Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Az én falum
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
2
Bekezdés
3355
Mondat
7632
Szó
62585
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
Első kötet
MÁRCIUSTÓL DECEMBERIG
MÁRCIUS
Köszöntlek kedves szép március!
Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben.
Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon.
Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár.
És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem.
Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki.
Felőled álmodoztam én is a télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? hol vannak madaraid? mit csinál most a fecskénk ? és mit csinál most a gólyánk?
A virágok akkor a föld mélyén aludtak, és álmodtak a tavaszi napsugárról.
A gólyánk a Nílus partján állott és hazagondolt.
A fecskénk pedig ott ült az arabus fákon és szintén hazagondolt.
Mert a gólyának is, fecskének is ez a hazája.
Csak itt rak fészket mind a kettő : a gólya a Fodorék házán, a fecske meg szanaszét a jól megválasztott ereszek alatt.
Azóta már úton is vannak.
Valahol a tenger fölött száll felénk egy nagy fehér felhő.
Azok a gólyáink.
És száll egy nagy fekete felhő.
Azok a fecskéink.
A napnak már nemcsak világossága van, hanem melege is.
A muzsikus cigányaink délben már mind künn heverésznek az udvaron.
Gyékényeken heverésznek .
Sütkéreznek.
A nap felé az arcukat fordítják, mert azon lehet legjobban érezni , hogy meleg van.
És beszélgetnek:
- Te Marci - mondja a ragyás bőgős a prímásnak -, ha egyszer a püspöknek eszébe jutna, hogy cigányebédet főzetne...
És elmondják, miket ebédelnének a püspöknél.
A Keresztes gyerek tegnap délután már mezítláb jött az iskolába.
Az ablakból néztem.
A nagy szürke vászontarisznya ide-oda lötyögött rajta, amint végignyargalt a falun.
Az arca piros volt.
A szeme ragyogott.
Az iskola előtt sima, agyagos föld van.
Itt felugrott kétszer a levegőbe és nyerített, mint a kiscsikó.
Ma délután valamennyi gyerek mind mezítláb jött az iskolába.
Az arcukon valami ünnepies derültség.
Csak az uraság fia, a szöszkefejű Dezső, az volt egymaga szomorú.
Szelíd irigységgel nézte a meztelen lábakat.
Szegény Dezső, neki nem szabad mezítláb járnia sohasem.
A szentek írása siralomvölgynek mondja a Földet.
Nem ismerem azt a vidéket, ahol az írószentek éltek, s nem tudom: van -e ott március?
A mi földünkön is van olykor siralom, de több az örömünk.
Nincsen se pénzünk, se posztónk; náddal födjük a házunkat és cseréptányér van az asztalunkon, de azért, amint végigmegyek a falun, látom, hogy mindenki vidám.
Nem az a vidámság pedig ez, amelynek nevetése van.
Csak afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, mikor a nap rásüt.
Az embereink komolyak és mélázók, mint az erdő fái.
Az erdő fáinak egyik oldala árnyékos marad a fényben is, de azért a másik érzi a napsugár gyönyörűségét.
De mintha nemcsak az emberek volnának derültebbek.
Vidám minden.
A téli hótól átnedvesedett háztetőknek és sövényeknek mintha öröm volna a napon való szárítkozás.
A kutyák játszanak.
A récék, ludak, tyúkok a gyepen hangosabbak .
Még a plébánosnak nagy "kokén-kakasa" is vidámabban kukorikol amint látom.
Az udvaron heverő kerékre ugrik, kettőt csap a szárnyával, és kukorikolása közben rákacsint egy kendermagos bóbitás jércére.
Kisétálgatok a házsorból: a mezőre.
A férfiemberek ott vannak most szanaszét a dűlőkön.
Minden táblán egy ember, két ember.
Szántanak és vetnek.
Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában.
Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet.
A táj csöndes.
A földek fölött kék ég.
A nap fényt és meleget áraszt alá.
A levegőben csönd és béke.
Burucz András szánt amott a Pogány-dűlőn.
Két fehér ökre lassú ballagással vonja a barázda barna vonalát.
András keze az ekeszarván .
És a barázdák egymást követik, mint az én írásom a papíroson.
Az élet írása az .
A természet könyvének egy lapjára ír most Burucz András.
Ezt írja:
Add meg a mi kenyerünket...
És az Úr olvassa az írást a magasból.
Amott a másik földön Keviéket látom, amint vetnek.
Kevi Pálnak lepedő van a nyakába kötve; kötény az most.
Mag van benne.
Egyet-egyet lép, és a kezének kerek, széles lejtéseivel veti a magot a friss fekete földbe.
Ha városi ember volnék, a szobám falán ott volna a vető ember képe.
Annak a mozdulataiban van valami, ami a teremtést cselekvő Ősszellemet juttatja az eszünkbe.
Így vethette Ő a Végtelenség fekete mezején egyet-egyet lépve, a csillagokat.
Kevi Pál csak csekélyke kis árnyékképe persze a nagy Magvetőnek, de a mozdulataiban van valami méltóság, fenség és erő.
Minden marok búza, amit a kötényéből szétdob, egy marok áldozat és egy kéve reménység a mai napon -, és egy heti élet a jövendőben.
Az öreg Kevi a zsákon ül és elmélázva nézi a fiait.
Pipázik.
Ő már hajlott őszfehér ember.
Ő már az ifjúságát is rég belevetette a földbe, s az idő békés öregséget hozott neki.
Az a szálas, barna ember, aki vet, az az öregebbik fia, a Pál.
Az a másik fiatal legény pedig, aki boronál, az az unokája: az Imre.
A kettő munkában; az öreg csöndes szemlélődésben.
A levegőt a földnek illata hatja át.
A kéklő magasságban pacsirta csicsereg.
A barázda végén rászól Imre az ökrökre:
- Csáli hó!
Gyümölcsoltó ünnepén kotlósunk szokatlanul komoly arccal ült a fészkén.
A nyakát összehúzva tartotta.
A szeme aranykarikában égett.
A fészek csipogott.
A tojásokból öt kis sárga csibe bújt elő, olyanok mint a kanári madarak.
Öt kis ostoba sárga csibe!
Még tegnap fehér, mozdulatlan , élettelen tojások: ma élő, mozgó madárkák, akik kíváncsian néznek rám fényes kis fekete szemökkel; akik örülnek a világosságnak meg az életnek; akik másnak semmiségek, nekem kedvességek.
A tyúk ezért volt olyan komoly.
Valami három hét óta ül már a tojásokon.
Honnan tudja az az együgyű tyúk, hogy az ő szívének melegségénél csirke lesz a tojásokból?
Honnan tudja, hogy a gazdasszonyban bízhatik, mikor az fészket készít neki és mikor elszedi abba a gyékénykosárba a kikelt csirkéket?
Miért tűri ezt békén?
Miért nem tűri az idegent, a kutyát, a macskát, a másik tyúkot?
De ami a legnagyobb honnan tudja: hát honnan tudja az tyúk, hogy a tojásait a kellő időben, a kellő órákban, a kellő vigyázatossággal meg kell forgatnia?
Akik az első géptyúkot szerkesztették - a csirkeköltő gépet -, nem tudták.
Minden tojásból nyomorék csirke bújt elő - ki sánta, ki vak, ki szárnyatlan, ki csenevész, vagy éppen semmilyen se.
Sokára eszüdtek rá, hogy a tojásokat meg kell időnkint forgatni.
Ma már ezt a gazdasági akadémiákon tanítják.
A tyúk nem jár abba a tudós iskolába, mégis tudja.
Dehát honnan tudja?
Érzem, hogy ez a kérdőjel kicsi itt a mondatom végén.
A lelkem kérdőjele az égig nyullad!
Engem az állati ösztönről írott tudományok nem elégítenek meg.
Az állati ösztön szó csak takarója annak, hogy ezekről a tollas testben járó lelkekről nem tudunk semmit se.
Én azt gondolom néha, hogy a tyúkok is beszélgetnek.
Amint kapirgálnak a kertek alján, hallani vélem a beszélgetésüket:
- Hogy vagy, tyúkanyó?
Lesznek -e a tavaszon csirkéid?
- Még nem tudom.
Tavaly szerencsétlen voltam: egyet a héja vitt el, hármat a macska; egyet elvesztettem; kettő a vízbe fulladt.
Sok szomorúság ez az anyának!
- Sok.
- Sok.
- Hátha az idén megoltalmaz a jó Isten?
- Lehet.
Meggondolom.
Hopp: egy giliszta...
Egyszer csak a tyúk betotyog a konyhába, és elkezd tyúknyelven jelentkezni , könyörögni, követelni:
- Vaty-vaty, adjátok elő a tojásaimat!
Ki akarom költeni!
S beleül a kosárba, amelyikbe tojni szokott, és várja a tojásokat.
Persze azokat régen elsikkasztotta a teremtésnek szoknyában járó koronája, bajos lenne velük beszámolni.
Tyúkanyó jogos követelésére az a felelet, hogy kiröpítik az udvarra.
- Tessék folytatni a hivatalos működést!
Azonban mire kettőt fordulnak, tyúkanyó az anyai állhatatosság panaszos sírásával tib-láb ismét a fészkén és hacsak meg nem pálinkáztatják, nem enged.
Napokig zsémbeskedik, erőszakoskodik, zaklatolódik; a taréja megsápad a búslakodástól .
Végre aztán ha megkönyörülnek rajta és tesznek alája 18-20 tojást, akkor boldogan elhelyezkedik, és hozzáfog a költéshez.
Milyen büszke aztán, mikor először sétálhat ki a csirkéivel a napsugártól meleg udvarra.
Amerre megy, szinte gurulnak utána a kis sárga, eleven gömbök.
Tyúkmama szerető gondossággal szólogat nekik: kott-kotty - ami bizonnyal azt teszi:
- Erre, erre!
A csibék pedig éretlen, vékony hangon felelgetnek: csip-csip - ami pedig bizonnyal csak afféle értelmetlen gyerekbeszéd.
Ma délután a babiloni rabságról magyaráztam az iskolámban.
Nem tudom, mi szükség van arra, hogy Baloghék, Szabóék, Pöhölyék, Gálék meg egyéb örökösen falusi emberek ismerjék a régi zsidóknak hányódásait.
A nagyméltóságú miniszter úr akarja ezt, meg a nagyságos tanfelügyelő úr, meg a tisztelendő esperes úr .
Jobban szerettem volna a rodostói rabságról vagy március tizenötödikéről beszélni, mert éppen évforduló nap van; de azt nem akarja a nagyméltóságú miniszter úr, sem a nagyságos tanfelügyelő úr, sem a főtisztelendő esperes úr.
Így hát a babiloni rabságról beszéltem.
A gyermekek keresztbefont karral ültek.
A padokról lelógott a sok kis mezítelen láb.
A szemek nyitva és egynémelyik buzgó hallgatónak a szája is.
Egyszer csak beereszkedik az ablakon a napnak egy széles, fényes sugara, mint egy kifeszített sárga selyemszőnyeg.
A gyermekek arca felderül.
Mind arra fordítja a fejét.
Kibámulnak a kéklő, fényes levegőbe.
Az egyik Gál gyerek megrezzen:
- Fecske!
Csakugyan egy fecske röpdös az ablak előtt, aztán egy második.
Az én fecskéim.
- Pihenjünk - mondottam a gyerekeknek.
( Ez más szóval annyit tesz: mozoghattok, beszélgethettek.)
S kinyitottam az ablakot.
A fecskék ide-oda kerengve kiáltozták:
- Csivis! csivis!
Ami fecskenyelven bizonyosan annyit jelent, hogy:
- Jónapot kívánok!
A sok gyerek keresztbe tette mellén a kezét és a fecskék felé hajlongva énekelték:
Fecskét látok,
szeplőt hányok,
selymet gombolyítok!
És mind mosolygott.
Egymásra tekintgettek, meg a fecskékre.
A Daczó gyerek fölállott négykézláb a pad tetejére és úgy nevetett ki az ablakon.
A nap leszállóban.
A fák és a házak hosszú árnyékokkal terítik be az utcát.
Az emberek már szállingóznak hazafelé.
Úgy látszik, Keviék is elvégezték a vetést .
Pál az ökrök előtt ballag.
Az apró unokák a cicamacafa barkáival összevissza koszorúzottan ülnek a szekérben.
Az öreg Kevi a szekér hátulján lógatja a lábát és pipázik.
Leghátul lépked az Imre.
A járásán nem látszik fáradtság.
A falu kútjánál visszamarad.
Szomjas?
Nem: Fodor Lidi merít ott vizet.
Lidi még tavaly bejárt a vasárnapi iskolába.
Az írása szépecske, de a katekizmusban gyönge.
Kissé pöszén beszél.
A szeme nyílt, szelíd, kék.
Mikor szólunk hozzá, féloldalt néz, mint a kacsa, de mint a szép kacsa.
A kútvödröt könnyű lebocsátani, de nehéz felhúzni.
Régi kút.
Minek is lenne változtatni rajta?
Ha könnyen járna, akkor a gyerekeket küldenék vízért és azok beleveszekednének.
- Hagyjad, Lidi - mondja neki Imre -, gyönge vagy te arra!
S kettőt ránt a kútostoron, és kiemeli a vödröt a kútból.
Eddig azt hittem, hogy aki az erőmutatványt csinálja, annak fut a vér az arcába .
Nem úgy van.
A Lidi arca jobban kipirosodott, mint az Imréé.
GÓLYÁK, MÉHEK, KISLIBÁK
A rét a patak mentén tele van már sárga, fényes levelű virággal.
A gólyavirág az .
Mikor a gólyavirág megjelenik, már akkor várjuk a gólyát.
Az igazi tavaszt a gólya hozza meg.
Tavaly már József napkor virított a gólyavirág, és néhány nap múlva rá megérkezett a gólya.
Az idén csak gyümölcsoltókor láttam az első gólyavirágot a Tuli gyerek kalapján.
De késett is a gólya.
- Valami bajba kerülhetett - vélekedett Fodor András.
Mert csak egy gólyapár lakik nálunk, és az a Fodor Andrásék házán lakik .
Gólyameggondolás szerint Fodor András a legbecsületesebb ember a faluban, és a vadász a leggonoszabb.
Ha Fodorék járnak a réten, a gólya nem is repül föl a vízből, csak éppen, hogy rájok tekint, de ha a vadász megy arra, bármilyen messze is jár az őtőle, ijedten kanyarodik föl a magasba.
Az nem is jó ember : villámlani tud meg mennydörögni.
Hát egy napon hallom ám a veres Gál gyerek hangját, amint kiabálja az ablakom alatt:
- A gólya!
A gólya!
Hát csakugyan itt a gólya.
A nyakát meg a lábát hosszan elnyújtva, lassan és méltósággal kereng a magasban.
Egyre alább-alább ereszkedik, és leszáll egyenesen a Fodorék házára.
Megáll ott a fészke szélén, és elégedetten, vidáman kelepel.
A szomszédok összefutnak.
A szép Szabó Magda is kiáll a konyhaajtóba.
A tenyerét a szeméhez tartja: nézi mosolyogva a gólyát.
A gólya lengő ugrásokkal jár ide-oda a fészke körül.
- Hát a feleséged hol marad, hej! - kiáltja fel hozzá a bakter.
- Az később jön - magyarázza Fodor András -, később jön az asszonyokkal.
És míg a gólya a fészkének örülve ugrál a háztetőn, a gyerekek lenn az udvaron féllábon táncolva éneklik:
Gólya, gólya, gilice!
Mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja.
A napfény szelíden árad alá a felhők közül.
A faluban mintha ünnep volna.
Még az öreg nagyszakállú, vak koldusunk is megáll a kocsiút közepén.
Nyugodt és méltóságos arcával a gólya felé fordul, és a kezét a füléhez emeli, hogy jobban hallja a kelepelést.
Április első napján egyszerre tíz gyerekem maradt el az iskolából.
Elmaradt a kis Tabi Jóska is.
A Jóska egy pisze orrú, tüskés hajú, kedves kis vidám kölyök .
Azért sajnálom, mert csak most kezdte megérteni, hogy a betűk mire valók a világon.
Ha még három napig bejár, a jövő ősszel már olvasni fog, ha pedig most lemarad, úgy elfelejti a betűket, mintha sohase látott volna egyet se.
A többi kilenc gyerekért elküldtem, Tabi Jóskáért meg elmentem magam.
- Jó napot, Tabiné - mondom az udvarra belépve -, már csak eljöttem magam, hogy megnézzem micsoda baj esett maguknál?
Tabiné éppen a vásznait rakta elő, hogy kiterítse a napra.
Látszott az arcán meg a szemén, hogy meglepte a látogatásom.
Fekete szemű asszony, de jámbor és félénk, mint akinek kék a szeme.
- Nincs nálunk semmi baj - feleli fölkelve a vászon mellől -, tessék besétálni.
- Már hogyne volna baj - mondom az udvaron maradva -, a Jóska gyerek bizonyosan beteg, ne is tagadja.
- Dehogy beteg - mondja az asszony mosolyogva -, olyan az, mint a fürj.
- No, csak ne tagadja, lelkem, beteg az, ha nem eresztették ma az iskolába.
Maga okos asszony, Tabiné, maga tudja, hogy jobb kincset nem hagyhat a fiának, mint a sok szép tudást, meg az emberséget, amit az iskolában tanul.
Hát csak hadd lássam azt a gyereket, mi a baja?
Tabiné erre még pirosabbá válik.
A kezét dörzsöli, a fejét szégyenlősen oldalt hajlítja:
- Hát bizony, lelkem tanító uram, elküldtem ma Jóskát liba-legeltetni.
S mentegetődzve tette hozzá:
- Nincs több gyermekem, tanító úr, aztán a libáimnak most már legelő kell.
- Hát tudom én azt, szegény Tabiné, hogy ahány liba, kétszerannyi forint ősszel , és hogy maguknak kell az adóra, de látja, lelkem, most már csak egy hét, aztán meglesz a vizsgálat.
A Jóska gyerek esze meg éppen most indult kinyílásnak, mint ahogy a rózsa kinyílik, angyalom; aztán ha most kifogja az iskolából , visszahúzódik a gyerek esze, mint a csigabiga, lelkem, aztán elő se jön megint egy esztendeig.
Szívesen látom, galambom, a vizsgálaton.
Délután már megint ott ült a kis pisze, elevenszemű gyerek is az iskolában.
A haja úgy állott, mint egy csomó zsindelyszeg, és meg volt mosdatva, mint valami királyfi.
Az arcáról komoly büszkeség sugárzott.
Hogyisne: maga a tanító kívánta őt vissza a libalegelőről.
A kertemben két fa áll dús virágruhában: az őszibarackfám halvány rózsaszínben, a kajszibarackfám meg pompás fehérben, mint valami hercegi menyasszony.
A többi fa is mind rügyezik, bimbódzik.
A földből erő és élet hajt fölfelé .
Gyönge kis sápadtzöld levelek bújnak ki a rög alól és szétterjesztik a napon remegő vállukat.
Élni és lélegzeni óhajt minden.
Mert a fa is lélegzik és érzés van benne.
A virágzó szép barackfáim is lélegzenek, éreznek, sóhajtanak , remegnek; mintha tudnák, hogy a pompájuk szép és hogy a nap őket nézi.
Mily kedves a napfény!
Mily gyönyörű az élet!
A virágokat méhek döngicsélik körül.
Ringatódznak a levegőben virág alatt, virág felett.
Bele-beleszállnak a virág mélyébe.
Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára.
Ezek Varga Ádámnak a méhei.
Varga Ádám tudós és jeles ember, mert csizmadia.
A méheket is ő fogta, és megbabonázta úgy, hogy tőle már máshoz nem mennek.
Március első szerdáján föltette a nagy kerek okuláréját, és kiment a méhesbe.
Valami vörösposztót terített a kas elé.
S kinyitotta a kis kasajtót.
- Atya, Fiú, Szentlélek nevében induljatok, rakodjatok, minden mézet behordjatok!
És a kis méhek Varga Ádámnak a szavára elő is bújtak a lyukon.
Megdörzsölték álmos kis szemüket.
Tántorogtak.
Jóízűen nyújtózkodtak.
Aztán zim-zum , fölrepültek a vörös posztóról, körülmuzsikálták egynehányszor a kast és megindultak egyenkint, hármankint, tizenkint, szét a virágos világba, az ezüstös fűzbárkák közé, patakpartra, rétországba, erdők végtelenségébe.
Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor.
És bizonyára megújságolták az én barackfáimat is.
Szeretem a méhek muzsikáját.
Óh a kis együgyű munkások milyen jó kedvvel és mennyi buzgalommal szedik a mézet!
Kinek szedik?
Maguknak.
Ki eszi meg?
Varga Ádám csizmadia meg a teremtés többi koronája.
Mennyi igyekvés van ezekben a kis szárnyas bogarakban!
Mennyi gond az nekik, hogy merre, hol keressék a frissen nyílt virágot?
Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek.
Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél , s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.
De szeretem a munkájukat nézni és a muzsikájukat hallgatni!
Ahogy körüllengik az én virágzó fáimat, azt gondolom, templomban vagyok: a két fa két menyasszony, s a méhek Istennek apró muzsikusai.
Fölülről lemosolyog a nap nyájas világa, és a méla csöndben ezernyi fűszál hallgatja velem a méheknek hullámzó méla szent zenéjét.
A kertek alján zöld pázsit, és, a zöld pázsiton apró sárga libák.
Éppen olyan a színük, mint a láncvirágé.
Mintha a láncvirág megnőne nagyra és gömbölyűre és egyszercsak elkezdene két piros lábon járni.
Még a pihéjük is olyan, csakhogy finomabb.
A libák előtt Tabi Jóska gyerek heverész, meg a kis Vas Rozi.
No nagy feladat ez !
Királyság!
A király Tabi Jóska.
A királyné meg Vas Rozi.
Koronájuk is van pitypangból.
A népség meg: a libák.
Jóska gyerek a tanítás után kihajtotta a libákat.
A libák a füvet csipkedik.
Az öreg lúd vezeti őket.
Nem csekély gond ám lúdnak lenni, ezt meggondolhatja akárki.
Lám az öreg lúd minden pillanatban féloldalt fordítja a fejét és fölkacsint az égre.
Olyan, mintha valami bölcs mondáson gondolkodna ilyenkor .
Pedig nem azon gondolkodik, hanem a héját vizsgálja, hogy nem kóvályog -e a magasban?
A két gyerek meg is bízik benne.
Összeülnek a fűben egy cserebogár mellett , amelyik most bújt ki a puha földből.
Annak segítenek: fűszálakat raknak eléje , hogy kimászhasson.
A kis ostoba mogyorószínű cserebogár bizalommal fogadja a segítséget.
Fölkapaszkodik és mászik-mászik a fűszálon fölfelé, aztán meg a Jóska gyerek ujján még feljebb.
Egyszercsak szétnyitja gyönge kis barna szárnyait: fölül a két keményet, alul a két finom fátyolszárnyat és - brim-brum - halk búgással tovarepül.
A két gyerek bámulva és tetszéssel néz utána.
Jóska legyűri a kalapja szélét , hogy a nap a szemébe ne süssön.
Aztán mikor már a cserebogár elkeringélt a messzeségbe, a két gyerek vékony cérnahangon nótába fog:
Zápoj esső, süjü esső, huj a mados edetbü,
Bojdogtajan cat én vadot ededü.
VIRÁGOK ÉS BOGARAK
Mikor az első cserebogár végigkeringél a füvek és virágok fölött, mindig azt gondolom: íme a vőfély.
Mert cserebogár a természet nagy menyegzőjének a vőfélye.
A zöld szín uralkodik már síkon és halmon mindenütt.
Egyes fák tetőtől talpig hófehér csipkében.
Azok a menyasszonyok.
Más fák halavány piros selyemben.
Azok a vőlegények.
A lábuknál finom puha fűszőnyeg.
És éjjelenkint susognak, izengetnek egymásnak, egymás felé terjesztgetik a karjaikat; egymásnak virágot küldenek; a levegőt telelehelik édes sóhajtásokkal.
Óh, ha két ilyen virágos fa megindulhatna és azzal az ezer fodros-bodros virágos karjával átölelhetné egymást.
Epedő szerelem sóhajtozása hallatszik erdőn és réteken, patakparton és domboldalon.
A virágok egymás felé hajladoznak.
A fűszálak egymáshoz simulnak.
A pipacsok remegve hajlanak át egymás vállán.
A folyókák átfonják a búzavirág derekát százszorosan és a szívalakú kis zöld levelek bizonyára azt rebegik:
- Én szép, kedves kék búzavirágom, én szerelmesem!
És a gyöngyvirágok, a szemérmetes, üde gyöngyvirágok, az erdő virágnépének fehér kis szűzleányai, félénken és alázatosan hajolnak meg a széles, zöld levélpalást alatt: némán várják a vőlegényt, akit mi nem ismerünk.
Valahányszor a gyöngyvirág illatát érzem, mindig valami csodálatos álomféle mámor fog el.
Az erdei tündérek meséit ilyen mámorban álmodta meg az emberi fantázia .
Tündérek nincsenek, mint ahogy mindenről azt mondjuk, hogy nincsenek, amiket nem látunk, de hát elhinné -e valaki, hogy van ez a csodás finomságú, szűzies, édes illat, ha soha nem érezte?
Ha olyanok az angyalok, mint aminőknek a keresztény képzelet festi őket, a lelkük nem lehet más, csak a gyöngyvirág illata .
Behunyom a szememet, és boldogan szívom ezt a tiszta, édes, mennyvilági illatot .
Elmémből eltűnik a föld képe és minden földi gondolat; új lélek költözik belém , testem sincs többé, a gyöngyvirág lelke más világba lengeti egy pillanatra az én lelkemet, másik világba, amely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság.
Micsoda okos és boldog teremtés a pillangó, hogy a virágok között tölti az életét.
Ő maga is virág, csakhogy repülő virág.
Amint itt lebeg előttem, hol a napsugárban, hol az árnyékban, hol a virágok vállain, úgy érzem, mintha őt jobban megilletné az emberi név, mint bennünket, nehéz testű, redős homlokú , morzsahordó óriáshangyákat, akik csak eltaposni és letépni tudjuk a virágot, s a tiszta ég helyett a földön jár a tekintetünk.
Ő a boldog, a tökéletes, ő meg a szitakötő, aki a vizeknek a tündére!
Mert ha a pillangó repülő virág, a szitakötő meg repülő drágakő.
Repülő zafírok , topázok, gránátok, meg türkizek!
A Teremtő a pillangót meg a szitakötőt bizonyára nem komponálva teremtette, hanem álmában, mikor a világ teremtésében megfáradtan alvásra dőlt a végtelenség csillagvilágos mélyében.
S vajon melyik ér többet neki is: az ember -e, vagy a pillangó, vagy a szitakötő , vagy a gyöngyvirág?
Mióta megszűnt a tanítás, árva vagyok.
Az iskolám néma.
Ahogy ma beléptem , kongott a lépéseimtől.
A falakat megszáradt koszorúk és falombok borítják, és azoknak a szaga illatozza be a levegőt.
Milyen furcsa, mikor az iskola csendes!
Csak egy pók költözött ide a nyitott ablak vasrácsára.
- Mit akarsz itt, pók barátom, talán bizony tanulni akarsz?
Dehogy is akar tanulni őkigyelme; vadászterületet csinált az iskolából.
Úgy ül ott a hálója közepén, mint a lesipuskás az erdőben.
Sokszor elnézem, hogyan vadássza a szúnyogokat meg a legyeket.
Egyszer egy kis aranyzöld légy akad a hálójába.
Úgy sírt ott, mint az ember.
Kiszabadítottam.
A zsebembe tettem egy ábécés könyvet és elindultam ki a mezőre.
Az én tanítványaim mind odakünn vannak most a szabad ég alatt.
Az aprók libát legeltetnek.
A nagyok a lovakat őrzik.
A Balog gyerek úri pályára lépett : csizmadiainasnak adta az apja a városba.
Az Ábris gyerek meg a nagyapját vezetgeti, aki vak szegény és koldul.
Tíz-tizenöt falu a kerületük.
Hol imádkoznak, hol énekelnek:
A mennyei szent városnak
Gyöngykapui mind megnyílnak.
Üdvözlégy, óh Mária!
Üdvözlégy, óh Mária!
Ábris persze csak gyerekhangon fújja és a nyakát nyújtogatja hozzá, az öreg meg brúgózik mellette.
Erre aztán, ha a gyöngykapuk nem is nyílnak meg előttük, de a fakilincses ajtók megnyílanak.
Itt egy marék liszt, amott egy marék só - összekerül télire a kenyér.
Az Ábris gyereket ma egy fűzfa alatt találtam az öregapjával.
Az öreg csak üldögélt, a gyerek meg fürdött.
Érdekes kis eleven gyerek ez az Ábris.
Valami cigánytatár ivadék lehet, mert a szeme olyan, mint a kőszén, fekete, fényes és vidám.
Mind a kettőnek a feje hasonlít valamennyire a buldogéhoz.
Csakhogy az öreg már megfehéredett.
A fején hosszú ősz hajszálak, mint a sziklai árvaleányhaj.
Még a szakálla is olyan.
Egy nagy tűziveszedelem nyomorította az öreget koldussá.
Csak ketten maradtak: ő meg az unoka.
És senkijök, senkijök a nagy világon; mindig kívül minden küszöbön, s mindig csak ketten a maguk kis nyomorult tűzhelyénél.
Hacsak vad, zimankós idő nincsen, az öreg mindig eljön a gyerekkel az iskolába, s megvárja vagy az udvaron, vagy a pitvarban.
Ott felül az ajtón áthangzó hangokra.
A gyerek már messziről meglátott.
Sietve felöltözködött.
Az öreg leült az árnyékba az út mellé, a gyerek pedig elém szaladt födetlen fővel, azon hajavizesen, és örömmel szorította meg kezemet.
( Én nem engedem, hogy nekem kezet csókoljanak.)
Leültem melléjök az árnyékba, és elővettem az ábécés könyvet.
Ábris gyerek már a k-nál van.
No lássuk, felejtett -e valamit, mióta nem találkoztunk?
- Olvass, Ábris fiam.
És a gyerek a betűket egy fűszállal kísérve olvassa:
k, ok, sok, mák, pék, köz, köd, eke, kár.
Az öreg világtalan hallgatva ül mellettünk.
A hátát a fának támasztotta; a térdét felhúzta és átfogta két sovány, eres, öreg kezével.
És mintha a felhőkre nézne ( mert a vak arca mindig az égbe néz ), látom, hogyan mozognak az ajkai és hallom , amint halkan és áhítattal motyogja az unokája után:
mák, pék, köd, eke, kár.
A BARBONCÁS
A zivatar hirtelen kerekedett.
Csak épp egy hűs fuvallat előzte meg.
Alig egy percre rá általcikázott az égen az istennyila, s rettenetes ropogással , dörgéssel kitört az égi háború.
A malomba menekültem.
Oda futottak a szénagyűjtő munkások is, és a tornác alatt meghúzódva várták, amíg elvonul a zivatar.
- Látjátok - mondotta az öreg Bordács a pipájával az égre mutatva -, abba mögyön a sárkány!
Bordács béresgazdája az uraságnak.
Az apja és nagyapja is béres volt, és ha az ősei Ázsiából jöttek, bizonyos, hogy a Bordácsok őse hajtotta a vereckei szoroson által a barmaikat.
A parasztok az égre bámultak.
Magam is felnéztem, hogy melyik felhőben látja az öreg a sárkányt?
Egy rozsdás fekete felhőgomolyag csakugyan úgy vonult át az égen, mintha valami benne ülő erő hajtotta volna, s onnan röpdöstek széjjel a cikcakkos istennyilák.
- Öreg - mondom neki -, látott kend valaha sárkányt?
- Hogyne láttam volna!
- Mikor?
- Mindig, mikor ilyen égiháború van.
- Hát mondja el, hogy milyen?
- Milyen?
Hát olyan, mint minden sárkány.
Bele van takaródzva a föjhőbe, mint mink a subába, oszt arra száll, amőre hajtják.
- Kik hajtják?
- A diák hajtja, aki rajta ül, a barboncás diák.
S pipákolva ráintett nyomatékul a fejével.
- Micsoda diák?
- Hát aki előolvassa a zivatart.
Az öreg ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha arról volna szó, hogy a kocsit a ló húzza, kocsis hajtja és hát mindez igen érthető, másképpen nem is lehet.
Azt hiszem, nem volt ott senki, aki a komoly öreg szavában kételkedett volna.
- No, Döme ugyancsak fürdik - mondja egy másik béres, aki most toppanik be az esőről a tornác alá és kisuhintja a vizet a kalapjából.
- Hol a Döme?
- Beküldtem a faluba - mondja a molnár - dohányért.
S rákiáltott a kutyájára:
- Mars!
A kutya ijedten ugrott ázott bundájával vissza az esőbe, vagyis hogy a zuhogó esőn át elfutott a félszer alá.
Az a kérdés fordult meg az elmémben, hogy meghagyjam -e az öreg Bordácsnak a sárkányos diákját, vagy elmagyarázzam tőle, hogy a nép is tudja: micsoda más erő keveri ránk a zivatart?
Mert némely pogánykori hitünk maradékával kár ezt cselekedni.
Kedvesebb az ilyen nekünk és többet ér, mint amennyit a tudomány ád érte.
De gondoltam, jobb, ha a nép is abban ismeri meg a szépet, ami igaz.
A természetnek ereje a maga fenséges valóságában többet ér a legendáknál.
- Hát, Bordács bátyám - mondottam neki -, látott -e már kend valaha garabonciás diákot?
- Én nem igen láttam - felelt tartózkodó hangon az öreg -, ámbátor egyszer láttam affélét, amint az országúton járt erre, hanem az apám az beszélt is eggyel.
A tuskón ült az öreg, az egyik lábát áttéve a másikon.
Amikor az apját említette, meglógázta a lábát és körülpillantott, mintha azt mondta volna: mi kell több ennél?
De persze nekem az öreg szava nem volt szentírás, mint a többinek.
Tovább firtattam:
- Bizonyos az, hogy akit a kend apja látott, garabonciás volt?
- Hát hogyne volna bizonyos.
Akárhányszor hallottam tőle magától.
- Ez még nem bizonyosság, Bordács bátyám!
- Tejet kért nálunk.
- Kend is kért már tejet idegen helyen, mégse garabonciás.
- Igaz, hogy egyszer kértem.
Kértem ám csakugyan katonakoromban.
Csakhogy annál könyv is volt.
- Nálam is van mindig.
- Az más könyv - mondja az öreg, jelentősen rándítva borzas, szürke szemöldökén -, az, uram, olyan könyv, hogy abból mindent ki lehet olvasni.
- Mi mindent?
- Hát a pénzt vagy a kocsit.
A sárkányt is avval olvassa elő a diák.
- Hát aztán?
- Hát aztán megnyergeli az ebadtát.
- Jó-jó - szóltam csillapító hangon, mert az öreg kényelmetlenül kezdett pislogni, hogy így apróra kitapogatom a tudományát -, de hát azt mondja még meg , hogy ha a garabonciás mindent elő tud olvasni abból a könyvből, miért kér akkor tejet, miért nem olvassa azt is elő, vagy hogy a pénzt, amelyen tejet vehet.
Az öreg a földre nézett és egyet vakart a tarkóján.
- A Krisztus tudja - felelte a kezével legyintve -, nem tudom én azt.
- Már tanító uram - szólalt meg erre Somodi béres -, az én hazámban Patakon most is őriznek pedig olyan könyvet.
Az a béres idegen volt köztünk, fekete szakállú, hosszú orrú ember - azt mondják , valami ló miatt bujdosott erre a vidékre.
- Kik őrzik? - kérdeztem feléje fordulva.
- A kollégyiumba őrzik lakat alatt.
- Bizonyos igaz ez?
- Hogyne volna igaz, tanító uram.
Azt az embert is ösmertem, akinek a könyvvel baja esett.
Úgy ismertem, mint magát.
- No hát most hallunk valamit.
Csak mondja el mind, amit tud arról az emberről.
- Valami sokat nem tudok róla, csak azt tudom, hogy Lakosnak hítták, oszt valami igazgató vagy mi vót ott a kollégyiumba; ű söpörte a tanulószobákat.
- Akkor igazgató volt.
De csak mondja tovább.
- Hát egyszer, úgy mondom ahogy beszélik, abba a szobába söpört, ahun a különösségeket tartják.
Mert van ott minden.
Van ott olyan fa is, amelyik tiszta kűé vállott, meg aztán tengöri bihal mög mindenféle.
Hát ahogy ott söpör , tisztogat, mögakad a szöme egy vasas ládán.
Mi löhet abba?
Vasfüvet szörzött valahol, oszt lepattantotta vele mind a tizönkét lakatot.
Mert hogy szavamba ne hibázzak: tizönkét lakat vót a vasas ládán.
- Annyi szokott lenni.
- Hát egy kis fekete könyv volt a ládába, sömmi ögyéb.
Kivöszi a könyvet; nézi , hogy mi az?
Hát ahogy kinyiti, ott teröm hét ördög.
Oszt mögszólal mind a hét , hogy aszondi: - mit parancsósz?
Arra a Lakos bözzög mögrözzen, oszt ijettibe összecsapi a könyvet.
Hát abba a szömpillantásba eltűnt mind a hét ördög.
Az eső elállott.
Csak a malom fedeléről csoronkált még a víz.
A nap áttörte egy helyen a felhőt.
Ahogy odapillantunk a napfény felé, látjuk ám, hogy Döme juhász ugyancsak noszogatja a csacsiját a falu felé.
- Valami hírt hoz a Döme!
Magam is gondoltam, hogy a molnár dohányával nem indult volna el a zivatarban.
A beszélgetés emiatt maradt a hét ördögnél.
A juhász néhány perc múlva odaérkezik.
Csuroncsöpögő víz ő is, a szamara is.
- Nem látták? - kiáltja lehegve, ahogy lefordul a szamaráról.
- Mit, te?
- A barboncást!
- Nem.
- No, én láttam.
Az egész falu látta.
A malom tornácán mindenkinek a szeme elnyílott.
Magam is kíváncsi voltam, hogy mit látott Döme juhász?
- Hát - azt mondja -, ahogy a faluba érek, egyszer csak elillog-villog mellettem a diák.
Majd leestem a szamárrul, úgy megijedtem tűle.
Mert nem tudtam, hogy mögöttem jön, csak amikor elibém-előttem elnyilamodik a két kis ezüst kerékkel .
Tyű, az árgyélusát - mondok -, még jó, hogy nem állott velem szóba!
Nézöm-nézöm , hogy hogyan nyargal előttem.
Hát úgy nyargalt, hogy a levegőbe járt a lába, oszt előtte is egy kis ezüstkerék, mög utána is.
De úgy mönt az, hogy a nyúl se jobban.
Benn vót a faluba egy szömpillantás alatt.
Mit akarhat vajon?
Hát a paphon nyitott be, oszt hogy a pap nem volt otthon, hát az asszonytól kért tejet.
Az asszony adott is neki, de vagy nem jót adott, vagy nem eleget, mögen csak kigyütt csakhamar.
Mán akkor ott vót az egész falu a plébánia körű.
Én is ott vótam.
Mondok, mögnézöm, milyen a barboncás?
Mert sokat hallottam mán az effélirű.
De csak annyit láttam, hogy szép úri formájú legény, oszt sárga ruhába jár.
Jobban nem nézhettem mög, mert ahogy az asszonynép széjjelröbbent, hát ű se beszélt senkivel, hanem csak fölpillantott az égre, aztán közibe a két keréknek , úgy elnyilamodott onnan, mint a veszött fene.
A szénagyűjtő nép diadalmasan nézett rám.
Az öreg Bordács hozzám fordult, és nagy diadalmasan nézett:
- No, tanító uram, hát mibül kereködött a zivatar?
KÉK PILLE
Van a méhesemben egy szalmadívány.
Mikor a napóra igen fekete vonással mutatja a délutáni időt, oda szoktam leheverni és olvasgatni, vagy szenderegni.
Mert olvasni is jó, meg aludni is jó.
Mikor olvasok, úgy érzem, mintha egy másik embernek a lelke volna bennem, és ez gyönyörűség; mikor pedig alszom, úgy érzem, mintha az én lelkem volna egy másik emberben; és ez is gyönyörűség.
Most a néhai jó Szalárdi János Siralmas Magyar Krónikája van a kezemben.
De se nem olvasom, se nem alhatnám.
Csak üldögélek a szalmadívány sarkán, és a fejemet a kezemre támasztva, elmélázva nézem az ajtó felé ereszkedő diófa lombjain át a kertemet.
Micsoda sokadalma ez itt az életnek!
Nincs a földön egy tenyérnyi térség, amelyen valami növény meg ne vetette volna a lábát.
Ezernyi ezer rejtelmes élet emeli itt az ég felé a leveleit meg a virágait.
Táplálkoznak a földből.
Isszák a harmatot.
Várják a napot reggel, az éjjeli árnyékot este.
Az ágak meg a levelek érintik, takarják, nézik egymást.
A virágok ide-oda fordítják a fejüket; hajladoznak, mint a susogó leányok.
Egy lilaszínű bájos mákvirág mintha valamit keresne a földön.
Egy liliom mintha a szilvafára nézne.
És a borsóvirágok erre-arra hunyorgató mosolygó szemek .
Mindezek között pedig ezernyi más élet rejtőzik: csigabigák, akik föl-fölágaskodnak egy-egy levélre: végigsétálnak a cukorborsó karóján és jobbra-balra gukkerozzák a kert világát.
A rózsabokrokon gyönge kis aranyszemű levelészek halványzöld tüllruhákban.
A ribizlibokrokon gömbölyű kis katicabogarak.
Szanaszét meg ide-oda vitorlázó pillangók, akik életének úri mivolta abból is kitetszik, hogy soha egyenes irányban nem szállnak, hanem csak ötlet szerint ki meg be, egyik virágcsárdából a másikba, és mindennap lerészegednek.
Mennyi élet!
És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága, vagy szomorúsága.
Mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik, épp úgy, mint az ember.
A méhes deszkáján egy kis nefelejcsszín-kék pillangó jelent meg.
Ismerem ezt a pillangófélét: a lycaenák bájos családjából való.
Mikor a nap már lehajlóban van, ott rajzanak az erdő tisztásain meg a kaszálatlan réteken, a láncvirág fehér pehelygolyói fölött.
Néha egy-egy csoport összegomolyodik a virágok fölött és mint valami kék labda forog föl- és alászállva a levegőben.
Mi ezeknek az életük?
Csupa gondtalanság, játék és vidámság.
A kis pillangóról Bozóki Ilonka jutott az eszembe, az én kis kék szemű, kék ruhájú tanítványom.
Ilonka is a mezőn él, a pitypangok, temondádfüvek , harangvirágok és kikericsek között, mert libapásztor.
Kedves kis fehér arcú gyermek.
Napestig dalol meg röpköd a mezőn.
A minap, hogy a kőhídon megállottam , ott láttam őt a fű között.
A fűzbokor árnyékában ült és egy bodzafadarabra öltögetett rongyokat.
A fadarabból baba lesz, a rongyokból selyemviganó.
Aztán a fadarabot odaszorítja ahhoz az együgyű kis szívéhez.
Szereti.
Mert a szívnek szeretni kell, ha rongy, ha fadarab!
Csöndesen álltam ott, mégis megérzett.
Az ember megérzi hátulról is, ha nézik .
Fölugrott és hozzámfutott.
Átölelte a két lábamat, én pedig megsimogattam.
- Tudok még mindent - szólt a kezemet megfogva -, kérdezzen.
- Hát mondd meg, hogy miért teremtett téged a jóisten?
És a kis leány az iskolai éneklő hangon felelte:
- Azért, hogy őt megismerjem, szeressem, neki szolgáljak és üdvözüljek.
A szeme szinte könnybe lábadt a boldogságtól, hogy nekem felelni tudott.
Aztán megmutatta a babáját.
A babához adtam egy piros selyempántlikát, ami a könyvemben hevert, meg kifaragtam a baba fejét.
Mondom, így eszembe jutott a kis Bozóki Ilonka, mikor a kék pillangó felém lebegett és leszállott egy rézszögre, éppen a macskám feje elé.
A macskám ott aludt a napon.
Szinte szétfolyva feküdt ott féloldalt, elnyújtva mind a négy lábát.
Most azonban, hogy a pillangó odaröppent, megmozdult és az egyik lábával rákapott.
Azután lomha mozdulattal visszavonta a lábát; a szemeivel hunyorgott , megszagolta és tovább aludt.
A pillangó pedig ott maradt szétesett szárnyakkal, mint a két kék virágszirom .
Soha többé nem látja ez a virágok országát, nem kereng a napon az ő kis testvéreivel.
Volt.
Nincs.
Mi célja lehetett vele a teremtésnek, hogy életet adott neki, átdajkálta éveken keresztül a hernyó meg a bábalakon, aztán pompás kék bársonyszárnyakkal csinosította föl és a virágok illatos világába tette lakónak, s végül egy nagyobb állat egyetlen vad mozdulatának engedte áldozatul.
Arra gondoltam, hogy megütöm a macskát.
De minek?
A természet gyilkossá nevelte, s csupán bennem kiáltott föl az igazság hangja megtorlásért.
Szerencséje volt mégis a macskának, hogy a kertajtó megzördülése elfordította tőle a figyelmemet.
Ki jön?
Egy ünnepi ruhába öltözött, sovány kis parasztasszony.
Egyenesen a méhes felé tart.
Félrehárítja az útba hajló almaágakat.
Most megismerem: Bozókiné, az Ilonka anyja.
Sír.
Temetést jelent?
- Ki halt meg, lelkem?
- A kislányom.
- Ilonka?
- Az.
- Mi baja volt?
Mi érte?
- Torokgyík.
Leült a deszkára és nagy fehér zsebkendőjébe takarta el az arcát.
A macskám már eltűnt onnan.
Nekem mégis úgy rémlett, mintha a fák árnyékában egy másik hunyorgó szemű óriási fekete szellemmacska lebegne el, ahogy a ragadozók szoktak: lomhán és nesztelenül.
TÜZEK MEG ÁRNYÉKOK
A zsebembe tettem egy tiszta kis üveget, amelyben valamikor orvosság lehetett - és napszállat után elindultam a szőlők felé.
Az volt a szándékom, hogy teleszedem az üveget szentjánosbogárral.
Így júniusban sok találkozik a szőlők mentén.
Vajon hogyan világít együtt száz vagy kétszáz, éjjel a szobában?
A kaszálókból akkor kezdett fölemelkedni a homály.
Mert az éj mindig így jön: a földből, és fölszáll az égig, az égen túl is.
Mérhetetlen óceánja a kékes sötétségnek!
A jegenyefák óriás fekete fölkiáltójelek, s egy gémeskút a távolban vékony T betű.
A lilaszürke égen sárgán fénylő félkarikája a holdnak.
Alig egy arasznyira tőle gyémánttűzben égő vacsoracsillag.
Egy arasznyira - persze Isten kezével mérve.
Körülöttem a prücskök egyhangú pri-pri éneke zeng már a fűszálak között.
Egy-egy denevér nesztelenül, feketén lebbenik el előttem.
A homály egyre sűrűbb.
Az akácfák mintha gyászfátyollal volnának bevonva.
A rétről a bakszakállfű illata útra kél vélem.
Aztán, hogy elértem a szőlőket a csöndes sötétségben, a bokrok között előfénylik két kis kékesfehér pont.
Itt vagyok a szentjánosbogarak birodalmában.
Leülök egy félig földbe süllyedt határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis bogármenyasszony.
Mennyi epedés, mennyi izgalom a fűszálak és bokrok országában.
De íme, a vőlegények nem váratnak sokáig magukra.
Fehérlő szikra kél útra a levegőben és fényes vonalat rajzol maga után a sötétségben.
Azután a másik, a harmadik.
Mindenki megtalálja a maga párját.
És bizonyára beszélnek is.
Mit beszélnek?
Bizonyára azt beszélik, amit az ember:
- Szeretsz -e, bogárkám?
- Szeretlek, bogárkám!
Eszembe se jutott, hogy megzavarjam a találkáikat.
Csak néztem, néztem elgondolkozva.
A boldogság csillagai azok.
S a boldog állat azonos valahogyan a boldog emberrel, mint ahogy a szenvedő állat azonos a szenvedő emberrel, mert a szenvedő állatnak emberarca van.
Amint ott üldögélek, egy fekete árnyék jelenik meg az úton.
Mezítláb jön.
Halk pufogás a járása a porban.
- Bündn Ilek... rebbenti meghökkenve, amint hozzám ér.
Azt akarta mondani a jámbor, hogy minden lélek dicséri az Urat.
De nem volt ereje reá.
Csak megmeredt, aztán megfordult, s neki a szaladásnak!
Úgy eliramodott tőlem , hogy agárkutyával se lehetett volna utolérni.
- Miska te!
Állj meg! - kiáltom utána.
Mert megismertem a hangjáról, hogy a Miska bojtár.
Azonban a Miska gyerek nem állott meg.
Bizonyára azt gondolta, hogy boszorkány vagyok.
Nem hisz most a hangomnak.
Azt gondolja, hogy a boszorkány az én hangomat utánozza.
Azt is tudja Miska, mit akar a boszorkány: ha maga közelébe csalhatja, a fejéhez vág egy kötőféket.
Attól pedig Miska tüstént lóvá változik.
Aztán a boszorkány rajta nyargalna el a Szent Gellért hegyére.
Fölkeltem és elindultam az erdőszélnek, ahol a juhászok tanyáztak esténkint.
Mikorra odaérkeztem, Miskát már pálinkával dörzsölték a tábortűz mellett, és az öreg Borza János sűrű keresztvetések kíséretében komoly áhítattal mormogta fölötte:
Jámbor embör, gonosz asszony, gyékényágy, kűpárna, Jézus mondása jusson az eszödbe!
Miska bojtárnak bizony nem jutott a Jézus mondása az eszébe.
Hiába biztatta az öreg Kossuth-szakáll.
Csak feküdt mozdulatlanul.
- Mi a baj? - kérdem aggodalommal.
- Jaj, mester uram - mondja az öregjuhász -, a gyereken egész idáig nyargalt egy rusnya boszorkány.
Felelet helyett fölvettem a vizes korsót, és öntöttem abból a gyerek arcára .
Azután, hogy fölnyitotta a szemét, megitattam a pálinkás butykosból.
- Micsoda huszár lesz tebelőled - mondottam, s felültettem a fiút -, hát arra tanítottalak én téged, hogy engem boszorkánynak nézz!
- Bizonyisten boszorkány volt - hebegte a gyerek.
- Nem az volt.
Én ültem ott a határkövön.
A bogarakat néztem.
Kiáltottam is rád .
Volt okod arra valamikor, hogy el ne hidd, amit én mondok?
- Nem - felelte a fiú.
S fejét lecsüggesztve, bágyadtan nézett az öreg juhász csizmájára.
- Hát most eredj, fiam és feküdj le és aludjál.
Aztán, ha még egyszer megijedsz , jusson eszedbe, amire tanítottalak, hogy boszorkányok nincsenek.
A fiú bement a hodályba és lefeküdt.
Én pedig leheveredtem egy subára a tűz mellé.
- De hogy megijedt - csóválta a fejét az öreg Borza.
S leheveredett mellém a másik subára.
Elővonta a kalapja mellől a pipáját.
- Mondottam pedig neki, hogy ne járjon soha ökörfarkkóró nélkül.
Rátette a parazsat a pipájára és mindannyiszor lehunyta a szemét, valahányszor megszítta.
Csak nézem.
- Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?
- Azt, hogy mért nem vitt magával.
- Minek vitt volna magával?
- Annak, hogy mikor boszorkány röpül a feje közelében, hát suhintson rá vele.
- Hát még kend is hisz a boszorkányban?
- Hisz a fene - felelte szelíden -, csak úgy eszembe jutott.
S mind a ketten elhallgattunk.
Néztük a tüzet.
A tűz mindig kedves és fenséges néznivaló.
Megérthetetlen titok az.
Mi a láng?
Honnan jön?
Hová megy?
Honnan van a színe? a fénye? a faevő mohósága? az égető ereje?
Ni, hogyan ugrálnak , lengedeznek, hajlonganak, el-eltűnnek, megjelennek a lángok.
Egyik vörös, a másik kék, sárga meg fehér.
A gallyak néha sírva, sziszeregve hajlonganak a parázsban mint a hernyók.
Aztán újra csend.
A tűz halkan pattog és minden pillanatban más meg más a képe.
Fény meg ragyogás, erő meg rejtelem...
Az öreg hasonfekszik a subán.
Félkönyökön pipázgat csöndesen.
Már régen nem láttam őt.
A múlt nyáron sokszor meglátogattam.
Kedvem volt volna rá, hogy megtanítsam olvasni.
Azonban ő csak a fejét rázta rá.
- Nem akarok pap lenni - mondotta -, elég nekem a magam két könyve.
- Micsoda két könyv?
- A nappali meg az éjjeli.
- Micsoda nappali meg éjjeli?
- Nappali könyvem a mező.
Az éjjeli csillagos ég.
Aztán ő tanított olvasni engem a maga két könyvéből.
Megismertette velem a vérfüvet, amelytől kinyílnak a bilincsek.
A Mária könyvét , amely örökké remeg a fűszálak között.
A temondádfüvet, amelynek a gyökerét mindenkinek a nyakában kellene hordoznia.
A föld füstit, amely a kopaszságról használ.
A szerelem almáját, amelynek piros a virága.
Szent Antal virágát, amely esőt jósol.
A Boldogasszony haját, a Salamon pecsétjét és tömérdek más titkait a földnek, úgyszintén az égnek is, ahol minden csillagnak neve van; s a csillagok között táltosok meg garabonciás diákok kóborolnak.
Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik és az ember bepillanthat a mennyországba.
A lángok eltűntek már.
Csak a parázs vöröslött.
A csöndes sötétségbe belesóhajtott az erdő.
Egy-egy birka olykor panaszos bé-hangot hallatott.
- No - szólalt meg az öreg Borza félálmosan -, mégis csak jó volt a nyírfaág.
Jó volt - ismételte komolyan, inkább magának beszélve, mint nekem.
- Micsoda nyírfaág? - kérdeztem a fejemet fölemelve.
- Az, amit a házüstökbe dugtam Szent György-napkor.
- Hát aztán mire volt az jó?
- Mire?
Hát arra, hogy itt már nem volt ereje annak a rusnya boszorkánynak.
Újra csöndesség.
Csak a falevelek susognak.
Az éj tele van titkos susogással és hajlongó árnyékokkal.
A hold a fekete erdőből följebb és följebb emeli az égre aranyló szarvait.
Titok és rejtelem az egész világ.
HARAGOSOK
A mi falunkban is vannak olyan történetek, aminőket regénynek szoktak nevezni .
Csakhogy a mi regényeink nem olyan karikásak, nem olyan formásan megszabottak , mint a könyvregények.
A mi regényeinknek többnyire csak eleje van meg közepe .
A vége mindnek egyforma: csak egy fakereszt, amit letűznek a földbe a regényhősök feje fölé.
I.
Ezelőtt valami ötven esztendővel Paizs János rossz számot húzott a községházán : elvitték katonának.
Azt mondják, szép sugár legény volt.
A határig elkísérte az édesanyja meg egy leány - persze sírva kísérték.
Ma is látunk efféléket tavaszonkint: egy öregasszonyt meg egy fiatal leányt, amint sírva kísérik a sorozóbizottság utcáján a csoportosan daloló meg hujángató, nemzeti pántlikával körülkötött kalapú legényeket.
Paizs János a határon megölelte, megcsókolta mind a kettőt.
Az öregasszonynak azt mondta:
- Hej édös anyám; édös szülő anyám!
A leánynak meg azt mondta:
- Hej Lidi, Lidi, édös kis galambom!
Jambusokban és körmondatokban csak a színpadon búcsúzó katonák beszélnek.
Hét esztendő múlva hazatoppan János.
Bizony alig lehet a nagy vitorlás bajusz miatt megismerni.
Az igaz, hogy a háromcsillagos őrmesteri ruha is sokat másít rajta.
A kocsin egy fekete szemű asszony is van meg egy kis fekete szemű gyerkőce.
- Hát ez a fehérnép? - kérdi az anyja.
- Ez a feleségem meg a gyerekem.
Az öregasszony leölelgeti azokat is a kocsiról.
- Isten hozta, kedves menyem... unokám... ej, nem is álmodtam...
- Beszélhet nekik - mondja nevetve a János -, nem értenek egy kukkot sem magyarul.
S a feleségéhez fordult: taljánul mondott neki valamit, amire az megcsókolta a kezét a napának.
Furcsa beszéd az a talján, egy szavát sem lehet megérteni.
- Hát Lidi? - kérdi elmeredő szemmel az öregasszony.
- Lidi?
- Lidi.
Paizs János rábámult az anyjára.
- Leány még?
Az öregasszony a földre pillogott.
- Téged várt.
Paizs János megrázta a fejét, mint aki álomból ébred.
De vállat vont.
Azután átölelte az olasz menyecske derekát az egyik kezével, a másik kezével pedig megfogta a fia kezét, és bevezette őket a szobába.
II.
Mi lett az olasz menyecskéből?
Azt is tudom.
Megtanult magyarul.
Hanem a hazai ruháját nem változtatta meg.
Halála órájáig úgy járt.
Nem csúfolták érte, mert hiszen a Paizs János felesége volt.
Senkit se csúfolnak, akinek az ura hét csatában harcolt.
És mi lett Lidiből?
János az első vasárnapon szokatlanul kikeményítette bajuszát.
A három ragyogó érdempénzen, ami a mellén volt, káprázott a falu szeme.
Olyan méltósággal vonult föl a nagymisére, hogy azt fel lehetett volna vélni: még a fák is köszöntést bólintanak.
A nép szokás szerint a templom körül állt, várta a harangszót, no meg ezúttal Jánost is.
- Jön már - kiáltották előre a gyerekek.
És jött.
De miért egyedül jött?
El kellett volna hoznia a feleségét is.
Talán majd délután hozza el, a litániára.
Meglehet, hogy külsőországban ez a szokás.
Paizs János méltóságos leereszkedéssel köszönt jobbra, balra.
Egyenesen a leányok felé tartott.
Ott a lépése bizonytalanná vált.
Az arca elhalványult.
A Gedő Lidi arca is olyan halvány volt, mint a fal.
- Lidi - szólott Paizs -, megismersz engem?
És kezét nyújtotta a leánynak.
A leány nem fogadta el.
Végigmérte a szemével tetőtől talpig.
- Eredj tőlem, te hitvány!
Ezek után János meg a felesége soha nem látták meg a Lidit; se Lidi őket.
Ha el is mentek egymás mellett az utakon, úgy mentek el, mintha nem is látnák egymást .
Csak a János anyjával maradt Lidi némi barátságban.
De ők se beszélgettek soha sokáig, mert az öregasszony nem tudott másról beszélni csak a fiáról.
III.
Így nyáron minden reggel hat órakor van a mise.
Csak afféle rövid susogó mise persze.
A pap az oltárnál.
Én a kóruson.
Orgonálgatok, énekelgetek.
A hívek künn vannak most szanaszét, mindenfelé a határban.
Aratnak.
A templomba csak két öreg jár: egy meggörnyedt anyóka meg egy remegő fejű apóka .
Az egyik az alvégről indult el, a második harangszókor, a másik meg a felvégről ugyanakkor.
Mikor az anyóka betotyog a templomba, az öreg apókának már ott remeg a feje a padok között.
A subájába behúzódva szemelgeti az olvasót.
Mert nyáron is subába jár templomba.
Ha valaha a másvilágon találkoznánk, el nem tudnám másképpen képzelni a szentek között az öreget, csak ahogy a subájában ül egy fehér felhőbuckán; a bajusza lelóg hosszan a melléig és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.
Az öregasszony meg mindig rojtos, fekete kendőben jár.
Elöl keresztbe hajtott , hátul csomóba kötött kendőben; hátul lelóg a rojtja.
A fején meg fekete selyemkendő.
Csak az arca fehér, mint a pergamen.
Nyugodt, ráncos arc.
Soha nem haragvó, de nem is mosolygó.
Nem minden öregasszony ilyen, csak ez az egy .
Mert ez nem is asszony szegény, hanem leány.
Hetvenesztendős leány.
Egy legény miatt!
Az a legény azelőtt ötven esztendővel Paizs János volt, az az öreg remegő fejű bácsi, aki az üres padokban közepett ül; a bajusza lelóg a melléig, és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.
Az öreg leány előretotyog három paddal.
Ott megáll.
A fejét lehajtja és a kezét a mellére emeli.
Aztán beül a padba, az asszonyok helyére, balfelé.
Előveszi a hóna alól a nagy kopott imádságoskönyvet, amelynek Rózsakert a neve.
Több ember nem jön.
Én csak az orgona lágy hangú fasípjait szólaltatom meg, és csak úgy dúdolgatva énekelem azt az ősrégi szenténeket, amely ezzel a nagy sóhajtással kezdődik:
Menny, föld, tűz, víz, levegő ég
Gyöngy, arany és minden kincs
Mit háborgatjátok elmém?
Mondom, más nincs a templomban: csak mi négyen-öten a ministráns gyerekkel, no meg a sánta Gál gyerek, aki az orgonaszíjat húzza egy krajcár napidíjért.
De mintha a falon levő szentek is hallgatnák a misét: a csillagkoszorús Nepomuki , fehér gyóntatóingben, egy kis fakeresztet a szívére szorítva és az ég felé tekintve; Szent Pál a pallosra támaszkodva; Szent István, amint a koronáját szép piros bársonyvánkoson fölnyújtja Máriának; a négy zord tekintetű evangélista meg a kegyes szemű Szent Anna, amint a kisleányát olvasni tanítja.
Milyen különös így nyári reggeleken a templom!
Az oltár fölött csillogó aranyozott háromszögből mintha csudálkozva nézne le az óriási fakó szem.
A viaszgyertyák lángja mintha belefolyna a napsugárba, amely a magas templomablakból aláereszkedik.
Mikor az orgona elhallgat, a siket csendben hallom a pap suttogását, amint átváltoztatja az ostyát Krisztus testévé.
A ministráns gyerek háromszor zördít a repedt acélcsengőkkel.
Aztán az újra beálló percnyi csöndbe beleköhint az öreg Paizs.
A templom visszhangzik a köhintéstől .
Egy dongó a hátam mögött zurmol az ablak üvegein, és visszahulltában belekeveredik a száraz falevelekbe; amelyek még az úrnapi ünnepről maradtak itt a templomban a jó szénaillattal együtt.
A két öreg csöndesen ül a helyén.
Az öreg Paizs néha elmélázva nézi az öreg nőt .
A feje olyankor fölváltva igeneket és nemeket remeg, de az olvasó szemei nem mozdulnak a kezében.
Amaz persze nem látja őt.
Mikor vége van a misének , megcsókolja a könyve lapját és összekapcsolja.
Elmennek egymás mellett idegenül , köszönés nélkül.
Egyik eltotyog a felvég felé; a másik elcsoszog az alvég felé.
EBÉD A KÖRTEFA ALATT
Az aratógazda körültekintett és megszólalt:
- Dél van.
Csak a körülötte állók hallották meg.
De azért megállott az egész munkástábor .
Mert nem is kell oda kiabálás.
Ahogy a gazda megáll és fölemeli a mutatóujját , meglátják azt az egész földön.
A kaszák és a sarlók leereszkednek.
Mindenki a nagy vadkörtefához igyekszik.
Annak az árnyéka kerek szőnyeg az út mellett az aszott gyér gyepen.
A nyári tüzes délnek egyetlen enyhe sátora.
De nincs is olyan hűvöse semmiféle fának!
Megnéztem az órámat.
Éppen tizenkettőt mutatott.
- Illés bácsi - mondom a gazdának -, honnan tudta meg, hogy dél van?
A nagy, erős ember mosolyogva vont vállat:
- Tudj' az Isten.
Megérzem én azt, uram, mint Paizs a szelet.
- Sohase hibáz öt percet se - jegyezte meg az ispán, aki a határkövön ült és hírlapot olvasott.
- Beállhatna akármelyik városba toronyórának.
A körtefa alatt már akkor ott ült a szép Szabó Magda is az ura mellett.
Ők a szomszéd földről jöttek ide által.
Csak négyen aratnak ott, de a magukét aratják.
A szép Szabó Magda kihozta az urának az ebédet.
Láttam, mikor jött .
Egyik karján a gyerek, másik kezében a fazekat lógatta.
Tizenhat éves gyönge kis teremtés és már asszony és már anya.
Csik Imre először is a fiáért nyúl.
A fia csak kis inges, ölbeli gyermek.
Még nincs egy esztendős.
Aki megnézi, semmi különöset nem lát rajta: se járni nem tud, se beszélni, és még csak szépnek sem mondható, mert a feje hosszú.
De azért Csikék nagyra vannak azzal a kis poronttyal.
Ha valaki egy tarisznya gyémántot kínálna a kis tudatlan féregért, bizonyára komolyan és határozottan visszautasítanák.
Mert Csikék azt tartják, hogy olyan gyerek, mint Fercsi, nincs több sem a faluban, sem az egész világon.
Lám, hogy leemeli Csik Imre az anyja karjáról, olyanokat csókol a kis pufitos pofácskáján, hogy szinte csattan; és nevetve nézdegéli, mintha most találta volna a bokorban.
- Nézd csak, milyen fekete a szeme! - mondja selypítve.
És a szép Magda mosolyogva nézi, hogy milyen fekete a szeme a fiának.
- Mondjad, fiam: apa!
A kis féreg együgyű képpel nézi az apját.
A szájacskája megmozdul:
- Hapapap.
Ez tetszik Csikéknek.
- Mondjad, fiam: apa!
- Hapapap.
Elmondatják tízszer-hússzor.
A Fercsi gyerek mindig csak azt feleli:
- Hapapap.
De ez mindig új és mindig meglepő.
Pál úgy véli, hogy a szó kimondása kifogástalan, sőt kellemesen is hangzik.
Olyan büszkén néz a fiára, mintha merőben annak az érdeme volna, hogy ő apa.
Az anya nem olyannak látja.
A szép Szabó Magda azt mondja neki:
- Jaj, te kis angyal!
Eközben odatelepedtek az uraság aratói is.
Hej, ti királyok, királykisasszonyok és királylegények, ti pápák, bárók és grófok és aranykanalú nagy urak, ha a ti magatok drága tálaiban ilyen jó falatokat találhatnátok!
Ha a ti jégbe hűtött cifra üvegeitekből olyan jóleső italt tudnátok húzni, mint ezek húznak itt a csöcsös korsóból, vagy a csobolyóból!
Ha a ti szmirnai és lyoni művészettel puhított dívánjaitokon és hentergőiteken olyan édes nyugalmat tudnátok találni , mint ezek itt a vadkörtefa két ujjnyi kis gyepén, mikor ebéd után egy rövid félórácskát szenderegnek!
Csik Imre is a felesége ölébe hajtotta a fejét.
A gyerek mellettük betakarva aludt.
A szép Magda egy fűszálat húzott olykor el az ura bajuszán.
Imre be akarta kapni mindig a fűszálat.
Játszottak, mint a gyerekek.
- Nini - mondja az ispán -, a Matyi.
Csakugyan az jött az úton, a Tóth Antal szamara.
Honnan jöhetett egymagában?
A jó Isten tudja.
Mert Tóth Antal el szokta adni a szamarát és a szamár mindig visszatér hozzá.
A Matyi sétálva ment hazafelé.
Nyomán felporzott a kocsiút.
Olykor megállott és letépett valami zöldet az árokpartról és útközben eddegélte.
Egyszer csak lefeküdt a porba és meghempergődzött.
- Eső lesz - mondta Gönczöl Illés.
- Az lesz - felelt rá az egyik arató -, hangyákat láttam, ahogy visszafelé vitték a tojásukat.
Az égen csak egy kis fehér felhő látszott.
De meleg volt.
Egy légy csípése olyan volt a kezemen, mint a tűszúrás.
A szamár eltűnt már a kocsiútról.
Helyette könnyű forgószél jelent meg az úton és a port magasra sodorta.
Amint a forgószél hozzánk ér, egyszer csak látom, hogy az egyik arató leány beleröpíti a sarlóját.
Egyik se szólt rá semmit.
Magam is tudtam, hogy a forgószél most rútul járt.
Mert a forgószél nem egyéb, mint az ördög meg egy boszorkány.
Összeölelkezve táncolnak.
De mi is volna egyéb?
A levegőben valamelyik ördög tartja a lakodalmát.
Egy-egy táncoló pár olykor leér a földre és látnivaló, hogyan sodorja a port magával.
A sarló bizonnyal megvágta a táncolók lábát.
A leány kifut az útra, nézni, hogy van -e ott vércsepp?
Vércsepp nincsen, de majd holnap meg lehet látni, melyik öregasszony jár sántítva.
Az égben csakugyan valami nagy sor történik.
Sötét palaszín szürke felhők tolonganak odafenn.
Néha egy lomha szörnyeteg alakú elő-előválik.
Az a sárkány , amelyen fölszállott valamelyik tóból a garabonciás.
Honnan jöttek ezek a felhők és hova mennek?
Mi a szél, amely nyomni tud meg csavarni, rázni, szórni, emelni , morogni, sziszegni és sírni?
Hát mi az?
Levegő?
Puszta levegő?
Föl tud kapni a levegő egy marok port a földről, hogy szétszórja a tarlón?
Ki tudja ragadni a levegő az újságpapirost az ispán kezéből?
A semmi nem olvas.
A szél pedig magasra emeli az újságot és forgatja, olvassa.
Az iskolában persze nem tanul erről senki, de hát arra való a két szeme, hogy lássa.
Amit a tanító mond, hogy a szél nem egyéb, csak levegő, a levegő pedig nem egyéb hydrogéniumnál meg oxigéniumnál, azt is el lehet hinni.
Az andocsi szűzről soha nem tanította senki, hogy az csak olajfesték.
- Csuda az!
Hát mért ne higgyünk abban, hogy a föld színe felett lelkek kavarognak!?
Íme, a fecske is, mintha már fönt nem volna elég helye, csaknem a földet érinti gyors kanyargásaiban.
A magasság és a mélység megtelik várakozással.
Az ég színe fekete.
És íme, alácikázik a nyomott csendben egy cikcakkos hegyes villám .
Dehogy villám: istennyila.
Az Isten meglátott valahol egy gonosz ördögöt és lesújtotta.
A hatalmas lövéstől megrendült a föld a sarkában.
Hol vagytok festők, hogy vászonra vetnétek azt a képet, amint az ördög a mezőn élettelenül elterülve fekszik, s mellében áll az Istennek izzó piros nyila.
A zápor zuhogva ömlött alá.
Az aratók elmélázva, hallgatva nézték az esőt.
Csik Imre kibontotta a szűrét, és rátakarta a feleségére.
ANDRÁS MEG A KUTYÁJA
Szűcs András öreglegény volt, és nem is gondolt rá, hogy valaha megházasodik.
És mindez csak azért, mert siheder korában szállta meg a himlő és igen megragyásodott.
A falubeli legények azzal figurázták a lányok előtt; hogy a kutyája viseli a bajuszát.
Mert juhász volt Szűcs András.
Juhász kutya nélkül, a szolgabíró hajdú nélkül , huszár ló nélkül nem ember.
A juhászkutya pedig bőven el van látva bajusszal , szemöldökkel, sőt némi szakállal is.
- Kutyája viseli a bajuszát.
Persze aztán, ha valamelyik leány mosolygott is reá, Szűcs András balul értette.
- Hogy a moly essen beléd! - bosszankodott olykor a kutyájára.
De azért meg nem vált volna tőle semmi kincsért.
- Pipám, kutyám, furulyám - szokta mondani -, egyebem sincs a világon.
Hát jó kutya is volt az a Maros.
Értette a gazdájának még a szeme pillantását is .
Ha igen előrebocsátkoztak a juhok, vagy oldalt széledezett a nyáj, Szűcs András csak a kutyájára tekintett és csakúgy halkan leszólt neki félvállról:
- Nézd mán: amarra a...
S intett a szemével: merre.
A kutya azonnal felpattant, s mint valami ágyúból kilőtt szőrgolyó iramlott a hibásolt irányba: dühös ugatással terelte rendbe a nyájat.
- Embör vagy, Maros! - dicsérte meg olykor Szűcs András.
Maros olyankor boldogan lihegett és fénylő szemmel nézett a gazdájára.
No, értették egymást.
Ha Szűcs András szomorú volt, a kutyája is lógatta a fejét.
Ha Szűcs András vígan rikkantott, a kutyája is vígan ugrott egyet-kettőt.
Ha Szűcs András éhes volt, a kutyája is a tarisznyára nézett, s ennélfogva ha Szűcs András szalonnázott , Maros is kapogatta a bőrkét.
Esténként meg hogy Szűcs András tüzet rakott a hodály mellett és a vacsoráját főzte, vacsora után mind a ketten fennmaradtak még kis ideig a tűz mellett .
Szűcs András furulyázott, a kutyája meg hallgatta.
Szűcs András nem igen furulyázott másnak, csak magának meg a kutyájának.
S ha egy-egy nóta jól kijött a furulyán, Szűcs András kérdőn pillantott a kutyájára.
A kutya helyeslőn és vidáman nézett reá.
Mindig meg voltak ők egymással elégedve.
Marosnak minden tetszett, amit a gazdája művelt, Szűcs András meg nem egyszer mondogatta:
- Ilyen kutya nincs több a világon.
Különösen olyankor mondta, ha valaki némi utálattal nézett a lompos kis csupaszőr kutyára.
A faluban nem volt több olyan csúnya fakófekete bundás kutya.
Különösen a feje volt csúnya, hogy a szemét szinte teljesen takarták a rálógó fürtök, s nagy bajusza is feketén, rendetlenül lógott alá.
- Ilyen kutya nincs több a világon - dicsérte Szűcs András -, nem is kutya ez , hanem ember.
S a juhok is ilyenformán vélekedtek Maros felől, sőt még tán feljebb is.
Mert ha ember ment a legelőn át, akárha a nagyságos úr is, alig egypár lépést vonultak félre, de ha a Maros lódult feléjök nagy kanyarodással és széttéplek !- haragos csaholással, egymás hegyén-hátán futottak előle.
Egyszer majdnem bajba is keveredett Szűcs András a kutyája miatt : Szekeres-Szabónak a fia a legelő szélén szedte a szegfűgombát, s hogy a juhok is arra haladtak, a kutya nekiszaladt a gyereknek: úgy lármázott rá, mintha mingyártos-mingyárt felfalná.
A gyerek persze követ kapott és oldalba sújtotta a kutyát.
A kutya visított.
Szűcs Andrásnak a fejébe futott a harag.
- Ejnye, az apád láncos üstökit!
A gyerek futott.
Szűcs András nem érte volna utol, de a botja utolérte: éppen fejen találta.
A gyerek vérben bömbölt haza.
Szekeres-Szabó fogta a gyereket azon csorgó véresen, vitte a község bírája elé.
A bíró küldte a kisbírót Szűcs Andrásért.
- Hát baj van, Szűcs András: börtön lesz ennek a következése.
Mer a gyerek fülét letépte a bot: az ilyenért börtön jár.
Szűcs András izzadt, mentegetődzött:
- Én a kutyámat soha meg nem ütöttem, bíró uram.
Mer az én kutyám olyan kutya , hogy...
Meg nem ütöttem.
Egyszer megrúgtam, az igaz, de ütni meg nem ütöttem én soha, még egy szalmaszállal se.
Ez a kölyök meg...
Hát aztán, ha megdöglik a kutyám?
- Lesz másik - szigorkodott a bíró -, de ha a gyerek meghal...
- Lesz másik - felelte Szűcs András -, gyerek lehet.
De ilyen kutya nem találkozik még egy.
A tárgyalás aztán azzal végződött, hogy a bíró öt korona szigorú bírságot vetett Andrásra.
- Ennyi a fájdalomdíj - mondta -, fizesd Szekeres-Szabónak.
Elfogadja -e , Szekeres-Szabó?
- Kevés - mondta Szekeres-Szabó.
- Sok - mondta Szűcs András.
Végre is megegyeztek három koronában.
Szekeres mingyárt meg is hívta a bírót a fájdalomdíj elköltésére, és hát illett, hogy Andrást is.
Hát megitták a három koronát közösen mingyárt az ítélet után a kocsmában.
A gyerek is meggyógyult, a kutya is.
Semmi egyéb következménye nem lett az ügynek, csak hogy a gyereknek azóta ferdén áll a füle, és hogy másfelé szedi a gombát.
Történt azonban, hogy elérkezett a szent búcsú napja és Szűcs András azon az egy napon ki szokta venni a részét a keresztényi ájtatosságokból.
Már hetekkel előbb megegyezett az öreg Mucza cigánnyal - fél liter borba meg egy pakli dohányba -, hogy aznap délután első harangszótól kezdve helyettesíti.
- Csak ballagj, öreg, a juhok után.
Aztán ha igen szélednek, mondd a kutyának: - Nézd mán, Maros, arra a!
A kutya mán érti.
Ha olyan hosszú vóna az ő lába is , mint a miénk, nem kellene neki mondanod semmit.
Dehát mán a jó Isten így szabta .
Este idetereled őket a vályúhoz, aztán bemennek ők a hodályba maguk is.
A hodályt bezárod, az ajtó elé fekszel.
Egyéb dolgod semmi.
Az öreg Mucza gutaütéstől félig béna cigány.
Az uraság konyháján mindeneskedik .
Hozd be, vidd ki - ennyi a dolga.
Azelőtt vályogot hányt, és telenkint lakodalmat muzsikált - soha börtönben nem ült.
Szűcs András telihúzta hát a vályút vízzel, aztán megmosdott, felöltözködött .
Szűre ujjába beletette a Lelki mannát, csizmája szárába a disznószúró kést, a kalapján elsimította az árvalányhajat, és beballagott szép katonás lépésekkel a faluba.
A nap szépen sütött.
A legelő csendes volt.
A falu zajos.
Mucza cigány a csendességben, Szűcs András bent a zajgásban valahol - a nap elmúlt.
Este besötétedett.
A holdvilág felkelt.
Éjjel tizenegykor hazatért Szűcs András a holdvilágos úton.
Már messziről hallatszott a danolása:
Leesett az pirosalma a fárúl:
El köll válni a kedves galambomtúl.
Hej de: minek varrtál neköm rúzsám bő gatyát?
Ha jaz nevem katonának beírták.
A lába kissé keresztbe járt.
Az árvalányhaj össze volt torzolva a kalapján.
A kalapja csak a fél fején lógott, mert zsemlyényi daganatot is hozott a fején, de az arcán látszott, hogy az ünnep lefolyásával meg van elégedve.
A kutyája már messziről eléje iramodott, és nagy nyolcasokat kanyargott ugráló örömében.
A cigány is fölkelt.
- No, Mucza, nincs baj?
- Nincs, András.
András fogta a lámpást: meggyújtotta benne a gyertyát.
Bement a hodályba.
A birkák fölemelték a fejöket és bégtek, de megvolt az, mind a százharmincegy hiánytalanul.
- Ihol a dohány, Mucza - mondta András -, most mán hazaballaghatsz, öreg.
A jövő esztendőre megint nézz errefelé búcsú napjának szent reggelén.
Bereteszelte ismét a hodályt, s lefeküdt eléje a dikóra.
A kutya az ajtó elé.
El is aludt nyomban.
De még a közepére se érkezett az éjjeli nyugodalomnak, a kutyája felugatta.
A kutya mindig ugat éjjel, különösen, ha holdas az ég, hát Szűcs András aludna attól nyugodtan, de hát az már mégiscsak cudarság, hogy éppen ott lármáz a fülébe, mikor úgyis rövidre van szabva ez az egy éjszaka.
- Csiba! - morogja -, hallgass mán, a moly essen beléd!
A kutya el is távozik.
A hodály hátulján csahol harapós mérgesen.
- Sündisznót ugat - vélekedik altában Szűcs András.
Bosszankodott a sündisznóra.
Ha nem volt volna olyan nehéz a feje, föl is kelt volna, hogy agyonüsse azt a cudar sündisznót, s alhasson hajnalig legalább három órácskát.
Maros csak ugat földet szaggatón, nyikogva is dühében.
Érzik, hogy ugrálva ugat .
S vissza-vissza szökell a dikóhoz: ugat a gazdája fülébe.
- Csiba! - rúg feléje Szűcs András.
A kutya azonban csak lármáz.
Szűcs András arra gondol, hogy talán nem is sündisznót ugat a kutya?
Fölkel.
A szemehéját felnyomja az öklével.
Megnézi a reteszt.
Semmi hiba.
Fogja a botját és ballag, amerre a kutyája futott.
A kutya azonban messze lefut a legelőn, a falu felé.
- A nyavalya törje ki azt a sündisznót - káromkodik Szűcs András.
Mégis hát körüljárja a hodályt, hogy nem ásta -e meg valaki?
Nem lát semmi lyukat.
Visszatér.
Lefeküszik.
- Mingyán virrad, a teremtésit neki.
Alig bocsátkozik azonban vissza az álmok örvényébe, a kutya megint ott rángatolódzik a dikó előtt.
Ugat, hogy szinte szaggatja a levegőt.
- A láncos üstökit ennek a cudar dögnek! - mérged rá Szűcs András.
S kapja a galymós botot, úgy eltángálja a kutyát, hogy a kutya visítozva farkal el a hodály mellé.
No, akkor aztán alhatott Szűcs András.
Világos is volt már szélesen, mikorra fölkelt.
A juhok türelmetlenül bégtek.
Siető kézzel tolta félre mingyárt a reteszt.
A juhok egymáson tolongva igyekeztek a vályúra.
Szűcs András zákányos fejjel húzta nekik a vizet.
Aztán maga is ivott, meg is mosdott, s különösen jól meglocsolta a fején a daganatot.
Nézte a tenyerét : véres -e?
Nem látszott semmi pirosság.
- Oda se neki! - mondta elégedetten.
Aztán elővette a bugyellárisát a lajbizsebből, és megolvasta: mennyi pénze maradt?
No, nem sok: negyvenhét fillér mindöszvesen.
- Oda se neki!
Csak azután akasztotta a tarisznyát a nyakába, szalonnát, kenyeret belé.
S indult álmos fejjel a juhok után.
A harmat már felszállt.
A juhok mohó sietséggel harapdosták az augusztusi rövid fűsarjat.
A legelőn csak a szokott birkaszag terjengett.
Olyankor a legéhesebb juhok igen előzik a többit.
Maros már küldetlenül is elöl szokott futkosni és haragosan szokta visszacsaholni a rendetleneket.
A nyáj azonban elnyúlik lefelé és Maros nem ugat.
Szűcs András elnyitja zavaros két szemét és körülnéz.
Nem látja a kutyát.
Füttyent.
Tekint jobbra-balra.
Nem látja a kutyát.
Megint füttyent, még erősebben.
Vár.
Nézgelődik.
A hodály felé néz már csak.
A kutya nincs.
- Ejnye - morogja -, csak nem üttem tán agyon?
Ejnye, ejnye...
Megint füttyent.
Néz a hodály felé.
A kutya nem jelentkezik.
- Ejnye, ejnye...
Eléje fut a nyájnak, s a botját haragosan veti a rendetlenek elé.
A juhok visszasürűdnek.
Szűcs András siető lépésekkel megyen a hodályhoz.
Néz a dikó alá.
Nincs ott a kutya.
Körüljárja a hodályt, s közben engesztelőn szólogat.
- Maros!
Maros!
Hun vagy, jó kutyám?
Se nyöszörgés, se kutya.
- Ejnye, ejnye...
No, keserves, kedvetlen nap.
Szűcs Andrásnak magának kell futkosnia hol előre , hol oldalt, hogy megkanyarítsa a birkákat.
Mert akármennyire társas állat is a birka, elszéled a legelésben.
Ki is téved a legelőről, bemegy a lucernásra, még a kukoricába is.
Kóbor cigányok mingyárt elcsípik.
De még falubeliek közt is találkozik olyas.
Aki csak jön a falu felől, Andris mindenkinek odakiált:
- Nem látták valamerre a kutyámat?
Senki se látta.
No, ez mégis különös.
Kutyát, macskát nem szokás lopni.
Terem bőven.
Enni nem eszi még a cigány se.
Hova a csudába veszhetett az a kutya?
Végre a falu felé is halad valaki: a rongyszedő.
Baktat lógó fejjel.
Hosszú boton a batyuja.
- Mózsi!
Megájjék csak.
Nem bizonyos ugyan, hogy Mózsi a neve, de nem is bizonytalan.
Mert íme a zsidó fölemeli a fejét.
Megáll.
- Hallja, Mózsi, vagy minek híjják, egy kis szívességre kérném: nem kívánom ingyen.
- Szívesen, csak mondja.
- Hát hogy szólna be a béresgazdának: a kutyám elveszett az éjjel, küggyön ki valami gyereket.
Nem győzöm mán.
Aztán hát ha visszafelé jön majd, szedek addig egy marokra való gyapjút.
- A verébfészkekben van a legtöbb - mondja a zsidó a hodályra intve.
Szűcs András megint szalad egyet.
Mérgesen dobálja botját.
Még nem is reggelizhetett.
S ahányszor megáll, mindig csak a kutyán az esze.
- Hova mehetett?
Hova veszhetett?
Elment tán a patakra: megáztatta az irháját , csontját.
Kutya nem ful a vízbe.
Ámbátor megvertem, igen megvertem...
S csak nézegetett a távolba mindenfelé: hátha egyszer csak előfeketedik valahonnan.
Csak nem aludt tán el valahol a patak mellett.
Ménkű azokba a sündisznókba !
Valahányszor odavetődik egy, Marosnak nincsen nyugovása: elugatja a sündisznót hajnalig.
A sündisznó nem mozdul.
Ha mozdul, a kutya egyszerre ráugrik.
Ha ráugrik, a sündisznó legott összerándul.
Reggelre a kutyának mindig véres az orra.
A szeme is zavaros.
S eszébe jutott, hogy az előbbi éjjel is sündisznóval bajlódott a kutya .
Álmoskodott is a búcsú napján.
No, hosszú volt az a délelőtt.
Délben bizony nagy kedve lett volna Szűcs Andrásnak is, hogy szunnyadjon kissé a fűzfa hűvösében, de nem merte lebocsátani a fejét: a birkák világgá mennének, ha elaludna.
A kutya sora is fájdalmasan nyugtalanítja.
Harangozzák a delet.
Szűcs András illendőképpen imádkozik.
Aztán előveszi a tarisznyáját.
Leteszi a kalapját.
Metsz a kenyérből, szalonnából is.
De nincs a kenyérnek íze, se a szalonnának.
Hova lehetett az a kutya?
Néz széjjel.
Néz a hodályra.
Visszadugja az élelmet a tarisznyába, a pipa mellé.
S otthagyja a birkáit, ballag ismét a hodályhoz.
Megint körüljárja.
Megnézi az almot is kívül, a rőzsenyalábok zugait is.
A kutya nincs.
Megint körüljárja a hodályt.
Ha akkora volna az a kutya, mint a vakondok, akkor is rátalált volna már annyi keresésre.
A hodály hátulján az egyik palánkdeszka kijjebb áll kissé a többinél.
Előbb is megállt már rajta kissé a szeme, de most el se hagyja.
Nézi összevonult szemöldökkel.
Oda is lép; megvonja kifelé.
A deszka könnyen enged.
Két arasz a rés.
- Haj, a keserűjét!
Visszaüti a deszkát, a végén lógó két rozsdás szeget is benyomintja a helyére és szinte futva siet vissza a birkákhoz.
Csorog róla a verejték.
Olvassa: egy, kettő, három, négy.
De a birkákra is ráragadt már az ő nyugtalansága: fölkeltek és kavarognak , legelésbe is fognak.
Szűcs András betereli őket az akolba.
A vezérbirkát elkapja a botjával, és szétveti a lábát az ajtóban: kilódítja a lába között.
A többi birka egyenkint utána.
Szűcs András szorongó szívvel olvassa:
- Egy, kettő, három, négy...
A vége, ahogy sejtette:
- Százharminc.
Azt is tudta csakhamar, hogy melyik a hiányzó: a gyulladásos szemű kosbárány a hiányzó, a zsidó szemű vénnek a fia.
Harmadik báránya volt az a kis veres szemű.
- A guta üsse meg, még csak nem is keresi a fiát!
No, annál keservesebb napja se volt Szűcs Andrásnak, mióta gyepen jár!
Mármost a cigány vitte -e el? vagy más?
A cigány!
De hát mégse a cigány.
Az öreg ilyen lyukon bemászni nem tudhatott.
Nem is olyan fajta cigány az öreg.
Rá se szorult: hízik az uraság konyháján, mint a légy .
Valamelyik legény lophatta el, míg ő a kocsmában vigadott.
- Hej, azt a!...
Hát azt ugatta úgy a kutya...
Jön másnap délután egy ökrös szekér és mellette ballag Dani béres.
A szekér meg van rakva búzás zsákokkal.
Az állatok lassan vonszolják.
Szűcs András a legelő szélén áll.
A nyája elejét meg egy tizenkét éves gyerek őrzi.
No lám, a kis tücsök: ma kezdte és már is juhászosan könyököl a botján.
Dani béres köszön.
Megáll.
- Hát mögveszött? - kérdi.
S elővonja a derekáról a dohányzacskót, lajbizsebből kurtaszárú pipát.
- Csak elveszött - feleli vállról Szűcs András.
- De bizony mögveszött a.
- Mögveszött?
- Hát nem tudja?
- Az én kutyám?
- Az a: Maros.
- Hát mán hogy veszött vóna mög?
- Mondják.
- Mondják?
Ki mondja?
- Mindönki.
- Mindönki?
Kicsoda?
- Akik kergették.
- Kergették?
- Kergették ám.
- Hát aztán mé kergették?
- Mer mögveszött.
- Mögveszött!
- Hát persze, hogy mögveszött.
- Ki mondja hogy mögveszött?
- Mindönki.
- Mindönki?
- Mindönki.
Kergették.
Bele is esött a bürün a vízbe.
El is vitte a víz.
A béres eközben megtömte már a pipáját.
Rá is gyújtott.
Le is nyomta a parazsat .
S utánalódult a szekerének.
- Mék a malomba - mondta.
Szűcs András csak állt ott, mintha belegyökeredzett volna a lába a földbe.
Este aztán ballagott a faluba.
Tudakozódott, hogy ki látta a kutyáját?
Sokan látták.
Vizes fazekakkal hajszolta egynehány legény.
Azt is látták, hogy a bürün igyekezett által a kutya, de beleesett a vízbe.
Szűcs András még egynéhányszor elhallgatta a történetet.
A fejét rázogatta .
Elment a bürüig.
Megállt ott nagybúsan, s nézett a vízre.
Sóhajtott.
Vakargatta a füle tövét.
Mert csak ő tudta azt; hogy nem volt veszett a szegény jó Maros kutya.
Hej , dehogy volt veszett: a bárányt kereste az, a veres szemű bárányt.
Mármost vagy azért ölte magát a vízbe, hogy nem találta meg, vagy azérton, hogy olyan becsületes-ártatlanul megverődött.
FESTŐ A FALUN
Ma, ahogy kilépek az utcára, látom, hogy a gyerekek mind az alvég felé futnak .
Megállítom a Burucz gyereket, hogy mi történt?
- Egy úr van a faluvégén - lihegi kipirosodottan -, képet csinál.
Egy úr, aki képet csinál - nem lehet egyéb, csak festő.
Magam is arrafelé néztem .
Csakhamar rá is akadtam.
Ott ült a libalegelőn, a fűzfák között.
Előtte egy kis háromlábú festőállvány .
Mögötte Könczöl Pista hadonászott a botjával, hogy távol tartsa a gyerekeket .
Azok persze fölmásztak a fára; onnan lesték, hogyan készül a csuda?
Ki hitte volna, hogy olyan apró pálcikákkal izélik a képet.
Egy hét múlva minden gyerek fest a faluban.
A festő fiatal szőke ember volt, afféle hosszúhajú szúnyoglegény, aminőket mindenfelé lehet látni nyáron az országban.
A fején széles karimájú puha kalap , a kabátja meg bársonyból való, olaszos.
De magyar fiú volt.
Amint figyelmeztették, hogy a tanító jön, letette az ecsetjét és fölkelt.
- Réz István vagyok - mondotta -, Münchenből jöttem haza az őszre, egynéhány studiumot csinálok itthon.
- Hogy vetődött ide a mi kis elrejtett falunkba?
- Magam se tudom.
Járok jobbra-balra, amerre a szél hord.
Tanulgatok.
Még egy heti időm van, aztán visszamegyek.
- Tessék folytatni; talán azért beszélgethetünk.
A rétnek egy darabját festette: a hidat, a nyárfát, meg egynéhány fűzfát, a víz mellett.
Fölvette az ecsetjét és föl-fölpillantva festett tovább.
- Látszik - mondotta -, hogy itt még sohase járt magamféle ember.
A falu tele van szebbnél szebb tanulmányfejjel, de akárkinek szóltam eddig, hogy legyen modellem, ijedten tiltakozott.
- Isten tudja, mit értenek a modell szón.
A maguk nyelvén kell azokkal beszélni , jó festő uram.
- Beszéltem én az ő nyelvükön is.
Egy barna képű fiúcska végre leküzdötte egy hatosért a félelmét, de azt is elvitték tőlem.
Azt mondták neki: ne engedd a képedet megrontani, te ostoba.
Így hát nem maradt egyéb, csak az unalmas fűzfák.
- Majd segítek én a bajon, csak tessék megmutatni, amelyiket festeni kívánja.
- No - azt mondja erre az ecsetjét letéve - egy öreg bácsit láttam, ha azt lefesthetném, nem adnám egy országért.
A nevét is tudom.
Valami Kévési vagy Képési, no ni: elfelejtettem.
Szép hajlott agg ember.
A haja csupa fehérség.
Az arca meg csupa pirosság.
Csupa szín az az ember!
Brilliáns színek: cinóber ! karmin! kremzerveisz! gebrannte terra sienna! és umbra bőven!
- Kevi?
- Az az, Kevi.
A templom mellett lakik.
A kármint az orra körül kékesbe játszatom.
- Hát csak tessék befejezni a képet.
Az öreg ülni fog.
- Dehogy is festek itt többet, Örök hálára kötelez uram, ha az öreget a pemzlimre juttatja.
Elrakta a holmiját, s mentünk egyenesen Keviékhez.
Az öreg az udvaron ült, egy fatönkön, az őszi napnak sugárverésében, és pipázott .
Ahogy a kis ajtón beléptünk, föl akart támaszkodni, hogy elénk jöjjön, de én már messziről szóltam neki, hogy maradjon, különben visszafordulunk.
Ez a fenyegetés jólesett neki.
Jókedvvel nyújtotta ráncos öreg kezét, és meg is szorította a miénket fiatalosan.
- Ez az úr - mondom a festőre mutatva - olyan ember, aki képeket tud csinálni.
De nem imilyen-amolyan papiros képeket ám, hanem drága szép finom képeket olajjal.
- Olajjal?
- Igen, mint a templomban láthatta kend a szenteket.
- No, derék.
- Hát nem egyébért jöttünk, Kevi bácsi, hanem hogy kendről is képet szeretne ez az úr festeni.
- Nem vagyok én szent.
- Nem is azért, mintha szent volna kigyelmed, hanem mert egy olyan nagy képet akar festeni, amin sok magyar ember lesz, hát kend lenne az egyik.
Kevi bizalmatlanul nézett reánk.
- Ej - mondotta -, öreg vagyok én már arra, itt vannak a fiaim, azokat fessék.
- Éppen azért, mert öreg kend - szólalt meg most a festő -, azért tetszik nekem .
Egy pirospozsgás Homért csinálnék kigyelmedből.
Új felfogás!
Csak a félszemire vak, és serlegek között ülve tűzzel zengi a hősök dicséretét.
- Micsoda? - duzzant fel az öreg.
- Hóhért akarnak belőlem csinálni?
- Dehogy hóhért - csillapítom az öreget.
- Egy Homér nevű görögöt - mondja a festő.
- Görögöt - szörnyedzik megint Kevi.
- Ne értsen félre kigyelmed, csak a kép lesz az - békítettem megint az öreget.
És arra gondoltam, hogy bár csak elnémulna ez a festő egy negyedórára.
Azonban az én festőm mindenképpen segíteni akart a rábeszélés munkájában.
- Annyi az egész - mondotta -, hogy a kigyelmed fejéhez megfelelő szakállt csinálok.
- No, már azt pedig nem csinál az úr - felelte az öreg haragosan -, tisztölöm az urat, de nem engedöm.
- Hallgasson, uram - mondom a festőnek -, csak én hadd beszéljek.
A festő erre leült nagybúsan a kútkávára, és előszedte az ecsetjét: a rozzant pajtát kezdte festeni.
A házból már ekkor előjöttek az asszonyok is.
Azokhoz fordultam.
- No nézze, asszonynéném - mondom Kevinének -, milyen csatában vagyunk itten.
Ez a festő úr eljött messze földről, hogy a mi falunkban egy pár képet fessen.
A legszebb gyereket, a legszebb asszonyt meg a legszebb öregembert akarja lefesteni.
Én nem tehetek róla, hogy Kevi bácsit ítélte a legszebbnek az öregek között.
Nem akar vele egyebet, csakhogy üljön előtte egy kisfertály óráig, de Kevi bácsi nem akar.
Pedig milyen dicsőség lenne ott a külső országban, ha kifüggesztené a képet, aztán azt mondaná: Nézzétek, császárok meg királyok , ilyen szép piros öregemberek élnek a magyar földön!
No, sok dicséret meg áldás szállana a Kevi bácsi fejére.
Még az újságba is kitennék.
- Hát miért nem engedi magát? - szólt kedves kérleléssel az öregasszony.
- Ott a fiatalja - felelt valamivel enyhébben az öreg -, vén lóból nem való poroszkát csinálni.
- De bátyámuram, ahova öreg kell, ott nem állhat meg a fiatal.
Mit szólna kend arra, ha Szent Péter apostolt huszonöt esztendős legénynek festenék?
- Nini, a pajtánk! - kiáltott az Imre legény a festő mögött.
A pajta csakugyan ott sárgállott már a festő vásznán.
Még a lombos nagy diófa is ott állt.
A kép az öregnek is tetszett.
- No, jól van - mondotta -, csináljanak belőlem akármi bolondot.
A tanító úr kedvéért megteszem.
Fölállott és a szoba felé indult.
- Add elő az ünneplő ruhámat - mondta a feleségének.
- Nem kell felöltöznie - szólt a festő -, hiszen csak a fejét festem le.
- Fejemet?
Hát aztán milyen leszek én kéz meg láb nélkül?
Intettem a festőnek, hogy hallgasson.
- Úgy lesz, bátyám - mondottam -, mintha az ablakból nézne kifelé.
Aki az utcáról látja kigyelmedet, nem láthatja se kezét, se lábát, igaz -e?
Ezt megértette az öreg, de azért mégis bement és felöltözött az ünnepi ruhájába .
Az ő lelke úgy diktálta ezt: ha lefestik a ruháját, ha nem, mégiscsak ünnep az az óra, amelyben megörökítik.
Leült a karosszékbe és mozdulatlan maradt.
Átengedte magát a festésnek.
Az udvaron áhítatos csend.
A festő biztos és gyors kézzel kerekíti meg a vászonon a fej határvonalait; az orrot, szemet és bajuszt fölárnyékolja, a fejet vadgesztenyeszínű sötéttel mázolja körül.
- Mán kezdődik - jegyzi meg a csizmadia a kerítésen áthajolva -, de még nem formája.
A festő csakhamar megpirosítja az arcot, és megfehéríti a hajat.
A ráncok még nem látszanak: színfolt az egész; - de azért már az öreg Keviné összecsapja a kezét.
- Jaj nekem, ilyen volt ezelőtt húsz esztendővel.
Az öreg Kevi nem bánja, akármilyen volt ezelőtt húsz esztendővel; nyugodtan pipázik a karosszékben.
A néző egyre több és több az udvaron.
Bozókiné is betér.
Szomorú kis sovány asszony.
Nem tudom, miért van ma a fekete ünnepi ruhában, de abban van.
A többi asszonyféle ha be is pillant, csakhamar a dolgára siet.
Az az egy ott marad: nézi a képet figyelemmel.
- Mit fizetnek érte? - tudakozza suttogva -, mennyit fizetnek?
- Nini, talán csak nem akarja magát lepingáltatni?
- Oh, Isten mentsen, dehogy is, csak éppen kérdem.
- Semmit - feleli Keviné -, semmit se fizetünk, csak úgy a maga mulattából festi az uramat.
De ugye máris formádzik?
- Meg ne billentse kend a fülit - szól a kerítésen könyöklő csizmadia -, most azt kenik.
Tartja az öreg a fülit nyugalmasan.
A csodálkozás nőttön nő.
Alig egy negyedóra múlva csupa bámulás és nevetés az udvar.
- Ilyen, éppen ilyen!
- No, kend kétszer van a világon, Kevi bácsi - mondja a csizmadia.
- Ha kész lesz, felakasztják kendet - jegyzi meg a bakter.
Erre már az öreget is elhagyja a nyugodalom.
Fölkél és odatotyog a képhez.
A fejét csóválja.
- Ilyen volnék? - motyogja jókedvűen -, no, ilyen vagyok.
- Még nem egészen - feleli a festő -, holnap megint eljövök.
Holnapra megszárad és aztán jön csak a bitüm.
- Mi jön?
- Nohát a szurok.
Bekenem itt-ott szurokkal.
- Engem?
- Nem kendet, no, csak az árnyékát, hogy mélyebb legyen a szeme, bátyámuram.
Az utcán Bozókiné jött mindenütt a sarkunkban.
- Lelkem, jó uram - szólalt meg a hídnál.
Aztán, hogy megálltunk, összetette a két kezét:
- Szépen megkérném, édes képcsináló uram, hogy az én kis leányomat, az Ilonkát.
- Nem tudom, lesz -e rá időm - felelt a festő -, melyik a kisleánya?
- Meghalt, lelkem, meghalt - mondja az asszony könnyekben fürdő szemekkel.
- Egyetlen leánya volt - magyarázom, hogy annak elfulladott a szava -, szép kis kék szemű teremtés.
- Olyan, olyan - mondja az asszony.
- Bajos dolog - mondta vállat vonva a festő -, van valami fotográfiája?
- Dehogy van, lelkem tekintetes uram, hisz éppen azért szeretném, mert nincsen.
Hogy aztán együtt mentünk hazafelé, elmondtam a festőnek, hogy a kislány nemcsak az anyjának volt kedves, igazán a legkedvesebb kis kék szemű szőke leány volt a faluban.
Torokgyík ragadta el szegénykét.
Aztán másra fordult a beszéd.
A vadászatról beszéltünk.
Nálunk az idén sok a vadkacsa.
Estefelé ki is vittem a festőt; csónakra ültünk és lestünk a nádasban vadkacsára.
A festő nem akart vadászni.
A nádasnak az esti képét figyelte.
Meg a napnyugvást a náderdőn.
Egyszer, ahogy elhallgattunk, azt mondja a festő:
- Hasonlított az a kisleány az anyjára?
- Éppen olyan lett volna, ha megnő.
- Próbálok valamit - szólt jókedvűen -, megfestem azt az asszonyt hétesztendősnek.
- Lehetséges volna?
- Hogyne: a haj szőkébb lesz, a szemei nagyobbak és kékebbek; a szemöldökét vékonyabbra festem és emeltebbre, az arcot meggömbölyítem; vagy sovány volt?
- Bizony olyan vékony kis madárkaféle volt.
- Mindegy: az arca bizonyára teltebb volt, az állacska fejletlenebb, az arcbőr átlátszó fehér és a nyakacska vékony.
És nekiállott másnap, hogy a holt gyermek arcképét megfesse.
Az anyja ült buzgón, s nem is igen tudta, hogy miért.
Csak azt tudta, hogyha ül , megkapja a leánya arcképét.
Hát hogyne ült volna!
Mikor aztán a kép elkészült, a festő egy nagy zöld kendőből rámát rögtönzött köréje s odaszólítottuk az asszonyt.
Az asszony ránézett a képre, s egyszerre kiömlöttek könnyei.
- Hát ráösmer? - kérdeztem meghatottan.
- Hogyne ismernék rá tanító uram - felelte -, pedig szegényke nagyon elváltozott ott a másvilágon.
ESTE
Este minden más.
Más az egész világ.
Magam se vagyok az, aki reggel voltam .
Mintha a földdel megfordulna a szívünk is: másképpen érzek és másképpen gondolkodok.
Amint így este végigmegyek a falun, látom, hogy a házak meg a kertek is megváltoztak.
Éppen akkorák és csakazok, mint reggel, de mondom, megváltoztak .
Némelyik szembetűnően előfehérlik, a homályból, a másik meg visszahúzódik , elrejtőzik, csak az egy-két vörös ablakszemével bámul kifelé.
Olyanok, mintha meg is tudnának mozdulni, ha akarnának.
Az emberek is mások.
Az esti homályban szinte lebegnek, mikor járnak.
Mikor meg állanak, olyanok mint a fák meg a bokrok, aminthogy a bokor is olyan némelyik , mint az ember.
De a fák is úgy állnak ilyenkor, mintha értelem és akarat szállotta volna meg őket.
Rejtelmesek és titkolódzók.
Néha mozdulatlanul állanak, mintha várnának valakit.
A lombjukat kiterjesztik.
Hallani, hogy susognak.
Mit susognak?
Nem érti senki.
Az égen feltünedeznek a csillagok.
Csend van.
A jegenyefák sovány óriásokként emelkednek a magasba.
Néha olyanok, mintha az égbe méláznának, máskor olyanok, mintha a környéket figyelnék.
A Vargáék kútágasán is a gémfa, mint egy nagy teleszkóp mered a vastag végével az ég felé .
Nappal ez nem különös: valaki megmerítette a vödröt és bennhagyta a kútban.
De este más: mintha a kút egy kihúzott égnézőn át a magasságot vizsgálná.
Íme, a szomszéd almafája is áthajlik hozzá a kerítésen, és susog, talán egész éjjel susog:
- Mit látsz?
Látsz valamit?
A Csikék háza előtt megyek el.
A pitvarajtón narancsszín világosság árad ki az udvarra.
Szőnyegként vonul át a földön, s ráterül a szomszéd ház falára is.
A falon egy női árnyék mozog ide-oda.
A kis Szabó Magda árnyéka az, a tizenhat esztendős anyáé.
A szép kis halovány teremtés bizonyára vacsorát készít az urának.
Milyen fürge árnyék, milyen hajlékony!
Hova lesz ez az árnyék, ha Magda meghal?
Eltemetik -e vele együtt?
Vagy az ő fölszálló lelkéhez csatlakozik?
A Buruczék háza előtt valaki ül a padon.
Nem látom se szemét, se kezét, se lábát , csak egy fehéres hajlott valamit látok, ami feketében végződik lent is, fönt is .
Az arc előtt egy tűzpont.
Mintha nem is ember volna, hanem valami szörnyeteg.
De azért tudom, hogy nem szörnyeteg az, nem is formátlan, hanem a szelíd és szomorú Burucz András.
- Hogy van az asszony?
- Köszönöm a kérdést, mester uram.
Bezony már a pipámat se állhatja odabe.
- Miért nem viszi el az orvoshoz?
- Voltam én már ott is, mester uram.
De csak magam.
Mert azt gondoltam, hogy ha ketten megyünk, hát a doktor kettőről vesz pénzt.
Mondok, baj van.
Aszongya : öltse ki kend a nyelvét.
Kiöltöm a nyelvemet.
Megnézi.
Aztán leül és sebtibe firkálja a recefet.
Doktor úr, mondok, még el se mondtam a bajt, mivelhogy a feleségem küldött.
Hát csak rám ripakodik, hogy azt mondja: fogja be kend a száját, jobban tudom én mi a baja, mint a felesége -, fizet egy forintot.
Hát csak leszúrtam a keserves forintomat, aztán elmentem a patikába, hogy ha már egy forintba kerül a recef, meg is csináltatom.
Ott megint fizettem egy forintot és ötvenegy krajcárt, pedig csak akkora kis üveggel, mint a kisujjom.
Hát aztán lássa mester uram, ez csak elég drága volt, mégse használt.
Az utcán megjelenik még olykor egy-egy alak.
Ha asszony, siető.
Ha férfi , ballagó.
Vagy a boltba mennek, vagy a kocsmába.
Tóth Antal például bizonyos, hogy a kocsmába megyen.
Nem is csoda, hogy ilyenkor megkíván egy korty pályinkát: annyit vesződött a szamarával egész naphosszat , hogy teste-lelke megfáradt belé.
A Miska bojtár azonban a boltba igyekszik.
Tíz kilométernyi utat jár meg egy tok gyufáért, vagy egy kurta drótszögért, amivel a Borz János botján meglazult vaskankalékot fogják a pásztortűz mellett fölszögezni.
Miska ilyenkor valami édességet is vesz egy krajcáron.
Vélni lehet, hogy torkoskodik, pedig hát meg se szagolja azt Miska.
Az erdőn túl, a báró birtokán van egy juhászleány: Szanyi Örzse.
Annak adja oda.
Miska tizenhét esztendős; Örzse tizenöt.
Ha Örzse ötven esztendős volna, Miska nem vinne neki cukrot.
Azonban csakhamar becsukják a boltot is.
Az utolsó hazamenő Tóth Antal.
Ma valahonnan áldás csöppent neki, mert látom , hogy a két árok között nem igen tud hazairányozódni.
Nem hiszem, hogy van még a kerek földön egy másik, akinek az árkok annyi bajt okoznának, mint neki.
Nappal a szamár hordja bele a taligával együtt, de lám, este belebotlik ő a szamár nélkül is.
Most éppen szerencséje is, hogy az árokba huppant, mert íme, a bárónak négylovas hintója robog át a falun.
A báró maga hajtja a holdvilágos úton a négy pejlovat.
Micsoda nagy úr!
Csupa méltóság és csupa pompa!
Pesten járt iskolába.
Azt mondják, a lovai is jártak ott iskolába, szóval sok mindenfélét beszélnek.
A báró különben is érdekes ember.
Valahányszor eljön a templomba, mindenki csak őt nézi: hogyan vet keresztet, hogyan pödri a bajuszát, hogyan ásít, hogyan pattogtatja az ujjait .
Felér olyankor a mise akármiféle színi előadással.
Hát még mikor elővonja fehér mellényéből a monokliját.
Senki se ügyel a papra, minden szem a báróra szegeződik.
A báró felvonja a szemöldökét; a száját meg a bál arcába fordítja.
A kis kerek üveg ott villog a balszemén.
A báró megszegi a nyakát és a leányok felé fordul.
Az egész templom belemosolyog az imádságos könyvekbe, sőt egy gyerek a kóruson el is röhhen.
Most, hogy elrobog a négylovas hintóval, szétszáll a csöndesség.
Az utcán semmi se mozdul többé, csak olykor hallatszik még egy hang a távolban, egy kutyacsahintás, egy kapunyikorintás.
A túlsó oldalon valaki azt mondja:
- Ne böcce ne!
Az a kisbornyúnak szól.
Aztán újra csönd és csönd.
Most már a bakteré az egész falu.
Az ő messze bőgő hangja figyelmeztet, hogy : tűzre és vízre vigyázzunk.
Ha netán akadna olyan együgyű ember, aki azt kérdezné, hogy minek vigyázzunk a mondott elemekre, annak nem kell sokáig töprenkednie, mert Vida Imre hozzáteszi: Hogy károkat ne valljatok!
Voltaképpen nincs is más kötelessége, csak az, hogy az órákat megkiáltsa .
Lopástól nem kell tartanunk.
Egyetlenegy tolvaj volt csak a faluban: ő.
Egy-két éven át becsukogatták, aztán megtették bakternak.
A bakter mindenért felelős , ami éjjel elvész.
Nem vész el semmi.
Mikor elkiáltja a kilencedik órára írott rigmusokat, megáll a kerítésem előtt, és megnézi ébren vagyok -e még?
Csillagos estéken nem fekszek le korán.
Egy hosszú fenyőfalóca van az ajtóm mellett.
Arra dőlök le és nézem a csillagokat.
A csillagos ég mindig érdekes látvány.
Isten erejének kitárt világa.
Tudós emberek abroszt rajzoltak róla, és azt mondták, ennek a csillagnak ez meg ez a neve.
Bánja is az a csillag, akár Jupiternek, akár Plutónak hívják idelenn .
Hallgat és ragyog és titok marad.
Az ég milliárd meg milliárd fényes titokkal van tele.
Kinek az országa az a sok világ?
Minek van?
Vajon, ha meghalunk , melyikben folytatjuk az életet? melyikben?
A bakterom rákönyököl a kerítésemre, és elmagyarázza nekem, hogy melyik csillagkép micsoda ott a magasság országában.
- Az a hét csillagos, az a Göncöl táltos szekere.
Azon mennek a lelkek a mennyországba.
Az a fehér hosszú, az a Tündérek útja.
Azon járnak le meg föl a tündérek.
Az a pislogó mécs a Tévelygő juhász, aki nem találja a nyáját.
Amott a sok fényes apró csillag a Paradicsomkert.
Fölvitte a Jóisten, hogy az emberek be ne lopódzzanak.
Az az erős fényű, mozdulatlan csillag, az az Istenszeme.
Éjjel is néz.
Meglátja a tolvajt.
Az Aranyszemű csillag megint más valami.
Azzal egy angyal néz, vagy Szűz Mária, ki tudná ezt jobban?
Azt azonban tisztára meg lehet mondani, hogy hol van a Mennyország határa meg a Mennyország kapuja.
Vak, aki azokat nem látja.
Ha meghalunk, ott kell bemenni , azon a kapun, és ott lehet lenézni, azon az ablakon.
De hát tenger csillag vagyon, hat pap se tudná annak mindnek a nevét.
A többi titok marad, csak annyi bizonyos, hogy akkor látjuk meg közelről, amikor befogják a szemünket.
Az óramutató vagy innen van a tízen, vagy túl vagyon rajta.
Mindegy az Vida Imrének.
Fölballag nyugalmasan a falu dombjára, és ott elbőgi szép értelmesen:
Tizet ütött mán az óra.
Elmégy az nyugodalomra.
Nincs fölírva homlokodra:
Mire vérradsz föl holnapra.
Azzal ő maga is hazabandukol lefeküdni.
Minek is maradna fenn!
Lopni más úgyse lop.
Aki alszik, úgyse hallja a kiáltást.
Aki meg nem alszik és kíváncsi, hogy hány is az óra, hát keljen fel és nézze meg.
BESZÉD A KÍGYÓRÓL MEG MÁS SZÖRNYŰSÉGEK
Ültünk este a pásztortűz mellett, a hodály közelében.
A báró tanyájáról ideát volt Szanyi Antal.
Az is számadó juhász.
Koros ember már, noha nem tudja, hány esztendős.
Nálunk bizony nem igen számolgatjuk, hogy hány esztendősek vagyunk .
Mindegy az, akárhány esztendős az ember, csak éljen.
A tűz mellé odabátorodott a Sárközi cigány is.
Vályogot vet így nyáron az erdőszélen.
Odakünn hál.
Hát annak is jólesik az emberi társaság - (ámbátor a paraszttársaság nem igen érdekli, csak épp hogy ember, ember, ha paraszt is.)
Az este enyhe volt és csillagos.
A mezőn a bogarak hullámos zenéje.
A tűzre Miska bojtár vet olykor egy nyaláb száraz ágat.
- No - azt mondja a cigány -, kicsibe múlt a minap, hogy meg nem gazdagodtam .
Ahogy megyek éjjel hazafelé, hát látom, hogy egy nagy fene tarajos kígyó tekereg az úton.
Jön velem szemtül szembe.
No, verjen meg a devla, mondom, a jó szerencsém hajt téged erre!
Avval ráhurítok: Honnan gyüsz?
Hová mégy?
Kinek az iskolájába tanultál?
Mert ezt a három kérdést kell megkiáltani a kígyónak , akkor megáll.
No, meg is állott.
Agyonütöttem.
A cigány körülpillantott, mintha valami megjegyzéstől tartana.
Azonban senki se szólt.
A cigány egyet szítt a makraján és folytatta.
- Vakuljak meg, ha nem igaz.
Igen megküzdöttem vele, mert úgy táncolt, mint az ördög.
De végtére is éppen akkor, mikor a fejemre akart szökni, derékon vágtam és agyonvertem.
Uccu mindjárt előkapom a bicskámat: fölmetszem a fejét.
Hát csakugyan meg is találom benne a három kis követ.
Az egyik piros volt, a másik fehér, a harmadik zöld.
Süllyedjek el, ha nem igaz!
No, mondok, nem cserélek most a császárral.
Mert tudják -e kendtek, mire jó ez a három kő?
Nem tudják?
Hát a piros kőtől kinyílik minden lakat.
A fehér kőtől meg lehull minden bilincs.
A zöld kőtől meg láthatatlanná válik az ember.
Gondoltam, mindgyárt meg is próbálom a zöldet: elmegyek a baromfiudvar felé.
Ha meglátnak, nem jó a kő.
Ha nem látnak meg, akkor jó a kő.
A holdvilág még javában sütött: én az árnyékon mentem.
Csak jönne már valaki, mondok, de nem jött senki.
Ott aztán nagy magamuntában megfogtam egy libát.
Gondoltam, ha már nem élhetek libapecsenyével , legalább megtapogatom a combját.
Hát nem akkor hozzá éppen az ördög a mindenest !
Nekem esik a bottal és azt mondja, mit csinálsz?
Ne bántson, István bácsi , mondok, csak a köveket próbáltam.
Azt mondja, micsoda köveket?
Elmondom neki , hát nem hitte.
Mutatni akarom a köveket, hát nincsenek.
Ott tűnődünk, tünekedünk aztán, hogy mi lehet a hiba?
Hát az volt a hiba, hogy nem olvastam rá a kövekre a miatyánkot.
Olyan igaz, mint ahogy itt ülök.
- No, én is jártam így egyszer - veszi át a szót Szanyi Antal -, csakhogy engem még nagyobb szerencse kerülgetett.
Fölkelt egy éjjel a bojtárom, hogy azt mondja, valami fekete ló van a Cseresben.
Mondok, hát hajtsd be.
Azt mondja , próbáltam, de ahogy rávetettem a kötelet, akkor láttam, hogy nincsen álla.
Tyhű , mondok, az ördög ez maga!
Egyszerre az eszembe villant, amit az öregapám beszélt, hogy a Cseresben van egy barlang, az tele van kinccsel.
Az öregapám idejében minden nagypénteken megnyílott a barlang és előjött belőle egy asszony .
Mindenkit megszólított, aki csak eléje akadt, hogy menjenek be a barlangba , vigyék el a kincset.
De senki se mert bemenni.
Egyszer aztán három juhász nekitüremkedett, hogy ők kihozzák a kincset.
Az asszony igen megörült.
Azt mondta nekik, hogy egy tüzes kos fog a fejük felett átugrani, de ne féljenek tőle, aztán meg egy obsitos katonát találnak, aki igen vagdalódzik a kardjával , de attól se ijedjenek meg.
Végül pedig három ordító oroszlánt találnak.
Attól se féljenek, mert kőből van mind a három.
Ha azokon átalmennek, annyi kincset hozhatnak ki, amennyit akarnak.
Mindezt a pipának meg-megszívása között, lassan és komolyan adta elő Szanyi Antal, úgyhogy magamnak is viszolygott bele a hátam.
- Hát - azt mondja -, a juhászok el is mentek a katonáig, de attól úgy megijedtek, hogy visszaszaladtak.
Ott, ahogy mindez eszembe jutott, nem tudtam többé aludni.
Duli Péterre gondoltam, akiről azt mondják, hogy táltos.
- Az a.
- Hát el is indultam hozzá, mihelyest megvirradott.
Beszélem neki az ügyet .
Meghallgat szó nélkül.
Aztán azt mondja: hát minek beszéli ezt kend nekem ?
Azért, felelem, mert azt mondják, hogy te táltos vagy.
Hát azt mondja, igaz , hogy táltos vagyok, mert foggal jöttem a világra.
De én bizony semmi kincsről nem tudok.
Neked adnám felit - mondom -, ha hozzájuttatnál.
Kis üdeig csak nézett maga elé a földre, aztán azt mondja: hát próbálja meg kend: csináljon fehér szurokból meg fekete szurokból meg fehér viaszkból gyertyát.
Tegyen bele tömjént is.
Aztán ássa el a keresztútra.
Legyen az ott hét nap, hét éjjel .
Akkor vegye kend elő.
Menjen vele az erdőbe.
Vágjon ott egy tőről, egy ágról való idei mogyoróvesszőt egy metszéssel.
Szólítsa magához a kutyáját.
Aztán menjen oda, ahol a kincset gondolja.
Imádkozzék ott hét miatyánkot, hét üdvözletet.
Aztán mondja a vesszőknek ezt: megátkozlak titeket vesszők, hogy arra forduljatok, amerre a kincs vagyon!
Megátkozlak titeket tisztátalan lelkek , hogy az elrejtett kincstől eltávozzatok, hogy azt se feljebb, se lejjebb ne vigyétek, hanem nékem fölvenni engedjétek, hogy a mi urunk Istenünk dicsőségére , árváknak, szegényeknek gyámolítására élhessek vele!
- Mikor aztán a vesszők arra fordulnak, amerre a kincs van, csak induljon el az égő gyertyával.
Ahol a kincs van, ott elalszik a gyertya.
Ott újra átkozza meg a vesszőket.
Aztán, ha a szikla meg nem nyílik, akkor ásson lefelé.
Hanem arra vigyázzon, hogy bele ne nézzen a gödörbe.
Arra való a kutya, hogy az nézzen bele elébb.
Mert ha kigyelmed néz bele elébb, akkor a gonoszon nem lesz hatalma.
No, így is cselekedtem.
Megvettem a gyertyának valókat alku nélkül.
Mert igaz ni: azt is mondta a táltos, hogy azon az áron vegyek meg mindent, amint elsőbben tartják .
Aztán megcsináltam a gyertyát.
Újhold után való pénteken kimentem az erdőre, a kősziklához.
Levágtam a vesszőket.
Rájuk olvastam.
Hát kisvártatva meg is mozdultak.
Csak az volt a baj, hogy a kutyám nem akart belenézni a gödörbe.
Nem , a fene ette volna meg, akármit csináltam vele!
Rajtam meg már csurgott a hideg verejték is attól féltemben, hogy bele találok a gödörbe pillantani - hát inkább abbahagytam az ásást.
A parázsra mélázott.
Nem szólt többet.
Mi is hallgattunk.
Az akolból egy-egy csöndes bé hang hallatszott.
Úgy egy negyedóra múlva megcsóválja a fejét a cigány:
- Hogy a Devla verje meg azt a kutyát!
A TÁLTOSEMBER
A mi táltosunk magas, hajlott, fekete ember.
Az egész Duli-had olyan szálas, mint ő volna, ha kifeszítené a mellét.
De ő már ezt nem teszi többé.
Olyan, mint a szomorúfűzfa.
Különben ahány táltost ismertem, az mind olyan sötét magánakvaló volt.
Nem is csodálom: aki véletlenül foggal születik, annak az élete mindig felhős.
Már az anyja is szomorúan rejtegeti, takargatja: meg ne tudják, hogy foggal született.
Ha megtudnák, akkor a hetedik esztendejében eljönnének érte a rosszak, és elragadnák.
Később már tudhatja mindenki.
De micsoda elkeserítő valami az, hogy mindig a föld alatt rejlő kincsekért zaklatják:
- Mondjál, Péter, kincset!
Neked tudnod kell, mi hol rejtőzik?
Mondd meg : bizonyisten nem adom tovább.
A gyerektársai is egyre a lidérceket, ördögöket kérdezik, meg hogy kik a boszorkányok a faluban?
Majd meg azt, hogy mikor küzd meg a tüzes bikával?
Meg aztán, hogy kitanulja -e a garabonciásságot, vagy pedig látó lesz?
A táltosgyerek lelke lassankint megmagánosodik, mint a sziget a tengeren.
Nem érti a világot.
A világ sem érti őt.
Csősz vagy pásztor lesz belőle.
Az örökös magánvalóság elmélkedésre szoktatja.
A szemében valami sötét mélység keletkezik, a szemöldökei összeereszkednek .
Mikorra pedig megöregszik, a puszták komor filozófusává válik, aki elől a palánk mellé húzódnak a gyerekek, s akit csak éjnek idején keresnek meg olykor a lakatnyitó fű iránt érdeklődő pásztorok, vagy a vidéken lakó javasasszonyok , akik igézetekről való imádságok felől tudakozódnak.
De hát a mi Duli Péterünk nem öreg még, és sajnálkozással gondolom, hogy nem is öregszik meg soha.
Ma is ím, hogy nehéz ballagással láttam őt előválni az országút akácfái közül, arra gondoltam, hogy nem lát ez több gólyát a jámbor.
Lassan jött, szinte vánszorogva, mintha az a fakó megsárgult szűr ólomból volna rajta.
A csizmáját az országút pora csaknem térdig belepte.
A botja is poros.
Az arca beszáradt.
A szeme még mélyebben sötétlik, mint máskor.
A hídon megállott és köhécselt.
A nehéz köhögést nézni is szenvedés.
Az olyan pergamen színű arc az őszi levélre emlékeztet, amely a szélnek már az első leheletétől elválik és aláhull.
A kocsma körül íme búcsús sereg rajzik.
A kopott fakeresztet meg a három fakó lobogót hozzátámasztották a kocsma falához.
Úgy látszik, már visszaúton járnak , mert némelyiknek virágos bot van a kezében; az asszonyoknak meg újdonatúj olvasók és füzéres mézeskalácsok piroslanak a nyakukon.
Három ernyős kocsi is van velök.
Azok most az udvaron állanak.
A lovak éhesen szénáznak a rúd mellett .
Az egyik kocsiból vánkosok csücske kéklik kifelé.
Abban egy beteg ember járta meg a fekete Szűz Mária útját.
Ím, ott van ő maga is: a tavaszi nap verőfényében üldögél a subán, a fal mellett.
Szürke fejű, sápadt, kedvetlen ember.
A szakálla az álla alatt mint a seprő.
Hasonlítana a tigrishez szegény, de persze csak az elaggott, erejefogyott tigrishez lehetne őt hasonlítani, ha ugyan valaki az efféle hasonlításokban kedvét lelné.
A nyakán barna faolvasó, amelyen fényes a réz-Krisztus és vörösek a miatyánkok.
Szóval, rendes búcsújáró ember most a beteg, és bizonyára meg is érdemli a búcsúból eredő lelki és testi jutalmakat.
A többi búcsús vidáman sürög-forog az ivóban meg az udvaron.
Az előénekes asszony - egy élemedett korú, indigókék szoknyás, görhes teremtés - egyszer csak előkanyarodik az ivóból, és elhagyja az egyik tutyiját.
Persze csak akkor veszi észre, mikor már félmezítláb egynéhányat lépett az öreg tigris felé.
A kocsi árnyékában egy legény diskurál az egyik búcsús lánnyal.
Látja az asszonyt és látja a tutyit, de nem veszi föl.
- Óh, hogy a fene... - fakadt ki az asszony.
A beteg tigris mindezzel nem törődik.
A napsugár ráhull.
Jólesik neki.
Egyszer fölemeli a kezét, és átnéz rajta.
Azután bágyadtan lebocsátja és köhécsel.
Duli Péter látta a búcsúsokat.
Talán a ruhájok meg a kocsijok után ítélve, meg is mondta volna, hová valók.
De ismerni nem ismerte egyiket se.
Megállott és nézte őket.
Talán nem is azért állott meg, ki tudná bizonyosan?
De hát megállott.
Figyelmét a napon melegedő ember vonta magára: egy öreg búcsús, aki tikácsol, és sovány, sárga és erejefogyott, mint ő!
Odalépett hozzá és ő is köhécselt.
Aztán az ujját a kalapjához emelintette.
- Aggyisten - mondotta azon a száraz, elfásult hangon, amelyen ő szokott beszélni, és amely alig több a suttogásnál.
- Aggyisten - felelt az ülő hasonló suttintással.
Duli Péter előre támasztotta a botját, és rányugaszkodott.
- Hová valók? - kérdezte.
- Fürjesre - felelt amaz.
És nyitva hagyta a száját, hogy könnyebben levegőzzön.
- Búcsún voltak?
- Ott.
- Kend is beteg, látom.
Szárazbaj fogyaszt - felelt amaz a fejét lehajtva.
- Engem is.
Az ülő öreg fölemelte a fejét:
- Gyógyítod?
- Most jövök a doktortul.
- Mit mondott?
- Gőzöljek.
- Mivel?
- Törpetyinnel.
Elhallgattak.
Mind a kettő úgy megfáradt ebben a beszédben, mint aki a hegy meredekén haladva megáll, hogy levegőzzön.
Az előénekes asszony eközben megtalálta a tutyiját, és háttal a kocsikerékhez támaszkodik: fölhúzza.
Hogy ez megtörtént, elégedetten pillantott széjjel, s részeg mozdulatokkal odavitte a csupanyak pálinkásüveget a betegnek.
- Igyék kend - mondotta jószívűem -, melegítse föl vele a mejjit.
A beteg elvette az üveget.
De nem ivott mingyárt, csak tartotta; mintha azon gondolkozna, hogy igyon -e, vagy ne igyon.
Az asszony visszafordult, és nekitolakodott előbb az egyik ajtófélfának, aztán meg a másiknak, míg végre sikerült beirányozódni újra a kocsmába.
Az öreg fölemelte akkor az pálinkásüveget.
Nyelt egy kortyot.
Aztán fölnyújtotta Duli Péternek.
- Nem iszok - seppegte az, a fejét rázva -, soha nem ittam.
- Hát mivel élsz? - kérdezte a beteg, fölemelve az arcát.
- Tejjel - felelte röviden Duli Péter.
Megint elhallgattak.
A kocsmában az egyik búcsús az üveggel erősen kopogva sürgette a kocsmárost.
Az udvarban a hamvas-ló fölnyiharászott, mintha zabot látna.
A beteg fölemelte a csupanyak üveget, és inkább csorgatva, mint ivogatva, fenékig kiüresítette.
Duli Péter nem nézett oda.
Maga elé merengett a semmibe, és talán nem is az öregnek, hanem csak úgy magának mondta:
- Nincs gyógyulás, csak a főd...
A másik nem felelt.
Félig behunyt szemmel nézett maga elé, mint aki valami dallamra gondolt, amit elfelejtett, de neki kedves az mégis.
Ő azonban bizonyára nem dallamra gondolt, hanem azt a jóérzést élvezte, ami a tutyis asszony szerint az ember mejjit fölmelegíti.
MEGTÉRÉS
A juhok a szőlőhegy alatt legelnek.
Az öreg Kömpe a domb tetején hever a napon .
Pedig erősen tűz a nap, olyan erősen, hogy a gólyaorrú fű megkunkorodik, mint a dugóhúzó, s a fűkalászok zizegnek a forróságban, mintha égnének.
A juhok lomhán legelnek.
A szamár a farkát himbálva méláz.
A kutya arasznyira kinyújtott nyelvvel ül a gazdája mellett, és egy magasan kóválygó héját kísér a szemével.
De íme, oldalt fordul a Burkus kutya, és csahint.
Kömpe megérti ebből, hogy valaki jön.
Felkönyököl és arra néz, amerre a kutya.
Hát Duli Péter az, aki jön.
Más talán meg sem ismerné ilyen messziről, de Kömpe megismeri.
No, nem kíváncsi rá.
Ha éppen nézi is, az csak azért van, mert más egyéb látnivaló nem akad.
A mozgó ember mindig érdekes látnivaló annak, akinek semmi dolga nincsen.
Ki jár erre?
Hova megy?
Mit visz?
De nini, egyenesen arra tart Duli Péter.
Vajon mit akar?
Kömpe átkulcsolta a kezét a két térdén, úgy várta.
Mert összeharagudtak ők ezelőtt három esztendővel.
Kömpe akkoriban kincsről álmodott.
Egy öreg cigányasszonyt látott álmában, ahogy az egy kakason lovagolt , és azt mondta Kömpének:
- Ne aludjál, kelj fel: fogd az ásót, áss itt meg itt.
Kömpe azonban tovább aludt, gondolta, vár az a kincs reggelig.
Reggelre elfelejtette, hol ásson.
- Sebaj - gondolta -, majd rásegít Duli.
El is ment a szőlőbe Dulihoz -, mert Duli Péter ott lakik: csősz.
Hát lám , tagadta Duli, hogy ő nem tudja a kincset.
Tagadta.
Ezt nem gondolta volna Kömpe.
Minek az ilyet tagadni!?
Összeveszhetett volna vele, de mit kezdjen egy nyavalyás emberrel!?
Hát csak egy pár istennyilát csapott hozzá, meg a kutyáját rúgta fel kimenet.
Attól az órától azonban nem látták egymást, ha nézték is.
Duli Péter megállt a juhász előtt, és kezét a kalapja széléhez értette:
- Aggyisten - susogta azon a hangon, amelyen a mellbajosok szoktak beszélni.
Kömpe nem nézett rá: egy kóródarabbal tisztogatta a pipáját.
Olyan gondosan tisztogatta, mintha annál fontosabb dolga nem volna az életében.
Mindamellett ő is fölemelintette a kezét a kalapjához.
Lehetett azt a mozdulatot köszöntésnek is tekinteni, kalapigazításnak is.
Köszöntésnek volt annyi, Duli nem fordulhatott vissza; amennyiben meg kalapigazítás volt, Duli megértette belőle , hogy ha valamit akar, előbb a tisztességesen kell igazítania.
Azonban Duli a várt nyilatkozatok helyett lehajlott és - a Kömpe vállát megérintette:
- Kömpe bácsi, küldjön kend be az anyámért!
Kömpe erre nagylassan fölemelte az arcát.
Hogy ez a rideg ember az anyjáért küld !
Nem látta ez az anyját, ki tudja mióta!
Amaz tovább susogott:
- Küldje be kend a bojtárt a faluba.
Gyüjjön ki, mert én még ma meghalok.
Hogy ezt elsusogta, ott állt még egy percet.
Talán arra várt, hogy Kömpe feleljen.
Aztán, hogy Kömpe nem felelt, csöndesen megfordult, és elindult lassú , fáradt ballagással vissza, a szőlők és gyümölcsfák között.
Kömpe utánabámult.
Ejnye, de furcsa beszéd volt ez.
- No, csakugyan táltos!
Elöl is, hátul is vakart egyet a fején.
Ránézett a subájára, úgy nézett rá , mintha most látná először.
Fölvette a gyepről.
Odavitte a szamarához és rávetette.
Azután a lábát tette át a szamáron és nagyot indított rajta a kankalékos bottal hátulról.
A szamár egy rövid ugrással megindult.
A Burkus utána.
A kankalékos bot most a Burkusra puffant.
Burkus megértette.
Visszakullogott a dombra.
Lekutyorodott.
Még egyet pillantott a gazdája után, aztán vigyázott, fölemelt fővel vigyázott, mint valami generális.
Nem tellett belé fél óra, Kömpe újra megjelent.
Valami nyolcvan juhot terelt maga előtt.
A Burkus kutya eléje futott és összeugatta az oldalt megszéledett bürgéket.
Kömpe újra letelepedett a dombra, és átkulcsolta a térdét.
Az út felé fordultan ült.
Egy darabig mozdulatlanul ült, mint ahogy a faragott kövek ülnek a báró udvarán, aztán elővonta a pipáját.
Megtömte és kicsiholt.
S mintha a pipájával is nézne, merőn arra tartotta, amerről várt.
Úgy egy óra múlva csakugyan meg is jelent egy gomolygó sárga porfelleg a távolba mélyedő mezei úton, s a fellegből elővált egy kocsi.
Sebesen közeledett.
Zörgött és zötyögött a göröngyös úton.
Elöl két férfi: hátul két asszony; a saroglyában a Csicsa bojtár.
Hogy ím az egyik asszony az ég felé terjegette a két kezét, és a jajgatása átszállott a mezőn, Kömpe nem nézhette azt: közibe dobta a botját a birkáknak - minek dugják össze a fejüket: legeljenek, az ebadtát!
Aztán a botjára támaszkodva nézte, hogyan szállanak le a kocsiról, és sietnek föl a szőlők közé.
Tíz perc se tellett belé: az egyik férfi újra megjelent.
Csicsa bojtár is vele jött.
A kocsi egy perc múlva újra zötyögött visszafelé.
- A papér mönnek - mormogta Kömpe Ádám.
- Ha addig meghalna - folytatta tűnődve -, de nem hal meg.
Addig nem halhat meg - szólt mély meggyőződéssel -, míg rá nem adják az utolsó kenyőcsöt, vagy mi az Isten csudája, uram bocsá!
Egydarabig gondolkozott, hogy kenyőcs -e az csakugyan, amit a pap hoz, aztán rábólintott:
- Kenyőcs az mégis, mert kenyik vele az embört, valami szent kenyőcs.
A papot sokára tudták előkeríteni, legalább Kömpének úgy tetszett, hogy soká jön a tisztölendő.
De végre előrobogott az is.
Fehér ing volt rajta meg kék általvető.
A Csicsa meg a másik Duli hajadonfővel ült az előülésen.
Kömpe levette a kalapját.
- No, most le köll térbetyűni - mormogta.
És letérdepelt.
Imádkozni is akart, de nem tudta, mit kell.
Csak sóhajtozott, fohászkodott , motyogott összevissza:
- Óh, uram, Jézus, Boldogságos Szűz anyám...
A csengettyű végigcsilingelt a szőlőbokrok között.
Egyre halkabban szólt .
Utoljára nem lehetett megkülönböztetni: szúnyogdöngés -e vagy csöngettyűszó.
A nap eközben alászállott.
A fakó vén szamár rá-ránézett a gazdájára, mintha kérdezné, hogy itt lepje -e a harmat a juhokat?
De Kömpe mély eltűnődéssel bámult a hegykapu felé: nem látta sem a napot, sem a szamarat.
Valami nagy süket csend ült a mezőn meg a hegyeken.
Kömpe nézett és hallgatódzott.
De a csőszkunyhó messze volt és ott is bent a hegyvápában.
Mikor aztán a nap lesüllyedt a hegyek közé, Kömpe látta, hogy az egyik lovat kifogják a kocsiból, és valamelyik Duli elnyargal rajta a falu felé.
Kömpe összeterelte a juhokat és megindította.
A völgyben sötét füstként szállt fel és terjedt szét az esti homály.
A juhok bégve tolakodtak előre.
A kaszálóról átszálló görögfű illata összekeveredett a bárányok gyapjúillatával.
De Kömpe nem érezte sem az egyiket, sem a másikat: levett kalappal, lehajtott fővel ballagott a juhok után.
ISTEN VELED, GÓLYAMADÁR
Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen.
Nemcsak a lelkemen: minden fán , minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is.
Ez a szomorúság az ősznek a megérzése.
Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban.
A gesztenyefám napról napra halványabb.
A gyümölcsfáim is olyanok , mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember; a másik, mint a piros öregember.
A két gólyánk is elment.
Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn .
Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben; ott álltak mind a ketten.
A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben.
Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra.
Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészről; ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe.
De ott nem házasodnak, nem raknak fészket és nem költenek, csak itt minálunk.
Melyik hát az igazi hazájok?
A mi magyar hazánk.
Még furcsább, hogy az a két gólya, meg az a pár száz fecske az egész országból csak éppen a mi falunkat szereti.
A messze Afrikából ide térnek mindig vissza , ide ám, a mi szegény nádas házaink közé, a mi szegény mezőinkre.
Mi van a mi falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egy egész nagy tengert, meg egy egész nagy országot?
Ahogy ott láttam a mozdulatlanul merengő két gólyát a vörösre aszott mezőn, a húszéves Balla gyerek jutott az eszembe.
Azt is így láttam ma állani a kertben .
Az ásónyélre támaszkodva állt, és szomorúan nézett maga elé.
Mert ő is elköltözik innen.
Szent Mihálykor elviszik.
Maga se tudja, hova.
Kell a Balla gyerek a császárnak.
No, a mi két gólyánk nem kell a császárnak.
De lám, hogy így egybevetem őket , arra gondolok, hogy a válás érzése nem azonos fájdalom -e bennök?
Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:
- Öregem - mondja az asszony -, a vízi liliomnak fogytán a virága.
Az ura bólint erre a fejével csöndesen.
Ismét az asszony szól:
- Mikor indulunk?
- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.
- A gyerekek eléggé erősek.
- Megbírják.
Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed.
Milyen szomorú tud lenni a madár!
Egész testével szomorú.
A minap aztán sok gólyát láttam a magasban.
Odafenn kanyarogtak a falu fölött , aztán egyszercsak: egyenes az út Délnek!
A fecskék csak tegnap mentek el.
Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.
Töméntelen nagy fekete madárraj volt az ott együtt.
A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivikelésük-csiripolásuk.
Tanácskoztak, disputáltak.
Vajon min forgott a beszéd?
Vezért választottak -e, vagy az út irányát hányták-vetették meg?
Rossz hírt kaptak -e Afrikából?
Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják -e őket, vagy nélkülök menjenek !
- Ki tudná megmondani, ha nem madár?
Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok.
Bizonnyal a falura néztek alá a magasból meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.
De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a falunkat érzi otthonának?
Óh, bizony, könnyű azt kitalálni: az Úr, aki a gólyának és fecskének is ura, nem itt terít télen asztalt nekik.
Elközelget az ősz.
Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói.
A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.
Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske?
Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.
Ma már nincs se fecske, se gólya.
Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött.
Talán éppen most kiáltja egyik gólyafiú:
- Anyácskám, elfáradtam!
- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.
S megszűnik a szárnyak levegőverése.
Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.
A MEZSGYEKŐ
Valami vándorlegény leült az út mellett a kőre.
A mezsgyekő az, amely elválasztja Fodorék földjét a Keviék földjétől.
Ezt a vándor nem tudja.
Ha tudná is, nem bánná.
A kő alatt vélhetőleg a vakondok ásott, mert ahogy a kódorgó ráül, a kő meghanyatlik.
No, ezzel magára is vonja a vándorlegény figyelmét.
Nem lehetlen , hogy kincs van alatta.
Fölkel.
Egyet fordít a kövön.
A helyét megpiszkálja-szurkálja a botjával.
Nincs ott egyéb, csak egy pár lapuló bogár.
Tovább ballag.
A kő ottmarad, ahová elmozdította: másfél arasznyira az előbbi helyétől.
Jön az őszi eső: ágyat ázalít a kőnek a földbe.
Jön a tél: megsüllyeszti.
Az első szép tavaszi napon megjelenik Kevi Imre.
Beleereszti az ekéjét a kőnél a földbe, és szánt.
Kijön Fodor András is.
Az, ahogy beletaszítja az ekét a földbe, megrántja a lovát.
- Hó!
A szeme a kőre mered.
Összerántja a szemöldökét.
Megnézi a követ jobbról is , balról is, és azt mondja:
- Hm!
Ránéz a szomszéd földjére, aztán a magáét méri végig egy gondolkodó tekintettel .
A kezét csípőre teszi.
A fejét megcsóválja:
- No lám!
Fogja az ostornyelet.
Végigméricskéli a két földnek a szélét.
Hangosan számlál.
A végén újra megrázza a fejét és elkeseredetten káromkodik.
A Kevi gyerek látja mindezt a földnek a túlsó végéről.
Látja a méréseket, a fejcsóválásokat, még a káromkodást is látja.
Alig is várja, hogy visszaérkezzék .
Kifordítja az ekét a földből, és odaballag Fodorhoz.
- Aggyisten, Fodor bácsi.
- Aggyisten - feleli Fodor félvállról, komoran.
- Mi a baj?
- Hogy mi a baj?
Hát hogy mi a baj?
És komor gyanúval néz a fiúra.
- Hát látod ezt a mezsgyeküvet?
- Látom; honne látnám.
- Hát azt látod -e, hogy egy borozdával errébb van?
- Bizony, azt nem látom.
- Nem látod?
No, a veszett kutya rézangyalát, majd meglátod, ha nem látod, te is meg valamennyien.
S kirántja az ekéjét a földből; ráveti a szűrét az ekegerendelyre.
A lovát visszafordítja.
Dühösen ráhurran:
- Gyü!
A délutáni órákban ötödmagával tért vissza a földre.
A községi lánccal megmérték a Keviék földjét is, a Fodorét is.
Hogy a fiatal Kevi egy barázdát elszántott a Fodor földjéből, az olyan vakmerő zsiványság, aminőre ember a mi falunkban nem emlékezik.
Hát még a mezsgyekő elmozdítása!
Künn voltak Keviék is: az öreg Kevi, a Pál, meg az Imre.
Köszöntek a Fodor-hadnak.
Azok is visszaköszöntek, de kezet nem fogták egymással.
A láncot aztán most a két Kevi vette át: megmérték két földnek a szélét, először jobbról balra, aztán balról jobbfelé.
Hát a kő csakugyan nincs a helyén!
Valaki odábbtette, az bizonyos.
- Valaki... - hördült meg Fodor.
Kevi Pál megrándult:
- Csak nem gondolja kend, hogy...
- Én nem gondolok semmit, de mozdulhat -e mezsgyekő magától?
S körülnézett.
A bíró, a két esküdt csak némán és komolyan szívogatta a pipáját.
Az öreg Kevi is megszólalt:
- Böcsületbe fehéredett meg az én hajam.
A fiaim se koptatták a tömlöc küszöbit...
Fodor Andrással azonban nem lehetett már okosan beszélni.
Az arca vörös volt, a szeme vérben forgott.
Kevi Pálnak is a fejébe gyülekezett a vére: visszacsapott a szóval.
Utoljára aztán az lett a beszéd vége, hogy Kevi Pál megrohanta Fodort és torkon ragadta.
Bizony, ha beléjük nem kapaszkodik az a sok ember ottan, hát vért iszik a föld.
Attól fogva Keviék nem látták meg Fodorékat, se Fodorék Keviéket.
Hát ebben nincs is semmi különös.
Az ember megbocsáthat a tolvajának , rágalmazójának, gyilkosának is: de annak, aki egy barázda földet elszánt tőle , meg nem bocsáthat.
Én is úgy véltem, hogy ebben az ügyben a harag érthető és megváltozhatatlan; csak azt sajnáltam, hogy a Fodorék Lidije meg a Keviék Imréje szomorú.
Az Imre már iskolásgyerek korában figyelmes volt a Lidi iránt.
Megverte azokat , akik Lidit csúfolták.
Lidit a tutorica szóval csúfolták, mert a k hangot nem tudta kiejteni.
Ma is elhibázza, ha nem vigyáz, pedig ma már tizenhat éves viruló leány.
Az arcában talán ma is ettől van az a félénk szelídség.
Pedig csinos leány.
Igaz, hogy szépen is járatják Fodorék.
Egyetlen gyerek.
Szőkébb a többinél.
A szeme kék, mint nálunk majdnem minden nőé.
Karcsú.
A járásában van valami kedves himbálódzás.
A télen egyszer az ablakom alatt találkoztak.
Lidi körülpillantott, hogy jár -e valaki az utcán?
Nem járt senki.
Megállott egy szóra az Imrével.
Kezet is fogtak.
Imre a tenyerébe vette a Lidi kezét, és leheletével melengette.
Március elején egy csomó hóvirággal tért haza Imre az erdőből.
A kalapja fehérlett, hogy körülrakta vele.
A kocsmáros a kapuban állott: megszólította Imrét, hogy adjon a virágból.
Imre azt felelte:
- Nem adok én ebből, Kóbi, száz forintért se!
Este az édesanyámnak hozott Lidi egy csokor hóvirágot.
A barázdapör után a Lidi szeme napokig vörös volt.
Imre meg úgy járt, mint a komor bika, mikor öklelni készül.
Néhány hétre rá egy este Keviék a vetéstől tértek haza.
Lidi akkor ment a kútra vízért.
Imre visszamaradt.
Láttam, hogy a kúthoz megy: fölhúzza a vödröt.
Lidi pedig megmeríti abban a korsóját.
Kevi Pál visszapillantott.
Megállt.
Megvárta az öccsét.
Mikor az odaérkezett , megfordította az ostornyelet és fenyegetően tartotta a kezében.
Imre azonban kifeszítette a mellét, és a nyakát megszegte; dacosan állott szembe a bátyjával .
Szinte hallottam, ahogy azt mondja:
- Lássuk, no!
Kevi Péter leeresztette az ostort.
Egymás mellett ballagtak tovább, hazafelé.
Azután csak augusztusban láttam megint együtt Lidit meg Imrét.
A Fodorék kertje végén állottak az öreg girbegörbe ágú barackfa alatt.
A hold a sövényre sütött meg rájok.
Imrének a kezében fehér zsebkendő volt, a Lidi zsebkendője.
De nem a maga szemét törülgette vele, hanem a Lidiét.
A mellére ölelte a leányt és úgy beszélt hozzá valamit, tudom is én, hogy mit?
Nem sokkal utána egy reggel az a hír futotta be a falut, hogy az Imre gyerek világgá ment.
A hír majdcsaknem igaz volt.
Az öreg Keviné eljött az anyámhoz panaszkodni, sírdogálni.
A fia reggel tarisznyát vetett a vállára.
Azt gondolták, hogy a szőlőbe megy.
A falu végéről izente vissza a sánta Gál gyerektől, hogy ne várják többet vissza: beáll katonának.
- De hiszen - mondom én -, nem vették be a sorozáson.
- Nem ám, de nem azért, mintha hiba volt volna benne, hanem azért, lelkem, mert a cigányasszony valami gyökeret itatott vele, amitől szívdobogást kapott.
Jaj lelkem, úgy elgyöngült attól a fiam, hogy alig tudott bemenni a sorozó urakhoz .
Azt kellett ott mondania, hogy szívbajos.
Azt is mondta.
Megszabadult örökre .
Most meg itt van: maga megy el.
- De hát mi oka volt erre?
- A jó Isten tudja - felelte Keviné egy kék vászonzsebkendővel törülgetve harmatos orcáját -, mink, lelkem, egy rossz szóval se bántottuk.
Még hogy olyan betegforma volt, a minap azt kérdeztem tőle, ne csináljak -e egy kis gyöngecsirkét urasan, vagy pedig nyárson pirítva?
De az se kellett neki.
Egy hét múlva visszakerült az Imre.
Nem vették be, meg se vizsgálták.
Azt mondták neki, hogy ha katona akar lenni, hát vizsgáltassa meg előbb az elméjét.
Lidivel aztán nem tudom, összejöttek -e még néha, vagy sem.
Külön-külön láttam őket gyakorta, de együtt soha.
Ma, hogy az októberi szép nap kicsalt a szabadba, olyan jelenetnek voltam a szemtanúja, amit a téli beszélgetések között sokáig fognak emlegetni a faluban.
A dombon álltam és néztem az ősznek sárga-vörös színtarkaságát.
Néhány száz lépésnyire tőlem a Papdűlőn a Sárközi cigány vetett vályogot Fodornak.
Fodor András most ott tölti az egész napját.
Pipázgat a cigány mellett és hallgatja a hazudozásait.
A cigány szorgalmasan rakta a vályogot; Fodor ott állt, és ott állt mellette az ősz öreg Kevi is.
Ha csak magában állt volna ott az öreg, azt gondoltam volna, hogy vályog kell neki és azért jött ki, hogy a cigánnyal megalkudjon.
De nem magában állt ott , hanem Fodor Andrással, meg nem is a cigánnyal beszélgetetett, hanem Fodor Andrással.
Hogyan kerültek ők ott össze és hogyan állottak egymással szóba?
Mikor elváltak egymástól, Fodor András belecsapott barátságosan az öreg Kevinek a tenyerébe.
OKTÓBER
Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva.
A kis mezei pókok hálói azok.
A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!
A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráf-oszlopok hideg porcelángombjaira és ott dermedeznek , töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?
A mező csöndes.
Sápadt-sárga a fűország.
Szomorúság van lenn, meg kétségbeesés .
Fenn a felhők magasában panaszosan kiáltó darvak utaznak dél felé.
Aki elmehetett, elment; aki el nem ment, mi lesz abból?
Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás .
Szárnyának nyomásai alatt meghajlongnak a fák; ruhája végigsepri mező fűszálait .
Jön.
Ez az északi szél.
A kis pókokat ím reménység eleveníti fel; sietve szőnek hosszú, fehér selyemvitorlákat, két-három méter hosszúakat is.
És vesd el magad pirinkó teremtvény: a szél erejével ők is égi útra indulnak.
Szegény kis balgák: a szél megkönyörül rajtatok: fölemel és viszen benneteket a madarak országútján, de melyőtök juthat el a messze dél meleg országaiba?
Itt egy fagally, ott egy háztető fogja el a szálló fehér fonadékot.
A templomtornya is megakaszt egypárt az útjában, meg a szél is bizony meg-megfárad, és már a szomszéd határban aláhullatja minden pókutasát.
Hiába szőnek új még új hálót, hiába minden törekvés: az élet nem nyúlhat tovább, csak az első hóharmatig.
Bezzeg ürge úrék szerencsésebb fiai a természetnek: ők tőkepénzesek, hatalmas óriások a szegény pókokhoz képest.
A természet ellátta őket ésszel meg erős ásókkal: ők még a nyáron elkészítették a föld alatt a téli meleg vackokat.
Az emberek a föld felett gyűjtötték össze a gabonát, ők a föld alatt.
Az emberek behúzódnak a hideg elől a náddal födött kis házakba, ők meg a föld mélyébe ásott, puhára megbélelt vackaikba húzódnak be.
Az emberek betömik az ablakokat mohával, ők is betömik a bejáratot mindenféle gazzal.
Künn aztán hullhat a hó , tombolhat a tél hideg orkánja, ürgéék rá se hederítenek.
Alszanak, beszélgetnek .
Meglehet, még mesélgetnek is egymásnak, mint a mi embereink a búbos mellett , csak éppen nem pipáznak a mesehallgatásban.
No, bizonyára jobb a dolguk, mint a cigányoknak.
Hej, a szegény cigányok, azok majdcsaknem olyan mostohagyermekei a természetnek, mint a pókok, legyek meg egyéb bogarak.
A nyáron csak vígan röpködtek jobbra-balra, de amint az őszi szél végigsüvölt a tarlón, a cigány megborzong belé.
A rajkók csak bebújnak a kocsiban vöröslő tetemes dunyha alá - néha tíz is pislog a dunyha alól -, hanem az idősebbek, azok kezüket, lábukat a hónuk alá szívnák, ha lehetne, s a világ minden rongyát magukra kívánják.
- Mit ér az, ha itt-ott akad egy vastag kabát?
Vagy a háta lyukas annak, vagy az eleje.
És az átkozott szél egy borsónyi lyukon is be tud furakodni, s a meztelenjét csípi benne a cigánynak.
Node itt a falu: majd ád tüzet az Isten!
Az isten ugyanis mindent ád, csak érte kell nyúlni, mikor az emberek nem látják.
Hej, de alig verik le a sátorkarókat a faluvégén, ott terem a kisbíró:
- Honnan jöttök?
Hová valók vagytok?
A cigányok csupán két helyről szoktak jönni: onnan vagy amonnan, és hogy hová valók?
Hát mindenhová.
A kisbíró szétvetett lábbal áll; mellével a botjára nehezedik, ami szerinte a hatalmat gyakorló méltóságnak állásmódja.
A pipát hegyesen tartja a foga között , ami meg annak a jele, hogy a vajdát a társadalmi lépcsőn egynehány fokkal maga alatt tudja.
A bajuszát otthon kihúzta viasszal; a kalapja hetykén csáléra áll.
- Nem addig van az - magyarázza végigpeslantva a vajdát -, mert az a törvény , hogy ki hova való, ott lakjon.
Hogy erre a vajda megvakaródzik, némi jóindulattal teszi hozzá:
- Lám, a mi cigányunk idevaló, hát itt is lakik.
- Instálom alásan, tekintetes kisbíró úr - mondja a vajda, a süvegét a markában tartva -, hisen éppen oda igyeksünk.
- Hova?
- Ahova valók vagyunk, instálom.
Csak éppen egy kicsit megpihenünk, megmelegsünk .
A segény rajkók megdeglenek a hidegtül.
Nézze kend: mind esseveri a fogát.
Csakugyan ott áll egynéhány vacogó félmeztelen rajkó.
Egyik az anyja kötényébe burkolódzva, másik az apja rongyos kabátjában.
Azonban, ha a kisbíró szívében meg is áradna az irgalom, az öregbíró rendeletén nem lehet változtatni.
A öregbírónak az a rendelete, hogy egy óra múlva nyoma se legyen a cigányoknak a faluvégén.
Nem lehet őket tűrni.
Ha engednek a törvényen , akkor a bakter is lopásra vetemedik.
A cigányok szétverik a tüzet.
A sátorfák újra a kocsikra kerülnek, a purdék meg a dunyhák alá.
És átvonul a rongyos, didergő karaván a falun.
Meg sem állapodnak talán a másik faluig, ahol megint csak addig pihenhetnek, míg a kisbíró ki nem ballag a faluvégre.
Eközben a szélnek is élesebb foga nő.
Az idő egyszerre megkegyetlenkedik, s a nyomorult cigány nép egy jeges pokol kínjait szenvedi keresztül.
Mivel különb a sorsuk a mezei bogarakénál, amelyek sem a dél melegébe nem tudnak elszállani, sem a föld mélyébe nem tudnak leásakodni?
Csak ők a megmondhatói , hányan mennek pap nélkül a mennyei meleg házába.
Mink csak az élőit látjuk , amint kérincsélnek, lopkodnak az istenadták.
Az iskolám előtt hajtja el a kisbíró az egész karavánt.
Hét rozoga kocsi .
Világtalan gebék.
A vörös és kék dunyhák alatt göndör kis fekete fejek.
Az asszonyokat innen is, onnan is seprűvel hajszolják ki az udvarokból.
Egy öreg zöldkendős cigányasszony pipázva visz az ölében egy csokoládé színű csecsemőt .
Talán az unokája.
A GYEREKEK
Az iskolám olyan már, mint a zengő méhkas.
A pap kihirdette, a kisbíró meg kidobolta, hogy krumpliszedés után senki ne tartsa otthon a gyerekét, hanem küldje az iskolába.
Hát már hétfőn reggel megkezdődött a bevonulás.
A kis fitos orrú, tüskés hajú Tabi Jóska jött elsőnek.
Futva jött, mert ez a gyerek mindig fut.
A vászontarisznya ide-oda lődörgött az oldalán, úgy meg volt tömve.
No, egy nagy birsalma ki is lódult belőle, mikor az árkot átugrotta az iskola előtt.
A többi is csakhamar előtűnt.
A falu minden részéből szállingóztak a nagytarisznyás fiúk meg a piroskendős kisleányok.
A fakilincs meg-megkattant az utcaajtón, s a Jézus Krisztust a sokféle gyerekhang egymásután dicsérte már a pitarban.
Egyiket-másikat már a lépéseiről megismertem.
Egy lépés, egy koppanás , egy lépés, egy koppanás; ez a sánta Gál gyerek.
De íme, megáll.
- Te - hallom a hangját -, nem téntás a képem?
- De bizony téntás - feleli két gyermekhang is.
- Hol?
- Az orrod tövin.
- Hol?
- Itt la.
Bizonyára a kalamárissal vesződött otthon a jó fiú, s a kalamáris olyan gonosz portéka, hogy vagy feccsen, vagy loccsan, de akármit cselekszenek vele, valamit befeketít.
A többi gyerek pogányul megmosakodottan ül a padokban.
A tarisznyák is fehérek .
Az iskolában almaillat lengedez.
Az ajtó előtt egy anyának küzdelme hallatszik.
Vasné hozza a Rozikáját.
A pöttön teremtés most jön először az iskolába.
Jaj, micsoda félelmes hely az iskola!
Én vagyok félelmes?
Nem, hiszen engem ismer: a nyáron a füzek alatt akárhányszor danolt nekem.
Maga a hely félelmes, ahonnan gyerektörvények meg csudálatos tudások származnak szét a faluba.
Maga a hely félelmes.
Az öreg gyerekek különös jelentőséggel emlegetik.
S a kicsinyek hallják a beszédet.
Isten tudja mit képzelnek el a maguk kis eszével.
Az ábécé, az irka, a tábla, a katekizmus, a feladat - mindez rejtelmes értelmű szó és mind innenvaló.
A nyáron talán fel is kapaszkodott egyszer a Rozi és bekandikált az ablakon!
Huh!
Micsoda rettenetes hely!
Csupa széles pad!
A sarokban fekete kétlábú szörnyeteg!
A falakon meg mindenféle fekete jegyes papiros!
No, meg is ragaszkodik Rozika az ajtófélfában .
A kicsike kezek hihetetlen erővel tudnak ragaszkodni.
- Nem, nem! - kiáltozza sírva -, nem megyek!
Ölben hozza be az anyja.
Leállítja előttem a földre.
A gyerekcsoport a nyakát nyújtogatva neveti.
A kis Rozi meg könnyes szemmel, remegve áll az asztal előtt.
- Nem akart bejönni - mondja pihegve az anyja -, sohase láttam ilyet!
- Miért félsz, te Rozika? - mondom az ölembe vonva a szöszke, fehérképű lányt -, látod a többi pajtásod milyen vidám.
Itt van ám Tabi Jóska is.
Gyere ide Jóska!
Intek az anyjának, hogy illanjon el.
Hát, el is surran.
A Jóska gyerek megpirosodik a szólításomra, és Rozi mellett terem.
- Mondd meg Rozinak, hogy kell -e itt félni, vagy nem kell?
- Nem kell félni - feleli a gyerek katonásan a szemem közé nézve.
- Ne nekem mondd, fiam, én úgyse félek, hanem ide nézz Rozikára, és úgy beszélj vele, mintha én itt se volnék.
A gyerek erre megfogja Rozinak a baboskék kisréklijét és azt mondja neki:
- Hát mit félsz?
Ne félj hát, te tyamár!
S gyöngéden megemeli a leánynak az állacskáját!
S ebben a biztatásban van valami a libalegelő zöldjéből.
A kis Rozi rámosolyog a könnyein át a fiúra.
A vak koldusunk is megjön, az agg Váróci Pál.
Mintha magát a tél szellemét látnám az ablakon át közeledni.
De ő nem jön be.
Az Ábris gyerek leülteti a kút mellé , a fatönkre.
Az öreg megül ott szinte mozdulatlanul; csak a szellő ha simogatja , lengeti olykor a haját meg a mellére omló fehér szakálát.
Az arca mindig az ablak felé van fordulva.
Hallgatja, ami kihallatszik.
Az Ábris gyerek azért is szokott olyan kiáltozó hangon felelni, mert nemcsak nekem felel.
Olyankor az öreg a fejét még föllebb emeli.
Összevont szemöldökkel hallgat.
Végül pedig nagyot bólint a fejével, s elmosolyodik.
Harminc-negyven tanítványom szokott lenni, de még most ritkásan ülnek .
Egynéhányan a nagyobbak közül csak akkor jönnek be, mikor már az idő megrokkan , s otthon az ő dolgos kezük nélkül is meglehetnek.
De a legjobb tanulóm, a fekete szemű, fekete hajú Istenes fiú, itt van már .
Méltóságos komolysággal ül az első pad első helyén.
Ez az ő helye már három év óta.
Ha ő hiányzik, akkor se merné elfoglalni senki.
Innen őrzi, mint valami káplár, az egész iskolát.
Ő az én bejövetelemig a rend meg a csend ura; ő a krétának, meg az iskolai szappannak a felelős őre, a fűtés intézője, templomi miniszterelnök, főfő spongyanedvesítő, padlótisztasági biztos és aprópör-intéző .
Télen ő van itt legelsőnek és ő megy el legutolsónak.
Míg én bent nem vagyok , csak susogva szabad beszélni.
A padokon mászkálni, birkózni vagy verekedni az ő jelenlétében lehetetlen.
Úgy olvasni meg számolni, mint ő, nem tud senki .
Büszke is rá az apja.
Nyáron a déli pihenőkön, télen a búbos mellett előre kieszelt számokkal horgolja a fiát.
Azok a számok persze leginkább a gabonapiac meg a marhavásárok furfangos számai, és többnyire azon keletkeznek, hogy megcsalhatná -e a zsidó az Imrét, vagy nem csalhatná meg?
Az egész családnak ragyog a szeme, mikor az Imre némi gerendanézések után kisüti a kívánt számot .
Az apja, meg a sógor sokszor félnapig számították azt babon.
Imrének nem kell se bab, se kukorica: kivágja fejből egy perc alatt.
Nem sokkal kevesebb tekintély a Gál gyerek se.
Ez sánta szegény, szőke, színtelen arcú, de élénk tekintetű gyerek.
Az ő szirmos kisködmöne elmaradhatatlan az iskolából.
Ő a középtájon ül, hogy mindenki közel érhesse.
Mert ő a fő ceruzafaragó, táblaigazító, lúdtollmetsző, s azonkívül a bodzafapuskának , búgónak, fakalamárisnak a mestere.
Ő tud legjobban kukorikolni.
A kutyaugatást meg olyan híven utánozza, hogy a falunak valamennyi kutyája felel reá.
Az írása is az övé legszebb.
A könyvekre meg az irkákra nem is írja más a neveket, csak ő.
Van egy kis cigánygyerekem is: a Sárköziék Lacija.
Villogó fekete szemű kis rajkó, az egyetlen cigánycsaládunk fia.
Már második éve tanul ez is.
Tud is szépen.
Apja persze nincs szegénynek, de az öregapja épp úgy szereti, mintha volna.
Valahányszor ír otthon a gyerek, a Sárközi cigány mindig ott ül mellette és bámulja nagy fekete szemeivel a neki merőben értelmetlen jegyeket.
- No mi ezs? - kérdi, a pipát szájából kiemelve, mikor a gyerek a sor végére ért.
A gyerek olvassa:
- A kutya ugat.
A macska nyávog.
- Melyik a kutya?
A gyerek mutatja.
- Melyik a macska?
A gyerek megmutatja.
Az öreg cigány csak nézi, nézi, hogyan lehet azokból a girbegurba húzásokból a kutyát meg a macskát kilátni, de hát persze nem olyan könnyű az, mint a vályogvetés.
Mégis, hogy a Lackó kiszalad játszani, odahívja a feleségét, aztán azt mondja az irkára mutatva:
- No nézd, mit tud a Laci: ezs a kutya itt, ezs meg a macska.
A cigány Lacit különben szeretik az iskolában.
Valahányszor az udvarra szabadulnak, Lacit mingyárt szólítják, hogy hegedüljön.
Az aztán két kis darab fácskával hegedül és a szájával cincog hozzá.
Így néha lakodalmat játszanak a rövid szünetek alatt.
Az uraság szöszke Dezső fia is itt van.
Szelíd kis kövér gyerek.
Az elméje kissé lassú járatú, de amúgy kedves, ártatlan teremtés.
Nagy bámulója Istenes Imrének , akit a világ legnagyobb zsenijének tart.
A zsebében mindig hoz egy darabka fehér kenyeret.
Barnát cserél azon.
Milyen jó parasztfiúnak lenni!
A parasztfiú mindig barna kenyeret kap otthon, hosszú hajat viselhet, nyáron meg járhat mezítláb.
Dezső mellé a csintalan Tót Bandit ültettem.
Öklömnyi kis, gömbölyű képű gyerek ez.
Mindig zsinegek, gombok, gubacsok meg kavicsok vannak a zsebében.
Szilaj , mint a csikó, de persze a körülötte ülő bárányvérű gyerekek között maga is kénytelen csöndesedni.
Valami tíz leánykám is van.
Valamennyi jámbor és szorgalmas.
Szeretik magukat piperézni, felvirágozni.
Az én asztalomra is hoz hol az egyik, hol a másik egy-egy virágot.
Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.
Több új tanulóm nem jön.
Becsukom a nagy könyvet és végignézek az iskolán.
Erre mind megcsendesülnek.
Minden gyerek szeme rajtam függ.
Mennyi kék szem!
Milyen tiszta, igaz, becsületes szemek!
Mától kezdve mind az én gyermekem.
A lelkük az én fehér papirosom, amit teleírok a tisztességtudásnak és az egymás iránt való testvéri érzésnek jeleivel.
Intek nekik, hogy álljanak fel.
Egyszerre fölemelkednek mindnyájan.
- Imádkozzunk.
BOGÁR MISKA
Eszembe jut szegény kis Bogár Miska.
Komoly kis tömzsök gyerek.
Még csak palatáblával jár, de azt akkora vászontarisznyába hordozza, hogy a tábla csaknem a sarkát veri.
Mingyárt az első nap, mikor az iskolába beléptem, az volt az első dolgom, hogy kiválogatom közülük azokat, akik hiányosan részesültek a szappan áldásaiban.
- Menjetek haza, mondjátok meg anyátoknak, hogy ide mosdatlan gyerek nem léphet be.
Félóra múlva itt legyetek.
Miska is köztük volt.
Komoly fiúcska, nagyfejű és apró szemű kis fekete csemete .
A képét csak megmosták otthon, de a keze, lába...
Persze, mezítláb járt a nyáron, mint a csirke.
Visszatért csakúgy.
- Még nem vagy tiszta.
Mars vissza!
- Bandukol szomorúan.
Ismét visszatér.
Néz rám aggodalommal.
Csakolyan.
- Hiszen még mindig nem vagy tiszta!
Sírva fakad.
Babszemnyi könnyek csöpögnek a szemepillájáról.
- Nem megy le, mester uram!
Hát aztán hagytam.
Ránéztem olykor és elmosolyodtam magamban:
Piszkos szegény, de azért szeretem.
Lehet, hogy majd mink is, mikor a másvilágra kerülünk a Fő-főmester elé, az is visszaküld majd egynéhányszor bennünket, Bogár Miskákat.
Végre is azt mondja:
- Piszkos szegény, de azért hát csak maradjon.
TANÁCSKÉRÉS
Éppen kibocsátottam a gyerekeket.
Az udvaron összefogózkodtak: mindenik azzal , amelyikkel egy tájon lakik.
- Dicsérjük a Jézust!
S kioszladoztak a kiskapun.
Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett.
A szűrben persze ember is.
Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.
Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz.
A fején az ünneplős kalapja, a lábán meg az ünneplős csizma.
Valami fontos ügy hozhatta.
- Kerüljön kend beljebb.
S az iskolába vezetem.
- Hogy és mint vannak odahaza?
- Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek...
Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni.
A vastag tehénszőrszűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első padon, a másik a második padon.
- Eső lesz - mondotta -, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.
A kalapját oda tette az első padra, ahová a fia szokta az irkáját tenni.
Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta.
Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.
Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? termett -e bőven kukoricája? jó -e a vize az új kútnak?
Azután elhallgattam.
Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszt.
Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott.
- Hát az Imre? - kérdezte fölemelve a fejét-, hogy viselkedik tanulás erányába...
- Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb.
Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja -e elégszer bárki is a fia dicséretét.
- No - szól derülten a padra nyomintva a tenyerét -, hát éppen azért jöttem.
De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára.
A pipa újra füstöt vet.
Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen.
Hát jobban is ég az.
Most aztán beszél.
- Mert, hogy az éjjel nem tudtám aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban.
( Istenes Imre t. i. nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmadikón a subába burkolódzva.)
Aszongya:
- Nem alszik kend?
Mondok:
- Nem.
- Hát - aszongya -, mér nem alszik kend?
- Mer nem tudok - mondok.
Aszongya erre:
- Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen.
- Nem - mondok -, nincsen semmi bajom.
- Hát - aszongya -, akkor mér nem alszik kend?
- Hát - mondok -, azér, mer nem tudok...
- Erre egy kicsit elhallgattunk.
Azt gondoltam, hogy mán el is aludt.
Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:
- A hízóra gondol kend?
- Nem arra gondolok - mondok.
Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl.
Hát újra meggyújtotta , miközben tovább beszélt:
- Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál meg hallgat.
Mondok , mi a fene lelte ezt a gyisznót?
Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit .
Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat.
Tíz krajcárt adtam neki.
Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas ; vagy pedig megdöglik, ha Isten is úgy akarja.
Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez.
- Hát - azt mondja -, hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolkodtam.
Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszemben.
- Imre-é? - mondja az anyjuk.
- Ő - mondok.
- Hát aztán mit akar kend Imrével?
- Hogy mit akarok?
Semmit - mondok -, csak éppen arra gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten.
- Az ám - mondja az anyjukom -, hála Istennek.
Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg.
Folytatta:
- Mert hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét , melléje meg az aprajából is holmi rezeket.
Csak rakosgálja, csak rakosgálja.
No , mondok a fiamnak:
- Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.
Istenes eközben elővonta dohányzacskóját és újra pipát tömött.
Látszott rajta , hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében.
Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét.
Tudtam már, hogy mit akar.
A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között - mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymásba és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek.
Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra.
Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon - márpedig úr előtt könnyen rátéved az ember.
Hát mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét.
Láttam, hogyan ád el egy ökröt Istenes gazda és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval dignáziumba.
Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak .
Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre.
Az úri fiúk hátrataszigálják.
Fitymált jövevény.
Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély pávacsirkék között a padban.
- Nini, a paraszt - mondják azok -, milyen hosszú hajat eresztett!
Talán be akarod fonni, mint a leányok?
A másik meg azt mondja:
- De derék a csizmád!
Nem szorítja -e a lábad?
S a másik is szól:
- Az ágyból szoktál -e beleugrani vagy a székről?
Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza.
Kicsi gyönge szívét hollók marcangolják.
Gyűlöli és szégyelli a haját.
A lábán égnek a parasztcsizmák .
Legubbad a kis zöld ládájára és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás:
- Mért vagyok én paraszt?
Otthon az apja gyémántja volt.
Hosszú fekete haját meg-megsimogatták.
Csizmáját remekbe csinálta a mi Ádámunk.
Ki érdemli meg, ha ő nem?
Legjobb tanuló volt.
Az apák előtte mondták a fiaiknak:
- Olyan légy, mint Istenes Imre.
A városban ő az utolsó.
Ahányszor megszólal, nevetnek rajta.
A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédörbajsz.
Bolondot fordítnak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába.
És ő megy szívesen.
Úgy szeretne valakit szeretni!
Nincs hozzá meleg szava senkinek.
A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondta neki:
- Kapa való neked, te füles!
Szegény kis mártír!
Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után.
Apád nem tud erről semmit.
Boldog mélázással gondol mindig reád!
Úr lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked és a szolgabíró barátjának nevez.
Valaki kérdi:
- Hallja kend, ki az a szép tekintetes úr?
- Hát ki volna: az én fiam.
Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba.
A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen.
Belenövődik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba.
De micsoda szomorú látvány az öreg arcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben.
Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen.
És nem esik el .
A fóka eb volt valamikor, s úszóhártyái nőttek.
A hegyen álló fának már növendék korában keményedik a dereka.
A paraszt fiúcska is megtanulja idővel , milyen nyakkendő való a szmoking mellé és hogyan kell tartani a teáscsészét , mikor állva isszák.
A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy pirulva megyen vele az utcán.
Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban! - gondolja a fiú -, és milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél.
A haját megereszti, mintha el akarná adni.
A bal kezében kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna.
Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz , bagazium.
Ha ezt valaki meghallotta volna.
Átvergődik az élet tavaszán.
( Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága !)
Valahol káplán lesz, vagy orvos, vagy tisztviselő.
Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott irányú.
Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse.
Az öreg Istenes nehezen mozdul már , de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászolódik és elmegyen .
Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak:
- Nézzétek, ez a jó öreg paraszt, ez az én apám!
Haj, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten!
Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette az egész pecsenyés tálat; az adóról beszélve, reklamálincs-adót említett; mikor a mellette levő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és szívta tovább.
Micsoda anekdotákba kerülnek!
Mennyire elválasztódnak egymástól!
Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen.
A fényes úri szoba zavarja a szemét.
Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem.
Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, a legjobb tanuló az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az övé lesz minden föld, és ő majd ősz fejjel ballagdál mellette .
Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat meg a pillangót és minduntalan mondogatják:
- Nagyapó, kedves nagyapó!
Mindez szép és érdemes is rajta elmélkedni.
Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet.
A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén.
Miről gondolkodik?
Talán éppen arról, amiről az apja.
A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját.
Jóízűen pipázott, és az új csizmát vidáman lógázta.
- Hát bezony: azért jöttem én mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat ... beadnám a tavasszal a városiba.
CSONTTORKÚ EMBER
I.
A tiszteletes, amint megreggelizett, fogja a botját, megyen az aratók után.
A nap tüzesen süt.
A tiszteletes lekerül az árnyék kedvéért a kocsma felé.
Hát amint odaér, hallja ám, hogy lármáznak odabenn.
Ahogy a részegek lármáznak , mikor már egyik se hallgat a másikra.
Az egyik dalolt is.
A krinolinban járó fekete bárányt harsogta, és vagy a botjával vagy az üveggel kopogtatta ki a nóta lépéseit.
- Ez Baczonyi - mondotta a pap.
S összevonta a szemöldökét.
Mert Baczonyi hangját ki lehet ismerni ezer közül is.
Olyan hang az, mintha csontkürtből jönne.
Mikor ő rákezdi a zsoltárt a kóruson, ha százezer ember áll is odalenn, mind tisztán megérti, s kihallatszik a hangja valamennyi közül.
A pap belökte a kocsma ajtaját és megállott.
Szétnézett, mint a haragos ítélet a devernyázó társaságon.
A falunak öt legmódosabb embere dülöngélt ott az asztal körül.
Balogh, a pocakos Fodor, Disznós-Kovács Pál, Réti János meg Baczonyi.
Az asztalon boros- meg pálinkásüvegek, szivarok, pipák.
A pap azt is meglátta , hogy Baczonyi lehúzódott a nagy x lábú asztal alá.
A pap megjelenése úgy hatott rájok, mint a hideg szél.
Elcsöndesedtek , kijózanodtak.
Mert fene ember volt az öreg pap!
Ő nevelte a falunk felét, a kálvinista felét .
Jó szóval, kemény beszéddel, mikor melyik kellett.
A legvastagabb bajszú ember is úgy állott előtte, mint a gyerek.
- Hát ti - dördült rájok a pap -, így csúfítjátok ezt a szép napot!
Az egész falu künn a munkában verejtékezik: apraja-nagyja ott gyűjti az Isten áldását a földeken.
Nektek legtöbb jutott, ugye?
Megérdemlitek -e az Istentől?
Feleljen meg rá kinek-kinek a lelke!
De legalább ebben a munkaidőben, mikor a szegénység izzadva fárad minden falat kenyérért, ne okozzatok botránkozást!
Takarodjatok innen.
A négy ember fogta a botját, kalapját, és tántorogva, de szótlanul távozott.
Baczonyi kuksolt az asztal alatt.
A pap megvárta, míg amazok kívül kerülnek.
Akkor aztán leszólt a rejtőzőhöz:
- Baczonyi, gyere elő!
Baczonyi kimászik nagypirosan az asztal alól.
Fekete szőrös feje szinte izzott a szégyentől.
Nem merte fölemelni a szemét, csak állott alázatosan, mint a tetten kapott gyerek, aki várja a büntetést.
- Gyere utánam!
A pap megindult vissza hazafelé.
Baczonyi a kalapját a kezében lógatva kullogott utána csöndesen.
Mikor a kapuhoz értek, a pap hátra se pillantott, csak átlépett a küszöbön, és bevonta maga után az utcaajtót.
Baczonyi megállt.
Kint rekedt.
Hogy a pap becsukta az ajtót, nem merte kinyitni .
Csak állt ott bután és aggodalmasan.
És várakozott.
A nap a fejére sütött.
De ő nem érezte.
- Te korhely - motyogta magában -, te ilyen-olyan!...
Jó feleséged!... tízéves szép kis leányod!... a fiad is maholnap legény!... házat is adott az Isten, te korhely gazember!... te - te - te semmirevaló.
Így motyogott, morgott magában a fekete hajú, csonttorkú ember.
Elmondta előre a reá váró prédikációt a kapu előtt, csak akkor szünetelt benne, mikor a papházban valamelyik ajtó megnyílott, s lépések hallatszottak a folyosón.
Azonban a pap se ki nem szólott, se ki nem izent.
S Baczonyi még talán most is ott állana, ha meg nem pillantja egyszer a papot a deszkahasadékon át, amint az a kerten által megindul, s rátér a dombra kanyarodó gyalogútra, amely a szomszéd faluba viszen.
Baczonyi föllélegzett.
Fejére igazította a kalapját és csöndesen hazakullogott.
II.
Az egyik télen Szanyi Péter becsületes özvegyember házastársul szemelte ki magának Kónyi Nagy Juliannát, becsületes hajadont, ez idő szerint cselédi állapotban szolgáló leányzót a nagytiszteletű lelkész úr házánál.
Farkas Bálint volt pedig az egyik kérő, a másik Baczonyi.
A pap már tudta, hogy jönnek.
Borral és kaláccsal várta őket.
Mert árva volt a leány, s ő bocsátotta férjhez a szülők helyett.
A bor piros volt, s üvegkancsóban állott az asztalon.
Ahogy a téli nap rásütött , gránátszínpirossá vált annak az árnyéka is.
- Az Isten engedje - mondotta az öreg pap a poharát fölemelve -, hogy ennek a házasságnak minden boldog reménye megvalósuljon.
Koccintott és ivott.
Baczonyi is koccintott, de letette a poharát, anélkül, hogy ivott volna.
- Hát te mért nem iszol? - szólt az öreg pap jókedvűen.
- Fogadásom tiltja - felelte Baczonyi elvörösödve.
Rágyújtott a szivarra, amellyel a pap megkínálta.
Ügyetlenül gyújtott rá és ügyetlenül is tartotta a kezében.
- Fogadásod?
Mikor fogadtál te effélét?
Én erről nem is tudok.
- Harmadéve - felelte Baczonyi -, itt, a tiszteletes uram kapuja előtt.
- Az én kapum előtt?
- Mikor kizavart bennünket tiszteletes uram a kocsmából.
Harmadéve, nem tetszik mán tudni?
- Nem én, fiam - felelte a pap- -, sokszor zavartam én ki onnan embert, nem tartottam számon, mikor melyiket.
Hiszen tudod, hogy a kocsmáros emiatt költözött el a faluból.
- Hát - mondja Baczonyi fölmelegedve -, ha el is felejtette tiszteletes uram, én nem felejtettem el.
Mert én annak a napnak köszönhetem minden vagyonomat, minden szerencsémet.
Mer lássa, tiszteletes uram, hogy engem maga után szólított, itt vártam én a kapu előtt a pirongatást.
De hogy kívül felejtett, felgondoltam abban az egy órában minden dolgomat, minden állapotomat.
Ami örökségem maradt az apámtól, már akkor adósságot ittam rája.
Meggondoltam, hogy szép egy fiam, szép egy leányom van és hogy ha így folytatom, hát nem hagyok rájok egyebet, csak a nyomorúságot.
Hát itt kötöttem én akkor a nagy, erős, szent fogadást a kapu előtt, hogy soha, míg élek, nem iszom én többet!
III.
Az öreg pap meghalt.
Új jött a helyébe.
Kocsmát is nyitottak megint a faluban, s íme, hét esztendő múltán, ki ül ott a legtöbbet?
Csak Baczonyi János!
Illetlen és megbotránkoztató, ahogyan viselkedik.
Hol reggel, hol délután, hol estefelé kilódul a kocsma ajtaján és végigharsog a falun tántorogva , meg-megállva, olykor a falnak dűlve, árokba keveredve, és káromkodva közben-közben pogányul.
Pedig már ősz ember.
Azelőtt olyan fekete volt, mintha szénbányában termett volna, most meg olyan, mint aki meszet árul.
A falubeliek mindazonáltal nem botránkoznak meg rajta.
- A fia miatt iszik meg a leánya miatt - így magyarázzák.
Mert akkor bontotta meg a fogadását, mikor híre érkezett, hogy a fiát Maglajnál agyonlőtték.
Huszár volt.
A bosnyákok lőtték agyon.
A felesége már akkor nem élt, hogy vigasztalta volna.
Az egyetlen leánya meg kisasszony lett a városban .
Jobb arról nem szólni.
Hát mit is csináljon szegény ember, ha ennyi bánat éri.
A víz nem mossa el a bánatot, csak a bor meg a pálinka.
Az új papnál egyszer éppen vendégek voltak, mikor Baczonyi végigdanolt a falun .
Az utcán bokáig érő sár volt, de Baczonyi térdig gázolt abban.
Olykor-olykor belecsuszamodott az árokba.
Olyankor ülve maradt és hallgatott.
Mikor megint lábra igazodott, folytatta a nótát ott, ahol elhagyta.
A pap vendégei a szokatlan erős hangra tekintettek ki az ablakon.
Mély kürthang volt, de repedt kürt hangja, s még mindig olyan erős, hogy ha éjszaka szólalt meg, hát mindenki fölébredt rá a faluban.
A pap másnap behívatta a kocsmából az öreget magához.
Leültette, mint az első gazdákat szokás.
Megkínálta szivarral is.
És azt mondta neki:
- Baczonyi bácsi.
Mikor én idejöttem, kigyelmed derék, józan, jómódú gazda volt .
Mennyi ideje ennek?
Egynehány esztendeje.
Azóta minden megváltozott.
A kigyelmed gazdasága Csáki szalmája.
A háza tetején beesik az eső.
A kapuja düledezőben , kend pedig ősz fejjel, csúfságban, veszendőben.
Meggondolta -e kend, hogy mi ennek a vége?
Baczonyi fásult arccal, üveges tekintettel ült a pap előtt.
A pálinkaivók néznek ilyen mereven a semmibe.
Ki tudhatná: mit néznek és mit látnak?
Hallgatnak -e a szóra? vagy maguk gondolkoznak valamin?
Hogy a pap elhallgatott, Baczonyi fölkelt és el akart menni.
- Köszönöm a jóakaratát.
Istennek ajánlom.
- Megértette kend, amit mondtam?
Az öreg bólintott:
- Megértettem.
És rátette a kezét a kilincsre.
De aztán a küszöbön megállt, megfordult:
- Nem lehet, nem lehet az, tiszteletes uram.
- Miért ne lehetne?
- Azért, lássa, mert mikor én józan vagyok, minden úgy van, ahogy a tiszteletes úr mondja.
De mikor mán egy-két üveg bor bennem van, tiszteletes uram, akkor semmi sincs úgy.
Mert akkor az én házam a legszebb a faluban; a kapum rendes, a gazdaságomat nem bitangolja senki.
A feleségem mintha élne, a fiam is megvan.
A leányom meg csak olyan becsületes, mint a többi.
Föltette kalapját, és kitámolygott az utcaajtón.
Odaki belevágott a botjával a levegőbe, és rákezdte az ő erős csontkürt hangján:
" Jaj de kerek ég,
A csillagos ég ..."
Ment nagy egyenesen az utca sarán által a kocsmába.
KEVI PÁL HALÁLA
Az öreg még odavolt.
A szőlőbe ment ki reggel és napszállatra kellett volna hazatérnie.
De már a hold is fölkelt, a csillagok is mindegyre sűrűbben tünedeztek elő, és az öreg még mindig nem tért vissza.
Az öregasszony ki-kiszalajtotta az utcára az unokáit, hogy nézzék meg, jön -e már ?
A gyerekek kimentek.
Később künn is maradtak.
Bojtorjáncsomókat hajigáltak a denevéreknek, ami jó mulatság.
- Nem jót érzek - mondotta az asszony a fiainak -, nem kellett volna egyedül elereszteni.
Máskor is csak megjött - felelték azok -, bizonyosan behítták valamelyik pincébe.
Hogy ím csakugyan belehaladott az idő az éjszakába, Pál fölvette a kalapját és elindult az apja elé.
A hold meg a csillagok fénye rávilágított a dombra hajló útra.
Széles, poros út az.
Azon kell hazatérnie Kevi Pálnak.
Már akkor jött is.
Megjelent a dombon, mint valami árnyék.
Aztán lefelé bandukolt, sokkal lassabban, mint ahogyan szokott.
Pál eléje sietett.
- Baja van, édes apám?
- Bizony, fiam - felelte az öreg bágyadtan -, nekem már aligha virrad holnap.
Átadta fiának a tarisznyát, aztán a karját a fia karjába öltve, gyöngélkedő hangon folytatta:
- Lehajlok egy tőkéhez, meg akarom nézni, hogy hány fürt?
Mert húsznak is látszott.
Akkor egyszerre meghomályosodik a látásom, és szédülés fog el.
Leülök ott a földre, várom, hogy szűnjön a szédülés.
De nem szűnt, csak este felé .
Aztán, hogy hazavánszorogtam, egész úton kísért a kotlós tyúk.
Kevi Pál elsápadt.
A kotlós tyúkot mesének tartotta.
Valami láthatatlan kísértet-tyúk az.
Éjszaka szokott megjelenni.
De látni eddig nem látta senki .
Mert aki meghallotta, hogy a nyomában megyen és kottyogva hívja a csirkéit, az már tudta, hogy elérkezett az utolsó napja és nem mert visszafordulni, csak sietett.
- Mese az, apám - szólt remegő hangon Kevi Pál.
Mert érezte, hogy az öreg ereje megfogyatkozott, és hogyha nem támaszkodnék őrá , nem jutna haza.
- Nem mese - felelte az öreg -, a saját fülemmel hallottam.
Apám is este hallotta és reggelre meghalt.
A nénéd is este hallotta és reggelre kiterítettük.
Nehezére esett a beszéd, el is hallgatott.
Az Imre fiú is a falu végén volt már akkor, s az unokák is.
Ahogy meglátták az öreget, eléje siettek.
Vezették.
Még a kis hatéves Jóska is segített: a kezét fogta a nagyapónak.
Lefektették.
Füveket forráztak neki.
Biztatták, hogy aludjék, de az öreg nem aludt.
Föl-fölnyitotta a szemét és tanácsokat mondott, hogy mit vessenek jövőre ebbe, abba; mi dolog lesz a szőlőben: melyik ökröt hizlalják meg a jövő télen.
A két fia némán állt az ágynál.
A felesége aggodalmasan nézte.
Éjfélkor aztán, mikor azt hitték, hogy el fog aludni, fölemelte az ujját és intett a feleségének.
Az asszony odahajolt.
Az öreg erőtlen, susogó hangon szólott:
- Hívjátok a papot.
Már akkor az egész faluban tudták a hírt, hogy az öreg Kevi hogy járt.
Az udvaron subás emberek, nagykendős asszonyok álldogáltak.
A bakter ott pipázott a kút káváján ülve.
Ő a harangozó is.
- Nem viszi tovább - beszélte halkan egy mellette ülő subás embernek -, hallottam már a múlt éjjel is, hogy a kutya nagyon vonyított.
Ez nem jót jelent - gondoltam -, de hogy beteg nem volt a háznál, azt hittem a holdra vonyít, hát meghajigáltam, hogy ne vonyítson.
Az öreg a sok vánkossal körültámasztottan, szinte mozdulatlanul feküdt odabenn .
Meggyújtották az egyik szentelt gyertyát és az ágy mellé tették a kvasznyira.
A gyertya világosságában hasonlított az öreg Leó pápához.
Olyan mosolygó, ráncos , sovány arc, csak hogy kis fehér bajusza is van az öregnek.
- Ne sírjatok - mondotta susogva.
Mert ott sírt az ágy körül az egész család: a két fiú, a meny, a nehány unoka is .
A hatéves Jóska gyerek is ott ült kisideig az ágy mellett, de aztán elaludt a széken.
Az anyja felölelte és átvitte a másik szobába.
- Ne sírjatok - susogta az öreg.
A felesége azonban odaborult arccal az öreg kezére és úgy jajongott:
- Hát el tud engem kend hagyni?
Én édes jó uram!
Ilyen sokáig együtt éltünk , együtt megvénhedtünk!
Ne hagyjon itt kend vénségemre!
Csöngetés hallatszott.
A pap érkezett.
Nehány percre kivonult a család.
A házban ájtatos csöndesség.
Az udvaron állók is letérdelnek.
A bakter kiveszi a szájából a pipát és a kút mellé térdel.
A pitvarból kihallatszik olykor az öreg Keviné halk zokogása.
A hold már a ház fölött áll.
Olyan, mint valami égből alánéző orca.
Néző és várakozó orca.
- A szobából csendítés hallatszik.
Milyen különös a hangja ilyenkor a csengőnek !
Ez már a másvilág zenéje.
Minden fej leereszkedik.
A vén lombos eperfa is , mintha megeresztené a lombját.
...Azután a pap behívta a családot és imádkozott velök.
Végül maga mondott egy hosszú imádságot, amely így kezdődik:
- "Bízzál, kedves hívem, a te bűneid meg vannak bocsátva ..."
És így végződik:
- "Az Úr megszabadít téged, és az ő jósága fölvesz a mennyország örömébe."
Az öreg már ekkor félig lehunyt szemmel, mozdulatlan viaszalakként feküdt az ágyon.
Mikor a pap elment, fölemelte az ujját az öreg és az ajkai mozogtak.
A feleségének oda kellett hajolnia, hogy hallja, mit akar.
- A kardomat - susogta az öreg.
- Odatesszük - rebegte könnyben fulladozva az öregebbik fiú.
Mert egy szóból is meg lehetett érteni, hogy a negyvennyolcas kardjára emlékezteti őket.
Sokszor megmondotta, hogy azt vele temessék el.
Úgy látszott, nem fog szólani többet, de nehány perc múlva megint szólott.
- A szűröm...
Nem tudták, mit akar mondani vele, nagynehezen kirebegte:
- A bakternak hagyom.
Aztán kis idő múltán megint szólani akart, de már nem tudott.
Csak emelgette a szemét és oldalt fordult a tekintete, arra a székre, ahol előbb a kis unokája ült.
- Jóskát akarja?
- Azt - mondotta már nem szóval, csak egy mély szempillantással.
Behozták a gyereket és fölemelték.
- Csókold meg nagyapót.
A gyerek átölelte a nagyapót és megcsókolta.
Az öregember szempilláin két könnycsepp jelent meg, és lefutott sovány, színtelen orcáin.
A szoba akkor már megtelt a szomszédokkal, de messzebbről jöttekkel is.
A bakter az ajtófélfához támaszkodva állott és szőke birkafejével kifejezéstelenül nézte a haldoklót.
Egy nagykendős asszony megfogta az öreg kezét:
- Pali bácsi.
Az öreg fölemelte a szempilláit.
- Az Ilkámat csókolja majd meg odafenn...
Leánya volt az Ilka az asszonynak, egyetlen kis kékszemű gyermeke.
Hétéves korában vitte el a torokbaj.
Még valamit mondott volna az asszony.
( Mit akarhatott még üzenni a leányának ?)
De a hangja elcsuklott.
Kezét az arcára tapasztotta.
Elfordult.
Azután egy subás ember lépett az öreghez:
- Pali bácsi, mondja meg a feleségemnek, hogy a gyerekekkel jól bánik a mostohájuk.
A kezefejét belenyomta a szemébe, és más izenőnek engedett helyet.
Az öreg hallgatta mindezeket az izeneteket, csak a szeme pilláinak rezgéséről lehetett látni, hogy az élet még nem hagyta el.
Végre a szeme sem mozdult többet.
A szeme fénye bádogzani kezdett.
A felesége ott térdelt az ágy előtt és fogta az öreg kezét.
Egyszer aztán elbocsátotta a kezet , és nagy jajjal ráborult az agg ember mellére.
A bakter kifordult a pitarból.
Az udvaron megtörülte öklével a szemét.
A kalapját a fejére tette, s elindult a holdvilágos úton nagy sietéssel a templom felé.
A NAGY EFF(Hogyan keletkezik a közmondás?)
Valamelyik ínséges esztendő után történhetett, hogy a gazdák összeadtak egy-egy véka gabonát és fölrakták az iskola padlására.
Attól kezdve, akinek télen vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön.
Most is így van .
A kölcsönt csapva adják; tetézve kapják vissza.
Amit a csapófa levisz a vékáról , az a kamat.
Hát ez a mi takarékpénztárunk.
Szent Mihály napján van a közgyűlés.
Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg.
Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet.
Törlesztenek vagy egészen is kifizetik az adósságot.
Csak az egy Tóth Antal jön üres zsákkal.
Mindenki tudja, hogy őt a nyáron a jég csúfolta meg.
Ő az egyedüli, aki nem biztosított.
- Majd bizony - mondotta -, két forintot adjak a cekurálásért; eddig se bántott a jég, ezután se bánt.
És megitta.
Persze, mikor a jég lecsördült az égből, ugyancsak hajigálta az udvarra a baltát meg minden éles szerszámot, de a jégeső nem ijedt el attól.
A kisbíró kiméri neki a két véka búzát, három véka rozsot.
Én addig az írást készítem meg:
" Alólírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából.
Egy év múlva megadom."
Ennek alája kell írni.
Többnyire keresztjegyet írnak.
Van olyan, aki azt sem ír , csak éppen megérinti a toll szárát, aztán én írok helyette.
Ez az érintés szent .
Az illetőnek a lelke átszáll a tollba és benne van, amíg a nevét leírom.
Soha nem történt, hogy valaki megtagadott volna ilyen aláírást.
Tóth Antal eddig szótlanul és kedvetlenül állott az emberek között.
Széles bölény arcán látszott, hogy megalázottságot érez.
De ahogy odatámasztják a zsákját a falhoz, fölemeli a fejét.
Körülpillant és azt mondja kevélyen:
- Aláírom a nevemet.
Valami tíz ember tib-láb és beszélget az iskolában.
A szóra valamennyien elhallgatnak.
A kisbíró is beledöfi a lapátot a gabonahalomba és a pipáját elővonja.
Közelebb lép az asztalhoz.
Lássuk no!
Bizony, még kitudódik, hogy Tóth Antal írástudó ember!
Odatolom a papirost Tóth Antal elé.
A tollat is megmártom és odanyújtom neki.
Tóth Antal ünnepi mozdulattal veszi át a tollat.
Az ünnepi mozdulatán azt értem , hogy már a levegőben előre hozzáilleszti az ujjait.
Aztán meg úgy tartja, mintha szivar volna.
A papirosra néz.
- Hagy ülök le - mondja -, állva nem tudok.
Otthagyom a széket.
Leül.
A bajuszát végigsimítja.
A két könyökét az asztalra teszi.
- Hová írjam? - kérdezi dologhoz illő komolysággal.
- Ide - mondom -, az aljára.
Megmártja a tollat nagy óvatosan és a tollnak a hegyére pislog.
Hogy mit néz rajta, nem tudom.
Talán a tintacseppet nézi.
Egy olyan mozdulattal, aminővel az ázott kalapot szokták megsuhintani, leföccsenti a tintát oldalt a padlóra , aztán megint nekikönyököl és lassan, vigyázva, a papirosban megakadozva, leír egy vastag kamójú meredt nagy T betűt.
A szárát alulról fölnek húzza és egy pindurka pántlikát csinál rá.
Az így megmunkált hórihorgas betűvel megelégedettnek látszik.
Föl is veszi a balkezével a pipáját; egyet szippant és újra leteszi.
Az ó betű hasonlóképpen lesikerül.
Igaz, hogy a T betűhöz képest olyan piciny, mint a toronyhoz képest a hordóabroncs; és semmi összetartozandóság nem mutatkozik a kettő között, de azért jól van az.
Fodor András egy aujnya szóval és fejbiccentéssel fejezi ki rá az elismerést.
A pipák meg az arcok figyelemmel hajlanak az asztal fölé.
Tóth Antal azonban nem ügyel rájok: harmadik betűnek megint egy irtózatos nagy T betűt kanyarít, szinte megsercen belé a kalamus.
No, de itt meg is áll.
Néz.
Vakarint egyet a tarkóján.
Megmártja, kiföccsenti a tollat.
Színtelen szeme rámered a papirosra.
Újra márt, meg újra föccsent és újra néz anélkül, hogy tovább írna.
- No - fakad ki a bakter -, ha a végömét érzöm, kendöt hívom el végröndölőt írnya.
- Ha addig be nem áll valahová íródiáknak - teszi hozzá Istenes.
Tóth Antal belevörösödik a nagy gondolkozásba.
A homlokán kesze-kusza ráncok torzolódnak össze.
- Szentje ne légyön - mondja a tollat mérgesen lecsapva -, elfelejtöttem a nagy efföt.
S fölkel és úgy elsiet az iskolából, mintha hajtanák.
Úgy október végefelé történt, hogy Burucz András megbízta Fodort, hogy ha már a városba megyen, hozzon a fiának egy ábécés könyvet, a feleségének meg valami orvosságot, ostyát is hozzá, meg a hordók kifüstölésére islógot.
Fodor meg is érkezik este.
Rakja a könyvet, meg az orvosságot az asztalra.
- Hát az islóg? - kérdi Burucz András.
- Tyű, az áldóját - feleli Fodor föllebb taszítva a homlokán a kalapját -, úgy elfelejtöttem én azt, mint Tóth Antal a nagy efföt.
MEGMUTATÁS
Ezelőtt, valami ezer esztendővel egy kis lovascsapat jelent meg a szent-galleni kolostornál.
Magyarok voltak.
A kolostorban nem maradt senki, csak egy hőbölygős barát.
Az dacból maradt ott .
Azt mondta:
- Nem futok veletek, míg ki nem adjátok az idei bocskorbőrt!
Azoknak bizony több volt a gondjuk a maguk bőrére.
A magyarok ettek, ittak, vigadoztak ott: A barátot is jóltartották úgy, hogy egész életében mindig a pogány magyarok után sóhajtozott.
Annak a barátnak az elbeszéléseiből jegyezték fel, hogy a magyarok nem véresszájú emberek, és nem ugatnak, sőt igen emberséges jó emberek: szeretnek vigadozni , noha komolyak: szeretik a jó bort, a tréfát, a birkózást; a vezérüknek engedelmesek, és a halottaiknak megadják a tiszteletet.
És még egy érdekes vonás van róluk a fakó szent-galleni kódexben - vékony és halavány vonás, de könnyű kiegészíteni.
Ahogy ott ülnek és melegszenek a klastrom udvarán a tűz mellett, azt mondja az egyik magyar:
- Ejnye, de magas ez a torony!
- Majd az égig ér - feleli a másik.
- De mi lehet az ott a tetején, az a fényes?
- Valami madár az.
Lehet, hogy aranyból van.
- No, jól felszállott!
- Fel ám, de nem a maga szárnyán.
- Ember volt a talpán, aki odavitte.
- Semmi különös nincs benne.
- Hát hozd le, ha tudod.
- Le is hozom.
- Kötve hiszem.
- Megmutassam?
S nekiindul.
Pöki a markát.
A vállalkozás tetszik az alant állóknak: figyelemmel kísérik a mászónak minden mozdulatát.
Amint az első hó leesett, megkezdődik a fonás.
Az idén Fodorék is adtak a fonóknak helyet.
Amint szétterül az esti homály, látom, hogyan szállingóznak oda a lányok, később a legények.
Egy este magam is átmentem.
- Mulassatok úgy, mintha én itt se volnék - mondottam egy székre letelepedve -, éppen azt akarom látni, hogy hogyan mulattok?
Valami nyolc lány volt a fonóban, meg öt legény, köztük Kevi Imre is.
Az asztalon faggyúgyertya égett.
A gyertyának néha fölnyúlladt a lángja, s olyankor megvilágította a falon a sírban nyugvó Krisztus Jézusnak ezüstös tulipános képét.
- Megmeséltetjük Fodor bácsit - mondták egyszerre öten is.
Az öregek persze több mesét tudnak, mint a fiatalok, meg szebbeket is, csakhogy ritkán oldódik meg a mesélő kedvük.
Hogy én ott voltam, Fodor gazda még inkább szabadkozott.
De persze engednie kellett.
- Hát ha a mester úrnak kedve telik benne - mondotta végül, megsimítva a bajuszát -, elmondok egyet.
Az asztalnál ült.
Valami egy percig csöndesen nézte a gyertyát.
Aztán egyet biccentett a fejével, egyet köhintett és megkezdte:
- Hát hol volt, hol nem volt...
Minden mesének ez a kezdete.
Ázsiában se kezdhették a mesét másképpen.
Az Attila regősei, a Szent István regősei, minden magyar idők mesemondói csak így kezdhették.
De azért figyel már itt mindenki.
A legények az asztal körül, a leányok a búbos körül.
A tízéves Burucz Bandi legközelebb a mesélőhöz, a nagy figyelemben kicsi száját is fölnyitja.
Némelyik leánynak csak a szeme fénylik a homályban.
Fodor András egy bolond furcsa fát ír le: királyi udvarban almafa, almafán körtefa, körtefán szilvafa, szóval minden fa, aminek a neve csak eszébe jutott Fodor Andrásnak, az mind egymás tetejébe került - alig győzte a hallgatóság végét várni.
A legfelső jegenyefa volt.
- No - beszéli Fodor András -, hogy a király lánya eladó sorba jutott, ehhez is , ahhoz is hozzá akarták adni, de ő csak azt mondta, hogy ahhoz megy, aki az égigérő fának a legfelső ágát lehozza neki.
A fonóban csodálkozásra nyílanak a szemek.
Fodor András a pipájával integetve kíséri tovább a beszédet.
Leírja, hogyan másztak rendre a jövevény királyfiak, a herceglegények meg a bárólegények, de mind nagyhiába.
Utoljára egy kanászlegény állott elő, hogy ő is akar mászni.
A királyleány arra is azt mondta, tessék .
Csakhogy a kanászlegénynek több esze volt, mint a többinek: ötven szöget dugott a zsebébe.
- No, kékszemű királyleány - mondotta magában a kanászlegény -, én leszek a te vőlegényed!
Kevi Imre titkon rámosolygott Fodor Lidire.
A kanászlegény valahányszor gallyatlan kapaszkodóra jutott, mindig belevert egy szöget a fába, és a szögeken hágott feljebb.
De nem volna mese a mese, ha az ötvenedik szöggel hozzá lehetne jutni a végéhez .
A kanászlegény az ötvenedik szögnek beverése után egy kunyhót talált, s abban egy olyan öregasszonyt, akinek mohos volt a képe a vénségtől.
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál - mondta az öregasszony -, különben csontod se maradna reggelre.
Fodor András megmagyarázza, hogy az öregasszonynak emberevő fia van, aki szörnyű robogással és szuszogással tér esténkint haza, és agyaras étvággyal szimatolja az idegen szagot.
No, a kanászlegény megmenekül.
Az öregasszony elrejti őt: ágyat ad neki a padláson.
A kanászlegény megköszöni reggel a szívességet és ötven szöget kér.
Este, mikor az ötven szög megint elfogy, egy falut lát maga körül.
A faluban csupa kutyafejű tatár lakik.
Hanem azoktól is megmenekül, sőt újabb ötven szöget is tud magának szerezni.
Este aztán egy városba jut.
Az már rendes város.
Ott is van egy királyleány.
A kanászlegény meg a királyleány igen megszereti egymást - amit a hallgatóság helyesel magában -, össze is házasodnak, a fél ország az övék.
A kanászlegény a király abban.
Itt a földre koppanik egy orsó.
A legények megmozdulnak, de már akkor a Kevi Imre kezében van az.
Kevi Imre elpirosodott arccal pillog énrám.
- Mondtam!
Mintha itt se volnék!
Az orsót csókkal kell kiváltani.
Lidi szégyelli ezt, de hiába.
A mese szünetel , míg az orsókiváltás megtörténik.
Igen piros attól mind a kettő.
Fodor András azalatt megtömi a pipáját.
Aztán tovább mesél:
- Úgy esztendő múltán eszébe jut a kanászlegényből lett királynak, hogy hogyan került ő bele ebbe a nagy boldogságba?
Egyet gondol és azt mondja a feleségének:
- Hallod -e anyjuk, adjál nekem ötven szöget.
- Minek az magának? - kérdi a királyasszony.
- Hát nem egyébre köll az - feleli a király -, hanem hogy lehozzam azt a legfelső gallyat errül a fárul.
No, nem azért, lelkem, mintha nekem valami nagyon kellene az az alsóországi királyleány - se nem szebb, se nem jobb, mint te vagy -, hanem csak azért, hogy megmutassam, hogy én le tudom hozni.
Fodor András ezt mondva, a mellére vereget.
A mese tetszik a legényeknek, a leányoknak egyaránt.
Mindenki rendjén valónak érzi, hogy a mese hőse megmutatja , hogy ő azt a gallyat le tudja hozni a fa tetejéről.
A TŰZ
Szeretem a tüzet nézni.
A tűz örök rejtelem és jóleső melegség.
Aki a tüzet nézi , annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg - édes félálom : nyugodalom.
A tűzben történetek vannak.
Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal.
Az ember nem tudja, valóban megtörténtek -e, vagy csak álmodja őket.
De ilyenkor mindegy is az.
A lángok játszanak a tűzben.
A gondolatok játszanak az ember elméjében.
Rend nélkül való színes gondolatok - mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el.
A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész , kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz.
A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik.
Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és megint eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.
A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt.
Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni.
De nekem mégis jó és eléggé szép is.
Mikor már túl vagyok a dolgaimon , odavonom a karosszékemet a tűz elé.
Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez és szép is.
Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is.
A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez.
A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség s a tűznek meleg lehelete.
A macskám is itt van a lábamnál.
Úgy szereti a tüzet, mint én.
Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék.
Pedig sohasem alszik.
Csak hunyorog.
Néha fon.
Ez az ő éneke.
Mikor így fonva rám-rámnéz, nekem énekel.
Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon.
Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája.
A tücsök cirpelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése.
A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; - soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.
Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását.
Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől.
Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén.
Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek.
A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor.
A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját , miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik.
De a virágokat is szereti.
A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat , s ilyenkor félig lehunyja a szemeit.
Így élvezik a virág illatát a leányok is.
De most nincs virág és nincsen napsugár.
A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra.
Azonban nekünk ez is elég.
A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek.
Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.
Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat , arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.
A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám.
De én szomorúan nézem őt vissza.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan.
Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka.
Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat , hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.
Ez az árnyék engemet se hagy el.
De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik .
Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét .
Azt mondta volna:
- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
A parázsra hamu kezd borulni.
Homály homályra száll a szobában.
Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
RORÁTÉ
Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra.
Hideg decemberi sötétség ez , csak alig áttetsző.
Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé.
Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük.
A kis árnyékok betérnek az iskolába.
Kisködmenek, nagycsizmák.
Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit.
Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát.
Ledobják azt a kályhazugba.
A kályha előtt Istenes Imre térdel .
Teleképpel fújja a tüzet.
A tűz pirosló fényt áraszt az arcára.
- Ég már - mondja, becsukva a kályhaajtót.
Ég; de még nincs meleg.
A kályha úgy mormol, mint a fonó-macska.
A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül és hallgatva hallgatják a mormolást.
- Ki hoz ma gyertyát? - kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.
- Gál Józsi - felel egy másik.
- De soká jön!
Nem jön soká.
A pitvarban mankókoppanások.
Ő az.
- Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben.
- Hoztam - feleli az érkezett hangja -, kinél van masina?
Masina minden gyereknél van télen-nyáron.
Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik és a kályha vállára tevődik.
Az iskolát gyönge világosság árasztja el.
Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon.
A sarokban a számolótábla mintha még aludna.
A földgömb mint valami görögdinnye áll az asztalon.
A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.
- Már melegszik!
Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább.
Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.
- Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön.
A Gönczöl gyerek az.
Lecsapja a süvegét a padra és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő.
A toll csakugyan új.
Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét.
A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna.
Csodás szép.
Rézkezet ábrázol.
A rézkéz hosszúkás éket tart.
- Nézd meg, jó -e? - mondja Istenesnek.
Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat.
Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:
- Jó.
Marcinak már akkor a markában van a tollszár is.
Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját.
A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg.
A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist.
Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik.
De íme, beharangoznak.
Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget.
Rendre sorakoznak, s megindulnak a templomba.
A templom tele van már subával meg kacabájjal.
A padokon fekete báránybőrsüvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek.
Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe .
Imitt-amott bele-beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony, vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolásgyerek.
Im azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministránsgyerek a sekrestyeajtóban.
Vissza-visszapillant, hogy indul -e már a plébános úr ?
Egyszercsak megrántja a csengetyűt és előrelépked nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.
Az orgona mély búgással ered szólásnak.
Hangjától remeg a fal is.
A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt.
Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát , amelyben az az oltárhoz visszatér.
Akkor meglágyul az orgona hangja.
A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:
" Oh fényességes szép hajnal!
-
Kit így köszöntött az angyal:
Üdvözlégy teljes malaszttal !"
Végigreszket idegeimen az a mennyi szent érzés, amely gyermekkoromban áthatott , mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam.
De micsoda nyomorult szerszám a toll és micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni.
A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók.
A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletnek egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyazott sejtelmeivel juthat el az ember.
A második ének szintén ősrégi magyar ének.
Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is , amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak.
De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyermekeink.
Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:
Oh nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél óh Mária!
Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát.
Ezt magyar poéta csinálta, aki a nazaréti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák , liliomok.
Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem az énekét.
A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek.
A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak.
Bibliai áhítat van az egész templomban.
Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a nazaréti szegény zsidólányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.
JÉGVIRÁGOK
Az ablakomon jégvirágok.
Micsoda bolond nagy művészi kedve van a télnek, hogy minden ablakot befest ezekkel az álomvilági fehér növényekkel!
Mindig csak fehérrel fest.
Ahonnan ő jön, ott nincs más szín, csak fehér.
És mindig csak virágokat fest, különös hajlású s növésű virágokat, amilyenek sehol nem nőnek a földtekén, amik mégis igazak és bájosak.
Hol az a festő, aki egyetlenegy színnel ilyen pompás örökké változatos képeket tudna festeni!
Egy pálmaforma figurát körülvakarok a késemmel az ablakon.
Akkor látom, hogy a fiatal kis Köncölné libeg el a házam előtt.
Mindig elszomorodok, mikor ezeket a Köncöléket látom.
A nyáron elverte a jég a határunkat és ezeknek nem volt egyebük, csak az a kis termésük.
Öt család.
Sok gyerek minden családban.
Még csak a közepén vagyunk a télnek és ők már a kölcsönkenyérből is kifogytak.
Nem lehet ott kölcsönözni, ahol mindenki kölcsönre szorul.
De én legjobban azt a kis Köncölnét sajnálom.
Ez a szegény jobb módban nőtt fel a többinél.
Az apja a báró mindenese volt a szomszéd faluban.
A leánya kalácson nőtt fel.
Most azt mondják, böngyölekenyérrel élnek .
A böngyölekenyér olyan kenyér, amit nem kér az ember a Miatyánkban.
Gyékényből őrlik.
Olyan mind az öt család, mintha a temetőbe járna hálni, a föld alá.
Köncölné a kis karonülő gyerekével megyen az úton.
Nem tudom, hova megyen.
Talán a templomba, ahol a hétfájdalmas szűz előtt szokott térdepelni.
Talán az orvoshoz, mert beteg az a kis ember a karján.
Olyan gyönge, hosszúkás az arca ennek az asszonynak, hogy kifehérlik a mi népünk közül, mint a liliom a tulipánok közül.
Az orra finom, vékony orr, s a szemén kék az árnyék.
Azt mondanám, hogy hasonlít a bárónéhoz, hasonlít valamit, de ez bizonyára csak tévedés.
A báróné csupa selyem, ez meg csupa rongy szegény.
A bárónét csak angyalhoz szabad hasonlítani.
De meg Köncölné sem köszönné meg az összehasonlítást: ő bizony az igazat megvallva, bolondnak ismeri a bárónét, mint a falubeliek valamennyien.
Pedig nem bolond a báróné, csak éppen hogy eleven és unatkozik.
És ezt nem is lehet csodálni.
Ő nem a mi csendes völgyünkben nőtt fel.
Városban nevelték, s világot járt.
Majdnem mindennap látom őt, amint ellovagol az ablakom alatt vagy pedig szánkázik.
Többnyire egymaga ül a szánon, és olyan szilajan hajt, mintha a dombról az égre akarna fölcsusszanni.
Tegnap is így láttam.
A hó szinte szikrázott a lovak lába alatt.
A báróné arca piros volt, mint a pünkösdi rózsa .
A fején kicsi fekete prémsapka.
A haja meg kibomolva lengett a levegőben, mint a zászló.
Azt mondják, azért ilyen, mert nincsen gyermeke.
Nem gondolom.
Hiszen még alig két éve, hogy férjhez ment.
Ámbátor az is igaz, hogy a rokonok házassága nem igen szapora.
De íme, megint csilingel a szán.
A csöndes faluban már messziről meghallatszik a kakasharangok cilinkelése, lovak robogása.
Az én ablakom előtt megállanak a lovak.
Hozzám jön?
Mit akar?
Csakugyan hozzám jön.
Fázom, mikor az az asszony hozzám jön, pedig olyan, mint az eleven parázs.
A földesúrnál ismerkedtem meg vele alig egy hónapja.
A földesúrnak hozzám járnak a gyermekei.
Innen a barátság.
De tán feketén gondolkodok.
A falu olyan kicsiny és olyan kevesen vagyunk újságolvasók, hogy itt a tanító is úrnak számítódik .
Majd megválik különben, ha a gyermekek felnőttek.
Hát mondom, alig egy hónapja meglátogatta a méltóságos házaspár a mi földesurunkat.
A báró érdekes ember, de nem kedves.
Furcsák a mozdulatai.
Szőke.
Szemöldöke nincs is.
Az orra hegyes és előrenyúlik mikor nevet.
A szeme olyankor ráncokban vesz el.
Hozzám is nyájas volt.
Kezet fogott velem.
Sohase fogtam még kezet báróval.
Nem tudom, miért kerültem a vele való beszélgetést, meglehet azért, mert az sz-et mindig f-nek ejti, az r-et meg éppen nem mondja ki.
Hanem a méltóságos asszonnyal annál többet beszélgettem.
Egynéhány szót franciául is tudok.
- Ez meglepte.
Ő tökéletesen beszél franciául.
Ez meg engem lepett meg.
Leült velem sakkozni és csatát vesztett.
No bizony, nem engedem magamat minden téren.
Pedig csalt is.
Mindenki mosolygott rajta.
Visszacsente a bástyáját, mikor én félrepillantottam.
Akkor este beszéltem neki, hogy jutottam zongorához.
Az asztalosunknál találtam .
Régi rossz zongora.
A deszkájáért vette az asztalos a városban és szekrényt akart belőle csinálni.
A báróné immáron kifényesítetten és felhangoltan találja a zongorát.
A szobám tele is van tőle terpentinszaggal.
Bocsánatot kérek emiatt a bárónétól, de ő azt mondja, szereti a terpentinszagot: valami festő műtermére emlékezteti őt a terpentinszag.
A festő nevét elfelejtettem.
A báróné azért jött, hogy a zongorámat megnézze.
A kesztyűjét az asztalra dobja , s valami hangversenyművet dördít meg a zongorán.
No lám, micsoda jó szerszám !
Ahogy a székre könyökölve hallgatom, megmondja, hogy amit játszik, azt Liszt Ferenctől hallotta Párizsban.
- No, szegény zongora, becsüld meg magadat: ilyen dicsőség nem mindennap ér!
Föl is veti a fejét, és a levegőbe néz, mint Liszt szokta.
Csak akkor hajlik le mélyen, mikor egy-egy dörgő futamot kezd, s elaprózza a végén vékony trillákban.
Én eleinte szédelgek ettől a káprázatos játéktól, később azonban látom, hogy a zene lelkét, a hullámzást, a báróné nem ismeri.
Különös, hogy a nők az ujjaik gyorsaságát többre becsülik a zenénél és ezzel akarnak hatni.
A maguk érzelmes lelkét talán csak akkor olvasztják bele a zenébe, mikor magukra vannak.
Liszt keze alatt bizonyára lelket kapott a zongora és a zene úgy hangzott, mintha az ő érzelmeinek volna a kifejezése.
Én csak a hangszert hallom.
A báróné lelke nincsen benne.
Pedig a bárónénak szép lelke van: selyem és bársony a lelke is.
De elég gyönyörűség az is, ha az ujjait csodálhatom.
Szép és kicsiny, gyönge kezek, habár most pirosak a hidegtől.
A nagy gyémánt gyűrű fehérvillámokat szór , amint játszik.
De nem bírja soká.
A zene meghalkul az ujjai alatt.
Rám néz és mosolyog.
Milyen különös mosolygás!
Az egész feje, mindene mosolyog.
A haja is mosolyog, a homloka is, az orrocskája is.
Divatképen láttam olyan finom orrokat , a földesurunk házánál, a Magyar Bazárban.
De miért mosolyog így énreám?
Mit akar velem?
Mérföldek vannak közöttünk, mikor mellette ülök is.
És ha ő egynéhány mérfölddel közelebb jönne, én visszafelé mennék, hogy távolabb maradjon.
A zene halk és hullámos már, mint a hárfajáték.
Ime, a tengeri leányok zenéje , amely elől viasszal tapasztották be a fülüket a hajósok.
De én csak a gyűrűjét nézem.
Micsoda kincs az.
Hogyan kerül az ilyen kincs a nagy urakhoz?
Kik dolgoznak a pénzért, amin a gyémántot adják.
Mennyi nyomorúságot lehetne megváltani egy ilyen fényes kövecskével!
Érzem, hogy köd száll a tekintetem elé.
És amint így az arcára nézek, olyan, mintha Köncölnét látnám, a Köncölné hosszúkás, fehér arcát, vékony, finom orrát és kékes árnyékkal fedett szemeit.
És mintha a báróné ment volna az imént az utcán - a báróné, haloványan és rongyosan; karján emelve a beteges fehér kis Köncöl gyereket.
A TÖRÖK-BANKÓ
A hó ropog az ablakom alatt.
Valaki jön.
A járását nem ismerem.
- Itthon van -e a mester úr?
Ez a mély férfihang, akármi legyek, ha nem Borza.
Az a: Borza János az öreg juhász, aki télen-nyáron künn él messze minden nádfödeles háztól.
Csak a birkái vannak vele meg a két szamara meg a kutyái.
- Jöjjön be öregem, ide a szobába, a jó meleg kályha mellé.
A subát hagyja kint a pitarban.
Nem viszi el senki.
Hideg van -e?
Hát valósággal az én jó Borza bácsim, a hamuszín Kossuth-szakállas, sasorrú vén juhász.
El se hinném, ha itt nem ülne a kályha mellett a zsámolyon.
A zsámolyt adtam neki, mert széken nem szeret ülni: szédül rajta, mintha torony tetején ülne.
Így a zsámolyon, szemben a tűzzel, éppen neki való.
Hej, a nyáron de sokszor üldögéltünk így együtt esténkint a pásztortűz mellett !
Beszélni nem sokat beszéltünk, mert a sok beszéd hiábavalóság.
Hanem annál többet hallgattunk.
Néha nem hallgattunk egyebet, csak a mező csöndességét.
Mert a csöndességet is lehet hallgatni.
Néha azonban Borza János belefurulyázott a csöndességbe és olyankor szépen elmulatoztunk.
A Borza kutyájának is tetszik a furulyaszó.
Sokszor nincs is más hallgatója, csak a Gyöngyös, a kuszált szőrű kis fekete kutya.
Mikor a gazdája furulyázik, leül vele szemben és tetszéssel hegyezi a nótára a füleit.
Van úgy, hogy kiereszti a nyelvét és nevetve néz a gazdájára.
- Hát mi szél hozta, kedves Borza bátyám!
Eléje tettem a dohányszitát.
Tömött is belőle és rágyújtott.
- A baj hozott engem ide - mondja -, mert ügön nagy bajba szorultam én bele.
- Csak nem talán?
Szomorúan csóválta meg a fejét és keserves szemmel nézett a kályha tüzébe.
- Sír én előttem minden - mondta keserűn.
- Elviszik még a párnám is a fejem alól!
Azt gondoltam, hogy nagy adót vetettek a jó emberre és hogy licitálásra került a dolog.
- Nono - vigasztaltam -, még nincs itt a világ vége.
- De a fene ögye mög azt a Csókát, nem könnyű bajba vert az engöm!
A Csóka néven említett valaki a szomszéd falusi pepitanadrágos, cvikkeres segédjegyzőnk volt.
Sok galibát csinált nálunk is.
A reverendát is bizonyára nem a jó magaviselete miatt kellett levetnie.
- Hogy én adnék neki száz forintot kölcsön - folytatta Borza, mintha a kályhának beszélne -, száz forint nagy pénz, de azt mondja, neki van egy könyve , amölyikkel ezreket löhet nyerni a rutlin.
Mondok, nem hiszek én annak a könyvnek.
De csak bizonykodott, hogy így mög amúgy, három hónap múlva nemcsak az én száz forintomat adja vissza, hanem még egy százassal mög is szörzi.
No így aztán addig-addig muzsikált a szájával, mígnem az annyukom kinyitotta a ládáját .
Mögállj, mondok én még akkor is, mög köll ezt gondolni.
De aszongya a Csóka úr , nincs itt sömmi kotlani való, ád ő neköm egy vekszlit kétszázrúl, az aztán annyi, mint a készpénz.
Kérdöm tőle, hogy mi az a vekszli?
Aszongya , török-bankó.
Hát mondok, mi az a török-bankó.
Az azt mondja, olyan bankó, amire rá köll írni, hogy mennyit ér, aztán be köll tönni a takarékpénztárba.
Ott egy pár hónap múlva kifizetik.
Avval előhúz a zsebibül egy sárga bankóformát, és ráírja, hogy Kettőszáz.
Én mingyárt gyanakodtam, hogy kettőszázat írt a kétszáz helyett, de aztán arra gondoltam, hogy ő ezt mégis jobban érti.
Hát aztán azt mondja, ihol a török-bankó.
Kétszáz forintot ér.
Hát elfogadja -e kend, mikor majd kifizetik?
Mondok, hogyne fogadnám el.
Azt mondja: hát akkor írja ide kend , hogy elfogadom.
Odaírtam.
A nevemet is odaírtam.
De azt mondja, hátha möghal kend, a mitül Isten őrizze.
Bizony mondok, az mögeshetik.
Hát azt mondja, írja ide az asszony is a nevét, ide hátul, hogy tudhassák a nevit.
Hát oda kapart az annyuk is.
Aztán azt mondja, hát mikor megyen kend a városba?
Mondok, most voltam Szent Mihálykor.
No azt mondja, nem tösz sömmit, ő úgy is bemögyön még este, lötöszi a török-bankót a takarékpénztárba.
No mondok, az jó lesz.
Hát ki gondolná, hogy hiba volt az írásban?
- Bizony - felelem -, hiba volt abban.
- Jön hozzám tegnap egy írás.
Nézöm, olvasom.
Ne, mondok, anyjuk, ihol van mán a hír a török-bankórul.
Azt mondja, hát mögkapja kend a kétszáz forintot?
Mondok , úgy nézöm még ráadást is adnak.
Elolvastuk az írást.
A bojtár is elolvasta.
Nem igen értöttük, de mondok, az mindegy, a számot mög löhet érteni.
Hanem mit akarnak?
Bizonyosan azt akarják, hogy mönnyek be a pízér.
Azt mondja az anyjukom, legjobb, ha béballag kend a faluba, Csóka úrhoz.
Mondok; hát ha muszáj, bemöhetök.
- Nem találta; bevitték katonának.
- Így mondták neköm is.
Mutattam a jegyző úrnak az írást.
Azt mondja, arrul beszél az írás, hogy kend kétszáz forinttal tartozik a takarékpénztárnak .
Mondok, megfordítva vagyon, mert ott tartoznak énneköm.
Aszongya: ü jobban érti .
Mondok: löhet, hogy jobban érti, de én még jobban tudom, hogy én nem tartozok .
Aszongya: no jól van, majd meglátja kend, hogy két hét nem telik belé, dobolnak kendnél, ha nem fizeti kend a kétszáz forintot.
Mondok, má hogy fizetném ?
Aszongya, mer tartozik kend.
Mondok, de én nem tartozok, hanem Csóka úr.
Avval elmondom a török-bankó történetét.
Azt mondja erre, kendé az igazság, de azért mégis kend fogja mögfizetni a kétszáz forintot.
Mondok, hát ha a jegyző úr is azt mondja, hogy enyim az igazság, hogy fizetnék?
Erre aszongya, mönnyek a fenébe, mert neki sok a dolga.
Hát ide gyüttem.
Ezt mondva, a térdére csapott, és aggodalommal nézett reám.
- Sajnálom kendet - szóltam -, mert csakugyan kend fog fizetni.
Elkomorodott.
- Én?
Hát kétszer fizessek, egyszer se kapjak?
- Nincs különben.
Az igazság az volna, hogy kend kapjon most, de a török-bankó az oka mindennek.
- A török-bankó?
- Az ám.
Az olyan papiros, hogy aki legfelül írja a nevét, az nem fizet, aki pedig alább írja a nevét, vagy pedig a bankó hátára, hát az fizet.
- Csakhogy én oda írtam ám azt is, hogy el - fo - ga - dom.
- Éppen ezzel vetett kend magára lakatot, mert a törökbankón azt jelenti, az elfogadom, hogy a fizetés kötelességét fogadja el kend.
- De verje mög a Krisztus, én nem úgy gondoltam ám.
- Az mindegy.
A városban nem kérdezik, hogy ki hogyan gondolta, csak azt nézik , hogy mi az írás?
- Hát az igazság kutya?
Fölkelt.
Nagy mérgesen zsebredugta a pipáját.
Az ajtónál még egyszer visszafordult:
- Nem nyert a rutlin?
- Én?
- Nem: az a Csóka.
- Nem tudok róla.
A fejét csóválgatta, ümmögetett.
Magára vette a subáját.
A hó megint ropogott a lépései alatt.
Az utca közepén megállott.
Megfordult.
Láttam, hogy a paphoz igyekszik.
BORISKA
A pusztáról jöttünk akkor.
Szép októberi nap volt.
Egy öregasszonyt temettünk el ottan.
Ahogy az országútra érünk, a papom odaszól az Imre kocsisnak, hogy hajtson lassabban.
Az idő szép enyhe volt arra, hogy lassan járjunk.
A kocsi különben is rázott meg zörgött.
Minek fusson?
Falusi embernek nem sietős az útja, legfeljebb ha otthon félreverik a harangot.
A papom szivarra gyújtott.
Engem is megkínált.
- Tudja -e, mi az újság? - kérdezte, amikor már jól égett a szivarunk.
- Micsoda?
- Az uraságnak ma reggel vendége érkezett.
- Hallottam, valami asszonyféle.
- Az.
Leány.
Csinos leány.
Rokonféle.
Igen csinos leány.
A hangja szinte létrán járt, ahogy ezeket mondta, a kövér szemét reám fordította : különösen hunyorgatott.
Engem mintha valami óriás pók kulcsolt volna körül.
Megértettem, hogy az ismeretlen leány azért van nálunk, hogy ne legyen ismeretlen.
A pap mosolyogva pöfékelt.
- Ma délután, ha átmegyünk, meglátja.
Idő múltán az anyjával is meg fog ismerkedni.
Az apjával soha.
Az anyja különben vagyontalan, Pozsonyban lakik és női kalapokat árul.
De ez nem baj.
Az uraság a szíve mellett tartja az erszényét.
Elég volt.
Azt mondtam a papnak, hogy a szivartól megszédült a fejem: gyalog akarok hazamenni.
Leszálltam a kocsiról, és a legelőn át toronyirányban bandukoltam hazafelé.
Szomorúság szállt meg.
Így ereszkedik a holló a virágos almafára.
Hát ki vagyok én, mi vagyok én?
A régmúlt időben joga volt a földesúrnak, hogy összeházasítsa a rabszolgáit.
Én nem vagyok rabszolga.
Fejér Pál földesúr mind ez ideig jó emberem volt.
Télen minden este átmentem hozzá.
Csütörtökön meg ő jött énhozzám.
Beszélgettünk , sakkoztunk.
Nyáron nem voltuk együtt annyiszor.
Ő a forróságban is a mezején járt.
Csak vasárnaponkint találkoztunk, meg mikor az eső esett.
Gyerekkoromból emlékszem, hogy volt az apámnak egy bagolyfej óratartója.
Bagolyfej , gesztenyeszínű tollakból.
Alól körül volt nyírva.
Két kis sárga üvegszem meg egy kicsi orr.
Mikor Fejér Pált először láttam, az az óratartó jutott az eszembe .
Máskülönben szívem szerint való igazbeszédű ember.
Negyvennyolcas is.
A fiát , lányát bejáratja hozzám a kis parasztgyerekek közé.
No, az, amit a pap mondott, megfordította a felőle való jó véleményemet.
De hátha nem is igaz?
És ha igaz is: őszinte leszek a gorombaságig, ha kell.
Az én boldogságom, az én belső gazdaságom nem az övé.
Igyen fölpáncélozva mentem át estefelé Fejérékhez.
Az uzsonnakávénál ültek.
Ott ült a pap is.
Ott ült az idegen leány is.
Egy rózsaszínű árnyék.
Szőke, szomorú , nem is szép: valami németes hosszúság az arcában.
Ezt láttam az első pillantásra.
Tudja -e vajon, hogy miért van itten?
Az arca meg a tekintete nem árul el semmit.
A fiatal leányok mind színészek.
Fejér a kezét nyújtotta és ügyetlenül a lány felé mozdította a kézszorításunkra , miközben így szólt:
- Nézd Boriska: a tanítónk.
A leány anélkül, hogy a kezét nyújtotta volna, rám nézett és meghajtotta a fejét .
Ez a tekintet, ez a komolyság - a leány tud arról, hogy ki vagyunk egymásnak választva.
- Sakkozunk? - kérdezte Fejér nyájasan.
- Amint tetszik - feleltem nyugodtan, hidegen.
Az inas elővonta a sakkozóasztalt és szivart tett elénk.
Rágyújtottunk és sakkoztunk.
A pap álmosan gémelt.
Sohasem játszott.
A játék főfájást okozott neki, és megbőszült ha vesztett.
Én bizony úgy elmélyedtem a figurák bonyodalmába, hogy meg se hallottam, mikor a nők kimentek.
- Hogy tetszik magának az én kis rokonom? - kérdezte Fejér, mikor az első csatát befejeztük.
Az arca, amennyire kilátszott a szakállból, tulipiros volt és a szeme sárgán csillogott.
- Azt hiszem, szép lány - felelten egykedvűen.
- Azt "hiszi "!
- Még nem láttam.
- Nem látta?
Hát mennyi idő kell arra, hogy egy szép lányt megláthasson az ember?
- Lánya válogatja.
A nőnek szerintem hetvenhét arca van.
Más, ha komoly, más , mikor vidám, más, mikor mosolyog, mikor fél, haragszik, szomorú, türelmetlen , szenvedő, elégedett, elégedetlen; más reggel, más este, más minden órában és más minden ruhában.
Mindezt általában mondom, s Boriskáról csak jót gondolhatok.
Fejér mosolygott.
Játszottunk tovább.
Majd meglátjuk, melyikünk erősebb azon a sakktáblán, melyiken csak két figura áll.
Másnap, hogy átmentem, csak a leányt láttam a szobában.
Széken állott.
A Petőfit ábrázoló gipszfigurát igazította fel a kályha tetejére.
Mikor beléptem, elpirult.
A bosszankodás pirossága volt az.
A tegnap szelíd, kék szemek ma kedvetlenül néztek le reám a magasból.
Zsámolyt tettem a szék mellé és a kezemet nyújtottam:
- Megengedi, hogy lesegítsem?
Pillanatig tétovázott.
Aztán beletette a kezét a kezembe és lelépett.
- Kisasszony - mondottam -, senki se látott bejönni, engedje meg, hogy egy szóra itt maradjak.
Köznapi babos, kék kartonban volt.
Igazi német arc.
Nem kellemetlen, de nem is bájos.
Tegnap unatkozó, ma bosszús.
Ez volt a második arca.
Láttam, hogy siklik rajtam a tekintete a hajamtól le a lábamig meg vissza.
Álltam nyugodtan.
És hogy leült a varróasztal mellé, én a dívány sarkába ereszkedtem.
- Kisasszony - mondottam -, kegyed végignézett rajtam.
Ez nem a kíváncsiság jele , hanem a megvetésé.
Kegyed int a kezével, hogy nem az.
A női gyöngédségnek magától való mozdulata ez.
Más jelentősége nincsen.
Bocsásson meg, hogy ilyen őszintén beszélek.
Városon ez nem szokás, de falun rendjénvaló.
Kegyed bizonnyal más társasághoz és más kifejezésekhez van szokva.
De én csak fakó falusi tanító vagyok, s így távol a várostól engem is befogadnák az urak a társaságukba.
Kérek kegyedtől is türelmet irántam.
Mi lenne belőlünk itt falun, ha egyik ember a másikat nem szívlelné?
Mindegyikünk tudja, hogy a másik mennyit ér, de azért úgy becsüljük egymást, mintha az értékünk egyforma volna.
Én például sohase felejtem el, hogy minden társaságban én vagyok a legkisebb.
Engem illet az asztalnál is az utolsó hely, s a beszélgetők között a hallgatás.
Megenyhült arccal nézett reám, és a kezét nyújtotta, mintha mondta volna: Fogadja részvétemet.
- Nem búsulok én ezen, kisasszony - feleltem elmosolyodva -, kell egy hídnak lenni, amely a paraszti osztályt az úri osztállyal egybeköti.
Ez a híd a néptanító.
Én szeretek az lenni, ami vagyok.
Az én foglalkozásom kedves nekem .
Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom.
Ez nekem öröm és gazdag is vagyok.
Nem mintha vagyonom vagy nagy jövedelmem volna, hanem azért, mert bele tudok illeszkedni abba, amim van.
Nem is kell összezsugorodnom.
Igaz, hogy a külső megjelenésemre nem sokat költhetek, de ez itt nem is szükséges.
Csak ritkán történik, hogy valakinek kedvetlenséget okozok vele - mint például kegyednek, aki engem nem ismer és a ruhám szerint gondol felőlem ítéletet.
- Nem, nem - felelte -, én önt azok után, amiket hallottam, csak becsülni tudom.
- Ha valami búsítana - folytattam elgondolkodva -, az nem lehetne más, csak ha egyszer meg akarnék nősülni.
Figyelemmel nézett rám.
Az arcán valami férfias vonás jelent meg.
- Mert így, ami kevés vágyam van - folytattam -, arra a jövedelmem elég.
De ha megnősülnék, a világ legnyomorultabb emberének érezném magamat.
Tanítóné!
Oh , milyen szomorú cím ez, kisasszony és milyen szomorú állapot!
Kell egy új ruha - az asszony nem mer kérni, mert tudja, hogy nincs.
Én meg nem merem látni, mert tudom, hogy hiába.
Néha csak egy pár cipő kellene, néha csak egy pár kesztyű .
Ilyen hitvány apróság miatt mennyi szomorúság!
Aztán a lakásom is; két kicsiny szoba.
Az egyikben alszom én, másikban az anyám.
A szalonom és a dolgozószobám az iskola.
Ha a feleségemnek vendégei jönnek, hogyan ég az arca, mikor a szalmaszékre ülteti őket, s hogyan fáj a szíve, mikor a terítéket gondolatban összehasonlítja a látogatókéval.
Magam így, mondom, gazdag vagyok.
Nekem a szalmaszékek jó székek és a kis lakás nagy lakás.
Mert a faluban sehol sincsenek jobb székek és jobb lakások, s a közönséges ember jobbat nem is kívánhat.
Csak az úri osztály az, amely a jónál jobbat és a jobbnál különbet kíván, s ehhez fűződik minden gondja, s ebben telik el az élete.
Kegyed komolyan néz rám és azt kérdi magában: - Miért beszélem mindezeket?
Igazán nem másért, csak hogy ne vessen meg engem.
Így falun elviselhetetlen az , hogy egyik ember kicsinyelje a másikat.
Én nem akarok másnak látszani, csak annak, ami vagyok, és nem akarok kedvetlenséget okozni azzal, hogy az vagyok , aminek látszom.
- Először vagyok falun - felelte pillogva -, és nem ismerem itt az emberek gondolkodását.
A falusi tanítókat én csak színpadokon láttam.
De ön nem olyan .
Abban jól gondolkodik, hogy önnek megnősülnie nem szabad és szerencsés ember , hogy ezzel leszámolt.
- Kisasszony - feleltem megvidámult szívvel -, könnyű ez nekem!
A házasság elvégre is nem olyan munka, mint a tortacsinálás.
A házasságra néminemű előzmények kellenek.
A körte se terem a földön, hanem előbb a fája nő és a virágból fejlődik.
Erre már ő is mosolygott, én is.
Nem vagyunk többé ellenségek!
Én nem akarom elvenni; ő nem akar hozzám jönni.
Szinte szerettem volna megcsókolni érte.
- Milyennek látja a mi kis falunkat? - kérdeztem aztán, hogy másra fordítsam a beszélgetést.
- Sok a paraszt benne meg sok fa meg sok állat - felelte mosolyogva.
- Annyi libát meg kacsát, mint itt van az udvaron, sohasem láttam.
Az arca, mikor így bizalmasan szólt, kedvesen kigömbölyödött.
A szemével is beszélt.
Nagy kék szeme volt, de mikor nevetett, összehunyorította.
És ez illett neki, noha gyerekes volt.
Igaz, hogy nem is lehetett túl a tizenhaton.
Attól az órától kezdve jóbarátok voltunk.
Valahányszor átmentem, csakúgy beszélgettem vele, mint a többivel.
Érdeklődéssel hallgattam a madarainak , ruháinak meg a virágainak történetét.
Ő is érdeklődéssel hallgatta, amiket én a falusi embereinkről beszélgettem.
Különösen tetszett az neki, amiket a fákról , bogarakról, virágokról tudtam.
Ő a fákról nem tudott többet, csak annyit, hogy azok nyáron zöldek, télen kopaszok és hogy tűzre valók; a bogárféléket pedig egyáltalán nem szerette.
Rovaroknak nevezte őket és borzadott tőlük.
De mikor én elmondtam neki egyenkint, hogyan élnek, micsoda más a természete és a gondolkodása minden teremtésnek, és hogy azok is úgy éreznek, küzdenek és szenvednek, mint az emberek, édes figyelemmel hallgatott, s azt mondta, hogy másnak lát mindent, amióta velem megismerkedett.
Egy decemberi napon igen megharagított a szamaras Tóth Antal.
Mióta bevették mindenesnek az urasághoz, mindig ott lóg ő a konyha körül, s hol kukoricát morzsol, hol fát aprít, hol vizet hord.
A cigány Laci is befordult oda néha és megkérdezi, nincs -e szükség meszelőre?
Meszelőre persze soha sincsen szükség, de annál nagyobb a szükség a kenyérre cigányéknál.
Kap Laci mindig.
Hát mondom, akkor délután ott álltunk Boriskával a tornácon és néztük a szállongó hópelyheket.
Egyszer csak kifordul a Laci gyerek a konyhából.
Egy nagy karaj kenyér feszül a tarisznyájában.
Kerek és barna arca fájdalmasan vonaglik, s íme , könnyek is ömlenek a szeméből.
- Mi bajod, Lacikám?
Azt gondoltam, hogy valamelyik cseléd megütötte.
A gyerek felemeli a fejét és hozzám jön.
Az arcával hozzám simul, s még inkább sírásnak ered.
- Azt mondta Antal bácsi, hogy zabigyerek vagyok.
- No, ne sírj - feleltem letörülve a zsebkendőmmel a könnyeit -, az a szó, amit Tóth Antal mondott, nem szégyenszó; csak azért sért téged, mert látta, hogy neked ezzel fájdalmat okozhat.
Az gyakran megtörténik, fiam, hogy rossz emberekkel találkozol.
Ilyenkor mindig azokra gondolj, akik téged szeretnek.
Tóth Antal is éppen akkor lépett ki a konyhából.
Korpás dézsát vitt az udvarra , és kurtaszárú pipa füstölt az orra alatt.
Hallotta, amit a kis cigánygyereknek mondtam.
Úgy is mondtam, hogy hallja.
Megállott.
Egyet vakart a füle tövén.
- Minden délután idejön ez a vakarcs - duhogta.
- Aztán még neki áll feljebb...
- Nagy vitéz kend, Tóth Antal - feleltem -, sebet tud adni a gyereknek!
Hanem attól a szótól, amit erre dobál, nem ez lesz ám szennyes, hanem a kend lelke!
Ha ugyan van kendnek lelke!
Ahogy visszafordulok, látom, hogy Boriska a két tenyerébe simogatja a kis cigánygyerek arcát, és néz rá nagy szemmel, csodálkozón.
S az arca olyan halavány, mint a hó.
Néhány nap múlva elutazott.
Visszautazott az anyjához Pozsonyba.
Fejér Pál ideadta nekem is a levelét, amit írt nemsokára rá hogy elutazott .
Elolvastam kétszer egymás után.
Nem kellett többször elolvasnom, hogy megtanuljam kívülről.
Ezt írta többek között:
- Ki nem mondhatom, mennyire megszerettem azt a kis falut és benne az egyszerű jó embereket.
Azelőtt mindig az volt a kívánságom, hogy selymes és bársonyos bútorok között éljem át az életet, és hogy olyan férjet adjon az Isten, akinek előneve van és címert nyomat a vizitkártyájára -, most szalmafödél alá vágyom , akácfából faragott tulipános bútorok közé.
Ha valaha asszony leszek, falusi asszony szeretnék lenni.
Csalánszövetből igen divatos ruhát tudnék magamnak varrni, és a kalapot is magam készíteném el, de kitömött madarak és rezgőtűk nélkül, csupán virágokból.
De hát megengedi -e az Isten, hogy szegény asszony legyek?
A jövő tavasszal kedves bátyám, ha nem lennék terhére, szeretnék lemenni és ott tölteném a nyarat is.
A kis cigány Lacinak mellékelten küldök egy piros honvédsapkát.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE