2
Ormosy családjával hallgatva folytatá útját.
A nap még magasan állt, de a sötét felhők, melyek nyugat felől tornyosultak, elfogták sugárait, és az erdőben, mintha már az est közelgene, bizonytalan világ uralkodott.
Minden csendes, a levegő meleg ködként mozdulatlanul terül el a vidéken.
Minden tárgy színetlen, mintha fátyol takarná.
Néha egy rövid lehelet, egy elszakadt fohász lejt át az erdő fölött, s a fák sudarai egy percre ingadoznak: utána ismét csendes és mozdulatlan minden.
Mintegy félóráig haladhattak, midőn Ormosy, ki azalatt Margitot maga vette karjára, megállt, s nejét pihenésre szólítá fel.
Ormosynak egyik kedves helye vala ez, minden oldalról erdővel környezett rét, honnan, mert a hegy lejtős oldalát foglalá el, a fák sudarai fölött kilátás nyílt a völgybe .
Egyenesen alattok feküdt a kastély, melynek a kert magas fái miatt csak cserépfedele látszott; tovább a falu és temploma, minden oly csendesen, mint máskor, csakhogy a kassai úton nagy csoport paraszt közelített a faluhoz .
Míg Ormosynak figyelmét e csoportozat vonta magára, a grófné a csecsemőt karjaiban tartva kizárólag vele foglalkozott, s halkan elmondá dajkájának mindazt, mire figyelnie kell, ha majd a gyermekkel maga fog maradni.
De a közelgő vész rövid nyugalom után sietésre inté a pihenőket.
A sötét felhő, mely előbb hegyláncként emelkedett a láthatáron, most egyszerre sebes változásoknak indult.
Mint azon óriási földvajúdásoknál, melyek közben a geológia állítása szerint az Alpok vagy Cordillerák hegyláncai támadtak: úgy a sötét felhőtömegből egyes bércek emelkednek ki, magasan tornyosulva, míg saját terhök alatt összeroskadnak, vagy a mellettök emelkedő tömegek által elnyomatnak.
Minden mozdul s változik.
A fehér felhők, melyek, mint e rögtön támadt hegylánc havasai, a sötét tömeg fölött uralkodnak, itt mint a folyásnak indult jegesek, széles szalagokban szállnak le a felhőzet sötét völgyei közé, s velök, színöket vesztve, lassanként összeolvadnak; ott a fehér gombolyagok sebes forgás közt oszlanak fel, és gyenge füstként keringnek a felső bércek fölött, vagy hosszú foszlányokban függnek oldalain.
Minden percben új alakok, új színek, egy szüntelen változás, mely között a sötét felhőtömeg mindig magasabbra emelkedik.
Még csendes a lég, s csak egyes szakadozott szélrohamok futnak át a fák sudarain; de a sebesség , mellyel a felhők a széllel ellenkező irányban a láthatáron felvonulnak , összekeverednek, szétfoszlanak, mutatja, hogy a zivatar, melynek ez egyes szélcsapások csak töredékei, a magasban már elkezdé nagy csatáját.
Az előbb oly ködös és homályos levegő egyszerre tisztává s átlátszóvá lett, a legtávolabb hegyek körrajzai élesen váltak ki, s mégis az egész vidék azon csodás színtelen világításban tűnik fel, melyet csak vésznél látunk.
Már egyes villámok cikáznak az égen, s a távol dörgés erősebbé válik.
- Ideje, hogy menjünk - szólt Ormosy, midőn kezét feleségének nyújtva, őt a felkelésben segíté -, nézd csak, mily tömött felhő jő most ezen oldalról is .
Egy perc alatt el fogja borítani az égnek tisztán maradt részét, mely előttünk fekszik.
Hallod a távol zúgást, a szél és eső azonnal itt lesz.
- Csak a gyermekek meg ne ázzanak - szólt a grófné, közelebb szorítva kebléhez a csecsemőt, kitől, mintha még egyszer élvezni akarná az anyának terheit, az egész úton nem tudott megválni.
- Mihelyt beljebb jutunk az erdőbe, biztosítva vagyunk - mondá Ormosy -, tömött ágain nem oly könnyen hat át valami.
Csak siessünk.
De Ormosy csalódott.
Bármiként siettek és bár az erdő legsűrűbb részében voltak is már, midőn a zivatar egy mennykőcsapással kezdetét vevé: a zápor pár perc alatt áttört a sűrű lombozaton, s utasaink átázva követték ösvényöket, mely minden lépéssel sikamlóbbá és nehezebbé vált.
Villám villámot, dörgés dörgést követett.
Hol a fenyők nem bikkekkel vegyülve álltak, ott a szélvész egész sorokat dönte fel, s a recsegés, mellyel a lezuhanó fák ágai széttörtek, messze elhangzott az erdőben, a zápor közel zuhatagként hangzott, midőn a sűrű ágakon keresztültört.
Így tértek fáradtan s megázva vándorlásuk első nyugvópontjához, s Ormosy talán életében sohasem örült jobban háznak, mint midőn feleségét a szerény vadászlak küszöbén átvezeté.
A kilátás, mely a háztól nyílt, különben bájló vala.
A hegy csúcsáról, melyen állott, nemcsak az ormoslaki völgy, hanem a távolabb fekvő táj is meglátszott.
A szem mérföldekre követheté egyfelől a dombokon s hegyeken egyenesen Kassára vezető fehér utat, a másikról a folyót, mely a völgy fordulatait követve, vizeit a Tisza felé vivé.
Most az egészet felhő takarta.
A sűrű köd között még azon egyes fák is alig voltak észrevehetők a vadászlakot környező kis mezőn, melyek az egész helynek egyik fő szépségét tevék.
Miska, ki éppen tornácán pipázva nézé az időt, nem hitt szemeinek, midőn a kopók ugatása által figyelmeztetve, egyszerre nejét s utána a grófot egész családjával meglátta.
Még inkább bámult, midőn e váratlan megjelenésnek okát s azt is megértette, hogy az uraság még ez éjjel tovább utazik.
De miután a grófné gyermekeivel a szobába ment, és ő a tornácon urától a lázadás egyes részleteit hallá, sóhajtva mondá, hogy ő mindezt előre tudta.
- Nem is csodálom, hogy a sok mindenféle rendelésnek, gyógyításnak, kuruzslásnak ilyen vége lett; hisz hat hét óta annyit lótnak-futnak körül az orvosok , annyit kérdezik az embert, nem halt -e még meg, hogy bizony zavarba jön .
Tegnapelőtt lenn voltam Bernátfalván, már akkor gondoltam, hogy valami készül.
A kolera ott már kiütött, a szomszédban még nem mutatkozott semmi , és az embernek megesett szíve, ha a szegény népet látta.
Az egyiknek apja , anyja halt meg egy délután, a másik mától holnapig feleségét és három gyermekét vesztette el.
Egészen kétségbe voltak esve, és ahánnyal csak szóltam, mind meg volt győződve, hogy a halottakat megmérgezték.
- De hogy is támadhatott e szerencsétlen emberek agyában ily gondolat? - szólt Ormosy iszonyodva.
- Isten tudja, hogy - mondá Miska -, de beszélik, hogy Bernátfalván az uraság a múlt hónapban valamit dobatott a kútba.
Azt mondták, hogy só, s hogy csak azért történik, mert a víz rossz volt; de annyi bizonyos, hogy Bernátfalván halnak, éspedig nemcsak az emberek, hanem még az aprómarha is, mely a kútból iszik, és hogy a szomszédban nyoma sincs a betegségnek.
Hogy pedig a bernátfalvi uraság nemigen bánja, ha a parasztok halnak, azt is elhiszem.
- Úgy beszélsz, mintha magad is azt hinnéd, hogy szomszédom jobbágyait megmérgezi.
- Dehogy hiszem, nagyságos uram - szólt Miska némi zavarban -, én nem vagyok oly ostoba; hanem Bernátfalván azt beszélik, hogy mikor tizenhétben szükség volt a faluban, az uraságnak magtára teli volt élettel, de nekik nem adott belőle egy szemet sem, és hogy ők akkor is inkább szerették volna, ha egyszerre megmérgezik, mint hogy ily gonoszul hagyják elveszni.
Ormosy meglepve hallgatott.
- Ha nagyságod megengedi - szólt ismét az előbbi , a puskát a konyhából kihozva és vállára akasztva -, körülnézek egy keveset .
A csoport, melyet nagyságod a kassai úton látott, bizonyosan Óhegyről jött ; megtörténhetnék, hogy a bernátfalviak szintén Ormoslakra mennek, ők pedig mindig a hegyen járnak át, s be szoktak térni házamba.
Nem szeretném, ha a grófnét itt találnák.
S ezzel Miska magával szólítva kopóit, Ormosyt egyedül hagyá.
A gróf egy ideig szomorúan nézett a távozó után.
Csak mióta észrevéve, hogy azon álhíreket, mik akkor a parasztságot fellázíták, e régi szolga is legalább félig-meddig elhiszi - győződött meg a veszély egész nagyságáról .
El volt keseredve, egyrészről azok ellen, kik aljas fukarságuk által a népben gyűlöletet gerjesztenek, másrészről a nép ellen, mely csak egyeseket szeret, de gyűlöletét mindig egész osztályokra terjeszti ki.
Mennyit nem tettem, hogy jobbágyaim bizodalmát megnyerjem, így gondolkodék magában .
Tudva a környéknek egyetlen egy emberét sem sértettem meg, feleségem az egész vidék jóltevője, s most titkon szökünk meg saját házunkból.
Valakinek eszébe jut, hogy a nagyobb halandóságnak oka méreg, s elhiszik felőlem szintúgy, mint szomszédomról, ki őket félszázad óta zsarolja.
Ormosyt e keserű gondolatokból Miska ébreszté fel, ki sebesen visszajött, s mert futás közben lélegzetét veszté, szakadozva elmondá, hogy Bernátfalváról csakugyan nagy csoport jő fel a hegynek.
- Legalább egy negyed óráig tart , míg ideérhetnek; az út a vágáson, amerre jönnek, meredek, s úgy látszik , néhány olyan is van köztök, ki nemigen biztosan áll lábain.
De sietnünk kell.
Nagyságtok a feleségemmel és a gyermekekkel a padlásra mennek, én majd azon leszek, hogy a vendégektől minél elébb szabaduljunk.
Rövid idő múlva Ormosy családjával együtt rejtekben vala, Miska a padlás ajtaját betette, s ismét a tornác elébe ülve, pipára gyújtott.
Csaknem egy negyedóra múlt kínos várakozások között.
A grófné a kis Margitot tartá karjain, halkan mesét mondva el neki, s elkövetve mindent, hogy őt még a parasztok megérkezése előtt elaltassa, vagy legalább hallgatásra bírja, de hasztalan.
A kis leány mindent, mi körülötte történt, játéknak tartott.
A szűk lábtó, melyen a padlásra vitték, az, hogy mamája is az illatos széna közé ült, hol máskülönben csak dajkáját látta, oly véghetlen mulatságosnak tetszett neki, hogy még Miska tarisznyáját is, melyet elébb mint kocsit húzott körül a szobában, később gyermeke gyanánt szorította szívéhez , eldobva, anyjának nyakába csimpeszkedett, és egyre nevetett, oly jóízűen , oly boldogan, hogy a szegény asszony alig bírt elégséges erővel arra, hogy fenyegetések által a gyermeknek jókedvét elrontsa.
A csecsemő csendesen aludt dajkájának keblén.
Ormosy maga hallgatva ült felesége mellett.
Lelkét fájdalom és düh tölté el.
Bármennyire általlátta is, hogy őrültség volna, ha a pálinkától hevült dühös csoporttal szembeszáll, mégis saját neje s cselédei előtt megalázva érzé magát a parasztok előli elrejtekezése miatt.
A csoport azalatt nagy lármával a házhoz jött, és Miskát fogta körül; ki mihelyt fegyverét a kamarában elzárta, oly nyugodtan ült tornácán, mint máskor.
- Fertelmes idő - szólt Miska, erős füstöt eresztve pipájából.
- Rossz bizony - válaszoltak többen.
- A szél sok kárt tehetett, nem láttak kendtek semmit feljövet?
- Jobbra a hegyoldalon sok széltörés van, és egypár felrakott ölfát is széjjelvitt a víz - szólt egy vén paraszt -, de arra már semmi gondod , Miska.
Nem kéri többé számon senki tőled.
- Mennykőt nem kéri.
A gróf semmit sem tart inkább szemmel, mint erdejét.
- A gróf! - szóltak többen olyan hangon, melyben félig megvetés, félig sajnálkozás vala kifejezve.
- Nagy dolgok történtek, Miska.
Oly dolgok , amikről nem is álmodtál.
- Mi a manó?! - mondá Miska bámulást színlelve -, kíváncsi vagyok.
- Jer hát velünk a szobába - szólt az elébbi öreg paraszt -, átáztunk, s a szél oly hidegen süvölt házad körül, hogy csontomig hat.
- És adj pálinkát; de siess, nem késhetünk - szólt egy másik, csaknem fenyegető hangon.
- Ha kend kérni akar, kérjen más hangon, máskülönben egy kortyot sem kap - mondá Miska, érezve, hogy biztossága attól függ, ha tekintetét a tömeg előtt fenntartja.
- Kérni?
Mi itt parancsolunk.
Ezentúl mi leszünk a grófok, a nemes és nagyságos urak - kiáltott az elébbi dühösen.
- Azt majd meglátjuk - szólt amaz -, de ha el nem kotródol, úgy nyakon csaplak, hogy vén korodig megemlékezel reá, ha mindjárt nagyságos úr vagy gróf lesz is belőled.
A vén paraszt, kit, úgy látszik, az egész csoport vezetőül tekintett , közbeszólása által lecsillapítá a kezdődő vitát; a parasztot keményen megdorgálta, s Miskának fülébe súgá, hogy amaz részeg, de jó volna, ha egy kis pálinkát hozna, mert nagyon megszomjaztak, és az emberek kedvét semmi sem rontja inkább, mint a szomjúság.
Míg a vadász e kívánatot teljesítve a pincéből visszajött, a csoportnak előkelőbbjei a szobában fogtak helyet, a többiek a konyhában és tornácon ültek s hevertek le.
- Tudod -e, Miska, mi járatban vagyunk? - szólt a vén paraszt, miután szűre ujjával száját megtörülve, a palackot szomszédjának oda tolá.
- Mit tudom én? - mondá az előbbi közönnyel - a kaszálás elmúlt, a búcsú csak jövő hónapban lesz, gondolni sem tudom, mit kereshettek annyian egyszerre Ormoslakon.
- Hát uradat keressük, Miska - szólt az öreg halkabban.
- A grófot keressük , ő is egyike a méregkeverőknek.
- Az én grófom egyike a méregkeverőknek? - mondá Miska elbámulva.
- A te grófod!
Ugyebár, ki hitte volna?
De kisült napnál is világosabban, az urak mind benne vannak, és a tied még egyike a főbbeknek.
- Már hogy beszélhet kend ily marhaságot - szólt Miska, kinek vére felforrt -, nem szégyenli magát vén létére!
- Nem bámulom, hogy felindulsz - szólt amaz sóhajtva -, én is úgy voltam elébb.
Hozzánk hasonló közönséges ember ily gonoszságot nem is gondolhat magának.
Főképp a grófnéról nem hinné senki.
- Micsoda, a grófnéról is azt hiszitek? - kiáltott fel Miska.
- Róla is be van bizonyítva.
Még a leveleket is láttuk, melyekben az urak az egész dolgot egymásnak megírják.
Ott van mind nótáriusunknál.
- De hisz nem is tudsz olvasni - mondá Miska vállat vonítva.
- Nem is az én dolgom - szólt a paraszt bosszús hangon -, én esküdt ember vagyok, tanácsbeli.
De a nótárius tud olvasni, meg az íródiák, ki tegnap nálunk volt, és az obsitos, ki kaszálás óta a faluban tartózkodik, és azok mind kiolvasták a levélből.
- Mit olvastak ki a levélből?
- Hát mindent - szólt az előbbi erős meggyőződés hangján -, mit végeztek utolsó összejövetelök alkalmával, s mikor fognak ismét összejönni, hogy egymással tanácskozzanak.
Hogy az egész felső járásban már, hála Istennek, a sírok meg vannak ásva, de hogy még a por nem elég, mert az ormoslaki gróf nagyon sokat küldött ki jószágára, mivel Bernátfalvát és a szomszéd helységeket is ő fogja ellátni.
A hatás, melyet e levelek tartalmának említése a jelenlevőkre tett, különböző vala.
Egypár dühösen emelte öklét, másoknak arcán elkeseredés és undor vala kifejezve, míg egyesek összetett kezekkel ég felé emelék szemeiket, mert a veszélytől megmenekedtek; hogy a mérgezésről a felfogott levelek szerint kétség nem lehet, arról mindenki meg vala győződve, és általános bosszankodást gerjesztett, midőn Miska eziránt kételyt jelente ki.
- És te még most sem hiszed, hogy az urak a népet csakugyan mérgezik, és hogy felét kiirtották volna, ha szerencsére ki nem sül az egész terv? - kérdé most éles hangon egy másik a parasztok közül.
A férfiú nem bernátfalvi volt .
Egyike vala azoknak, kik faluról falura járva, a borzasztó hírt terjesztették, és a népet lázíták.
A halvány arc, a beesett, de fényes szem , a lázas ingerlékenység, mely e férfi minden mozdulatából kitűnt , kellemetlen, csaknem ijesztő hatással voltak.
Egész valóján azon nyugtalanság vala észrevehető, melyet csak őrülteknél vagy olyanoknál találunk, kiknél az idegek izgatottsága a legfőbb fokot elérte, s kik néha éppen azon arányban gyakorolnak befolyást másokra, melyben a hatalmat magok fölött elvesztik.
- Hát felelj nekem, ha nem az urak mérgeznek, miként történik, hogy ők hónapokkal előre tudták, hogy mi halni fogunk, nemcsak hogy halni fogunk, hanem hogy mily módon fogunk meghalni, hogy micsoda vármegyékben fog a halálozás megkezdődni, és mennyien fognak meghalni minden helységben; mert hisz ők mindezt előre tudták.
- Úgy van, ők mindezt régóta tudták - zajongtak a parasztok.
- Nálunk már tavasz kezdetén, még áprilisban előre mondtak mindent - folytatá az előbbi szenvedéllyel.
- A papok kihirdették a szószékről, hogy egypár hónap múlva a betegség ki fog törni.
Egy része az urakkal tart, a többi csak azt hirdeti, amit neki a püspök parancsol.
Ez csak azért történt, hogy ha majd az emberek falkánkint halni kezdenek, senki se tulajdonítsa másnak , mint a betegségnek, melyről ők előre szóltak.
Mindjárt azután az orvosok kezdtek körüljárni, nemcsak a megyei orvosok, hanem idegenek, kiket orvosoknak neveztek, de kiket sem elébb, sem utóbb senki sem látott többé .
Megkérdezték a bírákat, hány ember lakik a faluban, kiszámították, hogy eszerint körülbelől mennyinek kell meghalni, és evégre mennyi port hagyjanak ott.
Azután egy különös házat jelöltek ki, hová a betegeket vinni kell.
- Igen, nálunk is úgy volt - szóltak többen.
- Falunkban kemény büntetés alatt megparancsolták, hogy mihelyt valaki megbetegszik, akár akarja, akár nem, mindjárt az ispotályba vigyék; és hogy ne merészeljen senki közelébe menni, mert a betegség ragadós.
- Nálunk is azt mondták - szóltak ismét közbe többen.
- Hazugság, koholmány - folytatá az előbbi.
- Falunkban egy hét óta halnak az emberek, s mindig ugyanazon négy ember viszi ki, és mindeddig egynek sem történt baja.
Lehetséges -e ez, ha a betegség ragadós?
A plébános úr eljár minden beteghez, és oly jól érzi magát, mint máskor; én magam legalább tíz embert láttam meghalni, kezemben tartottam görcsöktől összehúzott ujjaikat , ágyok mellett álltam az utolsó vonaglásig, és ím, itt vagyok.
Sem én, sem a tisztelendő úr, sem azok, kik a halottakat eltemetik, nem vettünk be a fehér porokból, azért nem történt bajunk.
- De miért mondanák, hogy a betegség ragadós, ha nem hinnék magok is? - kérdé Miska, ki mióta hallá, hogy urát is mérgezőnek tartják, az egész hírt koholmánynak nézte.
- És ezt te paraszteszeddel nem fogod fel? - szólt az előbbi megvetőleg - hát nem hallottad soha, hogy mindeniken, akinek mérget adnak be, meglátszik , nemcsak halála előtt a hányásból, görcsökből s azon iszonyú kínokból, miken az ily ember keresztülmegy, hanem a halál után is, midőn az ilyes test megfeketül, és mindjárt rothadásba megy.
Az urak ezt mind előre látták .
Azért akarják külön házakba vitetni az embereket, mihelyt megbetegszenek, és azért hirdetik a betegséget ragadósnak, hogy még felesége és gyermekei is elhagyják az embert, és magánosan haljon meg, mint a kutya.
- Ejnye, be okosak azok az urak - szólt egy a parasztok közül bámulással.
- Okosak biz ők - folytatá az előbbi -, és mind összetartanak.
Nekik minden eszökbe jut.
Így például elzárták a falukat egymástól; még ami több, minket parasztokat állítanak ki vasvillásan, hogy a határt szomszédainktól megőrizzük, mert hisz kolera lehet ott, és aki kolerás helységű emberrel csak beszél is, magával hozza a betegséget.
Furcsa dolog, hány ragadós nyavalya nem uralkodott máskor?
Két esztendő előtt a himlő, harmad éve az a különös forró betegség, melyet a doktorok is megkaptak.
Akkor nem jutott senkinek eszébe, hogy ispotályt csináljon, vagy a falukat egymástól elzárja , és hát most miért teszik?
Természetesen, előre látták, hogy ha egy vagy más faluban sokan halnak meg, az emberek végre mégis észreveszik, hogy megmérgeztettek; s hogy majd elbeszélik szomszédaiknak, és ezek megint továbbmondják, miáltal nemcsak a szándékuk hiúsulna meg, hanem még más baj is üthetne ki.
Ezért zárnak el minden határt külön, ezért nem eresztenek ki oly faluból, hol a betegség már kitört, senkit.
Nem világos -e mindez?
- Már hogyne volna világos - mondának néhányan.
- Még többet mondok - szólt ismét az előbbi -, az uraknak esze ennél is tovább jár.
A megmérgezett emberen halála után félesztendővel is meglátszik a méreg.
Mikor szomszédunkban a molnárné ellen gyanú támadt, a főbíróval kijöttek az orvosok, kiásatták a molnárnét, és a zsidó doktor mondta, hogy ha csak egy szikra méreg, csak annyi, mint egy gombostű lenne is testében , ők megtalálják.
Ezért ásatják kétszer oly mélyen a sírokat, mint máskor, és ezért parancsolják, hogy ahol lehet, a halottakra oltatlan meszet vessenek.
- Isten engem, az urak valóságos ördögök - szólt az egyik -, soha nem hittem volna, hogy még erre is gondolnak.
- Csak egyet felejtettek el - mondá az előbbi, kinek hangja beszéd között mindig élesebb lett, s kinek kifejezéséből s minden mozdulatából kilátszott a fokonkint növekedő szenvedély, mely hallgatóira is elterjedt -, az uraknak nem jutott eszökbe, hogy mi vagyunk az erősebbek, és hogy szörnyű bosszút fogunk állni.
- Úgy van, bosszút, bosszút fogunk állani - ismételték a parasztok.
- Hát jertek Ormoslakra - kiáltott fel az előbbi, midőn a fejszét kezébe véve felkelt -, mikorra odaérünk, sötét lesz.
- És mit kerestek Ormoslakon? - kérdé Miska megijedve.
Az előbb szólt idegen csak megvető tekintetet vetett a kérdőre.
- Hallottad már - mondá a vén bernátfalvi paraszt -, urad egyike a fő cinkosoknak, a mi járásunkban az egész mérgezést ő igazgatja.
A többiek nála szedik a porokat , hozzá mennek parancsolatokért.
- No, majd adunk mi neki - szóltak többen, kik azalatt botjukat felemelve szintén felkeltek.
Miska látá, hogy oly állapotban vannak, hol minden ellenök haszontalan, s csak azt jegyzé meg, hogy a gróf a megye székhelyén gyűlésen van, s csak néhány nap múlva fog visszajönni.
- De a grófné odahaza van, ugye? - szólt egy másik - majd azt keressük fel , úgyis ő osztogatott legtöbb port és cseppeket, még Bernátfalván is járt , pedig hozzánk éppen nem lenne semmi köze, mi még jobbágyai sem vagyunk.
- Ki kell irtani nagyját-apraját - szólt az idegen paraszt, indulatában remegő hangon -, a nők s a gyermekek is egy bordában szőttek.
A legkisebb is végre felnő, és oly nagy zsarnok lesz, mint apja volt.
Az is bolond, aki könyörületességet érez irántuk.
Anyám is asszony volt, s három gyermekem oly szép és ártatlan, mint az angyalok a mennyországban, s mégis megölték őket .
A fehér porból adtak nekik, és két nap alatt mind a négy a temetőben feküdt .
Kézért kéz, szemért szem, gyermekemért gyermek: ez az Isten parancsolatja .
Öljétek meg őket, amennyi csak van.
Gyújtsátok fel kastélyaikat, ne maradjon kő kövön.
- Nem látják -e, hogy ez az ember őrült - szólt Miska eliszonyodva -, hogy is járhattok szavai után?
- Őrült vagy te magad - kiálta az előbbi -, vagy nem őrült, hanem gazember , ki saját vérét elhagyja, és az urakkal tart.
Rosszabb az uraknál.
Üssétek le! - és a szóló felemelte fejszéjét.
Több bernátfalvi közbevetette magát.
- Hadd el - szólt egyik közülök -, Miska becsületes ember.
Nem csuda, ha az ormoslaki uraság mellett szól.
Felesége dajka a háznál, s ő fél, hogy ha a kastélyban valami történnék, még annak is baja lenne.
- Az már más - mondá az előbbi, leeresztve fejszéjét, szelídebben.
- Feleséged parasztasszony, csak olyan vérből való, mint mi, és a gyermek , amelyet szoptat, nem az ő gyermeke; semmi köze, hogy mi történik azzal.
E szavak nyugodtan, de különös hanglejtéssel mondattak, melytől még a parasztok is elijedtek.
Utánok pillanatig mély csend állott be, s a csend közepett egyszerre valami nesz hallatszott a padláson éppen fejök fölött.
- Mi volt ez? - mondá az idegen paraszt halkan, s figyelemmel hallgatódzva - ki van padlásodon, kit rejtegetsz?
Miska nagy szerencséjére már sötétedni kezdvén, a zavart, melyet arca kifejezett, senki sem vette észre.
Összeszedte magát, s a lehető legközönyösebben válaszolá, hogy a neszt maga is hallotta, és hogyha nem macskáinak valamelyike tette, csakugyan nem tudja, honnan jöhetett.
Az idegen paraszt semmiképp sem akart megnyugodni e válaszban, és noha néhányan azt mondák, hogy semmi neszt sem hallottak, s az egész valószínűleg csak képzelődés volt, a nagyobb rész pedig már indulni akart, nehogy az ormoslaki kastélyban az óhegyiek által megelőztessék - nem ment el a háztól , mielőtt a padlásra fel nem nézett.
Az ajtót nyitva és az egész padlást szénával telerakva találván, ő is megnyugodott.
Még egy ideig hallgatódzva állt a felvezető lábtón.
Végre lejött ő is, és fejszével vállán a többiek után sietett.
Miska az erdő széléig követte a távozókat.
Midőn lépteik a távolban elhangoztak, s meggyőződött, hogy közülök többé senki vissza nem térend , házához sietett, hogy Ormosyt rejtekéből kivezesse.