IX. LÁZADÁS.
Abban a kis faluban a Hargita hegység lábánál még mindig hiába vártak, mikor jön vissza az öreg Fájerstájn Mózes, aki elment követségbe nagy Bécsnek városába, hogy elmondja az igazságos királynőnek, mint bánnak hű alattvalóival és aki orvoslást hoz majd bajukra.
A jámbor nép meg volt ugyanis győződve arról, hogy mihelyt a trónon ülő bűbájos asszony meghallja panaszukat, rögtön megírja arany tollal a parancsot , hogy:
» Halljátok ti hűtlen sáfárok, amit én nektek mondandó vagyok!
Csunya dolog az, amit ti jámbor alattvalóim ellen elkövettetek!
Nem így akartam én ezt!
Amint levelemet veszitek, takarodjatok azonnal onnan, s hagyjátok békében jó embereimet, mert különben ...«
S amint meg lesz írva a levél rózsaszín pergament lapon, azonnal lóra ülteti legnagyobb eszű emberét és ráparancsol, hogy meg se álljon, meg se pihenjen, amíg meg nem látja a Hargitának erdőkoronázott csúcsát.
Adja a levelet a bíró kezébe: a többit már kitalálja ez a maga bölcs eszével.
Igy lett kifundálva a faluban, s a lakosság a reménység ölében megpihenvén, föl sem vette, hogy még mindig nyakán van a zsoldos had, s napról-napra vakmerőbb lesz követelésében.
Hadd kapaszkodjék egy ideig, majd lepottyan a pocsolyába!
Számítgatták egyre, merre járhat az alatt a futár.
Nagyvárad városát bizonyára elhagyta már és most kapaszkodik fölfelé a Királyhágó lejtőin.
Csak el ne tévedjen valahogy a sűrű erdőségben, vagy pedig utját ne állja a kóbor rablócsapatok egyike , mely olyan sűrűn terem, mint a borókabokor.
Hanem megnyugtatta őket az öreg biró , mondván, hogy a királynő követét még Dura Juon, a híres haramiavezér sem meri bántani, mert a királynő mégis csak az első az országban.
Lehet azonban, hogy kincses Kolozsvár városában mulat a követ.
Mert hej! veszedelmes egy város ez!
Olyan zamatos a főzte és tüzes a bora, hogy emberfia nem tud ellenállani csábjainak.
Bizonyosan ott vesztegel az ármányos.
No de sebaj!
Ha jóllakott, majd csak eszébe jut kötelessége.
Ne nehezteljetek rá atyámfiai, mert hisz ti sem volnátok különbek.
A falura alánéző hegycsúcson éjjel-nappal őrt áll két falubeli ember.
Biró uram egy marék rézgarasost igért jutalmul annak, aki először látja meg a követet.
Igazi, jó veretű garast, s nem afféle libertást, melytől elfintorítja orrát az adótiszt s visszalöki, ha elébe teszik.
Szegény libertás, de mennyire csökkent az értéked!
Éjjel még őrtüzet is gyújtottak a hegy hátán, hogy a követ már messziről meglássa , merre van a falu.
Ez az őrtűz már szemet is szúrt Minkwitz kapitánynak, a faluban állomásozó század parancsnokának.
Két ízben küldött ki patrolt, hogy lesse meg, kik azok az éjjeli tüzelők?
A partról azzal a jelentéssel jött vissza, hogy embert nem talált a tűz mellett, hanem csak sülőfélben levő őzczombot.
Bizonyára csempészek voltak az istenadták, s megugrottak a vitéz katonaság közeledtére.
Ezek megették az őzczombot, eloltották a tüzet, de mire a hegy aljára értek, már ismét fénylett az a sötét, felhőterhes éjszakában.
Minkwitz erre azt mondta, hogy sohse bántsák a szegényeket.
Rokonszenvezett a csempészekkel, mert érezte magában, hogy ő is olyan tilosban vadászó úri ember ; csakhogy nem vadat, hanem embereket hajszol.
Egyébiránt is nagyon el volt foglalva ez idő tájban a derék kapitány.
Uri vendége érkezett.
Páter Gurszki Theophil időzött nála; aki eljött, hogy kedves czimborája társaságában kipihenje a mezőtúri nagy munkát és új csínytevésben törje ravaszsággal színültig tele fejét.
Régi barátság és czimboraság révén járt el a kapitányhoz, mert hajdanában együtt szolgáltak a hadseregnél, mielőtt a páter fölcsapott »Isten katonájának «.
A páter híres ínyencz volt, a kapitány pedig ritkította párját a főzés mesterségében .
Ha elveszti porteépéeját, ami viselt dolgai után épen nem lehetetlenség, menten beállhat szakácsnak valamely püspökhöz.
Igy is megkeresi mindennapi kenyerét és ráadásul még valami fölösleget.
...Ősz utolja volt már, s a Hargita oldalán leveleit hullatta a boróka bokor és a sok törpe fahajtás.
A két őr sólyomszemmel nézte a mélyen alatta elnyúló országutat.
Még mindig leste a királynő futárját.
Ha csiga természete volna is, eddig már körülbelül megtehette volna az utat Bécsből Erdélyig.
...Ki tudja azonban mi késleltette ?...
Hátha máshová is kellett izenetet vinnie ?.. .
Hisz másutt is történt az országban igazságtalanság, amelynek gyógyírt küldött a jó királynő - ámbár sejthette volna, hogy itt van rá a legnagyobb szükség!
Figyelembe sem vették azt a poros, törődött és lassan haladó utast, aki mögöttük alákanyarodik a szűk ösvényen.
Hisz nem arra-felől jön az ő igazságuk!
Fényes követ hozza, aki széles uton halad sebesen vágtató paripán és nem czammog, mint akit a lelki teher csaknem földig nyom le.
Akkor riadtak föl, mikor már egészen közel jutott hozzájuk a magános vándor, s ismerősként köszönt feléjük.
- Ez a Fájerstájn Mózes, - mondá az egyik.
- Vagy a hazajáró lelke, - szólott a másik.
- Inkább az utóbbi! - hagyták aztán rá mindketten.
De ha lélek, miért olyan törődött és roskatag?
Hisz a léleknek van szárnya, amelylyel repülni tud.
S nem avatkozik földi dolgokba, hanem közel a csillagokhoz keres magának pihenő helyet, ahol elgondolkozik a fölött, hogy mily szép volna a föld, ha minden ember csakugyan ember volna, s nem vadállat, mely hasonmását marczangolja.
A fáradt vándor leült a tűz mellé s melengette reszkető kezeit, didergő tagjait .
Aztán kivette kését csizmaszárából és levágott egy darabot az őzczombból, mely nyárson sült.
Félig nyers volt még a hús, de azért mohón megette.
Nagyon éhes lehetett.
Egy csobolyóban hideg forrásvíz volt, abból is húzott egy nagyot, aztán így szólt rekedtes hangon:
- Hívjátok ide a falut, beszédem van hozzá.
A két őr, akinek lélegzete majd elállt, mikor látta, hogy a szegény elárvult lélek hogy ereszkedik le hozzájuk, megkönnyebbülten fölsohajtott.
Csakugyan a Mózes és senki más, ámbátor olyan furcsa a viselkedése.
Az egyik őr lekapta válláról a hegyi kürtöt, előbb belenézett, nincs -e benne olyas valami, ami a hangnak útját állná - mert a kürt tág torkában szokta tartogatni lőpor-készletét - aztán belefújt hatalmas tüdővel.
Percz mulva megadta a visszhang a választ.
Valamivel gyöngébben, de mégis biztatóan , mintha azt mondaná:
Mintha apró hangyák kúsznának föl a lejtőn.
Majd egyenként, majd ismét csoportokban .
S minél közelebb értek, annál inkább kinőtték magukat emberi formába.
Az egyiknek kezében még ott volt a gyalu, a melylyel asztalosmunkát végzett, amikor elszólította a kürt; a másik a félig elkészült kosarat hozta magával és útközben is fonta tovább a vékony fűzfahajtásokat; a többi is úgy jött el, amint épen megkereste a mindennapi kenyérre valót.
A távolabb levők arczán a remény pírja, a közel levőkén a várakozás és az aggodalom.
Fájerstájn Mózes már befejezte étkezését és a kés nyelével piszkálta a parazsat .
Bevárta, míg valamennyi falubeli fölért a hegyhátra és körülállta a tüzet.
Aztán fölvett egy darab parazsat kezébe és addig játszott vele, míg el nem aludt, s holt üszök maradt csak játszadozó jobbjában.
- Látjátok ez? - mondá szomorú hangon és fölmutatta a holt üszköt, melynek szélein már szürke hamusávok mutatkoztak; - ez a mi reményeinknek képe.
Mikor husvét előtt útra keltem, még lángolt, még melegített, de most már kialudt utolsó szikrája is.
Megjöttem, itt vagyok.
Mikor elmentem, azt mondtam nektek, hogy várjatok, míg visszajövök.
Ne akarjatok boszút állani, míg meg nem kiséreltem, van -e még igazság a földön.
Most azt mondom egész biztonsággal, hogy nincs, meghalt, elpusztult.
Aki még belé helyezi bizalmát, az bolond.
Ne legyetek hát bolondok!
Fent voltam Bécsben.
Átkozott város, mint szépül, mint terjeszkedik a mi rovásunkra .
Meghízott, mint a mesebeli rézorrú banya, aki naponként kicsap barlangjából és elfogja az országuton elhaladó gyermekeket, hogy húsukkal jóllakjék.
Meddig leszünk még gyermekek?
Mikor ragadunk ismét fegyvert, hogy megtoroljuk a barlangbeli rém agyarkodását?
Egyszer már megdöngettük a gonosz barlangjának kapuját.
De rémült, de sápítozott akkor!
Én is ott voltam és villogott kezemben a harczias fegyver.
Akkor nem vetették szememre, hogy "komisz zsidó" vagyok, hanem tiszteletteljesen meghallgattak, mert II. Rákóczy Ferencz nevében jöttem.
Mikor most a kapuhoz értem, elfogtak és megmotoztak.
Azt kérdezték tőlem, hogy miért jöttem?
Hát miért jöhet a zsidó ebbe a nagy városba, ahol minden megvásárolható ?
Kereskedni, kufárkodni jöttem!
Nem is hazudtam, mert csakugyan ezért jöttem.
Magammal vittem egy zacskó aranyat , hosszú életemnek becsületes keresményét.
Rászántam arra, hogy megvásároljam vele igazságunkat.
Két aranyat követeltek tőlem s adtak cserébe egy papirost, melyre az volt írva. hogy a zsidó Fájerstájn Mózes 24 óráig maradhat Bécs városának falain belül.
Lelkemre kötötték, hogy ha elmúlt ez az idő, jőjjek ismét ide, váltsak új engedélyt, mert különben pórul járok.
24 óra rövid idő, de elég arra, hogy megtaláljuk az igazságot, ha egyátalán megtalálható.
Nekem épen elég volt arra, hogy megtudjam, merre van az a palota , melyben Magyarország királynője lakik - idegen földön, idegen városban.
150 arany volt az én zacskómban.
Hetvennégyszer jártam ki és be a kapun, hogy új engedélyt váltsak.
Egy aranyat költöttem a saját személyemre, egyet pedig külön tettem el, hogy legyen hazafelé miből megélnem.
Mert megbocsássatok édes fiaim , koldulni még a ti kedvetekért sem tudok...
Mikor elfogyott az utolsó két arany s én még mindig nem jutottam tovább a királynő előszobájánál, elfogott a dacz.
Azért is itt maradok s nem megyek vissza a kapuhoz új engedélyt váltani.
Megfizettem busásan a jogot, hogy ebben a városban járjak-keljek.
Holnapra biztosra megigérték, hogy bejutok a felség elé.
Ha aztán meg is büntetnek, nem bánom.
Ugyanazon éjjel, mikor egy régi híd alatt meghúzódtam, hogy ott töltsem az éjszakát , elfogott egy őrjárat.
Megmotoztak, megtalálták nálam a lejárt engedélyt és elítéltek arra, hogy megvesszőznek és kiállítanak pellengérre.
Hat óráig állottam kikötve.
A csőcselék kövekkel dobált, leköpött és szakállamat tépte.
Aztán kivezettek a városból és halálos fenyegetések közt rámparancsoltak, hogy többé ne merjek visszajönni.
Ott maradt sok aranyom is és minden reményem azonfelül.
Nem ijesztett volna el a fenyegetés, kiálltam volna másodszor is a pellengért, de minek koczkáztassam?
Ott nincs igazság, nem is kerestem hát tovább!
Megigértem nektek, hogy boszútoknak nem állom útját, ha hiába járok Bécsben.
Most itt az ideje, hogy ti cselekedjetek, én már nem tehetek értetek semmit.
- De tehetsz! - mondá szilárd hangon a kosárfonó agg, aki a község birája volt.
- Fogj kezedbe te is egy köteg rőzsét s jer velünk.
...Megindult a hosszú menet a hegynek alá.
Már nem volt nyüzsgő hangyaboly, hanem óriások serege.
A száraz rőzse, melyet mindegyik az erdei készletből magához vett és fején czepelt, kétszerte nagyobbnak tüntette fel az alakokat.
Valami kisérteties külsőt kölcsönzött a jámbor népnek.
Pedig a kosárfonó még mindig fonogatta kosarát...
A falu közepén egy nagy ház állott, hajdan urasági lak.
A kurucz-háborúk alatt elpusztult a család, mely azelőtt birta.
Ahány csatatere volt a harczoknak , mindegyiken elvérzett a családnak egy-egy tagja.
Most aeráris birtok és Minkwitz kapitány lakik benne.
A hajdani czinteremben ül és borozgat czimborájával, páter Gurszki Theophillal .
Nagyon vígan vannak és a tiszti szolga alig győzi a kupákat felhordani a pinczéből.
- Olyan csendes ma ez a falu, - mondja kissé nehézkes nyelvvel a páter.
- Az én érdemem, - válaszolt henczegve a kapitány; megtanítottam rendre ezeket a digákat.
Ezelőtt hajnalban harangoztak imára: kivétettem hát a harangok nyelvét , nehogy legszebb álmomban háborgassanak.
- Ugy élsz itt, mint egy kis király, - jegyezte meg mosolyogva a páter.
- Az is vagyok!
Félnek tőlem, és be sem várják parancsaimat, hanem már előre leolvassák arczomról minden kivánságomat.
- Fényes életet élnek.
Ma például kiküldtem két czugot vadászatra, kettőt pedig halászatra.
Hadd teljék benne örömük!
Ugy sincs egyéb mulatsága a szegény bakának.
- Igy hát egészen egyedül volnánk a faluban? - kérdezte a páter és kissé fázékonyan húzta összébb mellén a reverendát.
- Talán bizony félsz? - gúnyolódott a kapitány.
- Jól tudod, hogy nem vagyok gyáva, hanem csak óvatosabb mint te...
De nini!
Mi ez ? mintha egyre sötétebb lenne...
- Talán felhő van az égen?
Vagy vihar van készülőben?
Nem ritkaság errefelé.
...Onnan támadt a sötétség, hogy a fölhalmozott rőzsekötegek már túlértek az ablak alsó részén és elfogták a betóduló világosságot.
Valóban, vihar készült idekünn.
- Menjünk a másik szobába, - indítványozta a kapitány.
Amint átlépték a szomszéd szoba küszöbét, megdöbbenve állott meg a kapitány és nagy bámulatában még a boros kancsót is elejtette, melyet magával hozott.
A jó erdélyi bor szétfrecscsent a földön és mohón szívta magába a kiszáradt padló.
- Mi történik itt? - hebegett és ónszinűre váló arczára kiült a rémület.
Páter Gurszki nem szólt semmit, hanem odarohant az ablakhoz és ki akart rajta nézni .
Még volt ott egy kis nyilás, legfelül, a melyen keresztül szűrődött a világosság .
Most ez is eltünt, mert rádobtak egy kötet rőzsét.
Odasiettek az ajtóhoz és próbálták nyitogatni.
Nem lehetett.
Be volt szegezve kívülről.
...S egyszerre, hirtelen nagy világosság támadt.
Vöröses fény derengett, aztán ropogott a száraz fa, benyaldosott a láng a repedező ablakon és olyan hőség támadt , mintha a pokol fűtene alattuk.
- Fegyveredet! hol van a fegyvered? ordított magánkívül a páter.
A kapitány üvegesedő tekintettel nézett maga elé.
Nem tudott megmozdulni, nyelve oda ragadt szájpadlásához.
De már elég világos volt a szobában, hogy a páter magától is meglelje azt, a mi keresett.
Lekapta a puskát a falról, odarohant az ablakhoz s bár megperzselte a láng arczát , vissza nem riadt, hanem kemény hangon kiáltott kifelé:
- Oltsátok el a tüzet, vagy közétek lövök!
Várt egy fél perczig, nem érkezik -e válasz?
Odakünn néma maradt minden.
Ekkor rácsattantotta a ravaszt a tűzkőre, lángra kapott a lőpor és eldördült a lövés .
Nyomban rá fájdalmas kiáltás hallatott, jeléül annak, hogy a golyó talált.
Az öreg Fájerstájnt találta mellén.
A vér patakként omlott sebéből s egész tócsát képezett már körülte.
A felgyújtott rőzsehalmazba most kissé lassabban ette magát bele a láng.
A középső réteghez nem fért hozzá olyan könnyen a levegő, s láng helyett néhány pillanatig füstöt okádott a máglya.
Az öreg Fájerstájn elhomályosodó tekintettel nézte az előtóduló és kigyózva fölfelé emelkedő füstöt.
- Emeljetek fel! - parancsoló hörgő hangon.
Engedelmeskedtek utasításának.
- Dobjatok a rőzsehalom legtetejébe, - folytatta.
Megdöbbenve állottak meg, akik fölemelték.
- Mit haboztok? - türelmetlenkedett az öreg, - hát nem látjátok, hogy rajtam már nem lehet segíteni.
Bele talált a golyó oda, ahol meghúzódott az a csekély életerő, ami még bennem van...
Vagy azt akarjátok inkább, hogy cseppenként szálljon el belőlem ?.. .
Legyen eszetek s tegyétek meg, a mit kivánok...
Ilyen halált akartam én mindig !...
Együtt halni meg kínzóimmal, emberi méltóságomnak lábbal tipróival...
Ha együtt ölelgetjük a tűz tündérét s ő viszonozza ölelésünket, nem jut majd eszükbe, hogy én csak zsidó vagyok...
Rajta hát.
Varázs nyűgözhette le ezt a jámbor falusi népet, hogy szó nélkül megcselekedte azt , amit az agg tőle kivánt.
Fölkapták, odavitték és rátették a rőzsehalom tetejére.
S mintha a tűz csak erre várt volna, hirtelen fölcsapott az eleven láng és hozzásimult Rákóczy Ferencz zsidajának testéhez.
Mint egy szerelmes, mint egy jóbarát, aki enyeleg és játszadozik.
Fájerstájn Mózes ajkai dalra nyiltak.
Elmondotta a saját halotti imáját.
- Én uram, teremtőm, mi az ember?
Porszem a vihar szárnyán, melyet ez űz és kerget , őszi hervadó levél, melylyel játszik a szél.
Én uram, teremtőm, fogadd magadhoz hű szolgádnak lelkét.
S ugyanakkor a pokol égő katlanából, a fojtó füstből megszólalt egy másik hang .
Hitbuzgón, erős meggyőződéssel énekelt egy szent zsoltárt, melyben el volt mondva , hogy valaki, aki egész életén át Isten ügyét szolgálta, most meghal Istenéért és vallásáért, martirok példaadása szerint.
Páter Gurszki Theophil halotti dala volt ez.
( Bármit mondjon is róla a világ, férfiú volt, aki meggyőződésből cselekedett.)
S egybevegyült a két halotti ének.
Lehet, hogy mindakettő megtalálta az útat a teremtőhöz.
Mikor éjszakára a század hazatért vadászatból, halászatból, füstölgő romhalmazt talált a falu helyén.
Az éj csöndjében pedig ugyanakkor némán haladt egy csapat , melyben voltak férfiak és nők, aggok és gyermekek.
Aki legelől járt, egy ősz férfiú , még most is fonta kosarát.
A falu lakói voltak, akik idegenbe mentek új hazát keresni...