Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Bemutatkozás
Nemsokára már három éves kis kutyus leszek, s így legfőbb ideje, hogy megkezdjem följegyzéseimet, naplóm írását.
Úgy hallom mindig, hogy az embereknél az illem követeli, hogy ha valahová belépnek, köszönjenek és társaságban be is mutatkozzanak – persze csak akkor, ha nem ismerik őket a többiek.
No már engem, szegény apró kis kutyust, ki ismerne?
S kevésbbé udvarias sem akarok lenni, mint az emberek – tehát bemutatom magam.
Én vagyok a kis Bébi, – úgy mondják, a szőröm, a színem, a lábacskáim magassága, az egész kis alakom olyan, mint egy őzikéé, de roppantul kicsinyítve, s olyan finoman kidolgozva, mintha csontba faragtak volna.
Azután még sok egyebet is mondanak rólam .
Igazán nem tudom most hamarjában, hogy szükséges -e a megismertetéshez, meg az illemhez, hogy elmondjam mindazt a megjegyzést, amit egyre-másra tesznek reám.
Mert én igazán az életben is mindig azon igyekezem, meg most az írásomban is azon leszek , hogy illemtudó kis kutyus legyek.
Nem mondom, hogy mindig sikerül, de az igyekezet megvan bennem, s úgy -e, már az is valami?
Hát kérem, ha sétálni visz az asszonykám, ha társaság van nálunk, ha utazunk, egyre ezt hallom: "de gyönyörű kis állat, milyen aranyos kis kutyus; egyetlen kis jószág , te szépség te" stb. stb.
Utóljára hagytam azt a megjegyzést, amelyet a legtöbbször , szinte állandóan hallok, de amelyet igazán nem tudok mire magyarázni.
Mert a mód , ahogy mondják, az arcz, amellyel kiejtik, a lehető legbarátságosabb.
Pedig úgy -e tudvalevő dolog, hogy mi, kutyák, mindig az arczkifejezés után indulunk?
Egy jóságos , mosolygó arcczal tudj' Isten hová el lehet csalni bennünket.
De az a szó, amellyel illetnek, az bizony kissé gyanusan hangzik az én kis fülecskéimnek.
Tessék elképzelni, hogy egyre azt mondják: "de drága kis jószág ".
No már, kérem, én egy háborús kis portéka vagyok.
Ebben a – mint asszonykám mondani szokta – förtelmes világban születtem.
S egyre látom és hallom, hogy az emberek bosszús, dühös arcczal , a legrosszabb kedvben folyton csak azt hajtogatják: "Ez már türhetetlen, ez a drágaság! ez lehetetlen drága! ez borzasztó drága! stb. stb.
Rendesen a legharagosabb arcczal mondják ki ezt a szót, amelyet én reám vonatkoztatva mosolygó ajakkal ejtenek ki.
De hát Istenem, nem ez az egyetlen dolog, amit én kutyus-ésszel föl nem érek .
Aránylag rövid kis életemben már sok mindent tapasztaltam az emberek körében, ami nagy fejtörést okozott nekem.
S mégsem tudtam a dolgok nyitjára jutni.
Végre is beletörődtem abba, hogy egy ilyen kis kutyának nem kell mindent megértenie, amit a nagy emberek mondanak, vagy tesznek.
Elég, ha a gazdájával megérteti magát, ha egymást kölcsönösen megértik – s ezt hál' Istennek sikerült elérnem.
Életem első hónapjairól nem sok a mondanivalóm.
Kutyák közt nevelkedtem föl; a gazdánk bizony nem sokat törődött velünk.
Azaz – legyünk igazságosak – ennivalót adott, de szeretetet nem.
Pedig tessék elhinni: bár nagyon szeretek enni is, de bizony szeretetre is, amilyen kicsiny vagyok, olyan nagy a szükségem.
Vagy talán éppen azért.
A testi nagyság hiányát kell nálam a szeretet nagyságával pótolni.
Úgy látszik, első gazdám nem volt elég gyöngéd lelkü ember ahhoz, hogy ezt megértette volna.
A gyomrunkat kielégítette – ez volt minden, amit értünk tett.
Mert amint később megtudtam és megértettem, nevelnie is kellett volna bennünket.
S ő ezt bizony elmulasztotta.
Akkor még persze nem tudtam, de ma már fölfogom ésszel, milyen nagy hiba volt, hogy meg nem tanított bennünket például arra, hogy csak a maga idején és a maga helyén szabad elintéznünk egynémely dolgot, amelyet az emberek egymásközt – nem tudom, miért?
– "emberi dolog " -nak neveznek, pedig hát az éppen úgy kutyai dolog is .
Nagyon hálás vagyok érte az én jó asszonykámnak, hogy sok vesződséggel rászoktatott engem a helyes rendre, mert tessék elhinni, hogy nagyon megtévelyedhet a legokosabb kutya is az efféle kutyadolgokban .
De térjünk vissza első otthonomba.
Mi, kisebb és nagyobb kutyák, gazdánkat azért becsültük és szerettük volna is, noha nem is volt valami nagyon gyöngéd hozzánk.
Enni azonban adott, ami lényeges dolog, és mi kutyák nem igen szoktunk hálátlanok lenni.
Volt azonban valami, ami föltűnt nekünk, ami bántott bennünket, s anélkül, hogy teljesen tisztában lettünk volna a dologgal, mégis: lassanként elidegenített tőle.
Észrevettük ugyanis, hogy időnként egy-egy pajtásunkat különösen jól etette, tisztán tartotta, csinosítgatta, még szalagot is kötött a nyakára (ami jól eshetett a gazdánknak – nekünk azonban csöppet sem) és elvitte sétálni.
S az ilyen sétákról azután nem igen volt visszatérés .
Egyszer történt csak, hogy egy ilyen kitüntetett pajtásunk mégis visszatért.
De bezzeg gazdánk már nem volt hozzá kedves, a szalagot is lerángatta a nyakáról s nagyon dühös arcczal nézett reá.
S ekkor megtudtuk szegénytől, hogy a gazdánk meg akart szabadulni tőle, – úgylátszik olyan módon, mint a többi eltünt pajtásunktól .
Bizonyára cserébe adta volna valamiért.
S mert talán nem kapta meg azt, amit kívánt érte, hát dühös volt és visszahozta kis pajtásunkat.
Mi örültünk ennek, de viszont búsultunk azon, hogy a mi gazdánk ily kevéssé szeret bennünket.
Mert ugy -e kérem, ha valakit szeretnek, attól semmi áron meg nem válnak?
Legalább nálunk kutyusoknál ez a felfogás.
Ez az eljárás nagyon elidegenített kenyéradó gazdánktól.
Ezért aztán még azt sem mondhatnám, hogy búsultam, mikor egy szép napon én reám került a sor, engem csinosítottak, szalagoztak föl és vittek el sétálni.
Mentünk sokáig, mendegéltünk, míg egy sötét kis bolthelyiségbe értünk, ahol, úgy láttam, más kutyusok is laktak, meg egy öreg asszony, – s egy úr, meg egy hölgy tárgyaltak vele.
Azaz inkább csak az úr beszélt.
Hogy mit, azt bizony nem tudom, mert akkor még nem voltam olyan művelt, hogy megértettem volna mindazt, amit az emberek egymásközt beszélnek.
Ma már bezzeg sokkal többet tudok, s pláne, amit az asszonykám beszél, azt mindig megértem.
Én akkor csak azt láttam, hogy az úrnőnek a szeme ki volt sírva, s azt értettem, hogy az úr rám mutatott s azt mondta:
– Ez hasonlít hozzá nagyon.
A hölgy sírt, de mégis fölemelt engem.
S ahogy fölvett és megsimított és magánál tartott, hát olyasmit éreztem, mint még eddig soha.
Mintha valami nagyon jó meleg takaróba tettek volna, de mégsem egészen úgy.
Azután tárgyaltak még egymásközt.
Végül az úr néhány darab tarka papirost adott át a gazdámnak, erre ő köszönt, elment, s a hölgy meg az úr elvittek engem magukkal.
Eleinte bizony nem igen tudtam elképzelni sem, hogy mi történik velem.
Később megértettem, hogy a volt gazdám a mostaninak cserébe adott azokért a színes papirosokért.
Hát nem borzasztó ez, kérem, egy élő, pihegő, helyes kis jószágot odaadni ilyen semmiségért?
Bizony bevallom egészen őszintén, hogyha akkor még nem is tudtam világosan, hogy mi történik velem, az ösztönöm megsúgta, hogy az ilyen gazda után nem kell búsulni, és nem is bánkódtam.
Uj gazdáimnál, kivált asszonykám karjaiban, oly jól éreztem magam, hogy egészen boldog voltam.
Pedig nagyon furcsa dolgokon mentem keresztül.
Először is beültünk egy nagyon hosszú sorban álló, csúnya, füstös fekete ládába, amelyik belül piros volt és szörnyen zakatolt, füstölt, rázott jobbra-balra.
Jó sokáig mentünk ezen a csúnya alkotmányon , – de én nem bántam, mert asszonykámnak az ölében ültem, s ott nagyon jól éreztem magamat.
Mikor azután egyszerre csak kiszálltunk abból a rázós nagy fekete kalitkából, akkor valami szép szabad vidékre, valami hegyre kerültem.
Még ilyen helyen sohse voltam – és végtelenül örültem, hogy szabadon futkározhattam.
Azután asszonykám fölvett és bevitt valami nagyon nagy és nagyon szép, tágas házba.
Engem az új gazdám ölébe tett és kiment.
Erre én keservesen vonítani kezdtem.
Láttam az arczukon: nem értették meg, hogy miért?
Mert ők azt nem tudták fölfogni emberi eszükkel, hogy én már az alatta félnap alatt, amióta ismertem asszonykámat, annyira megszerettem őt, hogy amikor kiment, roppant megijedtem, hogy nem fog többé visszajönni.
Annál nagyobb volt aztán az örömem, amikor visszatért.
Igaz, hogy mégis volt ezen az új helyen is valami, ami sokáig nagyon fájt nekem .
Később azután beletörődtem, megszoktam azt is.
Eleinte, ahányszor csak rám nézett asszonykám, könnyezett, s egyre-másra azt hallottam: "No, az én édes Bobkóm ezt nem tette volna ", vagy: "bizony más volt azért az a jó Bobkó ", vagy hogy "Bobkó okosabb volt, ügyesebb, ragaszkodóbb" stb., stb.
Eleinte nem is értettem meg, hogy mit jelent ez és miről beszélnek.
Később azonban rájöttem, hogy ez a sokat emlegetett , mindig megsiratott Bobkó – szintén egy kis kutya volt, az én elődöm a házban.
S nekem kötelességem lett volna, úgy külsőmre, mint belső tulajdonságaimra nézve, amennyire csak lehet, hozzá hasonlítani .
Eleinte bizony lázadoztam e kivánság ellen.
Miért legyek én olyan, amilyen ő volt ?
Hát az emberek közt akad -e csak kettő is, aki teljesen egyforma, úgy külsőleg, mint belsőleg?
Hiszen azt, mint valami csodát megbámulnák!
Miért kell éppen nekem egy másik kis kutyushoz annyira hasonlítanom, hogy a magam természetét, minden egyéni tulajdonságomat megtagadjam miatta?
De mint mondtam, később alábbhagyott a lázongás a bensőmben.
Hogy miért?
Hát azért, kérem, mert lassacskán rájöttem, hogy ezeknek a kivánságoknak kútforrása, indítóoka az a végtelen nagy szeretet, amellyel gazdáim az én elődöm, az ő kimult kis kutyájuk iránt viseltettek.
No már pedig, ki megértőbb a szeretettel szemben, mint egy kutya?
Megértettem, méltányoltam az indokot, nem lázongtam, nem féltékenykedtem többet (egy halottra pláne !) sőt szinte mondhatnám , jólesett a tudat, hogy egy kis pajtásomat ennyire tudták szeretni.
S még az a gondolat sem volt távol tőlem, hogy ha őt annyira szerették, idővel majd talán engem is éppen úgy megkedvelnek.
Mert igazán a legcsúfabb hálátlanság lenne részemről azt állítani, hogy már eddig is nem bántak velem jól.
Pedig a hálátlanság valóban nem tartozik a kutyák bünei közé.
Igyekeztem jó és szófogadó lenni, már amennyire tőlem tellett.
Nem ment könnyen és nem is sikerült mindig.
Mert kénytelen vagyok bevallani , hogy kicsit makacs fejem van.
Úgy látszik, már előbb kellett volna nevelésemhez hozzáfogni.
Mikor új gazdáimhoz kerültem, már bizony egy kicsit túlerősen ki voltak fejlődve egyéni tulajdonságaim.
Emlegettek is mindig a gazdáim valami tanítót , akihez nevelőbe kellene engem adni, aki Bobkót is nevelte, – de hála gyönge kis mivoltomnak, szerencsésen otthon maradtam.
Asszonyka mindig azt mondta:
– Ezt a gyönge kis jószágot nem lehet idegen emberek kezére adni.
Bizony magam is tudom, hogy gyönge kis jószág voltam és amellett talán túlságosan élénk is.
Így történt, hogy midőn egy reggel a házmesterné kis cselédje kivitt a kertbe, addig-addig kapálództam és rendetlenkedtem, míg egyszerre csak elejtett az ügyetlen.
Ami azután történt, arra csak homályosan emlékezem.
Elkezdtem visítani és vonítani, hogy összefutott az egész ház.
Legelőbb asszonykám rohant ki, amint hangomat hallotta, ölébe vett, magához szorított, de én csak még jobban üvöltöttem fájdalmamban.
Én nem tudtam, mi a bajom, de a gazdáim rögtön észrevették, hogy eltörtem az egyik lábamat, csak úgy lógott az le rólam, mintha nem is hozzám tartozna.
Az asszonykám majdnem elájult, de a gazdám hamarosan bekötötte a lábamat egy szép fehér, puha kendőbe, mire a fájdalom kissé enyhült.
Azután ölbe kapott , lesietett velem a hegyről, beleült valami alkalmatosságba, amit egy ló húzott és kirobogott velem, ki, ki, messze a város végére, egy szép nagy kert közepén álló nagy házig .
Ott azután volt egy pár hosszú fehérvászonkabátos, szimpatikus úr, akiknek a gazdám elmondta, hogy mi történt velem és kérte őket, hogy segítsenek rajtam.
Erre az egyik megfogott, a másik mértéket vett az eltört lábamról.
A szájamra is rákötöttek valamit, pedig annak semmi baja sem volt.
Olyasmi volt az, amit addig nem ismertem – utóbb hallottam, hogy szájkosár.
Mikor ezek az előkészületek megvoltak, az egyik nyájas arczú bácsi, aki úgylátszik a legfőbb volt közöttük és akit a gazdám doktor úrnak titulált – a mérték szerint készült kis fácskákat lábam köré rakta és erősen körülkötötte őket, olyan szorosra, hogy első pillanatban megint úgy visítottam, mint odahaza.
De azután megszünt a fájdalom, letettek a földre és én elkezdtem ugrálni – persze csak három lábon.
Arra megint felvett a doktor bácsi, szeretettel megsimogatott és azt mondta:
– No ne félj, Bébike! meg fogunk gyógyítani, nem lesz semmi bajod.
Ezt, mint később az embereknél tapasztaltam, a doktorok rendszerint csak azért mondják, hogy megvigasztalják a beteget, akár igaz, hogy felgyógyul akár nem.
Ezúttal bizony igazat mondott a doktor bácsi, mert két hét mulva, mikor levették azt a kötést a lábamról, már semmi nyoma sem volt a lábtörésnek.
Ezalatt a két hét alatt asszonykám el nem mozdult mellőlem, mindig ott volt és ügyelt, hogy ne ugráljak és maradjak csöndesen, nehogy a kötés meglazuljon.
Ennek a gondozásnak és szerető őrizetnek köszönhetem, hogy úgy meggyógyult a lábam, hogy még az asszonykám sem tudja már megkülönböztetni, melyik lábam volt beteg.
E hál' Istennek szerencsésen végződött kis baleset után asszonykám még kevésbbé akart hallani arról, hogy engem a házból elvigyenek a tanitóhoz.
Igy tehát otthon maradtam – hála adassék érte a Teremtőnek.
Igaz, hogy ennek folytán bizony nem is tanultam meg olyan "kunsztokat ", mint aminőket – ahogy mindig hallottam – kis elődöm tudott .
De hálából asszonykám gyöngéd gondoskodásáért és szeretetéért, hogy nem alkart megválni tőlem, föltettem magamban, hogy kárpótolni fogom őt tőlem telhetőleg.
S a " kunsztok" helyett majd az eszemet élesítem, hogy mentől jobban megértsem az emberek beszédét általában, asszonykámét különösen, hogy azután annál jobban kedvében járhassak mindenben.
Igyekezetemet, hál' Istennek, némi siker koronázta; bizonysága ennek, hogy íme, képes vagyok még – naplót is írni .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE