvözletemet.
Erzsikét olyan régen nem láttam!
- Kezet nyujtott és egy pillanatnyi habozás után hirtelen elengedte a János kezét.
- Ti jól vagytok Szegedyékkel ugy -e?
- Milyen ostobául kérdezősködöm - gondolta abban a pillanatban, hiszen tudom...
- Olyan régen nem találkoztam velük sem.
Hogy vannak?
- Tudtommal jól.
- János váratlan hidegséget érzett, sőt ellenkezést.
Egy szót sem tudott volna tovább mondani róluk.
Mintha ez a kérdés nem lett volna természetes folytatása az előbbi beszélgetésnek... vagy talán mert ilyen mondások után juttatta eszébe Aranyt ...?
Pedig ha rá gondolt, minden érzésének, szavának tisztának kellett lennie.
- Na, jó éjszakát, - mondta Imre.
Látta, hogy Jánostól nem tudhat meg többet.
- Én itt majd átmegyek és villamosra ülök.
Remélem a feleségem ő nagysága otthon lesz már.
Szervusz!
János kényelmetlen érzéssel ment tovább.
Egyszer vissza is fordult.
Látta, hogy Imre nem ment át a keresztutcán, mint ahogyan mondta, hanem állva maradt a lámpa alatt a szegleten és egy papírdarabot tartott a kezében.
Olvasott.
János megrestellte magát, mint valami kémkedés miatt és gyorsan igyekezett tovább.
De nem tudta a gondolatait elszakítani a másiktól.
Levelet olvas... ujra olvassa az utcán.
Találkáról lehet szó.
Azt mondta magáról, hogy gazember, bizonyosan mindenki másról is azt hiszi...
Eh csak olyan önkinzó beszéd lehetett rossz kedvében vagy csak úgy általánosságban értette...
- Vajon én is? - gondolta olyan ijedt világossággal, hogy csaknem kimondta.
A másik percben fiatalos, heves bensőséggel fogadta meg magának, hogy sohasem fog olyat tenni, ami miatt az éjszaka valaha is ilyen önvallomásra kényszeríthetné.
És ebbe a fogadásba, mint platinagyürübe foglalta be az Arany nevét.
Imre csakugyan egy levelet olvasott a lámpa alatt.
Egy sor volt az egész: »Többé sohasem találkozunk.«
Ezt hamarabb is elolvashatta volna, pedig ott állt percekig a lámpa alatt.
Egy társaság jött szembe, megbámulták - nem látta.
Tovább mentek , nevettek - nem hallotta.
A Dunán zajosan zavarta a vizet egy gőzös - nem vette észre.
Szerelmük, ez az őrült szenvedély, melynek ezek voltak az utolsó szavai , minden kinjával és önmardosásával hajtotta vérét testén át a fejébe.
Szédülten támaszkodott a lámpaoszlophoz.
Reggel felé, épen két napfelkeltével azután, hogy egy sikoltás és egy zuhanás zavarta meg a hajnalodást a tenger felett, csaknem ugyanabban a percben Arany felzokogott az ágyában.
Az anyja odafutott és ijedten kérdezősködött, csititgatta , haját simogatta.
Arany csak sírt és nem felelt.
Mintha csak most jött volna rá, mi történt, kétségbeesetten siratta azt a kis életet, amely nem születhetett meg.
VII.
- Ez az éjszaka igazán a véletlenek éjszakája volt - gondolta később Jani.
Az Erzsébet hid táján egyszerre nagy cseppekben kezdett esni az eső.
Csak egy darab fekete folt borította az eget, a szélén már látszottak a csillagok.
De ez a feketeség elég kiadósan átáztatta, mire a kávéházba befutott.
Nem egyedül.
Egész sereg ember menekült tető alá befelé, asszonyok is tavaszi kosztümjeikben.
A pincérek egyszerre szaladgálni kezdtek, nevetés, székek tologatása, rendelések , mindenféle zaj.
Jánost tulajdonképen mindíg mulattatta, ha nagy ritkán kávéházba tévedt.
Most is körülnézett, elszórakozott, meg-meg fogta egy mosolygó asszonyi tekintetet - de hiszen ugysem neki szólott... nem is szeretett volna idegenek mellé ülni.
A lárma zavarosan uszott a levegőben, kintről a zápor csapkodása a nagy ablaküvegekhez ritmizálta - és ő kábán járkált, nézegetett körül.
Egyszerre a zajból a saját nevét hallotta ki.
Arra fordult, de bizonytalanul, nem látott senki ismerőst .
Valaki felállt és már mellette volt: - Nem ismersz meg?
János egy pillanatig kérdően nézett rá, aztán a felismerés szikrájához kapcsolódott egy név; félig örömmel és mégis vonakodva mondta ki: - Bálint!
- Na végre, csakhogy rám ismertél.
Ha nincs helyed, jöjj a mi asztalunkhoz.
Még ketten ültek ott, egy férfi, egy leány - kissé rendetlen külsejü emberek .
Bemutatkoztak, persze egyiknek a nevét sem értette és félt, hogy régi emlékek felujitása fog következni.
Bálinttal évekkel ezelőtt gyakran találkozott egy ifjusági egyesületben, mindenféle nagy terveik voltak akkor... később kimaradt közülök, maga sem tudta hogyan vagy miért.
Vajon nem tesznek -e szemrehányást?
De semmi... egy kis kényelmetlen hallgatás, mintha jól folyó társalgást szakított volna félbe.
- Kérlek, ne zavartassátok magatokat, - mondta János.
Legjobban szeretett volna ujra felállani.
- A fiatalság kérdéséről beszéltünk.
Tudod, hogy ez most állandó téma, - igyekezett Bálint a társalgást bevezetni.
János intett és miközben az eső zajára figyelt, hogy mulik -e már... kinos soká ülni ebben az idegen társaságban - megjegyezte, csak azért, hogy mondjon valamit : - Talán tulságosan sokat is beszélnek róla.
- Nem érzesz velünk együtt?
Vagy talán meg vagy elégedve a mai helyzettel?
Már a háborúban járt nemzedék is panaszkodott, de mi volt az ő sorsuk a mienkhez képest ?
A huszas évek elején a remény és jövő legalább biztatás volt.
Ma ...?
Jani megrestelte magát.
Mintha a Bónis ma este adott igérete a jövőre nézve , hütlenné tette volna kortársaihoz.
- Nem egészen úgy értem.
De tulságosan bizonytalan az a követelés, amelyet felállíttok, vagy felállítunk.
Mert végre is , hogy állást akarunk, nem lehet egy nemzedék ifjuságának jövő életprogramja.
Pedig mindíg csak ezt az egyet lehet hallani.
Az idegen fiatalember felnevetett: - Azt hiszem az éhenhalás nem nagyon segiti elő az ideális kivánságok megállapításait.
De nem gondolja, hogy nem pusztán a megélhetésről van szó ebben a kivánságban.
Mindíg azt tartották, hogy az ifjuság az életöröm, az élettudat intenzitása a legnagyobb fokon.
Hogyan és hol éljük mi ezt ki ilyen körülmények között.
És hol vannak még ettől az ideálok!
Nemcsak a nyomorúság a baj, azt máskor is meguszta a fiatalságnak egy része, amely szegény volt... eh, különben minek ...!
- Megvetően legyintett a kezével.
János ránézett.
Erősen beleérzett abban a pillanatban mikor kimondta a másik, ebbe a szóba: élettudat intenzitása... talán, - kivéve a mai esti sétát - talán sohasem élte át még ezt... nem érezte át az egész életet minden szépségével , szomorúságával együtt, mindent, mindent.
Apró bosszuságok, örömök, kételyek , gondolatok... széttört, szétdarabolt cserép az élet csodája helyett.
- Igen, ebben igaza van, - mormolta.
- Csak azt nem tudom, vajon régen nem ugyanez volt -e sorsa a fiatalságnak.
Már azért is, mert a fiatalságnak önmagában is megvan a maga súlya, mely teherré válik, nem olyan könnyü viselni, mint ahogy irják, vagy régen irták.
Elég nehéz fiatalnak lenni önmagában is.
Igen... azt hiszem a paradicsomból kiüzetés minden embernél megismétlődik a gyermekkor végével.
- Elpirult féltében , hogy tulságosan szép szavakat használt.
De ezek úgy látszik hozzá voltak szokva , senki sem mosolygott rajta.
Bálint felelt: - Talán azért nehéz, mert sok egyéniség lehetősége van az emberben és fiatalon még mind bennünk van és vár kifejletlenül.
Mit gondolsz Redzsi?
János elbámulva nézett fel.
Bálint nevetett: - Ilyen különös neve van a barátomnak: Regináld...
Királyi név, valamikor az is lesz a szellem birodalmában.
- Szamár vagy! - mondta a másik.
- Mindíg irigyeltem az olyan boldog embereket , mint ön, akiket Jánosnak hivnak.
- Köszönöm - nevetett János belemelegedve.
- De ez nem változtat azon, hogy mint fiataloknak azonos problémáink ne legyenek.
- Kérdés.
Aki nem érezte meg azt a szörnyü érzést az életében, hogy: honnan tévedtem én ide?
Nem idevaló vagyok, vagy talán sehovásemvaló vagyok, annak nincs közös problémája velem.
- Épen tegnap állapította meg ezt rólam a testvérem.
De van -e gondolkozó ember , akár fiatal, akár öreg, aki ezt néha ne érezné?
Azt hogy nem való ide... ebbe a kávéházba, ebbe a városba, ebbe az országba, erre a földgolyóra.
Tegnap este... na de mindegy, ez nem tartozik ide... - és ő is legyintett a kezével.
Majdnem elmondta ezeknek az idegeneknek szeretkezését a csillagokkal és végtelenség nostalgiáját.
Reginald különös kutatóan nézett rá összehuzott szemével és János is erősebben megnézte az idegen tipusu arcot.
Fekete hosszú hátrafésült haj, alatta fehér homlok, kék szem nagy sötét pupillával, erősen hajlott orr kis görccsel a közepén , erős száj, vöröses szakáll - a hosszú arc hirtelen keskenyedik az áll felé, nagy ádámcsutka, csikos ing lágy gallérral... régen tolsztojánusnak tartotta volna, ma nem tudta hova sorozni.
Érdekes volna tudni, hogyan látja ez a furcsa ember Pétery Jánost.
Elég ellentétes fajták.
Most Bálint beszélt hosszadalmasan a János bosszúságára, mert ezt a különös embert szerette volna hallani.
- De mivel mégis itt élünk és most élünk, kellene valamit tennünk a jelenért.
- Jelen és tett, két veszedelmes szó.
Van -e jelen egyáltalában?
A lehetőséget éljük mindíg, hol a jövőét, hol a multét.
A jelen csak két lehetőség pillanatát választja el egymástól.
- Az idegen lehajtott fejjel, de határozottan beszélt.
- És a tett ellen mi kifogásod van?
- Hogy mindíg veszedelmes, sőt talán bün.
Sohasem tudhatjuk, mi következik belőle , mert a tett önállóvá válik, a saját külön életét folytatja tovább mihelyt megszületett - és az apja ellen fordulhat.
János az elébb kényelmetlen idegenkedéssel és visszahúzódással úgy érezte, hogy ez a regényes nevü fiatalember előre elkészült szentenciákat ad elő.
De most feltünt a gondolat hasonlósága az Imre állításával, melyet ezelőtt egy félórával hallott és érdeklődése ujra felébredt.
Ez a két külön világból való ember ugyanazt beszéli...
Ha Imre itt ülne, mit mondana erre nyakkendőtlen különcre?
Nagy meglepetésére a leány szólalt meg, akiről szinte teljesen megfeledkeztek.
- Ez a gondolat ellen is szólhatna, mert a gondolat is tett és végeredményben ez az egész filozófia csak életgyávaság, nirvana.
- Ime, így beszél a nő...
Also sparch das Weib - az eleven létprincipium, - mondta Bálint kissé lenézően, ami Jánost bosszantotta.
Mert habár a leány nem volt szép , okos szeme és beszédes szája most megtetszett neki és elég fiatalnak találta ahhoz, hogy lovagias érzését felkeltse.
- Azt találom, hogy igaza van, - mondta a leány felé fordulva.
- És a nő talán épen azért tud intuitive többet mint a férfi, mert ez a titokzatos, nem logikai és nekünk érthetetlen megsejtés rejlik benne a lét dolgai iránt.
A leány, a János meglepetésére, nem fogadta el a védelmet, aminek az volt az oka , mert szerelmes volt Bálintba és szívesebben fogadta el tőle a gúnyt, mint ettől az idepottyant, lenézetten gavallérnak látszó idegentől a védelmet.
- Hagyjanak már nekünk békét azzal a titokzatossággal.
Minden férfi a Giocondára gondol, ha buta nőkkel nem boldogul.
- János fülig pirult és haragosan nézett a leányra.
Mintha az Arany titokzatos lényét gúnyolná ki!
De a leány nyugodtan folytatta: - A Gioconda szép kép lehet, én sohasem láttam, csak fotográfiáját, de mondhatom, hogy minden okos asszony, aki függetleniteni tudja magát a férfi véleményétől, csak a hideg érzékiséget láthatja benne, ami minden becsületes, impulziv asszonynak a legnagyobb ellentéte.
- Hideg érzékiség? - kérdezte most János, csakazért is gúnyosan.
- Persze.
Aki szeret a férfi forró érzékisége mellett melegedni, mert benne nincs a tüzből semmi sem.
Az ilyen asszony imádja a fényüzést, a pénzt...
- Na szerencsésen elérkeztünk a pénzhez - szakította félbe Bálint, aki láthatólag unta a leány okoskodásait.
- Nem is olyan megvetendő beszédtárgy - fogta János ujra pártját a leánynak, csak hogy Bálintot bosszantsa.
- De mi megfogadtuk, hogy egymás között nem beszélünk pénzről, épen azért, mert a fiatalság mindíg erről beszél, mintha a lélek kérdése már kihalt volna.
Reginald megint a kijelentés hangján vágott közbe: - Mondjuk pénz helyett, hogy arany, mindjárt érdekesebb lesz.
Amerikai arany, francia arany a páncél pincékben... szegény megváltatlan arany, mely még mindíg a démoni erő kezében van.
Mert remélem - fordult Jánoshoz - ön is tudja, hogy Isten és az ördög még mindíg küzdenek a világuralomért.
És a harcot az a lélek döntené el, amely az ördög kezéből meg tudná váltani az arany lelkét - vagy egyáltalában az anyagét, a köveket - a szegény kövekét, akiken a szegény emberek taposnak.
- Arany... arany... az Arany lelkét... - gondolta zavarosan János.
- Az élettelent nem kell megváltani - mondta a leány éles, kihivó hangja.
- A természettörvények világa változhatatlan, mert beteljesedett, isteni.
- Nem rossz, - gondolta János és egy kicsit biccentett a leány felé, aki pirosra izgultan nézett Bálintra.
Egyszerre megértette.
Ez a leány féltékeny, a barátra is féltékeny.
Uj kiváncsisággal fordult a szép nevű ifju felé, bár kezdett kételkedni a józan eszében.
- Azt hiszi, hogy az emberek teljesen meg vannak váltva az ördög hatalmából, hogy már a kövek megváltását várja?
- Azt hiszem, csakhogy ők maguk még nem tudják.
- Ezzel minden további nélkül felállt és csak a fejével biccentve köszönt.
Nem volt sem felső kabátja sem kalapja, úgy ment teljes feltünő hosszúságban az egész termen át.
János elképedve mint egy kérdőjel meredt Bálintra.
De az észre sem vette.
- Mi is megyünk.
Már nem esik, - mondta és kifizette a barátja kávéját is.
Kezet nyujtott Jánosnak.
- Szeretném ha máskor is találkozhatnánk.
- Nagyon érdekes volt, - mormolta János.
Meghajtotta magát a leány előtt, aki nem adott kezet.
Egy kicsit még ott maradt az asztalnál, hogy magához térjen.
Az eső már nem kopogott az ablakon és a kávéház mind üresebb, unalmasabb lett.
Felállt és elindult.
Kint a hüvös esőszagú levegő szinte rátámadt.
Első percben kapkodva szivta be, aztán nagyokat lélegzett, tisztán testi boldogsággal.
Igyekezett lerázni magáról ezt a sok összevisszaságot, ami ma érte.
Mintha sok egyforma közönyös nap után egy ironikus kéz egymásután vagdalná az ember fejéhez mindenfelől összeszedett véletleneit - ne panaszkodjál, hogy semmi sem történik veled...
Otthon az asztalnál nyitott sürgönyt talált: »Szerdán érkezem Károly «.
Károly hazajön!
Mi történt?
Pár percig megdöbbenés és öröm között ingadozott.
De az öröm győzött.
Bizonyosan szabadságra jön haza...
Londonból sürgönyözött .
Nagyszerű, Károly itthon lesz.
Ő volt a könnyüség a családban, amellett testvér és barát...
Ha vele fog sétálni a Dunaparton, nem az Imre pletykáit és ide-odaugráló gondolatait kell hallgatnia...
Szegény Imre, milyen jó ember, hiába mondta magáról, hogy...
És vajon igazán be fog következni... állás...
- Nem is tudtam eléggé megköszönni.
Melegebbnek kellett volna lennem, érezhettem volna, hogy valami nagyon bánthatta...
Néha én is úgy szeretnék valakivel nyiltan beszélni!
Ha Károly itt lesz majd mamáról is beszélhetek vele...
Milyen régen nem láttam szegényt, de holnap elmegyek hozzá... csak megismerne...
Mielőtt elaludt még eszébe jutott a furcsa ember neve és beszéde, de már bele is folyt az első álomképbe.
VIII.
- Ne bomolj Erzsi! - kiáltott nevetve Gyurka, mert Erzsébet önmaga körül forgolódva énekelte: - Mindjárt itt lesz!
Pétery egyedül ment ki a fia elébe a vasuthoz; tudták, hogy Károly nem szereti a családi felvonulásokat és nyilvános jeleneteket.
De mind magukon kivül voltak az örömtől és várakozástól.
Nem a tékozló fiut várták, hanem azt, akinek a szerencse többet juttatott, mint mindnyájuknak együttvéve.
Ilyen fiatalon jó állása van Berlinben egy gyárban; a távolság mesévé változtatta az esetet és hőssé a fiut.
- Itt a taxi! - rohant elő Gyurka és Erzsivel együtt kiszaladt az előszobába .
János bentmaradt, de mikor meghallotta a Károly hangját, kinyitotta az ajtót.
A sötét előszobában épen akkor kattantották fel a villanyt és Károly mosolyogva bontotta le az Erzsi karját a nyakáról.
Károly - a Jani szívébe idegenség nyilallott.
Ilyen ...?
Ilyen volt, mikor elment ?
Milyen sovány és csontos az arca... és öregebb...
Csak egy pillanat volt, Jani odament és megölelte.
Sokáig szorongatták egymás kezét.
- Csak ilyen kis táskát hoztál? - kérdezte Erzsébet csalódottan.
- Ne busulj, nem a táskámhoz mérem az ittmaradásom idejét.
- Mintha a hangja is megváltozott volna.
Pedig Károly... persze, hogy az!
Az egyetlen szőke és kékszemü a családban, még apánál is magasabb, valamelyik német anyai dédapa öröksége.
- János hirtelen végignézett a családon.
Ő maga Károly mellett barna tipusával mindíg szinte kérdésként hatott, hogy testvérek -e?
Gyurka fog talán legjobban hasonlítani külsőleg az apjához, Erzsi barna, de világos bőrü , mintha szőkének kellett volna lennie, a szeme szine is bizonytalan, változó; úgy látszik ez az érdekes benne, mert tudta, hogy a férfiaknak tetszik.
- Te még mindíg ilyen hallgatag vagy Jani?
- A többiek már ezerféle kérdéssel ostromolták Károlyt.
Erzsi kirohant teát hozni, hiába tiltakozott, hogy ugyis vacsorálni fognak.
Mikor bement a fürdőszobába, János utánavitte a kis táskát és ott akarta hagyni.
De Károly megfogta a kezét: - Megférfiasodtál.
Ennek nagyon örülök, mert szükségem van egy komoly emberre a testvéreim között.
- Szükséged van valakire?
- Jani olyan meglepett arccal mondta, hogy Károly elnevette magát.
- Ha volt valami tervetek ma estére, nehogy változtassatok rajta miattam, - mondta Károly vacsora után, mig cigarettára gyujtott.
Egy kis csend állt be a sok egymásbaöltődő beszéd után.
- Hogy képzelsz olyat?
- Erzsi elpirult még a feltevésre is.
- Hiszen tudtuk, hogy jösz!
- Igen?
Nálatok még a családi együttes ilyen fontos?
Én már úgy elszoktam tőle .
Azt hittem, csak Jani tartja még a régi hagyományokat.
- Mosolygott és a cigarettája füstjét nézte.
- Azt találom, hogy az elszakadás tőlük nem sok jót hozott a világba, - mondta Jani elkomolyodva.
- Tudom öcsém, de a változások nem is szokták előre megkérdezni a világtól, hogy jól esik -e vagy sem.
Jönnek, itt vannak és mi vagyunk a kis lelki iránytük , amelyeknek arra kell fordulni, amerre ők parancsolják.
- De mert lélek vagyok nem muszáj engedelmeskednem a parancsnak, ha helytelennek látom.
- Abba bele lehet ám pusztulni... különben mindenbe bele lehet...
Na most még ne vitatkozzunk.
Én csak örülök, ha valamit kapok a régiből.
Odakint már alig van , talán vidéken lehet még, de abban az őrült Berlinben semmi.
Pétery felállt.
Elkezdett járkálni a szobákon át, mint régen vacsora után vagy most is, ha véletlenül itthon maradt.
Orvosi szemmel nézve, nem volt megelégedve a fiával.
Lehajszolta magát bizonyosan; jó volna alaposan megvizsgálni.
De nem tudta, hogyan mondja meg neki.
Ez is akaratos ember volt és ha egy szó miatt megkötötte magát, ne adj Isten, hogy engedjen.
Lassankint elcsendesedtek.
Az első nagy zsivaj, az első össze-vissza kérdések után, most már a belsőbb megbeszélések jöhettek volna, de ahhoz még tulságosan közel volt az utazás, a megérkezés, a tempó még utána rezgett.
Vagy öntudatlan volt talán, hogy mélyebbre találnának kérdezni, mint ma még lehet, az idegenbe váló fiu lelkének a külső kérge talán még utazó ruha csak..
- Jó éjszakát gyerekek, jó éjt apus! - mondta kis idő mulva Károly.
János bekisérte a szobájába.
Megérezte a tekintetéből, hogy valamit akar, mikor egy pillanatig megállott az ajtóban.
- Mama hogy van? - kérdezte amint betették az ajtót.
- Nem akartam ezt a szomorú kérdést odabent kimondani, nem illett volna a mai este zajosságához.
Jani elpirult.
Eszébe jutott, multkori elhatározása, hogy a napokban meglátogatja és elmulasztotta.
- Már régebben nem voltam nála kint.
Akkor az orvos nem volt megelégedve az egészségével, a lelki változatlanul egyforma.
- Apával sohasem beszélek róla.
- Még kérdezed?
Az a viszony a másik asszonnyal még mindíg tart és én addig képtelen vagyok vele az anyámról beszélni.
- Nem értelek.
Az a viszony egészen természetes dolog.
Mama több mint tizenöt éve beteg.
Csak nem várhatod egy egészséges férfitől, hogy aszkétává legyen; tudom , hogy kellemetlen érzés az apa... hogy is mondjam - szerelmi ügyeiről beszélni a gyermekeknek, akik megszokták vagy beléjük szuggerálták, hogy a szülők nem is nemi lények, habár a saját életüket is annak köszönhetik, hogy ez nem igaz.
De nálunk olyan kivételes az eset... és végre mi felnőtt emberek vagyunk...
- Hallgass Károly, hallgass.
Ne beszélj így.
Én nem birom.
- Jól van.
Most úgy sincs idő rá, fáradt is vagyok.
De azt hiszem, okosabb lenne ha egyszer beszélnénk róla és főleg te beszélnél.
Nem természetes a felfogásod , szinte úgy érzem, nem is felfogás, hanem vád, amit elnyomsz magadban.
Jobb lenne , ha egyszer kibeszélnéd magad.
- Nem tudom, majd meglátjuk.
- János már az ajtónál volt, mikor eszébe jutott ... hirtelen visszafordult: - Igaz, majdnem elfelejtettem mondani.
Tudod, hogy állásom van, vagyis lesz egy nagyon jó ügyvédi irodában?
- Látszik, hogy régen nem élsz itthon, hogy ennyire természetesnek találod.
- Szinte megbántottnak érezte magát.
- Na akkor annál inkább örülök.
- Megrázta az öccse kezét.
- Holnap majd bővebben megbeszélünk mindent.
Elég soká maradok itthon.
Mikor János kiment, elővette a kis táskát, hogy kicsomagoljon.
Néhány holmit kivett, egyszerre leejtette a kezét.
Egy női fésü volt benne, kis oldalfésü , amilyet a nők rövid hajukban szoktak viselni.
- Ez velem jött, - gondolta.
- Minden velem fog jönni és ki tudja mit találok még a lelki podgyászomban.
- Leült és nézte a kis fésüt...
Felrettent.
Az óra ütött .
Milyen ismerős ez a hang!
Kis fiu korában épen így ütött, mikor már az álom kezdte széditeni és felriadt rá a sötét szobában.
Ez volt a megnyugvása.
Ha az óra üt , akkor mama és apa is itt vannak valahol és semmi baj sem történhetik.
Minden a régi, csak az élők nem.
Két év nagyobb változás rajtuk, mint száz év a butorokon.
A lélek öregit - bár ki tudja, nincs -e ezeknek is lelke, csak mi nem tudunk a küzködéseikről.
Sunt lacrimae rerum...
Mai érzéseinknek jobban megfelel a hibás fordítás, hogy a dolgoknak könnyeik vannak...
Egyszerre maga előtt látta az öreg gimnáziumi igazgatót, aki megmagyarázta, hogy ez milyen latin nyelvtani forma - mi is volt ?...
A kis ősz ember, az igazgató, olyan fehér kézzel babrált a klasszikusokkal, mint a nők a kézimunkával...
Janinak valami baja van... sunt lacrimae rerum...
A villanyfény még játszott egy kicsit a képek üvegein - csupa régi módi kép , Berlinben már egyet sem látott ilyet.
Kedves, hogy az emberek mennyire ragaszkodnak a multhoz és mikor a leány már önálló kenyérkereső, a fiu világgá ment, akik itt maradtak megtartják a kötöttséget - lehet, hogy csak a falakon és a falak mellett.
Mielőtt eloltotta a villanyt az anyjára gondolt.
Milyen ritkán jutott odakint az eszébe...
Másnap délelőtt Janival együtt meglátogatták.
Az orvos előresietett és gyorsan mondta: - Fekszik.
- János gyülölte ezt a sietést.
Mindíg azt képzelte, hogy a betegei közt is így siet, az anyjához csak beszalad és megint kiszalad, fontoskodó arckifejezéssel, szánalom nélkül.
Bementek a szobába.
A fehér párnán kiaszott arc látszott a szürkülő haj alatt.
Nyugodt arc volt különben, szeme lecsukva, mintha aludnék.
Ápolónő állt fel az ágy mellől.
- Most már testi apathia, sőt lethargia is, - mondta az orvos.
- Mióta? - kérdezte Károly.
- Hogyne!
Minden héten bejön, néha kétszer is, megnézi.
Mindenkor közösen beszéljük meg a... hm - tennivalókat.
- Alszik? - kérdezte János és szíve összeszorult, alig tudta a könnyeit visszafojtani.
Mióta nem volt bent nála!
És az apja sem szólt erről az ujabb ... hogyan is szólhatott volna, soha ki sem ejtették egymás közt a nevét.
Vajon Erzsi tud -e róla?
- Nem lehet épen alvásnak nevezni, a szó mindennapi értelmében.
Az egész szervezet, a lélek és test teljes közönye.
Nem mert tovább kérdezősködni.
Károly odament az ágyhoz, a fehér arc felébe hajolt és gyöngéden megcsókolta.
A fej meg sem moccant.
János csodálkozva nézett a bátyjára, sohasem szokott érzelmes lenni.
Aztán lehajtotta a fejét.
Félt, hogy könnyet lát meg a Károly szemében és akkor ő sem tudna magán uralkodni.
Kiáltani szeretett volna, zokogni... nehezen, rövideket lélegzett.
Bizonyosan Károly sem szeretné, ha elérzékenyülnének... szégyelnék a könnyeiket.
Nem mertek egymásra nézni odakint sem.
Az az arc olyan nyugodt, fehér , mozdulatlan, az életen túl volt.
Nem merték volna odabent megkérdezi, mit jelent ez, féltek meghallani, amit már ugyis tudtak.
Csak később, mikor a villamosra vártak, szólalt meg János: - Nem tudtam, hogy az apám olyan sokszor látogatja.
- Az természetes.
Csodálom, hogy nem tudtad.
- Már mondtam, hogy sohasem beszélünk róla.
- Ez meg természetellenes.
- Én nem birok, mig az a másik asszony ott van.
- Kitört: - Valahányszor itt voltam, mindíg azt láttam magam előtt, aki egészséges és akit szeret...
- Jani, te beteg vagy.
De minden betegségnek megvan az oka.
Jó lenne a gyógyitásra gondolni.
- Beteg vagyok, mert szeretem az anyámat?
- Szemrehányás akar ez lenni?
Nagyon elbizakodott vagy.
Mindenki elbizakodott, aki azt hiszi, hogy csak ő tud szeretni és a szeretetnek csak az a formája érvényes , amelyet ő érez.
Erről sokat lehetne beszélni.
- Igen, lehetne.
Például, szeretheted -e te úgy a családodat, aki távol vagy...
- Attól függ, mi az az »úgy «.
Nem vitázom veled erről, eleget beszéltünk róla két évvel ezelőtt, mikor el akartam utazni.
Te a szeretettől abszolut önfeláldozást kivánsz; aki szeret, annak ki kell kapcsolnia önmagát, és minden érdekét, jövőjét .
De ha a te szerelmednek szegülne ellene apa, hova lenne a családi szeretet?
Jani levetette a kalapját és végigsimitott a homlokán.
- Na reméljük, hogy ezt a próbát nem kell végigcsinálnod.
Elhallgattak.
Jani majdnem bűnnek tartotta, hogy most, az anyja szenvedéseinek ágyától jövet Aranyra gondoljon, de mégsem tudta ezt a kérdést csakúgy semmibe venni.
Ha az apja ellene szegülne...
Szerencsére ez az egy ki van zárva.
Ő is nagyon szereti Aranyt...
De erről a kérdésről nem akart tovább beszélni.
- Hol voltatok? - kérdezte Erzsébet otthon.
- Mindjárt ebédelünk.
- Mamánál.
- A János hangjában elfojtott szemrehányás rejlett.
Erzsébet ránézett , csodálkozva és értetlenül.
- Tudod hogy fekszik?
Nagy beteg...
- Hogyne tudnám.
- Fényes, könnyes lett az Erzsébet szeme.
- A mult héten voltunk kint apával.
- Hát neked beszél apa róla?
- János a féltékenység és megalázottság érzésével kérdezte.
Csak vele nem beszél tehát!
A bizalomnak mindíg ingadozó mágnestűje egy pillanat alatt az apja ellen fordult.
Olyan érzés volt, mintha csakugyan egy tű fordult volna meg a szívében.
Összeszorította a kezét és az ablakhoz állt.
Pétery jött.
Megsimogatta Erzsit, kezét a Károly vállára tette, meglátta a háttal álló Janit és egy felsóhajtást nyomott el.
Mindjárt tudta, hogy valami baj van.
- Apa, mamánál voltunk, - mondta Károly egyszerűen.
János visszafordult, mintha kivülről megpenderítették volna.
Hát ennyi kell?
Egyszerűen megmondani, mintha semmi más nem volna, csak egy közönséges látogatás.
Hogy képes erre Károly ?
Hősiesség ez vagy közöny ?...
Az apja azonnal észrevette az összefüggést, de nem nézett Jánosra.
- Egyformán van? - kérdezte halkan, de meghatottság nélkül.
Károly igent intett.
A leány behozta a levest, kis ideig hallgattak, azután Erzsébet valami közömbös beszédtárgyat hozott elő, melybe mindegyik örömmel kapaszkodott meg.
Csak Jani hallgatott, csökönyösen, tüntetően.
- Igaz, - mondta Pétery közbevetőleg, - Szegedyék üdvözöltetnek Károly és remélik , hogy mig itthon leszel meglátogatod őket.
Most falura mentek tíz napra vagy két hétre, mert Arany szörnyü ideges volt.
Hiába rendeltem pihenést az ágyban, sehogy sem birtam vele.
Ki kellett szakítani egy kis időre a környezetéből, a könyvei közül.
János féltékenyen hallgatott.
Bár nagyon őrült, hogy megint hall Aranyról, akivel nem beszélhetett a reá nézve olyan jelentős találkozás óta, most mégis bántotta , hogy csak ilyen közbevetőleg kezdenek róla beszélni, csak épen Károllyal összeköttetésben.
- Arany ideges? - kérdezte Károly, hogy folytassa a beszélgetést.
- Mindíg ellene voltam orvosi szempontból a leányok tanulásának.
Nem nekik való.
- Elnevette magát.
- Tudom, hogy szörnyű elmaradottnak találtok ebben a percben, de engem már csak hagyjatok meg ebben az elmaradottságban.
- Nagyon elmaradott apám, - mondta Károly mosolyogva, - de rá sem ismernék, hogyha másként gondolkoznék.
Csak nem komolyabb az Arany betegsége?
- De... hogy!
Szó sincs róla.
Azért nem akar lemondani a doktorátusról.
- Kis Arany... most is olyan szép, mint volt?
- Azt hiszem technikus koromban egy kicsit szerelmes voltam bele.
- Én is azt hittem rólad.
És őszintén szólva terveket is alapítottam erre a hitre.
- Jé apa! - kiáltott közbe Erzsi, - sohasem hittem volna, hogy a papák is szoktak házassági terveket szőni, mint a mamák.
De azt engedje meg, hogy az én házasságom tervét majd magam szőjem meg.
- Teljes szabadsággal!
Az az hogy... nem épen teljes, csak olyan mérsékelt , elmaradott szabadsággal.
- Talán már meg is kezdted a hálószövést, - nevetett Károly.
Erzsébet a haja tövéig elpirult és erre mind nevetni kezdtek, kivéve Jánost.
Ott ült magába zárt dühvel és nem birt egy falatot sem lenyelni.
Ebéd után bement Károlyhoz.
Olyan kihivó, elkeseredett arccal, hogy Károly felugrott.
- Valami baj van?
- Igen, ha te bajnak találod.
Megtiltom, hogy olyan könnyelmü felületességgel beszélj egy uri leányról, mint ma Aranyról beszéltél.
Károly őszinte elképedéssel nézett rá: - Mit mondtam?
- János egy percig hallgatott.
Csak most vette észre, hogy hiába ismételné a szavakat, azok semmit sem mondanának abból, amit ő érzett.
- Nem az, amit mondtál.
Nem a szó a fontos, hanem az a hang, ahogy ti ketten, apa és te, beszéltek róla.
Károly érezte, hogy el akar mosolyodni, de hirtelen elnyomta és annál komolyabban felelt: - Értelek és nem haragszom a tulzásodért, de te se haragudjál.
- Olyan szörnyü felületesek vagytok!
- Jani, te falakat épitesz magad körül elvekből és érzésekből, de ha majd le akarod bontani, sikerülni fog -e?
Nagyon is szigorú birája vagy embertársaidnak, de az a kérdés, magadnak is?
Úgy találom, hogy a szeretetnek az a formája, mellyel te dicsekszel... vagy jó - folytatta, elhárítva a János mozdulatát - mondjuk, amelyet egyedül üdvözitőnek tartasz, nagyon önző szeretet, mely még a megértésig sem jut el, nemhogy a megbocsátásig.
- Mikor azt szeretném, ha legalább az enyémek lennének olyanok, hogy semmi megbocsátani valót ne találjon bennük senki.
- Vagyis tökéletességet kivánsz.
De megkérdezted -e már magadtól, hogy te mennyire vagy tökéletes?
Nem akarok erkölcsprédikációt tartani... nekem van a legkevesebb jogom hozzá, nem is természetem.
De az önzetlen szeretet nyiltabb, mint a tied , őszintébb, nem keseriti a többieket ilyen vad komor arcokkal, mintha mindjárt az itéletnapi trombitát akarnád megfujni.
- Elnevette magát és hirtelen megölelte az öccsét.
- Na ne haragudjál, most nem szabad, mikor olyan nagy szükségem lesz rád.
- Erre már céloztál egyszer.
Károly kikerülte a választ.
- Mondd, miért nem szereted te apát? - kérdezte és mindkét kezét megfogta az öccsének.
- Én... nem szeretem! - hebegte János és kirántotta a kezét.
- Hát senki sem érti... senki sem tudja felfogni...
- Jani, Jani! - kiáltott utána Károly.
De az már kirohant a szobából.
Mikor Károly utánament, már az előszoba ajtaját csapta be.
Csak estefelé jött haza.
Nagyon nyugodtnak látszott, a vacsoránál beszélgetett és Károly is megnyugodott.
IX.
Mikor Arany hazajött, a fiatal Péteryék mindjárt meglátogatták, Gyurkát kivéve , aki unta a negédes felnőtt lányokat.
Erzsébet az Arany nyakába borult, János várakozó szívvel leste, milyen szeszélyét fogja szembefordítani.
Károly volt legjobban megelégedve: olyan szép, mint amilyennek várta és olyan kedves, hogy azt is megbocsátotta volna, ha nem ilyen szép.
- Maga nem sokat változott Károly, - mondta a leány, mig meleg kis kezével hosszasabban fogva tartotta a férfi kezét.
- Jó hogy egy kicsit hazajött és minket is vágyott látni.
- Nem is olyan kicsit jöttem haza, már annak is idestova két hete, hogy itthon vagyok.
Mert azután ki tudja milyen soká nem láthatok senkit maguk közül.
- Hangján izgalom ütött át; mintha ki akarná mondani... mintha itt idegenben könnyebb volna célozni a terveire, mint az apja előtt.
Ha otthon kérdezték, csak annyit mondott, hogy hosszabb szabadságra jött és mindenki természetesnek találta , hogy visszamegy Berlinbe, ahol már olyan jól elhelyezkedett.
Nem bánta volna, ha itt szóval is elárulhatna valamit... de senki sem kérdezősködött.
- Jani is épen olyan hallgatag mint régen, - mondta Arany.
- Csak nem gondolta, hogy az utolsó találkozásuk óta megváltoztam?
Úgy beszél , mintha legalább is egy félélet telt volna el azóta.
- Hangsúlyozottan célzott az utolsó találkozásra, azt remélte, hogy Arany egy mosollyal vagy csak tekintettel felel rá.
De Arany nem vette észre a célzást.
Az ő életében csakugyan egy félélet változása hagyott nyomot azóta és ez a megjegyzés egészen másként hatott rá, mint János akarta.
Erzsike Szegedynével beszélgetett és most felkacagott.
A nevetés a többiek várakozó lelkében nem keltett visszhangot, erőltetten hangzott és Arany idegesen rezzent össze.
János felneszezett: mintha nem egészen harmonikus volna ez az együttlét.
Figyelni kezdett, de már minden elsimult és a másik percben elfelejtette sejtését.
Arany beszélt: - Ó hogy irigylem magukat férfiakat, hogy jöhetnek-mehetnek kedvük szerint.
Minket minden látszólagos önállóságunk mellett is ezer szál köt le.
- Ugyan Arany, hát csak úgy itt hagynál bennünket magunkra, - mondta Szegedyné duzzogva.
- Látja mama, ez az!
Ha férfi volnék eszébe sem jutna senkinek, hogy ez az önállóság itthagyást jelent.
Akkor azt mondanák, hogy megyek a jövőmet meg alapítani.
- Arany, csak nem beszél komolyan? - szólt közbe János fájós mellékérzéssel.
- Sohasem tudtam, hogy ilyen önállósági törekvései vannak.
Arany félrehajtotta a fejét és elbizakodottan pittyesztette le a száját.
- Azt hiszi, olyan jól ismer engem?
Sok mindent nem tud még rólam, ami meglephetné.
Most Szegedyné sápadt el.
Istenem, hogy beszél ez a leány!
Ez a furcsa dac, ez a kihivása a veszedelemnek, ez a játszás a sorsával, azóta fejlődött ki benne ...
Mióta akkor éjjel úgy zokogott, soha többé nem mutatta, hogy bánkódik vagy szenved, hanem ez... ez a megfoghatatlan merészség tört ki egyszerre nála.
Eddig csak az apjával szemben játszotta... most idegenek előtt is...
- Arany én semmitől sem félek, amit maga mondhatna vagy magáról hallanék.
Jobban ismerem magát, mint saját maga.
Arany nevetett és Károlyhoz fordult: - Elbizakodott ember ez a maga öccse.
Nem jó volna egy kis meglepetést szerezni neki?
Például - mondja, nem vinne el magával ?
Minél messzebbre... más embereket is látni.
Ó más világot, más életet... minél messzebb!
Szegedyné felállt és kiment a szobából.
- Ha parancsolja Arany, akár a sztratoszférába is elrepülhetünk.
Csak várjuk meg előbb, hogy sikerül -e Piccardnak?
- Miért veszi tréfára a kérdésemet?
- Arany duzzogva rázta meg a fejét.
Haja szőkesége körülfolyta az arcát és János félve, aggodalmaskodva nézett rá.
Mi következik még?
- Hát nem érti, hogy én más világot akarok látni egyszer, más világban élni egyszer, nem örökre... de hogy megtudjam, van -e más is, érdemes -e gondolkozni, remélni, várni...
- Félek Arany, azt tapasztalná, hogy mindenütt egyforma a világ és egyformák az emberek.
- Károly most már komolyan beszélt, most már tisztán kiérezte a leány szavaiból a fojtott idegességet, azt az elszakadni akarást a kötött élettől, azt a kiszakadási vágyat a zárt formákból, ami az élettel együtt a művészetet is áthathatja mindenütt.
Mind így rázza, huzgálja az utolsó megkötő szálakat.
De épen Aranynál ...?
Egyetlen, elkényeztetett leány... hol itt a törés?
- Az nem lehet!
Másnak kell lenni, másnak - még ha rosszabb is.
- Milyen bátor vagy te Arany, hogy ilyet ki mersz mondani, - szólt közbe Erzsébet és előrehajolva bámulva nézte Aranyt.
- Sohasem hittem volna, hogy ilyen bátor lehetsz.
- Remélem te nem foglalkozol hasonló gondolatokkal, - kérdezte János.
Két kezét összetéve térdei közé szorította, félt, hogy észreveszik a remegését.
- Ó, gondolatban ki ne foglalkoznék ilyenekkel.
De én igazában mégsem kivánnám .
Utazni... igen!
De...
- De csak egy férjjel, - fejezte be Arany.
- Persze.
Utoljára is miért restelljem jobban bevallani, mint te a magad kivánságát.
- Éljen!
Drága, becsületes gyerek vagy!
- És Arany megcsókolta Erzsit; aztán hirtelen Jánosra tekintett.
Milyen sápadt volt, milyen szomorú...
Egyszerre megjelent arcán a régi mosolygás, kicsit villanóbban, élesebben, nem volt az a különös lágyság benne, melyet János úgy szeretett, de mégis az Arany mosolya volt... és neki szólott.
Abban a percben Szegedyné hivta őket a teához.
Arany odalépett Jánoshoz és nagyon halkan mondta: - Jani, ne higyjen nekem .
Ideges, szamár teremtés vagyok, csak bánatára mindenkinek.
- Magától még a bánat is jobb, mint mástól az...
- Sst!
Ha bolondokat beszélek, az nem magának szól.
- Aztán Károly előtt hajolt meg ceremóniásan és karjába tette a kezét.
De mit bánta ezt most János!
A felfénylő villanyt napsugárnak látta, a levegő könnyű lett, a világ kitágult és Arany ott ment előtte, nem a másik szobába, hanem valami könnyű, aranyló világosságba, egy kinyiló végtelenbe és mégis egy karnyujtásnyira tőle.
- Sztratoszfera, - gondolta értelmetlenül és csaknem elnevette magát.
- Milyen gyönyörű! - szólalt meg Károly.
- Egy felterített asztal a régi otthonban.
Lege artis felterített, mintha soha sem lett volna háború.
- No hallja, sok mindenfélét hallottam már, hogy a háborúra fogták, de egy felterített asztalt... - és Arany szívből nevetni kezdett.
- Sokkal többet nevet, mint régen, - gondolta János.
...Odalent az utcán Bónis Imre ment a feleségével.
A Jancsovics kirakatába nézett , mintha nagyon érdekelte volna a női cipők változatos látványa - krokodil és lakk , zerge, selyem és...
A felesége hirtelen megállt.
- Nézze, hogy ki van világítva a Szegedyék lakása .
Bizonyosan vendégek vannak.
Én felszaladok.
Nem jön velem?
- Mindjárt gondoltam, - mondta az asszony közönyösen.
Bónis épen ilyen közönyösen fogadta a megjegyzést.
Mikor a felesége már átment a másik oldalra, ő is felnézett a világos ablakokra.
Azután még kétszer vagy háromszor végigment a Jancsovics és Wechselberg kirakata előtt.
- Vendégek vannak náluk... soha többé nem találkozunk...
Bónisné könnyű, de pazar bundájában ment be a szobába még bundát viselt a szalmakalaphoz.
- Jaj de jó, adjatok egy csésze teát nekem is - rontott be köszönés nélkül.
Aztán régiesen kezet csókolt Szegedynének, a nyakába esett Aranynak, Erzsinek közben integetett és a balkezét nyujtotta felé, de legelőször Károlyt vette észre.
- Ez bizonyosan a Pétery másik fia, annak a szörnyű Savanyú Jánosnak a bátyja.
All right!
- Erősen, nyiltan nézett a Károly szemébe, mig kezet szorítottak.
Aztán hirtelen fordult el, lecsusztatta a bundáját; sovány, elegáns alakján végignyult a divatos szük, hosszú ruha és minden mozdulatát hangsúlyozta.
- Talán még kombiné sincs rajta, - gondolta Károly gyakorlott férfi szemmel.
- Szép kis bestia.
- Ide ülök a néni mellé, - mondta az asszony a fiatalabbat játszva a megszólítással is; közben átnézett a szemben ülő Károlyra.
- Szörnyű fáradt vagyok.
Egy divatrevün voltam és szerettem volna megmutatni a mannkeneknek, hogy viseljék azt a sok szép ruhát.
- És ebbe a szeretetbe fáradt bele? - kérdezte Károly, mialatt fogva tartotta az asszony tekintetét.
Bónisné nevetett, gyöngyözőn, trillázva, betanultan.
- Ilyen szellemes gúnyolódásokat tanult Berlinben?
- Nem, Berlinben a komoly munka és a komoly asszony értékét tanultam meg.
- Réprimende.
Értem.
- Behunyta a szemét, szempillája lassú hunyorgással játszott , mielőtt teljesen felnyilt.
Első percben dévaj tekintete unottá vált.
- Istenem, én olyan szépnek tartom a világot, hogy nemcsak hangyák, hanem pillangók is vannak benne.
A többiek is nevettek, de elterelték a társalgást.
Ennek az asszonynak a hiúságával nem jó kikezdeni.
- Izgató asszony lehet, - gondolta Károly.
Tekintete lassan siklott végig a karján, amint a csészét felemelte, azután az alakján, addig, ahol az asztal már eltakarta.
Nem volt olyan szép, mint Arany... de egy férfinek többet jelenthetett.
- Én is szépnek tartom így a világot, ahogy van.
Csakhogy az embernek olyan kevés ideje van most a szépre, - mondta halkan, az asztalon áthajolva.
- De most szabadságon van...
- Egy pillanatig elhallgatott, hogy a másik jól megértse a válaszában rejlő értelmet.
- Soká marad itthon?
- És tekintete tovább kérdezett.
- Nem tudom pontosan meddig, de elég soká.
- Elég soká ahhoz, hogy meglátogasson?
Károly meghajtotta a fejét: - Ha megengedi...
- Pénteken délután otthon vagyok.
Az utolsó válasz már közönyös hangon, udvariassági szólásként hangzott el.
A többiek külön beszélgettek.
Bónisné, miután elintézte azt, amit belépése óta a legfontosabbnak tartott , hamarabb elment; azt várta, hogy Károly el fogja kisérni.
De Károly nem akarta feltünően megmutatni, hogy mindjárt beadja a derekát a szép kisértőnek.
- Nem jól élnek a férjével? - kérdezte, mikor maguk maradtak.
- Mert egy szóval sem beszélt a férjéről és senki sem kérdezősködött róla.
- Ó, olyan modern házasság, - mondta Szegedyné, - sok pénzzel, szerelem nélkül , gyermek nélkül.
De azért azt hiszem egészen jól megférnek egymással.
- Milyen hallgatag lett Arany, - suttogta János a leány mellett.
- Úgy -e kellemetlen asszony?
Nem szereti?
- Miért?
Olyan, mint száz más.
- Száját elvonta és így vékony öreges ránc tünt fel az ajka mellett.
János felállt.
- Arany úgy látom fáradt.
Ne tegyük tulságosan próbára az idegeit.
Szegedyné marasztalta őket, de mivel Arany nem segített, ő is elhallgatott.
Erzsike odalent az utcán rövid orrát a levegőbe emelve gúnyosan mondta: - Mit akart itt ez az asszony?
Egy évben ha egyszer jön Szegedyékhez és most úgy tett , mintha a legjobb barátságban volnának.
- Hirtelen Károlyhoz fordult.
- Tudta, hogy te itt vagy?
- Na-na!
Nem vagyok olyan fontos személyiség, mint az én elfogult kis hugom képzeli.
- De az vagy, - mondta komoly meggyőződéssel Erzsébet, mire mind elkezdtek hangosan nevetni.
Mindegyiknek jól esett ez a nyilt kitörés, mert enyhe , kétségeskedő izgatottsággal jöttek el mind.
Erzsi utólag megváltozottnak találta Aranyt, János ingadozott, Károly pedig nem volt tisztában, mit akarhat tőle Bónisné.
Különben mindegyiknek a hangulata ennek az asszonynak a megjelenése alatt állott.
- Mi a keresztneve - kérdezte Károly hirtelen, csak úgy a levegőbe.
- Nahát Bónisnénak... nem is a tiedet kérdezem.
- Enidnek hívják, mióta én ismerem, - mondta Erzsébet megvető hangsúllyal.
- Na csak úgy gondolom, hogy harmincöt évvel ezelőtt még senkit sem kereszteltek ilyen affektált névre.
De most illik rá.
- Harmincöt évvel ezelőtt?
Na annyi nincs.
Legalább öt-hat évvel fiatalabb.
Nem nagyon szeretheted.
- Utálom!
Az ilyen asszonyok teszik szerencsétlenné a férfiakat és - a leányokat is.
Egy férjet már lefoglaltak, azután odapóckolják magukat közénk és lehetőleg minden más férfit is igyekeznek lefülelni.
Ne adj Isten, ha egy ilyen asszony a társaságba bejön, hogy nekünk még gavallérunk maradjon.
Olyan mint a légypapír...
János megbotránkozva kezdett beszélni, de Károly elébe vágott: - Erzsók, nemsokára jassz nyelvet kell tanulni, hogy az ember megértse, mit mondasz.
De a nyiltságodat szeretem.
Jövendőbeli férjednek nem kell majd félni, hogy olyan pillantásokat vetsz a férfiakra, mint a szép Enid.
- De ugyan honnan a pokolból vette ezt a nevet? - gondolta beszédközben.
- A jövendőbeli férjem?
Csak már látnám!
Az egyetemi templom harangja bugva kondult meg.
Lassan hullámzott az utca felett a házak felett, a bent ülő fáradt, veszekedő, bánatos, szerelmes emberek felett , közönyösen ringatva hangja szépségét az éjszaka felé - közönyösen, mint minden szépség.
- Nyolc óra, - sóhajtott fel Erzsi.
- A nyolc órának szólott ez a sóhaj?
- Nem a férjnek.
- Erzsébet érezte, hogy valami aggressziv nyiltság akar kitörni belőle; ilyenkor szokott csibész nyelven beszélni és nyiltságra törekvésében is csibész dac huzódott meg.
Jani a fejét csóválta.
Erzsi észrevette ezt a mozdulatot.
- Olyan jó, hogy veled lehet beszélni Károly .
Janitól félek.
Mindenki fél tőle, még apa is.
- Ne mondd.
Azt hiszem nem ismeritek Janit.
Egészen nyugodtan beszélhetnél vele , akár a férjedről is.
- Furcsa, nekem is hiányzik, hogy senkivel sem lehet otthon beszélni, - mondta Jani és felsajgott benne itt az utcán magánosságának sok fájdalma.
- De mondd csak Erzsók, - kérdezte Károly, hogy a feszülni kezdő kérdést enyhitse , - hogyan maradtál te ilyen ódivatu?
Udvarló, férj, talán még szerelem is... a mai lányok úgy beszélnek mint Arany ma délután.
Erzsébet megállt egy percre.
Bele is nézett egy kirakatba a csipkés zsebkendők közé és mialatt megvetően legyintett, megjegyezte magának, hogy itt olcsóbbak , mint a Váci utcában.
- Barátom, az amit Arany beszélt, már elavult.
Mi legmodernebb lányok pont azt szeretnénk, amit a nagymamáink: férjet, szép lakást, gyereket és... brrr ... semmiféle hivatalt, meg önállóságot.
Délelőtt jó ebédet főzetni és befőttet csinálni, nem pedig Lávai urnak a zsörtölődéseit hallgatni vagy az irógép mellett görbülni...
Nézd, itt lakik - sugta hirtelen megváltozott hangsúllyal, letompítva a hangját.
- Igen, ebben a szeglet házban.
János, aki nem hallotta ezt a közbevetett megjegyzést, felmelegedve mondta: - Na látod Károly!
A végén még rólam is kiderül, hogy hipermodern vagyok.
- Ne bizd el magad!
Erzsi elfogult, a saját előnyét tekinti.
- Közben megjegyezte magának a házat és azt gondolta: pénteken.
...Mikor a vendégek elmentek, Arany kijelentette, hogy csakugyan fáradt és vacsora előtt lefeküdt.
Nézte a villanylámpa kerek foltját és Enidre gondolt.
Nagyon jól észrevette, hogyan igyekszik a Károly kiváncsiságát és vágyát felizgatni... nem elég neki a férje, az a férfi... az...
Megborzongva emlékezett vissza arra az első tekintetre, mely abban a pillanatban a magáévá tette és eldöntötte a sorsát.
Arra a félelmes, soha nem érzett remegésre , forrósággal elöntött testére, mikor azt a zsarnoki pillantást viszonozta, melyből a férfi vágyának tüze az övét is felgyujtotta...
Egyszer a városligetben... remegő görcsös kézszorítások és az első igéret...
A villában senki sem volt otthon, Enid külföldön, a férfi maga nyitott ajtót, mikor remegve becsengetett, ölébe kapta , ezzel az öleléssel vette birtokába, mielőtt... a kerten át, a lépcsőn fel a karjában vitte... nem szerelem, őrjöngés volt ez, összetörő, bomlasztó vad láz ... mint minden találkozásuk.
Senki sem vette észre?
Talán mert sohasem féltek senkitől, mig a gyermek nem jelentkezett és... az a férfi semmit sem tud róla.
Felült az ágyban, kimeredt szemmel... megint visszaejtette a fejét.
Jól van ez így - ez a bosszúállás, ne tudja meg soha.
És jó volt, hogy az első feltételt úgy szabta meg, hogy amelyik percben akarja, joga lesz egyetlen szóval mindennek véget vetni.
Vége... sokszor nem tudja, hogy szereti -e még vagy gyülöli, sajnálja vagy vágyik utána... bűntársnak érzi vagy elhagyatott kedvesnek - hiszen bosszút állani mindegyiken kiván az ember...
De hogy ez az asszony... hogy ennek ilyen férfi nem elég és még másikra is van szüksége ...?
X.
Károly nem ment el pénteken Bónisnéhoz, mert csütörtökön reggel meghalt az anyja .
János félve közeledett a halotthoz, idegenkedő érzéseit és könnyeit fojtogatva magában.
De épen olyannak találta, mint mikor utoljára látta.
Egyszerre borzalom ütötte meg a lelkét, olyan borzalom, amilyen a halál legszörnyübb formájával szemben sem fogta el.
Hátha tévednek az orvosok... ha élne, hiszen akkor is élt ...
Ezt a kétséget nem birta el.
Az apjához fordult, aki könnytelen szemmel állott az ágy mellett.
Pétery megfogta a fia kezét, a halott anya kezére tette.
Aztán elfordult.
A fiún csak most tört ki a zokogás.
Hideg nyugalom volt ez a kéz és most már az arcon is meglátta a halálba felszabadultságot.
- Sokat szenvedett, - mondta az apja, - és neki sokkal jobb így.
- Jobb így neki, - gondolta Erzsi is sirása közben.
- Nagyon szerencsétlen volt és senki sem segíthetett rajta, még apa sem.
- Végtelenül sajnálta az asszonyt és a szenvedőt a halottban, de az anyát nem érezte benne.
- Jobb így neki... és nekünk is, - gondolta Károly és nem szégyenkezett a gondolat miatt.
Meg volt győződve, hogy a család tagjainak egymáshoz való viszonya megkönnyebbül és főleg hogy János ujra közeledni fog az apjához.
Legfeljebb akkor lesz még összeütközés, ha apa el akarja venni Paulát.
De az ugysem lehet hamar , addig sok minden tisztázódik.
Csak Gyuri nem gondolt semmit.
Sirt gyerekesen, odaadóan.
A temetés után mindegyik szorongva félt, hogyan fogják áthidalni az ünnepélyes és szokatlan gyász perceit a mindennappal.
Mert azzal mindegyik tisztában volt, hogy ez nem a szokásos és emberileg mély gyász az anya és feleség után.
Hiszen a gyermekeknek már régen nem volt anyjuk, az apjukról is tudták, hogy még régebben elvesztette mint feleséget; mielőtt a szanatóriumba vitték, otthon már évekig bajlódott vele.
De azért mindegyiknek egy kis lelkiismeretfurdalása volt, hogy olyan természetesnek találják a végleges, a visszavonhatatlan veszteséget.
Még az otthon sem érezte meg az eltávozást, hiszen egy butort sem kellett elmozdítani miatta.
Károly mentette meg természetességével a helyzetet.
Nyugodtan beszélt az anyjáról , kérdezősködött a betegség lefolyásáról és a régi időkről, mikor még kis gyermekek voltak.
Felemlítette a saját emlékeit róla, egy ruhájáról beszélt , melyre csodálatos módon mindegyik gyermek visszaemlékezett, csak arról volt kevés emlékük mikor még gondos, hozzájukhajló anyának ismerték.
János hálás volt a bátyjának, hogy így a saját emlékeit is kiélhette, habár ő maga nagyon keveset beszélt.
Mielőtt aludni mentek volna aznap este, Pétery egy kis kulcsot vett elő.
- Most még egy kötelesség vár reám - mondta és hangja először lett izgatottá.
- Anyátok minden irása, levelezése az iróasztala fiókjába van elzárva.
Sokszor gondolkoztam , hogy ne semmisitsem -e meg én magam.
De... titeket is illet, talán még inkább, mint engem.
Ha beleegyeztek Károlynak adom át a kulcsot, ő rendelkezzék felette, mint a legidősebb és talán legobjektivabb tagja a családnak.
Egy pillanatig Janira nézett, szinte kérdően vagy aggodalmasan, mintha tőle félne legjobban.
De Jani is igent intett.
Valamit látott az apja arcán, a tekintetében , ami előtt ő is meghátrált, meg kellett hátrálnia.
- Károly határozza el belátása szerint, hogy olvasatlanul megsemmisitse -e az egészet vagy amit szükségesnek tart megmutassa -e a többi testvérének is, vagy elzárja ujra későbbi időre.
Bizzuk rá.
Én nem merek határozni, mert hiszen azt mondják, hogy mi öregek nem értjük a fiatalságot.
Nem szeretnék meg nem értésből követni el hibát.
- Ahogy kivánja apa; - és Károly átvette a kulcsot.
- Biztosítom a testvéreimet is, hogy a legkomolyabb kötelességtudással fogok eljárni.
- Komolyan is mondta ezeket a hivatalos stilusu szavakat, habár meg volt győződve, hogy nem lehet valami fontos az egész hagyaték.
Régi levelek, háború előtti emlékek - kit érdekelhetnek ma már.
Talán a családot sem jobban, mint egy csaknem idegen asszony multja.
Ballaszt, mint minden mult.
Valamit ki lehet választani emlékül, arra aki szülte őket, de aki másként talán sohasem volt anya.
Aznap este nem is fogott hozzá a rendezéshez, csak másnap délután, mikor senki sem volt otthon.
Kinyitotta a fiókot és elkezdte olvasni, eleinte nagyon felületesen , a leveleket.
Egyszerre felállt és bezárta az ajtót.
Estefelé János jött legelébb haza.
Be akart nyitni az elzárt ajtón, meglepetten kopogott.
Zörgött a zár és Károly különös, kelletlen arckifejezéssel állt a nyitott ajtóban.
Bent a fütési időből ismert, de most meglepő égett szag érzett.
A kályhában tűz parázslott.
János azonnal tudta... elsápadt.
- Csak nem égetted el az anyám leveleit - mindet?
- De igen.
Az anyánk leveleit mind elégettem, kivéve néhány régi arcképét.
- A birtokosrangot erősen hangsúlyozta, hogy tettének jogosságát éreztesse.
- Ezeken majd megosztozunk.
- Minden irását, levelét?
- Minden irását, levelét!
- Károly, ezt nem vártam tőled!
Ez jogtalan volt!
Ez... ez gazság volt!
- Mérsékeld magad.
Beleegyeztél, rám biztátok.
- Egészen közel ment Jánoshoz.
- Tudod, hogy én nem vagyok az a lágy ember, mint apa.
Megtiltom, hogy egy szóval is többet mondj.
Tudom mit tettem és nem volt könnyü dolog, főleg... ő miatta...
János nem értette, kire vonatkozik ez az »ő miatta «, de nem is gondolkozott rajta .
Most már ugyis hiába minden.
Az anyja életének szerencsétlen titkát talán most temették el örökre...
Mereven ült le egy székre és egy ideig nézte a felkunkorodó leveles parazsat.
Mikor megfeketedett, lehajtotta a fejét az asztalra.
Károly hozzálépett és vállára tette a kezét: - Hidd el jobb volt így.
Reánk nézve is, de különösen reád nézve...
XI.
Paula nyugtalanul járkált lakásában, a szobákon át fel s alá.
Valami változástól félt az életében, amely megzavarhatja.
Van -e szükség egyáltalán változásra?
Végig gondolta ezt a tizenöt évet, mely eleinte annyi izgalommal, bizonytalansággal indult, mig aztán minden elcsitult és olyan nyugalmassá vált... mint egy valódi házasság.
Most már szabadok mind a ketten - szabadok és öregek lettek.
Még a háború alatt kezdődött, mikor Paula betegápoló volt.
Szörnyü évek... minden szenvedést megismert, de megismerte Péteryt is.
Olyan természetes volt, hogy az a tisztelet és elismerés, melyet orvosi munkája iránt érzett, gyorsan átment egy sokkal boldogabb és sokkal kinzóbb érzésbe az ember, a férfi iránt.
Sóhajos , boldog kis mosolygással emlékezett vissza, hogy leste belépését a betegekkel együtt.
Az első meleg találkozás...
Egy estefelé bement valamiért a rendelő szobájába.
Ott ült lehajtott fejjel és olyan megadó szomorúsággal, hogy Paula nem tudta eltitkolni megdöbbenését.
Az orvos felnézett rá, végigsimitott a homlokán, és minden bevezetés nélkül mondta: - Paula nővér nagyon szerencsétlen vagyok.
Van családom és még sincs, a gyermekeimet távol kellett tartanom, mert szegény feleségem beszámíthatatlanul beteg.
De azért mig otthon volt, legalább valami személyes gond is elfoglalt a nehéz órák után a kórházban.
De nem lehetett tovább otthon tartani, állandó ápolásra van szüksége, be kellett vitetnem egy szanatóriumba.
Most már sivár, üres otthon fogad, ha innen hazamegyek... a kis fiam most lesz öt éves, a leányomat nem hozhatom haza ebbe az otthontalan fészekbe, a fiukat nem akarom év közepén zavarni, legalább tegyék le ott a vizsgát vidéken.
A legidősebb, Károly, két év mulva végzi a gimnáziumot, nem tudom, nem volna -e jobb, ha addig már ott maradna...
Mit gondol nagy önzés volna, ha legalább őt hazahozatnám?
Paula belepirult a kérdésbe.
Hogy ez a nagyszerű ember ilyen bizalommal fordul hozzá és tőle kér tanácsot!
Ott ült vele szemben, és bátran mondta: - Nem, főorvos ur.
Csak jöjjön haza.
Ön sem maradhat teljesen egyedül, mindíg idegen emberekért való önfeláldozásra utalva.
Addig pedig - nem tudom, kellemes lenne -e Önnek - de mi, a férjemmel rendkivül örülnénk, ha sokszor meglátogatna este, mikor ideje van.
Akkor kezdődött az egész.
Most azokra az estékre emlékezett vissza, mikor néha egyedül voltak és kinosan kerültek minden olyan tárgyat halk beszélgetéseikben , amely alkalmat adhatott volna érzelmeik kitörésére.
Aztán a forradalmak, az orvosnál belakoltatás... hárman mentek a férjével és a doktorral batyúzni, és főleg hármasban szőtték a terveket a bolsevizmus megbuktatására...
Titkos leveleket hordozott, pénzt csempészett a menekülőknek, elrejtve élőknek...
Közben egy-egy, szinte csak véletlenül hosszabb vagy melegebb kézszorítás...
Mig egy este, épen olyan volt mint a többi.
Pétery bucsuzáskor magához ölelte, fejét a melléhez szorította, és valamit dadogott...
Akkor tudta meg bizonyosan, hogy szeretik egymást.
De az orvos attólfogva ritkábban járt hozzájuk... és másik télen meghalt a férje.
És akkor... mit tartogatott volna magán?
Olyan természetes volt, hogy csak ezé az emberré lehetett, mintha eddigi élete csak bevezetés, vagy véletlen tévedés lett volna.
A társaság egy része eleinte visszahuzódott tőle, de amint mult az idő kezdték elfogadni és természetesnek találni viszonyukat, még néhány asszonyismerőse is visszatért.
Nem tagadott és nem titkolózott, habár nem is beszélt róla, ennélfogva az emberek sem kérdezősködtek.
Rendes életté vált a rendezetlen viszony, - és ő soha, soha egy percig sem bánta meg...
Oda állt a tükör elé.
Negyven év... még nincs egy ősz hajszála sem, hiszen olyan boldog volt, talán boldogabb mintha a felesége lett volna.
Minden perc, melyet együtt töltöttek ujra és ujra ünnepivé vált, nem volt kényszer, nem zavarták anyagi kérdések egymás miatt - virág, vagy karácsonyi ajándék volt minden amit tőle elfogadott.
Mire való volna ma már változtatni?
Nem boldogok így?
Mosolygott.
Nincs ősz hajszála, de a mosolygása nem a régi többé.
Kicsit öreges mosolygás biz ez, két ránc keletkezik tőle a szája mellett.
A bőre sem az a virágszirom, aminek leánykorában mondták.
Az alakja is vesztett, de azé volt, akit szeretett, mit kivánhatott a sorstól többet.
Maradjon minden úgy ahogy volt.
Mikor Pétery este felé belépett, erősen megszorította a kezét és fejét a melléhez támasztotta.
A férfi csak a haját csókolta meg... mint legelőször.
Leültek, és Paula teát hozott be.
- Hogy hatott a gyermekekre a szomorú eset? - kérdezte mindjárt.
- Úgy látom, mindegyikre a saját természete szerint.
Károly még emlékszik rá, mint anyára, beszél róla és megnyugszik, mintha mindent értett volna már régen.
Erzsi sirdogál, de nem érinti mélyen, Gyuri gyorsan felejteni fog, gyermek még.
Csak Jani zárkózott, kiismerhetetlen mint mindíg.
- Talán nem foglalkozol eleget vele.
- Néha én is úgy érzem, mintha elmulasztottam volna valamit vele szemben.
De csak a pályám miatt, mely annyira lefoglal, mert igazi mulasztást nem tudok találni .
Nincs bizalommal hozzám, nemcsak szavakban, hanem még gondolatban és érzelemben sem.
Talán ő sem ért meg engem - dehát még jó, hogy csak így van, hiszen az egész fiatalság visszhangzik attól, hogy az öregek menjenek már az útból.
Mi mindent rosszúl csinálunk és csináltunk, ma már csak nekik van joguk a szóhoz és tetthez .
Talán csakugyan félre kellene állani... de nem furcsa volna, ha egyszer minden ötven éven túl élő ember lefeküdnék meghalni... mikor úgy érezzük, hogy még igazán élünk és még van sok tenni valónk.
- Bolondság Károly!
A fiatalok mindíg nagyon elbizakodottak voltak.
Husz éves korában mindenki zseninek érzi magát - esetleg alkotnak is valamit... de hány marad meg igazi tehetségnek.
Emlékszel, hány fiatal ember volt a haza megmentője 19-ben?
Ma hivatalban ülnek, és jó ha azt a munkát becsületesen elvégzik.
- Ne bántsd, mi sem voltunk különbek, mi sem tettük azt mind meg, amivel megindultunk.
De mégsem néztük le annyira az öregeket, mint a mai gyerekek.
- Lépj be közéjük és foglalj te is állást az öregek ellen.
Pétery nevetve csókolt kezet Paulának.
Teáztak, nyugodtan beszélgettek tovább mindennapi dolgokról, mint régi, egymást szerető házasok.
Annak a halott asszonynak az árnyéka nem állt közéjük, el is felejtkeztek róla.
XII.
Gyurka az ócska pamlagon hátravetette magát és úgy mondta el kedvelt diák viccét , melyről mint érettségizett sem tudott lemondani: - Leszaladt egy szem a harisnyádon.
De Manci nem kezdett el zokogni, mint Erzsi, hanem keresztbe tett lábát még jobban kinyujtotta, forgatta, felhuzta egyiket a másik után, hogy rózsaszin kombinéja jól kilátszott.
- Hol te?
- Itt ni! - mutatott Gyuri a vékony lábszárra és végighuzta az ujját rajta.
- Jobb volna ha letörölnéd az asztalt, nézd! - és Gyuri azon is végighúzta az ujját.
- Az a háziasszony dolga.
- Mennyit fizetsz ezért a lyukért?
- Negyvenet k. p. És nem is lyuk.
Azért hogy udvarra néz?
És fürdőszoba használat is hozzá.
- És használod a fürdőszobát?
- Szemtelen vagy!
- Manci nekiment Gyurinak és elkezdte ütni.
Gyuri nevetett, mert a leány kezének friss szappanszaga volt bizonyitékul.
Ott verekedtek egy ideig a pamlagon, egymásba forgolódtak, lihegtek...
- Na elég, hagyj békén Manci, inkább elhiszem.
De ha Jóska nem jön még egy ideig , én nem várok tovább.
- Hát velem nem tudsz addig sem elmulatni?
- A Manci hangja pityergősre vált.
- Ne bőgj!
- Gyuri most jobban megnézte a lányt.
A Jóska szeretője volt , egyáltalán nem is gondolt rá, hogy elvegye tőle, de most a testi közelség egy kicsit felzaklatta.
Olyan helyes kis lány, különbet érdemelne mint Jóska.
Vajon honnan került ide?
Gyuri nagyon kevéssé ismerte azokat, akikkel diák korában a sportversenyek révén összekerült.
Nem is akart sokat tudni róluk, mintha félt volna attól, amit megtudhat.
Volt köztük néhány sajátkorabeli diák, kereskedő segédek, iparos fiatalok, és bizonytalan alakok, akikről nem lehetett meghatározni, mi a foglalkozásuk.
Voltak jól öltözettek és voltak elhanyagoltak.
A legtöbbje műveletlen volt a Gyuri itélete szerint.
De mind értettek az összes sportágakhoz , és nem is törődtek egyébbel, mint ahogy Gyuri sem törődött mással, ha köztük volt .
Nagy nehezen meguszta az érettségit és most már teljesen felszabadultnak érezte magát a saját otthona és az ott található társaságtól.
Szerette ezeket a szabadszájú fiúkat és leányokat, akik nem törődtek a holnappal és úgy éltek ahogy nekik jól esett.
Jóska azonban a nagyon bizonytalanok közé tartozott.
- Honnan kerültél te ide? - kérdezte hirtelen és kiváncsian nézett a leányra.
- Ott volt házmester az apád?
- Püff neki!
Hát mindenkinek házmester kisasszonynak kell lenni?
Az én apám bizony asztalosmester volt vidéken és két szobánk volt a műhelyen kivül.
- Manci egyszerre maga előtt látta azt a két szobát, mellyel dicsekedett... szegényes volt biz az, de azért most egy kis meghatottságot érzett, amint rágondolt.
- Te, öten voltunk gyerekek, a legkisebb négy esztendős, gyerek korom óta mindíg pesztra voltam mellettük.
Minden héten egyszer láttam moziban, hogy élnek a gazdagok.
Volt ott egy vén ember, itt lakott Pesten, csak úgy lejárt a bótokba , aki mindíg azt beszélte, hogy így-úgy... nem nekem való ez az élet - de lehetett az már negyven évesnél is több, olyan ráncos volt a pofája, hogy mindíg csodálkoztam, hogy tud borotválkozni.
Az adott pénzt, hogy szökjem meg Pestre.
Meg is szöktem, de nem arra az atrecre mentem, amit adott, hát nem talált meg.
Eccer gyerekek mellett vótam, oszt ott urfi is vót, nahát avvót az első, osztán ismerkedtem Jóskával, ennyi az egész.
Gyuri komolyan hallgatta.
Manci az elbeszélés alatt lassan belement a vidéki tájszólásba és ez nagyon tetszett a fiunak.
Azt még nem tudta megitélni, milyen friss, becsületes a leány egész kis lénye, de érzett valamit belőle, egy percig valami regénycim is kóválygott a fejében: virág a mocsárban... vagy lápvirág ... vagy mi a fene!
Bosszankodott rajta, hogy még ilyenek is eszébe jutnak, mert ki nem állhatta a regényeket, hosszan magyaráznak el olyan dolgokat, amit a moziban egy perc alatt megtud az ember.
Különben a mozit sem nagyon szerette, legfeljebb a sötétség miatt, mert akkor vicceket lehetett csinálni.
Hogy mit szeretett volna ?
Tenni valamit, lenni valami.
Professionista, vagy óceánrepülő, vagy mindakettő egyszerre.
Valami, ami egyetlen nagy tettel jár, és már is hirnevet hoz .
Semmiesetre sem paciensekre várni, és beteg emberekkel bajlódni, mint az apja szeretné.
Egyáltalában várni - ez a legszörnyübb.
Nem... inkább megszökik mint ez a kisleány.
- Hát mikor egyedül megszöktél.
- Há-át féltem is meg nem is.
Azt hittem mindjárt úgy lesz, mint a moziban, de nem lett.
Egy leánnyal ismerkedtem meg itt Pesten, mikor az utcán nézelődtem.
Ott ült egy padon, parasztos ruhában, hely nélkül vót.
Az vitt el kvártélyra.
Ugy jutottam, mikor elfogyott a pénzem megint pesztrának.
Egy darabig az urfi tartott , aztán meguntuk egymást, akkor megint rossz dógom vót, mig Jóska nem jött.
Azért én is keresek, tudod - néha egy asszonynál dógozok, ná, varrókisasszony vagyok , persze csak fircelésre, meg szegésre.
De az se soká lesz, mert a mai jányok mind készen veszik a ruhát az árúházba, ez is onnan való - kiterjesztette a ruháját .
- Azt mondják ott az embernek, hogy »a hölgy ...«
Elkezdett kacagni és Gyuri is vele, a könnyezésig.
- Gyere a hölgy, adj egy puszit.
- Majd ad Jóska, nekem is neked is!
- De azért üde kis szájával nagyot csattantott a Gyuri arcán.
Mint a rossz lelkiismeret, csengetés hangzott.
Manci felugrott, ijedten nézett körül, kirohant, Jóskával jött vissza.
- Nagyon elkéstél, - mondta Gyuri.
Hirtelen beszélni kezdett, buta zavart érzett magában.
- Régen itt vagy? - kérdezte Jóska; rossz kedvünek látszott.
- Na úgy egy negyed órája, vagy több is, bizony én nem néztem az órát.
Gyuri dühbe jött, és valami trágár szóval akart visszavágni, amilyen divatos volt köztük, de most lenyelte.
Ettől megkeseredett a szája.
- Jobb lesz, ha indulunk, - mondta és hirtelen végignézett Jóskán.
Ha Jani látná ezt a fiut akivel együtt meccsre megy!
Egy pillanatig szemben álltak, de ez a pillanat elég volt, hogy a két külön osztály minden ellenséges érzése belevegyüljön megfigyelésükbe.
Jóska sportnadrágja, kopott vastag harisnyája , szines inge, piros nyakkendője egyszerre épen úgy nem tetszett Gyurinak, mint ahogy Jóska meglátta az urat az eddigi pajtásban: fekete uj ruhája, melyet a gyász óta hordott, a magas fehér gallér, rendes tiszta megjelenése abban a pillanatban árkot vágott közéjük.
Amellett arckifejezésük, mely a kamaszkor közös vonásaiban eddig hasonlított egymáshoz, észrevétlenül ellentét felé fejlődött.
Gyurira az anyja elvesztése erősebben hatott mint Pétery hitte, először tette gondolkodóvá , megférfiasította.
A Jóska arcát a megélhetés bizonytalansága és a pénzszerzés alattomosságai szikkadttá, sötétté változtatták.
De mig Gyurinál az uj felismerés gyermekes lenézést piszkált fel, Jóskánál a hirtelen gyűlölet féltékenységgel volt terhes.
- Vajon miből él az ilyen ember, - gondolta Gyuri, mikor elfordult.
- Mert pénze van mindíg.
Nekem külön kell kérni apától, vagy Erzsitől kunyorálni.
Most ugyan elég gazdag vagyok, mert a könyveimet jól eladtam, de hogyan lesz majd ezután ?
Keresni kellene valahogy... hátha Jóska tudna tanácsot adni?
- De ezt a gondolatot azonnal elvetette.
A villamos zsúfolt volt, egymás mellé szorulva állottak a perronon.
Manci közbül mozgolódott.
- Nyughass már! - mordult rá Jóska.
- Mi az ördög lelt ma, hogy olyan rossz kedvü vagy? - kérdezte Gyuri ártatlanul.
- Ilyen urfinak semmi köze hozzá.
Gyurka elbámult, nem tudott felelni.
Eddig soha sem jött szóba, hogy más társadalmi osztályhoz tartozik, mint ezek.
Nahát majd megmutatja.
Nem szükséges neki egy piros nyakkendős stricivel meccsre járni... megbolondult, tisztára megbolondult!
Vagy tán Manci miatt?
Féloldalról megnézte a leányt.
Ujnak , szokatlannak látta, mióta a féltékenység közibük állt.
Buta ember!
Hiszen ő maga hívta, hogy Mancinál találkozzanak.
Furcsák is az emberek, - gondolta, és végignézett az embereken, úgy ahogy az ajtón át belátott.
Sohasem gondoltam eddig rá, hogy egy ilyen zsúfolt villanyoskocsi mennyi ember-sorsot cipel magával.
Hujjé, milyen mulatságos volna tudni, hogy az a piros kalapos kis lány hova megy, vagy hogy az az öreg néni ott, mit élt át?
- Majdnem odafordult Jóskához, hogy elmondja a gondolatját, de ideje korán eszébe jutott, hogy vége a bizalmasságnak.
Az öreg néni nagyon jól emlékezett a fiatalságára, mely csak tíz évvel ezelőtt fejeződött be, mikor egy fiatalabb kedvéért ott hagyta az az ember, akivel húsz éven át együtt élt.
Az a piros kalapos kis leány pedig pontosan azt az életet akarja ujra kezdeni, melyet az öreg néni befejezett és ahhoz az emberhez indult , aki egy fiatalabb kedvéért épen úgy el fogja hagyni, de még a húsz évet sem várja meg.
Csak az öreg néni a maga idejében hajadonfővel járt, a kis leány most piros kalapban indult el.
XIII.
Erzsébet este az iróasztalnál ült és egy levelet olvasott.
Milyen kedves levél volt és milyen hallatlanul óvatos!
Erzsébet lebiggyesztette a száját - nem fog felelni.
Azután elkezdett az ajka remegni: - jó volna sirni, ha egyszer egyedül lehetne, egészen egyedül!
Még későn este sem tudhatja, ki kopog be valamiért, az atyja is be szokott mostanában jönni, mikor hazaérkezik.
Vörös a szemed!
Csak nem sirtál?
Miért ez, és miért az ?...
Ha egyedül él az ember, legalább kibőgheti magát és csak akkor megy az övéihez, mikor jó kedvü tud lenni.
Már régen nem volt jókedvü, látta, hogy az egész dolog hiábavaló.
De mégsem tudott teljesen szakítani, ha érezte is, hogy a másik mindentől fél, ami kompromittálhatná.
Ó nem a leányt!
Az ma nem fontos.
Csak önmagát félti, hogy olyat ne mondjon, amivel lekötné magát.
Házasodni - azt nem.
Barátság... hiszen tudja... ha lehetne... a mai viszonyok...
Mi lesz belőle?
Mi lehet egy leányból a mai világban, ha ad a családhoz tartozásra valamit.
A családi szeretet így válik nyüggé, börtöntartóvá...
Pedig ma a leány , ha vénnek ott marad, tudatosan veszteséggel marad... az orvos barátnője mondta is , hogy ez természetellenes.
De hiába, nem lehet.
Ha kiszakitaná magát... és akkor ?
Legalább egyszer boldog volna...
Ehhez nem elég fellengzős.
Tudja, hogy az élet hosszú, és az az egyszer nagyon rövid lenne.
Jani kopogtatás nélkül jött be.
Erzsi bedobta a levelet a fiókba, és hangosan betaszította.
- Valami baj van? kérdezte Jani.
- Ugyan!
- Itt van már a kérdezősködés.
- És ha ideges volnék is.
Végre egy nőnek 24 éves korában lehetnek magánügyei is, amiért idegeskedik.
Nem lehetek mindíg irodakisasszony, vagy szakácsnő.
- De ha most nem vagy olyan hangulatban.
- Na most már ne kertelj!
- Mikor voltál Szegedyéknél?
- Én?
Mióta együtt voltunk ott, nem is láttam Aranyt.
- Körülbelül.
És te?
Mert valami okból csak kérdezed?
- Én kétszer voltam náluk, mindíg azt mondták, hogy nincsenek otthon.
Most pedig azt hallom, hogy megint elutaztak és hogy Arany csakugyan külföldön marad hosszabb ideig.
- Istenem, be boldog!
- Erzsinek a saját ügyével elfoglalva, eszébe sem jutott , hogy a Jani érzelmeit kutassa.
- Nem értem mi lelt titeket, hogy még te is így beszélsz.
Itt van az otthonod , boldog lehetnél, független jövedelmed is van, jó társaságod, eleget mulatsz - és csak elmenni!
Mit csinálnál ha el is mennél?
Ugyanazt amit itthon... hacsak nem akarsz szabad életet, holmi szerelmi viszonyokkal... de nem... te nem olyanfajta vagy.
- Honnan tudod?
- Erzsi kihivóan nézett a bátyjára.
- Honnan veszitek ti azt, hogy közülünk bárki is arra van predesztinálva, hogy amit ti férfiak az élet aranyos , vidám, boldog részének tartatok, mi abból ki legyünk zárva?
Mi... százan, ezren , egészséges fiatal nők.
Csak azért, hogy a családnak ne kelljen restelkedni az elzüllött leány miatt.
- Nem kalandokat.
Szeretni akarok, és mivel ez tilos a mai viszonyok között, mert a házasság lehetetlen, tehát fellázadok... legalább szóval.
- Lehajtotta a fejét és érezte a tehetetlenséget magában, hogy csakugyan megtegye.
Sohasem tenné meg , tudta előre.
Keze lágyan esett le két oldalt, fehéren a fekete ruha mellett.
- Arany is így gondolkozik? - kérdezte János önző ijedtséggel és nem ért rá a testvér bánatával gondolni vagy összefüggést keresni élete és elmondott szavai közt.
Erzsébetnek pedig épen úgy eszébe sem jutott, elmerülve a levél miatt felkeltett keserűségébe, hogy Jani más okból is kérdezősködhetnék Arany felől , mint mindennapi kiváncsiságból.
Nagyon meglepte, mikor Jani izgatottan felállt, és járkálva kezdett tovább beszélni.
- Ha Arany is így gondolkoznék, akkor csakugyan minden elveszett, amiben egy becsületes fiatal ember a mai világban még bizhatik.
Erzsébet csak nézte ezt az izgatott embert.
Csak nem szerelmes Aranyba?
Istenem , milyen kábák a férfiak - vakok, balog érzéseik nem tudják a saját magukhoz illő nőt felismerni.
Ez az elkényezteti, akaratos, szenvedélyes teremtés, aki már 13 éves korában titokban fiukkal levelezett, aki mellett állandóan legalább két fiatalember lógott az egyetemen, de felváltva féltucat is... és Jani!
Az erkölcsi elveivel, a prüdériájával, és mindenféle követeléseivel!
Vagy talán nem ez határoz, és Jani épen a magához való sexuális lényt választotta?
- Azt hiszem Arany is épen olyan, mint valamennyi leány ma: természetes, - mondta végre.
- Természetes!
Mit jelent az hogy természetes?
Az is természetes volt, hogy régen a leányok szépen férjhez mentek, a férjük mellett éltek, gyerekeiket nevelték és nem beszélték az ostoba divatos elveket szajkó módra.
- Mi sem beszélnénk, Jani, ha férjhezmehetnénk.
Erzsi most már mosolyogva nézett a felé forduló bátyjára.
- Igen, igen!
Most nem tréfálok, és nem dacból beszélek, és nem hencegek, hogy én meg merem mondani ...
Jani szállj le a magas teóriák paripájáról, és nézz körül az életben.
Azután majd beszélhetünk ujra.
Most ugyis ki kell adnom a vacsorát.
János vacsora alatt jobban megfigyelte Erzsébetet - mégis csak megdöbbentette és gondolkozóba ejtette ez a kitörés.
De Erzsi nagyon nyugodt volt, és vacsora után ujra elment a szokott társasággal valahova a szabadba.
Ott volt az is, akinek a levelét ma este olvasta, és akivel legjobb lett volna egészen szakítani.
De ahelyett kicsinosította magát, még az ajkára is tett egy vonal ruzst...
Istenem az ember sohasem tud egészen lemondani, akármilyen józan - és hátha ...?
És ha nem ... legalább ez van... ha beteljesülés nélkül is, de kedvesen és melegen - és barátilag...
János megint magában maradt otthon.
Gyuri haza sem jött.
Arra gondolt, hogy elmegy sétálni, de már nagyon is későn volt.
Most Erzsébet érkezett, könnyü kis lépések , mozgolódás a fürdőszobában, azután csend.
Most az apja... a cipője nyikorog egy kicsit és vigyázva lép, hogy halkitsa... a kilincs zörren, idejön.
Miféle buta kis ijedelem ez...
- Fent vagy még? - kérdezte Pétery suttogva.
- Jöjjön be apa, Gyuri még nincs itthon, pedig éjfélre jár.
- Mondta, hogy valami kirándulásra megy a barátjával, lehet hogy csak reggel jön meg.
Én meg felhasználom az alkalmat, hogy beszélhessek veled.
- Mosolyogva ült le, és saját cigarettájából kinálta meg a fiát.
- Nem mintha olyan sürgős volna az ügy, de ebben a melegben úgy sem tud az ember aludni, és olyan ritkák a nyugodt percek.
- Egy kicsit fáradtan sóhajtott, de hogy János várakozón nézett rá és nem kérdezett semmit, folytatta:
- Legelőször is egészen bizonyos, hogy Bónis elfogad az irodájába? - kérdezte.
- Azt hiszem, egészen.
A mult napokban fent jártam nála és ujra biztosított róla .
Talán már a jövő hónapban, legkésőbb két hónap mulva beléphetek.
Miért kérdezte apám?
- Mert ma Szegedyvel beszéltem, és azt mondta, hogy ő is tudna valami megfelelőt a részedre, de ez csak majd télen lesz esedékes.
Örült, hogy megmondtam milyen kilátásod van Bónisnál, mert ez inkább a szakodba vág.
János azonnal kapott az alkalmon, hogy megkérdezze: - Igaz, hogy Szegedyék elutaztak?
- El.
Az asszonyok a nyáron fürdőben lesznek, Arany úgy látszik csakugyan kiviszi a tervét, hogy hosszabb időre külföldre megy.
Talán jót is fog tenni neki.
Péterynek feltünt a fiu mohó hangja, mely szinte megcsuklott a végén.
Futólag rápillantott.
János észrevette és elpirult, ami miatt szörnyen bosszankodott.
- Tulságosan el van kényeztetve, jó lesz, ha egy kicsit kikerül ebből az üvegház levegőből és az életet másként ismeri meg.
- Apa!
Nem értem!
Hogy ezt épen maga mondja, apám.
Egy fiatal leány minek ismerje meg az életet más módon.
- Arany nem olyan fiatal.
És... csak hadd kerüljön ki ebből a környezetből.
- Olyan biztos, hogy jobb környezetbe jut?
Azt hiszem elég úri társasága volt itthon is.
- Az is volt, meg nem úri is.
Az egyetemen tudvalevőleg nem csak kaszinótagok fordulnak meg.
Különben, mit úri... ez is csak olyan szó már.
Nagyon érdekel Arany? - kérdezte egyszerre szinte magának is meglepetésül.
Az elébb felvillant aggodalom tört ki ebben a szokatlanul bizalmas kérdésben; ha meggondolja, talán nem is mondja ki.
János egy pillanatig levegő után kapott.
Azután nyugodtan felelt: - Igen, nagyon érdekel.
Az egyetlen leány, akit feleségül szeretnék venni.
Pétery most az orvost érezte magában felszólalni az apa mellett.
Megmenteni ezt a gyermekembert, mint egy beteget, ezt a tapasztalatlan teoretikust.
- Neked még korán volna házasságról beszélni és Arany nem is hozzád való feleség.
Addig jön más, akiben megtalálod az igazit.
- Igyekezett nyugodt lenni és minél kevésbbé pedagógusnak látszani, de belülről izgatottan figyelte a közönyös és mindennapi szavak hatását.
- Csodálom, hogy apa, aki annyira szereti Aranyt, így beszélhet.
- Szeretem Aranyt, de téged még jobban.
Nem hozzád való feleség.
- Azt én jobban megtudom itélni.
- Tévedsz... ha Károlyról volna szó, akkor nem szólnék bele.
Ő tapasztaltabb ... megbirna ilyen kis elkényeztetett babával.
Te, az erkölcsi követelményeiddel ... egyszóval nem hozzád való.
- Az én erkölcsi követelményeimmel ...?
Hogy érti ezt apám?
- Hiszen tudod, hogy Arany mulatni vágyó, hiú... te azt sem engednéd meg neki , hogy nálad nélkül a házból kilépjen, hogy más férfi hozzászóljon... remélhetőleg Aranyban több lesz a józan ösztönösség és nem fogad el...
No de elég, úgy sem aktuális a dolog.
- Nekem életem minden percében aktuális.
Tudni akarom, hogy apám komolyan ellenezné -e ezt a házasságot?
- A legkomolyabban.
Ami ugyan semmit sem jelent, nagykorú vagy.
- Apám! de magyarázza meg!
- Már megmondtam.
Mindaketten szerencsétlenek lennétek, de különösen te.
- Pétery felállt, és nagyon elégedetlenül ment ki a szobából, mig János elképedve nézett utána.
Mi akar ez lenni?
Nem egyeznék bele... hiszen nem sokat változtat a dolgon , de hogy az apja ellene legyen Aranynak!...
Károly igen, de ő nem!
Mit jelent ez?
Lassanként keserű haraggá vált a meglepetés.
Eleinte a beszélgetésnek csak az általános benyomása maradt meg, csak annyi hogy »nem «.
Azután egyes szavak tódultak előtérbe; elkényeztetett baba, erkölcsi követelmény, nem hozzád való ...
De miért ...?
Egy pillanatig átfutott a gondolatán egy különös feltevés: az apja szerelmes volt Szegedynébe, nem az ő leánya Arany?
A másik pillanatban már el is felejtette, hiszen Károlynál nem ellenezné a házasságot.
Miért?
Miért ?...
Miért akar Arany hosszabb ideig külföldön maradni?
És miért mondta volna Arany utolsó találkozásuk alkalmával azt a néhány biztató... több mint biztató szót, ha annyira nem törődik vele, hogy még csak nem is értesítette az elutazásáról?
Vajon nem az atyja játszott itt közre?
De miért?
Különböző válaszok... elmosódottabban vagy élénkebben... némelyik belekapaszkodott a lelkébe és nem engedte tovább.
Az apja is szerelmes volna Aranyba? - ez elfutott.
Valami más, talán gazdag házasságra számít a fiával? - ez nem az apja gondolkozására vall.
Gyülöli az apja, és nem akarja, hogy boldog legyen?
Ezzel a gondolattal egy darabig játszott, kerülgette, de sokkal becsületesebb volt , semhogy végleg elfogadta volna.
- Ő maga akar házasodni? - ez lehet, sőt csaknem bizonyos.
Ide akarja hozni a régi szeretőjét a családja, a leánya körébe... de akkor sincs értelme, hogy Arany ellen... hacsak az asszony... talán az az asszony nem akarja... de miért?
Hiába fáradt bele, hiába nyugtatta magát, hogy úgy sem az apjától függ.
A »miért « fúrója ujra felkinozta a kételyeket vég nélkül.
- Miért is jött be tulajdonképen apa? azzal kezdte, hogy »legelőször is «... tehát mást is meg akart beszélni velem.
Mi lehetett volna más, mint annak az asszonynak a dolga, akit feleségül akar venni, és érzi hogy én...
Hát én ellene leszek az utolsóig és nem maradok akkor náluk, akárhogy, akármilyen szegényen, megyek a magam utjára...
Itt hagyni Erzsébetet, ezt a csacsi Gyurit, és... és apámat ! elszakadni, fájni, vágyni utánuk... egy idegen asszony miatt.
Pétery is elkeseredve vetette magát a karosszékbe bent a szobájában.
Amint a támlára tette a kezét, felpattantotta vele az emlékezet rugóját: ez a karszék a felesége őrültségének egyik főtanuja kezdettől fogva; először is idedobta le magát szegény, hisztériásan sikoltozva, sorsával harcolva.
És a fia most megint egy ilyen szerencsétlen házasságot kössön!
Mintha a büntetés máris elérte volna , amiért szeretetből, szánalomból megtette Aranyért, ami összeütközött lelkiismeretével.
Mert Pétery a fia apja volt.
Nyugodtabb és kevésbbé követelő éllel, nem annyira kifelé orientálva, a korral lehiggadva, megvolt benne a fia fanatikus erkölcsi felfogása.
Épen azért rémült meg a János vallomásától...
Ha nem segített volna Aranyon, akkor most már a fia tudná.
Egyetlen szörnyü kiábrándulás lett volna ... de így... ezzel az elfogult, konok engedményt nem ismerő lélekkel soha nem bocsátaná meg Aranynak, mikor már nem lehetne változtatni a házasságon - ...mint az övén nem lehetett...
Igy meg az apját fogja gyanusítani és meggyülölni... ő pedig nem mondhat semmit .
Már is többet mondott talán, mint szabad lett volna.
Ha csak egy parányi élettapasztalata lenne a fiának, rá kellett volna jönnie a beszélgetésből.
Vak - és boldogtalan lesz, akár hozzámegy Arany, akár nem...
Szerencse hogy olyan távol van még a Jani házasságának az ideje.
És talán Arany... csaknem bizonyos, hogy Arany sem menne hozzá feleségül.
Ez tisztesség kérdése, ha az igazat meg nem mondhatja... az pedig lehetetlen.
Felvett egy orvosi lapot, aztán megint letette.
- Az is baj, hogy Jani hajlandóbb a kétségre, csüggedésre...
Isten ments, hogy az anyjától örökölt volna valamit.
Az anyja...
Vajon nem saját maga követte el az első árulást a jövőben nyugvó család ellen, mikor fajtában, vallásban, nevelésben idegen, szellemileg alacsonyabb rendü nőt vett el feleségül a szépsége miatt ...? na ezt már csakugyan nem birta tovább , ujra felvette a folyóiratot, letépte a keresztkötést, erőszakkal beleölte gondolatait a tudományba.
XIV.
János soká nem feküdt le.
Hol a butorok közt, járt, hol levetette magát a kis pamlagra.
Aranyt látta maga előtt szépségével, kis szeszélyeivel, kitörő kedvességével, melyet néha gyerekes cinizmussal álcázott.
De nem ilyennek az asszonyok mind?
Érthetetlennek talányosak, kinzók és mégis... olyan boldogítók .
Nem mindíg ezt írják róluk?
Egész tapasztalatlanságával az asszonyok általános fogalma alá sorozta mindazt , amit az egy asszonyban kifogásolni lehetett.
Ilyenek az asszonyok - nem százszor , ezerszer hallotta a mindennapi életben is... nem épen az a legnagyobb varázsuk , hogy érthetetlennek képzeljük őket... milyen szörnyü volna olyan asszony, aki józan, logikus, férfias eszü.
Ez nem lehet komoly kifogás Arany ellen sem.
Dehát akkor miért az apja szinte keserü ellenzése?
És ujra kezdődött a kérdések körforgása.
- Bejöhetnél hozzám? - szólalt meg a Károly hangja a nyiló ajtóban.
János átment a másik szobába és mintha ez a kis helyváltozás elterelte volna gondolatait, vagy azok a kinzó kérdések ahhoz a szobához tapadtak volna, megkönnyebbülten várta a más irányú beszélgetést.
- Hallottam, hogy még fent vagy - mondta Károly.
- Pedig nagyon későn van.
- Apával volt megbeszélésem, mely nagyon felizgatott.
- Mindíg könnyen felizgatódol.
- Károly szórakozottan beszélt, őt magát is elég izgalmas kérdés foglalkoztatta.
- Adj egy cigarettát.
Én sem tudok aludni, jó volna kibeszélni magunkat egyszer, mielőtt... de először is mi izgatott fel?
János kedvesen nyujtotta felé a tárcáját és felpattantotta a gyujtót.
- Most komoly oka volt az izgalomnak.
Életbevágó dolgokról volt szó.
- Életbevágó dolgok!
Neked is ...?
- Véletlenül jött úgy a beszéd sora, hogy...
- János elpirult.
Tulajdonképen miért is mentegeti magát ezzel a véletlennel?
Miért ne beszélhetne róla?
- Egyszóval házasságomról jött szó, illetőleg...
Aranyról...
Károly azonnal megértette a dolgot és most már nagy érdeklődéssel kérdezte: - Aranyt szeretnéd feleségül venni?
- Vagy őt, vagy senki mást.
Károly elmosolyodott.
- Bocsáss meg, de ez olyan régimódin hangzott, hogy ... nagyon kedves volt.
Persze apa azt mondta, hogy még korán van házasságra gondolni.
- Nemcsak azt, hanem hogy soha sem fog beleegyezni az Arannyal való házasságomba .
Hogy nem nekem való feleség az én erkölcsi elveim mellett... hogy Arany szeszélyes, elkényeztetett, velem nem lenne boldog... hogy te igen, de én nem...
- Mindenesetre elég sokféle ellenvetés.
De végre is milyen okot mondott - pozitiv okot?
- Hiszen épen ez az - semmit, de semmit!
Emiatt kinlódtam már egész este.
- Lehet, hogy saját szerencsétlen házassága miatt aggodalmaskodóbb.
- Engem félt, de saját maga bizonyosan bele fog menni másodszor is egy ilyen szerencsétlenségbe.
- Na ez megint a te szokott tulzásod.
Különben is becsületbeli kötelessége, hogy azt az asszonyt, aki egész életét, társadalmi helyzetét feláldozta miatta, most végre feleségül vegye.
- Azt gondolod?
Én pedig azt mondom, hogy az az asszony ide be nem jön, mig én itt vagyok!
Az anyám helyére, a leánytestvérem mellé nem fog jönni egy ilyen...
Károly hirtelen közbevágott: - Mérsékeld magad!
Én ismerem azt az asszonyt, te nem.
Ismerem az egész viszonyt és minden okát.
És én, ha feláldozná büszke szabadságát, függetlenségét és idejönne, megcsókolnám a kezét és Erzsi is megcsókolhatná.
- Kérlek, hagyd már ezeket az ócska nézeteket, melyekkel a mai világban nem lehet megélni.
- Nem akart tovább vitába, vagy magyarázgatásokba belemenni, türelmetlen is volt, mert a maga dolgáról is akart beszélni, az idő már sürgette.
De János is csak a maga kérdéseivel küzdött.
- Tudod, az a gyanum is van, hogy az az asszony befolyásolja apát Arany ellen.
Hiszen apa eddig ugy szerette a keresztlányát és most olyan szigorúan birálja.
- Nem hiszem Jani... bár végre is nem lehetetlen.
Nem tudom ugyan hogy mi oka volna rá.
Ezzel csak megszaporítod a miérteket.
- Az ő miértjei nem érdekelnek.
De ha egyszer az apáméval tisztában leszek, és azok odavezetnek...
- Lehet, lehet...
Az asszonyi féltékenység sokszor titokzatos és rejtett utakon jár.
Nem azt mondom ezzel, hogy igazad van, csak nem tagadom a lehetőségét.
János összehuzott homlokkal nézett maga elé.
Az az asszony, aki az anyját a megőrülésbe kergette, most ujra ideáll...
- De különben is Jani, azt hiszem a házasságod még olyan távoli lehetőség, hogy addig ezek az apró összeütközések régen levegővé váltak.
Most hallgass egy kicsit rám, mert nagyon későn van, és én is beszélni akarok veled.
Tudod, hogy mennyire meglepte és aggasztotta apát, amikor azt mondtam, hogy nem megyek Németországba vissza, hanem Amerikába akarok kimenni.
Hiába biztattam, hogy a helyem biztosítva van, hogy ma egészen mindegy Berlinben, vagy New-Yorkban lakom -e - hogy a Kálvin téren is érhet szerencsétlenség - érzem, hogy a messzeségeken át nem bir annyira követni, mintha Európában maradnék.
Szükebb életre berendezett érzelmei nem is helyeselik, hogy ott hagyom, a berlini biztos állást, hogy el fogom vesziteni magyarságomat...
Berlinből még visszatérhettem volna, de Amerika el fog nyelni .
Egyszóval rengeteg érve van a tervem ellen.
- Azt találom, teljesen igaza van, én is ilyenféle ellenvetéseket tettem volna.
Károly elnevette magát: - Persze, nemcsak ilyenformákat, de más szavakkal teljesen ezeket.
Hiszen te tökéletesen az apa képmása vagy.
- Én... az apa képmása?
Akivel örökös összeütközésben állok?
- Dehát nem érted, hogy épen ezért?
Nem látod, hogy épen ezért követeltek egymástól többet, majdnem lehetetlent?
Apa benned a saját élete folytatását látja és azt akarja, hogy a tied úgy sikerüljön, hogy a saját magáét kiegészítse, vagy tökéletesítse, hogy te légy a beteljesülés...
Talán... sőt bizonyosan ezért ellenzi a házasságot Arannyal, mert a saját multját látja előre a te jövődben és ezt meg akarja akadályozni.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy mama...
- Semmit sem akarok most erről mondani.
Csak annyit, hogy apa téged félt legjobban.
Gyuri a könnyelmü, én a kalandor a családban, - minket rábiz a könnyelmüek és kalandorok sorsára.
De te - ő vagy, terád vigyázni kell.
- Erzsi nő, csak asszony a tifajta férfiak szemében.
Neki nem lehetnek összeütközései az élettel a ti felfogásotok szerint, mert csak két utja van: vagy férjhez megy, vagy nem.
Ahogy a véletlen, vagy mondjuk Isten akarja és ezzel be is fejezitek, hogy úgy mondjam le is fejezitek a gondot.
Elég hiba.
A fanatikusok szük gondolkodása...
Bocsáss meg, hogy ezzel apáról is véleményt mondok.
De kérlek ezen ne vitázzunk most - szakította félbe a János mozdulatát.
- Még sok vita vár ránk.
Én nem Amerikába megyek.
János felugrott, kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
Károly is felállt, lelökte cigarettáját, János vállára tette a két kezét és lenyomta a pamlagra.
- Neked kellett megmondanom, nem apának, mert te vagy a fiatalabb és könnyebben elviselheted, még ha be sem tudom bizonyítani, hogy igazam van.
Akarom is hogy elviseld, ha meghallgatsz.
- Nem, nem hallgatlak!
Ilyen őrültséget nem akarok sem meghallani, sem elviselni.
- De Jani, nem mozdulok el innen mig meg nem hallgatsz.
János két keze közé fogta a fejét, úgy intett nemet.
Károly mellé ült.
- Nézd Jani nem szerelnék teljesen elszakadni a családtól.
Úgy akarok elmenni, hogy tudjon valaki közületek rólam és akármilyen távolban is néha veletek legyek.
- Ez nálad csak frázis.
Ha ezt meg tudod tenni, akkor igazán kalandor vagy.
- És ha ...?
Csak kalandorok érnek el nagy dolgokat.
Colombus vagy Napoleon is csak kalandor volt...
- Elég merész példákat hozol fel.
- Igazad van.
Maradjunk a magunk ügyénél, bár megérdemelnéd, hogy itt hagyjalak , ha neked semmit sem jelent az a kivánságom, hogy fenn akarom tartani az összeköttetést veled.
- Átölelte az összegubbaszkodott alakot.
- Jani, Jani ! hiszen te is szeretsz!
János felemelte a fejét.
Szeme tele volt könnyel.
- Hát beszélj!
Én meghallgatlak, de ne képzeld, hogy...
- Semmit sem képzelek.
Tudom, mit gondolsz: hogy egyenesen a cseka szolgálatába fogok lépni és vagy én akasztok, vagy ők akasztanak fel engem.
- Megtagadod a becsületes világnézetet.
- Semmi megtagadás nincs benne.
Én a magam világnézetéhez ragaszkodom, mely azt mondja, hogy az életemet és tehetségemet ott kell beteljesítenem, ahol alkalom van rá.
Nekem tér kell, sőt véletlen is...
Ne szólj közbe kérlek!
Tér, alkalom , véletlen!
Ott egy uj világ van, tele soha nem ismert lehetőségekkel és olyan technikai berendezésekkel, amikhez Amerika játék.
És az én életemnek is megvannak az ideáljai...
- Ideál a kommunizmusban!
Az anyag, a technika mindenhatóságába, isteni mivoltában vetett hit!
- Én nem kommunistának megyek, értsd meg! hanem mérnöknek.
Dolgozni akarok, de nemcsak a mindennapi megélhetésért, mint ti, vagy legalább is meg akarom látni , lehet -e ujat teremteni?
Nem érted?
Hogy itt Európában minden szétesik, azt te sem tagadhatod.
Az a fájdalom, melyet a családi élet felbomlása miatt érzesz, sokkal tágabb körű lehetne.
Bomlik minden, az egész társadalom, szellemi és anyagi létben minden berendezésével együtt.
A háború, a bolsevizmus nem ok, hanem következménye egy nagy közös oknak...
Valami ismeretlen hatás, ki tudja, talán kozmikus csira megmérgezi néha az emberiség életét és a történelmi korszakokat teremti .
Népvándorlásokat, nemzeti, gazdasági, hatalmi, vallási háborúkat...
- Te csak hagyd a vallást...
- Miért ne beszélhetnénk például a keresztes háborúkról is?
Az emberek nyugodtan élnek, de titokban már érik a csira, egyszerre csak belecsap a nyugalomba egy jelszó, senki sem tudja tulajdonképen honnan eredt, az emberiség megőrül, nekimegy egymásnak, felbomlasztja, amit addig szentnek tartott és boldogtalan, mig a méreg virulenciája el nem gyöngül, ki nem pusztul és egy ideig megint nyugalomban élhet az emberiség a legközelebbi katasztrófáig, vagyis történelmi korig.
- Szép kis erkölcstelen teória az emberiség felelősségének az áltatására.
- Erkölcstelen?
Épen itt van az alapja mindennek.
Ez a jó és a rossz harca az emberiségért, vagy ha a misztikusok nyelvén akarsz beszélni, Isten és az ördög harca...
- Károly!
Egy mérnök, egy természettudós beszél így?
- Mert a természettörvény a legnagyobb misztérium.
- A tavasszal egy exaltált fiatal ember beszélt ilyen formán és én...
- És te bolondnak tartottad talán azért, mert hosszú haja volt.
Igen ez is a mai kor furcsa szellemi paradoxona: a természettudós mint misztikus, a metafizikus mint reálista.
De tudod te például, hogy milyen végső törvények alapján hallasz zenét Londonból, repülsz a levegőben vagy mersz atomrombolásról beszélni?
Én tudom a mechanikáját, de ha a végső miértet keresem, misztikum áll előttem.
Miért ne hinném összetettebb és ismeretlenebb folyamatokról, hogy az emberitől független erők vezetik.
- Tehát te a rossznak akarsz segiteni...
- Nem értettél meg.
Olyan kort élünk, akár tetszik akár nem, mikor minden régi forma szétesik, már szét is esett.
Az összetartó forma el is tört és lehullt és a benne volt agyag már csak porladozva őrzi a megsemmisült formát, melyet kapott, de menthetetlenül szétporlásra van itélve; hiába igyekeztek ideálokkal, mint összetartó kézzel megőrizni... hiába...
- És milyen uj formát tudsz teremteni?
- És miért nem a saját hazádban?
- Mert a megteremtés módját megtalálni csak ott lehet, ahol már bekövetkezett a felbomlás; ha egyetlen csavart be tudok helyezni az uj világépület gépébe, azzal a hazámon is segítek.
- A kommunizmus utján?
A gyülölet eszközeivel?
- Mondtam már, hogy én nem kommunistának megyek, annyira nem, hogy eszembe sincs idegen elvekért az emberiségnek azt a nagy nyomorúságát megosztani, ami ott van .
Egy amerikai vállalathoz készülök vasmüvekhez, nagy dollár-fizetéssel.
Én látni akarok, tanulni akarok, tudni akarok, alkotni akarok.
Nem is képzelheted, mit jelent az én szakomban a nyers anyagnak és az uj ipari berendezésnek az a mérhetetlen gazdagsága, amelyhez hozzá fogok jutni.
Minden eszköz rendelkezésre áll, hogy végeredményében a tökéletes gépek által a munka rabszolgaságából felmentsük az embert.
Ezt csak Oroszországban lehet megkisérelni, mert csak ahol mindent leromboltak lehet ujra épiteni, ma már nem lehet foltozgatással megmenteni a világot, mint a francia forradalom idejében.
János felugrott és az ablakhoz ment, felgördítette a függönyt.
Egyszerre ott volt előtte a külső világ.
Hajnalodott.
Az árnyéktalan hajnal élesen rajzolta ki szintelen vonalaival minden épület, ablak, fa apró részletét, a tiszta rezzenéstelen csend is szintelenül dermedt a levegőben, az ablakig huzódott hig fala.
János visszafordult.
Bent az elsápadó villany alatt még megrekedt az izgalom.
- Miért? - gondolta János - mire való az egész... olyan mindegy ez a kis világ idebent.
Károly nem mozdult, csak nézte az öccsét.
- Nem hiszel nekem ?...
- A végén kiderül, hogy te vagy az ideálista - szólt János higgadtabban.
- Úgy beszélsz, mintha a védőbeszédet előre elkészítetted volna, ha a sikertelenség bűne fogja nyomni lelkedet.
De tegyük fel, hogy gazdaságilag beválik ez a képzelődés , eléritek, hogy minden embernek legyen kenyere és senki sem kiván többet... hát ez az emberiség célja?
Csak ennyi?
Csak a test kenyere fontos?
Lehet ilyen alapra magasabb emberi életet építeni?
- Igazad van, ezt én is érzem.
De azt is tudom, hogy így nem mehet tovább.
Valamit kell tenni, hogy megujuljunk.
És ha a test megujhodását elérjük, reméljük, hogy a lélekét is megtaláljuk - majd a jövőben...
- Micsoda veszedelmes fanatizmus... különben... nem tudom nincsen -e egyszerüen a meggazdagodás kevésbbé ideális vágya mögötte.
- Csakhogy végre felfedezted.
Legalább nem vádolhatsz többé kommunizmussal.
- Nem engedem, hogy tréfával üsd el, - kiáltott fel János és tovább taszította a bátyját, aki át akarta ölelni.
- Soha, soha nem fogom elhinni, hogy igazságtalanságon, gyülöleten, rabláson, gyilkoláson át lehessen uj világot alkotni.
Igenis, - kiabált most már szenvedélyes meggyőződéssel - hiszek és hinni fogok az erkölcsi törvényekben, mint az emberi lélek és a lélekkel biró társadalom alapjában...
Vidd a vadállatok közé a teóriádat!...
És ha bomlás ennek a társadalomnak a sorsa, azért hull szét, mert ezt elfelejtette.
Nem fogom hinni , hogy a szellem kiirtása vagy rabszolgasága uj szellemet teremthessen... nem ... hiszen csak a nyomor és a bürokratizmus uralmát teremtette meg, amivel semmi ujat sem alkotott.
Károly elsötétült arccal nézett maga elé; soha sem fogják egymást megérteni !
Visszahuzódott a régi helyére.
- Te nem tudod, hogy ahonnan jövök, Németországban mennyire foglalkoztatják ezek a gondolatok az embereket.
Mit jelent az a folytonos változás az országok politikájában, alkotmányában?
Mit jelent ez a nyugtalan keresés?
És még nem is tudjuk, mi forr mindenütt, a németeknél különösen.
Én komoly tudósokkal és gondolkozókkal beszéltem erről, akiknek nemcsak a kenyér volt a fontos, a maguk és a mások kenyere.
Még a kommunizmusra is azt mondták, hogy nehéz, komoly, talán szörnyü áldozatokkal járó kisérlet ez, hogy a mai romlott embertipust egy magasabbal helyettesitse.
Persze az volna a legjobb , ha ezt Európa vér nélkül tudná megvalósitani.
- Hallgass Károly a tudósaiddal.
Erről a kérdésről nem beszélhet senki, aki át nem élte.
Egy magasabb rendü embertipus!
Láttad te is őket... még gyermekek voltunk , de azért mégis láttunk egy néhányat!...
Várj csak ...!
Hirtelen felugrott, átfutott a saját szobájába, kihuzta az iróasztal fiókját , kidobált egy csomó papirost, aztán kivett egy összehajtott ujságot.
Már az ajtóban elkezdett beszélni: - Igen, itt van - nézd!
A pjatiletka vezérei... nézd ezeket az üres, ironikus, vadállati, durva arcokat, még csak a démoni gonosz rutsága is hiányzik belőlük, már ez is nagyság volna ezekhez képest...
Szellemi erő!...
Nézd ezt az asszonyt, nem a szépségre gondolok - nézd és jusson eszedbe, hogy a multkor a Duse arcképét néztük, akit mi sohasem láttunk és az arckép mégis... az egész lelkünk... és nézd meg ezt!
Ember ez még?
Asszony?
Egy anyaállatnak százszor emberibb és nemesebb kifejezése van.
Ez a te jövő embertipusod ...?
Mindennek ... minden magosabb emberinek az iróniája, ördögi kigunyolása...
Ledobta a képet a földre és rátaposott.
- Nem volt ezek közt az emberek közt egy sem, aki azt az absolut hatalmat méltósággal vagy nagysággal viselte... birta volna viselni.
Még a gyűlöletben is alacsonyak, közönségesek, parvenük voltak ...
Megértem én azt - folytatta egyszerre nyugodtabban - hogy ujjászületés nem történhetik meg keserves vajudás nélkül, de ahol nincs más csak szenvedés... vagy inkább szenvedtetés, ahol a megváltás miatt nem mi áldozzuk fel magunkat az emberiségért, hanem az emberiséget önmagunkért...
Nem, nem nem!
Állva, lélekzet után kapkodva beszélt és most elkezdett járkálni.
Olyan izgalomban volt, hogy megfeledkezett a saját bajáról, nem látott, vakon beleütközött egy székbe és levetette rá magát.
Károly csodálkozva nézte.
Talán soha sem szerette úgy mint ebben a percben.
Hiszen ez nem keserü, kedvetlen ember, hanem egy fiatal, lelkes, okos fiu, aki kifelé fordított sötétségével küzd a nem neki való világban, hogy belül világos maradhasson.
- Mondd meg azoknak az embereknek odakint, hogy gondolatgépek, de nem emberek !
Embertelenségből akarnak uj emberiséget teremteni!
Elcsendesedett és halkabban folytatta: - Emlékszel Karamazov Ivánnak arra a mondására, hogyha a paradicsom minden harmóniát megadna is, ami a földi létből hiányzik, nem fogadná el, ha csak egyetlen egy gyermek szenvedése volna az ára , hogy elérhessük ezt a harmóniát...
Én sem fogadnám el ezt a ti emberiségeteket és ezt a paradicsomi harmóniát, melyet millió és millió ember és gyermek vérével és lelkével kellett megfizetni.
Az ilyen földi menyország nem kell tisztalelkü embernek, inkább szenvedek a mai földi pokolban...
Kimerülten hallgatott el és kezébe hajtotta az arcát.
Eszébe jutott minden szenvedés, a magáé, a másoké...
Egy percig csend volt, akkor János felzokogott .
Csak egyetlen hang volt, aztán ujra csend lett.
- Én is idézni szeretnék Karamazov Ivántól, - kezdte halkan Károly - és jobban és rövidebben mint te.
Iván megcsókolta az öccsét.
De te eltaszítod a bátyádat.
János felnézett és elmosolyodott.
Kezét nyujtotta Károlynak.
- Nagyon szenvedek miatta, hogy odamégy, de tudom, hogy ugysem akadályozhatom meg.
Talán igazad van... odakint megtanulhatsz olyat is, amiről nekünk sejtelmünk sincs.
De azt tudom, hogy el fogunk vesziteni.
- Hidd el, nem jobban mintha Amerikába mennék, vagy Berlinbe vissza.
Ott olyan dolgokon mentem át, ... azt is szeretném elmondani neked... nem birok vele egyedül.
De ma már szörnyű későn van, és már eléggé fel is izgattuk magunkat, hogy egyikünk se tudjon jól aludni.
- Ez a kérdés érdemes egy éjszakai álmatlanságra, - mondta János, intett a bátyjának és kiment.
XV.
Pétery elhatározta, hogy Károllyal fog a családi ügyekről beszélni.
Tudta ugyan , hogy ez a fia nem lehet közvetlen segitségére, de mégis ő volt a legidősebb, és talán a saját felelősségén könnyithetne, ha világlátottabb és fiatalabb ember nézeteit hallgatja meg.
Egy este mikor János nem volt otthon, beült a Károly szobájába.
- Mielőtt elutaznál, szeretnék néhány ügyet megbeszélni veled.
Mivel a multat reád biztam, az anyátok leveleivel... kérlek ne mond meg mit csináltál velük.
Ezt az egyet szeretném kikapcsolni most már az én életemből.
Úgy is van elég, ami a mára és a jövőre tartozik és aminek a bizonytalansága izgat.
- Nem tudom apa, hogy az én tanácsaimat megfelelőeknek fogja -e találni.
Egyes kérdésekben nem egészen egyformán gondolkozunk.
De ha jól esik beszélni róla, én szívesen megosztom az aggodalmait.
- Károly nagyon is nyugodtan beszélt, szinte maga is meghökkent a szavai szárazságtól.
De az apja nem vette észre.
- Legelőször is itt van a Gyuri jövője.
Utólag sajnálom, hogy nem Janit vezettem inkább az orvosi pálya felé.
De akkor annyira belefáradtam a saját hivatásomba .
Tudod a háború szörnyüségei, aztán állandóan szomorúságot látni, sok eredménytelenséget is, hiszen gyakran olyan tehetetlenek vagyunk... megvallom, az sem nagyon biztató, hogy az orvosi praxis mennyire sülyedni kezd etikailag és bizony pénzügyileg is... egyszóval akkor azt gondoltam, hogy nem Janinak való pálya.
- Értem apa, - mondta Károly nem nagy érdeklődéssel, melyen maga is bosszankodott és igyekezett tovább vinni a nehezen induló beszélgetést.
- Tehát Gyurit szeretné orvosnak adni.
- Szeretném?... épen ez az, hogy nem szeretném őt sem.
Különben sem szeret tanulni, a sporton kivül semmi iránt sem érdeklődik.
Régen az ilyen fiút katonának adták, de most elég nehéz bejutni és félek - lehet, hogy ez még a régi elfogultság, de mintha ez a pálya még hajlamosabbá tenné a fiatal embert az urizálásra és könnyelműségre.
Károly nevetett: - Tudja mit apa, ne határozzon most még, őszig annyi minden történhetik,... talán a véletlen segit jó tanáccsal.
Most pedig beszéljünk Janiról.
- Igen ez is súlyos kérdés.
Most ugyan sokkal elégedettebb, mióta állása van, de nála is van nehézség... nem mondta, hogy házasodni akar?
- De igen, Aranyról beszélt.
Pétery nem nézett fel.
- Azt találod hozzá való feleség?
- De apa!
Ha maga még azt is a lelkére akarja venni, hogy a fiai kibe szerelmesek , és hogyan házasodnak ...!
Bizza csak rájuk.
- És ha Jani boldogtalan lesz?
Károly összehuzta homlokát: - Istenem ki biztosíthat előre boldogságot?
Pétery elhallgatott.
Nem mondhatott többet, nehogy elárulja a leányt.
Károly sokkal hamarabb rájönne, mint Jani a legcsekélyebb célzásból, hogy mi aggasztja.
- És Erzsike? - kérdezte Károly mosolyogva.
- Ez talán mégis a legnehezebb kérdés.
Olyan tapasztalataim... és általában olyanok a viszonyok, hogy ő mellőle leginkább hiányzik az anya.
Azt gondoltam , hogyha Paulát idehozhatnám, - hiszen veled nyiltan beszélhetek...
Paulával ez a kérdés is megoldódnék.
De Jani... világosan látom, hogy nem szereti Paulát ... értem hogy... - folytatta mindíg vontatottabban.
- Egyáltalában nem lehet Janit ebben a tekintetben megérteni - vágott közbe Károly, izgatott érdeklődéssel.
- Képtelen fogalmai vannak.
Egyetlen módja volna talán a megoldásnak, ha Janit rá lehetne venni, hogy ismerkedjék meg Paulával.
Ha néhányszor meglátogatja és igazán megismeri, lehetetlen, hogy az igazságérzése ne győzőn az elfogultságai felett.
- Én is erre gondoltam!
- Pétery felvillanyozva beszélt tovább.
- Egészen bizonyos, hogy megváltoztatná a véleményét.
De kérdés, hogy mit mondana a látogatáshoz Jani?
- Erről apának kell vele beszélni.
Én legfeljebb támogathatnám ha vonakodnék.
- Ne gondold, hogy rólad elfelejtkeztem, - folytatta Pétery egy kis hallgatás után.
- Te ugyan már távol kerültél tőlünk és lehet, hogy testileg mindíg távolabbra jutsz.
Csak azt az egyet szeretném, ha azért a családtól nem szakadnál el, fiam.
Károly szinte magának is váratlanul lehajolt az apja kezére, hogy megcsókolja .
Olyan rossz volt a lelkiismerete.
Ha az apja tudná mit forgat a fejében ...
Egyszerre igazán kalandornak érezte magát, bizonytalan, ingadozó jövővel maga előtt...
- Azonkivül még egy kérésem is lenne hozzád kezdte gyorsan Pétery, hogy zavaruk feltünővé ne váljék.
- Egy asszony ismerősöm, akit én kezeltem súlyos betegségében és nem régen halt meg, rám bizta ezeket az írásokat, hogy ha meghalna, valaki vegye kezébe ezt a tervet, amelynek körvonalai ezekben vannak letéve.
Csak bennem bizott, mint jó magyar emberben, hogy megértem milyen fontosak.
Elolvastam az egészet, roppant fantasztikus dolog, de amellett olyan érdekes és nagyszabású , hogy én nem tudok vele mit csinálni.
Oda adom neked, kint majd olvasd el és tudakozódjál és nézz körül, van -e ennek az egésznek valami alapja...
Az az asszony aki átadta, rendkivüli teremtés volt, eszes, energikus, és fanatikus a halálig.
Az egyetlen asszony az ismerőseim közt, aki nemcsak vagyonát, hanem szó szerint az életét áldozta fel a tetteiben, mert a betegségének ez az önfeláldozása volt az oka.
Jó ha ezt tudod, mert jobban fogod becsülni ezt a fanatikus és szuggesztiv tervet.
Károly csodálkozva és nem nagy örömmel vett át egy meglehetősen nagy köteg írást .
Épen most...
Oroszország előtt nem nagyon alkalmas az idő, hogy idegen tervekkel foglalkozzék.
De talán mig Berlinben lesz, átolvashatja...
Pétery néhány napig halasztgatta, hogy Jánossal Pauláról beszéljen.
Mikor végre rászánta magát, meglepte, hogy a fia azonnal beleegyezett a látogatásba.
Csak azt kivánta, hogy maga mehessen el, az apja kisérete nélkül.
Jánosnak az apja kivánsága nagyon is kapóra jött.
Napok óta gondolkozott, hogyan tudhatná meg az apja ellenzésének az okát.
De ki ismeri jobban az apját mint Paula?
Akár ő maga befolyásolja, akár nem, hihetőleg tudni fog róla.
A látogatás terve határozattá vált benne, mihelyt az apja kivánsága erősítette.
Igy történt, hogy késő délután, még Károly elutazása előtt becsengetett Paulánál , aki már tudta, hogy jönni fog.
Nem nagy örömmel várta, a Pétery gyermekei közül őt szerette legkevésbé.
Az apja örökös aggodalmaskodása, a fiu határozott visszahúzódása után nem sok jót várt ettől a megismerkedéstől.
De most itt volt...
Amint János belépett, mindaketten meglepetve néztek egymásra.
Eddig csak távolról , az utcáról ismerték egymást és mindkettő kellemesen csalódott.
Paula az apai aggodalom felhőjén át egy kellemetlen, elhanyagolt különcöt várt, és egy csinos , intelligens, nyílt arcu, elegáns fiatal embert látott meg.
János semmit sem vett észre abból a démoni gonoszból, amilyennek eddig Paulát elképzelte, aki az apját magához szirénkedte és az anyja életét tönkretette.
Bár mindketten készültek a beszélgetésre, egész más mederbe terelődött az első banális szavak után.
- Az atyám kivánta, vagyis megengedte, hogy meglátogassam.
- Még jobban örülnék, hogy megismerkedhetünk, ha nem csak az atyja kivánságára jött volna el hozzám, - mondta Paula.
Cigarettával kinálta Jánost és előre hajolt , hogy a fiatalember meggyujthassa az övét is.
János bosszankodott, mert megrezzent a keze, mikor gyufájával a cigarettájához ért.
- Magam is óhajtottam eljönni, még pedig megvallom önző okból.
Nagyságos asszony sokkal jobban ismeri apát mint én.
- Észrevette, hogy ostobán fejezte ki magát és csaknem zavarba jött.
Az asszony hallgatott és a cigaretta füstjét nézte.
- Ha lelki ügyekről van szó, az ember rendesen idegenül áll az apjával szemben .
Tulságosan erős a fegyelmi vonatkozás köztük, még akkor is ha olyan... szabadon és modernül gondolkozó ember az apa, mint a mienk.
- Megint félreértheti, gondolta bosszankodva.
- Nem tudom ebből, hogy az atyja, vagy a saját lelki ügyéről van -e szó? - mondta Paula kissé hidegen.
- Az előbbi esetben nem lehetek árulója, úgy -e, még ha többet tudnék is róla.
Ha pedig magáról van szó - egy kicsit tulságosan kevéssé ismerjük egymást ahhoz, hogy tanácsot adhatnék.
János elpirult.
Hiszen nem akarta megbántani, miért olyan rideg...
Meg is ijedt , hogy az egyetlen alkalmat mulasztja el, mikor valamit megtudhat, vagy legalább nyomot kaphat...
- Bocsásson meg, nem éreztem magam annyira idegennek, mint állítja és azt reméltem, hogy egy női lélek tudattalan megsejtése is többet ér, mint akármilyen hosszú ismeretség.
Engedje meg, hogy beszéljek.
- Természetesen.
- Épen olyan szeme van, mint az apjának és a hangja is hasonlít , gondolta Paula.
- A multkoriban egy este...
Igazán nem is tudom hogyan mondjam meg...
Paula elmosolyodott.
- Milyen fiatal, tiszta mosolygása van, - gondolta János.
- Egyszóval apával a házasságomról beszéltem.
Paula meglepetten nézett rá.
Péterytől nem hallott róla és ez egy kicsit bántotta , mert családi dolgokat rendesen el szokott mondani vagy panaszolni és tanácsot is szokott kérni.
- Miért van ennyire meglepve?
- Kissé fiatalnak találom a házassághoz.
- Az enyém volna a normális kor, ha nem élnénk természetellenes társadalomban .
Engem csak az anyagi kérdés tart vissza még most.
De végre is az apjával beszélhet az ember a szándékairól, - folytatta ingerülten.
- Szó sincs róla!
És kérem folytassa.
- Paulát nem János, hanem Pétery miatt kezdte érdekelni az ügy és így sokkal kedvesebbnek mutatkozott, mint különben a rövidszavu ifju iránt lett volna.
- Apa kifogásolta a leányt, akit választottam és nem tudom miért.
A leányt ő maga is ismeri és szereti.
Nem is általában a házasság ellen szólalt fel vagy a fiatalságom miatt, hanem egyenesen a leányt nem tartotta hozzámvalónak.
De mindaz amit felhozott ellene vagy nem fontos, vagy a leány lelkének nem ismeréséből származott.
Körülbelül úgy fejezhetném ki röviden, hogy őt tulságosan könnyünek , engem tulságosan nehézkesnek itél.
- És azt hiszi, hogy nem volt igaza?
- Azt hiszem, sőt tudom.
Ha két ember szereti egymást...
- Ó abban ne bizzék!
A szerelem nagyon is vak, sokkal esztelenebb, mint ahogy a régiek hitték, akik ezt a mondást kitalálták.
Szinte szégyelli az ember idézni egy modern fiatal ember előtt.
- Bosszankodva érezte, hogy ostobán elpirul.
János is bosszankodott.
Egyrészt tetszett neki ez az elpirulás, másrészt azt gondolta: tudom, hogy te jártas vagy benne.
- Én csak a magam érzésének hiszek, - mondta konok magábahúzódással.
- Mindenesetre apának csak én ellenem lehetett kifogása, mert például a Károly részére elfogadná...
Paula meglepetésében egy lehelettel kimondta a nevet: - Arany!?
- Remélte, hogy János nem hallotta meg, de hol van olyan szerelmes, aki azonnal meg ne hallja, ha szerelmének nevét még olyan halkan suttogják is el.
Úgy érezte, hogy végre itt van a tudás forrásánál.
Ez az asszony tudja, hogy az apja miért beszélt úgy Aranyról.
- Igen... ha már kitalálta: Arany.
És most kérem mondja meg, nekem ez életkérdés , mit tud.
Mit mondott az atyám az én... rólam és Aranyról?
- Bocsásson meg, hogy kitaláltam a nevet.
Nem magával összeköttetésben beszélt Aranyról, hanem már régen, mikor Károlynak szánta.
Ez csak olyan apai jókivánság volt, vagy egy kis regénytervezet.
De Károly külföldön él és így az egész terv füstbe ment.
Azért találtam ki az Arany nevét is, mert tudtam róla.
- Ennyi az egész? - gondolta János, - vagy kétszinüsködik?
Az arca nyilt, de ki ismeri az ilyeneket?
- Lehajtotta a fejét és gondolkozott, hogyan jusson a bizalmába vagy eltitkolt gondolatába?
Keservesen érezte, hogy ez a látogatás csak bonyolultabbá tette a kérdést...
A hallgatás kezdett kellemetlenné válni, ezt mindketten érezték és egyszerre szólaltak meg:
Paula nevetett: - Úgy látszik két malomban őrölünk.
Mondja meg kérem mit szeretne , mert a negatív mindíg másodrendű és másodsorban kell jönnie.
- Szeretném, ha nem hallgatná el előlem, amit tud, vagy amit sejt.
Nézze, én nagyon boldogtalan volnék, ha az apám akarata ellen kellene házasodnom, de természetes ez nem akadályozna meg.
De bánt és kinoz, hogy nem látok tisztán és szenvedek... szenvedek, mert néha rejtett, ki sem mondható félelmem van attól , amit az apám titkol... mintha valami kétség támadna bennem...
Rémülten hallgatott el, mert kimondta egy idegen előtt, amit eddig maga előtt is letagadott, vagy maga sem jött még világosan nyomára, hogy a kétség kergeti a kérdezősködésre, ez hajtotta ide - igen... valami titkos kétség Arannyal szemben... és itt kimondta, épen ez előtt az asszony előtt!
Félig felemelkedett , mintha fel akarna ugrani, megint leült, és önmagát sem értve kissé bárgyuan nézett maga elé.
Paula azonnal megértette és először érzett vonzódást iránta.
Hányszor látta az apját így maga előtt, mikor beszéd közben ő előtte jött rá a tudattalanba elnyomott érzéseire.
Csak nem ijedt meg ennyire, mint a fiú, hiszen nem idegen előtt nyilt meg a titka.
- Mindent elmondok, amit tudok és sejtek, - mondta melegen.
- Aranyról akkor beszélt sokat az atyja, mikor Károlynak szánta.
Azután is sokat emlegette, mindíg szeretettel, hogy milyen kedves, kissé szeszélyes, elkényeztetett, igazi modern fiatal leány...
De - csak most jövök rá - hogy az utóbbi időben nem igen beszélt róla, talán csak egyszer, mikor elutaztak.
Én kérdeztem és elég türelmetlenül felelte, hogy ez a legokosabb amit tehetett.
Nem magyarázta meg hogy miért.
Igaz hogy én nem is kérdezősködtem, nem gondoltam, hogy fontossá válhatik...
Vajon nem csalódott Aranyban?
Mit gondol, - folytatta mikor János még mindíg hallgatott - vagyis inkább nem csak gondolja... egészen bizonyos, hogy Arany magát , szereti?
János nem felelt.
Most gyülölte ezt az asszonyt megint, aki előtt úgy megnyilt , mint önmaga előtt soha, mintha ő lett volna az oka az árulásnak.
Mert nem árulás volt -e Arany ellen ez a szó, hogy: kétkedés?
Mégis összeszedte magát és elég nyugodtan felelt.
- Nem kértem még meg, de tudja, hogy szeretem és soha sem utasított vissza.
- És ezt elégnek találja?
- Paula is ridegebben kérdezett.
Megütötte a szembenálló ellenérzés.
- Mert én azt sejtem, - de csakis sejtem, hogy az atyja megtudta, hogy az a leány , akit választott nem méltó magához.
Más oka nem lehet, hogy Arany iránt elhidegült és hogy magát vissza akarja tartani ettől a házasságtól.
De ha... - nem folytatta tovább.
Érezte, hogy a másik lelkében minden szava ellen egy negativ áramlat küzd.
János ellenérzése kezdett dühösségé válni.
Aranyról mer így beszélni ez az asszony?
De nem ő maga az oka?
Áruló volt, ide jött Aranyra kémkedni...
Paula elvesztette biztonságát.
- Én csak azt mondhatom, - kezdte végre kissé habozva, - hogy bizzék az apjában bármilyen nehezére esik is.
Soha nem ismertem még tisztább gondolkozásu és szeretőbb szivü embert.
Ha az anyja volnék sem tanácsolhatnék mást, minthogy bizzék benne!
Szerencsétlenül kimondta azt a szót, amely miatt a János gyűlölete évek óta nőtt .
Az anyja!
Ki merte mondani!
Hát ez van a háttérben... ezért küldte ide az apja , hogy erre előkészítsék.
De akkor rosszul ismerik!
És ez a szó, mint valami reakciós kisérletnél, az egész megszokott, beidegzett gondolatfolyamatot szinte gépiesen megindította, mindent felkavart, amit olyan régen hordott magában , elvesztette utolsó egyensúlyát is.
Észre sem vette, hogy felállt.
Amit százszor meg százszor elgondolt, szavakkal elmondott magában, ha a megtorlás pillanatát elképzelte, most szóról szóra lefolyt az ajkáról.
- Nagyságos Asszonyom, ezt a szót nem mondja ki, hogy anya.
És ha arra számít , arra gondol, hogy valaha nekem... nálunk... ezt a helyet foglalhatná el...
Paula felugrott.
Sápadt lett, a szeme tüzelt.
János szinte megijedt tőle, amint így szemben állottak.
- Csalódik, - mondta Paula lassan és hangja sokkal mélyebbé vált.
- Bármennyire sajnálom azt a szegény embert, hogy ilyen gyermeke van, soha nem tenném be a lábamat az otthonába mint felesége.
Ezt már régen elhatároztam és csak most látom be, hogy mennyire igazam volt.
János valamit akart mondani, de csak hebegett és mire magához jött, Paula kiment a szobából.
Egy perc mulva a szobaleány jött be: - A nagyságos asszony öltözni ment , sajnálja, de arra kéri, hogy ne tessék megvárni.
- Ennél nagyobb ostobaságot nem csinálhattam volna, - gondolta János, mikor zavaros gondolatokkal lement a lépcsőn.
- Még szép tőle, hogy egyenesen ki nem dobott... de hiszen ezt kivántam mindíg, lestem az alkalmat, hogy megmondhassam neki, hogy mi, vagyis én sohasem fogadnám el az otthonomba...
- Az én otthonomba!
- Beszélhet -e ő egyáltalában, aki az apjára van utalva ...
Hiába hencegett magának, hol van olyan állása, annyi pénze, hogy ott hagyja az otthont és büszke ellenállással ne fogadja el anyának?
Mit csinálhatna ha az apja mégis odahozná, mint feleséget ?...
Hogy tudta csakugyan ki mondani?
Képtelenség és szörnyü durvaság volt.
A kijózanodás majd megfullasztotta.
Hiszen minden máskép sikerült mint elképzelte , mikor ezt a hősies pózt annyiszor eljátszotta gondolatban.
Minden egészen más ... az asszony is más!...
Ha az lett volna akinek képzelte, most nem szégyelné magát... mert egyszerüen szégyelli magát a földbesülyedésig.
Egy asszonyt így megbántani, ilyen lovagiatlanul megsérteni!
Egy... nőt!
Hiszen nem démon volt hanem egyszerűen egy bizalmas nő.
Mit tehet ez után...
Valósággal kábultan kinlódott az egész uton, míg hazament.
Csak mikor benyitott a lakásba, jutott eszébe, hogy tulajdonképen Arany miatt ment oda és semmit sem tudott meg róla.
De amit elkövetett olyan súllyal nyomta, hogy nem tudott visszatalálni arra az aggódó érzésre, amellyel Paulához elindult.
Minden más érzés távolivá vált mostani szégyenével szemben.
Mikor hazaért Gyurit betegen találta.
XVI.
Aznap mig János Paulánál volt, Gyuri Mancinál töltötte a délutánt.
Az első látogatását követte a többi és Manci határozottan mindíg jobban húzott az uri fiú felé.
Első szerelme is ilyen volt, jól tudta értékelni a finom ruhába, tiszta fehérneműbe öltözött férfit és nagyon is érezte a különbséget a Jóska durva megjelenésével szemben.
De Gyuri bármennyire kezdte utálni Jóskát, nem akarta megcsalni a háta mögött és elvenni a szeretőjét.
Mulattatta a Manci gyerekes természetessége és nyiltsága és néha ingerelte a titokzatosság, hogy Jóska tudtán kivül találkoztak.
Mert ezt Manci kikötötte, habár nem árulta el, hogy a fiu már egynéhányszor elég durván féltékenykedett miatta.
Ha Manci biztosabb lett volna Gyuri szándékáról, bizonyára ott hagyja Jóskát már régen.
És ha Gyuri még soká járhatott volna Mancihoz, bizonyosan komolyabbra fordul a viszonyuk.
Igy inkább gyerekes hancurozás maradt, melyet megkönnyített, hogy Gyuri a sportolással elég egészségesen tartotta fenn magát az érzékiség fülledtségével szemben és még mindíg megmaradt benne gimnázista korából a szerelmi ügyek iránt érzett lenézése.
Annyi minden fontosabb volt a világon, első sorban a hiresség, a rekord, a pénz...
Az ócska kis pamlag könyöklőjén ült és Manci fejét a melléhez támasztotta.
Manci Jóskáról beszélt, főleg arról, hogy szeretne tőle megszabadulni.
De akkor, megint cselédnek kellene menni.
- Honnan van Jóskának annyi pénze, hogy még téged is eltarthat? - kérdezte Gyuri ; ez már régen érdekelte és mostanában kellemetlen gyanakvások fogták el.
- Csak tőle meg ne kérdezd, mert engem már majdnem megvert egyszer miatta.
Terád most különben is nagyon haragszik, mindíg urfinak nevez.
Jobban is szeretném, ha nem itt találkoznánk nálam, félek, hogy itt talál egyszer és összeverekedtek.
- De miért?
Én nem haragszom rá.
- Hát csak úgy gondoltam, hogy nem mehetnék -e el inkább én tehozzád?
Gyuri hangosan elnevette magát.
Még a gondolata is olyan komikus volt.
Ha például Jani belépne, és ott találná Mancit ilyen helyzetben vele együtt...
- Nem csengettek? - kérdezte Manci nyugtalanul.
- Nem hallottam... de különben is...
- Én már valósággal félek tőle.
Az ajtó felnyilt és Jóska lépett be.
Manci felsikoltott, Gyuri látta, mint egy ostoba mozi lepedőjén, hogy Jóska pisztolyt huz ki a hátulsó zsebéből... de ez nem mozi... a fegyver elcsattan furcsa rövid hanggal és Manci előrebukik.
Gyuri abban a pillanatban a pamlagról lecsúszó leány fölébe hajolt, már hallotta is az ujabb csattanást... még egyet...
Lehajló feje felett a vakolat kezdett hullani a falról...
A szomszéd szobában ajtócsapkodás, sikoltás... a szobaajtó kivágódott...
Segitség , gyilkos, gyilkos!...
Gyuri felnézett, de Jóska már nem volt a szobában.
Kint a lakások ajtói egymásután nyiltak ki.
Legelőször a Manci szobája alatt lakó orvos és a felette lakó fiatal ember hallották meg a lövéseket.
Az orvos az első emeleten az előszoba ajtajához futott, de nem találta meg mindjárt a kulcsot.
A fiatal embernél a harmadik emeleten egy asszony volt, aki rémülten suttogta: - a férjem!
- A fiatal ember nyugtatni igyekezett, bár maga sem volt egészen nyugodt...
Persze, hogy ostoba képzelődés, még a férj sem kezdené mindjárt odakint a lövöldözést.
Egy pár kinos pillanat mult el, azután megnyugodtak, hogy nem nekik szólott, de valami a tragédia szeléből mégis meglegyintette őket, az asszony sietett kalapot tenni.
Ezalatt az orvos megtalálta a kulcsát, még egy lövés hallatszott, most már a folyosóról a feje felett, asszony sikoltott...
Látta, hogy a mosókonyha ajtajában két cseléd víztől csepegő kézzel kiabál, a házmester a kapu felé szalad, egyszerre minden ajtó embereket, kiáltásokat dobál, a kapu alatt nyüzsgés támad...
Mikor felért az emeletre már zsufolva volt az udvar emberekkel, gyermekekkel, zürzavaros hangokkal, a zsivajból egy-egy kiáltás: Rendőr... rendőr!...
Jóska már leért a lépcsőkön, a pisztollyal még fenyegetőzött de már nem lőtt.
Odalent tizen is rávetették magukat, ütötték, rugták... mintha az ő vadsága felszabadította volna a vadságot a többi emberben is és most mind ki akarná tombolni magát.
Az orvos fent a második emeleten csak egy pillanatra hajolt le a folyosón levő asszonyhoz, aki a földön ült.
Semmi baja sem történt a vaktában kilőtt golyótól , elképedve bámult maga elé.
Az orvos berohant a nyitva maradt előszoba ajtaján , belátott az udvari szobába.
Egy leány feküdt a pamlag mellett a földön ,... már látta, hogy oldalából ömlik a vér.
Egyik karja fennakadt a pamlagon.
Az orvos lehajolt hozzá, megemelte a nehézzé vált kezet...
Vége, gondolta és körülnézett.
A pamlag mögé huzódva a szegletben egy gyerekember állt, fehéren, mereven, elrémült szemében az őrültség értetlenségével.
- Gyuri, az Istenért, - kiáltotta az orvos, - mit keresel itt?
- Abban a pillanatban felismerte a helyzet szörnyüségét nemcsak a fiúra, hanem az apára, a becsült kollégára nézve is.
Mintha csak orvosi lélekjelenlét dolga lett volna , gondolkodás nélkül, az orvos technikai biztonságával cselekedett.
A másik, a vérző, már tul volt az ő gondoskodása körén.
A közajtó mélyedése előtt egy szekrény állt, ezt egy nyilásnyira félrehúzta, megfogta a Gyuri kezét és szó nélkül betaszította a szekrény mögé, a szekrényt helyretolta, kifutott, a saját lakásbeosztásának ismeretével szaladt át a másik szobába.
Nem csalódott.
Ott az ajtóban volt a kulcs, megfordította, kinyitotta az ajtót, behuzta Gyurit a szobába.
Kint már tele volt az előszoba.
A rendőr hangosan utasította az embereket, az utcáról hallatszott a mentőautó sikoltása.
Az orvos Gyurit a konyhába vezette.
- Várj itt, elhozom a kalapodat.
- Odatolakodott az emberek közé, levette a kalapot a fogasról, a rendőr megismerte, szalutált.
- Már voltam bent, - mondta az orvos.
- Nem nyultam hozzá, ugysem segíthettem volna rajta.
-
Az orvos igent intett és a kalappal a konyha felé ment.
A rendőr kergette kifelé az embereket, a mentőorvosok jöttek.
Odakint a földretepert gyilkost a rendőrök közrevették, vitték kifelé.
A tömeg utánuk sodródott, megtorpant a kapu előtt, a lármából egyes szavak ugrottak ki .
Gyerekek rohantak az utcán arrafelé, a tömeg szélei leszakadoztak, ujra alakultak , a gyilkost már régen elvitték, még mindíg uj és uj csoport jött, még mindíg ujra nekiszaladt egy csomó gyerek a kapunyilásnak.
Az orvos a kapu alatt várt Gyurival, aki sápadtan, szótlanul, kissé tántorogva engedte magát vitetni.
Végre oszlott a tömeg, ki lehetett jutni.
Az orvos az első taxit elfogta és beült a fiuval együtt.
Csak most gondolt rá, hogy kijátszotta a törvényt.
Gyuri csak akkor szólalt meg, mikor a ház elé értek.
- Miért?
-
- Azt hiszed kellemes lett volna az apádnak, ha a fia bünügybe keveredik?
Talán a te jövődnek sem használt volna.
Mikor becsengettek, Erzsi nyitott ajtót.
- Fektesse le Gyurit... nem kell megijedni.
Nincs semmi nagyobb baj.
Itthon van apa?
Az orvos megvárta, mig az utolsó beteg is elment, aztán ő is benyitott Péteryhez.
...Gyuri behunyta a szemét, nem mert az apjára nézni, mikor bement hozzá.
Mit fog most mondani?
De az apja nem szólt egy szót sem, csak megfogta a kezét, mint az orvosok szokták; ujja gyöngén tapintotta meg az ütőeret.
Gyuri egyszerre sirva fakadt.
Rettenetesen szégyelte magát miatta, de képtelen volt visszafojtani , egészen gyerekesen sírt.
- Pihend ki magadat, - mondta az apja halkan.
- Nem lesz semmi baj.
- De ő maga ujra a régi aggodalommal a lelkében ült az ágy mellett.
Semmit sem tud a gyermekeiről!
Hol követte el a hibákat?
Hol szakadtak el ennyire egymástól?
Még látta maga előtt Gyurit, mint rövid nadrágos kis fiut, mikor az intézetben elébefutott.
Talán még sem kellett volna odaadni a gyermekeit, esetleg hazug , képzelt veszély miatt.
Nem kellett volna szánalomból feláldozni az asszonynak a gyermekeket, mikor tudta, hogy arra nézve úgy sincs segitség.
Gyuri szipogva nézett az apjára, nem értette, hogy miért nem szidja össze.
Egyszer meglátott az arcán valamit, amit nem tudott mindjárt megérteni, de megdöbbentette .
Ez az apja?
Olyan mintha egy jó, idegen bácsi lenne, aki... nem törődik vele?
Vagy nagyon is törődik?
Ilyen az apja?
Soha még ilyen jól meg nem nézte az arcát ... csak úgy átlagban tudta, hogy milyen... de a szemét soha sem látta igazában, és azt a vonást sem a szája mellett... és milyen szép a homloka... milyen szomorú , csüggedt, aggodalmas arc ez... és nem haragszik...
Megint elöntötte a könny a szemét.
Szerette volna megfogni a kezét ennek a szomorú szép embernek, mert olyan szép volt ebben a percben... és mikor odafordult hozzá csak annyit tudott mondani: - Apa... apa... én nem akarok orvos lenni!
Pétery meglepetve nézett a fiura és elmosolyodott.
Nem értette, hogyan tört ki épen most belőle az ellenkezés.
Gyuri kezét az arcára szorította és összerázkódott.
- Olyan borzasztó az a sok vér... sohasem hittem volna, hogy annyi vér...
- Ujra felcsuklott a zokogása.
Pétery megsimogatta a kezét: - Ahogy akarod Gyuri.
- És hogy elvonja a fiu gondolatait attól a szörnyü jelenettől, elkezdett a jövőjéről beszélni.
És Gyuri lassanként megnyugodott.
Aztán a többi szó közt, mintha rejtegetné: - Csak aviatikus.
Pétery megrezzent.
Mintha egy pillanat alatt minden katasztrófa végigcikázott volna az idegein.
- Csak akkor, ha ugyan rám hallgatsz...
Gyuri boldogan lélegzett fel: - Mondja apa, mondja!
-
- Ha nem játéknak és virtusnak, hanem komoly pályának szánod.
A rekord emberek a pillanat emberei és én azt szeretném, ha a fiam az életre készülne fel.
Még sokáig beszélgettek a jövőről és Gyuri csodálkozott, hogy eddig nem tudta mennyire szereti ezt az idegen jó embert, aki az apja, és hogy sokkal jobban megértik egymást, mint valamennyi jó barátjával.
XVII.
- Ma megint telefonálni fog Béla, - gondolta Erzsébet - hogy nem mehetnénk -e el valahová Gálékkal vagy Némethékkel, a társadalmi hátvéddel.
Jó együtt lenni így felelősség nélkül, örök barátság örve alatt, meleg tekintetekkel és kézszorításokkal - és gyáván fogadni ezt a sok hazugságot, melyről mindketten tudják, hogy hazugság és az örök barátságnak előre tudják a végét: a leány vénül , a férfi elvesz egy jó partit.
Ha nem Pétery Erzsébet volna, már régen a kedvese lenne.
Ebéd előtt csakugyan csengettek a telefonon.
Véletlenül épen Pétery volt ott, és hivta Erzsébetet.
Azután aggodalmaskodva mondta: - Erzsi, ez a Kollár Béla kicsit... nagyon is gyakran telefonál.
Nem akarok...
- Elnyelte a mondatot, hiszen mindíg ugyanaz volt a vége: nem akarok ugyan a fiatalság dolgába beleavatkozni ... de nem ez volna épen a kötelessége?
Főleg a Gyuri szörnyü esete után ...?
De hát csak nem ülhet a nyakukra, mint valami zsarnok?
Már ez a kétkedés is a család összetartásának a lazaságát mutatja.
Az ő apja sohasem kételkedett, hogy mit mondjon a gyermekeinek.
Erzsébetnek is rosszúl esett egy kicsit az apja megjegyzése, észre lehetett venni a hangján: - Azt hiszem apa, hogy abban igazán semmi sincs, hogy valaki telefonon beszél, ez elég távoli viszony ahhoz, hogy veszedelmesnek ne találja.
- Azután , mikor meglátta az apja arcán a lehangoltságot, kedvesen mondta: - Gáléknak jó barátja, és összebeszélésről van szó.
- Ha anyja volna, akkor nem kellene idegenekkel mennie és én is tudnám, kikkel találkozik, hogyan viselkednek vele, és udvarol -e neki valaki? - gondolta Pétery .
Azt remélte, hogy ez a nehézség el fog oszlani, de az a felfoghatatlan helyzet állott elő, hogy Paula nem akarja... egészen határozottan, minden indokolás nélkül nem akarja.
Ez is uj problémát hozott az életébe.
Milyen boldog lett volna ha Erzsit a gondjaira bizhatja, ha egy okos asszony adná férjhez... így ki tudja ?... mi lesz a jövője, hogy marad egyedül?
Erzsébet pedig este szépen felöltözött, és ment át Gálékhoz.
De úgy látszott, hogy ez az este nem fog sikerülni, Gálné beteg lett, a fiatal embereknek már le is mondtak.
Mikor lejött tőlük, a kapuban Kollár Bélába ütközött.
- Erzsike, hova megy?
Mi történt?
- Ó, hát nem kapta meg az értesítést? - kérdezte Erzsébet a meglepetéstől kipirulva.
- Nem mehetünk el, Gálné beteg.
Kollár gyönyörködve nézte a kedves arcot áruló pirosságával, azzal a kis zavart nevetéssel és még sokkal jobban tetszett neki mint máskor.
Az este meleg volt, de nem nyomasztó.
A lámpák még nem fénylettek, és a szürkés violaszín levegő már minden szinellentétet beszívott saját enyhe árnyalatába.
Most lesz a legszebb kint a szigeten.
- Mit gondol, ha mégis kimennénk... csak egy órára, egy félórára - mondta a fiú könnyedén.
- Hogyne... én szívesen, de persze magunkban nem vacsorázhatunk kint.
- Abban sem volna tulajdonképpen semmi, hiszen jó barátok vagyunk, de persze fél a pletykától.
- Azt hiszem inkább maga fél - nevetett Erzsi - Még azt sem tudom, hogy helyes -e , ha...
- Nézze, épen itt jön a mienk, - kiáltott Kollár, egyszerűen megragadta az Erzsi kezét és odafutottak a megállóhoz.
Mire kiértek, felgyúltak a lámpák is.
Autók zúgtak el az úton, a vendéglőből a zene remegő érzékiséggel símogatta meg őket, a levegő rózsáktól volt illatos ,... mintha az is a muzsika ritmusával érné testüket.
Amint kiértek a nagy világítás köréből, a sziget mindíg elhagyottabbá vált.
A fák friss zöld illattal hajoltak le, a kavics enyhén zörrent, testük egyformán mozgott, lélekzetük ugyanazzal az elfogódottsággal küzdött.
Beszélgettek Gál Magdáról, a hivatalról, politikáról , könyvről, zenéről,... egészen értelmes válaszokat adtak egymásnak, habár egyáltalán nem gondoltak sem Magdára, sem a miniszterelnökre.
Lekerültek a Dunára és végigmentek a parton.
Nem féltek a Duna szépségét felemlegetni banális szavakkal, de mindíg fojtottabb hangon.
Erzsébet leült egy padra.
Nem felelt a Béla utolsó mondataira és most mindaketten elhallgattak.
Hallgattak boldogan és nem a Duna állandó zúgását hallották, hanem az egymás szíve verését benne; mindegyik tudta a másikról, hogy ugyanabban a ritmusban éli ezeket a pillanatokat.
- Erzsike! - súgta a fiatal ember és gyöngéden átölelte a vékony selyem felett az élően formálódó, mozdulatlan vállat.
Erzsébet lassan odahajtotta a fejét a melléhez és onnan nézett fel.
Milyen szép volt most kissé nyitott ajka közt azzal a kis fehérséggel, tágra nyílt szeme a férfi szemébe mélyesztette tekintetét .
Közös borzongás futott át rajtuk.
Béla megcsókolta a kínálkozó leányszájat.
Egy idő múlva Erzsébet felállt.
A sötét úton még karonfogva mentek tovább, azután meglazult összefogásuk és leengedték karjukat.
- Soha nem fogom elfelejteni ezt az estét, - mondta Béla, - és soha sem fogom elfelejteni magát, bármi jőjjön is közbe az életemben.
- Ne ígérjünk semmit és ne beszéljünk a jövőről.
- De szomorú az, hogy... hogy csak egy lopott pillanat... olyan rövid pillanat...
Kiértek a nagy közönség közé.
Ujra zaj, zene...
Erzsébet egy pillanatig arra gondolt, hogy mennyivel harmonikusabb volt az elébb a természet zaja, a Duna, a fák... azután elkezdte a muzsikával együtt dúdolni a dallamot.
Már újra szavak jöttek közéjük, zenéről, könyvekről, emberekről, mintha itt maradtak volna a jövet beszélgetésének szavai várakozóan a levegőben, hogy újra beoltsák magukat gondolataik közé, józanná hűtsék érzéseiket.
A villamoson már nyaralásról , utazásról beszéltek... elmúlt és jövendő utakról, melyek nem voltak és soha sem is lesznek közösek.
A kapuban Béla kezet csókolt és mikor tovább ment azt gondolta, hogy ez a legderekabb leány a világon, soha még csak célzást sem tett a házasságra.
Ilyen finomság csak régi jó családok leányaiban van még, - de éppen ezek lehetetlenek más szempontból.
És ő... őrültség volna a házasságnak még a gondolata is.
Majd egyszer, később - az asszony vagy összeköttetést vagy pénzt kell hogy hozzon.
Nem ilyen brutális nyiltsággal gondolta, sokkal finomabb ember volt - inkább képekben , tervekben.
Erzsébet odafenn halkan nyitotta ki az ajtót, habár még tíz óra sem volt.
Azt a dallamot dúdolta, amit odakint a cigánytól utoljára hallottak.
Mikor az az előszobában felnyitotta a villanyt, János lépett ki a szobájából és szó nélkül megállt az ajtóban.
Erzsi csodálkozva nézett rá vissza.
- Hol voltál? - kérdezte János.
Erzsébet még kábult volt az este szépségétől és megütődve felelt: - Miért?
- Mert nem Gálékkal voltál.
- Nem.
- Erzsi összehúzta a szemöldökét.
- Találkoztam Gál Magdával, mondta, hogy elmaradt a kirándulás.
Hiába is tagadtad volna le.
- Megőrültél?
Honnan tudod, hogy letagadtam volna?
És hogy jut eszedbe engem felelősségre vonni?
János elpirult.
- A férfitestvérnek vannak kötelességei...
- Kollárral voltam a Margitszigeten.
De ezt csak azért mondom meg most először és utoljára, hogy azt ne hidd, titokban akarom tartani.
De egyenesen kikérek magamnak minden gyámkodást - ezt elégszer megmondtam már.
Semmi közöd hozzám.
- Semmi közöm a testvéremhez?
- Ilyen tekintetben semmi.
Éppen olyan, mintha bármelyik ismerős leányt, például Aranyt vonnád felelősségre...
János szó nélkül visszalépett és betette az ajtót.
Habár Erzsébet csak véletlenül hozta fel egyetlen közös jó ismerősüket példának, ezzel felfakadt újra a seb, mely a Paulánál tett látogatása óta evesedett benne: - Mit csinál Arany ott a messzeségben?
Érezte, hogy minden ilyen kérdés és jelenet, mint a mai, súlyos bizalmatlanságot árul el minden nővel szemben, és... szabad -e neki Arannyal szemben bizalmatlannak lenni?
Mert az Erzsi válasza pillanatában azonnal tudta , hogy a feltett kérdés tulajdonképen Aranyt illette és kínzó bizonytalanságában nem is Erzsit, hanem Aranyt kérdezte, hogy hol volt ?...
Erzsébet levertséggel küzködött a szobájában.
Mégsem volt olyan biztos magában , mint Jánosnak mutatta és maga is úgy érezte, hogy nem kellett volna...
Milyen szép volt a Duna remegő fényeivel... remegő szívdobogás... fény, távoli zene...
Legalább egyszer a boldogságból egy kicsi neki is jutott.
XVIII.
Károly másodszor látogatta meg Enidet.
De ma egészen másként fogadta, mint először.
Akkor még ugyanaz az asszony volt, akit Szegedyéknél megismert, lágy mozdulatú, kihívó és minden pillanatban mégis önmagát visszavevő, kitanultnak látszó, kiismerhetetlen asszony.
Károly nem tudta, mit akar vele tulajdonképen .
Hiszen ő megmondta, hogy nemsokára elutazik, semmi értelme, hogy játszék vele, ha szerelmet akar, mit húzza az időt.
Ma, amint belépett, mindjárt látta, hogy új asszonnyal áll szemben.
Bosszankodott és zavarba jött.
Elhatározta, hogy nagyon komoly lesz és nem megy bele semmiféle játékba.
Ugy, hogy mikor Enid az utazásáról és terveiről kérdezősködött, már természetesen tudott beszélni és végre azt is megmondta, hogy csak rövid időre megy vissza Berlinbe, Oroszországba készül.
Az asszony nem titkolta el meglepetését.
- Vannak már Oroszországban kilátások? - kérdezte izgatott érdeklődéssel.
- Annak aki dolgozni akar, vannak.
- Tehát az én részemre nincs...
Károly elnevette magát: - Nem, azt hiszem, ott a szépasszony kultusznak egyelőre vége, vagy még sok idő fog eltelni, míg újra kezdődhetik.
Az olyan asszony mint maga, nagy luxus egy társadalomban.
- Tudom.
Ezért keresem a helyemet, hogy hol van még elég gazdag társadalom erre a fényűzésre.
- A Károly kérdő tekintetére nagyon egyszerűen és röviden telelt: - Meg akarom kérni, hogy vigyen magával.
Károlynak eszébe jutott, hogy Arany is ezt kérte tőle, de Enidnek nem mert volna tréfásan felelni.
Egy pillanatig sem gondolhatott szerelmi ajánlatra az asszony komolysága és nyugodtsága mellett.
- Ne is értsen félre.
Én csak el akarok innen menni.
Nagyon szűkösek itt a körülmények és lehetőségek.
Nem szerelemről van szó.
- Kár... - kezdte Károly, de elhallgatott, Enid nem is vette figyelembe, amit mondott.
- Én mindenesetre el akarok menni és olyan helyet vagy országot keresek, ahol nagyobb tér nyílik olyan asszonynak, mint én vagyok.
Nézze, megértheti.
Én Pesten már elértem az elérhetőt: a legelegánsabb asszony, a legérdekesebb talány, a leghidegebb bestia... azt hiszi ez elég nekem?
Gerbeaud és a Margitsziget , lovaspóló és James Joyce és ha... politikai terveket akarnék csinálni, Istenem , hát érdemes, lehet itt ...?
- Még mindíg nem értem, - mondta Károly, pedig kezdte nagyon jól érteni.
- Ez is kalandor, mint én, - gondolta.
- Maga nem ismer engem eléggé.
Én nagyon sokat olvasok és gondolkodom.
Kitünően beszélek nyelveket, tudom, hogy jó megjelenésem van és tudok férfiakkal bánni.
Azt sem fedezte még fel, hogy milyen vad ambició van bennem.
Nem születtem feleségnek és családanyának, még csak olyan kisvárosi démonnak sem, mint amilyen itt lehetnék.
- De akkor miért nem megy el magában?
Mi szüksége van reám?
Éppen reám?
- Mert maga nagyvilági ember és rokonlélek is, meg fog érteni.
De ha nem ért meg , az sem nagy baj, csak legyen annyira okos, hogy egy okos asszonynak segítsen.
Maga most itt van, a legjobb alkalom.
Magamban hiába mennék el, ezt csak olyan szeszélynek, kirándulásnak vennék.
Olyan éclat-val akarok elmenni, hogy senki se hozhasson vissza, - de magam se jöhessek vissza.
Érti?
Minden hidat fel akarok égetni magam mögött.
- Remélem boldog lesz, ha megszabadul tőlem.
Hiszen Szegedy Aranyba szerelmes , vagy talán szerelmesek egymásba.
- Arany! - kiáltott fel Károly.
Jánosra gondolt és az apja ellenzése jutott azonnal eszébe.
De Enid nem törődött az izgatottságával.
- Ha magam mennék el, Imre kötelességének tartaná, hogy utánam jőjjön és talán a válóper is nehezebben menne.
De ha magával egyszer megszöktem...
- Nem gondolja, hogy ez reám nézve nem nagyon hízelgő a maga által meghatározott feltételek mellett?
- Azért is választottam magát.
Mit érdekli, hogy itt mit beszélnek, ha egyszer Oroszországban vagy Amerikában lesz.
Bizonyosan évekig nem fog hazajönni, nem szerelmes belém, tehát az egyéni hiúságát sem bánthatja.
- Honnan tudja?
És ha mégis elcsábít, mint egy igazi démon... amit már meg is kezdett...
- Barátom, nem az asszony a csábító, a démon, hanem a férfi érzékisége, mely mindjárt hozzákapcsolódik az asszonyhoz, mihelyt azt képzeli, hogy csábítják.
A magáét nem engedem meg, hogy hozzámkapcsolódjék.
- Az Éváé.
Éva a bátor, a kíváncsi, a kezdeményező, Ádám a vezethető, a követő - de aki a tettet beteljesíti.
Kedves Ádám, ne mondjon nemet.
Soha életemben nem lesz ilyen nagyszerű alkalmam rá, hogy eltünjek.
Más embernek meg kellene fizetnem érte... valamiképen és ez egy cseppet sem volna kedvemre.
Vagy esetleg párbaj és tudom is én mi következnék belőle a férfiak buta szokása szerint.
Maga, ha megért , meg tudja és meg fogja tenni.
- Engedje meg, hogy gondolkozzam a dolgon.
- Ha gondolkozik az baj.
Mert akkor mindenféle önző ok eszébe juthat, most pedig én csak a saját önzésemet akarom érvényesíteni.
Nézze, nincs oka miért vonakodni , legfeljebb a hiúsága miatt.
De erre nézve megmondom, hogy én a szerelemre semmit sem adok, legalább is abban a formájában, ahogy beszélni és írni szoktak róla.
- Pedig ha egy asszony nagy dolgokat akar elérni csak a szerelem útján érheti el.
- Igen, ezt kell a férfiakkal elhitetni.
Azt hiszi, a nagy történelmi asszonyok szerelmesek voltak?
Szó sincs róla - a férfiak akarták, hogy bolondítsák őket ezzel, hát bolondították.
Nagyszerű, ambiciózus asszonyok voltak, akik szépséget , szerelmet latba vetettek, hogy céljukat elérjék.
Ma talán másként is lehet.
Míg királyok éltek, addig persze minden könnyebb volt, a demokrácia árt az asszonyzseniknek.
- De végre is itthon... mit fognak szólni a hozzátartozói, a családja?
- Család ...?
Isten tudja megértem, hogy ez maguknak jelent valamit, akik a nagyapjukról, szépapjukról úgy beszélhetnek, mint magukhoz tartozókról, akiket odaültethetnének az asztalukhoz, akármilyen állásba kerülnek.
De az én nagyapám állítólag favágó volt Erdélyben, de ez is bizonytalan.
Az apám a fűrészmalmaival , erdőivel kereste vagyonát, de azt hiszem alig tudott írni.
Az egyik testvérem Romániába ment férjhez, szebb mint én, de buta.
A bátyám Amerikában van, vagy talán Ausztráliában...
Én szerencsére független vagyok ettől a lekötöttségtől , nekik pedig egészen mindegy, hogy Pestről vagy Londonból küldök -e karácsonykor egy kártyát.
- De miért ment egyáltalában férjhez, ha sem a család, sem a férje egyénisége nem köti le.
Nevetett.
- Asszonynévvel könnyebb az utam.
Aztán meg tudja mi az én leánynevem ?
Muntyán.
Romániában Munteánunak mondják, de az öreg favágó bizony csak Muntyán volt.
Ez nekem nem név.
Valami cifra, idegen nevet nem akarok felvenni még most sem, mint a filmszinésznők.
A Bónis név épen elég különös lesz odakint.
- Csak nem akarja elhitetni, hogy mikor férjhez ment, már arra gondolt, hogy külföldön...
- Igaza van.
Akkor csak arra gondoltam, hogy itthon jó nevem legyen.
Különben én Imrét mindíg szimpatikusnak találtam, nem gyötri az embert a szerelemmel, úri fellépése van és sokat keres.
Nem szeretem az olyan férfit, aki feleségével tartatja el magát.
A mostani terv akkor alakult ki bennem, mikor észrevettem, hogy Imre másba szerelmes.
- Legyen nyugodt, egészen bizonyos vagyok.
- De mit akar odakint csinálni?
Van valami terve?
- Megvallom, határozott tervem nincs.
Körül kell néznem, hol találok alkalmas helyet.
Persze első dolog a társaság, de a követség útján majd bejutok a többi követségi társaságba és akkor megvan a legfontosabb.
- Nem fél, hogy elveszíti magát?
- Elveszíteni?
Nem értem.
Csak megtalálhatom magam.
Ne gondoljon grande-cocotte szerepre, ha ugyan van még ilyen, bár az sincs kizárva, vagy attól sem riadok vissza, ha a terveim, vagy mondjuk az életem megvalósításához erre van szükség .
Nézze, én nem csak tudom, hanem biztosan érzem is, hogy ma világtörténelem történik, igazi, nagy értelemben.
És én ebben benne akarok lenni, ennyi az egész .
Itt a történelemnek csak a nyomorúságát érezzük - oda akarok menni, ahol teremtik azt, ami miatt itt szenvedünk.
Megérti?
- Meg.
- Egy percig mindketten hallgattak.
Károly maga elé nézett.
Ilyen asszony... kalandvágy vagy komoly?
Milyen erős akarat és milyen eszes!
Lassan emelte rá a szemét és tekintetük találkozott.
Az asszony nyugodt biztonsággal fogadta az övét és kissé biccentett a fejével.
Mintha kitalálta volna mit gondol a másik és arra felelne: - Igen, ilyen vagyok.
- Tudja meg, hogy elég nehéz kötelességet hárít rám, - mondta Károly nagyon elkomolyodva.
- Nem csak azt, hogy én beleavatkozom két ember életébe anélkül , hogy szenvedély, vagy bármiféle érzés szolgálhatna mentségemre, hanem ki tudja ... de ezt most egész komolyan mondom, ki tudja milyen zavart fog okozni a világban és ennek is én legyek az oka?
Én teremtsek oda egy világtörténeti asszonyt, aki esetleg asszonyszokás szerint veszedelmet hoz.
Enid még csak nem is tiltakozott a túlzások ellen.
- Magának nem kell félni a felelősségtől, mert én maga nélkül épen úgy el fogom érni a célomat.
Csak egy kicsit nehezebben, talán több áldozattal.
De ha magának kellemetlen ez a gondolat , vegye úgy, mintha véletlenül utaznánk együtt például Berlinig.
- Most már késő... akkor nem kellett volna elmondania.
De legalább annyit tegyen meg, hogy a férjének írt levélben ne említse meg a nevemet.
Egy kicsit nevetségesnek érzem magam, mint Don Juan malgré moi.
Nem érdemlem meg ezt a kitüntetést.
- Ahogy akarja.
Gondoltam, hogy a férfihiúsággal így vagy úgy számolnom kell.
- Igy vagy úgy? ne legyen ilyen rejtélyes.
- Egy kicsit féltem, hogy saját magamat fogja kívánni cserébe.
Ez kellemetlen lett volna.
- Csak nyugalom.
Most egészen őszintéknek kell lennünk.
De tudja meg, olyan erős az akaratom, hogy ha elkerülhetetlen, ezt sem tagadtam volna meg.
- Istenem, ne legyen banális.
Egy életcélért!...
De ha maga barátom és megteszi barátságból, igazán és becsületesen megköszönöm.
Talán egyszer meg is hálálhatom .
Engem némelyek borzalmas rideg, gonosz asszonynak tartanak.
Nem vagyok ilyen , higyje meg.
Tudok jó barát is lenni.
- Melegen, nyiltan nézett a Károly szemébe.
- Különösek maguk asszonyok...
- Miért mondja többesszámban, - nevetett fel Enid.
- Különben nem veszem rossz néven, ha azt hiszi, hogy csak érdekessé akarom magamat tenni.
Az asszonyélet apriorija, hogy érdekesnek találják, ez felel meg szinésztermészetének is; amint tudja, közös vonás a hisztérikával és az asszony erotikájával éppen olyan mélyen egybeszövődött, mint a férfiéval az érzékiség.
A legtöbb női hűtlenségnek az az oka, hogy a férfi nem tudja többé mutatni, hogy érdekesnek találja az asszonyt, de az új hódító igen...
De mennyire belemerültem, mint valami teoretikus előadásba , mikor csak annyit akartam mondani, hogy nem érdekességet hajhászok, mint a legtöbben.
- Dehát milyen asszony maga? - kérdezte Károly előrehajolva és szinte fellángolva.
- Még magam sem tudom.
Ne gondolkozzék rajta, nem érdemes... most még nem.
Mikor utazunk?
Károly felállt és végigsétált a szobán.
Megérintett egy zöld himzést, mely az egyik székre volt vetve és megakadt a szeme egy gyönyörű szőnyegen, - és ezt mind itt akarja hagyni.
Mikor újra Enid elébe ért, már bosszús, kelletlen hangon mondta: - A jövő héten utazom.
Még nem tudom melyik nap.
Értesítsen róla.
A pályaudvaron találkozunk.
Károly keményen, kihívóan nézett rá egy pillanatig, aztán elnevette magát: - Lehetetlen asszony!
- Köszönöm, kedves barátom, a viszontlátásra!
Károly kezet fogott vele, de nem csókolta meg a kezét.
Enid egy ideig nézett az ajtóra, mely becsukódott utána, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott: - A férfiak sokkal tisztességesebbek lehetnek, mint gondoltam.
Jó lesz velük együtt dolgozni.
Károly hazamenet mindíg jobban elképedt saját magán.
Ebbe ugyan belevitte ez az ördög asszony... közben titkos öröm bujkált benne, hogy már nem is kell gondolkozni a kérdésen, nem is léphet vissza.
Mert mégis érdemes egy ilyen asszonnyal együtt bolondot csinálni.
XIX.
János mindenáron szerette volna megkapni az Arany cimét és nem értette, miért nem sikerült?
Mintha csak el akarna bujni az emberek elől.
Szegedy, akihez legelőször fordult, bosszusan mondta: - Mit tudom én ezek az asszonyok hol szaladgálnak .
Mikor azt hiszem, hogy az egyik helyen már letelepedtek, egyszerre egészen más helyről jön megint levél.
Lehet, hogy még tegnap Badenből írtak, és holnap már Borkumban lesznek.
Legjobban szeretném ha már itthon volnának... legalább a feleségem.
- És nem bántaná, ha Arany egyedül járna a világban?
- Mi bánthat már egy mai apát?
Én azt vártam, hogy nemsokára unokáim lesznek és ahelyett van egy önálló lányom, aki diploma után szaladgál a nagy világban.
János boldogan hallgatta az öreg urat.
- Azt hiszem az apja parancsa hazahozná.
- Persze,... ha a te apád is nem avatkoznék bele; a mai doktorok összeesküdtek az asszonyokkal és mindent azoknak a kedve szerint rendelnek.
A Szegedy haragja nem volt egészen őszinte.
Tudta, hol vannak az övéi, de Arany minden levelében külön megkérte, hogy senkinek ne árulja el, merre jár, különösen Pétery Jánosnak ne.
Az öreg ur nem értette miért, de mivel neki mindíg a leánya parancsolt, most is teljesítette a kivánságát.
János pedig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy írni fog Aranynak.
Tudni akarja mit csinál.
Nem lehet ezzel a kétséggel tovább élni.
Levélben megírja, amit szóval eddig nem mondott el világosan.
Vagy akarja Arany, és akkor jöjjön haza, vagy nem akarja és akkor... akkor majd meglátja.
De az utolsó találkozásuk után joga van remélni.
Egyszerre eszébe jutott, hogy az öreg Szegedyné, az Arany nagyanyja, bizonyosan fog tudni valamit.
Néha ő is ellátogatott hozzá Erzsivel, illik is hogy ujra elmenjen.
A kicsi öregasszony élénken nézett fel Jánosra.
Átlátszó kezét odanyujtotta, - ez a kéz csak arra való, hogy megcsókolják.
Épen ilyen átlátszó az arcbőre is, tele finom ráncokkal élénk barna szeme, keskeny hervadt szája, melyből természetellenesen villantak ki fehér porcellán fogai... milyen érdekes öreg arc , gondolta János, mintha most látta volna először.
De szavaiból nem az öregség mai pillanata nyilt meg, hanem egy hosszú élet lehiggadtsága, csaknem közönye.
- Kedves Jani, jó hogy eljött - mondta, mikor leültek az izléstelen butorokra , amelyeket mostanában szeretnek biedermaiernek nevezni.
- Beszéljen valamit arról az én haszontalan kis unokámról, aki olyan ritkán ír nekem.
- Kedves néni, megvallom, hogy én is épen azért jöttem, hogy róla halljak valamit.
- Istenem nem sokat tudok.
Aranka már készül haza, de Arany ott fog maradni Németországban.
Milyen boldogok is a mai lányok, hogy ilyen független életet élhetnek.
- Róza néni nem találja már kissé soknak is ezt a függetlenséget?
- Miért?
Mennyi szépet láthatnak, tanulhatnak így!
- De talán erkölcsileg mégis veszedelemnek lehetne kitéve...
- Ó fiam, erkölcsileg minden asszony veszedelemnek van kitéve, ha szerelmet gondol erkölcs és erkölcstelenség alatt.
Laktam én fiatalkoromban olyan kis városban , ahol legfeljebb egy tucat uri familia volt.
Hát ott is akadtak asszonyok akiknek udvarlójuk volt, a cselédeinket pedig rendesen azért kellett elküldeni, hogy ott a házban ne babázzanak le.
Maguk azt hiszik fiatalok, hogy a világ minden uj nemzedékkel egy nagyot ugrik előre vagy hátra.
Szó sincs róla.
Az emberek mindíg egyformák maradnak.
- De néni mégis csak jobban szeretné ha Arany szépen férjhez menne és családja lenne, kedves dédunokák...
- Nahát csak természetes, hogy úgy is lesz.
Remélem szeretni fogja az urát és nem csinál bolondokat.
De ha bolondokat csinálna is, akkor is meg fog öregedni, épen úgy, mintha ki sem lépne az otthonából.
Nem érdemes olyan nagy dolgot csinálni az egészből.
- Én más véleményen vagyok.
Róza néni talán nem is tudja, milyen áramlatok vannak most ebben a tekintetben, különösen külföldön, de már hozzánk is átcsap.
A szabad szerelem mégis csak tönkre tenné a társadalom berendezését.
- Szabad szerelem?
Azt hiszik ezt is maguk találták ki?
Mindíg volt és mindíg lesz.
Asszonya válogatja.
Van olyan asszony, aki törvény nélkül is kutyahüségü és ha megveri az ura, akkor is mellette marad.
Van olyan, akit lánccal köthet meg , vagy odaadhatja a világnak minden kincsét és jóságát és mégis megcsalja a férjét .
A férfi a hibás, ha nem magához való nőt vesz el.
- De a leányok Róza néni?
Csak nem helyesli, hogy a leányok magukban jönnek-mennek, váltogatják szerelmeiket és azt mondják, hogy ugyanannyi joguk van az élethez, a szerelemhez mint a férfinak.
- Én se nem helyeselek, se nem ítélek el semmit.
Én csak nézek és látok.
És látom , hogy ma sokkal könnyebb a sorsa a nőnek, mert nem muszáj világra hozni annyi gyereket, amennyit a természet rázudit.
Sőt egyáltalán semmiféle gyereket.
A multkor Bónisné volt nálam.
» Miért nincs gyereked ?« kérdeztem.
» Mert nincs kedvem hozzá.«
Nekem kilenc volt, akár kedvemre, akár kedvem ellenére...
Nahát így csak megélnek az asszonyok ma a szerelmeikben.
Csak nem kell nagyon kiabálni.
- Nem egészen értem néni...
- De én értem magát fiam.
Talán csak nem akarja a világot megjavítani?
Hozzá ne fogjon, hiába való munka.
Aztán van itt sok mindenféle, ami jó is...
Inkább mondja, mit csinál Erzsike?
Milyen boldog lehet, hogy maga keresi meg a kenyerét !
Én világ életemben mástól kaptam azt, amiből megéltem.
Az apámtól, a férjemtől , most a fiamtól.
Jó érzés lehet ha soha sem kell kérni.
- És Arany mit ír? - kérdezte János, hogy tulajdonképeni tárgyára más uton térjen rá, mert látta, hogy a konok öregasszonnyal nem értik meg egymást.
- Valahol fürdőhelyen voltak, én bizony elfelejtettem a nevét és most ha az anyja hazajön, be akar iratkozi Münchenben az egyetemre.
Milyen szép élet!
Ötven évvel ezelőtt én is így tettem volna, de persze akkor még eszébe sem jutott ilyen senkinek.
- Tehát Münchenben, - gondolta János.
És ha Aranka néni hazajön, vele majd lehet beszélni.
De érezte, hogy még sem illik minden mondatát titokban ennyire a saját kérdéséhez kapcsolni és érdeklődést mutatva beszélt tovább: - Róza néni tulajdonképen hogy van?
Nem érzi magát nagyon egyedül?
- Dehogy!
Mostanában különösen jó dolgom van, mert egy kedves fiatal ember vette ki a kis szobát, aki néha hozzám is belátogat és elbeszélgetünk Nagyon fájlalom , hogy el akar menni és nem tudom miért...
De igaz hiszen azt mondta, hogy magát ismeri.
Toldi Lajosnak hivják.
- Toldi...
Toldi Lajos?
Nem egy szőke, magas...
- Nem biz az.
Barna, és nem is épen magos.
Tudja mit, legyen olyan kedves, menjen be hozzá és vegye rá, hogy itt maradjon.
Inkább leengedek a lakbérből.
János így akaratlanul egy régi ismeretséget ujitott fel.
Amikor belépett a kis szobába, csakugyan megismerte tanulótársát.
Meglepetten nézett körül a kopottas berendezésen - ez a fiu gazdag családból való elkényeztetett gyerek volt ... háború, infláció... mindent meg lehet ma érteni.
- Szervusz Lajos, hallottam, hogy még emlékeztél rám és bejöttem pár percre, ha nem vagyok alkalmatlan.
A fiatal ember felállt és amint megismerte Jánost, elpirult.
Sápadt arcán egyszerre ütött ki a szin.
- Időm van elég, ha...
- Elhallgatott, egy pillanatig szörnyü kényelmetlenül érezte a szegénységét ezzel az emberrel szemben, akivel a mult lépett a szobájába.
A mult előtt szégyelte a jelent.
Azután megrántotta a vállát.
- Hát csak jöjj közelebb és ülj le Jani.
Ha van egy cigarettád , megkinálhatsz vele.
János zavartan kapta ki a tárcáját.
Ez a cinikus hang nem sikerült a fiunak és kellemetlen feszültséget hozott a levegőbe.
Mindketten rágyujtottak és leültek a karosszékek ősien nyikorgó rugóira.
- Tulajdonképen hogy vagy?
Végeztél már? - kezdte János a szokott kérdéseket.
- Sehogy sem vagyok és éhenhalási diploma van a kezemben.
- Na, ne túlozzál, - mondta kicsit bizonytalanul János.
Ez a fiatalember ebben a késő délutáni világitásban, amennyit a kútmélységü udvar és a kis ablak beengedett, sápadt arcával, keserü, vértelen szájával, szinte ütésnek érezhette , ha nem hisznek neki.
- És neked Jani, van kereseted?
- Nincs nekem se.
- Nem merte várt kilátását bevallani.
- De apád van.
Nekem szerencsétlenségre nincs senkim és semmim... de erről nem szükséges beszélni, ezer meg ezer ember sorsával közös az enyém.
A legnagyobb baj , hogy kikerültem az egyetemről, mikor a diplomát megkaptam...
- Persze.
Eddig ehettem a diákmenzán és azt a kis pénzt, amit itt-ott kerestem , lakásra költhettem.
Most már igazán nincs más hátra...
- Hogyan lehet így elkeseredni, - mondta János, de a szája reszketett a biztatásnál.
- Végre is fiatalok vagyunk!
- Fiatalok?
Annál rosszabb.
- Ne mondj ilyet - annyi tenni való van nálunk...
Annyi kötelesség vár reánk!
- Igen, hiszen végre éhesen is lehet lelkesedni.
De az elmult évtized nem volt biztató ebben a tekintetben sem.
Tizenkét évvel ezelőtt is azt mondták az akkoriak.
» Mi fogjuk helyrehozni, amit apáink vétkesen elrontottak« kiáltással jöttek a fiatalok és vétkeken értették a háborút és a forradalmakat is, az antiszemitizmust, a liberalizmust és a konzervativizmust is, pártállások szerint .
- Felállt, belelökte a leégett cigarettáját a mosdótálba.
Jani összerezzent, a Róza néni rendességére gondolt.
Lajos ujra levetette magát a halkan felnyikorduló karosszékbe.
- Hallgass meg, és add tovább.
Emlékszel rájuk?
Csupa nagy elme , tehetség, erő!
A fiatalság divatba jött, az öregek is róluk mondták frázisaikat.
- Sokkal nehezebb idők jöttek semhogy mindent be lehetett volna váltani, - szólt közbe János, nem azért, hogy azokat védje, hanem hogy Lajost csillapitsa.
- Épen azért kellett volna megmutatni, mit tudnak.
Azóta közelebb vannak a negyvenhez, mint a harminchoz, a csupa vezetőből egyetlen vezér sem lett .
Megházasodtak, megszürkültek, ha állásba tudtak jutni.
Vagy még most is állás után szaladgálnak, mint mi; aki helyben van, örül a betevő falatnak és hallgat ... hallgat.
- De neked mégis könnyebb helyzeted lehet, te régen is írtál - kereshetnél az ujságoknál...
- Ne viccelj!
Irni... és ujságnál!
Még az egerek helye is be van töltve minden lapnál fiatal iróval.
- Hát a komoly irodalom terén...
- Hát van ma komoly irodalom?
Kenyérkereset van, nem művészet és oda épen olyan nehéz bejutni, mint más állásba.
Különben lehet, hogy nem is értek hozzá... sem az íráshoz, sem a bejutáshoz.
Egyszer nagyon praktikus akartam lenni, gondoltam megteremtem a magyar detektiv regényt.
Mit gondolsz, lehet?
Nem - Pesten mindenki ismer minden zugot, hova tegyem az alvilág rejtelmeit?
Az ódon vidéki kastélyok titkos folyosóit mindenki kinevetné, ismerik a jó magyar vidéki kuriákat és pincéiket.
Hova teszed a felfedezni való bünt és egyéb titkokat, meg mi fenét?
János felszabadultan, jóizüen nevetett.
Mintha ez a durvább kis kiszólás az előbbi szavak komolyságát is áthuzta volna.
De Lajos épen olyan keserüen folytatta: - Különben szamárság volt, bizonyosan ehhez sincs tehetségem.
Egy pár szép lirai verset ki nem tud megirni húsz éves korában.
De én már huszonhat leszek.
Még eddig volt valami kis reményem egy csodálatosan szép tervvel.
Egy nagyszerű asszony tervével, de az meghalt.
Nem tudsz róla?
- Semmiféle csodálatos tervről nem tudok.
Mi az?
- Egy jelszót mondhatok, ha ismered az ügyet, akkor megértesz: Csák Máté...
- Lajos kissé kipirult és várakozóan nézett Jánosra.
- Nem értem.
Csak nem valami forradalmi jelszó?
- Ó, dehogy! inkább az ellenkezője.
De én nem vagyok feljogosítva, hogy beszéljek róla, hanem mindenesetre ajánlani foglak téged is... vagyis most már, ki tudja mi lesz?
Hol van még egy olyan asszony, aki úgy tud lelkesedni, akarni...
Gyönyörű álmok voltak... és talán mindennek vége!
János megdöbbenten nézte.
Lázas ez a fiu?
- Igy igazán nem szólhatok hozzá, - mondta higgadtan, hogy megnyugtassa.
- Talán más alkalommal, ha megengedi a vezetőség, elmondhatod.
- Mit tudom én mi lesz addig?
Más alkalommal... vajon hány esztendeje találkoztunk utoljára?
Addig megöregszünk és... hol lesznek akkorára az álmok és ideálok .
Bolond, aki foglalkozik velük.
- Nincs a terved összeköttetésben a Bálint társaságával? - kérdezte János; az álmok és ideálok eszébe juttatták a kávéházi társaságot.
- Nem emlékszel rá?
A tavasszal találkoztam vele egy kávéházban, valami fantasztikus Redzsi nevü emberrel volt együtt.
- Ó, most már tudom!
És egy leánnyal is, nem?
Áh, azok!
A mi tervünk komoly, egy nagy nemzeti fellendülés terve volt, ezek meg olyan ábrándozó bolondok.
- Azt hiszed?
Azt a Redzsit valami jövendőbeli prófétának tartotta Bálint .
Hátha... a prófétákat mindíg félreismerik.
- Nekünk most nem próféták kellenek, hanem a tettek emberei.
De hol vannak azok ?
Mi fiatalok tönkre megyünk a semmittevésben; akinek sikerül, az árulóvá lesz és csak a húsosfazék miatt dolgozik.
Lehet különben, hogy én sem volnék jobb, ha egyáltalában volna fazék...
- Egyszóval Redzsiben nem bizol?
- Az a leány tartja őket össze Bálinttal.
Hol az egyikbe szerelmes, hol a másikba .
Különben majdnem azt hiszem, hogy az ér a legtöbbet köztük.
János felállt.
- Remélem nemsokára ujra találkozunk és akkor te is... ha valamiben segitségedre lehetnék...
Elhallgatott, érezte, hogy nem hihet neki szegény fiu.
Lajos is felállt, a torkát köszörülte, hirtelen egészen más hangon, dacos nembánomsággal szólalt meg: - Nincs egy felesleges pengőd?
- És az arcát megint kiverte a pirosság.
János gyorsan a zsebébe nyult.
- Engedd meg, hogy ami nálam van, azt kölcsön adhassam.
Nem valami sok, ne ijedj meg tőle...
- Tovább kellett volna maradnom, - gondolta, mikor betette az ajtót.
- Mintha csak menekültem volna...
De mennyi furcsa különböző ember.
Erzsi azt mondja, hogy minden leány csak férjhez akar menni, a hetvenesztendős asszony a feminizmusért rajong, a fiatalember öreg szenvedésben és tapasztalatban, már ideálokat sem akar , hogy legyen mit elveszíteni öregségére... igazi felfordult világ.
De azért mégis hallottam valamit Aranyról.
Az utcára érve vette észre, hogy közben eső esett.
Az aszfalt nedves volt, a levegő meleg, párás, fárasztó.
Senkit sem talált otthon, minden szobában kinyitotta az ablakokat és az utolsóban kikönyökölt.
Lent emberek siettek, mint mindíg, de most ott is furcsa felfordult világ mozgott.
A fényes asztfaltban tisztán tükröződtek a siető alakok, amint az ablak alá közelednek, mindíg rövidebbé válik a tükörkép, már valami kétlábu bogárnak látszik csak, mely nagyokat rug előre-hátra, most kis gömböccé zsugorodik össze, a másik pillanatban nyulni kezd a kép, mélységet kap és ujra emberi forma...
De azért csak bogár, az öreg asszony is ilyen kis bogár... és Toldi is csak egy vergődő bogár, félni lehet, hogy valaki eltapossa... vagy valami...
- A sárga cipős ember jön vissza, - nem várom meg, mig ujra bogárrá válik, - gondolta és bement a szobájába.
Olvasni kezdett, de nem birta a betüt.
Minden hazugság...
Arany...
A vágy kegyetlen erővel és mégis boldogítóan áradt végig a testén.
Ha most pénze volna és utána mehetne!
Nem írná meg előre, hogy véletlenül találkozzanak...
Valami elképzelt fürdőhely parkját látta és a sötét fenyők alatt Aranyt, amint felé jön és...
Minden hiába!
Ha legalább irhatna neki!
XX.
- Bejöhetnél hozzám? - szólt be Károly egy este az elutazása előtt.
Jánosnak eszébe jutott, hogy először ugyanigy hívta be, mikor olyan nehéz és életbevágó szavak szélesítették ki közöttük a távolságot.
Szinte megrettent, hogy mi vár ma rá.
Károly megérezte, hogy mit gondol.
Szomorúan mosolyogva nyujtotta felé a cigaretta tárcáját.
- Ma én kínállak meg téged.
Talán jobban megértjük egymást az én békepipám mellett.
- Megint valami uj terved van?
- Nem, most a multról, a saját személyes multamról akarok beszélni.
Egy nehéz lelkiismereti kérdésem van.
- Velem akarsz róla beszélni, akivel sohasem egyezel ilyen kérdésekben?
- Épen veled.
Lehet, hogy csak azért, mert nem bírom el egyedül... nem bírom magammal vinni.
Lehet azért, mert inkább tőled akarnám hallani az elítélésemet.
János hallgatott.
Károly várt egy kicsit, kérdően nézett az öccsére, de az lehajtott fejjel ült és nem sietett elébe a bizalmának.
Károly kereste a szavakat.
- Tudod, hogy odakint a szerelmi... vagy mondjuk inkább sexuális kérdéseket milyen szabadon és függetlenül intézik el nem csak a férfiak, hanem a nők is.
- János felnézett, de nem szólt közbe.
- Annyira természetes, ez ma már, hogy csak valami bün esetén okoz botrányt.
Én is megismerkedtem Berlinben egy pompás példányával az ilyen modern, független asszonynak...
Ide hallgatsz?
János ránézett, egyenesen a szemébe, de ridegen.
- Félek, hogy nehezen foglak megérteni ez után a kezdet után, ha meghallgatlak is.
Egy asszonyról beszélsz , tehát szerelmi ügy.
- Igen Jani.
Próbáld meg az én életembe és megváltozott helyzetembe beleképzelni magadat.
Légy egy kicsit iró, művész, akinek objektíve kell látni mindent és önmagában mégis átélni.
El tudnád azt érni, hogy elveidet félretéve, az én élményemet a magadénak érezd?
- Elég nehéz kivánság.
- Halkan mondta.
Egyszerre fáradtnak érezte magát.
A mások kérdéseit átélni, mikor elég nehéz a saját magáé is.
De azért valamivel melegebb érdeklődést mutatott.
Károly, ha észre is vette előbbi kelletlen hangját, nem akarta félbehagyni.
Most benne volt, most tudott magáról beszélni... ki tudja egy nap, egy óra mulva nem változik -e meg minden?
Az idő is sürget, talán soha többé nem lesz alkalma rá.
- Igen, egy asszonyról beszélek és szerelemről.
Egy nagyon okos, határozott , önálló fiatal nőről, akivel Berlinben viszonyom volt.
Elkisért az utazásomra is .
Az anyjának csak annyit írt meg, hogy egy időre elmegy, nem tudja mikor jön vissza.
Otthon lakott, mert állása nem volt, habár végzett.
Igen - mind ezt csak bevezetésül vagy talán a saját mentségemre.
Együtt utaztunk Parisba.
Én jöttem-mentem, gyárakat néztem, már mint az ember ilyen tanulmányi uton szokott .
Szerettük egymást, nem szenvedélyesebben vagy követelőbben, mint az ilyen kedves , időleges viszonyoknál szokás.
- Értem.
Hat hétre vagy három hónapra szóló szerelem.
Az ilyennek valamelyik a kettő közül persze áldozata lesz.
- Szokás szerint nem.
És okos embereknél sem.
A leány jól tudta, miről van szó.
- Félbehagyta és elgondolkozott.
- Tudta már oroszországi tervemet is.
Mielőtt Parisból elindultunk, egyszerre arról beszélt, hogy ő is velem akar jönni Oroszországba.
Rendkivül kellemetlenül érintett, semmiképen sem illett a terveimbe egy asszony, hiszen magam is olyan próbára vagy talán megpróbáltatásra megyek oda .
Elodáztam a választ.
Repülőgépen mentünk Parisból Londonba.
Ott csak rövid időt szándékoztam tölteni, még haza is akartam jönni.
Utközben arról beszéltünk, hogy ő Berlinbe menjen -e vissza és hogy látjuk -e még egymást.
Akkor már határozottan megmondtam neki, hogy milyen nehézség volna rám nézve a kivánsága...
Szürkén beszélek úgy -e?
De ilyen józanul beszéltük meg akkor is, semmi romantika.
Azután pár perc, én összeraktam a csomagomat, mire megfordultam már nem volt bent... és soha többé nem láttam.
Az ajtó nyitva volt és ő sehol.
- Csak nem ...!
- János megborzadva nézett fel.
Nem tudott tovább beszélni.
- Mikor felszálltunk megnézte a technikai berendezéseket velem együtt, kedvesen érdeklődött minden iránt és megkérdezte, hogy nem nyilhatik -e ki az ajtó magától , hátha kiesnék az ember.
Megnyugtatták és megmutatták, milyen biztosan van bezárva .
Készült -e már akkor az öngyilkosságra - vagy csak a beszélgetés vitte bele egy pillanat alatt ...?
Miért tette?
Olyan távol állt minden szenvedélyességtől, még érzékiségtől is, tudta hogy nem életre szóló a viszonyunk, melyben legalább is annyi volt a barátság, mint a szerelem... olyan természetes, józan, olyan egészséges és magabiztos... ma sem értem...
Én vagyok az oka?
János összeszorította a fogát.
- Mondd, ki ennek az oka?
- Mindaketten.
Ha azok lennétek, akiknek adtátok magatokat, akkor ő nem lett volna öngyilkos és te nem kérdeznéd, hogy te vagy -e az oka.
Uj embert játszottatok , pedig a régiek vagytok.
Hazugságért bünhödtök.
- Nem, nem lehet ezt így felfogni.
- Károly idegesen gyürte le az izgatottságát.
- Nem elcsábitott leányról van szó, ő akart velem jönni.
Egészen más felfogás ez a szerelemről, mint az a kispolgári...
- Úgy látszik, mégis csak egy felfogás van, legalább is a nőnél, ha felfogásnak akarod nevezni.
Szerelmes volt és nem tudott lemondani.
Az eset olyan régi, mint az emberi kultúra.
Csak a halál módja modern.
- Szörnyübb mint a régi!
És én néha... nem is lelkiismeretfurdalásnak mondanám ... hanem ez a képtelenség... az egésznek a felfoghatatlansága, hogy nem lehet megérteni... ez a szörnyű!
- Mert az eszeddel, a kiszámított logikáddal nem érted?
Mintha ha csak ez volna , ami érthetetlen az életben.
- A saját miértjei jutottak eszében, de azonnal elkerülte a rágondolást, az Arany neve ne legyen ezzel a tragédiával kapcsolatban .
- Nézd, én nem tudok mit mondani, nem tudlak megérteni sem téged, sem ezt az egész hazug kort.
- Felállt.
- Jani várj még!
Azt hiszem jobb lesz most mindent elmondani.
- Ujra cigarettát vett elő és két gyufát is eltört, mig meg tudta gyujtani.
Jani fáradtan dőlt hátra a kis pamlagon.
- Képzeld... most megint velem akar jönni egy asszony.
János ujra felugrott.
- Na hallod ez már mégis sok!
Azt hiszem ezt az életet , amelyet te élsz, felesleges épen előttem feltárogatni.
- De épen előtted.
- Várakozóan nézett az öccsére.
- Arany! - gondolta János és nem felelt.
Odakint akar maradni ilyen férfiak között, akik úgy gondolkoznak mint Károly és ezt természetesnek találják.
Meg kell menteni ettől az élettől... és meg kell menteni magát ezektől a félelmektől.
Tenni kell valamit...
- Ülj le kérlek csak még néhány percre és ne idegesíts még jobban.
Ez az asszony nem szeret engem, talán sohasem is szeretett senkit.
Csak a férjétől akar elmenni - nagy és komoly tervei vannak, amelyeket itt nem vihet ki.
Velem csak azért akar eljönni, hogy elválhasson...
De ülj le már, idegessé teszel.
- Elég ideges vagy így is.
Különben engem ne kérdezz.
Mert az én véleményem az , hogy mint férfi nem adnám oda magam egy hiszterika ostoba feltünési vágyának .
Annál kevésbé ha nem szeret.
- Hiszen tulajdonképen azt sem tudom bizonyosan.
Nem hiszek neki, akár igent mondana, akár nemet.
- Elgondolkozott.
- Hátha a végén csakugyan tragédiát rendez , - bár nem olyannak látszik - és én a végén csak azt mondhatom megint, mint a másiknál, hogy nem értem...
Az egész dolog nem tiszta.
- Még tisztaságot akarsz ilyen ügyeknél ?...
Te, nem Enid az az asszony?
- Kérlek ne... hagyjuk a neveket.
Ugyis elég korán meg fogod tudni.
Hiszen épen azt akarja.
- És ha majd a végén ő is ledobja magát?
- Nem utazom vele repülőgépen, - mondta Károly, hirtelen cinikussá váló hangon.
János megbotránkozva nézett fel.
Károly arca félrehúzódott, szinte eltorzult a nevetés és sírás riasztó harcától, mely végigszántotta izmait.
János egyszerre végtelen szánalmat érzett.
Nem, nem szabad itélni...
- Azt hiszem a halálra nézve nagyon mindegy, - mondta elkomorodva, - hogyan és honnan dobja le magát a test és főleg a lélek.
Károly felugrott és megrázta az öccse vállát.
- Hát nem érted, hogy mennyire nem mindegy?
Elképzeltem, hogy hullt alá mintha a végtelenségből... a végtelen vizbe... elhagyatottabban mint minden ember a világon a halál előtt...
Bizonyosan felsikoltott és senki sem hallotta... én sem... és mégis... álmomban néha messziről mintha hallanám.
Nagyon elhalkult a szava és ujra leült, de már nem nézett Jánosra, aki most már felé fordította kinzott szánalmát.
De mintha nem is hallaná halkan, tört hangon beszélt tovább: - Úgy képzelem, ... úgy érzem, hogy az a sikoltás, amelyet nem hallottam, ott maradt örökre a világürben, a fényévek millióin át hangzik át egyik csillagról a másikra ... különös örökkévalóság... és kozmikus váddá válik ellenem...
János nem birta tovább.
Felállt.
Végigsimította a bátyja lehajtott szőke fejét , mintha ő volna az idősebb és szó nélkül kiment a szobából.