I. BUJDOSÓ GERGELY NÓTÁI.
Nagy előnyben volt mindig a magyar, hogy kaczagni tudott hóhérjain.
A legszomorúbb napokban is ostort font a saját keservéből és vérig csipkedte vele kínzóit .
Élczének, szatirájának ilyenkor mérgezett volt a fullánkja és csaknem jobban fájt , mint a kardcsapás.
...1750 körül Magyarországon már lezajlottak a Rákóczy-korszaknak utolsó mozgalmai és a nemzet valahogy belenyugodott abba a gondolatba, hogy a függetlenség szép álmának megvalósulásáról részben le kell mondania.
Már ezentúl csupán azt óhajtotta, hogy ne háborgassák vallásában, alkotmányában és nyelvében.
Eleget is áldozott ennek a háromságnak az utolsó években.
Két sziléziai háborúban hozott nagy vér- és pénzáldozatot, hogy bebizonyítsa hűségét az uralkodóház iránt.
Ez a két háború valóságos vérkeresztsége volt a megjavult viszonynak a magyar nemzet és a Habsburg-család közt.
Nem is mondhatnám, hogy Mária Terézia hálátlan lett volna a nemzet iránt.
Fülébe csengett mindig a "moriamur" fenkölt harmóniája, s nem volt fukar kitüntetésekben azokkal szemben, akik pillangóknak beállottak az ő fényes bécsi kertjébe.
Nagy becse volt akkor a magyar főurnak - Bécsben.
A kiválóbb udvari hivatalokat magyarokkal töltötték be; az udvari bálokon fiatal magyar mágnások voltak az előtánczosok és sok szép osztrák nemes leány esett rabul annak a csábnak, melyet az udvarképessé lett magyar táncz gyakorolt.
Hanem a nemzetnek az a része, mely nem mehetett el az udvarhoz és nem tánczolhatott estélyein, lassanként észrevette, hogy legjobb fiait elragadja tőle az a bűbájos fiatal királynő, aki épen olyan okos volt, mint szép.
A házasság-közvetítésen kívül még egy passziója volt Mária Teréziának: a hittérítés .
Soha sem érezte magát boldogabbnak, mint mikor sikerült valakit az "idegen " templomból a magáéba átcsalni.
Vakbuzgó volt, akár csak dédapja, az a III. Ferdinánd , aki harmincz évig viselt véres háborút egész Európával és saját népével, hogy megvalósítsa az egy akol és egy pásztor igéjét.
Hanem míg Ferdinánd erőszakos eszközöket használt, Mária Terézia inkább női fortélyhoz nyúlt és ragyogó hálójába fogta a szertecsapongó pillangókat.
De még hagyján, ha csak arra szorítkozott volna a bűbájos királynő, hogy a saját eperajkaival apostoloskodik.
Nagyobb baj volt az, hogy olyan emberek is befolyásolták e tekintetben, akik az erősebb eszközöktől sem riadtak vissza.
Ezek rábeszélték, hogy titokban leveleket meneszszen az ezredparancsnokságokhoz, melyekben fölszólítás volt, hogy "hassanak a parancsnok urak rábeszéléssel oda, hogy a legénység hátat fordítson az eretnekségnek és térjen vissza az egyedül üdvözítő valláshoz ".
Mit jelent a "rábeszélés" a katonaságnál, el sem kell talán mondanom.
Akadt ugyan elvétve olyan parancsnok is, mint Hadik, aki azt írta vissza: "Felséges asszonyom , nem tehetek eleget kivánságának már csak azért sem, mivel nem szeretném, ha a katonáim nagyon megkivánnák a mennyországot.
Mert én jobban szeretem, ha nem félnek , sem a porosztól, sem a pokoltól."
De az ilyen csak kivétel volt és a legtöbb ezredes parancsnak vette a királynő óhajtását, sőt szabad kezet engedett a regemencz-pátereknek.
- Ezek aztán csodákat míveltek!
Teszem például azt, hogy a Jürger-ezredből a legénységnek fele megszökött, mert nem bírta el tovább a hittérítői buzgalmat.
Ezek a dezentorok közül való Bujdosó Gergely is, akinek neve nagyon sokszor fordul meg az akkori időben a hatóságok köröző- és megkereső-leveleiben.
Nem mintha Bujdosó Gergely futóbetyárnak felcsapott volna, amely pályára lépett a legtöbb katonaszökevény, hanem még ennél is gonoszabb dologban törte fejét.
Poétaságra adta magát és ékes versekben irta meg, hogyan gyóntatják meg minden héten a legénységet a káplárpálcza segítségével; hogyan viszik mindennap hajnali misére és szabnak rá penitenczia fejében annyi bőjtöt, hogy fényes nappal is csillagokat lát az éhségtől .
Elkesergi a többi közt egyik versében:
Amíg a "hiszekegyet" megtanultam,
Kétszer huszonöt pálczát is kaptam.
Amig hajnali misére elkísértek,
Már csak hálni járt belém a lélek.
...Hanem a legnagyobb istentelenségre akkor vetemedett ez a romlott lelkű poéta , mikor lepingálta a királynőt szerzetes-ruhában és gonosz humorral a rajz alá a következő verset írta:
Nemcsak hetenkint kétszer, de mindennap
Szivesen meggyónnék, ha ilyen volna a pap;
Ölts hát páterkám asszonyi ruhát
S enged át ennek - a csuhát!
Ezt a verset a Jürger ezred páterjának, főtisztelendő Gurszki Theophil úrnak küldte be, aki szörnyen felháborodott miatta.
Át is adta nyomban a corpus delictit az illető hatóságnak és erősen megkövetelte, hogy Bujdosó Gergelyt már nemcsak mint dezentort , hanem mint felségsértőt is vegye üldözőbe.
A hatóság pedig a legnagyobb buzgalommal látott az üldözéshez.
A vármegyénél egy külön irnokot tartottak, akinek egyéb dolga sem volt, mint a Bujdosó Gergely ellen kibocsátott nyomozó-leveleket másolni .
Valóságos legendai alakká nőtte ki magát ez a diákból katonává és katonából kóbor poétává lett emberfia.
Ha őt nem is csiphették el, de nótáit mindennap énekelték Gurszki Theophil uram ablaka alatt.
Ugy kedvelte ezeket a nép, mint valami tiltott , de nagyon édes csemegét.
Hát még a csínytevései!
Ezekről regéltek úri palotában ép úgy, mint a legutolsó jobbágy szalmafödeles kunyhójában.
Teszem, mikor mint stafféta elvitte saját köröző-levelét Heves-vármegye alispánjától Csongrád-megyének egyes szolgabiráihoz és elvette az érte járó kézbesítési díjat, saját aláirásával nyugtázván az összeget.
Vagy mikor Gurszki páter breviáriumába becsempészte a tisztelendő urról szerzett gonosz paskvilt, úgy hogy a páter ijedtében az ördögöt is emlegette.
Az ilyen apró dolgok heteken keresztül képezték a beszélgetés tárgyát az akkori eseményszűk világban.
S a mellett nem hogy félt volna az őt üldöző világi és egyházi hatóságoktól, de még elég vakmerő, hogy fényes nappal végig sétált a mezőtúri piaczon, holott jól tudja , hogy itt minden emberfia úgy ismeri, mint a hamis máriáspénzt.
Lám, a főbiró Busi András uram, a mint hivatalos teendőinek bevégezte után a községházából kijön, kit lát meg legelőször a saját két szemével?
Senki mást, mint Bujdosó Gergelyt, a körözött poétát...
Busi András uram nyitva felejtette a száját meglepetés szűlte ijedtében.
Hirtelen átcsapott egy mellékutczába, s miután alaposan meggyőződött, hogy nem látja senki , odaintette magához a poétát és keményen rárivallt:
- Hát te mit keressz itt, boldogtalan?
- Sétálok, - válaszolá hidegvérrel Gergely.
- Tudod -e, hogy ez a sétaút egyenesen az akasztófa alá vezet?
Ez a hidegvér egészen kihozta a főbirót sodrából; fölemelte ezüstgombos botját és fenyegető mozdulattal odaállt Bujdosó Gergely elé:
- Tudja -e kigyelmed - (már nem tegezte) - hogy elfogathatom?
S tudja -e, hogy pleni potentiával birok, hogy vasra veressem s Egerbe küldjem, ahol már nagyon fenik kigyelmedre fogukat a pápisták.
- Hát fogasson el és veressen vasra!
Busi András haragja hirtelen lecsillapult.
Világos dolog, hogy ennek az embernek meghibbant az esze.
Már pedig bolonddal ki fog perlekedni?
Inkább szép szóval kell a lelkére beszélni.
- Édes fiam Gergely, - mondá szelid hangon, - hisz én nem haragszom rád, de annál inkább mások!
Teszem Gurszki páter uram, aki nem tudja megbocsátani azt a paskvilt, a melyet róla irtál és nagy élvezettel kisérne az akasztófáig, hogy végső perczeidben ellásson lelki malaszttal...
Én pedig nem akarom, hogy községünk csúfjára ilyesmi megessék veled!...
No meg a verseidet is szeretem...
Tedd hát meg a kedvemért és hordd el magad olyan helyre, ahol kevesebb a katona és ritkább a főtisztelendő jezsovita-páter.
- De mikor én épen itt, ebben a városban akarom legujabb versemet elmondani!
- Kiről szól? - kérdezte önkénytelen mohósággal a főbiró és egész arcza mosolygott , mint valami nagyon jónak előérzetében.
De már erre ujból fölfortyant Busi Andás uram és haragosan rákiáltott a poétára:
- Elmész innen!
Hogy te nálunk paskvilt eldeklamálj, a mi szép királynőnkről?
Abból ugyan semmi sem lesz!
Mert ha való is, hogy néha bajt hoz a nyakunkra, azért mégis a mi szerelmetes királynőnk, akiért édes örömest odaadjuk utolsó csepp vérünket!
De még ez a méltatlankodó hang sem hozta ki flegmájából a poétát; csendesen válaszolt:
- Kár volt így nekibuzdulni, főbiró uram.
Hát ki mondta kigyelmednek, hogy az én poémám paskvil?
Sőt ellenkezőleg, antik verssorokban irtam róla dicsőítő ódát, amiért hogy pardont és grácziát kaptam tőle.
- Való ez, vagy pedig megint csak afféle poetica licentia, magyarán: füllentés?
- A legkomolyabb való.
Ugy történt, hogy meguntam az örökös bujdosást és föltettem magamban, hogy ismét beállok a rendes polgári sorba.
Fölmentem hát titokban Bécsbe és kihallgatást kértem a bűbájos felségtől...
Hallja főbiró uram, szebb rózsát nála még pünkösd hajnalának csókja sem fakaszthat!...
Hanem azt is mondhatom, hogy az én hírnevem sem az utolsó.
Ugy megbámultak a bécsiek, mintha én volnék az a bibliai szörnyeteg, a leviathan, mely naponta hetvenhét emberfiát fogyaszt el csontostól , bőröstül.
Amint beléptem az audiencziák termébe és katonásan bókoltam, maga a felség is bámulva nézett rám.
" Hát kigyelmed az a hirhedt, istentelen poéta, a Bujdosó Gergely - kérdezte; - nem néznék ki kigyelmedből annyi gonoszságot !"
- "Magam sem, felség" - válaszoltam szerényen.
- "Az a pogány, az a lelketlen ?"
- "Se nem pogány, se nem lelketlen, felség.
Egy az én vétkem és nem több: hogy nem szeretek koplalni.
Ha páter Gurszki nem a bőjttel, hanem a farsanggal kezdte volna meg a hittérítést, kétszer sem mondom, hogy be nem álltam volna az ő regementjébe.
De az éhkopot nem veszi be a természetem."
A királynő mosolygott bátor válaszomon, de hirtelen ismét komoly lett és folytatá az inkvizicziót: "Hát a felségsértés? hát enszemélyünknek csufondáros kigúnyolása ?" - kérdezte élesen.
- "Itélje meg maga , felség, van -e ebben gúny? - mondottam és felmutattam a rajzot, melyet róla készítettem és a hozzá való verset, - hát gúny ez?
Való tény pedig, hogy királynőjének minden katona szivesebben tárja föl lelkét, mint holmi mogorva regemenczpáternak !"
- A királynő elnevette magát és láttam, hogy jól esik szivének a hízelgő szó.
- "Nagy selma kigyelmed, Bujdosó Gergely, - mondá, - de látom, hogy mégsem olyan gonosz csont, mint a milyennek lefestették én előttem.
Hát pardonirozok kendnek a szökésért, és elnézem azt is, hogy perduellioba esett.
De jövőben okosabban viselje magát, s ha már minden áron poétáskodni akar, irjon inkább szent énekeket. "
- "Teszem a Dávidné zsoltárait !" gondoltam magamban, de volt annyi eszem, hogy ki ne mondjam, mert tudom, hogy a religió dolgában nem érti a tréfát a felséges asszony.
- Igy hát amnesztiát kaptál, Gergely fiam? - kérdezte nagy lelki örömmel a biró.
- Azt! - válaszolt fanyar mosolylyal a poéta, - rátették a jóság lakatját a számra és muzsám ezentúl csibéket fog költeni, nem pedig sasokat...