VI. A SZÉP MÉSZÁROSNÉ.
A bécsi Burg főbejárata előtt nagy a "vakparádé ".
Igy nevezte el a magyar katona találó humorral azt a pompázó, de alapjában véve semmitmondó díszfölvonulást, melyet minden héten legalább egyszer csináltattak vele, s a melytől csaknem jobban félt , mint egy igazi csatától.
Mert a csatában megeshetik ugyan, hogy ellövik az embernek kezét-lábát, de mint a statisztika bizonyítja, legfölebb minden harminczadik katonát éri ez a baj.
Hanem hogy a vakparádé előtt minden második legény megérzi a káplárpálczát, s nyomban utána minden ötödik bemarsiroz a dunkliba, az olyan bizonyos, mint az amen az imádság végén!
A díszfölvonulásra az adott alkalmat, hogy a felséges királynő lebetegedése után ma fogadott először ismét audiencziában.
Össze is sereglett a nagy fogadó teremben és az előszobában, nemkülönben a folyosókon, annyi kérelmező emberfia, hogy az ajtónállók már nem is győzték a későnérkezőket visszautasítani.
A czeremóniás mesternek pedig kétszer is lecsúszott a paróka a fejéről abbeli igyekezetében, hogy megállapítsa a sorrendet, a melyben az instálók a kegyelmes királynő elé járulnak.
Mert nagy fortélya vala ám ennek a sorrendnek is!
Nem mindig döntött az a körülmény , hogy valaki előbb jött, hanem a legnagyobb pontossággal megvizsgálták, kinek mi az állása és rangja a társadalomban.
" Ecclesia praecedit" volt az alapelv, s ennek folytán az utolsó kapzsáló barát megelőzte a herczegi vérből való főurat, de még a főpapnál is előbbre való volt az apácza.
Aztán jött az udvari hierarchia értelmében a katonaság, ennek utána a beamter, s legeslegvégül a szegény czibil; a ki nagyon örülhetett, ha négy-öt órai várakozás után nem azt mondták neki: "Tessék máskor jönni, ma már vége az előadásnak !"
Láttam egy gúnyrajzot abból az időből, melyen egy szegény czibil két alakban van feltüntetve.
Először mint délczeg ifjú, aztán mint megtört aggastyán.
Az első kép alá ez van írva: "Mikor először mentem audiencziára "; a második alá: "mikor végre kihallgatást nyertem ".
A bájos királynő azonban asszony létére néha megengedte magának azt a szeszélyt, hogy fölforgatván az egész szertartásos rendet, végig ment a kérelmezők során és kikereste magának a legkopottabb és legkétségbeesettebb alakokat, hogy szóba álljon velük.
Ezt a nagy sérelmet a czeremónia és az etikett szigorú rendje ellenében azonban csak akkor merte elkövetni, ha papság nem volt jelen.
Mert Mária Teréziánál mindenek fölött dominált az elv, hogy ecclesia praecedit.
A főlépcső bejáratánál egy "faköpeny" állott (így nevezik katonáéknál azt a feketesárgára mázolt kis faházacskát, melynek nem tudni, sajátképen mi a czélja?
Mert hogy őrtálló katona ebben valaha oltalmat keresett volna zivataros időben, arra még nem volt eset !)
A faköpeny mellett teljes szolgálati díszben egy katona sétált föl-alá.
A hófehér Waffenrocknak minden egyes gombja úgy csillogott, mint maga a hajnali csillag; a nehéz facsákónak forgója úgy fénylett, hogy majd megvakult, a ki ránézett és a mesterséges czopf, melybe minden katonaember akkori időben haját fonta, Vorschrift szerint volt bepuderozva.
Hanem azért már nem a Vorschrift volt hibás abban, hogy puder nélkül is hófehér lett volna az a haj...
Manapság sem ritkaság a hadseregben a vén katona, de nem a legalsó rangfokozaton.
A ki három évi szolgálat alatt nem viszi semmire, azt még akkor sem tartják meg, ha önként kinálkozik.
Mária Terézia uralkodásának első éveiben azonban a vén közkatonáknak egy sajátságos faját ismerték: azt, a mely politikai vétség miatt örök időkre be volt sorozva.
Az utolsó Rákóczy-mozgalomnak főszereplőit nem fejezték már le (annyi vér folyt, hogy a hóhérok is megunták végre ), hanem csak elkobozták vagyonukat és megtették élethossziglan "Gemeiner " -nek.
A hadseregből politikai javító-intézetet csináltak, s nem volt rá eset, hogy ez a szisztéma be nem vált volna.
Ilyen "Armee-Zuwachs" volt az a vén közlegény is, a ki föl-alá sétált a főlépcső bejárata előtt és szigorúan felügyelt arra, hogy szabályellenesen öltözött emberfia be ne jusson az audiencziák termébe.
Mert a fogadtatásnál erre is néztek.
Boldog kor a mai, amikor a fekete frakk mindenkit följogosít, hogy a király elé lépjen!
Bezzeg másként volt ez a bájos királynő idejében.
A "Kleidervorschrift für Audienzen und Empfänge" 62 fokozatát állította fel a ruházatnak és ugyanannyi osztályba sorozta a hű alattvalókat, a kik a kegyes királynő magas színe elé akartak járulni.
E tekintetben még a papság kedvéért sem tettek kivételt.
S mivel a közönséges Gemeiner rendszerint nagyon is korlátolt fölfogású volt arra, hogy buksi fejében megtartsa a 62 paragrafust, rendesen olyan nagyobb intelligencziáju politikai "javítnokot " állítottak a főbejárat mellé, akinek kisujjában volt már az egész Kleidervorschrift .
Utóvégre ebben is nyilvánult valamicske elismerés a magasabb intelligenczia iránt!
Az öreg katona nem is nézte az arczokat, hanem előbb egy czédulára vetette tekintetét, a melyen a "Hofmarschall-Amt" utasítása szerint ki volt írva, hogy hányadik kategóriába tartozik a kérelmező.
Ezután gyors és átható tekintettel nézte végig a ruházatot s olyan nagy volt már gyakorlata, hogy egyetlen tekintet után is kimondhatta: "Passirt "; a mely esetben a kérelmező bemehetett; vagy pedig "Ist zu ergänzen ", a miből az audiencziára igyekező megtudta, hogy toilettején van még pótolni való.
Ép most haladt el előtte egy délczeg női alak, a kin úgy áll a díszmagyar, mintha egyenesen rászabta volna az ő testére, a ki először kitalálta.
Nagyon el lehet foglalva a szép asszony gondolataival, mert egészen megfeledkezik arról, hogy czédula van kezében, melyre fölirták a Hofmarschallamt-ban, hogy mely rangosztály illeti meg társadalmi állásánál fogva.
Ki tudja, hol jár ép most az ő esze?
Tán leszállt a szív mélyére, s ott keres szavakat, a melyekkel az asszonykirály lelkére akar hatni.
Csak akkor rezzen össze, mikor a vén katona rákiált:
Elpirul és föltekint.
Eszébe jut mulasztása és gépiesen nyújtja a czédulát a katona felé.
De hirtelen reszketés fogja el, a czédula kiesik kezéből, tekintete odatapad az öreg katona arczára és ajkai kiáltásra nyílnak meg.
Még erőt vesz magán, még uralkodik szívén, hogy ki ne törjön ujjongásba és csak kínos örömmel súgja:
- András!
Édes, jó uram, csakugyan kigyelmedet látom?
A vén katona fölveti fejét, mint a hajdani csatamén, mikor talyigahúzó korában váratlanul megüti fülét a trombitaszó.
Mereven néz ő is az asszonyra, szemei elhomályosulnak, reszket a két szája széle, mintha irtózatos erővel visszafojtana egy fölkiáltást, de ajkairól tompán hangzik:
- Édes jó uram, hát nem ismert rám kigyelmed? - könyörög az asszony, - én vagyok hű hitestársa, Mészáros Éva, Mezőtúr városából, a hol kigyelmed tizenöt évvel ezelőtt szenátor volt!
Egyre tompábban hangzik újból:
Gépiesen lehajol az asszony, hogy fölvegye a papirt, de lába megcsúszik és elterül a földön.
A vén katona nem mozdul meg, hogy fölemelje a félig aléltat, hanem azért súgva, hogy senki meg ne hallja, ezeket mondja:
- Édes, hívséges lelkem feleségem, rád ismertem, de nem szabad veled itt szóba állnom.
Majd egy óra mulva, ha fölváltanak.
Többet nem mondhatott, mert már elősietett az ott lebzselő udvari tisztek egyike és talpra segítette a nőt.
A vén katona úgy állott ott, mintha kőből volna egész alakja .
Egyetlen arczizma sem rándult meg, minden tagja megmerevedett a szubordináczió békójában - de azért, ha parancsolt is testének, a lelkét nem verhette nyűgbe : homályosuló szeméből egy köny szabadult ki és végigcsorgott arczán.
A jelenet nem maradt észrevétlenül.
Egy másik udvari tiszt is sietve jött le a lépcsőn s jelentette:
- Ő felsége a császár-királynő kérdezteti, hogy mi történt itt?
Mészárosné már magához tért ájulásszerű gyöngeségéből, melybe a váratlan találkozás ejtette rég nem látott férjével, s megadta a fölvilágosítást:
- Csekélység az egész.
A hosszú utazás, a nagy izgalom, a váratlan öröm...
- Ő felsége a császár-királynő látni óhajtja önt, mielőtt elmegy az audiencziák termébe, - jelentette tovább a tiszt.
- Hódolattal vetem magamat alá a legmagasabb parancsnak, - szólott Mészárosné, akinek lelkében felülkerekedett az öröm, hogy olyan gyorsan elérte vágyainak czélját.
Mert hisz ép azért jött ide, hogy a bájos királynővel beszéljen és kegyelmet kérjen tőle férje számára.
Ha egyszer szemben áll vele, asszony az asszonynyal, hitves a hitvessel, anya az anyával, majd talál szavakat, hogy kicsalja a fejedelmi nő szivéből a kegyelem szikráját.
Ezzel a tudattal eltelve, szólott a némán álló katonához biztató hangon:
- András, édes jó férjem, jó az Isten, remélj!
A vén katona még most sem emelte föl kezét, hogy letörülje a könyet, mely már ott rezgett bajusza végén, hanem tekintete az beszélt.
S megvolt benne a felelet:
- Ég küldöttjét látom: hogy ne remélnék hát?
A két udvari tiszt bámulva nézte ezt a megmagyarázhatlan jelenetet.
Mi köze ennek a szép, gyönyörűséges asszonynak ehhez az őszbeborult katonához?
Hanem udvarnál nem illik kiváncsinak lenni, s azért szó nélkül elől mentek, megmutatván az utat Mészárosné Éva asszonynak, aki fontos egyéniség lett az ő szemükben, mióta a legfelségesebb asszony a sorrenden kívül látni óhajtotta.
Nagy dolog az az udvarnál, mikor sorrenden kívüli állapotba léptetnek elő valakit.
A főlépcsőtől balra volt egy kisebb bejárat, a melyen át a királynő legbensőbb cselédsége közlekedett.
Egyenesen a toiletteterembe vezetett.
Mária Terézia itt töltött naponta két órát bizalmas beszélgetésben szabónőjével, majdnem annyi időt szánván erre, mint az állami ügyekre.
Mert nemcsak nagy királynő volt ő, hanem szép és férjébe szerelmes asszony is.
Épen a remek haját fésültette és a hosszu hófehér toilette-köpeny eltakarta egész alakját, csakis a bűbájos arczot engedvén látni.
Két nagy és jóságtól sugárzó szeme , amely azonban adott körülmények közt lesujtó szigorral is tudott nézni, kiváncsian vizsgálta az előtte mélyen hajlongó Mészárosnét.
Arról a helyről, a hol a királynő ült, be lehetett látni az egész udvart, a melyen a kérelmezők még egyre érkeztek; ki kocsin, ki hordszéken, ki gyalog, amint rangja előírta.
- Üljön le asszonyom, - mondá a királynő egy kis tabouret-re mutatva, mely közelében állott.
- Üljön le ha mondom.
Nem a királynő fogadja most önt, hanem asszony az asszonyt .
Abból is láthatja, hogy nem restelem beavatni toilettem titkaiba.
Jóságos mosolylyal mondta e szavakat Mária Terézia és Mészárosnénak meg is jött azonnal a bátorsága.
Rögtön föltalálta magát s ezzel együtt meglelte az utat is a királynő szivéhez.
- Megengedi felséged, hogy megfésüljem ezt a remek haját? - kérdezte könyörgő hangon .
- Hadd mondjam meg otthon, hogy nemcsak a legjobb királynőt láttam, de a legszebb asszonyt is kiszolgáltam.
Mária Terézia elpirult.
A női hiúság erős gyökeret vert az ő szivében is.
- Elfogadom a bókot, - mondá, - jóllehet olyantól jön, aki maga is igényt tarthat erre a czímre; s talán több joggal.
Őszinte elismeréssel csüngött tekintete a magyar nő remek alakján.
Valóban nem is lehetett szebbet képzelni, mint e két nőt egymás mellett.
- Fölséged tréfál, - mondá Mészárosné s már most ő pirult el.
- Hogy is tarthatnék én e czímre igényt, aki már öreg asszony vagyok!
- Akkor hát föltalálta az örök ifjúság titkát!
Mondja, mennyi idős?
- Negyvenöt éves lettem Péter és Pál napján.
- Lehetetlen!
Azt hittem volna, hogy legfölebb harmincz éves.
- A mi családunkban mind ilyenek a nők.
Édes anyám már felül van a hatvanon s még nincs egyetlen ősz hajszála.
A királynő fölkiáltott bámulatában.
Egészen asszony volt e pillanatban: tetőtől talpig csupa kiváncsiság.
- Honnan veszi ezt a varázst?
- Igaza van felségednek, varázs az, mely nekünk megadja a hosszantartó ifjúságot .
Egyik dédünk alirumnát vett feleségül... tudja, felség, mit jelent ez a szó?
- Hallottam róla.
Igy nevezték a természet titkaiba beavatott és a gyógyerejű füveket ismerő asszonyokat...
De beszélje tovább.
- Ez az alirumna egy szépség-vizet készített, melynek titkát ránk hagyta.
Vele élünk női ágon levők és neki köszönhetjük, hogy az idő nem fog ki rajtunk.
Mária Terézia küzdött magával.
De hatalmasabb volt e pillanatban az asszony, mint a királynő.
Csaknem félve tette föl a kérdést:
- S megtudhatnám én ennek titkát?
- Minden tudásunk fölségedé, ép úgy, mint életünk és vérünk.
Hivassa elő felséged egyik udvari irnokát és rögtön tollba mondom neki a szer készítési módját.
- Ha titok, akkor maradjon csak közöttünk! - szólott a királynő, s hirtelen fölállva , oda ment iróasztalához.
- Majd én magam leírom.
Türelmetlenül, mint a gyermek, akinek új játékszert igértek, fogta a tollat és leste , mit mond majd Mészárosné.
De ez még mindig habozott.
- Mondja hát! - sürgette a királynő.
- Ennek a titoknak nagy az ára, - szólott végre Mészárosné.
- Egy embernek szabadsága...
- Akármit vétett, szabad e pillanattól.
Hogy hivják és mit vétett?
- Neve Mészáros András, hajdan Mezőtúr városának szenátorja volt...
- Az.
Jelenleg pedig közkatona s ép most a főbejárat előtt áll őrségen.
- Tehát politikai vétkes? - mondá elboruló tekintettel a királynő s letette egy perczre a tollat.
Mészáros Évának elállott a lélegzete.
A királynő föl-alá ment a szobában és küzdött magával.
- Felség! - könyörgött Mészárosné.
- Csak ezt ne cselekedte volna! - dünnyögött a királynő, - inkább meg tudnék neki minden egyebet bocsátani.
Politikai vétkes... talán bizony Rákóczy híve?
A szép asszony nem felelt, hanem csak keszkenőjével törülte le omló könyeit.
Ismét felülkerekedett az asszony a királynőben; megsajnálta a bánkódó hitvest s odamenvén hozzá, megölelte.
- Azért ne sírjon!
Megbocsátok neki a maga kedvéért.
De igérje meg, hogy ezentul szigorúan fogja!
Nem engedi meg, hogy ujabb ribillióba keveredjék...
Az előbb kinéztem az ablakon s láttam, amint megállt a bejárat előtt őrködő katonánál ...
Mindjárt gondoltam, hogy valami különös ez az eset.
De ha már kimondtam, be is váltom szavamat...
Hogyan keveredett férje ebbe a nagy bűnbe?
- Hálás szíve vitte rá.
Édes apja jószágigazgató volt II. Rákóczy Ferencznél.
- Annál.
Mikor fia, a fiatal József herczeg bejött az országba, levelet hozott az öreg herczegtől férjemnek.
Ezt a levelet megtalálták később.
- El.
Pedig egyebet sem tett, minthogy elfogadta a levelet.
Esküszöm, hogy magában a fölkelésben nem volt semmi része.
Tizenöt éve, hogy e miatt özvegységre vagyok kárhoztatva.
- Szegény asszony! - mondá részvéttel a királynő, - magát büntették meg az igazi vétkes helyett.
- De az ő sorsa is elég ádáz volt.
Mint délczeg férfiút láttam utoljára s mint aggal találkoztam ma vele ujból.
Mit nem tettem, hogy kiszabadítsam, de hiába!
Végre arra a gondolatra jutottam, hogy utolsó reményemet felséged jó szívébe vetem.
- S ebben nem csalódott! - válaszolt élénken Mária Terézia, - férje még ma szabad lesz.
Nem a titok kedvéért, mely az örök ifjuságot biztosítja, Istenemre nem azért !
Hanem mert 15 évig tudott hű maradni ahhoz, akinek szívét odaadta.
Ezt a hűséget fogom megjutalmazni.
Gyorsan odament az asztalhoz és néhány sort vetett a papirra.
Alákanyarította nevét : " Mária Terézia rex" és átadta a papirt az örömében reszkető nőnek.
- Fogadja! - mondá - és siessen férjének megvinni a jó hirt...
De aztán jőjjön vissza!
Mert a titkot mégis szeretném megtudni.
Az ajtóban egy gyorsfutárral találkozott Mészárosné.
Poros és törődött volt a férfiú , mint aki nagy utat tett meg.
De meg sem állt, hogy megnézze, hanem futott le a lépcsőn, hogy elvigye az örömhírt a kiszabadult fogolynak.
Ki tudja, nem női ösztöne súgta -e neki meg, hogy jó lesz sietni!
Talán ha megáll s bevárja, míg a királynő elolvassa a sürgönyt, a fogoly továbbra is fogoly maradt volna?
Az a gyorsfutár a mezőtúri eseménynek hírét hozta, s mikor a királynő elolvasta tartalmát, biborpirosra festette a harag vonásait.
Eltünt az asszony és egészen felülkerekedett a királynő.
- Eltörlöm ezt a várost a föld szinéről! - mondá - szétszórom a hálátlan népet az egész országban!
...Estefelé Mészárosné egy kis levelet kapott.
Tartalma csupán ennyi volt:
" Nem kivánom kigyelmedet többé látni.
Utazzék haza s vigye magával férjét.
De ne menjenek Mezőtúrba, mert lehet, hogy ott kő nem marad kövön.
U. i. A csodaszer titkát írja meg levélben és küldje el ezzel a meghitt emberemmel."
...Mészáros Éva pedig egyenesen Mezőtúr felé vette útját.
Magyar nő volt, s nem vitte rá lelke, hogy elmeneküljön a vész elől, mely szülővárosát fenyegette.