Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
Mátyás király oroszlánjai.
Némelyik ház, mintha homlokára volna irva, hogy falai között valami nevezetes esemény történt, annyira felébreszti a figyelmet.
Igy van ez a bécsi Kärtner-Strasse egyik ódon házával is.
Noha kiáltó tanuja a mindent változtatni, czifrázni szerető emberi izlésnek és századoknak , mégis régi-régi események dicsősége és a fényes mult méla gyásza borong rajta, s mint valami történeti emlék néz a körülte forrongó, zür-zajos , modern életre...
Nemrégiben Mátyás király fényes életpályájának kevésbbé ismert adatai után kutatva, akadtam erre, a történetirónk által sehol fel nem emlitett érdekes eseményre, melyet egynémely helyén igen szófukar, régi német krónikában találtam leirva és a melyeknek szinhelye a Kärntner-Strasse fenti ódon háza volt.
1490. év február végén már hire-hamva sem volt a télnek.
Rügyfakasztó tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, s langy fuvalmak kergették a gyapjas bárányfelhőket s aranyködként terjengett a légben a virágzó barkák himpora, s a várfok és a hosszu sétány fáin pedig már a tavasz első sárgás-zöld levélkéi bontogatták gyengéd szárnyaikat.
Mátyás, a nagy király, épen Bécsben időzött és a kärntner - strasse - i házban ütötte fel királyi lakását, mert itt sokkal otthoniasabban érezte magát , mint az akkori Burgnak a kongó folyosók tömkelegében elvesző csarnokai között.
Nagyon érdekes az a mód is, melylyel még 1485 tavaszán, magát e ház birtokosává tette.
Ugyanis, midőn a hosszu ostrom után, 8000 főnyi seregének élén, káprázatos fény és pompa között a városba vonult, a Kärntner-Strasse sarkán, Waldner János, Frigyes császár kanczellárja fogadta a város tanácsának közepette.
A nagy király sasszemei egy pillantással átvillantak az egész utczán és a földig hajló tanácsoson állapodtak meg.
- Kié ama ház? - kérdé röviden, himzett keztyüs kezével rámutatva...
- Az enyém, felséges uram, - rebegé Waldner János, a kanczellár bókolva.
- Kié ama ház? - kérdé röviden, himzett keztyüs kezével rámutatva...
- Az enyém, felséges ur, császárom kegyelme és jóindulatából.
Mátyás szemei villámokat szórtak:
- Kié? - kérdé oly harsányan harmadszor is, hogy az egész utcza megtelt érczes hangjával.
- Felséges uram, a tiéd az! - felelé helyette a polgármester, elértve a király akaratát - s üdvözlégy Bécsnek falai között.
- Ugy van! - felelé a király nyájasan, - a miénk, s itt ütjük fel lakásunkat , - mert igen jól tudta, hogy a kanczellár ugyis csak névleges birtokosa a háznak - a minthogy ugy is volt - miután Frigyes császár több házat és birtokot iratott hivatalnokai nevére, hogy Mátyás király elől megmentse...
A mondott évnek tehát tavaszias, enyhe napjain szintén Bécsben mulatott és udvarának főméltóságaival a vár bástyáira ment sétálni, hogy a tavaszi nap , s az enyhe rügyek illatától telt levegő kissé felüditse.
Ekkor már azonban a nagy király nagyon szenvedőnek látszott...
Arcza beesett , s közmondásos egészséges szine szürkés-sápadtnak látszott s bármint titkolta is, csak nagy kinnal tudta hatalmas testét vonszolni.
Ugyanis néhány nap óta folyton fokozódó gyengeség, s rövid ájulások gyötörték, e mellett annyira idegessé, ingerlékenynyé lett, hogy semmi sem tudta felviditani.
Az udvaronczok lesve-lesték kivánságait, s mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak halvány ajkaira, de hiába, az élczeket és elmésségeket azelőtt annyira szerető király, inkább boszankodott, mint nevetett...
Most is ingerülten indult sétájára, mert orvosai esdve kérték, hogy maradjon termeiben és pihenjen, hanem ezt az egyet a nagy király nem ismerte.
Nagy lelkének még nagyobb erejével akarta legyürni a test roskatagságát és igy folytonosan lázban és forrongásban zajlott, égett minden csep vére a megerőltetéstől.
Kedvelt hivének és vezérének, a daliás Noszticz Zsigmondnak karjára támaszkodva, lépegetett a bástyafokon és haragosan pattogott orvosára , Tichtl Jánosra, s kedvelt tudósára, a történetiró, Galeottira, kik szintén társaságában voltak.
- Hagyjatok békét, ha nem tudtok meggyógyítani.
Feküdni, feküdni!
Ti , orvosok, mindjárt megvetitek az ágyat s belegyömöszölnétek az embert.
Én nem tudok feküdni, akárcsak a puszták oroszlánja!
Inkább találjatok ki valamit , ami egy kissé szórakoztatna...
Megöl közöttetek az unalom!
A király hasonlata Noszticznak egy jó gondolatot juttatott eszébe.
- Nézzük meg az oroszlánokat, felséges uram, - mondá.
- Ugy tudom, ez időben szokták etetni ezeket a királyi állatokat...
A király fáradt vonásain a megelégedés halvány sugara röppent át, mert hires oroszlánjait annyira szerette, hogy bárhova ment is, ezeket nagy kerekes ketreczeikben mindenüvé magával vitte...
- Igazad van, kedvelt hivem; a jó gondolatok mindig nálad vannak, s megérdemelnéd, hogy országosan ismert neved mellé, az "elmés" jelzőt is hozzáfüggeszszék.
Ugyanis Noszticzot athlétai termete és erejéért csak "erős Noszticz " -nak nevezték széles e hazában, és erre czélzott a király is.
A nagy udvar hátulján, egy oszlopos csarnok alá voltak a nagy kerekes vasketreczek görgetve s ezek egyikében volt a három gyönyörü oroszlán: két him és egy nő bezárva...
- Valóban királyi állatok! - mondá felvillanó szemekkel a király, midőn fáradtan egy karosszékbe ereszkedett, de csakhamar jobban kezdé érezni magát, mert egy hólyagos aranyserlegben, az orvos intésére, az udvarnok topáz-villogásu ó-tokajival kinálta meg.
- Nézzétek csak, urak, Szolimán, ez az óriási vén him minő fenséges nyugalommal mereszti ránk szemeit s milyen fejedelmi egykedvüséggel fogadja hatalmas nőjének hizelgéseit...
- Méltó képe a vitézségnek és erőnek, - folytatá a dicsérést Noszticz; - különösen ez az erőt és hatalmat rejtő nyugalom...
- Szépek igy is, de még szebbek lehetnek a dühtől és haragtól berzenkedve, - szólalt meg Pethő.
- Ezt szeretném látni!
- Azt pedig könnyen megláthatja, kegyelmed, - mondá az ősz Kanizsay, - ha felséges urunk megengedné?
- Mit mondtál, hivem? - kérdé derülten a király, mert e közben oda settenkedett Tibrili, az udvari bolond és mindenféle bolond mókázást mimelt az urak háta megett.
- Engedje meg, felséged hogy a bestiárius, akarom mondani az etető, ne adja oda eledelüket, hanem ingerelje, csalogassa őket, mig csak dühbe nem jönnek , - felelé meghajolva Kanizsay.
- Legyen ugy! - intett az etetőnek a király, ki egy hosszu kétágu villán hatalmas ökörczombot hozott és benyujtotta a ketrecz vasrudjai között...
A nő és a fiatal him éhes vadsággal szökött a hus felé, de az etető gyorsan visszakapta, mire mind a két vad tompa hörrenéssel kezdett fel-alá lóstatni a tágas ketreczben.
Mikor másodszor nyujtották be a véres konczot, lángoló szemekkel , toporzékolva ugrált mind a kettő a magasba, - azután haragos orditással szöktek a vasrudaknak, megrázva azokat türelmetlen éhségükben szikrázó szemeikkel majd elnyelve a husdarabot.
Szolimán, a vén him - az első próba után oda se nézett a konczra, hanem hörgő morgással a ketrecz hátuljába lépdelt, s ott elnyujtózva, csak bojtos farkával verte döngve a vastag tölgyfadeszkákat.
Az etető ez alatt folytatta az ingerkedést.
A két oroszlán orditott, s a rácsot döngette...
Óriási ugrásokkal szökelltek fel-alá a ketreczben , vérvörös nyelvük hosszan kifityegett hüvelykujjnyi fogakkal megrakott iszonyu torkukból, s nyakukon a szőr és serény felmeredt, szemeik vörösben izzó zöld szikrákat villództak a társaságra...
Az etető, hol itt, hol ott dugdosta be - a lehető magasra tartva a hust és a négy ölesnél nagyobb ketreczet a két vad egy-egy ugrással átszökellte, s tehetetlen dühökben dörgőn hördülő orditásokkal acsarkodtak egymásra.
Azonban végtére is megunták a hosszu hajszát, s egy hosszu bődülő orditással mindketten a ketrecz végébe huzódtak s ott hörögve, morogva lóstattak fel-alá, a deszkázatot szimatolva; majd le-lefeküdtek a vén him mellé és az etető ujabb ingerkedéseire nem is hederitettek, hiába tologatta ez majdnem az orruk elé a pecsenyét.
- Megharagudtak!
Látjátok urak, - fordult udvarához a király, - minő nemes állatok ezek!
Nem hagyják magukat kicsúfoltatni, inkább nem is kell nekik a hús!
Légreszkettetőn dörgő orditás szakitá félbe a király szavait és a ketrecz vasrudjai csengve zörrentek össze, az etető pedig hangos jajkiáltással , szédülve bukott a ketreczek alá.
Ugyanis a király szavaira hallgatva, elfeledkezett az oroszlánokról... s a vén állatkirály felhasználta e perczet; egyetlen szökéssel a vasrudakon termett s oly erővel rántotta be a hust a nehéz vasvillával együtt, hogy ennek nyele leütötte magát az etetőt is.
Az urak füle is megcsendült a velőkig ható orditástól, s pár perczig megdöbbenve néztek egymásra, de aztán valamennyien - a királyt se véve ki - zajos tetszésnyilatkozatokban törtek ki.
- Bravó, Szolimán!
Bravó, brava!
Derék állat, fejedelmi állat vagy! - kiáltozák lelkesen, de legjobban kiáltozott a hős Noszticz, kinek dörgő hangja, majdnem az oroszlánorditással vetekedett.
E perczben az udvart körülfutó oszlopos csarnokból, még egy uri ember csatlakozott a társasághoz.
Ez a főtálnokmester volt!
Egy ravasz, kétszinü, álnok uri ember.
Sovány , aszkóros, mint egy paszulykóró, s hétrét görbedve a podagrától, örökösen fázott, didergett, mint egy kisértet s minden második szava után köhögött , harákolt, s akárkivel beszélt, folyton kezeit dörzsölgette, kétszinü, álnok mosolygással.
Hogy ő maga olyan aszkóros és nyavalyás vala, irigye és ellensége volt minden egészséges, erős embernek, de különösen Noszticzot gyülölte, amiért a király annyira kegyelte és kitüntette, s könnyebb volt a lelkének, ha csak egy hajszálnyit is csippenthetett akár szóval, akár tekintettel a daliás vezéren.
Most is egyenesen ehhez fordult, s vizenyős szemeit sunyi oldaltekintettel villantotta rá.
- Hm, hm! ugy látom, tetszik ez a mulatság, vezér? - kérdé csikorgó fahangján, miközben sovány alakját fázékonyan burkolta be prémes gereznáju hosszu felöltőjébe.
- Hát hogyne tetszenék! - felelé Noszticz s majd sértő kicsinyléssel nézve végig rajta, gunyosan mondá: - Persze, kegyelmednek nem igen tetszhetik az erő és gyorsaság ez a példája?!
A főtálnokmester uram álnokul mosolygott:
- Szép bizony, igen szép!
De lehetne még ennél is szebb sceneriát produkálni...
Hanem persze, ahhoz... hűm... hm... nagy szó... de igaz... erő és bátorság is kellene ám hozzá... még pedig... sok!
- Osztán, mi volna az? - kérdé Noszticz hetyke foghegygyel.
- Hogy mi volna az, vezér uram ?...
Semmi egyéb, minthogy valakinek be kellene menni ezeknek a horribilis bestiáknak a carcerébe és elragadni orruk elől a prédát.
Ez volna ám még csak a szinjáték!
Fogadni mernék, felséges urunkat is nemcsak hogy nagyon gyönyörködtetné, de egészen vidámmá elektrizálná ez a hevélyes sceneria!
És miután ilyen szép alattomosan elvetette a halálos kihivás sárkányfogait, - a leghódolatteljesebb mosolygással hajlongott a király előtt.
Noszticznak fejébe kezdett szökni a vér.
- Biz' Isten kegyelmedről is elhinném, hogy meg merné tenni, ha nem lakott volna olyan sokáig Törökországban, - vágott vissza Noszticz maró gunynyal és a felharsanó hahota bizonyitotta, hogy az urak is elértették a czélzást.
A főtálnokmester uramat ez a legérzékenyebb oldalán találta, de elnyelte mérgét, sőt még mosolygott is, hanem apró szemei oly ádáz gyülölettel villogtak Noszticz felé, mint a szemüveges kigyóé.
- Azt én a világért sem állitám, - felelé kétszinü czélozgatással... hanem azt hivém, hogy ez illusztris társaságban majd csak akad egy "erős" vitéz (s az erős szót különösen hangsulyozta ), ki felséges urunk felvidámitására megcselekszi ezt a bátorságra és erőre mutató tettet.
Noszticz elsápadt, mert egyenesen kihiva érzé magát, s villogó szemekkel majd a királyra, majd az oroszlánokra pillantott.
Az óriási himoroszlán még most is dühtől berzengő serénynyel hasalt az ökörczomb felett, s hörgő orditással, fogait vicsorgatva morgá el társait közeléből...
Az urak között is várakozás- és halálteljes csend uralkodott.
Mindenki rettegve nézett egymásra.
A lovagi bátorság és vitézi erő harczi keztyüje elébük lett dobva... s valamennyien dobogó szivvel lesték, kinek lesz hát bátorsága erre az őrült, vakmerő, eszeveszett tettre vállalkozni?
- Hej, csak én ilyen öreg, beteges ne volnék! - nyihogá a csendet megtörve a főtálnokmester uram, kezeit dörzsölgetve.
- Mit gondolsz, vitéz hivem, Noszticz? - kérdé villanó szemekkel a király.
- Mernél -e rá vállalkozni?
- Tréfálsz velem, uram, királyom?
- Dehogy tréfálok! - nevetett a király.
- Királyi szavamra mondom, szeretném látni.
Noszticz megdöbbenve nézett rá s még mindig tréfának vélte a király szavait.
- Vitéz Noszticz te habozol? - s a király hangjából meglepetés és boszankodás rítt ki.
- Nem! - kiáltá felcsattanó hangon Noszticz.
- Nem habozom, megteszem, még ha szétszaggatnak is e bestiák!
Az urak valamennyien elszörnyedő zugással vevék körül, sőt az ősz Kanizsay haraggal rivallt rá:
- Eszedet vesztetted?
Okos fővel nem lehet ilyen vakmerőségre vállalkozni.
- Hagyjatok békét, - dörgé haragosan Noszticz...
- Megteszem!
Ne mondja senki, hogy Mátyás király udvarában csak didergő, vén banyák vannak!
- S mig beszélt, villogó szemei majd átfurták az elégülten vigyorgó főtálnokmester uramat.
Ezzel gyorsan kikapcsolá nehéz, virágos mentéjének opálköves boglárait, s kócsagos kalpagját, gyöngyös övét ledobva, mezitelen kardjával kezében a ketreczek háta mögé sietett, s félrelökve az ajtóból a felvigyázót, a másik perczben daliás alakja már meg is jelent a ketrecz hátterében.
Az egész udvar halványan s lélekzetét elfojtva várta, mi lesz e vakmerőség vége?
Noszticz bátran előre lépett, de az oroszlánok még nem vették észre, - ekkor egyszerre kardját sebes villantással magasra emelve, közéjök dobbant , balkezével pedig elrántá a hust a vén állatkirály elől, s magasan meglóbálta a levegőben...
A váratlan meglepetésre és dobbanásra nagyot hördülve szökött fel a három fenevad.
- Vissza, bestiák!
Vissza, a király megkivánta prédátokat! - dörgé rekedt , süket hangon a dalia, s dörögve dobbantott lábával a vastag tölgydeszkákra...
( Ezt az idegizgató jelenetet irja le leghosszabban a szófukar német krónika.)
" Leirhatatlan rémesen szép volt e jelenet... az óriás férfiu és a három királyi fenevad izzó, lángoló szemekkel meredve egymásra...
Noszticz erős melle zihált, rengett, s jobbjában czikázva villogott a kard hegye, - arcza halálsápadt volt, de fekete szemeiből valami tulvilági lobogvány villódzott a három fenevad zöld karikákat hányó szemei közé ...
Valósággal maga az eredeti ősember volt... fenségesen vakmerő szilajságában s hatalmas ereje öntudatában maga a homo diluvii testis, a földnek és állatoknak hatalmas ura !"
Lángoló szemeit folyton a fenevadakra szegezve lóbálta a véres konczot felettük...
És ezek nem mozdultak, csak hörögve, morogva rázták hullámzó sörényü fejeiket s vadul szikrázó szemeikkel majd elnyelték.
Igy tartott ez néhány halálos hosszu perczig, mik a nézőknek óráknak tetszettek...
Lassan-lassan azonban az oroszlánok hörgése halk, doromboló morgássá lassult , izzó szemeikben kialudtak a zöld-veresen villogó szikrák; pislogni , hunyorgatni kezdtek, és egészen meghunyászkodni látszottak a hős dalia delejes tekintete előtt.
Diadalmas mosoly játszott ekkor Noszticz ajkain.
De akik őt látták, azt mondják, hogy valami vérjegesztő, iszonyu volt e mosolygásban, s oly valami félisteni, túlvilágias ömlött el egész lényén, hogy a királyon és környezetén hideg borzadály futott át...
Szemeit merően az oroszlánokra szegezve, kezdte meg a hős vezér a visszavonulást, lassan-lassan az ajtó felé hátrálva.
A fenevadak békén engedék távozni, csupán szemeikkel követték minden mozdulatát.
Lassan hátrált lefelé a három lépcsőfokon az ajtóig.
Ez volt a legveszélyesebb pillanat!
Már féltestével az ajtón kivül volt, de szemei mégis változatlanul a vadakon függtek... egyszerre az ajtó becsapása rezzentett fel mindenkit - és Noszticz szerencsésen kijutott a ketreczből.
Ekkor tört ki az oroszlánok dühe egész fékezhetlen vadságukban.
Földrengető orditásokkal szökelltek fel-alá, a vasrudakat döngették talpaikkal, s iszonyu torkukat vicsorgatták a társaságra...
Noszticz pedig sápadt, szobormozdulatlanságu arczczal lépett a király elé .
Széles melle rengett, zihált a megaláztatás keserü érzésétől, s szemei , mintha rejtett könycsep fátyolozná - izzottak.
- Uram király, - mondá remegő, elcsukló hangon - parancsodat megtevém.
Itt a préda és meztelen kardom!
A kard téged illet s azt lábaidhoz teszem, de mától fogva nem vagyok se alattvalód, se katonád.
- Szeszélyből koczkára tetted éltemet... s ez élet most egészen az enyém.
- Mi ez! - kiáltá bősz haraggal a király.
- Az, uram király, hogy udvarodban akadt egy bátor vitéz, de kit nem becsültél meg, tehát távozik!
- Ez pedig kegyelmedet illeti meg, vén anyámasszony katonája; lakjék jól vele, ha megkivánta, s a véres czombot ugy hajitotta a főtálnokmester podagrás lábai elé, hogy majd hanyatt esett bele.
Azután büszke, kevély léptekkel hagyá el a királyi udvart - örökre.
( Igy volt ez megirva a régi bécsi német krónikában, mely inkább a vitéz Noszticz, mint a hős és nagy király nevét dicsőité, mert még ezután nagy magasztalással azt is elmondja, hogy Noszticz egyenesen a lengyel király udvarába ment, s annak ajánlva fel vitéz kardját, még nagy sok vakmerő hősi tettet vitt vala véghez.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE