ELTE regénykorpusz

Tisztelt közönség!

Sziklás, tarfejű hegyek országában, hol szabadon czammogott a vadonságokban a medve és senki őt az ő nyugodalmában nem háborgatta, hol gazdag vetések hajladoztak nyaranta a szélben és soha ellenséges láb a völgyek illatos legelőit nem taposta, meghalt egyszer az ország nagylelkű édes atyja: az öreg király.

Siralmas gyász zokogott végig halála hirére az egész országnak földjén.

Kunyhókban , palotákban egyenlő igaz szomorúsággal gyászolták a jóságos öreg királyt, ki hatalmas oroszlán vala a harczban, engedékeny, bölcs és meleg szivű a békességben .

Legjobban gyászolta mindenek között tulajdon daliás fia, az ifjú király, ki arról volt nevezetes, hogy bronzszinű, finom, szép arczán semmiféle emberi indulat urrá nem lehetett.

Örömben, szomorúságban egyformán nyugodt, mozdulatlan és hideg volt az ifjú fejedelem szép bronzszinű arcza, udvarbéli fiatal asszonyságok kutató női kiváncsisága, fényes köntösü országnagyok gyakorlott tekintete hiába leste azon megnyilatkozását a benső indulatnak.

Aggodalomba esett tehát mindjárt a vén király temetése után az egész udvar.

Trónra lépett ősi fénynyel és pompával az ifjú fejedelem, de senki sem tudta, mi van kedvére, mi nincs?

Alázatos bókra, hajlongásra mozdulatlan maradt a hideg bronzszinű arcz, s akkor sem rebbent meg rajta egyetlen gyenge vonás sem, ha kedve ellenére tett valamit egyik vagy másik udvari ember.

Szigorú, kemény és kérlelhetetlen vala azonban a fiatal király, börtönbe küldte a vétkest és vérpadra hurczoltatta, a ki hajlandóságát elveszítvén, valamely hibában bűnösnek találtatott.

Az első véritélettől kezdve félelemben volt csillogó fejedelmi udvarában minden ember.

Nem tudták mit miképpen tegyenek, hogy meg legyen elégedve ő velök a király.

Sokszor tettek tréfát, midőn komoly dolgokkal foglalkozott a király és sokszor pendítettek meg komoly, fájdalmas húrokat, midőn egy kis vidámságra vágyott a fiatal király kitanulhatatlan szive, ez a rejtelmes Sphinx.

S haj!

Sok köny, sok keserűség fakadt ebből a nehéz állapotból, el is hagyták a főemberek közül sokan az udvart.

Hazaköltöztek vidéki kastélyaikba és ott maradtak úgy, hogy soha többé a fejedelmi palota márványoszlopai közé nem jöttek vissza.

Volt egy hegedős is a király udvarában; kedvencz mesemondója a meghalt vén királynak .

Az volt a kötelessége, hogy lakoma után kezébe vegye aranyos hárfáját és mindenféle történetekkel szórakoztassa a fejedelmet.

Víg mesével, ha jó kedve volt, szomorú dolgokkal, ha rossz hangulat borongott jóságos arczán.

Sohasem vétette el a meséket: nyilt könyv volt az öreg királynak arcza, azonnal leolvashatta róla, hogy vidám, vagy komoly történet lesz-é kedvére, s a szerint alkalmazkodott mindenekben.

Trónra lépett azonban a fiatal király s egy nap maga elé parancsolta a hegedőst.

Elszorult szivvel jelent meg ura előtt a hegedős, s csak nézte, csak leste hiába a király szép, bronzszinű arczát, nem birta kitalálni, hogy jó hangulatban van -e, vagy nincs?

Hozzá fogott tehát találomra a mesemondáshoz.

Történetet mondott két családról, s ez a történet tele volt mindenféle burleszk tréfasággal; arra szánva , hogy elmulasson rajta komoly gondjai után a király, s frissüljön föl kissé a hangulata.

Alig fejezte be mondókáját, a rosszkedvü fejedelem ajkán megszólalt a haragos, száraz parancs:

- Börtönbe vele!

Gúnyt űztél rossz kedvemből, ember!

S kiadta kemény parancsban, hogy zárják tömlöczbe a hegedőst és harmadnapra üsse le vérpadon fejét a bakó.

Másnapra azonban váratlanul nagy öröm érte a királyt; meglátszott volna arczán is, ha ezen a merev, bronz arczon egyáltalán urrá lehettek volna az indulatok.

Lakoma után eszébe jutott a halálra itélt szegény hegedős is; magához intett tehát egy főembert és meghagyta neki, hogy menjen utána a börtönbe és rendelje szine elé.

Hallani akarja megint.

Tiz percz mulva ott állt a hegedős a király előtt.

Nézte, vizsgálta, kutatta arczát, egész lelke szemeibe gyült, hogy átjárja a fejedelem finom, hideg vonásait , de mind hiába!

Olyan volt ez a szép, bronzszinű arcz, mint tegnap.

Hozzáfogott tehát a mesemondáshoz ma is, csak úgy találomra, mint tegnap.

Elmondta ugyanannak a két családnak a történetét, ugyanazzal a fiúval, ugyanazzal a leánynyal, ugyanazokkal a vonásokkal, szinekkel és fordulatokkal, mint tegnap .

Csakhogy ma nem tréfának és fantáziának burleszk világításban, hanem az élet szomorú prózájában, melyet csak itt-ott világított meg egy-egy gyenge csillogása a boldogságnak.

Azt hitte a szegény hegedős, hogy ha nem tetszett tegnap a fantasztikus, nevetésre szánt tréfa, tetszeni fog ma hűséges tükre a valóságnak, a mely sirásra való inkább, semmint mulatságra.

Mily nagy volt azonban a boldogtalan ember csalódása, midőn a jó kedvéből rossz hangulatba kergetett fejedelem felugrott ingerülten a selymes, bársonyos királyi székből, s megszólalt ajkán a tegnapi haragos parancs:

- Vigyétek el!

Gúnyt űztél jó kedvemből, ember, szándékosan ma is, mint tegnap!

S az udvari alabárdosok megragadták a szegény hegedőst abban a nyomban és elhurczolták.

Másnap reggelig tömlöcz fenéken sinylett, s hiába kesergett rajta, hogy ha fordított sorrendben mondotta volna el azt a szerencsétlen történetet, most életben maradhatna és megnyerte volna a király kegyét.

Nem használt többé semmi.

Virradatkor kivitték a vesztő helyre, s a bakó pallósa suhogva villant alá a levegőben...

A haragos király parancsa elvégeztetett: a hegedős feje ónszinü , véres arczczal bukott bele a fürészporba.

Ez volt ime, tisztelt közönség, egy képzeletbeli király hegedősének szomorú sorsa.

E Prológ irója tehát érthető ravaszkodással kiváncsi rá, hogy az alább következő történetet nem kellett volna -e neki is fordított sorrendben elmondania?

Abonyi Árpád

Két leány regénye : A Fráterek és a Grabowszkiak

PROLÓGUS.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Abonyi Árpád

Két leány regénye : A Fráterek és a Grabowszkiak

PROLÓGUS.