IV. ZORKA.
Bujdosó Gergely nem ment el a főbiróval, hanem ott maradt Törő Pál házánál.
Mert amint ő is távozni akart, a kurátor marasztotta:
- Szavam volna még kigyelmedhez, Bujdosó Gergely uram.
A poéta leült az asztalhoz és leste, mikor szólal meg ismét a háziur.
De ez már , úgylátszott, újból megfeledkezett vendége jelenlétéről, mert nem folytatta a megkezdett beszélgetést, hanem nagy léptekkel sétált föl-alá a szobában, és arczán , valamint domború homlokán látni lehetett a gondolatok nagy munkáját.
Bujdosó végre is megunta a ránézve nyomasztó és tétlen csendet.
Az ezüstkapcsos biblia után nyúlt , mely akkori jó szokás szerint keze ügyében hevert egy állványon és lapozgatni kezdett a szent könyvben.
Egészen belemélyedt az olvasásba, annyira megkapta az a mély és igazi költészet, mely abban a könyvben évezredek óta le van téve.
Megfeledkezett környezetéről, a lelki küzdelmekben föl s alá járkáló férfiúról, egészen átengedte magát a nagy varázsnak , melyet akkori időkben a vallás mindenkire kivétel nélkül gyakorolt.
A mai korban talán különösnek is fogják találni, hogy ez az anakreoni lelkületű poéta, akinek könnyelműség volt egész élete s aki az élvezetet imádta, annyira rajongó volt mégis hit és vallás dolgában, hogy föl is tudott magasztosulni a prófétai ihletig.
Hisz a jelen században a sejtést, a költészetnek e legnemesebbik részét már egészen kitörölte a költők lelkéből a rideg, csapongást nem ismerő tudás .
Nincs már hely a hit számára ott, ahol a logika fegyverével kergetik ki az emberből a vágyat egy ismeretlen jobb hon után, és bebizonyítják, hogy a képzeletnek világában elkalandozni nem egyéb, mint renyhe, üres időfecsérlés.
Az a poéta, aki az elvesztett paradicsomot megsiratta, még reményt táplált, hogy ujból feltalálja: de a mi költőink már nem is keresik, kutatják a módját, mert nem hisznek benne.
Odatapadtak minden érzésükkel a száraz röghöz, s kihalt bensejükből az a vágy, mely az embert arra készti, hogy fölfelé tekintsen.
De abban az időben a "religio" szó még olyan volt, mely fölkavarta, indulatba hozta és lángra gyújtotta az emberek szívét és lelkét.
A vallásos láz, mely a középkor vége felé és az újkor elején az emberiséget gyötörte, utolsó vibráczióiban a legerősebb volt.
30-40 évvel később már helyet adott a közönynek; de akkor még rombolt , pusztított és boldogított.
Egészen belemelegedett Bujdosó Gergely a szent sorok olvasásába és mintha édes álomból riasztanák föl, úgy megdöbbent, mikor hirtelen megszólalt egy kemény hang:
A főkurátor ott állott a nyitott ajtóban és kiszólt a folyosóra gyámleányának.
Arcza még sápadtabb volt mint rendesen és homloka közepét ketté szelte egy erős ránczmélyedés.
A következő pillanatban belépett a szobába a szólított leány.
Szakasztott az a Judit , akiről ép most olvasott a poéta a bibliában.
Karcsú, deli alak, barnába hajló arczszín, éjsötét szemek, lágyan hullámzó fekete haj és erős akaratnak kifejezése a szájacska szegletében.
Egyszerű házi ruhát viselt, de ez sem tudta leszedni róla a királynői méltóságot, mely minden mozdulatában kifejezésre jutott.
Megállott Törő Pál előtt és úgy nézett rá nagy fekete szemeivel, amint nem szokott leány az apjára, emberfia a jóltevőjére tekinteni.
Ellenállás volt minden idege és előre megtagadása annak, amit ez a férfiu tőle követelni fog.
Bujdosónak eszébe jutott az a pletykaszó, amely hireszteli, hogy ez a két lény egymásba szeretett volna.
" Ugyan, ki lehetett az a hülye, a ki ilyesmit komponált? - gondolta magában, - hisz ezek úgy néznek egymásra, mintha halálos ellenségek volnának...
Akkor már inkább elhiszem, hogy Zorka a Gyulába szerelmes !"
De ebben a hitében sem hagyták meg sokáig.
Törő Pál megszólította a leányt:
- Ülj le gyermekem, fogd kezedbe a tollat és irj!
- Minek kérdezed?
Hisz úgy is tudod!
- S te minek akarod, hogy neki írjak, mikor úgy is tudod, hogy ez az egyetlen dolog , amiben nem engedelmeskedem neked soha... soha!
Szenvedélyes szilajság csengett a leány szavaiból, lángolt föl tekintetében és tágította nemes orrczimpáit.
Alakja azonban szoborszerű merevségben állott most is azon a helyen, ahova a szobába jöttekor lépett; el nem mozdult onnan egy arasznyira sem.
- Hallgass meg leányom, - mondá szokatlan lágysággal a kurátor; - amit neked most mondani fogok, az olyan dolog, amit tőlem még nem hallott ember: könyörgés és segélykérés lesz benne.
A leány izgett-mozgott.
Fájt neki ez a hang, jobban mint az előbbi parancsszó.
Futó tekintetet vetett a némán ülő poétára, s ki volt benne fejezve a kérdés: "hát ez mit akar itt ?"
Törő Pál megértette a kérdést s megadta rá a választ:
- Én akartam, hogy itt maradjon és tanúja legyen mai beszélgetésünknek.
Kell nekem egy ember tanúsága, akinek szíve éppen a veszély idejében fölkereste az enyémet , önként fölkereste!
Mert tudd meg Zorka Bujdosó Gergely velem akar tartani a nagy munkában, amelyet magamra vállaltam.
A leány odament Bujdosóhoz és hálásan ajkaihoz szorította jobbját, mielőtt a meglepett poéta ellenállásra gondolhatott volna.
- Mennyi ideje, hogy nem beszéltünk arról a dologról? - kérdé halkan a kurátor és hangja reszketett.
- Husvét első napján lesz épen két esztendeje, - válaszolt szemlesütve és elpirulva a leány.
- Most itt az ideje, hogy megtörjem a hallgatást.
Ennek az embernek mindent meg kell tudnia, hogy megitélhesse cselekedeteimet és... tanácsot adhasson.
Bujdosó bámulva szökött fel helyéről:
- Én, tanácsot? kigyelmednek?
- Ugy -e csodálkozol fiam? - mondá szomorú mosolylyal a kurátor, - az aczélember nem bízik többé magában és megirígyli a pápistától azt a szerencsét, hogy meggyónhat valakinek.
Nos hát én is föltárom lelkemet előtted, mert szeretlek téged Bujdosó Gergely.
Ismerem bensődet és tudom mit rejteget szíved.
Akarod -e megtudni, hogy mit rejteget az enyém.
- Ha... kigyelmed is úgy akarja...
- Talán meg fog könnyebbülni lelkemnek terhe!...
Halljad hát: Fiam nem azért ment el hazulról, nem azért csatlakozott ellenségeimhez, s a mi még keservesebb rám nézve : hazám és vallásom üldözőihez, mintha én útját állottam volna szíve szenvedélyes vonzalmának...
Ugy -e, így hiszik és beszélik az emberek?
- Szó sem igaz belőle!
Az első percztől kezdve, amint láttam, hogy fiam szereti ezt a leányt, bensőmben megadtam nekik áldásomat.
Vártam, mikor jönnek hozzám, hogy ezt kikérjék.
De nem jöttek.
És Gyula napról napra zordonabb lett, kerülte az embereket , de került engem is: apját és legjobb barátját!
Mi lehet ennek az oka? kérdeztem magamban - de nem tudtam sehogy sem rájönni...
- Igazán, mi lehetett az oka? - kérdé gépiesen a poéta.
Inkább saját magához intézte ezt a kérdést, mint a jelenlevőkhöz.
- Megtudtam végre.
Eljött hozzám egy napon fiam és lesütött tekintettel állott elémbe azzal a kérdéssel, hogy engedjem hazulról távozni, mert ő itt nagyon boldogtalan .
Megdöbbentett bús szava és atyai gyöngédséggel marasztaltam.
Hallgatott egy ideig, de egyszerre szikrázó tekintetet vetett rám és mint a mérgezett nyil pattant el ajkairól az a mondás, hogy nem akarja utamat elállni.
- Az én utamat? - kérdeztem bámulva, - fiú, mit jelentsen ez?
- Azt jelenti, - válaszolt ő lesütött tekintettel, - hogy mikor apa és fiú egy és ugyanazért a kincsért versenyeznek, a kötelesség úgy parancsolja, hogy a fiú félre álljon.
A vér fejembe szállt e szavak hallatára.
Kínos sejtelem támadta meg szívemet , amelyben azonban volt valami... mámorító és boldogító is.
Alig tudtam megkérdezni:
- Miféle kincsről beszélsz?
- Zorkáról, - válaszolt ő fanyar mosollyal.
Ha a villám csapott volna elémbe, nem ijedek meg annyira.
Hogyan tudott ez a fiú a szívem mélyébe látni, holott én olyan jól rejtegettem azt, amit balvégzetem beléje plántált?
...A némán álló leány üdvteljes mosolylyal tekintett föl e vallomásra.
Aztán ő kezdett beszélni.
- Ugy volt valóban.
Törő Pál uram beszólított szobájába és fia jelenlétében megkérdezett, miért nem akarok Gyula felesége lenni?
Hát nem szeretem?
" Szeretem mint testvéremet, de nem másként: nem úgy, ahogy a jövendőbelijét szeretnie kell egy leánynak."
" Mit tudsz te még erről az érzésről ?" kérdé tőlem haragosan Törő uram .
Ekkor kitört belőlem is a harag: "Még kigyelmed kérdezi?
Hisz kigyelmed tanított rá , hogyan kell azt a férfiút szeretni, akié egész lényünk?
Miért volt olyan jó és nemes ? miért magaslik ki annyira a többi férfiú közül ?..."
- Tovább! tovább! - sürgette Bujdosó, akit egész lelkében megkapott ez a jelenet.
S most megint a kurátor vette föl az elbeszélés fonalát:
- A fiam arcza eltorzúlt e szavak hallatára, keserű kaczagás tört ki belőle s mind az a rosszaság, amire az embert a féltékenység és az irígység tanítja.
- "Hát nincs igazam, - mondá - hogy világgá akarok menni ?"
" Nincs! - válaszoltam szeliden, - mert ez mind gyermekbeszéd.
Ebbe nekem is van még beleszólásom.
Zorka a feleséged lesz , bizd csak rám !"
S ekkor megtörtént az, a mit sohasem tartottam volna lehetségesnek.
A leány odarohant a falhoz és lekapta róla vadászfegyveremet.
A csövét homlokának illesztette, a ravaszával játszott keze és megesküdött reszkető ajakkal, hogy soha sem enged a kényszernek, inkább megöli magát.
Én nem őt néztem e pillanatban, hanem fiamat.
Istenem, mivel érdemeltem ezt a kegyetlen megpróbáltatást ?...
Van -e sujtóbb érzés annál, mint mikor az apa arra a fölfedezésre jut, hogy gyermeke méltatlan arra a meleg érzésre, melylyel iránta viseltetett?
Az a fiú gonoszul mosolygott e perczben és leolvastam arczáról ezt a szót: "Komédia !"
Önzésében nem hitt annak a föllendülésnek, melyet e gyermekben vett az érzés.
S még tán kivánta is, hogy teljesítse azt, amivel fenyegetődzik.
Erőt vett rajtam is a harag, az apa haragja méltatlan rossz gyermekével szemben.
Az ajtóra mutattam és rákiáltottam:
- Megyek, - mondá ő ugyanazzal a hideg mosolygással, - s nem is jövök többé vissza .
Mert mit keresnék ott, ahol ő az urnő?
Elment.
S én nem átkoztam meg, pedig mindennap jött róla olyan hir, mely szinte csábított, hogy megátkozzam azt a perczet, melyben anyja számomra szülte.
Elment legnagyobb ellenségemhez, a jezsoviták kiküldöttjéhez és vele lépett szövetségre , ellenem, szülővárosa és hazája ellen.
Később annak a rendnek tagja is lett; tőle eredt a sok gyanusítás, melyet ellenem szórtak...
- Az egész idő alatt pedig csupán kétszer beszélt velem Törő uram, - mondá halkan Zorka.
- Kétszer kért és könyörgött előttem, hogy adjam neki vissza fiát.
Ugy tudott parancsolni a saját szivének, hogy gonosznak és hálátlannak mondott, mivel nem engedelmeskedtem...
Pedig tudom, hogy a legnagyobb sebet akkor ejtettem volna szívén , ha megcselekszem azt, amit követel...
De nem teszem, azért sem teszem!
Diadalmas ujjongás volt a leány minden szava.
A szerelem bűbája festette pirosra arczát, a mindenható, magát elleplezni nem tudó szerelem reszkettette meg délczeg alakját.
Aztán folytatta:
- S miért is tenném?
Ki parancsol a szívnek, amely rajongva szeret?
Hát nem ő volt az, aki a hóhér kezétől kivégezett lázadónak gyermekét fölszedte az országúton és fölnevelte szeretettel és gyöngédséggel, mintha saját vére volna?
Nem ő volt az, aki minden szépre és jóra tanított?
Szeretem és imádom, mint a jót, a szépet, mint Istenemet.
...Szegény poéta, olyan melege lett e mámorító szavak hallatára!
Ha irígység hozzáfért volna egyszerű lelkéhez, mint irígyelte volna az aczél-embert.
- Valóban, én sem tudom felfogni, miért kínozza önmagát, főkurátor uram? - mondá pillanatnyi szünet mulva, - hisz az egész dolog olyan világos, hogy...
- Várj sorodra, fiam, - szakította őt félbe Törő Pál, - addig ne itélj, míg nem tudsz mindent.
Hisz én is húsból, vérből való vagyok, ámbátor "aczél embernek" csúfolnak, s nem állottam volna ellen a csábnak, melyet a sors utamba hozott, ha nem lát tovább tekintetem...
Az én fiam, az a bizonyos egyszarvú, melyet a szentirás emleget: amely rombol és pusztít és a saját vére ellen tör.
Mióta Bécsben van, ujból kikezdenek minket.
A vallás az ürügy, a melybe belekapaszkodnak, de valóságban nemzetiségünk szálka az ő szemükben...
Szegedinácz Perót is ellenünk uszították, hogy megtörjenek és kiirtsák szívünkből az elenyészhetetlen érzést, mely nem engedi, hogy szolganéppé aljasuljunk.
De akkor nem vált be az eszköz: szegény Peró maga is rajongó volt .
Szerbország visszaállításáról álmodott, s ezért dobták oda a hóhérnak martalékul .
Most azonban ügyesebb eszközre tettek szert - fiamban.
A magyart csakis a magyar tudja megtörni: példa erre Pázmány Péter.
Hanem míg ennek szivében a nemes hév uralkodott és csak más uton vélte föllelni a boldogulást népe számára, az én fiam szivében nincs egyébb egy tomboló szenvedélynél, a meghiúsult szerelem érzésénél.
S én ezt akarnám kivenni belőle.
- Azzal, hogy boldoggá teszem.
Lemondok én a magam üdvéről, mondjon le róla ez a leány is.
Áldozzuk föl magunkat a nemzet jóléteért...
Azért akarom, hogy irjon Zorka Gyulának levelet.
Ha ő hívja, el fog jönni, s el van hárítva a veszély.
Pillanatnyi csend állott be, Bujdosó Gergely odament az ablakhoz és kinézett rajta .
Előtte feküdt az udvar virágos díszében.
Fölnézett az égre és ez visszamosolygott rá kéklő ragyogással, mintha nem is léteznék alatta szenvedélyek harcza és elkeseredett küzdelem apa és fia közt.
- Azt akarod tudni, hogy mi a véleményem ebben a dologban? - kérdé lágy hangon.
- Azt.
Megmondom neked miért: előbb tudtam már a templom kulcsának dolgát, semmint Busi András értesült róla.
Fiam írta meg.
Ő pontosan tudósít mindenről, amit gonoszban tervez ellenünk.
S többet is írt annál, mint amit ti eddig tudtok !...
Ekkor szívem nagy keservében ahhoz a könyvhöz fordultam, mely minden bajban és viszontagságban vigasztalóm és tanácsadóm volt.
Elolvastam Ábrahám megpróbáltatásának történetét, aki fiát föl akarta áldozni az Úr parancsára, s visszariadtam ettől a képtől...
Nem, én nem akarnék hasonló megpróbáltatáson keresztül menni!
S amíg az Úr szine előtt megalázkodva, sírva könyörögtem igazi belátásért, mintha egy benső hang azt mondta volna nekem: «Eljön még ma az a férfiú , aki megmutatja neked az ösvényt, melyen haladnod kell.
Hallgass csak szavára !»
S ez a férfiú csakis te lehetsz, Bujdosó Gergely.
A te kezed is a szentirás után nyúlt , amint egy pillanatig magadra maradtál.
S azért félreteszem erre az órára a saját akaratomat, s elfogadom azt, amit te parancsolsz, te rendelsz, te akarsz, akit az Úr küldött hozzám.
- Nos, hát én elfogadom ezt a nagy felelősséggel járó hivatalt, - mondá Bujdosó Gergely, s ujból felülkerekedett benne a könnyed poétai természet...
Tudod -e, kik az én tanácsadóim?
A virág, a kéklő ég és a napsugár.
Megkérdeztem őket és sorban feleletet adtak.
Tudod -e mit mondott a virág?
Azt, hogy szeress!
Tudod -e, mit mondott az ég, mely felé szállnak beteljesíthetlen vágyaink?
Azt mondta: ember vagy, hát szeress!
És a napsugár még ráduplázott, mondván: «Ez a leány neked adta szívét , fogadd el bátran.
Aczélember lágyulj meg és tanuld el a szerelem édes nyelvét.»
Zorka odaborult a költő elé és megcsókolta ruhája szegletét.
Bujdosó Gergely fölemelte őt a földről és odatette Törő Pál szívére.
A kurátor megcsókolta a leány homlokát, és nem mondott egyebet, csak ennyit:
- Husvét első napján tartjuk meg az esküvőt.