III. AZ ACZÉL-EMBER HÁZATÁJA.
A templom előtti térnek jobb szögletén látható még ma is, több mint 140 esztendő multán, az a ház, amelyben Törő Pál egykor lakott.
Való tény pedig, hogy egy erős szellem átviszi jellemének sajátságait környezetére, s ezek még akkor is érvényben maradnak meg, mikor ő maga már rég megszűnt lenni.
Olyan ez, mint a finom szultán rózsaolaj, mely egyetlen cseppjével ötven esztendőre is illatossá tesz egy egész ruhaszekrényt.
S mi sajátképen a környezet egyéb, mint az erős jellemnek önkészítette ruhája?
Ez a ház még most is olyan, hogy megáll előtte az idegen és nézi sokáig, várva azt , hogy mikor lép ki kapuján egy a mindennapi alakoktól elütő egyéniség.
Emlékeztet a régi nemesi kuriákra, holott minden időben csakis polgárok laktak benne.
De polgárok a szónak legszebb és legnemesebb értelmében.
Akiknek otthonában a közjó volt a legelső és a legszentebb törvény s az ártatlanul üldözött mindig menhelyre talált , ha nem is birt a hajlék a nemesi kuriák ismeretes előjogával.
Van azonban mégis olyan czímere, mely a magyar heraldikában fölér a Montmorency-k ősi jeligéjével: egy kis vastábla, az idők rozsdájától elemésztve, de még sem annyira, hogy ki ne lehetne betűzni a következő felirást:
" Ezen a kapun lépett be II. Rákóczy Ferencz, Magyarország vezére és Erdély fejedelme , mikor Mezőtúr városában időzött."
Pedig olyan alacsony ez a kapu, hogy középtermetű ember könnyen beleütheti fejét a boltívbe; csakhogy nem volt mindig ilyen.
Egykor Törő Pál, a ki a hagyomány szerint , a rendes emberi mértéket fölülmulta, úgy testi, mint lelki nagyság dolgában, ki- és bejárhatott rajta, anélkül, hogy fejet hajtott volna a tömör gránit előtt, mely a boltívet képezi.
De hát olyan ez a mi jó földünk, hogy az emberek szerint idomul , melyek rajta uralkodnak.
Megnőtt a föld, mióta kisebbek az emberek.
Ezt az alakok is mutatják, melyek ma félig be vannak süppedve a talajba, holott egykor tornáczszerűen emelkedtek ki belőle...
Törő Pál idejében a kapubejárat jobbján és balján lőrések is voltak és hatalmas vasrács fogta körül az ablakokat.
Ma már eltünt ez a harczias jelleg és virágos kert mosolyog az arra menőre.
Mondják, hogy a virágos kertben, a legszebb rózsabokor alatt pihen Törő Pál, akinek holttestét éjnek idejében lopták el hívei a vesztőhelyről és ide temették háza elé.
Annyi bizonyos, hogy valamennyi rózsa haragos piros szinű , mintha az igaztalanul ontott vért jelképezné.
Az udvarra lépve, valóságos vadonba jut az ember.
Százados fák olyan sürű árnyékot vetnek, hogy déli órában is csak elvétve hatol keresztül a lombon egy-egy napsugár .
De azért olyan tisztaság uralkodott ott, hogy még a lehulló falevelet sem engedték a földön megrozsdásodni, hanem elvitték azonnal, a mint az ágtól megvált, egy félreeső helyre, ahol a levélnek külön temető jutott egy gránitkoczkákkal kipárnázott gödörben.
Egyetlen ösvény vezetett a kaputól a háznak előcsarnokához, amelynek falára egy férfias kéz régesrégen erős betűkkel fölírta ezt a különös jelmondást:
" Lánczon tartsd szívedet, azt a mindig éhes farkast."
Törő Pál első felesége után rokonságban volt Busi Andrással, de e magyar rokonság daczára sohasem volt valami benső viszony a két férfiú közt.
Törő nem szerette a jobbra is, balra is tekintő embereket, Busi pedig félt sógorától, a kinek nézése olyan volt, hogy a vesékig hatolt.
Évek óta ma lépte át először küszöbét; most is olyan érzéssel, mint a bűnös, mikor birája elé áll és mérlegeli magában a büntetés nagyságát.
Mindenesetre kellemetlen érzés az ilyen, és Busi András, a gyenge emberek szokása szerint, gyűlölte azt, aki kellemetlen érzést keltett benne.
A főkurátor úgy fogadta a váratlan vendégeket, mintha csak előre be lettek volna jelentve.
Egyetlen arczizma sem árulta el azt a csodálkozást, melyet okvetlenül éreznie kellett ebben a pillanatban, mikor olyan két különféle emberi species, mint Bujdosó Gergely és Busi András jön hozzá látogatóba.
A cselédre, aki nem hódolt annyira mint ő a "nil admirari" elvének és kissé illetlenül tátotta el a száját , ráparancsolt, hogy hozzon a pinczéből egy kis szíverősitőt, aztán bevárta hidegvérrel, míg a jövevények maguk elmondják a látogatásnak okát és czélját.
Ez pedig nagy kegyetlenség volt tőle, a melyet a főbiró soha sem fog neki megbocsátani.
Végre is - mit tehetett volna egyebet? - nyögve és hebegve tért a dologra és egész halmaz körülirással adta elő az ő furcsa esetét.
Kissé összeránczolta márványsima homlokát a főkurátor s mintha haragos sugár lövelt volna szemeiből a vergődő és panaszkodó emberkére.
De azért uralkodott magán s nem sújtotta még jobban szemrehányó szóval azt, aki úgy is már nagyon meg volt alázva.
- Vártam ilyesmit, - mondá nyugodt hangon, de minden gúny nélkül.
- Honnan tudhatta? - kérdé Bujdosó Gergely.
- Onnan, hogy főtisztelendő Gurszki Teophil uram nem szokott ok nélkül református embernek a házához eljárni.
A főbiró szeretett volna a föld alá sülyedni elkeseredésében.
Megszánta őt a poéta és segítségére jött.
- De ugyebár, még lehet a dolgot valamiképen nyélbe ütni? - kérdezte tettetett vidámsággal.
- Ha a főtisztelendő rókabőrrel csapta be a főbiró uramat, adhatunk mi neki cserébe egy kis rókafurfangot, amely megprüszkölteti.
- Ezzel ugyan nem sokra megyünk, - válaszolt a főkurátor, - mert ilyesmiben ők erősebbek nálunk.
De azért mégis részünkön van egy nagy előny.
Bujdosó Gergely szomorkodva rázta fejét, mintha adott körülmények közt nem nagyon bízna ebben az előnyben.
- S hiszi, hogy győzni fog? - kérdezte.
Ez az egy szó úgy hangzott ajkairól, mintha a szív mélyéből jönne, a hol a meggyőződés lakik.
S valóban onnan jött.
Ez az ember nem csap vásárt az igazsággal , nem alkuszik meg fölötte, hanem nekimegy a sátánnak és letöri az öklelő szarvát.
- S mi a módja? - kérdé halkan, de mégis új reményt táplálva a főbiró.
- Csupán egy: ha ők csellel jönnek, mi az igazság vértjét tartjuk magunk elé; ha pedig erőszakot próbálnak, mi is fegyverrel állunk ellene.
Lehet, hogy elvérzünk a harczban, de igazságos ügyünk győzni fog.
Busi Andrást ismét elfogta az ideges reszketés.
Sehogy sem tetszett neki ez a vaskövetkezetesség.
- Tehát harcz? - kérdezte vékony hangon és dideregve húzta összébb mentéjét, - hát csakugyan ez volna az egyetlen módja?
Én jobbnak tartanám, ha előbb megkisérelnők a békés egyezkedést.
A főkurátor büszkén kiegyenesedett és most lehetett igazán látni, mennyivel nagyobb ő a másiknál.
Aztán mély hangján, mely úgy zengett, mint az orgona, válaszolt:
- Próbálja meg kigyelmed azt, a mit jónak lát.
De ha nem sikerül az egyezkedés, akkor majd én állok elő.
- Mit tehet kigyelmed?
Hisz ha nekik tetszik, egy egész ezred katonaságot küldenek nyakunkra.
Nem lesz tanácsos ilyen térre vinni a dolgot.
- Én nem viszem, de ha valaki engedelmem nélkül be akar lépni abba a szentegyházba , amelynek én vagyok a főgondnoka, akkor...
- Vessen magára a következményekért!
- Mit fog kigyelmed tenni?
- Oda állok a templom ajtajába, én magam és a jó kardom.
Aki pedig akaratom ellenére mégis ráteszi kezét a templom kilincsére, úgy segítsen a teremtőm, hogy levágom kezét töviből.
Végig harsogott ez a mondás a szobán, pedig nem is volt valami nagy hangon elmondva .
Egészen betöltötte a szobát, s még ki is hatolt az utczára, ahol az emberek meghallották és megállottak érczes zengésére.
A főbiró idegesen felkaczagott.
- Mit ér vele? - kérdezte tompa hangon, - az egy levágott kar helyébe jön ezer más s lesz közte olyan is, mely nem elégszik meg a templom kilincseivel, hanem a fejünk is kell majd neki.
Hadd hulljon a porba az is, ha így van megírva a sors könyvében... de szentegyházunk jogait, amelyekért apáink annyit szenvedtek, nem engedem megcsorbítani.
- Mártirságra vágyik kigyelmed? - gúnyolódott a főbiró.
- Ám legyen, ha kedve telik ilyesmiben!
De azt csak meggondolhatná, hogy nem csupán kigyelmedről van itt szó , hanem az egész városról.
- Nem hívok magam mellé senkit sem segítségűl.
Kigyelmed se jőjjön velem.
Legyen az egész koczkázat az enyém.
A poéta lelke magasra szárnyalt e pillanatban.
Oda állott a főkurátor mellé, mintha már harczolni kellene, s így szólt meleg hangon:
- Én is kigyelmeddel tartok, főkurátor uram.
Csak szegény kis czinege vagyok ugyan , szeretem az életet is, de még sem annyira, hogy félteném a bőrömet, mikor igazságos ügyről van szó.
Nem volt többé szó a templom kulcsáról.
Busi András uram épen csak annyi ideig maradt még, a mennyit az illendőség megkivánt látogatások alkalmával.
Mikor eltávozott, nem nyújtotta kezét sógorának; talán azért, mivel sejtette, hogy ez el sem fogadná.
Amint hazaért, rögtön hosszú levelet írt, gondosan lepecsételte azt és ráírta a czímet:
" Főtisztelendő és szentéletü Török Gyula uramnak, a jezsuita-rend tagjának Bécsben."
Mikor készen volt az irással, sokáig nézte a czímet és mélyen elgondolkozott.
Arczán visszás érzelem küzdött s kétszer is olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tépni az irást.
De még sem tette.
Egyszerre csak így szólt:
- Mentsük meg legalább veszett fejszének a nyelét!