Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Midas király
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
6
Bekezdés
4962
Mondat
11597
Szó
139858
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Első rész
1
A harmadik emeleten nagy volt az izgalom.
A Grunovszkyék ajtaját egész nap csapkodták.
A takarítólányuk, aki aznaprendkívüli szolgálattételre volt berendelve, folyvást szaladgált, hol az utcára, hol meg a szomszédokhoz.
A nagy Vanda minduntalan ki-kinézett a lépcsőházba, és Terka, aki gyerekkíséretével végigkalandozta az egész folyosót, már negyedszer köszöntött be az ablakon a nagy Vandához ezzel a kérdéssel, hogy:
- Elhozták -e már a Margit ruháját?
Nem hozták el.
És eza ruha, mely sehogysem akart megérkezni, egyre jobban foglalkoztatta az egész harmadik emeletet.
A számtisztné nem is állhatta meg, hogy át ne szóljon a kávésnéhoz:
- Ezek a Grunovszkyék, mióta a Polgári Kör a házba költözködött, meg vannak bolondulva.
Fehér selyem báliruha egy diurnista kisasszonynak! - ilyet csak a mai világban hallani.
Fogadni mernék, hogy egy hónapig mákos metélten fog élni az egész familia.
- És lesz megint szaladgálás egy kis lisztért a szomszédba!
- Csak aztán a házbért ki tudják fizetni!
A háziúr, azt beszélik, már a múltkor megmondta nekik, hogy ha még egy fertállyal adósok maradnak, nem hallgat semmi könyörgésre, hanem kiteszi a szűröket.
- Igazán, nagysád, régente nem lehetett látni ilyen cifra nyomorúságot.
Én csak azt a nagy Vandát csodálom.
Monogramokat hímezni egy hatosért, két hatosért , csak hogy a testvére táncolhasson, Isten engem, nagy bolondság.
Ez a Polgári Kör elvette azeszöket.
Terkának persze éppen akkor kellett arramennie a siserahaddal.
Mert Terka az ő gyerekseregével mindig és mindenütt ott volt, ahol valami történt.
- Terka kisasszony!
Terka kisasszony!
Terka előbb megfegyelmezte Vandrák Károlyt, akinek valami becsületbeli ügye támadt a kis Spitzer Rezsővel, s aztán ő is odaállott a kávésné ablakához.
- Mondja csak, lelkem, nem tudta meg valamiképpen, mennyibe kerül hát az a híres ruha?
- Már hogyne tudtam volna meg! - felelt Terka.
- Száz forintba, nagysád, kerek száz forintba.
És hamis, nevető szemével ártatlanul nézett az elsápadó számtisztnére.
Tudta , hogy egy kést forgat meg a jó asszony szívében.
A számtisztné ijedtében szólni se tudott, a kávésné azonban megjegyezte:
- Világos, hogy puffra csináltatták.
Honnan vennének ők annyi pénzt?
- Hiszen ami azt illeti - rögtönözte a meglepetéséből felocsúdott számtisztné - Grunovszkyról sok rosszat beszélnek.
Én nem tudok semmit - ne szólj szám, nem fáj fejem - de itt is, ott is furcsa dolgokat hall róla az ember.
- Már pedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja - vélte a kávésné.
- Zörög biz' az, hogyha kígyó van alatta - vetette oda Terka, és ellibegett.
- Ennek is felvágta a bába a nyelvét! - dörmögte a kávésné, de csak akkor , mikor Terka már a folyosó túlsó végén sétáltatta Spitzer Rózsikát , valcer-lépésékben, annak a zongorának a hangjaira, mely a szemközt levő lakásban csendült meg.
Terkával nem lehetett kikötni.
Nemcsak azért, mert hegyes nyelvecskéje volt , hanem mert jókora színészi tehetség lakott benne, amellyel mindig a maga részére tudta hódítani a nevetőket.
Akinek a járását meg a beszédét Terka elkezdte utánozni, - akiről ez a kis fruska föltette magában , hogy ki fogja figurázni, az el volt veszve.
Annak a házban nem volt maradása többé.
Aztán meg Terka, ezt a veszedelmes tulajdonságát leszámítva, elég jó leány volt.
Akinek a szomszédságban valami szívességre volt szüksége, legelsőbben is Terkára gondolt.
A ház összes gyerekeit ő pásztorolta, s a gyerekek annyira rákaptak , hogy egész nap nem tágítottak a szoknyája mellől.
Terka kicsúfolta a pártfogoltjait is, de ezzel olyan tekintélyt tartott köztük, aminővel a mamáik sohase dicsekedhettek.
A gyerekeken kívül még csak egy mániája volt: a betegek .
A szürkenéne béketűrése és az irgalmas testvér szamaritánus-tehetsége egyformán megvoltak ebben a tizennégy esztendős leányban.
A házmesterné esküdött rá, hogy a földszinten lakó öreg szabót Terka gyógyította meg.
Terka semmit se utált, mindenre ráért, mindenütt ott volt, és mindenkin tudott segíteni.
Aznap is, mikor a Polgári Kör az első mulatságot rendezte a házban , Vandrákné , az özvegy fűszeresné, csak úgy mert kimenni Pécelre, ha Terka a két fiút magára vállalja.
- Ügyeljen rájok, kedves Terka kisasszony, mert ez a Károly még felgyújtja a házat.
A kis porontykám sírját megyek megnézni; nem láttam már egy esztendeje .
Be jó is, hogy elvette az Isten; talán abból is ilyen zsivány lett volna, mint ez a Károly.
Terka annyival könnyebben megígérhette a dolgot, mert a két Vandrák fiú úgy sem igen szakadt el mellőle.
Ezen az ünnepi napon különben az egész apró had erősen kötötte magát Terkához.
Számítottak rá, hogy az ő oldala mellett többet hallhatnak majd a muzsikából, mint a szülői védőszárnyak alatt.
De volt köztük egy, aki nem érzett a többiekkel.
Vandrák Károlyt nem érdekelték az effajta földi hívságok.
Vandrák Károly luciferi lélek volt, egy ama rejtelmes jellemek közül, amelyek a hanyatló római császárság idején jelentek meg a világ színpadán.
Vandrák Károly a rosszat magáért a rosszért tette; s az egyetlen kéj ránézve az emberi szenvedés látványa volt.
E kéjnek a vágya sohase hagyta nyugodni; s a harmadik emelet báli készülődéseinek közepette is csak nérói tervek foglalkoztatták.
Így történt, hogy egyszerre harsány kiáltás reszkettette meg a levegőt.
Ez a kiáltás láthatólag szerves összefüggésben volt a Kohn Elemér fülével, melyet Vandrák Károly ismeretlen célokból a kezében tartott.
Terka csattanós gyámsági és gondnoksági intézkedéssel utasította rendre a hanyatló rómait.
De ennek az intermezzónak megvolt az a kellemetlen következése, hogy a második emeleti lakásokból is kisietett néhány érzékeny lélek, s Terkának, miután a részvétnyilatkozatokat Kohn Elemér nevében elfogadta, ismét tárgyalniakellett a Polgári Kör báljának ügyét, és ismét síkra kellett szállnia Grunovszky Margitért.
Terka mindenkivel ismerős volt a házban , le egészen a földszinti kis balerináig , akit a többi lakók már csak a hordár papája miatt sem akartak észrevenni.
Sőt , beszédes volt az első emeleti lakókkal: ama két titokzatos hölggyel is, akiknek a jövedelmi forrása iránt az egész ház élénken érdeklődött.
Azzal az öregedő hölggyel pedig, aki a második emeletről felkiáltott hozzá , különösen nagy barátságot tartott.
- Azt mondják, Terka kisasszony, hogy nem sok kontessz lesz azon a bálon.
- Bizony csak olyan magunkformák lesznek ott - ingerkedett Terka.
A második emeleti lakó visszahúzódott, s Terka odább vonult gyermekcsapatával.
A folyosó csak úgy hangzott a kis faunok lármájától, és zsivajgásukból messzire elhallatszott a Terka vidám nevetése.
Ez a nagy, zeg-zugos, körbefutó folyosó volt az ő birodalma.
Napestig ott lehetett látni, majd az egyik, majd a másik szegletben, mindig tekintélyes kíséretének közepette.
Kora reggel, amikor a tejesek meg se jelentek még a látóhatáron, Terka verte fel a házat , folyvást danolászva, mint valami ostoba kis csízmadár; s mire a ház ébredezni kezdett , Terka már megindult szokott őrjáratára.
Akkorára az a két pici szoba, ahol az apjával lakott, ki volt takarítva; kis fészkének dolgai rendben voltak.
S attól fogva nem igen volt mit keresnie a szűk és sötétes lakásban.
Az apja, aki vasúti ellenőr volt, s folyton utazott, csak minden negyedik nap tért haza; a zugocska, ahová húzódtak, alig is volt jó egyébre, mint alvótanyának.
Terkának igazi otthona a folyosó volt.
Ez a szűk térség, homályos zsákudvaraival, melyek vékony ablakaiból csak két oldalra nyílt kilátás: a Szegények háza és a temető felé - ez az amerikai számítással tervelt keskeny helyiség, melyet át- meg átjártak a szegénység rossz párái: Terkának az egész világot jelentette.
Egész élete ebben a parányi világban folyt le.
Itt nőtt fel, magára hagyatva, csak a jó Isten kegyelméből, mint gyom és dudva között egy eltévedt karcsú virágszál .
Ismerte e folyosónak minden mozaikszemét, s a sok zeg-zug megannyi barátságos helynek tűnt fel előtte.
Ismerte az ezek mögött hallgató nyomorúságokat is ; Terka előtt a nagy kaszárnyaépületnek nem volt egyetlen egy titka sem.
Tudta mindazt a sok szegénységet, mely ez alatt a roppant fedél alatt meghúzódott; s nagy, nyílt szemével látta azt a sok szennyet, mely a nyomorúságnak hű kísérője.
De mindez, mint a tengerszembe vetett kő, nyomtalanul tűnt el lelkében.
A fölszín sima és derűs maradt.
És nap-nap után gondolat nélkül viháncolta végig birodalmát.
Micsoda világ van , minő ezeregyéji tájékok léteznek ezen a folyosón túl?
- Terkának nem igen jutott eszébe.
De ezen a nevezetes napon az ő képzeletét is megejtette az a rejtelmes világ, odalenn az első emeleten, ahol huszonnégy gyertyaláng alatt szerelmes párok lejtenek és vidám összevisszaságban keringenek, forognak jobbra-balra, egy más vidék lakói, lányok, legények.
Várt valamit, anélkül, hogy határozottan tudta volna, mit.
Előre örvendett a szokatlan nagy jövés-menésnek, a toaletteknek, melyeket távolból megpillanthat , a csárdáshangoknak, melyek a nyitott udvari ablakokon át hozzája is el fognak hatolni, a mozgalmasságnak, melynek ő lesz a karzati közönsége, s talán egy kissé a szerelmi regényeknek is, melyek majd odabenn szövődnek, abban az örökre ismeretlen tartományban, örökre ismeretlen lovagok és dámák között...
Mert hisz szerelmi regények fognak ott szövődni.
Homályos, érthetetlen szerelmi históriák, melyek előtte mindenkorra zárt könyvek maradnak, de hát a szerelmi regényeknek már csak puszta sejtése is szédíti és nyugtalanná teszi az embert...
S az est csak nem akart leszállani.
Különben, a várakozás aznapa levegőben volt.
Megszállott mindenkit; kicsiny és nagy egyformán számított valamire.
A nagy bérház ismeretlen élvezetek elősejtelmével volt tele.
A nagyobb fiúk: Sárközy Gyula és Gyulaffy Soma egész nap az utcán dégáltak.
Nem tudtak megválni a zászlótól, mely az első emelet erkélyéről fennen hirdette , hogy a háznak ma nagy napja lesz.
Ezek az óriás betűk:
POLGÁRI KÖR
megállították a járókelőket az utcán, s a két fiú előtt úgy tűnt fel, hogy a szomszédos, lobogótalan házak lakói szégyenkezve surrannak be dicstelen odúikba.
Ők persze öntudattal reprezentálták az ünneplő épület lakosságát az álmélkodó sétálók előtt; érezték, hogy a ház dicsőségéből őrájok is hárul valami.
A cselédek is roppant vígan voltak, maguk se tudták, miért.
Olyan boldogan jártak-keltek a hátulsó lépcsőn, mintha temetés lett volna a házban, vagymintha tüzet kiáltottak volna a szomszédból.
Fent és alant, mindenütt csak a táncmulatság volt a beszélgetés tárgya.
AKör titkára nagy hangon osztogatta rendeleteit a szolgáknak; a második emeleti öregkisasszonyok, akik udvari ablakukból leláttak a Kör helyiségére , fel-felpillantgatva a Gartenlaube-ból , folyton tanakodtak, hogy vajon hol lesz a ruhatár; és Grunovszky, lenn a kávéházban , a rendes sakkparti után, ismét ráterelte a beszélgetést az uralkodó témára.
- Én egyszerű ember vagyok, uram - magyarázta a kávésnak.
- De a gyermekeimtől... a gyermekeimtől, uram, nem tagadhatok meg semmit.
Az én elvem az, hogy: ifjúság, bolondság.
A fiatalok mulassanak, táncoljanak.
Ki tudja , meddig örülnek?
Megvallom, uram, áldozatot hozok, jelentékeny áldozatot.
De nálam első a szív.
És csak a szív, a többi sár!
Vagyont nem hagyhatok a gyermekeimre, uram, de ha meghaltam, ők el fogják mondhatni: ami atyánk szeretett minket!
Szegény ember vagyok, uram, nem tagadom.
De olyan vagyok , mint a pelikán; véremet adnám a gyermekeimért.
János, egy anizettet!
Ezalatt, odafenn, Grunovszky Margit sápadtan járt fel s alá az utcai szobában .
Csinos, vékony arcocskáját szinte megöregítette az aggodalom; s nagy, beteges fényű fekete szeme még jobban égett, mint rendesen.
Ha igazán nem hozzákel azt a ruhát!...
Ha Burger az utolsó pillanatban meggondolja a dolgot, s nem adja ki a kész munkát, amíg nem fizetnek!...
Hiszen már a tavasszal fenyegetőzött, hogy ha pontosabban nem fizetik a havi részleteket, se szövet, se konfekció!
Igaz, hogy a Vanda jó, becsületes arca ezúttal is megtette hatását, s Burger megint engedett.
De hogyha mást talál gondolni, hogyha eszébe jut az a goromba, fennhéjázó levél, melyet apjuk fizetés helyett küldött neki?!...
Kezébe vette A kis grófnő-t , de nemsokára rájött, hogy csak bolondítja magát, s nem érti, amit olvas.
Eldobta a könyvet s újra járkálni kezdett le és föl a szobában.
Az ablaknál meg-megállapodott, és áttekintett a szomszéd házra.
A széles, lefelé futó palafedél, ott szemközt, a villamos készülékek gyárán, mely elvett tőlük minden kilátást, ma még kellemetlenebb hatással volt rá, mint valaha.
Mióta itt laktak, mindig úgy tűnt föl előtte, de ezt most erősebben érezte, mint eddig bármikor, mintha fogságban volna, ahol le kell mondania az isten szép napjáról, a kék égről, a bárányfelhőkről...
Odaát a palafedélen egész csapat kőmíves dolgozott.
Margit percekig el tudta őket nézni.
Milyen vidámak!
Ugyan hogy lehetnek ilyen vidámak!
Az idő múlt, de a ruhát nem hozták.
Ah, ha félelme alaposnak bizonyul, ha csakugyan hoppon marad, ha ennyi vészverődés után, utoljára is nem mehet el abba a tömérdeket emlegetett bálba!
Micsoda szégyen lesz az!
Napokig nem mehet ki a folyosóra, mert a szemébe nevetnek.
Minő diadala lesz az egész háznak!
Ó, semmi íze se kívánta ezt a mulatságot!
Tudta, mi vár rá ott.
Úgy lesz itt is, mint volt azon az első, utolsó, egyszeri majálison, ahol egy darabig hősiesen árulta a petrezselymet, mindaddig, amíg észrevette, hogy Vandának mindjárt könnybe lábad a szeme... amikor aztán, nagynehezen, hazavonszolták az apjukat.
Tudta, hogy itt is lesz egy-egy előkelő kisasszony, aki a négyes hatodik figurájában majd csak az ujját nyújtja neki; hogy lesznek körülötte acélos tekintetű báli szépek, akik nyugodt pillantás kíséretében halk, de könnyen kitalálható megjegyzéseket tesznek rá; hogy a bál Céladon-jai, a telekkönyvek előkelő, ifjú tudósai oly következetesen nem fogják meglátni , mintha a helye tökéletesen üres volna; hogy az az egy pár táncos, akit kellemetes arcocskája odáig lelkesít, hogy elviszi egy-két fordulóra, a bál komikus népségéből és katonaságából fog kikerülni.
Nem, nem vágyott erre a mulatságra.
Mert az a tudat, hogy a Beliczkyné kamasz fiának egész este őt kell majd táncoltatnia, egy cseppet se csábította.
Ó, szívesen lemondott volna erről a bálról!
Különösen, ha eszébe jutott, hogy hátha csakugyan ott lesz az az ember is, akit az apja megfogott, őt mulattatni?!
Ha eljön s meg fogja szólítani jóakaratú, szelíd mosolygásával , mely olyan sértő ránézve, ha ismét azzal a gyöngédséggel beszél majd hozzá , mint amellyel egy árva kis gyermekhez szokás... azt hitte, ki fog sülni a szeme.
Ha pironkodnia kell majd ez előtt az ember előtt!...
Nem, nem adta volna a világért, hogy ha körülrajongják, csak azért, hogy egy pillantással megmondhassa ennek az embernek: »Nem, nem szorulok az ön szánalmára.«
De erre nem igen lehetett kilátása.
Az az ember el fog jönni és megint alkalma lesz éreztetni vele szerelemtelen, hideg jóságát, mely olyan megalázóránézve...
Eh , talán lesz benne annyi gyöngéd érzés és nem jön el!
Ahányszor ez az ember eszébe jutott, leányi büszkesége mindig fellázadt az édesapja ellen.
A két Grunovszky-lány azzal gyanúsította az apját, hogy az utolsó házbért ennek a félig ismeretlen embernek a kölcsönpénzével fizette ki .
A látszat ellene is szólott.
Elsején délben Grunovszky átvette Vandától azösszekuporgatott házbért, elment, hogy fizetni fog, s estére azzal tért haza , hogy a pénzt elkártyázta.
Drámai jelenet; Grunovszky sírt, és megesküdött, hogy sohase vesz többé kártyát a kezébe.
Másnap aztán megindultak pénzt vadászni , egyik felé ő, másik felé a nagy Vanda.
De eredménytelenül jártak mind a ketten .
A házmester már fenyegetőzni kezdett, mikor egyszerre Grunovszky váratlanul előkerült, fütyörészve, vígan; a zsebei tele voltak szivarral, nagyhangon beszélt, s adta az urat, mint hajdan, a fényes napokban.
A pénz megvolt .
Forrásáról azonban nem igen tett közléseket, s a lányoknak kitérő feleleteket adott.
Az, hogy a házbanlakó rajztanárral hirtelen vastag barátságba keveredett, fölkeltette a nagy Vanda gyanúját.
Grunovszky szavára erősítette , hogy szó sincs róla... a lányok nem szóltak többet, de a kétség megmaradt a szívökben.
Azóta a Margit arca mindig rózsaszínűvé vált, ahányszor csak meglátta a rajztanárt.
Vajon mit gondol magában ez az ember?
Vajon nem képzel -e atyjáról valami még rosszabbat, mint ami talán lehetséges?
És vajon milyen szemmel fog az ő báli ruhájára tekinteni, hogyha igazán eljön arra a szerencsétlen táncmulatságra?!
És ama gondolatok közül, melyek ezen az aggodalmakkal teli délután kínozták, ez volt előtte a leggyűlöletesebb.
Bizony elengedte volna ezt a keserű poharat.
Nem a mulatság várta őt odalenn , hanem a szégyen.
És sokáig ellenkezett is apjának határozott kívánságával szemben.
De Grunovszky, ez egyszer, megkötötte magát.
A fejébe vette, hogy férjhez adja Margitot, minden áron; s addig hurcolja mulatságról mulatságra , míg valaki horgon akad.
Azon a viharos estén, mikor a Polgári Körben való vendégszereplés elhatározott dologgá lett, kijelentette, hogy hiába minden ellenkezés, akarata megmásíthatatlan.
- Mit akartok velem? - szavalta a két könnybe borult lánynak.
- Meg akartok ölni?!...
Nem elég nekem ez a szegény Vanda, te is a nyakamon akarsz száradni?!...
Mi lesz belőled, hogyha meghalok?!...
Azt várod, hogy a sült galamb a szájadba fog repülni?
Hogy egyszer csak idecseppen egy királyfi a felhők közül s elvisz ebből az odúból?
Persze!...
Hála istennek, elég szép vagy arra, hogy egy kis ügyességgel foghass magadnak valakit.
Ennek pedig csak egy módja van.
A világosságot nem kell véka alá rejteni.
Ha a bornak nem is, a lánynak kell a cégér.
Hogy ha szegény anyátok nem ment volna el a varsói tisztek Szilveszteresti mulatságára, én se házasodtam volna meg soha.
Ne gyötörjétek a szívemet, legyetek kímélettel szerencsétlen apátok iránt!
Hiába volt minden ékesszólás.
Hiába erősködött Margit, hogy ők nem valók abba a körbe, amelyről szó van, hiába védekezett azzal , hogy a táncmulatságok hozományvadász fiatal gavallérjai őrá, a szegény lányra, rá se hederítenek, és hiába hozta fel, hogy ő se hajlandó akárkihez férjhez menni.
Grunovszky nem tágított.
A családi vitatkozás aztán úgy végződött, hogy Grunovszky sírt, a lányok is sírtak, kimondták a határozatot, hogy: igenis Margit bálozni fog , amire Grunovszky megölelte Margitot, megcsókolta Vanda ruhájának a szegélyét, s kijelentette, hogy ő a legboldogabb apa a világon.
A két lány tehát lassankint beletörődött a bál gondolatába.
A nagy Vanda titokban örült is neki.
Hátha?!...
Hátha igaza van apjának, s oktalanság tőlük , teljesen elzárkózni a világtól?!
Hátha ez a bál csakugyan fordulópontot fog jelenteni a Margit életében?!
Ki tudja?!...
A nagy Vandát nem arra tanította az élet, hogy a szerencséjét maga kovácsolja magának az ember.
Amióta felnyílt a szeme - pedig még a legelső »korosztály « -ban volt, mikor az Élet már behítta a nagy hadgyakorlatokra - folyton csak azt látta, hogy hiábavaló minden kitartó munka, nélkülözés, lemondás és önfeláldozás: a sors, különösen az asszonyi sors, csak apró véletlenségek rejtelmes összetalálkozásától függ, amellyel szemben, legyen az illető telve jó vagy rossz hajlandóságokkal, mindenki tehetetlen.
Meg volt győződve, hogy családok jövendője, élő és még meg se született emberek jóléte és boldogsága semmiségeken fordul meg, semmiségeken , melyeket nem lehet előre látni, melyeknek jelentőségét az adott pillanatokban nem lehet felismerni, s amelyekhez csak alkalmazkodni lehet.
A nagy Vanda erősen fatalista és kissé babonás volt; bízott a gondviselésben, de azt tartotta, hogy koronkint nem árt az ördögnek is gyújtani egy gyertyát.
Hátha?!...
Hátha éppen ezen a mulatságon fog Margitnak a közelébe vetődni az az ember, akiről a sors könyvében meg van írva, hogy Margitot egy pillantásra meg fogja szeretni változhatatlan, örökletes szerelemmel, az az ember, aki Margitot boldoggá fogja tenni, és főképp: el fogja tartani szépen és tisztességesen.
Ó , mert a nagy Vandának igen, igen homályos képzetei voltak a boldogságról, s álmai nem terjedtek tovább annál a férfinál, aki szépen és tisztességesen eltartja a feleségét...
S ki tudja, hátha igazán ott lesz az eljövendő abban az elsőemeleti teremben, mint ahogy' a balsorai vásáron ott volt a bagdadi királyfi, aki a föld legfényesebb gyémántját kereste?!...
Hátha csakugyan nem kell egyéb, mint hogy az égnek ez a küldöttje meglássa a Margit sápadt , szenvedő kis arcát és minden meg fog változni: mert a bujdosó királyfi megtalálta végre Margitot, aki bizonyára a legfényesebb gyémántja a földnek?!...
És mialatt az udvari kis szobában meg a konyhában mindennapos foglalatosságát végezte, egész regényt szőtt magának.
Elképzelt egy nagy, kényelmes lakást , mely csak úgy hangzik sok, sok apró népség vidám zsibongásától.
Látott egy hosszú asztalt, melyre szép függő lámpa vet barátságos fényt, s mely körül nagy ember mellett kis ember, kis ember mellett nagyocska ember ül, akik mind szeretik egymást, s akik mind sokáig, nagyon sokáig fognak élni...
Az asztalfőn, virulóan, mint egy királynő, Margit mosolygott.
És látta Grunovszky papát is, pezsgőkedvűnek, elragadóan kedvesnek, teli mindenféle furcsa ötletekkel, mint hajdan, a Tante Amélie lakodalmán...
És szinte hallotta a gyermekek vidám lármáját: »Vanda néni!
Vanda néni !«
Grunovszky bedugta a fejét az ajtón.
- Még most sem hozták el?
- Nem, papa.
De légy nyugodt, egy óra múlva itt lesz.
- Kérlek, adj egy forintot.
Elsején megadom, becsületszavamra.
Meg akarok borotválkozni, aztán meg a cilinderemet is ki kell vasaltatnom .
Becsületszavamra meg fogom adni.
- De, papa, hisz tegnap adtam két forintot...
- Nem, esküszöm, tévedsz.
Tegnapelőtt volt.
Tegnapelőtt, ha mondom.
Vanda előkereste a forintot.
- Papa, kérlek, ha visszamész a kávéházba, mondd, hogy küldjenek fel nekem estére aludttejet.
- Aludttejet akarsz vacsorálni?
- Igen.
Tudod, hogy nincs étvágyam.
- Repülök, angyalom.
De még egyszer visszafordult.
- Vanda, kérlek, nefelejts a zsebkendőmre egy pár csepp Eau - de - Cologne - t tölteni...
- Nem, papa.
Nem felejtem el.
Grunovszky eltűnt.
Vanda elővette apja zsebkendőit, melyek monogramjai fölött hétágú korona ékeskedett (Lengyelország fénykorának utolsó maradványa) és vasalni kezdett.
Az elrebbent álmok lassan-lassan visszaszállingóztak, s mialatt gyors keze serényen munkálkodott, gondolatai visszatértek a kedves képhez, melyet fantáziája annyi szeretettel színezett ki.
Ó, nem mintha csak az az egy vágyakozása lett volna, hogy Margit férjhez menjen.
Egy akármilyen házasságnak a gondolata egy cseppet se tűnt fel előtte csábítónak.
Vanda tudta jól, hogy mit szokott a szegény lányok férjhezmenetele jelenteni.
Édes-kevés örömet, jóval több bánatot, és sok, igen sok csalódást .
Tudta jól, hogy az áldás nem mindig a boldogságot hozzameg, hanem igen gyakran : a nehéz munkát, a gyakori betegséget, az emésztő gondot és a szégyenletes szegénységet is.
Ahogy' ő ismerte Hyment: Hymen csak a bajt, a nyomorúságot, a zálogházatjelentette.
Régi, nagyon régi emlékei között volt egy, amelyet az idő nem tudott elrabolni tőle; és nem múlt óra, hogy meg ne jelent volna előtte egy fehér asszonynak a képe.
Egy fehér asszonyé, aki - ó, legyenek áldottak még a hamvai is! - valaha olyan édesen, de olyan édesen mosolygott rá, hogy ennek a mosolygásnak az édességéért mindent meg tudott az Életnek bocsátani.
Ezt a fehér asszonyt sokszor látta Vanda kisírt szemmel állani a mosóteknő mellett, éjszakának idején.
S emlékezett rá, hogy abban az időben, mikor még a pici díványon aludt, nem egyszer riadt fel egy ismerős zokogásra, s nem egyszer bámult rá nagy szemével arra a haragos emberre, meg arra a síró fehér asszonyra...
Vanda akkor még nagyon kicsi volt.
Hanem azért emlékezett erre a gyakran látott jelenetre.
És a férjes állapotról nem is voltak valami nagy fogalmai.
De a regényekből azt tanulta, hogy vannak mesebeli férjek is; s ő egy ilyen mesebeli férjet óhajtott Margitnak.
Miért is ne lehetne Margit egy a szerencsések, a kiválasztottak közül, mikor olyan szép, olyan jó, olyan kedves?!
Nagyon szerette a húgát , nemcsak úgy, mint egy nagy testvér, hanem úgy is, mint egy második anya.
Margit még nagyon kicsi volt, mikor árván maradtak.
Egy szép tavaszi reggel Vanda nem hallotta többé az ismerős köhögést, s a fehér kísértet, aki azelőtt föl-fölkelt matrácsírjából, hogy elvégezze a legnehezebb munkát s ellássa a kicsi gyermekét, ott maradt az ágyban, összekulcsolt kézzel, nyugodtan, nem törődve többet se a gyermekeivel, se azzal az ordítozó emberrel, aki tragikus hősként ágált az ágya mellett s villámokat könyörgött az égből.
Vanda megértette, hogy Margitnak most már csak ő lehet az anyja.
Eddig azt hitte, azért van a világon , hogy egy kis lakás mindennap ki legyen takarítva s az akevés étel mindig készen legyen, mikor az apja hazajön; most belátta, hogy nemcsak ez a rendeltetése , hanem az is, hogy gondját viselje egy gyámoltalan kis lénynek, akivel az égieknek bizonyáramagasabb céljai vannak.
És amint elhordta anyjának a ruháit , megfelelt azoknak a kötelességeknek is, melyek anyjáról őrá maradtak.
A bölcs természet úgy rendelte, hogy az anyaság apró hőstetteinek, az álmatlan éjszakáknak, a testi fáradságoknak, a szerető türelmességnek legyen egy nagy jutalma: abban az imádathoz hasonló érzésben, mellyel nem a gyermek ragaszkodik anyjához, hanem az anya gyermekéhez.
( Mert hisz szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint érezni a szeretetet.)
S ebben a jutalomban része volt Vandának is.
Azért sokkal többet gondolt a Margit jövőjével, mint akármivel a világon.
Az , hogy ő maga idejekorán hervad el a súlyos, durva munkában, sohase bántotta .
Hogy vannak asszonyok, vele egykorúak és ifjabbak is, akik a karjaikon gyermekekkel, szerelmi boldogságban, jólétben, kényelemben élnek: ez a gondolat nem igen kísértette.
Hogy az a tündér, melyről a költők annyit tudnak beszélni , sohase mosolygott be az ő sötét kis kamarájába, nem keserítette el...
Pedig meglehet, ő is gondolt egyszer szerelemre, talán a válságos években, valamelyik májusi este, mikor a nyitott ablakon beosont hozzá a meleg tavaszi szellő s lelkét valamely névtelen, mondhatatlan nyugtalansággal töltötte el.
De ha valóban úgy volt: hamar betette az ablakot és hamar visszatért a kistestvérhez , akinek orvosságot kellett adni.
És nemsokára, lassankint, egészen elfelejtette , hogy ő is leány, mint a többiek .
Soha, a legrosszabb óráiban se siratta meg elveszett fiatalságát.
De igenis , föllázadt a gondolatra, hogy Margit, az ő Margitja, akinek legeslegelőször ő beszélt az Istenről és végtelen jóságáról, folytassa azt, amit ő megkezdett, s szép csöndesen, észrevétlenül, amint az esztendők egyformán leperegnek, végre is egy olyan nagy cseléddé váljék, amilyenné ő lett, s arcocskája, ez a kedves , finom kis arc idő előtt elfonnyadjon a nélkülözéstől, a szemrontó munkától és a sok, sok könnytől.
Pedig Vanda már látta, hogy azok a méregdrága énekleckék, melyeket sokszor az utolsó garasaikkal kellett megfizetniök, nem fogják meghozni az oly epedve várt jobb jövendőt.
Margitnak csinos hangocskája volt, s a zene iránti érzék se hiányzott belőle.
Grunovszky, hogy ha feljött a hava, erre a hangocskára s a vele járó zenei hajlandóságra nagyszerű légvárakat épített.
Amikor jókedvében volt, Margitot csak a kis primadonnának hívta.
És fűnek-fának eldicsekedett a Margit első, konzervatóriumi sikereivel.
» Hogyne!
Az én leányom !...«
De a dicsőség útja mindig hosszabb, mint eleinte képzeli az ember.
Mint a nagy hegyormok, melyek alulról nézve szinte barátságosan közelieknek látszanak, s minél feljebb halad az ember, annál messzebbesőknek tűnnek fel, úgy, hogy odább már majdnem elérhetetleneknek látjuk őket: a dicsőség is csak akkor tűnik fel előttünk a maga teljes messziségében, ha már nagyon sok lépést tettünk feléje .
Minél többet erőlködtek, minél többet vontak meg maguktól a jövő reményében, a cél annál távolabbinak tetszett.
És Vanda már lemondott róla, hogy a Grunovszky nevet valaha nagy betűkkel látja kinyomtatva a Covent Garden vagy a Her Májesty's színlapján.
Nem, nem látott más menedéket, csak azt az ideális, mesebeli embert, aki, ha nem is olyan regényes alak, de még nagyobb ritkaság, mint a mondák hattyúlovagjai, azt a képzeleti derék, jóravaló embert, aki egy nap így szóljon Margithoz: »Szeretlek, szép kis Margit...
Jöjj el hozzámfeleségül, úgy ahogy ' vagy, egy szoknyában, kedves, szép kis Margit !...«
És ki tudja?!...
Hátha csakugyan van a világon egy ilyen derék, jóravaló ember?!...
Hátha csak egy lépést kell eléje tenni?!...
A végzet olyan kiszámíthatatlan!
A vasaló serényen simítgatta a batisztot, s ő szőtte, egyre szőtte magában szép regényét, a legkedvesebb regényt, amelyet képzelni tudott.
2
- Vanda!
- Akarsz valamit?
Margit átjött a szűk előszobán, s megállt a konyha nyitott ajtajánál.
- Te, Vanda, meglásd, én itthon cseppenek .
Vanda nevetett.
- Ez már a lámpaláz - szólt.
- Magad is hallottad, mit üzent Burger.
Csak nem képzeled, hogy az utolsó pillanatban megtartja a kész ruhát magának?
- Pedig hát ha meg akarna tréfálni bennünket...
- Ó, nyugodt lehetsz...
- Hisz bánnám is én!...
De amazok odaát egy hétig csak rajtunk fognak nevetni .
Aztán meg az az ember...
- Miféle ember?
- A rajztanár...
Mit gondolsz, csakugyan lemegy a mulatságra, vagy csak mókázott a papával?
- Nem olyan embernek látszik, aki képes volna csúfot űzni egy olyan tiszteletreméltó férfiúval, mint a papa.
- De hát mit keresne abban a bálban?!...
Hisz nem ismer ott egy lelket se!...
- Honnan gondolod?
- Ezt ugyan könnyű kitalálni.
Láthatod, hogy valóságos remete életet él.
Egész délután otthon ül és pingál.
Nem jár senkihez a világon, és őhozzá se jár senki.
Legfeljebb, elvétve, egy-egy árva modell vetődik be hozzá.
Vandának jobb szeme volt, mint húgának; aztán meg többet ült az udvari szobában, mint Margit.
Az ő fészkéből nagyon jól lehetett látni azokat a félénk alakokat, akik az esti félhomályban tétovázva surrantak fel a lépcsőn, és így tisztában volt vele, hogy a rajztanár nem él oly rendkívül visszahúzódottan , mint ahogy' első pillantásra látszott.
De észrevételeit Margittal közölni nem tartotta alkalomszerűnek.
Csak azt felelte, hogy:
- Éppen azért nem csoda, ha egyszer megkívánja a szórakozást.
Különben az is lehet, hogy csak a te kedvedért megy oda.
Én úgy látom, hogy nagyon tetszel neki.
Hátha csak azért megy oda, hogy egy-két órát tölthessen veled ?...
- Van eszében!...
Mintha nem volna módjában akkor gyönyörködni úri személyemben, amikor kedve tartja!
A papa ugyan nem fösvénykedik a meghívásaival.
Ha csak teheti, elfogja és bevonszolja hozzánk, mintha csak azt akarná mondani neki: »Kérem, vigye el már egyszer a leányomat, vigye el már, az Isten áldja meg !...«
- De Margit!
- Ó, te ezt éppen olyan jól látod, mint én.
És látod azt is, mennyire erőlködik a szegény ember, hogy úgy tegyen, mintha nem tudna, nem látna semmit.
De a szeme elárulja.
Szelíd, becsületes, szép kék szeme - mert megvallom, hogy szépnek találom a szemét - olyan kétségbeeséssel néz rám, mintha csak azt gyónná: »Ó, te szegény, istenadta leány, nem kellesz te se testemnek, se lelkemnek, de nem tudok hova lenni a nagy erőlködésben, hogy ezt észre ne vétessem veled; nem tudom, mit beszéljek, hogyan cselekedjem, hogy meg ne sértselek; mert hisz te semmit se vétettél nekem és - isten látja a lelkemet - szívesen segítenék rajtatok, szívesen eloszlatnám a nyomorúságtokat, ha rajtam állana, de odáig már csak nem mehet az áldozatkészségem, hogy mindjárt feleségül is vegyelek ! «...
- Margit!
Margit!
De Margit kipirult arccal folytatta, s közben A kis grófnő-tgépiesen csapkodta az ajtó kilincséhez.
- És én már akárhányszor azon a ponton voltam, hogy megmondjam ennek az embernek: »Kérem, ne higgye ám, hogy én is kínálom magamat!...
Csak a papa akar túladni rajtam mindenáron !...«
Igazán, ha a papa egyenesen a vásárra vinne , talán nem kellene ennyire szégyenkeznem, mert ott talán megvárná a vevőt!...
- Margit, Margit!... hogy' beszélhetsz így a papáról?!...
Aztán, esküszöm, hogy képzelődöl!
A papának eszeágában sincs az, amit szemére vetsz...
Nem mondom , szeretné, hogyha férjhez mennél... egy gonddal kevesebb nyomná a vállát... de az, amit mondtál!... ó, hogy' is juthat eszedbe ilyen csúnyaság!...
És látod , te nagyon fantaszta kis teremtés vagy!
Azt az embert tökéletesen félreérted .
Meg vagyok győződve, ő maga csodálkoznék rajta a legjobban, ha megtudná, minő gondolatokat tulajdonítasz neki.
Hogy hébe-hóba benéz hozzánk, amikor véletlenül összetalálkozik a papával, az a lehető legtermészetesebb dolog a világon.
Kevés jóembere van, s nálunk kellemesen tölt el egy félórát.
Bizony , ha nem volna kedve hozzá, apapa, ha akarná, se kényszeríthetné rá.
- Az ám!
A szerencsétlen maga se tudja, hogyan viselkedjék.
Rettentőn unja a dolgot, de azt hiszem, tart tőle, hogy neked is részed van ezekben a szerény célzatú meghívásokban, s téged, a világért se akarna megbántani.
Nem veszed észre, hogy mikor segítségére jövök s figyelmeztetem a papát: »De papa, Biró úrnak talán dolga van és mi feltartóztatjuk !?« - hogy' siet menekülni, hogy ' igyekszik haza, akár csak valami fogságból szabadították volna ki?!...
- Margit, te szerelmes vagy ebbe az emberbe !
Margit felpattant.
- Én?!
Aztán csöndesebb hangon így folytatta:
- Nem.
Azt hiszem, hogy nem.
Vanda érezte, hogy elpirul.
Ez a fél-vallomás, mely húga ajkáról ellebbent , meglepte vénlányos szemérmét.
A tőle annyira idegen, rejtelmes erő, melyet ő maga emlegetett, ő maga festett a falra, megremegtette váratlan közelségével .
Lesütötte a szemét s még nagyobb buzgalommal folytatta munkáját.
- Pedig nagyon csinos bajusza van - szólt Margit, aki észrevette nénje ijedtségét.
A Vanda zavara majdnem jókedvűvé tette.
Imádta ezt a jó leányt a maga nagy , gyermekes ártatlanságában.
Nénjének elfogódását, szemben az ő bátorságával , mulatságosnak találta.
S felhasználta a jó alkalmat, hogy felülkerekedjék.
Az apró gonoszságok közül az egyik leggyakoribb a csinos leányoké, akik, a kevésbé csinosakkal, az elvirágzottakkal, a reményeikről már lemondókkal való bizalmasságban, soha se mulasztják el hallgatagon elismertetni azt a felsőbbségüket, hogy: nekik több közük van a szerelemhez, mint a többieknek .
Érzik és éreztetik jóelőre, hogy a szerelem kegyesebb lesz hozzájok, mint amazokhoz; tudják, hogy a sors e mostohalányaira nézve az ismert, édes és nyugtalanító képzetek még szédítőbbek, még zavaróbbak, mint rájok nézve; és visszaélnek ezzel a felsőbbséggel, hogy hiúságuk oltára minél több áldozattal legyen ékes.
A hiúság koboldjainak ilyen gonoszkodása dolgozott Margitban is, és látva a Vanda zavarát, a nagyon bátrat kezdte játszani:
- Nagyon csinos bajusza van, Vanda, s a termete is tetszetős.
De, haj , elválaszt bennünket a balsors!...
Mit gondolsz, Vanda, hogyha álmaimnak a lovagja odalenn, úgy éjfél tájban, észre veszi, hogy álmainak a hölgye nem jött el, mit képzelsz, mit fog mondani magában?
Hidd el nekem, a derék lovag, a csinos bajszú s karcsú termetű, ezt mondja majd magában: »Álmaimnak a hölgye nem jött el, mert a tarlatán ruhát nem kapta meg puffra, úgy meg, egy szál perkálban, még sem akart lejönni !«
Hidd el nekem, ezt fogja mondani magában.
És ezek után furcsán mosolyoghat majd csinos bajusza alatt, mikor a papa előáll és meginvitálja a születésnapjára, egy szerény traktára.
- Jó, hogy eszembe juttattad.
Szóltál már Bella kisasszonynak?
- Nem, de ma este beszélek vele.
Azt mondta, átjön megnézi a ruhámat.
- Te, hallod, már igazánhozhatnák azt a ruhát...
- Hadd el, én már úgy beleuntam a várakozásba, hogy nem bánom, ha nem hozzák is.
És előre örülök neki, micsoda jelenet lesz az, ha majd Beliczkyék nyolc órakor beállítanak, jegybe ', gyűrűbe '.
» Jó napot, kedves vén dámáim!
Biz én hoppon maradtam, édes vén dámáim!
Most már tessék csak nélkülem bálozni , kedves, tiszteletreméltó vén dámáim !«
Margit ezt a bolondságot olyan komoly pofácskával tudta mondani, s olyan tökéletes rokokó ünnepiességgel hajlongott hozzá, hogy Vanda nem állotta meg nevetés nélkül.
És nevettek mind a ketten.
Úgy tettek, mintha nagy vidámságban volnának, csak hogy bátorítsák egymást.
Hanem azért mind a kettőnek nagyot dobbant a szíve, mikor odakint megszólalt a Vandrák Kálmán fülsértő diskántja:
- Hozzák már!
Hozzák már!
Persze, nem a ruhát hozták, hanem azt, ami után a Vandrák fiúk egész délután leselkedtek: a muzsikát.
A cigányok, akiket a Polgári Kör előre kívánt megvendégelni, méltóságosan haladtak fel az elsőemeletre vezető lépcsőn.
Élükön Sárközy Gyula lépkedett oly büszkén, mintha közéjük tartoznék.
Ezt a felvonulást látni akarta az egész ház, s egyszerre roppant lárma támadt.
A gyerekhad eszeveszetten rohant a lépcsőházba, s Terkának nem kis fáradságába került, hogy a kalandos szellemű Vandrák Károlyt szépen ott tartsa a szoknyájánál.
Mert Vandrák Károlyban, mikor észrevette, hogy az egyik hegedűt felsőbb engedelemből Gyulaffy Soma viszi, titáni nagyravágyás kelt szárnyra .
Hamarjában egész raját főzte ki a merész terveknek, melyek mind a cigányokkal és a hangszerekkel voltak összefüggésben.
Terkának a karhatalom egész erőszakára szüksége volt, hogy a serdületlen nagyravágyót megzabolázza; de végre is, élénk szóvita után, melyben Vandrák Károly csak passzív szerepet játszott, a forradalmár-szellemet elnyomta az abszolútizmus.
Terka, eme pedagógiai gondok közepette, nem vette észre, hogy a cigányok nyomában, akik azóta eltűntek a lépcsőházból, a folyosóra nyíló, hátulsó ajtón át már be is vonultak a Körbe, egy sokat ígérő alak ballagott fel a lépcsőn , valami csomaggal a vállán.
Ez a titokzatos alak nem állapodott meg az első emeleten, hanem fellépkedett a harmadikra, ahová akkor érkezett meg, mikor Vandrák Károly éppen ünnepies fogadalmat készült tenni, hogy a függetlenségre való törekvéseit ezentúl fékezni fogja.
A lázadónak ez a kapitulációja teljesen lefoglalta a Terka figyelmét; úgy, hogy az idegent csak akkor pillantotta meg , mikor már előtte állott.
- Bocsánatot kérek, kisasszony...
Grunovszky Vilmos úr ?...
Ah, a Burger követje!
- Az első ajtó balra.
Ott, ott...
- Köszönöm, kisasszony.
Terkának egy kő esett le a szívéről.
Egy-két óra óta őt is megszállotta az aggodalom; ami nem volt csoda.
Ha valaki, úgy ő be volt avatva a Grunovszkyék vagyoni titkaiba.
Szegény Margit, hogyha otthon kell maradnia!...
Ezzel a kis balesettel vége volna minden mulatságnak, az övének is.
Mert Terka föltette magában, hogy ma este mulatni fog.
Mulatni, amint még soha.
Ó, ez a bál!...
Ó , ezek az édes rejtelmek, ez a sok eddig ismeretlen látvány!...
Az, hogy csak kívülről fogja élvezni ezt a ritka mulatságot, egy cseppet se rontotta a kedvét.
A karzatnak is megvannak a maga örömei, s talán nincs is boldogabb közönség, mint a karzatok és kerítések közönsége.
Terka meg volt elégedve a nekijutott hellyel.
Hanem, hogyha Margit véletlenül el talál maradni ebből a bálból, ez nagyon megzavarta volna a cirkulusait.
Öröme nem lett volna többé zavartalan.
Mert hisz akkor ez a bál nem lesz az ő báljuk.
Közte és a mulatság között a kapocs Margit volt.
És most, hogy immár megszűnt minden kétség, s eloszlott az utolsó aggodalom is , hirtelen nagy türelmetlenség fogta el.
Alig várhatta, hogy valahára teljes díszben láthassa Margitot; s a titokzatos csomag rettentően izgatta a kíváncsiságát.
Igen, de a Vandrákok!
Vandrák Károly, aki filozóflélek volt, ez este ismét gazdagabb lett egy tapasztalattal.
Azzal, hogy sorsunk intézésében nem a tulajdon Erynnis-eink játsszák a főszerepet, hanem azok az apró kövek, amelyekbe belé kell botolnunk .
Ő, aki büntetlenül küzdhetett végig véres testvérharcokat, s megtorlás nélkül gázolhatott embertársai gyomrán: kénytelen volt szobaáristomot szenvedni egy báli ruha, az egyetlen dolog miatt, amelyben teljesen és tökéletesen ártatlan volt!
Terka királynét az esti harangszó még az apró udvarfiák és a parányi udvarhölgyek közt szokta találni.
Hanem most az egyszer, alig hogy sötétedni kezdett, tudtára adta híveinek, hogy ma már nem tart többé cercle-t.
A várakozásukban megcsalódott kis zenekedvelők élénken tiltakoztak e szándék ellen s az erkölcsi erőben szegényebbek ki is fejezték, hogy az anyai őrszemeket egy ideig még kerülni óhajtják.
De Terka nem hajtott az ellenkezés szellemének különböző megnyilatkozásaira.
Amit ő egyszer elhatározott, azt ki is vitte.
S mint egy kis libapásztorlány, szép csöndesen haza terelte a nyáját.
Mindegyik ajtóban el-elmaradozott egy pár tipegő, totyogó láb, s végre nem maradt más a kíséretében, csak a két mohikán, a Vandrákok.
Ezeket már valamivel bajosabb volt elhelyeznie.
De Terka, noha immár beesteledett, nem idegenkedett a gondolattól, hogy a két gavallért meghívja magához.
Kinyitotta a lakásajtót, bement a konyhába és gyertyát gyújtott.
A két fiú vígan ment utána.
Gyanútlanul, fölemelt fővel léptek a fogságba, mintha csak lakodalomba mentek volna.
A vasúti ellenőr lakása nem volt gazdagságokkal ékes.
Nem voltak ott se perzsa szőnyegek, se Fragonard-képek, se drága csecsebecsék, nem volt ott még csak egy kényelmes causeuse sem.
Általában, kissé hosszan tartana felsorolni, mi minden nem volt ott, ami egy jól berendezett lakáshoz szükséges.
Sokkal hamarább lehet végezni azzal, hogy mi volt hát ott tulajdonképpen.
Egy tekintélyes korú bőr-karosszék, a lakás ékessége; két szekrény, melyekről leüvöltött, hogy » végeladás « -ról kerültek ide; egy O lábú asztal; néhány szomorú és többé-kevésbé béna szék, fakó, lehetetlen színű ripsz-szel bevonva; egy valóságos és egy tiszteletbeli mosdószekrény; a nagy szobában egy nagyon szűk ágy, a másikban egy még szűkebb; és végül A vadász temetése.De a padló oly fényesre volt kefélve, hogy csak úgy ragyogott ; a poharak oly szépen sorakoztak egymás mellé a polcon, mint díszbe öltözött , rendes kis katonák; s a fali óra oly vidáman kakukkolt, mintha csak azt mondta volna: »Ejnye be jól érzem itt magamat!
Ejnye, be jól érzem itt magamat !«
Terka rátette a gyertyát az O lábú asztalra, megtapogatta egy kicsit, hogy nem akar -e még ma összedűlni, aztán az egyik, meggémberedett lábat megtoldotta egy kis papír-támasztékkal, s előkereste a Hazánk és Külföld-et.Ezek az előkészületek Vandrák Kálmánnak voltak szánva, aki a nyolcórai vonat megérkeztéig szabadon búvárkodhatott honunk és a külföld csodáiban.
Gondoskodott Terka a hanyatló rómairól is, de már nem ily anyailag .
A testvérviszályok elkerülése végett, de meg a tűzbiztonság szempontjából is , célszerűnek tartotta Károlyt külön cellába helyezni.
A fáskamara erre a célra igen alkalmas helyiségül kínálkozott.
A rögtönzött zárka két kis ablaknyíláson át némi világot kapott a szobából, s így a fogolynak nem kellett teljes sötétségben maradnia.
Terka, a pedagógiai siker érdekében, úgy tüntette fel Károly előtt a fáskamarát, mint javítóintézetet, mely mindenekelőtt a szökési kísérletet torolja meg.
De Károly - bármily címen jutott is hozzá-kézzel lábbal folytatta a passzív ellenállás harcát.
Fájdalom, azsarnokság ezúttal is győzedelmeskedett.
Kálmán eközben máris elmerült egy őserdőrészlet szemléletébe, mely alatt nagy betűkkel ez az aláírás volt olvasható: Tengeri ütközet Lissánál.S Terka, a Károly harsány kiáltozásaiból meggyőződvén róla , hogy minden rendben van, kiment, rácsukta a fiúkra az ajtót, s átszaladtGrunovszkyékhoz.
A vezeklő és a megjutalmazott tehát egyformán foglyok voltak.
De azért ne mondjuk Terkát igazságtalannak.
Terka olyan osztóigazságot gyakorolt, mint maga az Élet, mely ha jutalmaz, nem sokkal különben bánik velünk, mint ha büntet.
Mikor Terka benyitott Grunovszkyékhoz, Vandát találta maga előtt, aki éppen nagy dologban volt.
Az utasítások egész seregét diktálta belé a takarítólányuk szegény, megrémült fejébe, mely ugyancsak szédült a temérdek tennivaló hallatára.
- ...Aztán szaladjon el a fodrásznőhöz; mondja neki, hogy siessen.
Visszajövet pedig szóljon be a papáhoza kávéházba; mondja meg neki, hogy a ruhát elhozták , s hogy jó volna, ha nemsokára ő is hazajönne, öltözködni...
Jaj, jó, hogy jön , Teruska.
- Itt van? - suttogta Terka, mintha valami alvó gyermekről volna szó.
- Valahára.
- Felpróbálta?
- Fel.
- És semmi hibája?
- Én nem találok rajta semmit.
De ő nagyon nyugtalankodik.
Azt mondja, hogy elvész ebben a ruhában.
Addig nem is lesz nyugta, amíg Bella kisasszony meg nem vigasztalja.
Nekem nem hisz.
Hiába erőlködöm akármit mondani, csak annyit felel, hogy nekem nincs ízlésem.
Már magamnak is csak Bella kisasszonyban van a reménységem.
Ha neki lesz egy pár dicsérő szava a ruhára: Margit egészen más arccal állítbe a bálba, mint így... amikor igazánnem tudom, nem fakad -e sírva az utolsó percben ?...
Hisz tudja, mennyire rajong Bella kisasszonyért, s mily vakon esküszik a szavára!...
- Ó , tudom.
- Azért alig várom már, hogy Bella kisasszony átjöjjön.
Egy kissé félek ugyan tőle, mert Bella kisasszony amilyen elragadó teremtés, olyan elkényeztetett és válogatós, s ha Margit észrevenné az arcán, hogy a ruha nem tetszik neki , bizonyosan úgy mennénk a bálba, mintha az orrunk vére folyna.
De a ruha igazáncsinos, s remélem, tetszeni fog Bella kisasszonynak is.
És hogy ha így lesz, akkor, akkor majd meglátja, Teruska, milyen hirtelen földerül az arcunk , mint hogyha valami rossz álomból ébredtünk volna fel!
- Azt hiszem, Bella kisasszonyon nem fog múlni...
Az igaz, hogy ő nem titkolja el, ha valami nem tetszik neki, de Bella kisasszony is tudja, milyen nagy estéje ez Margitnak, s bizonyosan óvakodni fog őt elkedvetleníteni, ha véletlenül nem is volna elragadtatva a ruhától...
- Megígérte, hogy átjön?
- Meg.
Azt mondta, hogy üzenjünk át hozzá , ha majd Margit fel lesz öltözve.
Én már most szerettem volna áthívatni, de nem mertem háborgatni; tudom, hogy zongorázik.
- Igen, s ma egy órával tovább tart a gyakorlat, mert leckét is vesz.
De hisz már idestova hét óra; s azóta talán már le is őrölte a napi feladatát.
Ne menjek át érte?
- Margit éppen erre akarja kérni.
Azt az ügyetlen leányt nem meri átküldeni, én pedig nem mozdulhatok, mert Beliczkyék akármelyik percben betoppanhatnak, és sohase bocsátanák meg, ha nem találnának itthon.
- Akkor hát szaladok.
- Nem...
Előbb jöjjön be Teruska, s nézze meg a báli ruhánkat.
Kíváncsi vagyok , hogy mit szól hozzá?
3
Grunovszky, mikor a cseléd beállított hozzá a kávéházba, a kártyaasztalnál ült , s az üzenetet olyan ember nyugalmával fogadta, akit soha semmiféle dolog nem hoz ki a sodrából, s akinek lelkét a nagy események teljesen illetetlenül hagyják.
- Megyek, leányom, megyek -, szólt s helybenhagyólag biccentett a fejével.
Kimondta a szóló volátot pagát ultimóval, elvesztette mind a kettőt, aztán előkelő könnyedséggel jegyezvén meg, hogy a pénzt holnap »hozza « , felállott.
- Uraim - szólt a pálinkaboltosokhoz, akikkel játszott -, uraim, első a kötelesség!...
A mulatság csak azután következik...
Előttem mindig szent volt a kötelesség, uraim.
S mondjanak akármit, én már ilyen maradok...
Azért , engedelmökkel, távozom, uraim.
A viszontlátásra!
Lefújta a kávéházi port újonnan vasalt cilinderéről, kecsesen intett, s aztán oly elegánsan, amilyen csak egy, már pusztán érdemeiből élő táncmester lehet , kilebegett a kávéházból.
Ahogy az utcára ért, egy fiatalemberrel találta magát szemben, aki a Kerepesi út felől jött, s aki mint ő, éppen be akart fordulni a kapun.
- Hahó!
Biró úr!
- Jó estét, Grunovszky úr.
- Ejnye, be derék, hogy találkozunk!
Már egy fél órája azon tűnődöm, hogy hol találhatnám meg?!
Egy kérésem volna önhöz.
Amazmintha már hallotta volna ezt a mondatot.
- Kérem, parancsoljon velem.
Grunovszky karonfogta emberét, s megindult vele fölfelé a lépcsőn.
- Ó, ha ön azt hiszi, hogy én most önt fölengedem a negyedik emeletre, akkor nagyon téved!
Előbb be kell néznie hozzánk.
- De...
- Semmi de!
Csak nem fogja megsérteni öreg barátját?!
Ön be fog nézni hozzánk steljesíti öreg barátjának a kérését.
- Kérem, szívesen rendelkezésére állok.
De tartok tőle, hogy terhére volnék a kisasszonyoknak, különösen most, egy-két órával a táncmulatság előtt, amikor talán...
- Ellenkezőleg!
Éppen az a kérésem, hogy jöjjön és vigasztalja meg azt a szegény Margitot, aki kétségbe van esve.
Azt hiszi, hogy egész éjjel petrezselymet fog árulni.
Már, hogy ő, az én leányom!
De én hiába beszélek neki, míg önre hallgatni fog.
Ó, ne is szóljon, rá nagy hatással van az ön komolysága, meg az a... hogy' is mondjam?... az a szíves figyelem, mellyel irántunk viseltetik...
Igen, igen, ön meg fogja tenni nekem ezt a barátságot .
Csak nem cipelhetem szegényt félholtan egy mulatságba!
- De, kedves Grunovszky úr, higgye el...
- Nem, semmi ellentmondás!
Ön be fog nézni hozzánk.
Csak egy fél vagy egy negyedórára, ha tovább nem akar maradni, de meg fog látogatni minket.
- Bizonyára.
S megvallom, nem vagyok anélkül az önző reménység nélkül, hogy sikerülni fog Margit kisasszonnyal megígértetnem - egy-két tourt a bálra.
Mert nem Margit kisasszony az, akinek aggodalmai lehetnének, hogy jól fogja -e magát ott érezni, hanem én, akinek csak akkor lehet reménységem arra, hogy nem maradok a mulatók közt egyedül, ha Margit kisasszony az új ismerősök kedvéért nem feledkezik meg a régiekről.
- Ön nagyon udvarias, Biró úr.
Nagyon udvarias és nagyon szíves.
Mintha csak a régi világból való volna.
Mert, fájdalom, finom emberek csak a régmúltban léteztek; mai napság, uram, olyan ritkaságok, mint a Kohinoor.
Igen, uram , sajnálom, de meg kell vallanom, hogy a régi hang, az udvari élet, a finom emberek társas érintkezésének kellemes, nyájas hangja, immár kiveszőben van.
Az emberek elvesztették érzéküket a finomságok, a kölcsönös szeretetreméltóságok és ama kedves semmiségek iránt, melyek a hajdani társaséletnek a fűszerét tették; a mai emberek önzők, nyersek, kíméletlenek; mindannyi egy-egy kalmár , aki csak azon van, hogy az amerikai modort illetőleg lehetőleg túlszárnyalja a másikat...
Ah, uram, a mai világban nincsenek többé se francia kertek, se finom pásztorok, nincsenek többé se Tritonok, se amorettek, és a galantéria szelleme... halva, uram, halva!
Mialatt Grunovszky ezt a míveltségtörténeti sóhajtást kikerekítette , megérkeztek.
A csöngetésre Vanda nyitott ajtót, aki a rajztanár láttára kissé megzavarodott.
- Bocsánatot kérek, hogy nem vezethetem az urakat a nagy szobába... de Margit öltözködik.
- Ó, kisasszony...
- Addig talán nem veszi rossz néven, ha itt, a kis szobában gyújtok lámpát...
És kinyitotta az udvari szoba ajtaját.
- Megvárjuk, megvárjuk! - szólt Grunovszky, s mialatt Vanda a lámpával bajlódott, így folytatta: - Te csak eredj hozzá , édes angyalom, s ne is törődjél velünk.
Biró úr nem veszi rossz néven.
A rajztanár bizonyította, hogy nincs az a dolog, amit ő rossz néven venne.
Vanda előkeresett valami rejtekből egy pár szivart, melyek láttára Grunovszky nagy szemeket meresztett, újra bocsánatot kért, hogy ilyen illetlen kénytelen lenni, s kiment a szobából.
- Szegény gyermekek, milyen lázban vannak! - áradozott Grunovszky.
- Azt hiszik, ha el találnak késni, összedől a világ.
Istenem, milyen boldog is ez a kor, mikor az ember még nem emelkedett túl az efféle kicsinységeken...
De ön talán meg is szól engem ezért a bálért ?...
A rajztanártól távol volt ez a gondolat; sőt határozottan meglátszott az arcán , hogy egészen másra gondol.
De Grunovszky azért zavartalanul folytatta:
- Istenem, meglehet, hogy könnyelmű ember vagyok, de én semmit se tudok megtagadni tőlük.
Én a szív embere vagyok, uram, s kettévágatnám magamat a gyermekeimért.
Szegény vagyok, nem tagadom, nagyon szegény.
A város igen rosszul fizeti napidíjas segédmérnökeit, s az az építési vállalkozó is, akinél csak egy szerencsém volt: önnel megismerkedhetni, fölötte rosszul díjazza fáradozásaimat.
Én magam nélkülözések közt élek, nem szégyellem megvallani.
De higgye el, uram, képes volnék nappallá tenni az éjszakát, csakhogy a gyermekeim jól érezzék magukat, csakhogy ők élvezzék az élet örömeit, csakhogy ők táncoljanak, mulassanak, bohóskodjanak...
Az ő koruknak boldog kiváltsága az , hogy csak a színházon, táncon, mulatságon járjon az eszök; az én koromnak már csak egy élvezete van: a kötelesség nyugodt teljesítése...
Mulassatok , táncoljatok, kedves gyermekek, szőjétek tovább rózsaszín álmaitokat!
Aludjatok !
Szerető apátok gondokkal terhes arccal virraszt fölöttetek!...
Mert férfié: az élet gondja.
Ó, uram, én nagyon szomorú ember vagyok, nagyon szomorú.
Ne ítéljen a látszat után.
Hogyha külsőleg vígan, mosolyogva járok-kelek erre vagy amarra, jusson eszébe, hogy ez a mosolygó arc gyötrelmektől szaggatott szívet takar.
A víg külső, a látszólagos nyugalom, a kedélyeskedő könnyedség ... mindez csak álarc, uram.
Álarc, nyomorult álarc.
Nekem pokol van a szívemben.
Elővette széles, feketeszegésű zsebkendőjét s megtörülgette a szemét.
- Igen, uram - szólt halkabban -, a pezsgő kedv, a kártyajáték, a ledér dalok , a tréfás versek, az örökös bohóságok... mindez csak álarc, álarc!
A rajztanár azt gondolta magában:
- Ha mindez álarc, jóember, bizony úgy hozzászokhattál az álarcviseléshez, hogy ma talán már magad se ismernél rá az igazi arcodra ...
De nem szólt semmit.
- Ne ítéljen meg ezért az ellágyulásért - folytatta Grunovszky s rágyújtott az egyik szivarra, mellyel vendégét hasztalan kínálta.
- Olyan vagyok, mint az aeolhárfa, minden csekélység megremegteti a szívemet.
Ha a lányom, a kislányom vigad, én elérzékenyülök, mélabú fog el s könnyek tolulnak a szemembe...
De beszéljünk vígabb dolgokról.
Velünk tart, vagy csak odalenn találkozunk?
- Amint gondolja, kedves Grunovszky úr.
- Szeretném, ha Margit az ön karján lépne a bálba.
Az ön jelenléte bátrabbá tenné; enyhítené a lámpalázát.
Aztán meg így mindjárt bemutathatnám önt a rokonaimnak.
Ó, nagyon kedves emberek!
A cousine-om, Beliczkyné, kissé termetes, de igen megnyerő asszonyság.
Valami különös egyenesség, sőt mondhatnám: valami katonás van a modorában, de különben igen finom lelkű hölgy .
Művelt, gyöngéd érzésű, a régi gárdából való dáma.
Fiatalkorában igen szerette a költőket és a katonatiszteket.
A leánya, Frida, kissé idősecske, de nagyon kedves.
A fia, Konrád , is rendkívül rokonszenves fiatalember, ámbár megbukik minden iskolában.
Igazánsajátságos, hogy a tanár urak mily nagy könnyelműséggel buktatják meg a legjobb házból való ifjakat, nem gondolva rá, mennyi költséget okoznak ezzel a szegény szülőknek...
Ah, jó estét, Terka kisasszony!
- Jó estét, Grunovszky úr.
Nini, Biró úr...
- Hogy' van, Teruska?
Hol vannak a gyermekei?
- Ó, már alusznak!
Csak a két nagy fiam van fenn.
Mit csinál Margit?
Öltözködik még?
- Igen.
Ki vagyunk zárva.
- Hát maga, Terka kisasszony, nem táncol ma este?
- Nem.
Pedig szeretnék ám.
De én csak galéria leszek, ha csak kegyed Biró úr , ki nem jön a folyosóra s meg nem táncoltat a lépcsőházban.
- Kezet rá, Terka kisasszony.
- Ó, számítok rá - felelt Terka.
- Miért ne vegyem ki a részemet a mulatságból én is.
- Pompás kis lány maga, Terka kisasszony - szólt Grunovszky.
- Mondja csak , eljönne -e hozzám feleségül?
- Ilyen kis termetű emberhez, mint ön, Grunovszky úr...
Dehogy mennék!
Én azt akarom, hogy aki engem elvesz, nagy legyen, mint egy dragonyoskapitány, s verseket írjon hozzám, szép, holdvilágos verseket.
Rinocerosz legyen, de könnyező rinocerosz.
Mindnyájan nevettek.
Terka átment az előszobának kinevezett küssznachti úton s bekopogtatott a lányokhoz.
- Te vagy az, papa?
Még nem lehet.
Mindjárt.
- Nem.
Én vagyok, Terka.
Az ajtót Vanda nyitotta ki, aki előbb egy fodrot igazítgatott a Margit ruháján.
Margit már fel volt öltözve.
A toalett nagyjában készen várta a világ ítéletét ; még csak a simítás munkája volt hátra.
A pontokat rakták fel az i-kre.
- Átjön? - kérdezte Margit szorongva, mikor látta, hogy Terka egyedül lép be.
- Mindjárt itt lesz.
Csak azt várja, hogy az olasz kisasszony elmenjen...
Jaj , be pompásan áll a ruhád!
Igazán remek.
Olyan vagy, mint egy kis porcelánprincessz.
Margit szemrehányó tekintettel nézett Terkára.
- Duruzsolj csak, kedves kis cserebogaram, engem nem csalsz meg.
E közt a rengeteg fehér cifraság közt éppen olyan lehetek, mint egy tejbe esett légy.
A kis cserebogár (Terka már egy örökkévalóság óta hordta drapszínű ruháját ) megbotránkozott.
- Te nem vagy a ruháddal megelégedve?
De hisz egy kontessz se lehetne jobban kicsípve!
Egyébként majd megmondják a szakértők: az urak.
Mert tudod -e, hogy már várnak?!
- Megint az a rajztanár!
Mindig az a rajztanár! - elégedetlenkedett Margit.
- S az egészben az a legbosszantóbb, hogy a házbeliek előtt könnyen úgy tűnhetik fel a dolog, mintha valami szörnyen érdeklődnék irántam...
- Azt hiszem, ez nem volna se meglepő, se bosszantó.
- Ennyit se törődik velem, ni!...
És én hasonló érzelmekkel vagyok iránta.
De hát akkor mit járogat ide?
Jóízlésű ember nem szokott sokat lábatlankodni egy olyan lányos háznál, ahol semmi keresni valója.
- Ó, kérem, azt nem engedem, hogy a rajztanárt bántsd!...
Én nem tudom, hogy miért haragszol rá, de annyit mondhatok, hogy nagyon derék ember.
És sohase felejtem el azt a szívességet, melyet nekem tett a múltkor.
Erre már Vanda is megszólalt:
- Sugyan miféle szívességet tett magának ?...
Mondja el, Teruska, mert igazán kíváncsivá tett.
Terka elnevette magát.
- Hát nem éppen olyan nagy dolog... hanem akit kértem rá, annak mindnek volt valami más dolga, és nem tették meg; ő pedig megtette.
Most is előttem van az a jelenet, mikor, a nagy sietségben összetalálkoztam vele a folyosón.
Úgy tíz óra lehetett este; éppen akkor jött haza.
- »Mi baj, Terka kisasszony ?«
- »Biró úr , van egy félórányi ideje ?«
- »Parancsoljon velem, kisasszony.«
- »Az isten áldja meg, kedves Biró úr, szaladjon el a - tudós asszonyért.
A masinisztáné nagyon rosszul van, az ura nincs itthon és kívülem egy lélek sincs mellette.«
- » Szaladok, kisasszony.«
- »Ne haragudjék, hogy ilyen furcsa megbízással terhelem, de már nagyok sok kosarat kaptam.«
- »Ó, kisasszony, nagyon örülök , hogy szolgálatára lehetek.«
- »A Borjú-téren lakik, nyolcadik szám alatt.«
- » Rögtön itt leszek vele, kisasszony.«
- »Ha nem találja otthon, hozzon egyet a Rókusból.«
- »A viszontlátásra, kisasszony.«
- »A viszontlátásra, Biró úr.«
- És hozott egyet a Rókusból? - nevetett Vanda.
- És hozott egyet a Rókusból.
A masinisztáné meg is akarta kérni keresztapának , de nem vállalta el.
Azt mondta, hogy a keresztapaság nagy felelősséggel jár, és ő nagyon szegény ember.
Hanem ígérte, hogy szerez egy vagyonos keresztapát, és szerzett is.
- Ah, ez szép volt! - szólt Vanda.
- Úgy látszik, ti mind a ketten szerelmesek vagytok bele - vetette oda Margit.
- Ami engem illet - felelte Terka -, én határozottan szerelmes vagyok bele.
Meg vagyok győződve, hogy nagyon jó ember, s hogy nagyon jó férj lesz belőle.
- Talán el is mennél hozzá feleségül, hogy ha megkérne? - kötődött tovább Margit.
- Ó, behunyt szemmel! - szólt Terka hidegen, és nagy, nyílt szemével ránézett Margitra.
Margit egyszerre valami igazítani valót talált a ruháján.
Vanda még egy utolsó műértő pillantást vetett a teljesen elkészült báli díszre , s kimondotta az ítéletet, hogy az öltözet kifogástalan, s immár kiállhat minden bírálatot.
- Én majd csöngetek az uraknak, hogy bejöhetnek - szólt Terka, s felkapva a toalettasztalkáról a csöngettyűt, nagy harangszóval ment ki, »szabad « -ot kiáltani, mintha karácsonyfát leső gyermekek várakoztak volna odakünn.
De Margit utána ment, s Terka mögött ő is megjelent az udvari szoba küszöbén.
- Íme, itt vagyok, csodáljanak.
S mókázott komolysággal bókolt.
( Nagyon kedvesen tudott hajlongani, s számított a hatásra.)
- Ah!
Ah! - az urak persze el voltak ragadtatva.
Margit a jókedvűt játszotta, valósággal pedig zavarbanvolt egy kissé.
Meztelen karjaival nem igen tudott hová lenni.
- Nagyszerű, felséges, pompás! - sápítozott Grunovszky.
- Mondhatom, dusicska , elragadó vagy!
A rajztanár érezte, hogy itt a pillanat, mikor neki is elő kell állania csodálatának valami válogatott kifejezésével.
Csakhogy az ő elragadtatása kissé erőltetett volt.
Sőt, az igazatmegvallva, a báli díszben olyan jelentéktelennek találta Margitot, mint még eddig soha.
Margitnak voltak órái, mikor majdnem szép volt.
Egy-egy szerény, sötétszínű, házias ruha, különösen a lámpa világa mellett, nagyon ki tudta emelni arcocskájának a finomságait, de ebből a temérdek fodorból csak a két nagy szeme látszott ki.
A divatos báli öltözködés a maga hatásvadászatával csak a pompás alakú és feltűnő arcélű nőknek válik előnyére, a filigrán alakokat és a túlfinom vonású arcokat agyonzúzza.
A restauráció divata megszépítette a legközönségesebb arcokat és termeteket is, a mi időnk divata csak a színpadias alakokat és a tüzes vérre valló arcokat kíméli meg.
Margitnak csinos volt a termete is, s a háziruhában nem tűnt fel , hogy egy kissé kicsiny.
De ebben a báli öltözetben csak egy cseppség volt az egész leány.
Vonásainak a gráciája sem érvényesült e gyilkos díszben.
Azoknak a nőknek, akiknek égő fekete szemük és ébenszín hajuk van, ha csak egy kissé csinos vonásúak, óvakodniuk kell a fehér színektől, mert ebben a merész ellentétben az arc rendesen elmosódik, s a hatásszerzés nagy feladata egyedül a termeté marad.
Nem, Margitnak a nagy toalett semmiesetre se vált előnyére.
És a rajztanárnak eszébe jutottak azok az ismeretes külvárosi alakok, akik nagyon megnyerő kis jószágok tudnak lenni, amíg mezítláb, egy szál vörös szoknyácskában botorkálnak az utcán: de ha a bérmálásra kiöltözve, fehér tulle - anglais - ban, felvirágozva és felpántlikázva kocognak a templom felé , szegényes cifraságaik nevető nyomorúságával belémarkolnak a szívünkbe, és álmodozóvá tesznek.
Hanem aztán elszégyellte magát ezért a gondolatért.
Ha meglátszik az arcán!
Ha megcsalatkozását nem képes eltitkolni, s a leány aggodalmas tekintete meglepi az ő szemének áruló beszédét!
Micsoda durva ügyetlenség volna ez !
Megszomorítani, kedvetlenné tenni egy szegény kis leányt, aki első báljába megy!
És becsületes, hazugsághoz nem szokott szemét ráerőltette a kegyes csalásra .
Igyekezett színészkedni tekintettel, szóval, ahogyan csak tudott.
Gratuláló szókat keresett, és tette, mintha el volna bájolva.
Hanem nagyot lélegzett , mikor túl volt rajta.
- Hát igazán nem vagyok egészen csúnya ?...
Csakugyan tűrhetően áll rajtam a ruha?
Margit belement a lányvesztőbe.
Amint hogy nincs is az a leány, akármilyen eszes, aki a legelső ügyetlen hazugsággal meg ne fogassa magát, ha a szépségéről van szó.
Grunovszkyn erőt vett a lelkesedés.
- Ennek a bálnak te lész a királynője!
Mindenki csak téged fog nézni s mindenki csak rólad fog beszélni.
És hogyha majd vénségemet szomorúan hordozom körül a szép ifjú párok seregében, énrám is ujjal mutogatnak majd az emberek: »Ez az az ördöngős Grunovszky, akinek olyan átkozottul szép leánya van ! «...
Ó, aranyos babám, hadd csókoljam meg a kezedet!
Elfelejtette, hogy tegnap este, méltó haragjában, akkorát ütött az aranyos baba arcára, hogy egy fél óráig piros volt a helye.
Átmentek a nagy szobába.
Vanda kinyitotta az ablakot, s engedelmet adott az uraknak, hogy csak füstöljenek bátran.
A rajztanár nem élt az engedelemmel.
- Látod, Margit, a nagy aggodalom hiábavaló volt.
A hatás tökéletes.
- Ó, a legszigorúbb bíráló még hátra van - szólt Margit.
- Kicsoda?
Bella kisasszony?
- Természetesen.
Alig várom már, hogy jöjjön.
- Ó, Bella kisasszony helyben fogja hagyni a mi ítéletünket - erősködött Terka .
- Neki olyan finom ízlése van, hogy nem is lehet más véleménye, mint a mi zsinatunknak.
- De hát hol van Bella kisasszony? - kérdezte Grunovszky.
- Mindjárt itt lesz.
Mihelyt elvégződik az olasz órája.
- De hát ki az a Bella kisasszony? - szólalt meg a rajztanár.
- Hogyan?
Ön nem ismeri Bella kisasszonyt ?
Ezt négyen kiáltották, egyszerre.
- Nem, nem, hiába néznek rám olyan csodálkozva.
Fogalmam sincs róla, hogy kiről beszélnek.
- Ön nem ismeri a legszebb lányt a házban? -csudálkozott és botránkozott Margit.
- Ah, az lehetetlen.
Talán csak a keresztnevét nem tudta ?...
- Ó, bizonyosan látta számtalanszor!
Hisz már az is furcsa, hogy sohase jutott eszébe: megtudni a nevét...
- Tessék elhinni, hogy én soha, egy pillanatra se láttam a házban olyan hölgyet, akinek nem tudtam volna a nevét s akinek a nevére kíváncsi lehettem volna.
Többet mondok: nem is hallottam olyan lakónak a nevét emlegetni, akit legalább látásból ne ismertem volna.
- Ön sohase hallotta Völgyessy kisasszonynak a nevét?
- Nem, nem hallottam.
- De Biró úr, ha kinéz a szobájából s letekint a harmadik emeletre, éppen az ő ablakaikra lát...
Igen, igen, éppen oda lát.
- Bocsánat, de ott Worms kapitányné lakik.
- Persze.
Worms kapitánynak az özvegye édes testvére Völgyessy kisasszonynak.
- Ah, tehát arról a rejtelmes hölgyről van szó, aki egész nap zongorázik?
- Arról.
És ön csakugyan nem látta ezt a hölgyet soha?
- Nem én.
Annyit hallottam, hogy a kapitányné valami rokonával lakik, s megvallom, a temérdek szimfónia hallatára némi részvétet éreztem az ismeretlen iránt, aki minden délutánját Beethovennel kénytelen tölteni.
De látni nem láttam soha.
- Pedig már van egy fél éve, hogy ön a házban lakik?
- Több mint fél éve.
És legényemberhez képest eleget ülök itthon.
- Bizonyára...
No, ez csakugyan eredeti.
Igaz ugyan, hogy ők nem igen mutatkoznak a folyosón...
Látnivaló, hogy a környezetüktől idegenkednek egy kissé.
Ez a sok mindenféle szegény ember, akit itt olyan közelről kell látniok , nem az ő világuk.
Valaha jobb sorsban voltak.
- Völgyessy...
Völgyessy...
Mintha valaha sűrűn hallottam volna ezt a nevet.
- Az apjok miniszteri tanácsos volt, s azt hiszem, vagyonos ember.
- Nem, nem ő rá emlékeztem.
Talán csalódtam.
- Többet mi se igen tudunk róluk.
Annyi bizonyos, hogy mióta itt laknak, nagyon visszavonultan élnek.
Nem járnak senkihez, s a házban is csak mivelünk érintkeznek.
A kapitányné nem valami bizalmaskodó természetű, s Bella kisasszonyt nagyon büszkének mondják.
Egyébiránt mindjárt meg fogja ismerni , mert ha nem csalódom, itt van.
Vanda elhallgatott; mintha lépések neszét hallotta volna.
Margitnak eszébe jutott, hogy az előszoba sötét; ki akart menni a vendég elé.
De ekkorára már az ajtó felnyílt, s a küszöbön megjelent Bella kisasszony.
Egy barna hárászkendő volt a vállán, egy ama szegényes tárgyak közül, melyek az idők során valósággal külön egyéniségekké válnak; melyekről a folytonos használat lekoptatta a gyári egyformaságot; melyeket mintha megváltoztatott és megőrölt volna a sok esemény és viszontagság; s melyek, mintha lassan , észrevétlenül áthasonultak volna gazdáikhoz , amiként párjához az öreg hitestárs .
Egy ama szegényes tárgyak közül, melyek mintha élnének, és sok, sok szomorú dologról tudnának beszélni.
Mint egy didergő madár, mely összehúzza magát a tollai közé, fázékonyan húzta be a nyakát a kendőjébe; és a rajztanár legelőbb is ezt a kendőt pillantotta meg.
Hanem mikor a többiek siettek az ablakot betenni s a barna hárászkendőből kibukkant az irigyen takargatott arcocska, a rajztanár megfelejtkezett a szegénységről, melyet látott, s álmélkodva tekintett a leányra, mint valami jelenésre.
Persze, hogy látta ezt az arcot valaha!
Csakhogy rámában.
Órákat töltött előtte a Salon Carré-nak nevezett búcsújáró helyen és nem tudott betelni szépségének a látásával.
Igen, látta már ezt a közömbös, hiú, szép fekete szemet, melyben oly mondhatatlan bűbáj ragyog; ezt a vörösbe játszó, aranyszín hajat, melyet a természet nem tud másodszor a földre varázsolni s melyet a művészet csak egyszer lopott meg; a vonásoknak ezt a harmóniáját és égi tisztaságát, mely apogány idők óta csak egyszer jelent meg a világon; ezt a csodás, tökéletes szépséget, melynek láttára az ember csak egy vágyat érez: leborulni előtte.
Igen, ez a Laura de' Dianti, az illatszerfiolás leány, akinek két tükör kell , hogy kellőképpen csodálhassa magát, a ferrarai herceg imádottja, vagy Tizian kedvese, bárki, de egy élő része az örök szépnek!
Igen, ez ő, ha nincs is rajta zöld bársonyruha, mint volt a Salen Carré-ban, ő , hogyha álöltözetben is, hogyha világ csúfjára ilyen szegényes kendő fedi is a vállát!...
Ó, be nem illett ez a szegényes kendő ahhoz a pompázó archoz!
Végigment a szobán, s mint egy elkényeztetett királykisasszony, mindenkihez intézett egy-két szót.
Ó, ez az alak!
A jelen idők divatának hitvány mesterkedése nem volt képes megőrizni ennek a termetnek a titkait!
S az az isteni erő, melyet csak a Szépségbe, a diadalmas Asszonyi Szépségbe oltott belé az égi akarat, meglepte közelségével az elragadott ember képzeletét.
És a rajztanár arra gondolt, hogy ő egyszer festő volt vagy legalább festőnek képzelte magát.
Grunovszky nagy buzgalommal tolta előbbre a hintaszéket, melynek kopottas halványkék selyme szebb időkről beszélt, Vanda sietett meggyújtani egy második lámpát, a rózsaszín japáni lámpát, melyet Grunovszky nemrég egy nagylelkűségi rohamában vásárolt, Margit pedig, aki szemmelláthatóan el volt fogódva, aggódva kérdezősködött: hogy ne fűttessen -e be a kandallóba?
Bella kisasszony kegyesen intett, hogy: nem, s helyet foglalt a hintaszékben .
Biztatta Vandát, hogy sohase fáradjon miatta; aztán látva, hogy körülötte mindnyájan talpon vannak, bátorítani kezdte a hölgyeket és urakat:
- De hát üljenek le, kérem.
Margit, mintha valami restellnivalóról lett volna szó, amin végre is túl kell esni: idejénvalónak találta bemutatni a rajztanárt.
- Engedje meg, Bella kisasszony, hogy egy jó barátunkat mutassam be önnek.
Biró Jenő úr.
Inkább csak a szemével intett, hogy látta és tudomásul vette; a fejecskéjét arra felé fordítani szükségtelennek találta.
Így tenne a csillag, ha bemutatnának neki egy földi férget, aki szerelmes belé.
Megszólítással nem tüntette ki az ismeretlen egyént.
Figyelme egészen a Margité volt, akit, mint egy képet, távolabbról kívánt szemlélni.
- Álljon egy kicsit arrább, Margitka.
Igen, úgy, úgy...
De hisz ez a ruha kitűnően van csinálva!...
Nem, nem lehet ellene semmi kifogás.
Ej, eszerint ez az önök Burgerje ritka ember!
Valóságos kis Laferrière!
Nagyon kedves, igazán nagyon kedves ...
Margit elpirult örömében.
- Laferrière-ről jut eszembe...
Grunovszky úr, elvárom az ön lovagiasságától , hogy megszerzi nekem valami kávéházból a Life utolsó számát.
Tegnapelőtt a fogorvosnál voltam Gabriellával; ott láttam.
Mosolygott.
Az ismeretlen egyén meggyőződhetett róla, hogy az, akiért a fogorvoshoz mentek, nem ő, hanem Gabriella volt.
- Egy gyönyörű fototípia van benne, amelyet nagyon szeretnék...
Miss Illandudno... hisz tudják, a portlandi herceg miss Illandudno-ja... nagy toalettben, mely Laferrière-nek a remeke...
A miss ugyan már jóval túl van a bimbókorán, de a ruha, az felséges!...
És poétikus !... rendkívül poétikus!
Az ismeretlen egyén, ha akarta, megjegyezhette magának, hogy az ő részére csak egy poézis létezik: a selymek és a csipkék poézisa.
Grunovszky bizonykodott, hogy elő fogja teremteni a Life-ot , ha kell, a föld alól is.
( Megvillant a fejében az a merész gondolat, hogy Vanda bizonyára nem haragudhatik meg, ha a költségekből megtakarít majd magának egy pohárka fáradságfelejtető pálinkát.
De aztán nemesen elutasította magától ezt a gondolatot.)
A hárászkendős kis előkelőség tovább fecsegett.
A selyem, a csipke meg az ékszerek ott voltak minden harmadik szavában.
Úgy beszélt róluk, mintha ez volna az egyetlen téma, amelyről beszélni érdemes.
Túlságosan marquise volt, ez volt az egyetlen hibája.
Egy igazi marquise soha se tökéletes.
A rajztanár nem igen hallgatott rá; Terkával és Vandával beszélgetett.
Hanem azért egy párszor eltévedt a szeme, s e tévedésért nem is érzett valami nagy bűnbánatot.
Nemsokára ajánlotta magát, sbúcsúzóra kapott egy leereszkedő pillantást attól az elbizakodott, hiúságokkal teli nagy babától is.
És kimenőben így elégedetlenkedett magában:
- Milyen kár ezért a szép leányért!
Az ilyen léhaság az ő helyzetében rendesen végzetes...
De aztán megrótta magát ezért a rossz gondolatért.
A rajztanárnak volt egy jó tulajdonsága, ami különben igen ritka dolog: az , hogy magamagávalszemben őszinte szokott lenni.
És e pillanatban tettenérte magát.
Végre is, mit tud ő erről a szép kis teremtésről, hogy ilyen hamarosan megítélte magában?
Mintha bíz ezt az egy pár léha szót nem sugallhatta volna a gyermekesség és az ártatlan hiúság is!...
Sőt eltalálhatta volna, hogy így van , mert hisz ennyire nem közlékeny senki, csak egy egészen gyermeki lélek !...
Igen, igen, igazságtalan volt.
Szükségét érezte, hogy megrója magában ezt az ismeretlent, mert elégedetlen volt - magamagával.
Természetesen, bosszankodott magára, mikor észrevette, hogy a tekintete minduntalan visszatéved ehhez a leányhoz, aki egy félórával ezelőtt még ismeretlen volt előtte.
Mintha bizony nem volna egyéb dolga, mint belébolondulni a legelső szép arcba, aki az útjába vetődik!...
Persze, hogy a leány szép és méltó a csodálatra, az tagadhatatlan.
De ok ez arra, hogy ő rögtön rajta felejtse a szemét!?...
Mikor életének a tervéből ki van zárva minden legcsekélyebb ostobaság, minden léháskodás?!...
Szó sincs róla, méltán neheztelte úri énjétől, mikor azon lepte meg, hogy olyan túlságosan sokat foglalkozik ezzel a csinos jelenséggel...
De ha önmagára bosszankodik, ebből az következik, hogy ha pusztán bensejében is, azon a csinos kis teremtésen álljon bosszút?!...
Eh, szégyelld magadat, vén fiú!
- Ha még sokáig gondolkozom róla, azt is le fogom tagadni magam előtt, hogy szép!
Kinevette magát.
4
Egy pár perccel azután , hogy a rajztanár felment a lakására, Margit egyedül maradt a nagy szobában Bella kisasszonnyal.
Terka hazaszaladt megnézni: hogy a Vandrákok nem csináltak -e valami elképzelhetetlen zsiványságot, Grunovszky papa lement borotválkozni, Vanda pedig visszatért az udvari szobába, hogy elrakja a bevasalt fehérneműt.
A szép Bella még mindig ott ült a hintaszékben, s A kis grófnő-tlapozgatta.
A kendő ismét a vállán volt; fázott.
Margit éppen akkor tette be az ablakot.
- De igazán , engedje meg, hogy befűttessek...
- Nem.
A leány már elment, s Vanda képes volna rá, hogy maga rakjon tüzet.
Nem , köszönöm.
Miattam ne csináljanak maguknak semmi alkalmatlanságot.
- De higgye el, semmi alkalmatlanság!...
Különben a leány még itt van, és így...
- Nem, nem akarom.
Az ablakot a Bella kedvéért kellett kinyitni.
Grunovszky ugyan eldobta a szivarját, mihelyest Bella megjelent, de alighogy magukra maradtak, Bella megvallotta, hogy a füst nagyon bántja a torkát.
- Édes, szép kis Bella, ne haragudjék ám!
Különösen most ne, mikor egy nagy , nagy kéréssel közeledem magához...
Margit elővett a kanapéról egy bársonypárnát, letette a hintaszék mellé, és báli toalettjében odatelepedett Bella királynő trónjának zsámolyához.
- De Margit, mi jut eszébe?
Tönkreteszi a ruháját!...
- Eh, bánom is én!...
Valami előérzetem van, hogy úgy sincs nekem maradásom ebben a bálban...
Különben olyan okosan ültem le, hogy majd meglássa , alegkisebb gyűrődés se lesz a ruhámon.
- Ugyan az isten áldja meg, Margit, keljen fel, amíg...
- Nem, nem, hagyjon itt!...
Úgy szeretnék, szépen, nagyon szépen hízelegni magácskának!...
Úgy szeretném, hogy ha meg volna elégedve velem!...
Bella elnevette magát.
- Margitka, maga éppen úgy tesz, mint valami gavallér.
Hisz ez valóságos udvarlás!...
- Igen, igen, engedje meg, hogy egy kicsit udvaroljak az én szépemnek, az én hercegnőmnek!...
- Ej, hisz ennek a gonoszkodásnak csakugyan olyan színe van, mintha maga valami nagy dolgot akarna kiármánykodni tőlem.
- Igaza van, én nagy dolgot akarok, olyan nagyot, hogy alig merek előállani vele...
- És tőlem?!...
Igazán nem értem.
Hát tehetek én valakiért akármit a világon?!...
Hisz nekem semmim és senkim.
Szegényebb vagyok, mint a Hamupipőke , mert neki legalább volt egy jóságos tündére, aki szépen ellátta piros cipőcskékkel; az én cipőimről pedig nem gondoskodik senki, s már napok óta reszketek, hogy az én saját külön tündérem, Fürst Regináld úr a nyakamra találja küldeni a számlát.
S én tehetnék valami nagy dolgot magáért ?!
Mesebeszéd.
Ha talán Gabriella...
- Nem, nem.
Egyedül az én szép hercegnőmtől függ.
S ő megígéri nekem előre , hogy teljesíteni fogja a kérésemet...
Megígéri, ugy -e ?
- Csak így vaktában ?...
Mikor el se tudom képzelni, miről lehet szó?
- Igen, csak így vaktában.
Ígérje meg!...
Ugy -e, megígéri?
Meglássa, nem élek vissza a jóságával.
Ígérje meg hát, mert addig nem merek beszélni.
- Ah, gondolom már, mi járhat a fejében!
Maga talán megtudta, hogy Gabriella meg én, még a régi időkből, ismerősek vagyunk amindenható Nagy Viktor leányával, s most azt akarja, hogy menjünk el hozzá, s az ő közbenjárásával beszéljünk a hatalmas papával valakinek az érdekében...
Hát az igaz, hogy én ismerem Adrienne-t.
Együtt voltunk a Sacré-Coeurben, s akkor nagyon szerettük egymást.
De, fájdalom, szegény Margitom, ma már erre az ismeretségre sem lehet számítanunk.
A múltkor találkoztunk vele az Andrássy úton; mikor messziről megláttuk, meg akartuk szólítani, de aztán észrevettük, hogy szándékosan félrefordul s úgy tesz, mintha nem látna minket.
Margit a fejét rázta.
- Nekem nem befolyásos ismerősökre van szükségem, hanem magára az én szép hercegnőmre.
És ha ő nem akarja nekem megígérni...
- Dehogynem ígérem meg!...
Már csak azért is megígérem, mert olyan kíváncsivá tett, hogy ki sem mondhatom.
- Ah, köszönöm, köszönöm! - kiáltott fel Margit s örömében a nyakába ugrott Bellának.
- Tehát: Grunovszky úr és leányai számítanak rá, hogy a nevezett papa születésnapján, e hó huszonnyolcadikán, este hét órakor, szerencsések lesznek házukban tisztelhetni Völgyessy Bella kisasszonyt és kedves nénjét, akiknek előre is ezer köszönet, hogy ...
Bella ijedten szólt közbe:
- De Margitka, ez lehetetlen!
Maga tudja, hogy...
- Igen, én tudom, hogy nem járnak senkihez, s hogy nem fogadnak el semmiféle meghívást, különösen nem az olyan kicsi emberektől, mint Grunovszkyék...
- No, hallja!...
- Igen, én mindezt tudom, s azért mégis megvan az a reménységem, hogy az én szépem megtartja vakon tett ígéretét, s nem hagyja cserben az ő legrajongóbb tisztelőjét, akit igen, de igen elszomorítana, ha minden várakozás ellenére mégis megvetné az ő szerény és félénk meghívását.
- Higgye el, Margitka, lehetetlenséget kíván.
Én nagyon köszönöm, hogy ránk is gondoltak... de maga épp oly jól tudja, mint én, hogy Gabriella nagyon beteges , s hogy emiatt nem mehet sehová, különösen sok ember közé nem...
- Ó, képzelheti, hogy nem lesznek sokan.
Hisz nem is férnénk.
- Ha öt-hat ember ül együtt, Gabriellának az már sokaság.
Maga tudja, mennyire ideges szegény.
Ott, ahol mulatnak, Gabriella nem lehet jelen.
A vidámság, az eleven beszéd Gabriellát rendkívül felizgatja, s már egy párszor megesett vele , hogy sírógörcsöket kapott egy lármás, bolond zenedarab miatt, melyet a cigányok hozzánk közel játszottak el.
- Akkor hát átjön egyedül...
- Egyedül?!
Mit képzel?!
- Itt a házban?!
Miért ne?!
Ha akarja, elmegyünk magácskáért mindnyájan, az egész hölgyközönség - különben csak Beliczkyék lesznek itt - s haza is kísérjük, hölgyek és urak, az egész társaság.
- Megvallom, Margitka, nem tudom kitalálni, mért akarja ilyen makacsul, hogy én is magukkal töltsem azt az estét?!
Hiszen mi akkor vagyunk együtt, amikor akarjuk!
Mért kell itt lennem, éppen akkor, mikor maguk családias körben fognak mulatni?!...
- Megmondom őszintén.
Nekem azért kell akkor az: én szép hercegnőm, mert nem akarom, hogy az az est valami gyászos, kísérteties, tűrhetetlen est legyen .
Nem, akarom tudniillik azért, mert itt lesz... valaki, aki előtt rengetegül szégyelleném, ha miköztünk rosszul érezné s végtére agyonunná magát.
Halálra restelleném, ha ez az ember kénytelen volna megszökni tőlünk, hogy valahára lélegzetet vehessen.
Én csak igen kevéssé ismerem; de annyi bizonyos, hogy világotlátott ember, s úgy látszik, hogy megfordult már jobb körökben is.
Tudom róla, hogy akarata ellenére, kedvetlenül jön hozzánk, inkább csak azért, mert nem szeretné ezt a szegény Vandát megbántani.
S már most mi ezt az embert olyan kedves társasággal lepjük meg, aminő a Beliczkyéké?
Előre borzadok, ha arra gondolok, mint kell majd pironkodnom, ha Beliczkyék és a papa, aki az első pohár bortól fel szokott vidulni, elkezdenek ezzel az emberrel bizalmaskodni .
Az én szép hercegnőm jelenléte megóvna ettől a szégyentől, s olyan becsületet szerezne a Grunovszky-háznak, aminőben már régóta nem volt része szegénynek ...
Pedig nem mond »nem « -et, ugye?
Teljesíti ezt a nagy kérésünket?
Mert Vanda is kéreti...
- Nem mondok nemet.
De ma még igent se.
Előbb beszélnem kell Gabriellával .
Hanem mondja, Margitka, kiez az ember, akiről szólott?
- Az, akit az imént bemutattam.
- A rajztanár?
Ejnye, nem néztem meg.
Kár.
Nem hittem, hogy ilyen jelentékeny figura.
- Ó, nagyon jóravaló ember.
És, úgy látszik, nem is akárki.
- Azt képzeltem, tízig se tud olvasni.
- Annyi bizonyos, hogy nem keresi a feltűnést.
- S hogy cseppen ez az ember így egyszerre a házba?
-Hát csak úgy, hogy a papa pisztolyt fogott rá: »Életedet, vagy vedd feleségül a leányomat !«
- És ő?
Nem ugrik?
- Meghal, de nem adja meg magát.
- De hát miért jár akkor ide?
- Maga se tudja szegény, hogy' került a krédóba.
Talán puszta udvariasságból .
És most már jó képet csinál a rossz játékhoz, vagy jobban mondva nem csinál semmiféle képet, s úgy tesz, mintha észre se venné, hogy vulkánokon jár.
Ez ránézve is, ránknézve is méltóságosabb.
Ó, én nagy hálával vagyok iránta, mert egyszerűen a faképnél hagyhatna bennünket, s ő ehelyett szép csendesen, alig észrevehetően menekül, nagy fáradsággal diplomatizálva, hogy se minket ne sértsen, se magát le ne kösse.
- És ha mégis belébonyolódnék ?...
Vallja meg, Margitka, elmenne -e hozzáfeleségül?
- Ó, nem olyan viaszember az, aki mást tesz, mint amit akar.
De nem is tűrné az önérzetem, hogy belebonyolódjék.
Higgye el, kis hercegnőm, ha egy szép nap esküvőre menet, száz lépésnyire a templomtól, feltámadna bennem a gyanú, hogy az az ember ott a másik kocsiban most tán azt gondolja magában: »Engem lefőztek !« - képes volnék kiugrani a kocsiból s a lovak elé vetni magamat.
Hisz így is kétségbeesetten erőlködöm megértetni ezzel az emberrel, hogy: »Nem én , hanem a papa...
Mosom a kezemet ...«
Néha úgy tetszik, mintha megértene, s azt mondaná magában: »Szegény leány !«
Pedig hát ez a tudat is elég megalázó.
Tegnap megint nagy jelenetünk volt a papával.
Én tiltakoztam minden születésnap, s minden rajztanár ellen, aki csak a világon van.
A papa egészen kikelt magából .
Mind a hárman nagyon sokat sírtunk, mert mi, ha családi körben vagyunk, mindig csak sírni szoktunk.
Leszavaztak.
Az én emberem most azt mondja magában : » Kolduséknál bál lesz !«
És előre fázik ettől a mulatságtól.
De én nem akarom , hogy ő itt azt se tudja: kin szánakozzék jobban, rajtam -e vagy magamagán?
Azt akarom, hogy jól érezze magát, hogy el legyen kábulva, el legyen varázsolva , hogy ez az este emlékezetes legyen előtte, és célomat elérem, mert magácska itt lesz, itt lesz, itt lesz!
- Ohó!
Maga kitért az én kérdésem elől.
Pedig nem engedem el a választ.
Azt szeretném tudni, hogy ha ez az ember véletlenül mégis beleszeretne magába - istenem, ez olyan könnyen megtörténhetik! - elmenne -e hozzáfeleségül?
- Hogy elmennék -e hozzáfeleségül?
Persze, hogy elmennék.
Férjhezmennék én az ördöghöz is, ha olyan szíves volna, és a maga jószántából kiszabadítana ebből a rettentő helyzetből!
Azt hiszi, nem untam meg még eléggé ezt a temérdek nyomorúságot?
Bocsánat, torkig vagyok vele.
Micsoda élet!
Az örökös hazugság : » A papa nincs itthon ! «... a hitelezők, akik olyan hangosan fenyegetőznek, hogy a szomszédban mindenki meghallja... az alázatos látogatások a világ összes Fürstjeihez és Grafjaihoz: »csak még egy pár heti türelemmel tessék lenni; a jövő elsején mindenesetre «... a szemérmes besurranások a zálogközvetítőhöz, az udvari ajtón keresztül, az utolsó ezüstkanalakkal a zsebünkben... a végrehajtások, s a házmester kérlelése, hogy hunyja be a szemét... a háziúr , aki a szemünkbe mondja, hogy jövőre kikerget bennünket... mindig és mindig ez az örökös rókatánc!...
Aztán ezek a rettenetes, véget nem érő, hiábavaló énekleckék!...
A szemtelen Rubini, aki célzásokat tesz, hogyha okos akarnék lenni, ő híres, ünnepelt művésznővé tudna tenni...
Meg a másik, aki nem ilyen szemtelen, de éppen ilyen ostoba...
Ezek a gavallérok, akiket ki kell dobni s akik elviszik az utolsó pénzünket...
És most ez az őrült hajtóvadászat egy férjre, a hallali a legnemesebb vadra, a közös nagy eszme és közös csatakiáltás: »Egy országot egy férjért ! «...
S mindehhez: látni ezt a szegény Vandát, aki akárhányszor fejfájást színlel és hősiesen koplal, csakhogy én éhen ne maradjak!...
Ah, ha találkoznék egy olyan emberrel, aki megszabadítana ebből a pokolból!
Akinek nem volna egyéb kívánsága, mint hogy magáénak mondhasson az oltár előtt, s aztán eltartson becsületesen, tisztességben!...
Persze, hogy hozzámennék!
Biciklin rohannék hozzá!
-Akkor is, hogy ha nem szeretné?!...
Hozzá menne szerelem nélkül is?
- Szerelem!
De hát ki beszél itt szerelemről?
Micsoda szerelem?
Hát szerelem is van a világon?
Nem tudom.
De hogyha csakugyan volna, mit tartozik a szerelem miránk?!
Fölvette A kis grófnő-t , mely ott hevert a Bella lábánál , s elhajította a szoba másik sarkába.
- A szerelem ezeknek az embereknek való, akik kastélyokban laknak, az idejükkel nem tudnak mit csinálni, s a lovaglóséták meg az ebéd között megkívánnak egy kis izgalmat ... Azoknak a leányoknak, akiknek félmillió a hozományuk, meg azoknak az uraknak, akik délután vadgalambszín kesztyűben járnak, s akiknek nincs más hivatásuk, mint hogy mindenkor készek legyenek életre-halálra megverekedni az erdőben alvó szépért, és önfeláldozóan ugrálni le a tornyokból , ha arra kerül a sor...
A szerelem fényűzés, édes kis hercegnőm; nem nekünk , szegény leányoknak való.
Ó, nem magáról szólok, szép kis Bella!
Maga - az egészen más.
Maga oly szép, de oly szép, hogy a szépsége hatalmával fölébeemelkedik a félmilliós kisasszonyoknak.
Ha valakit ilyen tüneményes szépséggel áldott meg az isten, mint önt, az ura kincseknek, szíveknek és életeknek.
Magához nem érnek fel a mi nyomorúságaink.
Magáért versengeni fognak az előkelők és a gazdagok, akik oly őrülten fogják imádni önt, hogy meghalnak , ha megtagadja tőlük a mosolyát.
Magáért aranyos hintóban fognak kérőbe jönni tábornokok és hercegek; s tűzlábú paripák fogják a templomba röpíteni.
Maga szíveken fog tiporni, szépséges Bella, és boldog lesz az a hatalmas ember, akit kiválaszt a sok versengő közül.
Bella behunyta a szemét, úgy hallgatta.
- De mi - folytatta Margit - akik ezeren és ezeren vagyunk, egyformán közönségesek és egyformán szegények, mit álmodoznánk mi a szerelemről?!
A szerelem egy kis meztelen kölyök, aki csak meleg, kényelmes termekben érzi jól magát; a mi fűtetlen szobáinkban megfagyna szegény...
Még csak az kellene, hogy belébolonduljunk valakibe!
Isten őrizzen minden igaz lelket!
Ó, el tudom képzelni, micsoda érzés lehet az, látni: hogyan menekül a sánta szék meg a kopott bőrdívány láttára finnyás gavallérunk, az eltévedt udvarló, aki eddig csak a báli egyenruhában ismert bennünket, s akinek mélázó szemébe nagyon mélyen találtunk tekinteni!...
Ő fut, ahogy' a lába bírja, s nekünk a szívünk szakad utána!
Köszönöm szépen!
Vagy észrevenni: hogy az az ember, akin a tekintetünk a legszívesebben nyugodott meg, mikor körülnézett nálunk, egy nagyot sóhajt és lemond!
Ebben az okos elhatározásban kimerült egész férfierélye.
És nem is lehet rossz néven venni tőle, hogy így cselekszik .
Mindössze kilencszáz forint a fizetése, s tizenhét év telik belé, míg valóságos miniszteri fogalmazó lesz belőle.
» Isten önnel, én szerelmesem.
Vezérelje lépteit az ég, s csináljon minél jobb partit, hőn kívánom; remélem, ön is minden jót kíván nekem, s imádkozik értem, hogy agazdag vasárus észrevegye kacérságaimat.
Isten önnel; hogy ha még egyszer találkozunk, számíthatunk rá , hogy költői hangulatban leszünk mind a ketten !...«
Eh, nyomorúság!...
S meglehet, hogy a nyomorúságok közül nem is ez a legnagyobb.
Hanem az, ha a feleségévé lettünk egy nagyon könnyelmű, vagy nagyon önző, vagy talán csak lágylelkű embernek, s azzal, akit szeretünk, újra kezdődik a komédia: »A férjem nincs itthon «...
» Jövőre minden bizonnyal «... meg a zálogház, és atöbbi.
Ó, nem győzök eleget könyörögni az Istennek, hogy legalább a szerelemtől óvjon meg, ha már egyébből kijutott a részem!...
Elhallgatott.
Kezét összekulcsolta a térdén, s a sarokba nézett, ahol A kis grófnő számkiűzötten búslakodott.
Bella előbbre hajolt a hintaszékből s halkan, szinte félve, így suttogott Margithoz:
- És, mondja, nem találnáborzasztónak, oly közel, oly egészen közel lenni egy férfihoz, akit nem szeret ?...
- Nem, nem találnám borzasztónak.
Ha akadna egy ember, aki megszeretne , kiragadna ebből a csúfos szegénységből és szabadakaratból, anélkül, hogy valaha megbánná, feleségül venne - igyekezném őt megszeretni s mindenesetre úgy tisztelném és félném, mint az Istenemet.
Hűséges és engedelmes cselédje lennék , s nem ismernék más akaratot, csak az övét.
Végtelen hálát éreznék iránta s egy pillanatra se felejteném el, hogy méltónak talált magához.
És hogyha a szerelem később mégis belopóznék a szívembe s észrevétetne velem egy - másik embert , soha se bocsátanám meg ennek az embernek, hogy a templomból - elkésett, és soha se felejteném el amannak, hogy ő - ott volt.
Bella nem szólt semmit.
Hátra dőlt a székbe, s összehúzta a nyakán a kendőt.
- Fázik?
Bella nem felelt a kérdésre.
Hanem azért megszólalt s kegyes leereszkedéssel tegezni kezdte Margitot:
- Nincs igazad.Egy ember, akit nem szeretsz, s aki akkor csókol meg, amikor akar!...
Aki urad és parancsolód, ő rendelkezik, és te engedelmeskedel !...
Nincs igazad, ez borzasztó.
Annál borzasztóbb, minél gyöngédebb, minél szerelmesebb az a másik.
És nem is panaszkodhatol.
Mert eladtad magadat.
Ha a tisztességért is, de eladtad magadat.
Margit nem értette ezt a váratlan ellenvetést.
- Te, mutatok neked valamit - szólt Bella.
És kivett a zsebéből egy összegyűrt levelet.
- Olvasd.
Margit átvette a levelet és olvasni kezdte a következőket:
» Bella,
Engedje meg, hogy egy párszál virágot küldjek önnek, hírmondóul a messzi földről, ahol most is, mindig és örökkön, csak önre gondolok.
Engedje meg emlékeztetnem, hogy van a világon egy ember, aki oly mélységesen szereti önt, amint ember csak szeretni képes, s aki végtelenül , kimondhatatlanul boldog volna, ha ön feleségül menne hozzá.
Engedje meg eszébe juttatnom, hogy ha nem is volt hozzám biztató szava , mégsem fosztott meg minden reménységtől; hogy meghagyott számomra egy ábrándot, amely ma egyedüli hűséges társam hideg otthonomban.
Engedje meg tudatnom, hogy az a nehézség, amelyről szó volt köztünk, s amely eddig útjában állott legszebb terveimnek, ma már - volt, nincs; hogy életemnek sorsa egyedül és egészen öntől függ.
És kérnem, és rimánkodnom, még egyszer, újra, mindig.
Ó, ne feleljen, ha válaszanem az, amiért könyörgök!
Hagyjon meg egy parányi , egy utolsó reménységet!
És ne küldje vissza szegény, elhervadt virágaimat.
Örökre híve:
Strachwitz.«
Margit csöndesen összehajtogatta a levelet, aztán fölnézett Bellára:
- A katona? - kérdezte halkan.
- Igen, az.
Hiszen beszéltem róla.
- És a nehézség, amelyet említ?
- Hát a kaució.
Mi lehetne más, mint a kaució?!
Egyéb bajához ez is nagy gondot okozott szegény fejének.
Hanem ma már ez nem akadály.
A múltkor a húga írt Gabriellának, kérve őt, hogy igyekezzék engem meglágyítani.
Ebben a levélben közölte Gabriellával, hogy ő hajlandó kis örökségüknek ráeső részéről lemondani, csakhogy bátyjának a kauciója végre együtt legyen.
Erre céloz a főhadnagy is.
- Szegény ember!
- Ó, ne kicsinyeld!
Nagyon derék ember az!
Mondhatnék róla egy pár históriát , aminőket ritkán hallani.
És hozzátehetném, hogy: ő az az ember, akit a világon a legtöbbre becsülök...
- Ah, tehát a felelet nem olyan könnyű?!...
- A felelet?
Nem fogok neki felelni.
Talán a legokosabban tenném, ha visszaküldeném neki a virágait.
Miért várakozzék hiába?
Nem, nem tudom szeretni.
Pedig igyekeztem rábeszélni magamat, mert hisz olyan derék , nemeslelkű ember!
De úgy látszik, én szívtelen vagyok.
Hiú, képzelődő , ábrándoknak élő kis személy.
Nem tudom, hogy mért nem szeretem.
Talán azért nem, mert egy cseppet se magasabb, mint én.
Milyen furcsa az élet!
Meglehet, ha két ujjnyival nagyobb volna: imádnám.
Pedig nem képzelem, hogy annak, akit én szeretni fogok, okvetetlenül valami hosszú legénynek kell lennie.
Csak azt tudom, hogy úgy fogok ránézni, mint egy istenre.
S a tiszteletreméltóság magában még nem tesz rajongóvá.
- És ezzel ki van mondva a főhadnagy halálítélete?
- Ó, ne beszélj ilyen könnyelműen erről a nagy és komoly dologról!
Engem egész napra szomorúvá tett ez a levél.
S megvallom, a Gabriella szavaira gondolkozóba estem.
Gabriella jobban ismeri az életet, mint én.
És ő azt erősíti, hogy a komoly és tiszteletre méltó férfiakhoz kell feleségül mennünk, nem ahhoz, akibe beleszerettünk; azt mondja, hogy attól, akit szeretünk, óvakodnunk kellene , mint a bolygótűztől, mert nem tudni, hová visz.
Már pedig ő tudhatja; a fején történt szegénynek.
- Az bizonyos, hogy nem mindig a szerelmi házasságokalegboldogabbak.
- És mégis, énbennem tiltakozik valami - nem tudom mi - ez ellen a tanítás ellen.
Ne mondj ellent; belátom én azt, hogy ezt a házasságot visszautasítani esztelenség.
Te nem tudod azt, hogy mi milyen szegények vagyunk.
Mi sokkal szegényebbek vagyunk, mint mutatjuk.
És elképzelhetetlen az, hogy mi vár énrám , különösen, ha Gabriella hamar talál meghalni.
Tudom, hogy ha ma választok férjet, és ha választásom egy jóravaló emberre esik, ez magát a nyugalmas, a biztos jövőt jelenti.
Róbert maga is szegény ember, az igaz; de annyija éppen van, hogy el tud tartani egy feleséget.
Meggondoltam én a dolgot jól, mert nem vagyok olyan szeleburdi, amilyennek látszom.
De beszélhettek akármit, énbennem fellázad valami arra a gondolatra, hogy eladjam magamat.
Mert hiába minden okoskodás: férjhez menni ahhoz, akit nem szeretünk, akár a nyugodt, tisztes jövőért is, annyi, mint eladni magunkat.
Én nem vagyok eladó.
Pár pillanatig hallgatott; majd hozzá tette:
- Aztán meg én szépnek, ragyogónak képzeltem az életemet; nem akarom lemondáson kezdeni.
- És igaza van - szólt Margit.
- Magácska nem a lemondásra született, mert akkor az Isten nem teremtette volna ilyen csodaszépnek, ilyen elragadónak!
- Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál -e te álmodni?
Lásd, én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni.
Álmomban tündérszép vidékeken, és mesés fényű városokban járok.
A pázsit, melyen járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház.
Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörű ruháim, amelyek nem földi szövetekből készültek.
Különös zenét hallok, mely semmi ismert muzsikához nem hasonlít; a levegő oly balzsamos, mintha illatszerekkel volna tele; és színeket látok , sokféle csodálatos, gyönyörű színt, aminő tán nincs is a világon.
Álmomban mindenki imád, s minden kívánságom rögtön teljesedik.
És vőlegényem is van, aki nagyon szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes.
S a vége mindig az, hogy meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.
- És ezt maga szép álomnak mondja!
- Természetesen.
Oly édes érzések között halok meg!...
Különben én előre érzem , hogy igazán így fogok meghalni.
Mert, nem tudom miért, de érzem, hogy én nem élek sokáig.
- Ó, ne beszéljen ilyen csúnyákat!
- Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy -e?
- Most meg már csúfolódik velem!
- Igaz, mondja csak, Margitka...
Ez a rajztanár itt lakik a házban?
- Igen.
- Akkor hát nagyon szegény ember lehet.
- Valószínűleg.
- És maga, aki tart attól is, hogy a szegény férjjel újra kezdődhetnék... hogy ' is mondta?... a rókatánc...
- Nos?
- Mégis elmenne hozzá feleségül?
Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:
- Igen.
Ehhez hozzámennék.
- Akkor hát ?...
- Nem.
Legalább nem tudom...
- Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert - szólt Bella.
Odakint csengettek.
Megérkeztek Beliczkyék.
5
A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.
Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak ítélt.
Fiatal ember volt még ; érdekelték ezek a részletek is.
A földi hívságok teljesen lefoglalták a figyelmét .
Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli-inggombjai?
Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket.
Mikor utoljára letette őket a kezéből, azt gondolta, hogy sohase lesz többet szüksége rájok.
Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágított a gyertyával szekrényének mindegyik polcára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.
S egy percig elfelejtkezett magáról.
Nem vette észre, milyen különös foglalkozással tölti az idejét.
Hanem amint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, aki egy gyertyával a kezében oly szörnyen komoly arccal járt-kelt a szobában, egyszerre észrevette magát.
- Milyen bolond vagyok!...
Hát kellett az nekem, hogy így belelovagoljam magamat ebbe a bálba?!...
Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!...
És mit töröm én magamat azért, hogy odalenn megtáncoltassak egy kisasszonyt, aki nekem sem ingem, sem gallérom?!...
Mintha nem volna egyéb dolgom!
Részvéttel nézte végig a féligkész képeket, melyek a homályban egymás mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.
- Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! - gúnyolódott magamagával.
- Ez talán az ihlet?!
A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!...
Hogy így meg találtam irigyelni magamtól egy céltalan szórakozást!
Mintha nem volna minden mindegy !
Eh, menjünk tovább.
És mialatt öltözködését bevégezte, így tűnődött magában:
- Végre is, csak úgy teszek, mint az egész világ.
Mert hiszen édes-kevés ember van olyan, aki rendesen azt cselekszi, ami a legkedvesebb előtte.
Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei.
Csak akkor érzi jól magát, ha beletekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes gügyögésüket, és csókolhatja bársony arcocskáikat.
Az ám, de biztosítania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét.
És a szegény ember fut, fárad, izzad ; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik, üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után , mindig csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy meghal, mielőtt célját eléri.
És meghal anélkül, hogy valaha együtt volna a gyermekeivel.
A másik az élvezetek embere; a krajcáros élvezetek bolondja.
Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért.
Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe kerül.
És öli magát, és kínlódik , és hajszolja, vadássza, kergeti a pénzt.
Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább.
Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között.
És leőrli az életét, anélkül, hogy szenvedélyének hízelgett, s énjét dédelgette volna.
Csak bolonddá tette magát.A harmadik csak ábrándoknak él, s naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék el .
És így a negyedik, meg az ötödik, ahányan vannak, le egészen hozzám, aki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben úgy szaladgálok a szobámban , mint egy versenyló, csak azért, hogy megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy mulatságon, ahol egy lelket se ismerek , megtáncoltatni egy kisasszonyt, akit miattam elvihet az ördög!
Hanem azután perbe szállott magával:
- Szegény vén fiú, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged senki és semmise érdekel a világon.
Pedig hát - bolondság!
Csak azért mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez ?! «... hogy hozzá tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz ?!«
Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy ezentúl nem tudna érdekelni téged, téged, akinek a Szép volt a bibliája!
Igaz, hogy egy szomorú órában lemondottál az álmaidról.
De hát lehet -e az álmokról végképp lemondani?!
Eh, szürke minden oktalankodás, amint hogy szürke minden okoskodás is.
Gretchen többet ér minden bölcsességnél.
Menjünk táncolni!
Lement Grunovszkyékhoz, ahol már várták.
A Beliczky-család nem tudott hová lenni a kíváncsiságtól.
S amikor belépett a szobába, a rajztanár kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, akit meg kell fogni.«
Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot.
Talán jobb is volna egyszerre kiábrándítani azt a vén bolondot, mint meghagyni a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó lehet rá nézve!
Bella már nem volt ott.
Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.
- Ah, kegyed rajztanár!
Én imádom a rajztanárokat!
Ismertem egyet, nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg.
Régen történt , még a krími háború idején.
Kegyed persze nem emlékszik a krími háborúra!
Látom , sokkal fiatalabb ember annál.
Elég az hozzá, a krími háborúban történt, hogy egy golyó kétfelé szakította.
Kétfelé szakította, valósággal kétfelé .
Vizloczkinak hívták.
Különben elmondom majd az egész történetet, nagyon érdekes.
A bálban majd elmondom...
- De, mama!
Ezt az urat mindez nem érdekli !
Frida villámokat szóró tekintettel utasította rendre kedves mamáját.
Beliczky mama megjuhászodott.
- Bocsánatot kérek, ha talán untatom...
De nem tudom miért, első látásra is olyan bizalmat érzek ön iránt!...
Szeretem a fiatal embereket.
Ó, csak a fiatalok kedvesek.
Az öregek önzők, ridegek, száradt szívűek!...
- Mama!
Mama!
- Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy!
Bocsássa meg neki, kérem, tűrhetetlen ideges fejfájása van.
Ó, a szegény gyermek!
Konrád nevetett.
- Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk.
Előre fájul meg neki a feje, hogy később ne legyen feltűnő.
- De Konrád! - ezt már egész kórus zengette.
A Frida migraine-je miatt egy pár percig még odafenn maradtak.
Mikor aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nemcsak őrá vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.
Grunovszky vakító vatermörderével és újonnan vasalt cilinderével, melyet balkezével kacérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség volt .
Rokokókecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan kecsesen, olyan ünnepélyesen nyújtotta neki karját, mintha Leszczinszka Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.
- Gyermekek, előre! - vezényelte.
A rajztanár karjára fűzte Margitot, s megindult a Beliczky-csemeték után.
Jó éjszakát kívántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.
Ahogy' az ajtó kinyílt, alulról fölhangzottak a Szerenád-keringőakkordjai.
Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.
A levonulásnak óriási közönsége volt.
A folyosó, a lépcsőház, az ablakok mind telidestele.
A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal lények laktak ( az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, ahol csak egyszer kell házbért fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen látványosságot.
Margitot máris elfogta a lámpaláz.Nem látott egyebet, csak azt a temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arcát.
Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tűnt fel az elkábult Margit előtt.
Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette.
Mikor leértek, elsötétült előtte az egész világ.
Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét.
A hallóérzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczaj, meg a mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva, meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá.Érezte, hogy karjából kifűződik az a kar, amely hozta, úgy tetszett neki, hogy magáhozragadja valami rendező s elszakítja a többiektől , azt hitte, hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették volna őrá, hirtelen nekizúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta magát : » Ej, haj, sohase halunk meg ! «... egyszerre roppant fényesség - s ott volt a bálban.
A nyájas rendező azokat azismert udvarias szavakatsuttogta a fülébe, melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte alkalmasak arra , hogy segítségükkel két idegen tökéletesen megértse egymást.
Margit halkan , elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony; maga se tudta, mit.
Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették.
Egy nevet kiáltottak előtte, s úgy tetszett neki, mintha valaki azt parancsolná neki , hogy táncoljon.
A rendező nyakonfogott egy fiatalembert s bemutatta:
- Patay úr.
Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay úr megbízható karjai között.
A terem túlságosan kicsi volt, s temérdeken táncoltak benne.
Margit érezte, hogy elvész a tömegben.
Nem látott mást, csak kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.
Csak akkor tért magához , mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős karok közt találta magát, amelyek idehozták.
Ahogy' belenézett a rajztanár derült , mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett.
Igaz, hogy ez nem is repítette olyan vadul, mint az a másik.
Olyan gyöngéden, olyan vigyázvavitte a karjaiban, mint ahogy' egy gyermeket szokás, akit el akarnak altatni.
- Tudja -e, hogy múlik a lámpalázam?! - hálálkodott neki.
- Nézze, már tájékozom magamat.
A cigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen játszanak.
Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei...
És ebben a pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is.
Az imént még csak önt láttam.
Nézze, az a kövér kisasszony, akit annyian állnak körül s akit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyúznak a tekinteteikkel, az, úgy látszik, a bálkirálynő...
És az a szürke szakállú úriember, aki mindig bólingat a fejével , mintha helybenhagyásával kísérné a táncot...
- Az a kerület képviselője.
Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.
- Meg az a másik, aki azzal biztatja magát, hogy sohase hal meg ?...
- Az Garzó Lajos úr, a főrendező.
A kör saját külön mókás embere.
Nem ajánlom , hogy táncoljon vele.
Már vagy három kisasszonynak lépett a lábára...
- Nini, a papa is táncol.
- Igen, Fridával.
- Ez érdekes.
Jöjjön, pihenjünk egy kicsit.
Üljön le mellém.
De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, aki röptében elfogott egy éppen szabaddá vált táncost s áldozatát egy biztos mozdulattal odapenderítette Margit elé.
- Nagysád!
Patay úr...
Patay úr úgy táncolt, ahogy' más ember dohányt vág.
Részvétlenül, hidegvérrel , de kitartással.
Nem ismerte fel Margitot, s úgy látszott, hogy a táncosnő közömbös előtte.
Margit éppen így volt vele s nem is igen hederített rá.
Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.
Grunovszky gyönyörűen táncolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából való táncmesterek.
Tánca oly feltűnő ellentétben állott egész külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték.
Grunovszky erre mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá.
Margit le nem vette róluk a szemét.
Félt , hogy a régen eltemetett titok ki fog derülni.
A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, aki Vizloczkijával már eljutott a krími háborúba.
De mielőtt biztos területre ért volna, valaki a vállára tette a kezét.
- Jó estét, Biró úr! - szólt a valaki, akiről szinte lerítt az előkelő származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a monokliviselés után legbiztosabb jele a kitűnő nevelésnek.
- Ej, ön az!...
Alig ismertem meg !...
Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.
- Igen, azelőtt hordtam a szakállamat.
De remélem, emlékszik rám?!
Balajti Horác, pénzügyminiszteri fogalmazó!
- Már hogy ne emlékezném!
Csakhogy azelőtt ...
Azt akarta mondani, hogy Balajti úr azelőtt a régi miniszterét maszkírozta , most meg az újat.
De jobbat gondolt.
- Mondja csak, Biró úr, kegyed ismeri azt a kislányt, aki amott táncol?
És egyet szabadított a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető gallérba volt börtönözve.
A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.
- Ó, hogyne ismerném!
Igen derék kislány.
Kétezer hold, árva.
Balajti úr levette a monokliját és kecsesen legyintett vele.
Így tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad el mellettük.
- Akarja, hogy bemutassam neki?
- Kérem.
- De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés.
A szellemességnek semmi értéke előtte.
Az ő számára csak táncosok léteznek.
- Úgy?!
Majd megerőltetem fáradt porhüvelyemet.
- Tegye meg, kérem.
Addig is engedje meg, hogy szerencsét kívánjak önnek...
- A valutáról írt tanulmányomhoz?
- Természetesen.
Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, amelyet most ismert meg Balajti úrban.
Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó úr soha se tanulja meg azt a raccsolást, amely természetesnek hallatszik, - és íme mily tökéletesség!...
Margitot hazaszállították, s Patay úr továbbállt robotolni.
Mert alig tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek.
Az előbbi jelvényes úr elfogta, s odacipelte egy régóta üldögélő sárgaruhás hölgyhöz:
- Nagysád!
Patay úr...
Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti úr karját.
Hiszen pompásan megy a dolog!
Eddig még nem ült egy percig se; s itt éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomorú emlékezetű majálison.
Úgy látszik , ezek mind az ő világukból való emberek; a képviselő úr olyan előkelőség köztük , mintha maga a Dalai Láma volna.
A beszélgetés hangjakedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem méregetik egymás viszonyait.
Íme itt még a miniszteri fogalmazók is, akik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!
S Margit boldogan felelgetett táncosa lehetetlen kérdéseire.
A fogalmazó úr igen csodálkozott, hogy táncosnője nem a vidékről való.
- Nagysád talán rokona a Pieta festőjének? - kérdezte.
Margit nem tudta, hogy ki a Pieta festője.
De nem is törődött vele.
E pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét.
Az apját figyelte, akinek a viselkedése semmi jót se jelentett.
Grunovszky összesúgott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a halhatatlan Garzó intett a cigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba.
Grunovszkyt odavitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány hangon kiáltotta ki, hogy közkívánatra nagy mazur következik.
Margitot elfogta a gyávaság.
Féltette az inkognitót, s hirtelen elhatározta magában , hogy megtagadja az apját.
Valami különös előérzete volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül múlni el.
Egyszerre roppant vágyat érzett hazamenni, de a kísérőihez nem mert közeledni.
A rajztanárt nem látta sehol .
Bizonyosan táncosokra vadászik szegény.
Bemenekült a toalettszobába.
A toalettszoba ablakai nyitva voltak.
Szép októberi est volt; a season-ta Polgári Körben nem vették olyan szigorúan.
Margit felláthatott a harmadik emeletre.
Valami árnyék sétált odafenn.
Talán Vanda.
Milyen jó volna otthon lenni!
Félt, s nem tudta, mitől fél.
A cigányok már javában játszották a nagy mazurt.
Szeretett volna rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak.
A szíve sebesen dobogott .
Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le, melyben apja a főszereplő.
Ó, be jó volna odafenn lenni!
Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a táncteremben .
Mintha mindenki egy helyre tódult volna.
A cigányok valami különös táncdarabot húztak, melyet alig lehetett hallani a beszéd és a nevetés zajától.
Margit nem állhatta tovább.
Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.
A cachucha!
Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, aki csak jelezte az őrült mozdulatokat.
Mindenki őket nézte.
Grunovszky mögött egy hatalmas termetű, zömök ember állott ( látszott rajta, hogy a sertésszállások tájékáról jött ide ), aki oda volt a nagy lelkesedéstől.
Úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé.
Margit érezte, hogy az arca bíborszínűvé válik.
Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett.
A képviselő is tapsolt.
A kőbányai ember pedig odalépett Grunovszkyhoz, nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:
- Ön nagyon derék ember!
Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe.
Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész sokadalom igen mulatságosnak találta.
A leány azt hitte, hogy elsüllyed szégyenletében.
Valaki a nevén szólította:
- Margit !
Beliczkyné volt.
- Már egy fél órája keresünk.
Miért bújtál el?
- Nem telt kedvem a komédiában.
Aztán meg fáj a fejem.
Szeretném, ha hazavinnének.
- Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!
- Jó.
Majd haza kísér az, aki ide hozott .
Éppen szembe jött vele.
Margit elébe sietett.
S amit ezelőtt meg nem mert volna tenni a világért , egyszerűen, minden szó nélkül, belekapaszkodott a karjába.
Maga is elcsodálkozott a bátorságán.
- Rosszul érzem magamat - szólt hozzá.
-Szédülök.
Vigyen haza, kérem!
Aztán halkabban hozzátette:
- Látta?
Mily szégyen!
Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez.
A keserűség erősen fojtogatta a torkát.
S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, aki tudója volt családi nyomorúságaiknak?!
Ez az ember legalább részvéttel van iránta s nem fogja kinevetni.
Nem is csalódott benne.
A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá , amellyel jólelkű emberek beteg gyermekhez szoktak közeledni.
Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt.
Bizonyítgatta, hogy nincsen igaza.
Hogy nem kell olyan szigorúan fogni fel a dolgot.
Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, ahol sok minden szabad.
Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzátartoznak a mulatsághoz.
A vendégek legnagyobbrészt egyszerű emberek, akik hamarjában igen megkedvelték Grunovszky papát.
S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan mulatságosak.
Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen.
És Margiton kívül nincs itt egy lélek se, aki megítélje a tréfáiért.
Végigvezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem ajtajánál.
A cigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a táncterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn, a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás.
A középpont Grunovszky volt.
- Pezsgőzik! - álmélkodott Margit.
Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, míg a balkezével kecses mozdulatokat írt a levegőbe.
A pezsgő elfelejtette vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a szív embere; a pezsgő felingerelte a képzeletét.
A kőbányai ember nagy gyönyörűséggel hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak úgy táncoltak bele.
A többiek nevettek.
- Igen - szólt Grunovszky - én oly közelről láttam amegboldogult cárt, mint most önöket.
S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tűzte mellemre a harci érdemrendet.
Margit búvában is elnevette magát.
- Az ám, tábori patikárus volt ott! - suttogta a rajztanárhoz.
- Ohó, nem engedem, hogy kijátsszanak! - szólalt meg hátuk megett a miniszteri arcú fogalmazó.
- A négyes az enyém!
Balajti úr követelte ajussát.
Margit ránézett a rajztanárra.
Azt hitte, talál valami ürügyet, s magáhozhódítja az ifjú finánczsenitől.
Nem volt annak eszeágában sem ilyes gondolat.
Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, aki az örök Patay urat vonszolta feléje egy gránátostermetű hölgy kíséretében, vizavít keresve.
- Nagysád!
Patay úr...
Patayúr megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.
A rajztanár megkönnyebbült szívvel állott tovább.
Sajnálta ugyan Margitot, akin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés felülkerekedett benne.
Kezdte túlságosnak találni az áldozatot, melyet a kislányért hozott.
Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.
Ahogy' ki akart illanni a táncteremből, egy hirtelenszőke, jóképű fiatalemberrel ütődött össze, aki álmatagul kóválygott egyik teremből a másikba, mint valami holdkóros.
Az alvajárótnagyon meglepte a találkozás.
- Nini, hát te hogy' kerülsz ide?
- Én, én itt lakom a házban.
- Münchenben hittelek.
De nemcsak én, hanem az egész világ.
- Itthon vagyok már egy félesztendeje.
- És itt lakol, ahol a madár sem jár?
- Én itt.
Jó fészek ez nekem.
De hát téged mi szél hozott ide?
- Micsoda kérdés!
Partit vadászok, mint a többiek.
- Te, a költő!
- Hja, barátom, ilyen az élet!
Gazdag lányt kell találnom, hogy kibérelhessek egy színházat, s előadathassam a színdarabomat.
- Még mindig Diogenes?
-Még mindig.
- Te, ez a Diogenes már úgy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd fölöslegesnek tűnhetik fel előtte.
S akkor minek a darab?
- Hadd el, éppen ellenkezőleg történt.
Az öregség olyan bőbeszédűvé tette, hogy az anyagomat most már sehogyse tudom beleszorítani öt felvonásba.
- Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vízért menni se érdemes és szomjan halna?!...
- Ne izgass, kérlek.
Ez a Diogenes még megőrjít.
Egyszer már azt hittem, hogy eltemettem.
De hát az ember mindig visszatér...
- Lehetetlen!
Mi az ördögöt csinálhattál te Diogenes nélkül?!...
- Magas vígjátékokat.
De ez volt csak az igazi tragédia!
Képzeld, az első vígjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas.
Összeszedtem minden tehetségemet s írtam egy még magasabbat.
Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt.
Olyan tartalmas, olyan merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szín alatt se érthette meg.
Nem érthette meg más, csak az akadémia.
S azt hiszed, megkoszorúzták?
Nem.
Ez se volt nekik elég magas.
Ekkor megírtam a legmagasabb vígjátékomat.
Ez már olyan magas volt, hogy magam se értettem meg .
Tudod, mi történt?
Azt hittem, megüt a guta.
Erre már nem mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.
- És most írod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?
- Nem.
Visszatértem Diogenes-hez.Beláttam, hogy ez az én remekművem.
- Amit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?
- Nem.
Nem akarják belátni.
Minő vakság!
Megint visszautasították.
Még Kolozsváron is visszautasították.
Tovább már csak nem mehetek közönségért!
- Lámpával kerestél embert és nem találtál.Diogenest tehát még ma is üldözi a végzete.
És most partit vadászol, hogy kibérelhess egy színházat?
- Mit csináljak?
Nem marad más hátra, csak ez, vagy hogy agyonlőjem magamat.
- Természetesen a szelídebb halálnemet választottad.
És a vad, itt van?
- Itt.
Az a kis kövér.
Mindnyájan arrautazunk.
- Kik, mindnyájan?
- Hát az egész kompánia.
Remélem, emlékszel még a kompániára?
A kis Depinyi , Legéndy Aurél, Ritter Géza , meg a többiek.
A Margitszigeten fedeztük fel, egy őrült majálison.
És légyottot adott ide, mindnyájunknak.
Égi ártatlanság , barátom, égi ártatlanság!
Egy sertéshízlaló, két birtok a Bánátban, meg házak , annyi ház, mint a polyva.
Elég volna az egész kompániának.
- De hát hol van a kompánia?
Eljöttetek, s a harctért átengeditek idegen kalandoroknak?
- Én már kidőltem, s most pihenek.
Utoljára is, nem beszélhet az ember órákon át, szakadatlanul, folyton csak Kőbányáról?!
Égi ártatlanság, de nekem túlságosan égi.
Képzeld, egyetlen egy színdarabot látott egész életében: Niniche-t.Vagy, amint ő mondja: nem s-sel, hanem c-vel és h-val!
-Majd kiművelődik, ha előadatod neki Diogenes-t.
-Gondold el, kérlek, a halhatatlanságban is hozzákötve lenni egy nőszemélyhez , aki a magasba nem szállhat velem!
- És bambán áll vizednek a mélységei felett!
- Tempe és Kőbánya!
- Az eszmény és az erszény!...
A szövetség mindenesetre érdekes lesz.
Ha ugyan el nem ütnek tőle a többiek.
De hát hol vannak a többiek?
- A kis Depinyi itt alszik az olvasószobában.
Mostanában már mindig elalszik tizenegy felé.
Pár év óta rettentően kopasz és rettentően álmos.
- Még mindig »csak a nők ! « ?...
- Még mindig.
A lelke romlottabb, mint valaha.De a test, barátom, a test már kezd megtisztulni a földi salaktól.
Annyira tisztul, hogy szinte aggasztó.
- Hanem azért egyre sóhajt és egyre csettentget a nyelvével?
- Amíg lélegzik...
Itt van Ritter Géza is, de nagyon rosszul érzi magát.
Furcsa hely ez, barátom; itt senkibe se lehet belekötni.
Ha a lábáralépsz valakinek , bocsánatot kér tőled.
És mindenekfelett nincs itt a rendőrség.
A mi barátunk pedig most már mód felett fásult.
Ahol nincsen rendőr, ott ő nem tud mulatni .
Az idők során Ritter Géza és régi ellensége, a rendőrség, elválhatatlanokká lettek.
- Hát Legéndy Aurél?
- Barátom, nem ismernél rá.
Legéndy Aurél nem a régi többé.
Tökéletesen oda van azóta , mióta a múltja kiderült.
- A múltja?
Mi a tatár?!
Hát múltja is volt neki?!
- De még milyen!
Mi csaknem sóbálvánnyá váltunk, mikor rábizonyították a dolgot.
- Csak nem hamisított váltót?
- Nem.
Hanem emlékszel, hogy milyen nagyra volt a nemességével.
Ahányan voltunk, mindannyian könyv nélkül tudtuk a nagy Legéndy-család történetét.
Ha önmagáról szólt, kifogyhatatlan volt a felvonó hidakból, a cintermekből és a lefejezett ősökből; s nem tudott másról beszélni, mint fegyverkovácsokról , rabonbánokról és gyulákról.
Nos, tehát, képzeld, kiderült, hogy Legéndy Aurélt azelőtt Kopeczeknek hívták!
- Teringettét, ez sújtó lehetett!
- Azóta Legéndy Aurél tökéletesen összeesett.
Hogy a költővel szóljak: megtört benne az erély, s nem maradt meg szelleméből sem az egész, sem a fél.
Egy darabig azt hittük, hogy bele fog halni.
- Ugyan ne mondd!
- Majd meglátod.
Csöndesen beszél és mindig bocsánatot kér, hogy születni bátorkodott.
Az bizonyos, hogy Kopeczeknek születni nagyon rossz gondolat volt tőle.
De a bűnhődése csakugyan rettenetes.
Olyan alázatos és olyan igénytelen , amilyen lármás és követelő volt hajdan.
Jelenleg már csak múltak árnya s » elhaló visszhang csupán «...
- S most azt terveli, hogy meg fogja aranyozni az elhomályosított Legéndy nevet ?...
- Mindnyájunknak ez a kis kövér a mentsvárunk.
Ez az utolsó kísérlet.
Meg vagyunk kopva, barátom, nagyon meg vagyunk kopva.
- De azért te, te csak a régi vagy?
- Mit értesz ez alatt?
- »Hahogy hívem maradtál ? «... mint a költő énekli.
- Még kérdezheted?!
Hiszen tudod, hogy tűzbe-vízbe mentem volna érted!
- Éppen arról van szó, mert a tűzbe kell menni.
Be akarlak mutatni egy csinos kisleánynak, s a kérésem nem kevesebb, mint hogy ne tágíts mellőle, hanem mulattasd és különösen táncoltasd, mihelyt látod, hogy nem igen akad más vállalkozó.
Nagyon művelt kislány; elmondhatod neki Diogenes-neka meséjét.
- De legalább gondoskodol róla, hogy felváltsanak?
- Hogyne.
Én magam is felváltalak koronkint.
Aztán életre keltem a többieket is.
Négy táncos úgy is sok volna egyszerre a kis kövéreteknek.
- Bölcsen beszélsz, mint Diogenes.
Számíthatsz rám.
Úgy fogok táncolni, mint egy kadét, akit az ezredes rendelt be, megforgatni a kisasszonykáit.
- Megszolgálom.
Ott leszek majd az első előadáson.
- Köszönöm.
Elérzékenyítesz.
A négyes éppen véget ért.
A rajztanár karon csípte a költőt, s cipelte Margithoz.
- Margit kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam a legjobb barátomat.
Marosy Gusztáv, író.
- Ó , olvastam a verseit .
A költő meg volt hatva.
- De hisz ez nagyon derék kislány! - susogta a rajztanárhoz.
- Különös teremtés - súgta vissza amaz.
- Rajong mindenért, ami szokatlan.
Balajti úr a felsőbbség mosolyával vonult tovább.
A rajztanár egy-két szóval még figyelmébe ajánlotta Margitnak a bölcs megéneklőjét, aztán megnyugodva ment újabb vadászatokra.
Tudta, hogy jó kézben hagyja Margitot.
- A ház kigyúlhat, de ez a fiú az állomáshelyén marad - biztatta magát.
Hanem azért a kis Depinyit is felköltötte.
- Ébredj, Árpád fia!
- Mit akartok velem ?...
Ejnye, elbóbiskoltam egy kicsit...
Mi az ördög ?.. .
Kísértetet látok?
- Ne mereszd a szemedet, hanem gyere táncolni, Don Juan!
Olyan aranyos kis teremtésnek beszéltem rólad, aminőt még nem igen láttál ebben a bálban.
- Jó falat, mi?
- Ohó, hátrább az agarakkal!...
Én nem szobacicáról beszélek.
- De, kérlek!
- Tudom, a hercegnők...
De most nem hercegnőről van szó.
Hanem arról, hogy tedd féltékennyé a kis kövért.
- Hogyan?
Azt is tudod!
Ahá, már találkoztál valamelyikünkkel!
Mindegy, a gondolat nem rossz.
De várj, hadd igazítsam meg a hajamat.
- Ezzel hamar készen lehetsz.
- Már megvagyok.
A nő, barátom, nincs jobb iskola, mint a nők...
Megtanítanak rá, hogy az első ügyesség a világon: egy pillanat alatt rendbehozni a hajunkat satöbbi...
Helyes.
A kicsikét csak bízd rám.
Margit kezdte sokallni a rajztanár barátjait.
Minduntalan ott volt egy-egy új táncossal .
- Depinyi úr, jó barátom.
- Legéndy Aurél, régi jó pajtásom.
- Ritter Géza, a legrégibb barátom.
Ejnye be sok jó barátja van.
Jó, jobb, régi, legrégibb.
S mindez csak úgy egyszerre.
Mert rendesen hetekig se érintkezik senkivel s alig mozdul ki a házból.
Szó sincs róla, ez a sok meghalt barátság mind az ő kedvéért támadt fel.
Mert hisz enélkül ő is úgy járt volna, mint azok a hervadó hölgyek, akiknek a mulattatására az örök és egyetlen Patay úr van hivatva.
Akiket felváltva forgat meg egy derék Briaraeus, valószínűleg a belépőjegy és a vacsora fejében.
Ha tehát nem árul petrezselymet s nem kénytelen megosztozni a még fiatal gardedámokkal a tartalékos táncoson, ezt csak a rajztanár gondoskodásának köszönheti.
Margit nem örült ennek a nagy gondoskodásnak.
Elégedetlen volt, szeretett volna otthon lenni, hanem azért - maradt.
Hogy miért, maga se tudta volna megmondani.
A rajztanár sem volt megelégedve magamagával.
Tisztában volt vele, hogy elsiette a dolgát, s túlbuzgalom által tévedett, amint az egyházatyák szokták mondani.
Oly feltűnő szorgossággal igyekezett teljesíteni, amire vállalkozott , hogy Margitnak okvetetlenül észre kellett vennie ezt a nagy figyelmességet.
És így ahelyett, hogy szívességet tett volna neki, udvariatlan, sőt kegyetlen volt iránta.
Szolgálatot akart neki tenni, és megalázta.
Meg akarta óvni a szégyenkezéstől, és maga szégyenítette meg.
- De hát minek is avatkozom a dolgába?! - évődött magában.
- Hát kellett nekem az, hogy ide jöjjek?!
Elképzelhettem volna, hogy ilyen körülmények között a jóakarat nem jó egyébre, mint hogy még rosszabbá tegye a dolgot.
Micsoda butaság volt tőlem, azt képzelni: hogy elég megjelennem, és földerítek mindent , mint a nap!
Mikor tudom, hogy szegény ember dolga csupa komédia, s hogy a kisemberek erőlködése mindig rosszul üt ki!
Mintha nem volna világos, hogy a szegénységben nem azok a nélkülözések a legkellemetlenebbek, amelyekkel együtt jár, hanem azok az apró, nyomorult bajok, melyeket a szegénység miatt mi magunk okozunk egymásnak!
Mintha még nem tanított volna meg a sors, hogy a szegénység maga sohase keserít el, hanem igenis az a másik szegény ember, aki pedig talán rajta van, hogy enyhítsen a bajunkon!
És szemrehányást tett magának, hogy mindezt nem gondolta el korábban, akkor , mikor még megkímélhette volna magát is, meg azt a szegény kislányt is, egy nagy ügyetlenségtől.
Aztán meg nem tagadhatta el maga előtt, hogy rettenetesen unatkozik.
Erről ugyan nem tehetett, de azért ezt se bocsátotta meg magának.
Mintha nem tudta volna, miért jön ide.
Hisz nem a jókedv csalta le, hanem valami bolond, don quijote-i fellobbanás.
Nincsen hát benne semmi csodálatos, hogy itt, a naiv emberek tömegében, ahol csak az örömnek és az ifjúságnak lehet helye, itt is megtalálja magánosságának örökös társát: a kedvetlenséget.
Ezt ugyan előre is sejthette volna, s ha nem tetszett a gondolat - ülhetne szépen otthon.
Nem áltatta magát.
Ennek az oktalan, egyre növekedő kedvetlenségnek volt egy új szítója is.
Az, hogy hiányzott itt neki valami, ami se tegnap, se tegnapelőtt , se azelőttsoha, nem hiányzott neki.
Egy ostoba szeszély.
Az a szép leány.
Az eleven Laura de' Dianti.
Miért is bolondítaná magát?!
Igen, érdekkel tudná nézni ezt a tiziani arcot, és ezt az észveszítő termetet, most is, tovább is, még sokáig; és ha itt volna , bizonyára nem találná ilyen színtelennek, ilyen üresnek ezt az egész mulatságot.
És akkor talán egy percre el tudná felejteni kellemetlen osztályos társát: a kedvetlenséget.
Érdeklődve nézné, annyi bizonyos.
S miért ne vallaná meg ezt magának?
Persze, csak mint egy szép képet.
Mint magát az eredetit.
Mert hogy az eleven lény volna rá ily hatással...
Ó, képtelenség!
Attól ugyan távol van!
Oly távol , mint Gaea anyánktól az űrben tévelygő, szerteszét hullott s kihűlt csillagok .
Mintha nem volna már torkig mindenféle szerelemmel!
Mintha nem égette volna meg már elégszer magát!
Mintha nem tanult, nem okosodott, nem vénült volna máig !
Mintha nem apadt volna ki szívéből a földi szerelem forrása!
Igaz, hogy huszonnyolc éves korában az ember semmiről sem bizonyos.
De ő védve van, mint ember csak lehet.
Páncél van a szíve körül, mely jól megóvja őt a föld leányai ellen.
Páncél vadhúsból, szerelmi nyomorúságok, szerelmi sebek kemény, durva forradásaiból.
Az ő szíve csak egy szerelemnek van tárva: az égi szerelemnek.
Annak a földöntúli szerelemnek, amellyel a Szép iránt viseltetik.
A halott, de formáiban örökké élő szép iránt...
Az ő kedvesei a színek és a vonalak .
Érdeklődésének egyedüli tárgyai: ezeknek a színeknek és vonalaknak titokzatos , megérthetetlen, örökkön más és más alakulásai.
S miért restellné ezt magának megvallani?!
Mert a pályatársai közt nem számít többé?!...
Igaz, hogy egyszer , életének legnehezebb órájában, már maga is eltemette magában a művészt.
De az ilyen halottak koronkint megfordulnak a sírjaikban.
Igen, a művész volt az, akit ez a váratlan jelenés megilletett.
A művész, aki nem törődik vele, hogy azok az isteni formák egy élő lény formái, s aki átadja magát tiszta lelkesedésének, minden földi gondolat nélkül, a Fra Angelico-k naivitásával.
S miért félni a nőtől, ha ő csak az ideált látta meg benne?!
Pedig érezte, hogy minden nagy biztonsága ellenére is, fél tőle és aggódik magáért.
Nem tetszett neki ez a gyávaság.
- De minden tűnődésnél többet ér egy cigarett! - biztatta magát, skiment a folyosóra, rágyújtani.
Odakinn Terka jutott eszébe.
Bizonyosan fenn van még, és páholyából gyönyörködve nézi az első emeleten mozgó árnyék-alakokat.
Ki tudja, talán számít is a tréfásan kért táncra.
Ez ugyan egy cseppet se volt valószínű, de a rajztanárnak mégis megtetszett ez a gondolat.
S mivel, amit szívesen teszünk , arra mindig találunk egy kitűnő okot: figyelmeztette magamagát, hogy egy férfi kis dolgokban is megtartja a szavát.
Felment.
És megdöbbent a sietségétől.
Rajtakapta magát, hogy a gyors lépcsőjárástól sebesebben dobog a szíve.
Még fel se ért a harmadik emeletre, már megpillantotta Terkát.
Ott állott a Wormsék ajtajában s Bellával beszélgetett.
A szép leány egy zsámolyszéken ült , s alig látszott ki a nagy kendőből, melybe burkolózott.
Csak a balkeze volt szabadon, hogy cigarettázhasson.
A cigaretta fellobbanó fénye meg-megvilágította az arcát.
A rajztanár megállt, nem mert tovább menni.
Úgy tetszett neki, mintha minden lépés, melyet tovább tesz, egy-egy elhatározó, végzetes lépés volna; mintha valamivel távolabbról már kérdéssé válnék a visszatérés.
» Ez a gyávaság gyanús !« - biztatta magát.
» Eh, semmi baj; de sohase jó bolygatni az alvó szellemeket« - felelt a másik énje.
- »Miért jöttél hát ?!«
- »Bolondság !«
És visszafordult.
Visszafordult, mint egy tizenhat éves fiú, aki nem mer a szép asszony ajtaján kopogtatni.
Nagyon haragudott magára, és elvégezte, hogy ettől a perctől fogva nem gondol többet az egész népségre, sőt magára a nagy Tiziánra sem.
Mikor visszatért a Körbe, már a vacsoránál találta a társaságot.
A kőbányai meg a kis kövér egy hosszú asztalnál együtt ültek Grunovszkyékkal, s ott voltak a lovagok is, mind egy szálig.
Mióta a képviselő eltávozott, ez volt a díszasztal.
Grunovszky egyre-másra hozatta a pezsgőt s tüntetően tegezte a kőbányait.
Mindenki ivott; csak Margitnak volt fejfájása.
De nem volt Fridának .
Azt is elfelejtette, hogy valaha fájt a feje, sőt úgy látszott, mintha teljesen elvesztette volna a fejét.
A kis Depinyi meg a pezsgő elfelejtették vele az egész világot.
Margit fehér volt, mint a fal, és hallgatott.
Mintha tűkön ült volna.
Guszti hiába szavalta el neki Diogenes nagy magánbeszédét, nem volt hozzá egyetlen bókja sem.
A többiek mind egyszerre beszéltek.
A kis kövér oly boldogan vihogott, mint húsvéti locsoláskor egy nagyon egészséges és nagyon szemérmetes leányzó, s Konrád, aki meglehetősen lármás Demokritosz volt, mély kamaszhangon szekundált neki.
Beliczky mama , akinek Frida tökéletes szabadságot adott, a Vizloczki regényét beszélte el Balajti úrnak mindaddig, amíg Grunovszky, engedve a közkívánatnak , állathangokat kezdett utánozni.
Ez a mutatvány felköltötte az egész közönség kíváncsiságát.
A cigányok kísérni kezdték a rigó és a csalogány füttyét s a szomszéd asztaloknál zajosan tapsoltak; a siker teljes volt.
Mikor a rajztanárt meglátta, Margit felpattant a helyéből és elébe sietett.
- Adja a karját, kérem - szólt hozzá.
- Beszédem van önnel.
Átmentek a táncterembe, mely egészen üres volt.
Csak a pódiumon gubbaszkodott egy-két álmos cigány, akiken meglátszott, hogy láttak már emennél sokkal szebb éjszakákat is.
A parkett tele volt ruhafoszlányokkal, szertehullott legyeződarabokkal, s Margit mintha látta volna rajta a gyermeki képzelődések roncsait is.
Sehol egy eltévedt pár se: csupán az egyik szögletben elmélkedett a múlt időkről vagy három takarékos gardedám.
Senkise zavarhatta meg titkos beszédjüket.
Margit arcáról már eltűnt a fehérség.
Piros volt, mint a bazsarózsa.
- Mondja csak, kérem - szólt a rajztanárhoz - van önnél elég pénz?
- Igen, kisasszony - felelt amaz kissé meglepetve.
- Az apám... nincsen magánál...
És tudom, hogy nincs pénze.
Már pedig én nem akarom, hogy az az idegen vendégeljen bennünket...
Kérem, fizesse ki helyettünk azt a... pezsgőt.
Úgy mondta, mintha valami gyalázatos szót kellett volna kiejtenie.
- Vanda majd meg fogja adni önnek - fejezte be a mondókáját sietve.
A rajztanár áldotta a véletlent, hogy szolgálatára lehet Margitnak.
Bizony megtörténhetett volna, hogy ez a kérdés kissé zavarba hozza.
Igaz, hogy az ilyen esetekben nem szokott bálozni.
És jólesett az önzésének, hogy tehet valami szívességet ennek a szegény kisleánynak.
Bűnösnek érezte magát vele szemben.
S ez ugyan meglehetősen durva módja annak, hogy tisztázzavele a lelkiismeretét, de hát ez is valami.
Szerette volna azt mondani, hogy el van ragadtatva; de alig mert beszélni, hogy valamiképp távolról se illesse a leány érzékenységét.
Óvatosan, félénk szavakkal nyugtatta meg, aggódva kerülgette a tulajdonképp mondani valót.
Törte magát a kifejezésért, hogy két szóval légiesen gyöngéd lehessen, s igyekezett úgy tenni, mintha ezt a dolgot a legtermészetesebbnek találná a világon.
Margit észrevette a jószándékot és hálás volt érte.
Ámbár sejtette, hogy ha valami, ez a nagy gyöngédség kétségtelen bizonyítéka a rajztanár közömbösségének.
Mert ha szerelmes volna, nem félne attól, hogy a szó is megsértheti.
A szerelmes ember képzeletében nem fordul meg olyan, amitől féltenie kellene a szeretett lényt körülsugárzó dicsfényt; aztán meg a szerelmes olyan gazdagnak tudja ezt a nagy érzését, hogy mindig képesnek érzi magát pazarul fedezni ebből a gazdagságból a figyelmesség apró hiányait.
A szerelmes nem fél az egyenességtől s fölöslegesnek tartja a körültekintést.
És ez a gondolat nem hagytabékén.
Valami kis ördög mozdulhatott meg a fejében , mert amíg a rajztanár adta a vidámat, elhatározta, hogy: »No hát , kedélyeskedjünk !«
- Aztán, hallgasson rám - szólt hozzá, mialatt visszatért vele az asztalhoz - van még egy másik kérésem is.
Tudja, hogy ön nem nagyon dédelgeti az én kis hiúságomat?!
Köszönöm a barátait, de talán ön is elvihetne még egy vagy két fordulóra?!
Gondolja meg, hogy engem itt az ön menyasszonyának néznek és észreveszik, hogy, íme, a vőlegény felém se néz és rideg, mint maga az Angol Bank!...
Kérem, maradjon meg a szerepében, hadd büszkélkedjem egy kicsit!...
- A szerep nagyon kedves, Margitka, ha a vele járó hivatal csak tiszteletbeli is...
De hát az én kis hiúságom?!
Az semmi?!
Ha nem mutogatom magamat a legkevésbé előnyös oldalamról... azt hiszem, az igen természetes.
Én tehát nem mutattam meg, hogyan táncolok - már magáért se.
Nem akartam, hogy azt mondják : » Ejnye, a vőlegény már különb is lehetne; sehogyse illik ahhoz a szép kis lányhoz !«
- Lárifári.
Maga nagyon jól táncol.
- Aztán meg, van a menyasszonynak nagyobb dicsérete, mint ha a vőlegény oly vakon szerelmes, oly határozottan vőlegény, mintha már férj volna?!...
- Semmi ürügy.
Táncolni fog.
Ne ijedjen meg.
A soupercsárdástól felmentem .
Hanem egy négyes, az olyan, mint a limonádé.
Semmi címen nem lehet visszautasítani.
S ennek a táncnak a komolysága nem fog csorbát ejteni az ön méltóságán.
- Ohó, maga most olyan valamit ajándékoz nekem, ami már az enyém volt.
- Szép, hogy emlékszik rá.
- Maga rosszalkodik.
Megérdemelné azt a bűnhődést, hogy kiálljak magával a terem közepére és bemutassam az én nevetnivaló csárdás-művészetemet, magának nem annyira mulatságára, mint inkább szégyenére.
- Nem vállalom.
A csárdás ezé a kopasz úré, aki már is igyekszik fáradt tagjait erre vonszolni.
Margitnak nem volt igaza.A kis Depinyi a harmadik és a negyedik pohár között kitűnően táncolt.
Igaz, hogy ez csak meteorfény volt: egy pillanatig tartott.
Mikor a rajztanár ismét benézett a táncterembe, Margitot már a Ritter Géza karján találta.És pedig kitűnő kedvben.
Szilaj volt, majdnem kicsapongóan vidám.
Úgy erőlködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte rosszulesett.
Nem akart ott maradni.
Továbbment, ki az előterembe.
De itt se találtahelyét .
Úgy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő.
Kinyittatta az egyik ablakot ; mind a két ablak az udvarra nyílt.
Vajon ott van -e még az a másik?
Eh, lehetetlen.
Az idő már éjfél felé jár.
Azóta bizonyosan lefeküdt.
Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé.
A cigaretta fénye még mindig ki-kigyulladt időnkint.
Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ó, volt elég mondanivalója.
Nagyon belemelegedett a beszédbe.
Terka egy zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.
- Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt.
A kastélyunk heteken át hangzott a cigánytól.
Miénk volt az egész Erdőkürt.
A testvéreim ott voltak minden bálban .
A kirakatok teli voltak az arcképeikkel és mindenki ismerte őket.
A szép Völgyessy lányoknak híre volt messzi földön.
Én akkor a Sacré-Coeurben voltam , ahol mindenki remegett tőlem, és csak úgy hívtak: a kis démon.
Mindenki félt a csínyjeimtől és a kedves nénék nem győztek panaszkodni rám.
Hanem az apám azért nagyon szeretett.
Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam a kicsi.
És meglátogatott minden szombaton.
Ó, micsoda öröm volt az!
Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött.
De én nem a játékoknak örültem, hanem az apámnak.
Te nem tudod, hogy ki volt az én apám!
Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám híres ember volt.
És szép, amilyen szép emberek azóta nem is léteznek.
Amikor meghalt, az újságok mind sokat írtak róla, mert az én apám nagy ember volt.
És szép, és jó, mint az Isten!
Tudod, Terka, nekem nincsen szívem.
És én senkit se szerettem a világon.
A zárdában mindenkit halálra bosszantottam.
De az apámat imádtam.
Ó, mennyire imádtam!
Már hétfőn alig vártam a szombatot.
Hát még mikor vasárnapra elvitt magával!
Olyankor egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, amit akartam.
És játszott velem, mint egy nagy gyerek.
Egy szombaton nem jött el értem.
Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött.
Egyszerre kocsi érkezett ; azt mondták, hogy értem jöttek.
Bejött a fejedelemasszony és szelídebben szólt hozzám, mint máskor.
Azt mondta, hogy menjek haza, az apám beteg.
Az apám beteg!...
A kocsiban azt hittem, hogy sohase érkezem meg.
Mikor kiszállottam , láttam, hogy a zsalugáterek mind le vannak eresztve.
Felfutottam a lépcsőn.
Ó , sohase felejtem el ezt alépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta!
Odafenn Gabriella és Erna sírva jöttek elémbe.
Csak intettek, hogy mindennek vége .
Berohantam.
És ott feküdt az apám holtan, holtan!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket nézte , hol annak a cigarettának a ki-kigyúló fényét.
Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető akkordjai .
Gondolatai elkalandoztak, messzire.
Margit meglepetve állt meg az ajtóban.
Ugyan mit nézhet ott?
Megvárta, míg elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul , valószínűleg az ő keresésére - nem ment utána.
Hanem odament az ablakhoz .
Felnézett és megtalálta, amit keresett.
Az egész házbancsak egy nő volt, aki cigarettázott.
S az a kis vörös pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.
- Vagy úgy?! - szólt magában.
- Hát úgy is jól van !
Hanem megbánta, amit tett.
Hadd fizetett volna az az idegen.
Mikor úgyis mindegy.
Megfordult, s a toalettszobánál találkozott vele.
Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a komolykodó , furcsa mozdulattal, amely oly kedvesen állott neki, mélyen meghajolt előtte.
- Kérem, a négyes!...
6
Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l'Europe egy kis szobájában, ahol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg, józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.
A szörnyű jelenés oly hirtelen termett előtte, mint ahogy' a villám csap le a békés akolra.
Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban élt, amely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetű isteni gyermek, akit magával hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való.
Szentül hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, akire nagy, igen nagy hivatás vár.
És ebben a tudatban türelmesen leste a Hóreb-hegyi megnyilatkozást, amely majd felvilágosítja útjai felől.
Élt napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva.
Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap , amely rejtelmes és csodálatos nap, de az ő napja lesz.
Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége.
Rájött, hogy ő huszonhét esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt.
S egy másodperc alatt tisztában volt vele , hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.
Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény.
Hogyan támadt világosság a fejében, csak így egyszerre, maga se tudta volna megmondani .
Csupán annyit tudott, hogy utolérte azoknak a hangulatoknak egyike, amelyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk rejtőzködő, gonosz szellemek.
Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.
Hat óra tájban kelt fel.
A feje nehéz volt, a szíve üres.
A gyomra el volt rontva.
Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.
Nem akart gyertyát gyújtani, s a félhomályban öltözködött fel.
Az ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét ruháikat; s ebben az árnyékmezben idegeneknek tűntek fel előtte.
Nem szokott otthon lenni este.
A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének úgy rémlett, mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.
Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna újra lefeküdni.
Rágyújtott egy cigarettára, s kiment az erkélyre.
A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott.
Ebben a pillanatban csupa feketeség volt az egész utca.
A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát.
Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sírbolt.
S mintha őt egyedül felejtették volna ebben a sírboltban.
Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.
Ellátott a Gare Saint-Lazarera.
Az alagutak közt egyik vonat a másik után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek új meg új hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a pályaháztól kifelé, mindennapos útjokra.
A Place de l'Europe -on kocsisor kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szíve, ahol minden ér összefut, hogy újra szétváljanak.
A Rue d'Amsterdam meg a Rue de Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt.
Az emberár egyre sűrűbben hömpölygött rajtok .
Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és siető embereket látott.
Az omnibuszok zsúfolva.
És elhatott hozzá a nagyváros zaja.
Megpillantott egy skatulyacsomóval megterhelt apát, aki a szabad kezével egy kisleánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, amíg eltűntek előle.
Majd elnézte a közeli könyvárust, aki roppant sietséggel szedte össze az utcára kirakott lomjait, alig várva, hogy ebédelhessen s eltehesse magátholnapra.
És elmélázott rajta, hogy a levélhordó, aki reggel óta rója az utcákat, mily gépszerű gyorsasággal végzi gyilkos tisztét.
Alig pillantott másfelé, amaz már a túlsó végén volt az utcájának.
Hogy' sietnek, hogy' lótnak-fútnak, fáradnak és izzadnak mindannyian!
Az igaz , hogy mindegyiknek van egy kikötője, ahová, munka végeztével, érdemes megtérni.
De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában töltött élet van a hátuk megett.
A régi lommal kereskedő könyvárus egész nap adott és vett , a skatulyásember reggeltől fogva törte magát egy társaságért, melynek a vállalataneki valószínűleg Hekuba, s még a kisleány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó során.
Csak ő az, aki sohase siet, s aki felett nyom nélkül tűnnek el a napok, a napok százai és ezrei.
Csak ő nem törődött soha a rohanó idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.
És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét átaludta volna .
Bizony, azokkal a féligkész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva oly régen szenderegnek odafenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie.
Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, amelyek eddig még megóvták az éhenhalástól.
Hogy tán a félreismert remekekkel büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben?
Volna is miért.
Mikor ezekről mindről így szólt a bírálat, hogy: »Szép, szép; de ez mind nem a Pieta.«
Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilenc éves korában festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét.
A kezdő új csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy érdeklődéssel néztek a jövője elé.
De a jövőjét éppen ez a Pieta gyilkolta meg .
Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével sújtották le.
Nem tudta maga-magát túlszárnyalni.
Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni.
A kenyérszerzés lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta magát, s lenyűgözte , béklyóba verte, hogy ha megkísértette szárnyra kapni.
Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s aprópénzre váltotta magát.
S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak elidegenedett tőle.
Münchenben úgy fogadták, mint nagy tehetséget, s a cenákulumokban sokáig élt a híre, mint a jövő emberének.
Jó barátai esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött arcképeken is; s a megbecsülés, melyre a Pietá-valtett szert, az ifjú óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott.
És a müncheni mesterek lótó-futó növendékei , akik a festők városából szétmentek a világba, sokáig emlegették otthon, a csapszékhistóriák között, hogy: »Van köztünk egy, akinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja lepni a világot, hogyha egyszer összeszedi magát ! «
Valóságos legendai alak lett belőle; s a hívei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére.
De hogyha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, amit tőle vártak; ez mind nem volt a Pieta.S a legenda hovatovább kopott, a nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett .
Párizsban már nem voltak rajongó hívei.
A nagy városban elveszett szem elől ; hajdani céhtársai, akiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és jobban elfelejtették.
Az idő múlt; és Biró érezte, hogy az a kis közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számított, lassanként letesz róla.
És kiábrándultan , odasorolja azok közé a hamis tehetségek közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az űrbe, a semmiségbe, vagy a mesterség ingoványaiba.
Csak ő maga nem vesztette el a reményét.
Hitt a lángelméjében, sőt hitt a szerencséjében is.
Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.
És hogyha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, ahol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes, vakító fényű csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szívvel nézett az ég vándorára , s azt mondta magában: »Az az én csillagom !«
És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.
Hanem ezen a szomorú napon nem találta meg a csillagát.
A sötét gondolatok sohase akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először jelennek meg előttünk.
A szervezetnek egy külön állapota, egy külön rossz hajlandósága kell hozzá , hogy megejtsenek.
Mint a baktériumoknak, termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk.
Az egészséges, a normális test - talán egy kis láz után - egyszerűen kilöki őket magából.
De elég a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész vérünket, egy néhány őrizetlen perc alatt kiköltik bennünk milliárd és milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.
Így történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve utasított el magától, a csömör egy nehéz órájábanvégigpusztított a lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.
Féligkész, csonka képei úgy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán panaszkodó árnyékai.
Hamarjában összerótt és szertehordott festményeire úgy gondolt, mint elárult barátokra.
A huszonhét év, melyet már leélt, az elpazarolt idők egész kincsesházának tetszett neki, mely egyszerre csak elsüllyed ellomhult, renyhe , tétovázókeze elől.
Huszonhét év és - semmi!
Huszonhét év, az életnek fele, és mindig csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések!
Az elmúlt idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a sírboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, amelybe átlehelték lelküket, hogy örökkétartó életet éljenek.
Ó, dehogy fogja utolérni őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyívásúak!
Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is, akik mind megtették már a magukét , jól-rosszul, ahogy tőlük telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül .
Mindnyájan kiállották már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő állott egyhelyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb lélegzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.
Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.
A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai, visszatérései a feleútról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s késlekedése a nagy célokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből erednek: a művészeti kételkedésből .
Megvetette azt a termelést, amelyet magakörül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás .
Oly magasan látta az ideálját, hogy profán szívvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna.
Úgy találta , hogy álmai szebbek, fenségesebbek, mint azok, amelyeket társai, a többiek láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos aranyálmokat csak úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, amelyben égi szózat hangzik , hívni Sámuelt.
És féltve őrizgette álmait, titkon táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.
És hogyha koronkint azt hitte, hogy a várva várt ihlet megérkezett, csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan , hogy eltévelyedett, hogy elcsúszott, hogy visszaesett.
Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak per aspera juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.
Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.
Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az jutott eszébe, hogy az aranykorszakok nagyjainak sohase voltak ilyen kétségei.
Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámítva, nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből.
És kétségbeesve érezte, hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát talán, de múmiát.
- Milyen furcsa a világ! - tűnődött magában.
-Ha én most leülnék az íróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenek egy-egy partét, melyben értesíteném őket, hogy Biró Jenő úr, mindnyájuk tisztelője, az éjjel, egy nagy tivornya után, kimúlt végelgyengülésben: mindenki azt mondaná rá, hogy ez nagyon ízetlen tréfa.
Pedig hát az az ember, aki eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember bizony meglehetősen közömbös rájok nézve; az az ember pedig, aki gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, aki őket valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult - sorvadásban.
Meghalt, kimúlt ő, asszonyom, Meghalt, kimúlt bizony!
Fejtül neki zöld-hant gyepágy, Lábtul egy kő vagyon .
Az igaz, hogy olyan észrevétlenül múlt ki, mint amilyen lármásan jött a világra.
A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a halálát , hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odújában.
De vajon nem csak tetszhalott -e a kedves halott?
Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a benseje legmélyén.
Íme, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét, mint amilyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült léleknek a viruló egészségén.
Ma - talán csak az idegesség egy rohamában - oly határozottsággal állapítja meg, hogy nem a lángelmék égi fajtájából való, mint aminő határozottsággal vallotta magában az ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, amióta csak öntudatra ébredt.
Hátha ma téved és korábban volt igaza ! lHátha most csak a rémlátás óráit éli és eddig nem csalta magát?!
Ó, nem, fájdalom, nem.
Az árnyékban szomorkodó félbehagyott képek mint megannyi sötét vád meredeztek rá.
Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó hóbort, de együttvéve nem művészi alkotás.
És a lángelme teremt, nem tétovázik és kételkedik.
Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszú esztendő alatt már ki kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább önmaga előtt.
Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett!
Ma csak fölébredt egy hosszú, nagyon hosszú álomból.
- És ez elég keserves állapot! - ingerelte magát.
- Huszonhét esztendős koromban már nem kezdhetem újra az életet.
Meglehet, kitűnő tisztviselő, vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom magam, s nem heverészek délibábok között.
De ezt régebben kellett volna kezdeni.
Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint középszerű piktornak lenni, s festeni tucat-mocsarakat vagy jubiláló vendéglősöket.
Hanem elkéstem egy kissé.
Végre is, ma már nem kezdhetek új inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek.
Mire elvégezném az ábécémet, meglehet, készen volnék az egész életemmel.
Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!
Nem akarta látni őket.
Vette a felöltőjét és kiment.
Fütyörészve haladt le a lépcsőn.
Úgy tett, mint a gyermek, aki félve halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát.
Valamelyik szomszédja buzgalommal kalimpálta a Szép Heléná-ból , hogy: »Ó ez csak álom, álom volt csupán ! «...
Szekundált neki.
Helyes; álom volt, és vége.
Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.
A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a szomszédnője .
Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék Homérosz, koronkint szundikált is.
A festő vastag barátságban volt vele.
- Brávó, hétalvó, ön már fenn van?
- Aludtam, mint egy házmester.
És most, fej helyett, egy dézsát hordok a nyakamon.
- Nagyon jól mulathatott, hálátlan!
- Lakodalmon voltunk Asnières-ben.
Fervacques, Willis meg a többiek.
- Ejha!
Fervacques és lakodalom!
Jó társaság lehetett!
- Kérem, kérem.
A menyasszony egész helyes volt.
A vőlegény pedig kitűnő pokrócokat készít.
Itt a vizitkártyája, hogyha pokrócra lesz szüksége.
Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál.
A nagyteremben nem volt kívülök senki , csak a mi társaságunk.
És mert a zongorás a vacsora alatt becsípett, engem kértek meg, hogy játsszak nekik.
- És ön egész éjjel zongorázott ?...
- Anélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte.
Pompásan mulattunk.
Csak egy baj volt.
Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta visszaadni jogos tulajdonosának.
De azért nagy atyafiságban váltunk el az új pártól.
Engem meg is híttak a házukhoz.
- Ó, a don Juan!
- Semmi félreértés.
Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy pokrócfestő vagyok...
Hanem, tudja -e, hogy Vésinet-ben már régen nem voltunk?!...
- Persze!
Már elvihetne egyszer!
- Inkább rögtön, mint holnap.
- Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön...
- A kis vörös malac?
- Igen.
- Mondja meg tehát a kis vörös malacnak, hogy gyűlölöm őt.
És búcsút vett Ninitől.
Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánnyal, mikor torkig volt minden léhasággal.
És sietett szerencsét kívánni magának a lelki ruganyosságához.
Pedig nem volt könnyűvérű ember, s nagyobb érzékenység lakott benne, mint magamagának megvallani merte.
De a társaság, melyben forgott, rákényszerítette a könnyűvérűség álorcáját.
A lelki fesztelenség hangja, mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, amint számtalan embernek nem, akik a fásultszívű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el, hogy utoljára más nyelven már nem is tudnak beszélni.
A léleknek ez a nagy felülemelkedettsége mindenen, ami komoly, idegen volt az ő érzésvilágának.
De jaj a farkasok közt annak, aki elárulja, hogy ő idegen!
És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi gyönge oldalainak , ha leleplezi őket!
Igyekezett tehát a farkasok nyelvén beszélni - védekezésből .
Sőt igyekezett farkassá változni át, ami még bátorságosabb.
A dolog jobban sikerült, mint képzelte.
A másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől.
Csakhogy az ilyen sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tűnnek el nyomtalanul.
A dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, ami egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik.
Így volt vele is.
Nemsokára nagyon könnyen beletalálta magát az egykor oly idegen hangba, s utoljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.
Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, amelyért ma, életében először, hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön kellemetlen gondolataiba .
És nem tudta, hogy hol jár.
Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.
Átment a kapun, ki a plateaura.
Rettentő fáradtság fogta el; leült egy padra , hogy kipihenje magát.
A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbújt a sötétségbe.
Csak a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.
És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat.
Mindegyik száz meg száz embert jelent, akik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek múlva - ha ugyan el nem halnak addig -, akiknek mindnek van valami célja, akik valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak, törik magukat és falják fel egymást, akik mind tisztában vannak vele, hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant Babylonban.
Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, aki minderre nem tudna feleletet adni.
Aki nem tudná megmondani, hogy mit keres ebben az idegen világban?!
Aki nem tudja, hogy esztendők óta miért töltötte itt hiába az időt , s akinek fogalma sincs róla, hogy mitévő legyen holnap?!
Talán csak egy , egyetlen egy ember van ebben a roppant sokadalomban, akinek többé nincsen semmi célja, s aki nem tudna beszámolni vele, hogy miért barangol itt, ahol annyit se ér, mint egy fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között, közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóvíz mossa, egy elhagyott , elpusztuló kunyhóban?!
Ő, aki egykor lángelmének képzelte magát.
Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, aki a legnagyobbat, a halhatatlanságot akarja.
A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy: már akarni is elég ; csak erre az egyre nem.
Ezt a földi törekvést, mely a legnagyobbszerű vagy legkicsinyesebb, ami embertől csak kitelhetik, egyedül a siker nemesíti meg.
A hős, aki szembeszáll az ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas előítéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, ami embernek csak adatott.
De az a nagyravágyó, aki mindenre képesnek érezte magát, valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy , megrendítő tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett.
Phaëton és Icarus számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást , csak egy szánó mosolyt.
Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szívében lakozó , kérlelhetetlen bírája előtt.
Szemben találta magát a rejtelmes Lutéciával, és lelke megtelt kicsinységének a lesújtó érzésével.
Úgy jött ide, mint Nagy Sándor, aki szűknek találta Macedóniát, és íme , tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, aki elveszett a rengeteg városban.
Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, akik , mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden részéből, hogy lánggal égő arccal állják körül a nagy alkotások legnagyobbik kohóját.
Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, amelynek ajtaja előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arccal zúzták az út kövét, hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a kukoricalisztet.
A szépapja még darócruhában járt s ijedten kapta le báránybőr süvegét , ahányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa tűzcsíkokat vert ki a szikla-törmelékből.
A nagyapja már tudós ember volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyította a beteg állatokat.
Ó, végzetes adomány!
E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt nyugalomra, s nem kószálna a világban céltalanul, azzal a tudattal, hogy amióta él, lidércet űzött.
A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha tűz , ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket.
És íme, őneki már nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, amennyiből amazok egy esztendeig éltek, férges hercegekkel, akikben még a bűn is évszázados, meg kifestett lányokkal, akiknek ahetvenhetedik ősei is házmesterek voltak.
S mindezt a Múzsa képviseletében, akinek tulajdonképpen nincs is szerencséje őt ismerni.
- Ha jól meggondolom a dolgot - udvarolt magának -, hát én bizony nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, akiket lefestettem, s akik megvették a mocsaraimat.
Mert hisz ezek mind egy szálig kontár mázolások, egy jámbor műkedvelő kínos erőlködései.
És az a derék bandita, aki az Abruzzok között megállítja a Mr. Webb kocsiját, sokkal egyenesebben jár el, mint én, aki tíz frankért leckét adok Miss Mary Ann-nek.
Festőnek képzeltem magam, de voltaképp csak kalandor vagyok.
Fölkelt a padról, s megindult a híd felé.
De nem ment át, mert mire odaért , egyebet gondolt.
Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot.
Nem, ma nem megy el Paulette-hez.
Ebédeljen egyedül, vagy ha úgy tetszik, ebédeljen mással.
És ment tovább, amerre a lába vitte.
Befordult az Avenue de Jéna-ra, s elhatározta, hogy agyonfárasztja magát.
Annak, aki mindenáron aludni akar , legjobb sokat járni.
A séta meghozza azálmot s az álom talán véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.
Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott.
Akarata ellenére , ösztönszerűleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, akinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel valami történik.
Egy kivilágított ablak mellett haladt el, amely mögül előbb zeneszó , gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utcára.
Mind e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy akaratlanul is odapillantott.
Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve, de éppen azon az ablakon, amelyen betekintett, a függöny egyik csücske félre hajlott.
Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen.
S az a kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott maradt egy helyben, mintha lecövekelték volna.
Egy deszkából s papírból összerótt kis házi színpadra látott, amelyen egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással.
A Pierrot vagy hétévesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilenc.
Mindegyik a hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arca holdvilágszínűre volt lisztelve.
Nagy bajban lehetett szegény.
Féltérdre ereszkedve mímelte búját a könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé hullajtsa.
Pierrette intett , hogy nem hisz neki.
A színpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett közönség üldögélt.
Derült tekintetű papák, és bájos, szép mamák, meg mindenféle korú gyermekek, akik valamennyien majd kicsattantak az egészségtől.
A festő előtt legalább olyanoknak tűntek fel, mint maga az élet.
Úgy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a családtagoktól, a halványabb színükről, a ritkább hajukról, és bágyadtabb tekintetükről.
De vendég kevés lehetett közöttük.
A közönség legnagyobb része csupa családtagból állhatott.
Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy szerfölött víg arcú, kicsi öregember ült, aki szívéből nevetett a gyermekek minden mozdulatán.
Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott rajta , hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni.
A festő elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind a kis öreg népsége.
A Pierrot és Pierrette eltáncoltak a színről, s rövid szünet után, mely a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a Pantalone, meg egy nagy kamasz Capitano.
A Pantalone nagyon kedves volt.
A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a szigorú papa, valami komolyabb eset után.
A Capitano vadul ugrándozott, pénzt csörgetett a zsebében , s minduntalan rámutatott a Pierrette arcképére.
Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et feleségül akarja venni.
A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos.
Végül azonban megveregette a Capitano vállát.
A szegény Pierrot ügye ördöngős rosszul állhatott.
De belebbent a színre egy csókolnivaló kis Colombine, aki a Capitanot és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a szegény Pierrot-t.
A hívatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát.
Oly mélységesen elmerült belé, mintha sohase látott volna némajátékot, vagy sohase látott volna gyermeket.
Végigcsudálta az egész színdarabot s csak akkor ocsúdott fel merengéséből , mikor Pierrot a templomba táncoltatta Pierrette-et, s a kis közönség lelkes tapsviharban tört ki.
Mindenki meg volt elégedve; a műbírálók arca sugárzott a gyönyörűségtől, s a víg arcú, kicsi öregember a hasát fogta nevettében.
S a szereplőket kihívták legalább is tízszer.
De - csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény.
Az est fénypontja, a várvavárt műsorszám.
Minden szem ott csüng a kortinán, mely szép lassan felgördül.
És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel.
Rengeteg tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is.
Cadet Roussel egy kövér kis fiú; lehet vagy öt esztendős.
Gömbölyű, mint egy kis pálinkáshordó, és komoly, mint egy püspök.
Alig ődöng a nagy kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé.
Amíg kidöcög, a közönség összesúg és nevet; s a nagypapa apró, vidor szeme ragyog az örömtől.
Minden arcon ott ül a várakozás, hogy Cadet Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arcról leolvasni, hogy Cadet Roussel a család szemefénye.
Általános várakozás.
Cadet Roussel megáll a középen, meghajlik egy kicsit a díszes közönség előtt, s üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére.
Olyan halk és olyan részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak rajta.
De végigmondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet tartana.
S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa elővesz egy asztalkendő nagyságú zsebkendőt, tüsszent, az orrát fújja, s még mindig nevetésre álló arccal, de sűrű könnyhullatások között nézi unokáját.
A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek.
Cadet Rousselt leemelik a színpadról s odaadják a nagypapának, aki csókkal árasztja el.
A gyermeksereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog arccal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják.
A nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis aranyszőke fejét, és csöndesen sírdogál.
A festő fölrezzen és tovább megy.
Kis híja volt, hogy a nagypapával ő is el nem sírta magát.
- Tessék!
Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átalussza a nappalt - gúnyolódott gyöngébbik énjével.
- Igazán, egy szép fejezetet lehetne írni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s néha minő fordított viszony van erkölcsi hajlandóságaink meg a testi jólétünk között .
Határozottan, harminc százalékkal jobb vagyok, mint tegnap.
De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed hangulatba.
Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, akiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni.
A gyöngék közül való volt, akik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett paradicsomnak az emlékét, amelyet csakúgy gyászol az, aki valaha látta, mint amaz a másik, aki csak álmodott róla.
Azok közé tartozott, akik sohase száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük, megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet, melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak volna...
S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama kis emberek közül való volt, akik nem láthatnak gyermekszobát anélkül, hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, akiket valahaszerettek.
És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva , semhogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hódító áramlásától.
Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen volt megsúgni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont.
A vidor arcú kis öreg, aki olyan sokadmagával volt, mint a bibliai Jákob az ő sátoralja népével, úgy sugárzott odabenn, mintha csak az ő komorságának megelevenült ellentéte volna.
Mintha csak azért jött volna a világra, hogy őneki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.
Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlítgatásokat tesz maga és az egész világ között.
Mindennap újra megállapítja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre.
Ez ostoba; de így van.
A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó nélkül ad tovább az ivadéknak.
- Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény közt élni, aki mind a mienk.
Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez menekülni a szörnyű Semmiség elől, s csak egy bölcsesség: kijátszani a legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb lények között.
Ó, Dávid királynak helyén volt az esze!
De hát ez a szerencse sem adatott mindenkinek , aki vágyik rá.
És annál nehezebben juthatunk hozzá , mennél okosabban és hosszasabban számítgatjuk, hogy miképp lehetne szert tenni rá.
A kis öreg valószínűleg bölcsebb ember volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját , mikor az ember még bekötött szemmel is kész beleugrani bármilyen vállalkozásba.
Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!...
De mikor semmi reményem rá!...
Mikor ez az egyetlen lelkigyakorlat, mely annálnehezebben sikerül, mennél gyakrabban próbálja az ember!
Itt is, ott is elhagyogatunk valamit a szívünkből, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy ami megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.
...És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám azégi hatalmak?!
Eh, hát érdemes megalapítani egy koldus-dinasztiát?!
A nagy álomlátónak, aki lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, amíg egyedül éhezik, de hogyha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó egyszerűen vén gazember, akit a bölcsőjében kellett volna megfojtani.
Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos , se a gazdag, se a hatalmas.
S igaz az is, hogyha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége lenne a világnak.
De nem kell félni, hogy általánossá válik; a szegénység még mindig elég termékeny.
És aztán mi szüksége a világnak én rám?!...
A kis öreg, az más.
Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés ember is volt.
Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte.
Talán ő építette fel ezt az egész városrészt.
De én, az ál-lángelme!
Aki világraszóló alkotások ürügye alatt rossz bolti címereket ütök össze!
Aki voltaképp csak az vagyok, ami az eltűnt világok álmos csavargója volt, az örök Gringoire, aki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez dukál neki.
Eh, nyomorúság!
Az a meleg kedves tűzhely, ahová annyira vágyakozol, nem a te számodra termett!
Az a bölcseké, a cselekvőké, a komoly embereké.
Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett volt.
- Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok jutott ki.
A láza, a gyönyörűségei, meglehetősen ismeretlenek előttem.
Nyilván azért , mert a hamis tehetségek közül való vagyok...
S méghozzá, most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön, izgasson, s még jobban lenyűgözzön.
Mert vissza már nem fordulhatok.
Hová is fordulnék?
Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak!
És nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény, alázatos ember, aki tíz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva , amelyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen csodalényeket, aminőket sohase látott világéletében!...
Persze, se az övé, se az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is munka , és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mikor hazament, egy levelet talált az íróasztalán .
A levélben csak ez volt:
» Kedves barátom!
Ön nem mutatkozik.
Pedig komoly beszédem volna önnel, Dianá-ról.Ez nem valami haszontalan bókot jelent, hanem vevőt.
Darzens.«
Úgy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertyafény, amely mellett elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kísértetek egész sötét csapatát.
Tehát még se veszett el egészen!
Tehát mégis van valami a lomjai között, ami méltó rá, hogy fölkeltse művészeknek, kétségtelen, igazi művészeknek a figyelmét.
A Diana !
Persze, ő is úgy gondolta, hogy ha volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, úgy ez akkor volt , mikor a Dianátfestette.
És Darzens, a derék Darzens, a legbálványozottabb minden mestere közül!
Aki versenytársa a cinquecento nagyjainak!
Vagy két évig volt a Darzens tanítványa, s az az idő, amelyet ennek a nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékű maradt előtte.
Darzensnak nem volt nála se hívebb, se hálásabb tanítványa.
Valóságos rajongással viseltetett iránta.
Nemcsak a festőt bálványozta benne, hanem igazán szerette az embert is, aki úgy tűnt fel előtte, mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, akik a művészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai közepett éltek.
Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésű, nagylelkű és nagyszívű embereknek, akikben minden nemes , még a kicsinységek is, s akiknek fajtája épp úgy kihalóban van, mint ahogy ' kihalóban vannak a királyi állatok.
Nagylelkű, nyílt és gyanútlan volt, aki sohase hitt a rosszban, s akihez soha senki se fordult hiába.
Egész nap törte magát s mindig csak másért fáradott.
Magáért sohase tett egy lépést se; magáért csak dolgozott.
A nagy Darzensnak azonbanvolt egy nagy gyöngéje: a felesége.
Egy szőke asszonyka, akiről azt beszélték, hogy a művész a cirkuszból emelte magához.A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke teremtésnek.
Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére.
Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, amely szemhunyorítás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan hagyta rá, hogy azt tegyen vele, amit akar .
Darzensban árnyéka se volt a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp úgy szereti őt, mint ahogy' ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez, gazdag és pazar szívének egész hatalmával.
A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely Biró előtt vakmerően szemtelennek tűnt fel.
Annyira merészen, az óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát kereste volna.
Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint egy szemtelen legyet.
Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának nem volt határa.
Ahhoz, hogy ezt a temérdek , átlátszó szerelmi ármányt valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt elegendő; ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni.
De Darzens éppen ez azisteni gyermek volt.
Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, aki az ő legkedvesebbik mesterét, egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen lelketlenül csalta meg .
Megcsalni ezt a nagyszívű, nagylelkű embert, aki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség!
Megcsalni egy embert, aki őt a porból szedte fel, s aki nélkül ő is odakerült volna, ahováa fajtájából valók!
Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért!
Megcsalni Darzenst!...
És ha még csak megcsalta volna!
De többet tett ennél: kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza tisztességét.
És gyűlölte azt a léhűtő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész udvara volt .
Undorodott ezektől az élősdiektől, akik elfogadták a nagy ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is , felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra fordítottak, és mindezt úgy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.
MagáraDarzensra is csak haragudni tudott.
Mily vakság!
Erre már csak egy ostobán becsületes ember lehet képes!
Látni se szerette.
S rosszulesett beszélni vele, amint nagy, nyílt, jóságos szemével olyan derülten, olyan elégedetten nézett rá!
Eh, az ekkora gyermekesség még a lángelmében is fellázító!
És amennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni.
Lassankint egészen visszahúzódott a házából.Utoljára már csak akkor beszélt vele, ha amaz elfogta az utcán, s bevonszolta a legközelebbi kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre.
De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének.
S nem azért örvendezett , hogy vevője akadt.
Véletlenül nem volt szükségben, s úgy szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se maradt.
De vágyódott egy olyan ember után, akihez egészen bizalmas tudna lenni.
Csüggedtségében, s abban akeserves hitben, hogy közel van az elzülléshez, elhagyatottságában , melynek csak most ébredt tudatára, szükségét érezte egy olyan valakinek, aki megvigasztalja, aki eloszlassa kétségeit, aki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek fesse a jövőjét, bátorítsa bágyadtságában, megacélozza az erélyét s fölkeltse munkakedvét.
Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.
Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt szolgálatot.
- Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! - kezdte rázogatni a fiatal ember alvó önbizalmát.
- Ön, aki a legkeményebb legény volt összes tanítványaim közül ... így elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!...
Különben, a Léda , mely - fogadok önnel, amibe tetszik - díjat fog kapni, alaposan kigyógyítja majd a betegségéből.
Mindnyájan keresztülestünk ezen a bajon egynéhányszor.
Múlékony baj ez; elhiheti nekem.
Amilyen hirtelen jő, olyan hirtelen szokott elmúlni.
Az ember elpazarol egy pár hetet, egy pár hónapot, léha cimborák vagy silány kisasszonyok között, és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban és a keserűségben.
Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti festékkúra, diétával, és a baj volt , nincs, vége.
Ó, nem féltem én önt!
Nem ilyen fából vannak faragva azok, akik elzüllenek.
- Köszönöm, mester, hogy biztat.Kitalálta, hogy csak ezért jöttem.
- Kell is önt biztatni!
Csak békítgetem a rosszabbik felével.
Ezenkívül ugyan nincsen semmi, ami önt türelmetlenné tehetné.
Teringettét!
A sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni!
Nem arról van szó?
De hát mit akar egyebet?!
Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római nagy jutalom akárhány nyertesének!
Persze, hogy vannak irigyei is, akik szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy sohase volt senki.
Ez semmit se jelent.
Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele, hogy a lomtárba tegyenek bennünket .
De hát a fiatalok mindnyájunknak a nyakára nőnek!
És hogy a megrendelés kevesebb?!
Istenem, egyszer több, másszor kevesebb.
Ön el volt kényeztetve .
Hogy pedig, amit fest, mit ér, azt nem ön bírálja meg, hanem én!
Ej, kedves barátom, ön sárgaságban szenved s mindent sárgának lát!...
Tudja mit?
Én négy nap múlva Follembraybe megyek.
Jöjjön velem.
Csak ketten leszünk s nem sokat zavarjuk egymást.
Dolgozni fogunk, mint két bencés barát.
Próbálja meg a kúrát .
A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyítani.
Biró nem mondott nemet.
Az első évben, mikor Darzens mellé került, két nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben.
Igaz, hogy az nyáron volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte.
Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.
Elutaztak, s az első két hét ismét vígan telt el.
Ebédig dolgoztak, az estét elbeszélgették.
Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy nagy gyerek.
S a tanítvány csakugyan kezdett magához térni.
A kényszermunka nagyon jót tett neki.
Hanem két hét múltán egyszerre csak vége volt minden kedélyességnek.
Egy este Darzens azzal lepte meg a fiatalembert, hogy:
- Holnap nem dolgozunk.
- Miért nem?
- Megjön a feleségem.
Biró hirtelen lehajolt a tányérjára.
Azt hitte, hogy olyan savanyú képet vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.
És azt kérdezte magában:
- Ugyan mi juthatott eszébe?!
Októberben!
Máskor alig várja a szeptembert, hogy hazamehessen.
- Elébe megyünk a vasúthoz - folytatta Darzens - ha önnek is úgy tetszik .
Aggódom miatta.
Azt írja, hogy beteg.
Szerencsére az orvos nem mondott semmi ijesztőt.
Úgy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van szüksége.
Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.
- Az ám - gondolta Biró - alighanem megint összeveszett De Sontis úrral.
Ez a hűség igazán csodálatos.
Már vagy három esztendeje vannak együtt, és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.
Darzensné másnap csakugyan megérkezett.
A két ember kint várta az állomáson .
Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens úgy rohant hozzá , ahogy' egy apa ahhoz a gyermekéhez, aki éppen most került ki valami halálos veszedelemből.
A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyújtott kezet a fiatalembernek.
- Az derék, hogy ön is itt van.
Nem fogunk nagyon unatkozni.
Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig kifogástalanul viselkedett.
Sohase próbált kacérkodni vele, sohase mutatta , hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha észre se venné , hogy a világon van.
Se a hangjában, se a viseletében nem volt se több, se kevesebb, mint amennyi férjének egy kitüntetett tanítványát megillette.
Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se tudta, mért.
Talán csak azért, mert látta , hogy Darzenst ez a hang egy cseppet se bántja.
Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, ami Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett, mellyel láthatólag a komolyságának adózott.
Egyébként szíves volt és hideg.
Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a kitüntetésével , amelyet nem érzett.
Hanem úgy hitte, hogy ezzel busásan eleget tett a kötelességének.
Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közömbös ürügy alatt elutazik.
Három nap múlva már nem lehet feltűnő a dolog.
Hanem Darzens keresztet húzott a számítására.
Elébe vágott.
Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött.
Csak Darzensnak magának voltak levelei.
Az asszony az újságokat lapozgatta.
Biró egy nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis úr ajándéka volt.
Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy cifra indulatszóval könnyített a lelkén.
- Ezer ördög!... - erről megfeledkeztem !
A másik kettő meglepetve tekintett rá.
- Miről?
- Hogy Windsorba ígérkeztem.
Még pedig harmadszor, mert két határidőt már nem tartottam be.
Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy az ígért időpontban ott lehetek -e?
És huszonkilencedike már holnapután van, ugy -e ?
Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.
Az asszonyka duzzogó arccal lökte az asztalra a Vie parisiennet.
-Ez elég rosszkor jutott eszökbe!...
Már azt hittem, hogy olyan kedélyesen leszünk!
Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s megpróbálta vízre bocsátani a papírhajóját.
A párisi dolgairól beszélt és közben elejtette, hogy két nap múlva ő is elutazik.
Darzens abbahagyta a munkáját és megütközve nézett a fiatalemberre.
- Hát önbe meg mi a kő ütött? - kérdezte neheztelő hangon.
- Csak nem húzta fel az orrát valamiért, amit ki nem tudok találni?
Biró nevetett.
- Van eszemben!
De végre is, nem maradhatok itt az egész télen.
És felsorolta apró ürügyeit.
- Lárifári - felelt Darzens és folytatta a csomagolást.
- Mindez nem ok; csak beszéd.
És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz önnek.
Igen , kedves barátom, be fog itt várni engem, hacsak nem akarja, hogy azt képzeljem , amin különben igen csodálkoznám...
Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő tekintetet vetett Biróra.
- Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, ami nem tetszik önnek?!...
Biró tüzesen tiltakozott minden effajta föltevés ellen.
Hanem Darzens nem engedett, s egyszerre elkezdett erősködni, mint az, akinek valami fényes gondolata támadt.
- Igen, igen, itt lesz a bibi, hiába beszél akármit.
És hallja, az már csakugyan feltűnő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet.
Az ember azt hinné , hogy szerelmes belé.
Tudja -e, kedvesem, hogy ha tovább is így játssza a Georges Sand hősöket, egyszer még igazán féltékennyé tesz?!
És jóízűn nevetett, mint aki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan alhatik.
Biró nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon.
- Ez már mégis sok! - dühöngött magában .
De hát nevetett ő is, s belement a rossz tréfába.
- Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség.
A Georges Sand-regények férjei hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerűen kikacag, és ez - bocsásson meg - ez már igazán nem illik bele a regényvilágba.
Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még Follembrayben maradnak.
Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek el .
Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást.
A festő egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának.
Úgy látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég.
Hanem egy este, mialatt ebédeltek s Biró valami közömbös dologról beszélt, Darzensné, egy fogolyszárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez, minden ok és alkalom nélkül:
- Mondja csak, Biró úr, nem elégítené ki egyszer a kíváncsiságomat?
- Parancsoljon, kérem.
- Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e percben nem tetszik , máskor... akármikor, de egyszer szíves volna oly nyíltan és egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott.
Ma legyen ez, igen ?...
- Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyíltság nem természetem.
- Azt nem mondtam.
Ellenkezőleg.
Hisz ennek tulajdoníthatom, hogy észrevettem azt, ami oly mértéktelenül izgatja a kíváncsiságomat, hogy észrevettem: a gyűlölködését!
- De...
- ...Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s úgy látszik engesztelhetetlen gyűlölséget, amellyel megtisztel?
Ó, ne szegje meg rögtön a szavát, s ne játssza az álmélkodót.
Tudom, mit akar mondani.
Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle asszonysággal, akinek még egy pár évig udvarolni is lehet.
Jó.
Ha megengedi, majd másképp teszem fel a kérdést.
Tehát nem mondaná el, kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy egészen az illetlenségig elhanyagol?
Nem mondaná el , miért sorol magában azok közé a kivételes nők közé, akiknek nem lehet, nem szabad udvarolni?
Ön korántse tartozik a szent emberek közé.
Tanúm Lardinois , akitől minden kímélet nélkül hódította el a kis békaszemű leányt.
Ön nem is nagyon aggodalmaskodó...
Ne folytassam a példákat?!
Jó.
Tehát feleljen egyenesen a kérdésemre.
Mi az oka - mert tudom, hogy van valami oka - mi az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem?
Fogadása tartja, hogy nekem sohase fog udvarolni?
- A felelet igen egyszerű.
Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat.
- Eh, ön nem az az ember, aki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek is.
Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, amely a fejükön történt.
- És hogyha téved?!...
Hogyha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a szerények és a félénkek közé?!...
- Nem tévedek.
És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte.
Hozzáteszem, hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban valósággal gyöngéd hozzám , ami nem mindig szokott lenni...
Hanem, akarja, hogy megmondjam én, amit ön nem akar megmondani?
Nos tehát, ha ön nem udvarol nekem, ennek oka az - mennyi cukrot tegyek a kávéjába? - ennek oka az, hogy ön engem megvet.
- Bocsásson meg, de...
- Ó, sohase erőlködjék színészkedni.
Ön eléggé beletalálta magát a nagyvilágba , amelyben mind a ketten kalandorok vagyunk.
Megtanulta fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel magára, tud parancsolni a tekintetének is.
De azért a tekintete koronkint mégis elárulja.
Egészben véve , ön már bizonyára nagyvilági ember; de a szemében még ma is kozák.
És ez a barbár, meghunyászkodásra képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.
- Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen tudom beleképzelni magamat...
- És mondja, kérem, sohase jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?!
Sohase gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!... hátha csak a látszat szól ellenem?!...
Ön nem akar őszinte lenni.
Jó.
Hát hadd legyek őszinte én.
Csak gyújtson rá, kérem.
Ő maga is rágyújtott egy cigarettára, aztán folytatta:
- Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a szeretője lettem Sontis úrnak.
Ez igaz.
Hallgasson meg, kérem, és ne meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok...
Ismétlem, ez való.
Hanem Sontis úr, aki elég aljas úgy viselkedni, hogy ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszönheti.
Sontis úr nem éppen Don Juan, amint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy silány úr, kedves barátom.
De menjünk tovább.
Ez az úr hurkot kötött a nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon galádságánál fogva.
A hatalmában tartott, mondom, mert amint ön alighanem kitalálta, végre fellázadtam.
És most... most dacolok a bosszújával.
Ennyi a Sontis úr számadási lapja; ami a többit illeti, a többit csak az ön képzelme tette hozzáehhez a nem nagyon hosszú bűnlajstromhoz .
Istenem, ön hamar kész volt az ítéletével, s jókora szabadságot engedett a képzeletének.
Pedig hát, mondhatom, kedves uram, hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét...
Meglehet, ön különösnek, sőt ízléstelennek fogja találni a bizalmasságomat.
De hogy mindezzel miért hozakodtam elő, meg fogja érteni .
Bántott az a mértéktelen megvetés, amelyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem védem meg magamat?!...
Most pedig kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és ne gyűlöljön úgy, mint eddig.
Kezet nyújtott a fiatal embernek és így végezte:
- Mert, megvallom, megfélemlít a túlvilági erkölcsösségével.
A festő nem volt könnyenhivő ember, de a túlságos kételkedés ölelkezik a naivsággal.
És megingott a meggyőződésében.
Egész nap maga előtt látta azt a tengerszínű szemet, mely olyan szomorúan bizonykodott: »Igenis, ön téved !
Higgye el, de higgye el, hogy téved !«
Miért ne tévedhetett volna? - tűnődött magában.
- Az ilyen dolgokban az ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot.
S az ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak a világon.
Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, ami a legerősebben ellene szólt ; ellenkezőleg fennen vallotta be, kérdezetlenül, ok és cél nélkül.
Mi célja is lehetett volna ezzel a bizalmassággal, mellyel csak vádolta magát?
Tehát őszinte volt.
S miért is ne lehetne az, amit mondott, a teljes igazság?
Az ember olyan gyanakvó.
A képzelet olyan könnyen csinál a szúnyogból elefántot .
Olyan hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elítéljünk.
Végre is meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene.
Egy szeleverdi asszonyka tönkreteszi a hírét egy semmiséggel.
És így tovább.
Egész védőbeszédet rögtönzött magában.
És elhatározta, hogy ezentúl barátságosabb lesz hozzá.
Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.
Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó.
A kéretlen vallomás valami láthatatlan kapoccsal kötötte össze őket.
Az első közlés újabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki gyermekkori nyomorúságainak, apró csalódásainak, s utolsó szerencsétlenségének egész történetét.
Meglátszott rajta, hogy hálás azért a gyöngédségért, amellyel Biró a nagy jelenet után legelőször közeledett hozzá; súgy tetszett, mindig több és több érdeklődést , sőt barátságot érez a festő iránt, aki azelőtt úgy tűnt fel előtte, mint a Próféta legszigorúbb tekintetű és legsötétebb külsejű anabaptistája.
Néhány nap múltán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely azelőtt oly mód felett bosszantotta a festőt.
Természetesen, ennek megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára voltak utalva .
Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt, mint ahogy nekik kellett együvé húzódniok, mikor az idő hűvösebbre vált.
Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek.
S a festőnek fel se tűnt többé az a meghitt hang, amelyet egykor olyan ízléstelennek talált.
Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak, nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van együtt: még rossz gondolatai támadtak volna.
Fiatalember volt még s a jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy érdemekben gazdag római patricius.
De szégyenkezve és megbotránkozva utasította el magától ezt az alávaló gondolatot.
Hogy' is juthatott eszébe!
Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a szokott sétájokat.
Darzensné, az idén először, teát rendelt s befűttetett a kandallóba.
Vagy tíz percig magukra voltak a nagy teremben.
Az inas és a szobaleány a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.
Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és rajzolt.
Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult Birótól .
Egyszer régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor beléunt.
A festő mosolyogva nézte a készülő zsönge kísérletet.
A pici asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s parányibbnak , babaszerűbbnek tetszett, mint valaha.
Amint nagy buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy iskolásleány.
Nagyon jókedvű volt egész este.
Folyton kotyogott, mint egy fürjecske.
A Biró szívügyeiről beszélgetett.
Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat az asszonyi lényeket, akiket csak gyanúsíthatott, hogy a festőt közelről érdeklik, s agyonrágalmazta valamennyit.
Biró mosolyogva hallgatta, s a háta mögött állva, nézte, hogyan rajzol.
Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki, itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy új ismerőst.
Sohase látta még ilyennek.
S egyszerre érthetetlennek kezdte találni az idegenkedést , sőt gyűlöletet, amellyel iránta korábban viseltetett.
Hogy' is tudott agyarkodni erre az operette-babára!
Kissé kábult volt a szokatlan melegtől.
A kandallóban lobogott a láng; s a tűznyelvek pattogó szava mintha csak őt gúnyolta volna.
Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s amint a szöszke kis teremtés megfordult, hogy összecsucsorított ajkaival egy újabb gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis szájat.
Maga se tudta, hogy' történt ez, s csak akkor ocsúdott fel, mikor az asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:
- Vigyázzon; jönnek.
Az inas jött be, aki egy darabig ott sertepertélt a szobában.
A szöszke asszony visszahajolt a rajzára; Biró úgy tett, mintha a rajzminták közt keresgélne.
Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte, keresztbe fonta a karjait s így szólt:
- De, kedvesem, elment az esze?
El.
Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett feléje , míg lépteinek a zaja meg nem félemlítette.
Az asszony egy szökéssel a szoba másik szélén termett.
Onnan visszanézett rá, mint a német torzképek kedélyes nyúlja a kocavadászra.
- Hová gondol?! - suttogta.
- Jusson eszébe a férjem!
Rászegezte a szemét és mosolygott.
Győzedelmeskedett.
Hanem ezeknek az útszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a hatása , mint Darzensné várta.
A festőnek csakugyan eszébe jutott a derék, nagylelkű Darzens.
Bizony, már régóta nem gondolt rá.
Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban, melyet vágtató lovak röpítettek tova.
Egyszerre úgy rémlett neki, mintha a nevén szólították volna: »Jenő !«
Felriadt, és észrevette, hogy egy ördögárok szélére jutottak.
Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, aki szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat.
Ha egy perccel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna folytatásul egy egész örökkévalóságig.
Most is olyanformán érezte magát, mint akkor.
Mintha csak a Darzens szavát hallotta volna: »Jenő !«
Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik.
Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltűntek előle; megszállottak ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei.
De volt mellette valaki, aki szépen visszaszállította a földre.
Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a szerény állat, akit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, aki dolgának az elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros címét:
- Victor Jay and Company, London.
A fölhívás keringőre már nem lehetett volna világosabb.
Nevetség nélkül nem volt visszatérés.
S aztán ez a kihívó nyugalom, ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet.
Eh, annál rosszabb az utasokra nézve!
A távollevőknek nincsen igazuk.
A következő pillanatban már foglyul ejtette.
- De vigyázzon hát - suttogta az asszony - azok talán hallgatóznak...
Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos...
Aztán, még halkabban, azt zizegtea fogai közül:
- Várjon meg a kertben, az üvegháznál.
De ügyeljen, hogy meg ne lássák .
Éjfélkor ott leszek...
Most pedig beszéljünk okosabb dologról.
És folytatta fennhangon, mintha semmi se történt volna.
Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül ígért légyott úgy hatott a festőre, mint egy jeges zuhany.
Egyszerre kijózanodott.
S mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró meglepetten nézett rá , mintha valami váratlan dolgot mívelt volna.
Úgy tetszett neki, hogy az a helyes arcocska egy pillanat alatt legalább tíz esztendőt vénült.
Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz vonást, mely meg van örökítve ama képen, ott a szemközt levő falon.
És eszébe jutott Zapata.
Zapata, aki azt a képet festette.
Biró nagyon jól ismerte a spanyolt.
Ő már régóta Párizsban lakott, amikor Zapata közéjük vetődött.
És ma is látta maga előtt, amint legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan.
Emlékezett rá, nagyon vidám vacsora volt az, leányokkal.
A spanyol nem szólt egy szót se, csak evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő.
Akkor még egy hangot se tudott franciául, s nem igen volt kivel beszélnie.
Hanem azért minden leány őt nézte.
És Phémie, aki klasszikus volt , mint maga a Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már megborzong a háta.
Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek.
Sovány volt, mint az agár, s csak a két nagy fekete szeme világított ki az arcából.
De ha ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszú szempillák koronkint úgy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét.
Olyan volt, mint egy pompás állat.
Csupa gyomor és csupa vágy.
Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a tehetségesebb Darzens-tanítványoknak a saruszíját se méltó megoldani.
Hogy talán Biróval hasonlítsák össze, arra már éppen nem gondolt volna senki.
Az a kör, amelyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az erőlködésen , hogy a spanyol mindenáron festő akar lenni.
És amikor Zapatahozzájutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta.
Voltak ugyanis, akik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is , akik ebből a gyanúból nem csináltak titkot.
Egy darabig Zapatavolt minden élc céltáblája.
Hanem amikor Zapatasikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak.
Sikerei előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.
Két vagy három év múltával a Zapatanagy művészetében senki se kételkedett többé.
Zapatacsillagnak volt kikiáltva, s az egész világ megegyezett benne , hogy a spanyol legyűrte mindnyájokat.
Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek, együttvéve.
A neve ismertté vált, egyik díjat a másik után kapta, s válogathatott a megrendelések közül.
A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt hozzá.
A kiéhezett s elzüllött külsejű jövevényre rá se lehetett ismerni.
Palotában lakott s úszott a jólétben.
Ezt a fordulatot Biró sohase tudta magának megmagyarázni.
Bizonyos volt benne , hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi olyannal nem állott elő, ami tüneményes sikereit érthetővé tenné.
Persze eszébe se jutott , hogy a spanyolt bírálgatni kezdje.
Nem akarta, hogy irigynek mondhassák, és amikor rajta állott, ő is éppen úgy tett, mint a többi; segített tolni a spanyol szekerét.
Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb dobosa maga a nagy Darzens volt.
A mester nélkül a spanyol bizonyára nem boldogulhatott volna olyan könnyűszerrel.
Darzens egy-egy szava aranyat nyomott.
És Darzens tele volt a spanyol dicséretével.
Darzens, ez a nagy mester, aki művész volt a kisujja hegyéig!...
Mintha megbabonázta volna valaki.
Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.
Hanem most, ahogy rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökített meg: egyszerre világosság gyúlt a fejében.
A fordulat a spanyol életében ezzel az arcképpel kezdődött.
Ez volt az első sikere.
Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri ígéret.
Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben, abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer is járt Madridban, éppen olyan célból, mint amely most Windsorba vezette.
Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy új meg új táplálékot adott nekik.
Persze, hogy világos volt az egész eset.
Mert hogy azok a regényes történetek, amelyekkel Darzensné már két hét óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi jelenet után nem kételkedhetett többé.
S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket kedvesen hazudtolt meg a tengerszínű szem édes tekintete: Birónak csak egy dolog járt a fejében.
A spanyol, és mindig a spanyol.
A spanyol és mesés szerencséje.
A follembrayi kép, saz aranyakat érő pártfogás , mely ezt a művészi kísérletet jutalmazta.
Azok a hajdan oly éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubickol.
És ismét csak Zapatajárt a fejében, mikor odafenn, a szobájában, gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tíz... fél tizenegy... tizenegy ...«
A mámor teljesen elszállott a fejéből.
Józan volt; józanabb, mint valaha.
- Tehát én leszek II-ik Zapata - évődött magában.
- Én is le fogom festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy új, dicsőségesebb korszakot, azt , melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni.
Nekem is lesznek tehát sikereim, és rámnézve is vége a nyomorúságnak, a gonddal terhes, küszködő életnek.
Hát bíz ez nagyon szép lesz, és szebb jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak!
Ah, micsoda jövő!
Ünnepeltetések, hercegkisasszonyok arcképei , kitüntetések a Szalonban, pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és hozzá a dicsőség ingyen...
Szép jövő, gyönyörű jövő, hanem kár érte, mert ez a jövő nekem nem kell.
Megnézte az óráját.
Három negyed tizenkettő már elmúlt.
- És ha el se mennék a légyottra?! - tűnődött.
- Mindenesetre ez volna a legokosabb.
Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg, meg tudok -e szökni holnap vagy holnapután?
Ki biztosít róla, hogy Capua örömei nem süllyesztenek -e le a hínárba?
Ki tudja, hogy huszonnégy óra múlva nem biztatom -e magamat azzal , hogy: »Majd holnap ! «... és másnap ismét: »Majd holnapután ! «...
Hátha ez után a találkozó után itt maradok végképpen?!... és ha itt maradok, meggátolhatom -e a jókedvű adakozót, hogy sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, amiképpen a Zapatáét kovácsolta meg ?!...
Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig tartanának nálam!
Mintha nem a szélsőségek embere volnék, akinek nem szabad ugrania, nem szabadízlelődnie, hanem csak egy választása lehet: kezdetben kell ellentállnia!...
Principiis obsta!...
Mindenesetre az volna a legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt...
Ez volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat, ha azt cselekedném, ami a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék!
Megszökni akkor, amikor a hosszú bűnbánat után a leginkább forr a vérem!...
Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, amelyen már emberöltők százainevettek!...
Szó sincs róla , alávaló dolog: elcsábítani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét... de lehet itt szó csábításról?!
Akik ezt az erkölcsi tételt megállapították, nem olyan asszonyokra gondoltak, akik tálcán viszik magukat a jóbarát elébe, akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett - a mentségére legyen mondva - kiéhezettebb , mint valaha!... az erkölcsi felelősség ilyenkor már nem a lekötelezetté...
Eh , minden okoskodás szürke, és az a csók, amelyet nem fogok elszalasztani, az valóság!
Huszonhét esztendős volt...
És Darzensné szédítő tudott lenni, ha akart.
Pedig hát akart.
Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt az üvegháznál.
Nem láthatta meg senki.
A folyosókon meg a lépcsőházakban sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt.
Ismerte a házat, mintha otthon volna.
Nem kellett sokáig várakoznia.
Egyszerre neszt hallott a bokrok tájékáról , valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:
- Adja ide a kezét és jöjjön utánam!
Ne szóljon és vigyázva lépjen!
Lehetnek a házban, akik még nem alszanak ilyenkor!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Négy óra felé járt az idő, amikor elváltak.
A szöszke asszonynak az volt az utolsó szava: »Imádlak.
« Csak egy csókot kapott feleletül.
Amaz már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének.
Folyton egy név járt a fejében: »Zapata !
Zapata !«
Másnap... másnap így szólt magában: »Majd holnap !«
És huszonnégy óra múltán megint: »Holnap!... vagy legkésőbb holnapután !«
Elmúlt egy hét, és megrémült magától.
Már azon járt az esze, hogy megvárja azt az időt, amikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja el Windsort.
Darzens őt már nem fogja itt találni, decsak akkor utazik el, amikor amaz megírja, hogy nemsokára otthon lesz.
- De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! - tépelődött magában .
- Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?!
Ki tudja, mi történhetik, ami akaratom ellenére is visszatart?... és aztán itt maradok a Darzens hazaérkezése után is, sokáig... ameddig Zapata!
A tizedik napon végre elszánta magát.
- Nem, nem szabad tovább maradnom!...
Ideje, hogy véget vessek a komédiának.
Megírt, nagy kínnal, egy levelet, amelyben a hazugságok egész szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban elhagynia, mint óhajtotta.
Írt egy pár sort az asszonynak is, főképpen azért, hogy a sértést, amelyet elkövetni készült - legalább némi udvariassággal - enyhítse, már amennyire tudja... de azért is, hogy hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltűnővé; mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen szökik.
A mély tisztelet hangján írt neki; fogadkozott, hogy örökkön hálás szolgája marad; s úgy búcsúzott, sok bocsánatkérés között, mint aki csak rövid időre megy el egy olyan körből, amelyet szinte otthonnak tekint .
De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt ki; ami a leghamarabb eszébe jutott...
Gondoljon az asszony, amit akar; az ilyen szakítást úgy se lehet megmagyarázni.
Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.
- Sürgönyt kaptam - szólt neki - amely azonnal Párizsba szólít.
Szerettem volna elbúcsúzni őnagyságától, de nem várhatom meg, amíg fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s őnagysága, úgy tudom, csak tíz óra után szokott fölébredni .
Adja át ezeket a leveleket; aztán, ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat , s küldje utánam Párizsba; itt van a lakásom címe...
Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, amelyet senki se látott , ki adta át neki?
Az inas ígérte, hogy a megbízást pontosan fogja teljesíteni, és hogy azonnal értesíti a kocsist.
- Nem kell befogatni.
Az idő szép, az út rövid; gyalog megyek ki az állomásra.
Hogy ne csak kellemetlen emlék maradjon utána, bőkezűen osztogatta szét a borravalót, aztán elővette a felöltőjét, kisétált a vasúthoz és a legelső vonattal visszautazott Párizsba.
Elmúlt egy hónap; nem adott életjelt.
Az ötödik héten levelet kapott Darzenstól.
Hogy megérkezett; hogy nem bocsátja meg a szószegést; hogy csakis akkor bocsátja meg, ha tanítványa jóvá teszi a hibát, s haladéktalanul visszatér Follembrayba, ahol nem csak ő, hanem a vadászok egész csapatja várja .
Azt a halaszthatatlan dolgot, amelyet ma se ért tökéletesen, Biró azóta régen elvégezhette; szóval jöjjön, de minél hamarább.
Ez a levél megint kísértésbe ejtette.
Az bizonyos, hogy nagy illetlenséget követ el, mesterével, jótevőjével, legjobb barátjával szemben - aki mindenben ártatlan! - ha erre a kedves levélre nem is válaszol.
De mit feleljen neki ?
Elmennie Follembraybe most már lehetetlen.
Még akkor is, ha időközben mást gondolt volna, ha most már hajlandó volna tovább haladni azon az úton, amelyen Zapata haladt előre... még akkor is lehetetlen Follembraybe visszatérnie .
Darzensné semmiesetre se bocsátott meg neki; Darzensnéhoz nem lehet beállítania.
Később, ha véletlenül összejönnek valahol, Párizsban, közös ismerősöknél, akkor, talán, kimenthetné magát az asszony előtt, valami újabb , nagy hazugsággal... ha ugyan kedvet kapna ahhoz, ami elől megugrott: követni Zapatát egész pályafutásán.
De oda, oda most már nem mehet.
És ha nem mehet , mit feleljen Darzensnak?
Semmitmondó szavakat írjon köszönetül?
Kitérő feleletet adjon?
Ha kitérő feleletet ad: Darzens-szal szemben a helyzet változatlan marad.
Ez a jó, nagy ember, aki csupa bizalom, csupa gyanútalanság , újra hívni fogja, és ő újra nem mehet el hozzá, akár Follembrayba hívja, akár a párizsi lakására.
Meglehet, a mester, megütődve ezen az érthetetlen viselkedésen, fel fogja keresni a titokzatosan rejtőzködő tanítványt, és akkor mit mondjon neki?
Nem is szólva arról, hogy amíg a helyzet változatlan marad , újra meg újra kísértésbe eshetik...
Azt felelte, hogy nem felelt semmit.
Ez is felelet.
Olyan felelet, mely véget vet minden újabb zavarnak, és minden újabb kísértésnek.
Természetesen, ezután a nagy illetlenség után nem maradt más választása, mint : végképpen eltűnni a világból.
Akképp cselekedett.
Nekifeküdt a dolognak, és szűk kis szobája most már nem tűnt fel előtte olyan szomorúnak, mint azelőtt.
Aztán mást gondolt; bejárta Párizs környékét és megpróbálkozott a plein air festéssel, melynek a hódításai akkor kezdődtek.
Haladni akart az idővel, s versenyezni a fiatalokkal.
Koronkint azoktól, akikkel az utcán találkozott, híreket is hallott a világból .
Hallotta, hogy Darzens végképp letett róla, hogy a mester nem bízik többé az ő tehetségében, s hogy meghitt társaságban hálátlannak nevezte.
Megtudta, hogy régi barátai sokkal szigorúbbak; s hogy letagadják még a korábbi sikereit is .
Megtudta, hogy leszámolt vele az a szűk kör is, mely eddig a leginkább pártolta; s hogy egykor olyan lelkes hívei kimerültnek mondják.
Eleinte csak mosolygott, mikor ezeket a híreket hallotta.
De később már inkább leverőnek találta a dolgot, mint mulatságosnak.
Tudta, hogy az elsenyvedt jóhírnevet kiaranyozni nehezebb mint új életet kezdeni.
Hanem azért nem csüggedt.
Volt még egy reménysége: a Léda.Ha ez a kép csakugyan megkapja a díjat, melyet már neki szántak : akkor nem béníthatják meg többé munkakedvét se az időelőtti nekrológok, se a nélkülözés, amelyhez újabban sűrűn volt szerencséje.
Majdnem számított erre a sikerre.
Bizonyosra vette, hogy ha Darzens le is vette róla a kezét, ellene dolgozni nem fog semmi szín alatt.
Különösen, ha már a Lédárólvan szó, melynek ő volt a legbuzgóbb kürtöse.
Sőt , amily nemesnek ismerte, föltette róla, hogy a történtek ellenére is fel fogja használni befolyását Léda érdekében.
Rosszul számított.
A tavasz azzal a meglepetéssel köszöntött be hozzá , hogy a szegény Lédánaknem lehetnek kilátásai a rég várt jutalomra.
Nem lehetnek pedig azért, mert egyszerűen visszautasították.
Még csak el se fogadták!
Pedig Darzens benn volt a juryben.
Ahogy' megtudta a rossz újságot, Biró leült az íróasztalához, s megírta lemondását összes nagy terveiről.
Egy rajztanári állásért folyamodott, s ez a kérőlevél úgy tűnt fel előtte, mintha tehetségének a csődjét jelentette volna be ebben az alázatos írásban.
Nemsokára megkapta a választ, s a válasz: igen volt.
Egy hét múlva elhagyta Párizst.
Amint a vonat kiindult a Gare de l'Estből, s ő, háttal a gőzösnek, elmélázva nézte, mint távolodnak és mint tűnnek el ismerős körvonalai azoknak a híres épületeknek, melyek közt annyi vidám és annyi szomorú napot töltött, szokása szerint ismét elkezdett tűnődni, mert észrevehetőleg ez volt a legkedvesebb mulatsága.
És így öldöste magát:
- Annyi bizonyos, hogy nagy szamár vagyok.
Mi szükségem volt nekem arra, hogy túlságos lelkiismeretességből megrontsam az egész életemet?!
Szó sincs róla, az én helyemben minden okos ember másképp cselekedett volna, s úgy látszik, én az a derék, becsületes Slemil vagyok, akinek nincsen árnyéka.
Megszökni egy asszonytól, dacolva a nevetséggel, s megszökni tőle akkor, mikor már úgy beléízeledtem a mulatságba, hogy immár túltettem magamat minden aggodalmon, s annyit se törődtem többé a nagy Darzens-szal, mint Kane-nel, a sarkutazóval !
Igen, de...
Zapata!
Ej, Zapata úr teljesen kifogástalan gavallér, aki , megeshetik, ma már semmiféle viszonyban sincs Darzensnéval, s talán már nem is gondol rá soha!
És meglehet még az is, hogy nincs igazam; meglehet, hogy ez a Zapataegyszerűen annak köszönheti a sikerét, hogy az ő képei tetszenek, míg az enyémek, mivel silányak, nem tetszenek.
Meglehet, hogy én csak irigy, agyarkodó kontár vagyok, s meglehet, hogy Zapataistenáldotta művész, aki minden sikerét s jólétét csak magamagának, csak a nagy tehetségének köszönheti.
Nem, istenemre , ez az egy nem lehet!
Ám elismerem, megtörve, meghajolva s eltiporva, hogy az égi lángot, úgy látszik, megtagadták tőlem az istenek; de hogyha van művészet , ha van fenséges, isteni erő, mely csak a kiválasztottaknak adatik, hogy végrehajthassák a testté változtatás rejtelmes csodáját a Szépnek oltáránál ( pedig hiszem, és vallom, hogy van !...): akkor ez a Zapata csak szemtelen kalandor, aki megszentségtelenítette a templomunkat!
Nem, minden meglehet, csak az az egy nem, hogy ez az úr maga kovácsolta a szerencséjét!
Nem, ez az úr nevét, hírét, függetlenségét és kényelmét, mindenét csak a nagy Darzensnak köszönheti, s Darzens csak a Darzensné szócsöve volt.
És hogyha ez az úr szakított volna a kedvesével mindjárt a legelső... vagy a tizedik napon, ha nem esküdözte volna napról-napra újra, hogy: »Szeretlek ! «... napról-napra új jutalmakért és új kitüntetésekért, akkor ez a kifogástalan úr most elzüllöttebb volna nálam, s szegényebb, mint volt köztünk a legeslegutolsó.
Nem, II-ik Zapatának lenni nem dicsőség!...
De ki mondja, hogy oda kellett volna jutnom , ahová ő jutott?!
Nem, nem kellett volna szükségképpen odajutnom; csakhogy könnyen odajuthattam volna.
Mert bizony én se utasítottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket, az elismerést, a sikert, a megrendeléseket; nem mondtam volna: »Én ezt nem érdemlem... én ezt nem fogadhatom el, mert nem a tehetségemnek köszönhetem, hanem annak, hogy van egy hatalmas pártfogóm, egy asszony... egy asszony, aki hálás lovagi szolgálataimért... egy asszony, aki akármilyen kontár festő vagyok, megbecsüli bennem a férfit, s viszonzásul azért, hogy híven szeretem, kinevezett nagy festővé, és ennek a kinevezésnek az erejénél fogva elhalmoz nemcsak dicsőséggel, hanem anyagi javakkal is ! «...
Nem mondtam volna ezt, s nem utasítottam volna el magamtól a díjakat, az érmeket , az elismerést, a sikert és a megrendeléseket, amint hogy ezt nem cselekedte a híres Zapata sem...
Persze én szentül meg vagyok győződve, hogy mindez megilletne engem, mert nem kételkedem benne, hogy én a hivatottak közé tartozom.
De a spanyol se kételkedik.
Már pedig a spanyol kétségtelenül kontár ; a spanyol kétségtelenül téved, ha ugyan nem rosszhiszemű.
És nem lehetetlen , hogy én is sokkal többre becsülöm magamat, mint amennyit érek.
Mindamellett, a Zapatahelyén, nyugodt lélekkel söpörnék be minden elképzelhető kitüntetést , díjat, érmet stb.; semmit se sokallanék, s nem szakadhatna a nyakamba olyan elismerés, amelyet ne találnék természetesnek.
A nagyok őszinte csodálata, a lelkiismeretes összehasonlítás, az az önismeret, amellyel rendelkezünk, még a jó szem és a jó ítélet sem óv meg senkit a képzelődéstől.
Mindezek ellenére túlbecsülhetném a képességeimet, művészetem sikerének és jogosan megillető osztályrészemnek képzelhetném azt, amit valójában nem a műteremben, hanem őnagysága öltöző szobájában érdemeltem ki... szóval könnyen odajuthattam volna , ahová a spanyol jutott...
Nos, megugrottam a kísértés elől.
Többet tettem ennél: a sorsomra, melyet ez a derék asszonyka meg akart kovácsolni, akkorát ütöttem egy nagy kalapáccsal, hogy menten összelapult.
Hát biz ez balgaság volt; okos ember nem tette volna.
Mert a lelkiismeretével még csak megbékél valahogy az okos ember, de a balsikerrel, a folytonos balsikerrel, az élet pofonaival és a szegénységgel, pláne azzal a szegénységgel, amelyet folyvást kísértések üldöznek... ezzel már nem olyan könnyű megbékélnie az okos embernek .
Igen, igen; az volt, balgaság, ostobaság.
És nektek, karcsú tornyocskák, akik a távolból gúnyosan integettek felém, igazatok van: nagy szamár vagyok.
De békén akarok élni ezzel a nagy szamárral, mert nem rázhatom le a nyakamról.
7
A bál után való nap, Biró talpon volt már reggel fél hétkor.
Kilenckor órát kellett adnia Kőbányán; s gyalog szokott oda kisétálni.
A lakása sokkal szerényebb volt, semhogy szót érdemelne.
Az előszobáján kívül , melyben se kiegyenesedni, se hármat lépni nem lehetett, csak egyetlenegy nagy szobája volt, képekkel bútorozva, meg egy benyílója, melyet fürdőszobának használt.
Éppen ebben a fürdőszobában volt, mikor odakint kopogtattak az ajtaján.
- Ki az ?
- Én.
- Ki az az én?
- Marosy.
- Te vagy, ó poéta?!
Hát gyere be.
- Nyisd ki hát az ajtót!
- Nyitva van.
- Vagy úgy.
Már olyan régen fenn vagy ?...
Hol a pokolban vagy hát?!
- Fürdöm.
Ülj le.
Talán találsz valahol egy széket.
- Már találtam.
Te, ezeket a képeket mind te festetted?
- Természetesen.
- Ha a mennyiségről ítélne az ember...
- Akkor korunk első festője volnék.
Igazad van.
Hanem mondd, mi szél hozott ide ilyen korán?
Fél hétkor nem veri fel az embert, csak hitelező, párbajsegéd , vagy elkeseredett poéta.
S mivel nyilvánvaló, hogy te se hitelező, se párbajsegéd nem vagy, világos, hogy fel akarsz valamit olvasni.
- Nem.
Azaz, hogy ha már erről van szó, képzeld, az éjszaka kóborlásaim közben egy hatalmas regénytárgy ötlött az eszembe.
Mit gondolsz, ha megírná az ember a magyar nemesség pusztulását versesregényben vagy elbeszélésben ?...
- Ó, ha még csak a megírás a kérdés tárgya, akkor semmi ellenvetésem!...
Hanem , hallod, ha felolvasási szándékaid is vannak, kérlek, hagyj fel velök; ne élj vissza a védtelen állapotommal.
- Légy nyugodt.
Tudom, hogy bágyadt vagy az éjszakázás után.
De minek is kelsz fel ilyen korán?
- Rajzleckét kell adnom a kőbányai fiatalságnak.
- Csak nem csaptál fel rajztanárnak?
- De igen.
És kilenctől tizenegyig ismét alkalmam lesz meggyőződni róla, hogy a sertés-szállások körül fölcseperedett Ifjú Magyarország mily hatalmas idioszinkraziával viseltetik minden ábrázolat iránt, ami nem kvadrát négyszög .
Hidd el, nagyon csodálkoznám, ha Kőbánya egy Lionardo da Vincit adna a világnak.
- Nini, már készen is vagy?!...
- Szolgálatodra.
- Engedd meg tehát, hogy őrült lelkesedéssel üdvözöljelek Magyarország földjén.
- Köszönöm.
De, ugy -e, nem azért állítottál be hozzám reggel fél hétkor, hogy egy tósztot mondj rám?
- Nem hát.
Engem a többiek küldtek azzal a megbízással, hogy verjelek fel az ágyból s vigyelek vissza a kompániához.
Nagyon megbotránkoztunk mindnyájan , mikor a bálból egyszerre eltűntél.
Hogyha mi egy fél éjszaka udvarolunk a te kedvedért, méltányos, hogy akkor is velünk tarts, amikor mi komolyan hozzálátunk a mulatáshoz.
- Hát ti még most is báloztok?
- Természetesen.
A körben kitartottunk végig, aztán folytattuk lenn a kávéházban.
Onnan elvittük a hölgyzenekart a vasúti pályaházba , megreggeliztettük őket, s most csak terád várunk, hogy kivonuljunk Gödöllőre , hölgyek és urak.
- Ohó, abból semmi sem lesz.
Ellenkezőleg, te fogsz elkísérni engem Kőbányára.
- Mi az ördögöt csinálnék én Kőbányán?
- Hogyan?
Költőnek mondod magadat, és nem akarsz világot látni?
- Igen, csakhogy akkor inkább Gödöllőnél maradok.
Kőbányát tanulmányozni ráérek később is.
Úgy hiszem, lesz benne részem, ha majd oltárhoz vezetem a kis kövért.
- Ej, pedig azt hittem, hogy hasznodat vehetem.
Szükségem lett volna rád, mint eleven kalendáriumra.
Mert remélem, megőrizted ezt a jótulajdonságodat?
- Meg hát.
Az vagyok, aki voltam.
Mindig ugyanaz.
Magyarország nemesi családainak név- és címtára.
És szükséged van rám, ebbeli minőségemben?
- Igen.
- Jó.
Cserbenhagyom a kompániát és követlek.
De van egy föltételem.
El fogod olvasni Diogenest.
- Tudtam, hogy Diogenestépp oly kevéssé kerülhetem ki , mint a halált.
De, ha már meg kell lennie, ám legyen; elfogadom a feltételt .
Gyere.
Mikor kiléptek a folyosóra, Biró meglepte magát, hogy önkéntelenül lepillantott arra a harmadik emeleti lakásra, melyre se tegnap, se tegnapelőtt, se azelőtt nem gondolt soha.
Az ablakok be voltak függönyözve.
Még jóformán az egész ház aludt.
Máskor, ilyen idő tájban, már elevenedni szokott a folyosó; de most mintha még a cselédek is megsínylették volna a báléj fárasztó örömeit.
Csak a Terka ajtaja volt nyitva, jeléül, hogy a hat órai vonattal megérkezett valaki, akinek a tiszteletére ebben a pillanatban pompás kávé készül.
Odalenn, a Polgári Kör javában szellőzött.
Tárva-nyitva voltak az összes ablakok; s a por, melyet a tegnapi jókedv vert fel, szürke gomolyokban szállongott fel a magasabb régiókba.
Mialatt lementek a lépcsőn, Biró érdeklődve kérdezgette a költőt:
- Hát, öreg, annyira elfoglal ez az átkozott Diogenes ?!
Egész nap csak a lámpásoddal jársz-kelsz, mely véletlenül mindig nálad van?!
- Szó sincs róla, barátom.
Ellenkezőleg.
Valóságos ünnepnap az nekem, hogy ha foglalkozhatom vele.
Pláne, ha beszélhetek róla valakinek!...
Szegény Diogenes !
Nagyobb elhagyatottság már nem is képzelhető , mint amilyenbe ő jutott.
Magam is csak alig gondolhatok rá.
Őrá, barátom , őrá!
- De hát, tekintet nélkül a derék bölcsre, mit csinálsz?
Beszélj egy kicsit magadról.
- Barátom, az én fő-foglalkozásom az, hogy halasztásokat kérek.
Tudod, van egy kis birtokunk a Maros mentén, de úgy meg van terhelve, hogy én ma se tudom megérteni, miképp férhettek rá ilyen kicsi földre olyan nagy kölcsönök.
Van rá kölcsönünk az osztrák-magyar banknál, a jelzálog-hitelbanknál és minden banknál, ami a világon van.
Képzelheted, hogy ezekből minduntalan le-lejár egy részlet.
Hogy hol, mikor és mennyi, lehetetlen volna számon tartani.
Én hát minden héten sorra járom az összes bankokat s halasztást halasztásra kérek , hogy véletlenül el ne licitáljanak.
Úgy ismernek minden bankban, mint a rossz pénzt.
Fizetni persze csak akkor fizethetünk, ha már a Damokles-kard a fejünkre szakadt.
Mert különben miből élnének meg az anyám és a húgaim?!
Három húgom van, barátom, huszonnyolc, huszonhét és huszonhat évesek.
És ha eszembe jut , hogy: mikor fognak férjhez menni ezek a szegény jó teremtések? - kedvem volna kirohanni a folyosóra és fejjel lefelé bukfencezni az udvarra.
- Ne tedd azt, öregem.
Innen, az első emeletről már úgy sem érdemes.
- Gondolhatod, hogy ebből, ami az én főfoglalkozásom, nem lehet megélni.
Van hát még egy másik foglalkozásom is.
Ez a másik foglalkozás egy kis hivatal , olyan kis hivatal, barátom, hogy nagyító üvegen kell nézni, s még se lehet kitalálni, hogy mi szükség rá.
A hivatalomban minden nap kiülök bizonyos számú órákat, s ezzel megszerzem a kispörköltet.
A harmadik foglalkozásom végre az , hogy esténkint sántára táncolom magamat, abban a reménységben, hogy vagy a kis kövér, vagy egy másik irgalmas nővér, szóval a kőbányai plutokrácia valamelyik kis potykája végtére mégis csak horgon akad.
- Még jó, hogy másnap szépen visszaülheted, amit egy este kitáncolsz magadból.
- Micsoda kegyetlen gúnyolódása a sorsnak, barátom, hogy én, aki oly fenségeseket gondolok: folyton hajlongva, a derekammal rovom le a múlt tartozásait, - hat órákat ülve, testemnek legkevésbé gondolkozó részével keresem meg a kenyeremet s biztosítom a jelent, - és végre, a fulladásig táncolva, a lábammal dolgozom a jövőn.
Csak a fejemnek nem veszem semmi hasznát.
A fejemnek, barátom, mely aranyálmokkal van kárpitozva!
És mégis így van.
A hajlongásom bizalmat gerjesztő, az ülésem készpénz, a táncom sokat ígérő, csak amit gondolok, arra nem adnak semmit.
Kinevetnek barátom , kinevetik Diogenest!
A Lucifer önérzetét érzem magamban , és minden sörhordó gyerek oldalba lök !
Kiértek az utcára.
- Pedig, látod - végezte a költő félig nevetve, félig szomorúan - minden vigasztalásom, minden örömem és minden gyönyörűségem ez a Diogenes.
A festő majdnem meg volt hatva, hanem azért egy kissé meg is irigyelte a költőt.
- Te, micsoda ház ez a roppant nagy épület? - kérdezte amaz.
- Ez, ez a Szegények háza - felelt Biró.
- Szép vidéken lakol.
- Hadd el, nagyon kellemes ház ez.
Szép kertje van, s a szobák nagyon egészségesek benne.
Én már ki is néztem magamnak egy szobát belőle.
Ott van , nézd, a harmadik emeleten.
- Csak ennyire törsz a magasba?
- Az ember nem tudhatja, mi vár rá öreg napjaira.
- Tudod, az vigasztaló, hogy mindnyájan úgyse férnénk belé.
De te kérdezni akartál tőlem valamit.
- Igen.
Ismersz -e te valami Völgyessyeket?
- Völgyessyek sokan vannak.
Vannak csanádiak, zempléniek, dunántúliak...
- Csak annyit tudok róluk, hogy azoknak, akikről szó van, miniszteri tanácsos volt az apjok.
- Akkor a csanádiakról van szó.
Régi nemesek, nagyon régi nemesek.
Első osztály.
- És nagyon szegények, úgy -e?
- De, kérlek, ha mondom, hogy régi nemesek!
Nem főztek pálinkát, hogy gazdagok legyenek!
- Bocsáss meg, ha nem voltam kellő reverenciával az ötágú korona iránt.
De ha már felszabadítottatok bennünket...
Különben ismered őket közelebbről?
- A Völgyessy Gábor családját?
Nagyon csodálkozom, hogy eddig nem hallottál róluk, és hogy nem emlékszel a Völgyessy Gábor névre.
A miniszteri tanácsos korábban képviselő volt, s képviselő korában pártjának egyik vezérembere.
Sokat emlegették akkortájt; mert kedves, ötletes ember volt, s híres gavallér, akit mindenki szeretett.
Különösen csudálom, hogy nem emlékszel a leányaira.
Mikor mi úgy a hetedik-nyolcadik osztályba jártunk, a Völgyessy-lányok ott voltak minden úri mulatságban; két vagy három télen át ők voltak a pesti bálok legünnepeltebb szépségei.
Az apjok nagy házat vitt, s azt hitte volna az ember, hogy a lányok nagy partit fognak csinálni.
De nem; az egyik valami katonatiszthez ment feleségül; a másikról azt se tudom, hogy férjhez ment -e , vagy sem.
Az utóbbi a valószínű, mert kevéssel aztán, hogy az apjok hirtelen meghalt, tönkrejutott az egész család.
A miniszteri tanácsos maga se volt éppen jó gazda; ami kis birtoka maradt - úgy hiszem, maradt még egy jószága valahol a felsővidéken - elverte a gyám, egy anyai nagybácsi.
Ami szintén csak azt bizonyítja, amit én régen prédikálok, hogy tudniillik, törvényt kellene hozni , mely csak egy szakaszból állana s így hangoznék: »Az árvaszéki elnököknek tilos tegeződni akárkivel is a világon és pedig fejvesztés büntetése alatt «...
Hanem , mondd, miért érdekel téged mindez?
- Mert tegnap megismerkedtem egy kisasszonnyal, aki, úgy látszik, ennek a miniszteri tanácsosnak a leánya, s aki abban az időben, amelyről szóltál, még kis gyerek lehetett.
S mivel nem tudtam elképzelni, hogyan kerül ez a gyönyörű teremtés a mi szegénységgel teli házunkba, megragadtalak, mint egy név- és címjegyzéket.
- Tegnap megismerkedtél egy gyönyörű teremtéssel, s ma már tudakozódol róla?!...
Ej, ej, vigyázz!
- Sohase félts engem.
Nem vagyok veszedelemben.
S ezt abból is láthatod, hogy beszélek róla.
Ha olyan aggasztóan érdeklődném iránta, nem emlegetném; talán a nevét se merném kiejteni.
És alkalmasint magam előtt is eltagadnám, hogy az imént még ő járt az eszemben.
- Ne bízd el magadat.
Egy szép fiatal leány, ránk alvajárókra nézve - s te nem vagy különb, mint más - mindig kész veszedelem.
Mert hisz egy szép fiatal leány a legnagyobb rejtelem a világon, mely érdekesebb, mint a letűnt világok összes hieroglifái.
És ezt a rejtelmet sokkal ritkábban látjuk magunk előtt elevenen , semhogy a talányfejtegetés gyermekes vágya föl ne ébredjen bennünk, mihelyt szemtől szemben találjuk vele magunkat.
Igen, sokkal ritkábban látjuk ezt a rejtelmet, mintsem megvalljuk magunknak.
A fiatal leány majdnem mindnyájunk előtt ismeretlen valami.
A kis Depinyi ugyan, ha véletlenül hallana, alaposan kinevetne, mert ő kavics helyett asszony-szíveken jár; de tegyük fel, hogy az ő hercegnői mind valódi, tizenhárom próbás hercegnők, s tegyük fel, hogy mind oly gazdagok vagyunk tapasztalatokban, mint ez a kopasz Don Juan Tenorio...
És mondd meg nekem nyíltan, kezedet a szívedre téve: mit érnek ezek a híres tapasztalatok?!
Három osztályt lehet köztünk megkülönböztetni.
Az elsőbe tartoznak azok, akik semmiféle más nőt nem ismernek, csak a könnyen megtalálhatót.
Ezek a boldogok.
Az ilyen csak örömöket ismer; csalódásokat , kijózanodást és gyötrődéseket nem.
Minthogy mindenki csak a saját eseteiből általánosít, az ilyennek a gondolkozása a nőkről: csupa olcsón kapható kételkedés, s olyan világnézet, mely férfiúi, vagy helyesebben szólva : kereskedői hiúságának fölötte kedvező; másrészt, mivel mindig csak sikerei vannak, képzelődése nem ismer korlátokat.
Örökös álmokban él, s ezek a kellemetes álmok nem is kerülnek neki nagyon sokba.
Ennek az embernek a fiatal leány vagy egy kérdőjel, vagy egy metafizikai fogalom.
A második osztályba azok tartoznak, akik már másféle nőt is láttak, látták tudniillik: a meghódíthatót .
Ezek, a kevésbé szerencsések, olyan világban élnek, ahol a fiatal leány csak ritkán megjelenő, talán alkalmatlan jelenség; alig több egy képnél, vagy egy szellemjelenésnél.
És hogyha koronkint ennek a világnak a hőse , diadalszekeréhez hozzákötheti egy leány alakját is, úgy volt vele, mint a gyermek, aki széttörte a játékszert, hogy meglássa, mi van benne.
És, végre , itt volna a harmadik osztály, azoké, akik egy kissé otthon vannak minden társaságban.
Ilyenek sokkal kevesebben vannak köztünk, mint amennyien dicsekszünk vele; de ám fölteszem, hogy olyanról van szó, aki elég szerencsés bejuthatni minden társaságba, s elég okos, élni ezzel a szabadalommal.
Nos tehát, a fiatal leány ennek az embernek a legtöbb esetben egy szép kis bábu , aki pompásan tudja mondani, hogy: »Igen, papa «, »Nem, mama «, mint a Spallanzani automatája a Hoffmann meséiben .
Vagy hanem az, bizony nem sokkal több.
Ha ebben a minden képzelhető világok legjobbikában élsz, beszélhetsz a fiatal leánnyal a Varázs fuvoláról , a Chopin nocturne-jeiről, a hosszú hajú zongoraművészről, Zalán futásáról , és egyéb ártatlan dolgokról.
Ha a lelkébe akarsz látni, megtudod, hogy szereti a kedves embereket, s nem szereti se a gyávákat, se a hazugokat.
S ha véletlenül szerencsés vagy találkozni eggyel-kettővel, aki elég merész, vagy elég vigyázatlan sejtetni veled, hogy micsoda kis világ forrong a fejecskéjében : amit megtudsz, az oly megzavaró, olyan kibetűzhetetlen, olyan homályos, hogy cserbenhagy minden emberismereted; különösen, ha nincsen összehasonlításod, ha hiányoznak az analógiáid.
Igen, barátom, a fiatal leány, a mi korunkban s a mi viszonyaink közt, rendesen csak egy csodálatos, ismeretlen világ, mely annyival érdekesebb, minél ismeretlenebb.
Előttem, megvallom, maga a rejtelem.
Olyan rejtelem, hogy mivel esküt tettem: nem írni Diogenesembe, csak a legszentebb igazságot, kénytelen voltam a hősnőt , akibe Diogenes szerelmes, némává tenni, mert nem tudnék mit beszéltetni vele.
- Ó, te nyomorult, te csak azért beszélsz nekem leányokról, hogy visszatérhess szépszerével ocsmány Diogenesedhez.
- Légy őszinte, és valld meg, hogy azért ragadod meg tüstént ezt a szegény Diogenest, hogy ne kelljen leányokról beszélned.
- Őszinte vagyok, s biztosítalak, hogy bátran beszélhetek a világ összes leányairól.
Bátran beszélhetek pedig róluk azért, mert nem is gondolhatok rájok.
Olyannyira képtelenség, hogy megházasodjam.
Nagyon szegény fickó vagyok én, öregem; hogy én családot tartsak el, az lehetetlen.
Örülök, ha magam nem halok meg éhen.
- Ó, az semmitől se óv meg.
Az ember elvégzi, hogy nem házasodhatik meg .
Hatalmas, megdönthetetlen érveléssel bizonyítja be magának, hogy megházasodni , ilyen körülmények között, nemcsak ostobaság volna, hanem bűnös könnyelműség is ama másik szegény teremtés, és azok iránt az ártatlanok iránt, akik majd csak ezután fognak létezni.
Elvégzi, és mindennap ismételgeti magában, hogy nem fog megházasodni soha.
És mégis megházasodik.
S ez nem a test gyöngesége, nem a rendes életmódra való filiszteus hajlandóság, nem a tűzhelynek, a nyugalomnak , a csöndnek a vágya.
Nem, ez a léleknek egy nemesebb vágyakozása, mely annál erősebb, minél nagyobb adaggal rendelkezik valaki a nevezett lélekből .
Mindnyájunkban él egy furcsa törekvés valamely lelki közösség után, mely határozatlan, céltalan és megérthetetlen, de megvan; s minél jobban vagyunk belül kipárnázva, annál sűrűbben és annál több erővel ad nálunk életjelt ez a törekvés, mely gyermekes, de eltagadhatatlan.
Úgy hiszem, ez, alapjában véve, a lázadásnak egy ügyetlen kísérlete a halál ellen, de bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a lélek nem szeret magára maradni, vagy amint meg vagyon írva : nem jó az embernek egyedül lennie.
S mivel a természet egy önző, ravaszdi intézkedése következtében ez a lelki közösség is csak különböző nemű lények közt lehetséges, s mivel a társadalom úgy rendezte el sorsunkat, hogy ez a lelki közösség csak bizonyos formák között lehet zavartalan: mikor a zöld burok leválik rólunk, épp úgy megtaláljuk magunkban a házasság ösztönét, mint a szerelemét.
És hogyha ez a két elemi erő találkozik, bizony bajos egykönnyen végezni velök, még ha az Ész a pártunkra szegődik is, mert hisz az Ész fölötte megbízhatatlan, álnok szövetséges.
- Hallod, úgy látszik, te most a bölcselet egy új sütetű elméletét akarod előttem népszerűsíteni!
- Akkor csak rosszul mondom, amit jól gondolok.
Mert mindazt, amit beszéltem , világosan érzem magamban, olyannyira, hogy egy párszor már kísértésbe estem a kis kövérről és pénzes zsákjairól lemondani.
Barátom, engem folyvást lökdösnek előre-hátra.
Annyi embernek állok az útjában, hogy azt kell hinnem, valami vezérlő egyéniség lehetek.
Csak egy lény van, aki nem lökdös és egy kissé törődik velem: az Arany Trombitásnakaleánya.
Náluk szoktam ebédelni ötven krajcárért.
Ez a leány olyan figyelmes, jólelkű és bizalmas hozzám , hogy el nem mondhatom neked, micsoda hálát érzek iránta.
És bizony mondom neked, nagyon szeretném elvenni, mert érzem, hogy ő az egyetlen , aki képes volna Diogenestmegérteni.
- No és mi tart vissza?
- Az, barátom, hogy nem tud különbséget tenni jambus és trochaeus között.
- Akkor maradj csak a kis pénzeszsáknál.
Neki legalább vannak egyéb jelességei.
- Könnyű neked; te csak úgy a magasból nézed az én lelki harcaimat.
De ha téged ezek a kérdések hidegen hagynak, ez csak azt jelenti, hogy téged még mindig óv valami régi szerelem, amin még most se fog a rozsda.
Kitaláltam, ugye?
Még most is - Lilian?
És örökkön csak Lilian?
- Hidd el, van legalább két esztendeje, hogy rá se gondoltam Lilian Landry kisasszonyra, akit az isten sokáig éltessen.
És meglehet, hogy még egy örökkévalóságig nem gondoltam volna rá, ha nem juttatod eszembe.
Azt se tudom , hogy hol van.
- A múltkor azt olvastam valamelyik újságban, hogy Koppenhágában énekel .
Eszembejutott az a sok bolondság...
- Amit valaha elkövettem érte?
Biz azok nagy bolondságok voltak.
Annál nagyobbak, mert azt hiszem, sohase szerettem igazán.
Végre is, mindnyájan bele bolondulunk egyszer életünkben abba a hölgybe, aki a legszebben énekli Selicá-t, de azért ez még nem szerelem.
Vagy ha szerelem, inkább csak a lámpák és a színfalak szerelme, mint az X. kisasszonyé.
De, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.
- Bocsáss meg, azt hittem, hogy...
Olyan nyilvános volt, hogy udvaroltál neki...
Egy percre elhallgattak mind a ketten.
Birót elfogta a rosszkedv.
Azt hitte , hogy a másikra bosszankodik, pedig tulajdonképpen magát nem értette.
Eddig úgy gondolt erre az ifjúkori, rég kialudt lángra, mint a jó keresztény azokra a kedves kis aprószentekre, akiket a gonosz Heródes leöletett.
Az emlék is kellemetes volt előtte.
Bánatosan kellemetes, de mégis kellemetes, mert hisz ez az emlék kedves képet őrzött elméjében.
Nem tett magának szemrehányást ezért az ifjúkori bolondságért, nem talált restellni valót az akkori viseletében, s ha ennek a zsönge szerelemnek több is volt a gyötrelme, mint az édessége, hálával gondolt a kedvesebb pillanatokra, s úgy tetszett neki, hogy a keserű óráit nem kell nagyon sajnálnia; mert a kellemes pillanatok megérték azt, amibe kerültek.
Most először kapta magátrajta, hogy szégyellni kezdte ezt az elhamvadt szerelmet, s hogy szerette volna eltagadni maga előtt az egész esetet .
Miért?
Erre nem tudott felelni.
De ahogy' álmos szeme egy percre lecsukódott: ismét maga előtt látta a Laura de' Diantit, amint fázékonyan húzódik szegényes hárászkendőjébe, és mosolyogva miss Illandudnoról beszél...
Éppen a temető kapujánál voltak.
- Nem irigyellek a mindennapos sétádért - szólalt meg a költő.
- Ha nekem naponkint kétszer kellene megtennem ezt az utat, olyan verseket írnék, hogy Leopardi valóságos Paul de Kock volna hozzámképest.
- Hát még ha Kőbányán is mellettem maradnál!
- Azt már nem teszem.
Sőt el se megyek Kőbányáig.
Nem vágyom a kis kövérhez olyan rettenetesen...
Azaz, most már igazánnem merek lányokról beszélni előtted.
Erről az egyről ugyan bátran lehetne.
- A többiről is.
Fájdalom, nincsenek titkaim.
- De azt tartod, hogy a régi dolgokról nem illik, s az újakról meg nem lehet beszélni.
- Mit értesz az új dolgok alatt?
- Hát azt a szép leányt, akinek a családja olyan élénken kezd érdekelni.
- De, kérlek, azt a leányt én egyetlen egyszer láttam, akkor is tíz percre.
- Az semmit se bizonyít.
Különösen, ha olyan szép, mint a nénjei voltak.
» Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra ?« - mondja Shakespeare.
- Hát te hiszed azt, hogy van szerelem, amely első látásra keletkezik?
- Hogy' az ördögbe ne hinném!
Én csak ilyen szerelmet ismerek.
Látod, hogy ha koronkint elnézem a kis kövért, mindig azt gondolom, hogy a gyakori látás halálos ellensége a szerelemnek.
Lehet, hogy ez nem mindenkivel van így .
Hanem azért, hidd el, a költőnek van igaza s nem a kőbányaiaknak.
Az igazi szerelem nem az, amelyiknek szüksége van rá, hogy az ember folytonosan erősbítse a téglagyárak gyakori meglátogatásával; az igazi szerelem az, mely első látásra keletkezik, mely nem gyöngül a távolságban se, s mely nem múlik el soha.
- No, én nem hiszek ebben a szerelemben.
- Istentagadó vagy.
Meg fogsz bűnhődni.
Hanem én nem megyek tovább.
Az ott már a kőbányai határ.
Oda nem óhajtalak követni.
Elváltak.
A költő visszafordult a város felé, Biró ment tovább dolgára.
Keserves délelőttje volt, mely sehogy se akart elmúlni.
Unta ezeket a rettentő fickókat, akik rajzolás ürügye alatt mindenféle gazságon törték az eszüket, s rászabadította őket, hogy rajzolják a feladatukat, vagy csináljanak akármit ... ami úri ízlésüknek a legjobban megfelel.
Maga pedig odaállt az ablakhoz s nézte azt a szomorú tájképet, melyet oly jól ismert: az egyforma épületeket, a téglagúlákat, meg atemérdek kéményt.
Azt hitte, hogy ha ülve marad, el kell aludnia.
A meglopott éjszaka kezdte visszakövetelni tőle a jogát.
Abban az ismeretes kábult állapotban volt, melyben az akarat meg-megbicsaklik , majd rendkívüli erőfeszítéssel próbál kiegyenesedni, de csak azért, hogy annál hamarább és annál készségesebben adja be a derekát, ama kellemes bódultságban , melyben az ítélet elrestül, mint a keleti bölcs, aki sokat ivott Kisázsia borából, abban a félálomban, melyben a képzelet korláttalan úrrá válik felettünk, s ellomhult lelkünk fölé zavartalanul építi fel csillagos boltozatú sátorát.
Abban az állapotban, melyben az ítéletünk elbágyad s mindenestül hatalmába esik utolsó benyomásainknak.
- Különös - szőtte magában az álmait - mennyire el vagyok foglalva egy nagy veszedelemnek a gondolatával.
És miből állna ez a nagy veszedelem?
Hogy nagyon szép kis feleségem volna, akit látva, mindenki megfordulna az utcán.
Ennyi az egész nagy veszedelem.
Aztán elcsodálkozott rajta, hogy úgy gondolt erre, mint valami közel eshetőségre.
- Tegnap láttam először - álmélkodott magán - és íme, ma már olyan képnek a közepében látom, amely soha se jelent meg előttem azalatt, amíg a szerelmi románcoknak egész sorozatát éltem át.
A szíve egész temetője volt a könnyű szerelmeknek.
S ezek a szerelmek az utolsóig szép lassan hálózták be, s csak nagynehezen tudták meghódítani .
Mindegyiket az előjátékok egész sora vezette be.
A szíve minden új kaland után zárkózottabbá vált, s a lelkét minden új tapasztalás bizalmatlanabbá , félénkebbé tette.
És íme, ez az új hódító, ahogy' megjelent, vakmerő egyenességgel, minden csel és ostrom nélkül, diadalmasan vonul be a lelkébe, s neki nincs egyéb dolga, mint sietve, ész nélkül bocsátani le előtte a felvonó hidat, megrészegedve a lelkesedéstől.
Igaz, hogy először gondol valakire vágyakozással, a keserűségnek, a félelemnek s az érzésével való elégedetlenségnek minden árnyéka nélkül.
Elhamvadt szerelmei mind olyanok voltak, hogy miattok perbe kellett szállania a végzettel, s meg kellett gyűlölnie magamagát.
Mindegyik ellen küzdött, amíg tudott, s ha végre is megadta magát a sorsának, szerelmeinek jóval több volt a keserűsége, a rossz utóíze, mint az öröme.
Szerelmei átokkal fogantak; és mindig, legédesebb óráiban is, látnia kellett rajtok a Káin-bélyeget.
Tulajdonképpen csak három nővel találkozott eddig, akiket valamennyire szeretni tudott; ámbátor nem volt bizonyos benne, hogy az, amit irántok érzett, nem inkább gyűlölet volt -e, mint szerelem?
A legjobban szerette, vagy a legjobban gyűlölte közülök a kis Liliant.
Tudta , hogy amaz csak játszik vele; tudta, hogy ő ennek a kis képzelgő teremtésnek nem annyira a szerelmese, mint inkább a közönsége, aki előtt a fehér Selica egy nagyon kedves, nagyon bájos szerelmi regényt komédiázik el.
És tudta azt is , hogy az a madár-szív nem is képes egyébre.
Liliannek ő csak egy gitár volt , melyen a lány a kedves dalát játszotta el, az izgalom egy hitvány eszköze, mely csak arra volt jó, hogy amaz beletalálhassa magát abbaa költőinek vélt magatartásba, melyben hitvány kis énjét imádásra méltónak találta.
A fehér Selicának nem volt lelke, csak megromlott agyacskája, mely szomjazta az izgatottságot.
Biró gyűlölte, utálta ezt az elragadó kis némbert, százszor megesküdött, hogy nem lesz a játékszere többé, hogy szakítani fog vele, és megvetette érte magamagát is, mert mégse tudott elszakadni tőle.
Félt, irtózott ettől a szerelemtől, mely csak fejből eredt, s melynek semmi köze se volt a szívhez; és mégse tudott lemondani róla.
Az egész viszony istenkáromlásnak tűnt fel előtte, s lázálmaiban Liliant hasonlónak látta azokhoz a fertelmes kis hüllőkhöz, melyek annál borzasztóbbak, minél csinosabb testüknek a rajza.
És mégse bírta lerázni láncait.
Önutálata minden egyes találkozó után sokkal erősebb volt, mint öröme, ha Liliant láthatta; de azért egyre várta az új, meg új találkozót.
Elégedetlen volt magával, a leánnyal, az egész világgal.
Hanem csömöre csak akkor lett tökéletessé, mikor fölfedezte, hogy Liliant ő maga is csak ilyennek szerette, mikor rájött, hogy Lilian átváltozva hidegen hagyja , mikor rémülve látta be, hogy az ő szerelme épp oly mesterkélt, épp oly csupa hiúságból eredt, épp oly művészieskedő szerelem volt, mint amazé.
A másik elhamvadt lángja egy nagyon fiatal asszony volt, aki mind a kettőjük szerencsétlenségére őt választotta első kedveséül.
Ez az asszony olyan férjet csalt meg miatta, aki sorsát semmiképp se érdemelte meg, s az árulás, melyet az asszony elkövetett, árnyékot vetett a szerelmükre.
Csupa rettegésből és csupa lelkifurdalásból állott az egész történetük.
Eleinte az asszony tele volt önváddal, s panaszaival megkeserítette a másiknak minden nyugodt percét; s mikor az asszonyt nem bántotta többé a dolog, annál jobban bántotta a férfit.
E kettőn kívül még csak egy lény volt, aki iránt valami szerelemfélét érzett , vagy akiről legalább rövid ideig azt hitte, hogy szereti.
Hitte pedig azért , mert ez a lány igazán megérdemelte volna, hogy szeresse.
Jó, hűséges, derék teremtés volt, aki igaz szívvel ragaszkodott hozzá.
Ennek meg éppen ez az igazszívűség volt a megbocsáthatatlan hibája.
Biró érezte, hogy ez iránt a leány iránt valósággal hálára van kötelezve; érezte , hogy kettejük közül a leány az, aki az áldozatot hozza, s ő az, aki ennek az áldozatnak hasznát veszi, anélkül, hogy az érzések hasonló gazdagságát vinné hozzácserébe.
Érezte, hogy kettőjük közül ő az, aki a kevésbé nemes szerepet játssza, érezte, hogy igazságtalan a leány iránt, s úgy tűnt fel előtte, mintha megcsalná ezt a szegény teremtést, aki csupa szív és önfeláldozás.
Ez a tudat , mint lerázhatatlan nyűg ült rajta, s nem hagyta békén.
Pedig nem szerezhette meg magának a »lelki feloldozás « -t, mert meg kellett vallania magamagának , hogy a leánynak, minden jósága mellett is, egészen más a világa, mint az övé.
Ő nem tudott beleilleszkedni abba a világba, emezt meg nem bírta felemelni a magáéba.
És lassankint hatalmába ejtette az a különös, nem minden szomorúság nélkül való érzés, mely azokataz utazókat szokta elfogni, akik félig vad népek ismeretlen nyelvű, ismeretlen gondolkozású, rejtelmes leányaival élnek együtt , leányokkal, akik odaadóbbak, melegebb szívűek, önfeláldozóbbak, mint az otthon valók, de akik titokban, ha nem félnek, hogy az urok meglepi őket, furcsa , nevetséges, macskaarcú istenekhez imádkoznak, őszinte áhítattal és szent buzgalommal.
Míg ez a három szerelem vagy inkább ez a három megszokás uralkodott rajta, nem volt egyetlen napja sem, hogy szemrehányást ne tett volna magának ezekért a lelkéhez nem méltó szövetségekért, melyeken láthatóan nem volt áldás, s melyekre mintha a Jázon végzete nehezedett volna.
Soha, még az örömök óráiban se volt egyetlen perce, mikor másképp gondolt volna szerelmeseire, mint ahogy ' mindnyájan gondolunk azokra a cimborákra, akik csak a szégyenletes tivornyákban voltak társaink, s aztán eltűnnek, hogy mint puszta rossz emlékek éljenek tovább.
Nem nézhetett a szemükbe, hogy világosan ne érezte volna annak a szükségét, hogy ennek a szemnek a boszorkányköréből előbb-utóbb menekülnie kell; s a vágytól ittasulva sem közeledhetett hozzájok anélkül a megalázkodás nélkül, melyet léha férjek éreznek olyankor, mikor a jegygyűrűiket azsebökbe rejtve, énjüket elhazudva, lopva surrannak be oda, ahol nincsen semmi keresetük.
S ezt a szégyenkezést, melyet Jázon érezhetett, mikor a bűbájost élete társául találta maga mellett, ő benne nem a megunás, nem a kiábrándulás fejlesztette ki; az öreg időnek későn született gyermekét megremegtette az átok hideg szele még a vétek láza előtt.
Mikor először gondolt rájok, vágyát már megzavarták ennek a gonosz érzésnek első sejtelmei; mikor először álmodott róluk, alakjaikat nem tündérek, hanem gnómok táncolták körül .
Most történt meg vele legelőször, hogyha vágyakozással gondolt egy női alakra , ez az alak leányi szépségének egész tisztaságában, gonosz manók kísérete nélkül jelent meg előtte.
Most gondolt először női lényre úgy, hogy a lelke nem tiltakozott az ábrándjai ellen; most gondolt először egy életre való szövetségre úgy, hogy ennek a lehetőségét büszkén vallotta meg a szívének.
És most érezte legelőször s nagy megelégedéssel, hogy a szíve nem akar többé leereszkedni, hogy a szíve nagyravágyó.
Odakinn csengettek.
Az órájának vége volt; valahára lerázhatta a jármát.
S az aprólékosságok, melyekkel napszámos-munkáját be kellett fejeznie, felrázták álmodozásából.
- Milyen bolond vagyok! - mosolygott magában, mikor ismét egyedül lehetett, s megindulhatott hazafelé.
- Milyen messzire elkódorgott szökevény képzelődésem !
Azt már tudtam, hogy az ember akkor gondolja a legostobábbakat, mikor, mint párbajsegéd, hazatérőben van egy véres csetepatéról, de úgy látszik, az se sokkal különb, amit egy átvirrasztott báli éjszaka után okoskodunk ki, a magasabbrendű lelkierők minden ellenőrzése nélkül.
Csakhogy éppen szerencsém volt ehhez a szép kisasszonyhoz, és íme, micsoda merész álmokba szövöm bele a képét!
Hát hisz éppen csak az kellene nekem!
Egyéb már nem hiányzik, mint hogy megházasodjam, s feleségül vegyek egy ragyogó szépséget, aki rámába való, s aki gyermekkorában hozzászokott minden fényűzéshez, ami előttem örökre ismeretlen, örökre lehetetlen...
Feleségül venni egy leányt, aki a jólét emlékeivel van tele, s aki az amerikai dollárkirálynék paradicsommadár-tollairól álmodik!
Micsoda merész gondolat!
Éppen egy jámbor , rajztanárhoz való!...
Természetesen, a rajztanár úrnak nem volna ellenére egy ilyen szép kis házi bútor, nem volna ellenére egy ilyen ragyogó kis élettárs!...
Világos, hogy jól festene mellettünk ez az elragadó jelenség , pompás gyermeke egy hatalmas fajnak, melyet a paraszterényekben bővelkedő rajztanár úr annyira nagyrabecsül s olyan áhítatosan tisztel!...
Ugy -e, Biró úr, egészen mássá tenné kietlen lakásunkat ez a gyönyörű, kinyílt rózsa ?!...
Hát persze.
Csakhogy nem egészen bizonyos, hogy az az elkényeztetett kis teremtés nem kicsinyelné -e a személyünket s megelégednék azzal a fölötte szerény életmóddal, amellyel megkínálhatnók.
És aztán , ha ő megkedvelne is bennünket s nem riadna vissza attól, hogy örökre belenyugodjék abba a helyzetbe, amelynek a rossz oldalait már bizonyára megismerte: ugyan mit csinálnánk mi ezzel a szép kis fényűzési cikkel?!...
Úgy volnánk vele, mint az ágrólszakadt szegény ember a gyémántmelltűvel, mely csak arra való neki, hogy elveszítse...
De, teringettét, csak nem szerettem belé első látásra, hogy ilyen eshetőségeken töröm a fejemet?!...
Csak nem szerettem belé, mikor még alig láttam, mikor még alig ismerem ?...
Hát mit tudok én erről a leányról?
Azt, hogy szereti a csinos dolgokat s hogy nagyon el van kényeztetve?
Hát a lelke ?!...
Hát a szíve?!...
Van -e egyáltalán szíve, lelke?!...
És megijedt a tulajdon gondolataitól, olyannyira sietett magátmeggyőzni, hogy : » Ó van, érzem, tudom !« - s megrémült, mikor észrevette, hogy nagyot dobbant a szíve.
- Ej, ennek fele se tréfa! - ijedezett magában.
- Ez a kísértés!
Ennek ellent kell állni!
Azt hitte, hogy nagyon a sarkára áll, ha visszaidézi emlékezetébe mindazt a sok asszonyi álnokságot, melynek valaha szemtanúja volt.
A mondhatatlan gonoszságoknak ama hosszú bűnlajstromát, melynek minden egyes tétele azt hirdeti, hogy: »Az asszony az örvény!
Az asszony a romlás!
Az asszony a vak éjszaka, a sötét kétségbeesés!
Védd magad !«
És elsétáltatta maga előtt a lidérceit.
Az ártatlan arcú Tinit, aki ott volt vele a Hamman-fürdőházban, s aki két héttel később Ágnes-tekintettel esküdött örök hűséget egy becsületes embernek.
Az ájtatos Matildot, aki oly hálás volt az egyházi férfiak iránt, s aki megkülönböztette X. urat csak azért, mert X. urat mindenki ostobának, aljasnak és ocsmánynak találta.
Matildot, aki művészi lélek volt s aki a gonoszságot magáért a gonoszságért követte el.
Sárikát, aki csak akkor volt elemében, ha a férje a szomszéd szobában kártyázott.
És Y.-t és Z.-t, meg a többit, s végre a rettentő Carlottát, a Rue de Naples Carlottáját, aki a kisgyermeke temetéséről jött hozzá s akit felöltözetlenül dobott ki a folyosóra, a megtérő irtózatával s a kozák durva kegyetlenségével...
És előszedte emlékezetéből az egyházatyák meg a történetírók legirtózatosabb tanúságtételeit, a kételkedő bölcsészek legrémesebb történeteit s mindazokat a hajmeresztő meséket, melyektől tisztaságszerető lelke olyan mélységesen undorodott.
Úgy hogy végre maga is megsokallta a dolgot.
- Mindez a sok szenny és fertelem pedig csak azért, hogy elrágalmazhassam magamban ezt a szegény kisleányt, aki nem tett egyebet, mint hogy tudtán kívül néhány édes pillanatot szerzett az én elvénhedt szívemnek!
S az álombéli ragyogó jelenségről lesiklott minden tisztátalan képzet, mint a hévíz iszapja Venus Anadyomeneről.
A tépelődő ember utoljára már csak abba az egy gondolatba tudott kapaszkodni , hogy mondjon a szíve akármit, neki a házasság lehetetlen vállalkozás.
És azért nincs más választása, mint szoros őrizet alá fogni a szívét, addig, míg nem késő.
Végre is, a dolog egyszerű.
A második találkozást már nagyon könnyen kikerülheti, s akkor rövid idő alatt elfelejti az egész bolond álmot.
Hogy tehát megóvja magát minden veszedelemtől, megfogadta, szentül megfogadta , hogy sohase megy többet Grunovszkyékhoz.
És alig várta, hogy megszeghesse a szavát.
8
Egy délután Biró ott ült a festőállványnál és dolgozott.
Fáradt volt és álmos.
Egész éjszaka rajzolt az építő vállalkozónak, a délelőttjét pedig a kőbányai iskolában kellett eltöltenie, ahol rekedtre magyarázta magát.
A szeme égett s halálos bágyadtságot érzett egész testében , de azért kitartott.
Nem akarta a napot elszalasztani.
Sietős munkája volt, melyet egy műkereskedő rendelt meg nála.
Biró ritkán részesült efféle szerencsében.
S tartott rá, hogy pontosan elkészüljön a határidőre.
Végre mégis csak próbálnia kell valamit, hogy javítson a sorsán.
Az öregséget s talán a megvakulást nem várhatja meg ebben a fölötte alázatos helyzetben, mert ez egyértelmű volna a végső elzülléssel.
Ha fel is adta nagyratörő terveit, de valamit mégis el kell érnie, hogy legalább annyi helye legyen a világban , amennyi éppen elég rá, hogy később is megóvja a földönfutástól.
És - ki tudja ?! - ha százegyedikszer is nekifohászkodik, százegyedikszer talán elérhet valamit .
Nekifeküdt tehát a munkának, bár teste-lelke tiltakozott ez ellen a kényszer-robot ellen.
És vásznán már megelevenedett a koldusgyermek, aki mezítláb s nyilván a nagyapjáról leszakadt ruhában, dideregve álldogál az utcasarkon, s mialatt arca a hidegtől violaszínűre vált, könyörületet esdekel a járókelőktől.
Úgy tetszett neki, hogy igazi főnyereményre tett szert a mintájával, s hogy a vázlatával is meg lehet elégedve.
Annyi néma panasz volt ebben a csenevész , toprongyos kis alakban, s a kép előadását emellett oly tisztességesen tartózkodónak lehetett mondani, a kínálkozó olcsó hatások elől oly óvatosan tudott kitérni, és végre a részletekbe annyi finomságot sikerült belelehelnie : hogy ez egyszer szinte számított valamelyes elismerésre.
És munkaközben ismét megjött a dolgozási kedve; a fáradtságáról, elernyedtségéről egészen megfelejtkezett.
Csak akkor nézett fel a képéről, mikor egyszerre valami nesz ütötte meg a fülét, az előszoba felől.
Az ajtó kinyílt s egy kövér emberke vonult be rajta .
A műkereskedő volt.
- Jó napot, Weinberger úr.
- Jó napot.
Úgy, ön munkánál van?!
Nagyon szép.
Éppen sürgetni jöttem.
- Ó, dolgozom javában.
- Eszerint elkészül egy pár nap alatt?
- Nézze, már majdnem megvagyok.
Weinberger úr megkerülte a festőt, odaállt a háta mögé, rátekintett a képre s aztán összecsapta két kövér kezét.
- Micsoda kép ez?!
Kié ez a kép?!
- Hát az öné.
Remélem, kellemesen van meglepetve, és nem rémült meg tőle?!
Mert úgy tesz, mint aki nagyon meg van ijedve.
- De hisz én egy csendélet-félét kértem öntől!...
- Ó, ne törődjön vele!
Én ezt ugyanabban az árban engedem át önnek, mint amelyet a csendéletre nézve állapított meg.
Ha már hozzáfogtam a dologhoz , valami különbet akartam vászonra tenni egy felvágott sárgadinnyénél vagy egy sajt-gyűjteménynél.
Persze, ismerem a viszonyokat, s nem kérek többet, mint amit ön ajánlott.
Úgy hiszem, meg van elégedve velem?!...
- De hát, kérem, mondja, mit csináljak én ezzel a képpel?!...
Biró meglepetten fordult meg.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy ez a kép nem különb, mint akármelyik csendélet, amit én tudok festeni?!
- Kérem, nem erről van szó.
Ez egészen csinosnak látszik.
Csakhogy én ennek nem vehetem hasznát.
- Hogyan?
Ez nem ér önnek többet, ez nem ér önnek annyit se, mint a legutolsó csendélet?
- Nem hát.
Mondja, kérem, mit csináljak vele?!
A csendéletre nekem vannak biztos vevőim; a csendélet jó portéka.
Ha a művész szemével nézve: nem sokat ér is, az nem baj.
Azért a csendélet valami, mert a csendéletet megveszik.
De az ilyen nagy vásznakat nem veszi meg senki.
A mi piacunk szerény, csak az apróságoknak van kelete.
Vesznek képeket az ebédlőbe, a kopasz előszobába, a falusi fegyverterembe, megveszik a foglyokat, a dinnyét és a sajtot, de kinek kellenek az ilyen nagy igényű képek?!
Nálunk nincsenek mecénások, se olyanok , akiknek többek között az volna a fényűzésük, hogy képeket gyűjtenek.
Az ilyen képeket nem keresi senki, az ilyen képek ott állhatnak a kirakatomban nyolc-tíz esztendeig.
Ha egyen-egyen sikerül túladnom, úgy megörülök rajta, hogy kedvem volna hálám jeléül misét mondatni.
- Hát adja abban az árban, amelyben a csendéletféle dolgokat adja.
Akkor csak megveszik!...
- Akkor se veszik meg.
Ki akarna az ebédlőjébe egy koldusgyereket?!
Az ember megfázik, ha ránéz.
Biró elkedvetlenedve állt fel a dolgozószékéről.
A pokolba kívánta Weinberger urat, a koldusgyerekkel, meg minden egyéb képpel együtt, ami a világon van .
Hát bánja is ő!
Ám száradjon a nyakán.
Úgy kell, minek fogott hozzá !
Hát kellett neki ez az erőlködés?!
Ha nem viszi rá a lelke, hogy csendéleteket fessen, ült volna tétlenül, összetett kézzel, s gyönyörködött volna a szivarja füstjében.
Weinberger úr, aki egy pillanatig gondjaiba merülten, a homlokát összeráncolva , járt fel s alá, újra megállt a Koldus-gyermek előtt, s tölcsért csinálva a tenyeréből, műértő szemmel nézte végig a képet.
- Pedig igazánkár érte - szólalt meg rövid szemlélődés után.
- Önben van tehetség.
És én ezt kimondom, ha kerékbe törnek is.
Tudja, nagyon sokat kell vitatkoznom ön miatt, mert a mesteriskolában azt tartják, hogy ön már lejárta magát.
De tőlem beszélhetnek akármit; az én véleményemet nem változtatja meg , ha az egész világ elítéli is a képeit.
- Ne mondja...
Ön túlságosan szíves!
Biró odatámaszkodott az egyik ablakhoz és szivarozva hallgatta a műkereskedőt.
A kis ember meggyőződéssel és nyomatékos hangsúlyokat alkalmazva beszélt, mint aki tudja, hogy az ő véleménye készpénz.
- Önnek csak egy hibája van: az, hogy félreismeri a tehetségét.
Önnek csupa apró dolgot kellene csinálnia.
Mert hiába, a nagy dolgokra nincs ereje.
Ó, én kimondom az igazat!
Ami a szívemen, az a nyelvemen.
- Nagyon lekötelez!
- Lássa, ebből a képből nem hiányoznak a jeles tulajdonságok.
De az egész erőtelen.
És ismétlem, mit csináljak én ezzel a képpel?!
Aki efféle dolgokat akar, az a divatos emberektől, a mesterektől vásárol.
Ez, ez nem fog kelleni senkinek.
- Hát abban marad az alku, és rendben vagyunk.
Ön megtartja a pénzét, én megtartom a képet.
- Hja, nem addig van az.
Ön engem nagy zavarba hozott.
Nekem a csendéletre szükségem lett volna.
Biztos megrendelés volt, amelyet most elveszítek.
De ez még a kisebbik baj.
Én szegény ember vagyok; nincs egyebem, csak az üzleti jóhírnevem.
Nekem pontosnak kell lennem, Biró úr, ha önök művészek fellázadnak is minden ellen, ami rend és pontosság.
Én bíztam önben, s íme, ön most csak úgy rövidesen fizet ki: »Abban marad az alku, és rendben vagyunk.«
Ön könnyen beszélhet, de én szegény ember vagyok.
Ha ön két hét múlva hozza el a csendéletemet, az nekem sokkal kevesebbet ér, mint ma; s beláthatja, hogy jövőre le kell mondanunk az eddigi árról.
Ami pedig ezt a vásznat illeti... á , jó napot, Vezekényi úr!
Jöjjön, jöjjön, és mondja meg, melyikünknek van igaza?
Egy fiatalember nyitott rájok, akinek a megjelenése Birót nem kevéssé lepte meg.
Mit keres nála ez az ember?
Nem látta már egynéhány hónapja.
Hajdanta nagyon jóban voltak, s mikor Vezekényi első lépéseit tette meg a hírnév magaslata felé, Biró volt az, aki Münchenben kalauzolta, aki lakást adott s leckéket, meg ismeretséget szerzett neki.
Ez még Birónak az aranjuezi szép napjaiban történt, s akkor nem is volt Vezekényinél áhítatosabb tisztelője.
De mióta Párizsból hazatért , csak egyetlenegyszer találkozott vele az utcán, amikor Vezekényi sietett megértetni vele, hogy ő már kinőtt minden pártfogás alól, s hogyha van valaki, aki rászorul a gyámolításra, ő inkább az lehet, aki segítségére siet a barátainak, mint az a másik, akit még pártolni kell.
Ezt különben Biró már régen tudta az újságokból.
- Nézze, kérem - szólt a műkereskedő az újonnan érkezőhöz - én egy csendéletet kértem Biró úrtól, s őehelyett ezt a nagyigényű vásznat kínálgatja nekem.
Engem zaklatnak a csendéletért, s ő egy koldusgyermeket akar a nyakamba sózni .
Mondja, de egészen őszintén: lehet nekem reményem arra, hogy ezt a képet el is helyezhetem valahol?
Mondja, van olyan ember a világon, aki hajlandó volna egy szobában hálni ezzel a lehetetlen képpel?!
Biró nem szólt semmit, hanem csak azt kérdezgette magától: tulajdonképpen mi is tartja vissza, hogy a kis embert egyszerűen nyakoncsípje és kitegye a folyosóra?!
Vezekényi, miután kezet fogott az urakkal, megtekintette a képet, és csodálkozó arccal fordult Weinberger úr felé:
- De hisz ez egészen csinos!
Határozott jelességek vannak benne.
Lássa, ez a kar, ez egészen jól van festve.
És önnek nincs igaza.
Ha hosszabb időbe kerül is, ezt a képet mindenesetre el lehet helyezni.
Birónak ugyan kicsi a közönsége, de ez a közönség idővel csak gyarapodhatik.
Végre is, ha önök nem törődnek a mi szeszélyeinkkel, nem értem, miért törődnénk mi az önökével ?!...
Nem látom be például, miért adjam én a Háztűznézéstönnek, mikor odaadhatom Kleinnak is, aki ugyanannyit kínált érte...
- Ó, bocsánat, a Háztűznézéstmár nekem ígérte, és én ragaszkodom az alkuhoz.
- Én nem ígértem semmit, csak éppen tudakozódtam önnél, éppen úgy, mint Kleinnál.
S ha ön Biró barátommal...
- Köszönöm, nagyon szíves vagy - szólt közbe Biró.
- De miattam soha se erőlködjél.
Meggondoltam a dolgot, s nem kötöm magamat az ajánlatomhoz.
- S ami a csendéletet illeti?... - kérdezte a kis ember.
- Azt festesse meg mással.
- Ej, jobb lesz, ha nem mondja ki tüstént az utolsó szavát.
Remélem, alszik rá egyet, s ha mást gondol, megüzeni nekem holnap délig .
- Kár volt elhamarkodni a választ - szólt Vezekényi, mikor a műkereskedő elment.
- Weinberger ügyes ember; hiba volna összezörrenni vele.
Gondold meg , kérlek, hogy alkalmazkodnunk kell a viszonyokhoz.
És hiába, a jelen viszonyok , a közhangulat, az uralkodó áramlatok nem kedvezők rád nézve.
Ez érthetetlen, ez ostoba, de így van.
A közönség, barátom, kiszámíthatatlan.
Kiszámíthatatlan és értelmetlen, de nem hadakozhatunk ellene.
Ó, távol vagyok tőle, hogy védelmezzem a közönséget.
Nálam senki se tudja jobban, hogy mennyire értelmetlen.
Hát nem nevetséges az is, hogy engem mennyire felkaptak az utolsó időben?!...
Nem vehetsz egy gyújtó-skatulyát a kezedbe, hogy rajta ne találd a Bálkirálynőmet.Ez érthetetlen, barátom, szinte nevetséges, de így van.
- Csak természetesnek találom, ha sikereid vannak.
De mondd, kérlek, minek köszönhetem, hogy végre fölkerestél?
Mert, úgy hiszem, nemcsak a véletlen megemlékezés hozott ide?!...
- Legalább nem csupán a megemlékezés, mert én is egy ajánlattal jöttem.
Nem tudom ugyan, megnyeri -e tetszésedet, de mielőtt máshoz fordulok, mégis meg akartalak kérdezni.
Engem egy dísz-munka illusztrálására kértek fel.
Ezzel a munkával fényes díjazás jár.
Minthogy azonban túl vagyok halmozva mindenféle dologgal, én magam csak a nagy illusztrációkat vállaltam el; a vignette-eket és a cul - de - lampe - okat másnak kell rajzolnia.
Véletlenül hallottam, hogy szűk viszonyok között élsz, s mindjárt rád gondoltam...
- Ó, nagyon köszönöm.
Igazán , túlságosan szíves vagy, de akármennyire sajnálom , lekötelező ajánlatodat nem fogadhatom el.
Belefáradtam a munkába, s legfőbb ideje, hogy egy pár hónapos pihenőt tartsak.
S minthogy most éppen nem vagyok egészen pénz nélkül, arra határoztam magamat, hogy nem halogatom tovább a munkaszünet megkezdését.
- Amint gondolod.
Nagyon szerettem volna ugyan, ha egy munkán szerepelhetett volna mind a kettőnk neve; de te tudod legjobban, hogy mire van nagyobb szükséged: pénzre -e vagy nyugalomra.
Csakugyan rossz színben vagy.
Jól teszed , ha pihenőt tartasz.
És igazán , miért is törnéd magadat a munkával, mikor semmi láttatja!...
Meg volt írva, hogy Biró, aki nem ismert nagyobb örömet, mint a remeteség békéjét, ezen a délután egyik látogatót a másik után fogadja.
Amaz még be se végezte a mondókáját, új látogató érkezett.
Különben, az utolsónak érkező vendég az az egyetlen ember volt, aki máskor is el-elnézett Biróhoz.
Festő volt ez is, mint a másik kettő; közös ismerőse mind a kettőjöknek.
- Á, ez derék! - kiáltott fel Vezekényi, azzal a tüntető melegséggel, mellyel minden pályatársát megtisztelte.
- Bánhidy, a mi öreg cimboránk!
A jó Bánhidy!
És nem győzte eléggé rázogatni a kezét.
- Akár csak Münchenben volnánk! - emlékeztette Birót a régi szép napokra.
Bánhidy is nagyon örvendezett Vezekényinek.
Ki nem állhatták egymást, ősidőktől fogva.
És elbeszélgettek megint, mint régente.
De már nem voltak olyan kedélyesek , mint Münchenben.
Sokkal udvariasabbak lettek mind a ketten, mint hajdanában voltak.
Biró alig szólt közbe.
Az a temérdek vászon, melyet a két festő agyonbírált , meg azok a műhely-történetek, melyeket sorra végig kellett hallgatnia, kezdték mód felett untatni.
Mikor Vezekényi végre jónak látta elpályázni, Bánhidy azt kérdezte tőle:
- Hát ez mit keresett itt?
- Eljött, hogy felajánlja a pártfogását.
Azt hitte, még nem vagyok teljes tudatában a sikereinek.
- Persze, nem fért a begyébe a hála.
Meg akarta torolni, hogy egykor szíves voltál hozzá.
- Legalább egy percre úgy tűnt fel előttem.
Ámbár igazságtalan vagyok iránta , mert egy szívességgel állított be.
- Ő és szívesség?!...
- Mégpedig hihetetlen szívesség.
Elmondta, hogy egy díszmunkát illusztrál...
- Igen.
Az Ahasvérust.
-S minthogy ő nem ér rá az egész munkát elvégezni, megkínált az iniciálékkal, a vignette-ekkel és a culde - lampe - okkal.
- Amit Barta Pali csinál.
- Komolyan?
- Olyan komolyan, hogy már el is készült a fele munkával.
Éppen tegnap hallottam a díszmű kiadójától.
Vezekényi tehát...
- Bizonyosra vette, hogy nem fogadom el a szívességét.
És jól számított .
Különben nagyon kedves volt hozzám.
Sugárzotta az áldást, mint a nap.
- Ezenközben pedig elővett egy gyufaskatulyát, mely véletlenül éppen nála volt , s bemutatta rajta a halhatatlanságát.
- Ezt ugyan nem cselekedte, de nem mulasztotta el megemlíteni, hogy megtehetné , ha akarná...
Hanem, hallod, mi csinosan eláztatjuk ezt a szegény fiút.
Pedig az öröme sokkal közlékenyebb és ártatlanabb, semhogy ezeket az éles szavakat , amelyeket éppen most szalasztottam ki a szájamon, menteni tudnám.
De nagyon megbosszantott.
S Biró elbeszélte a műkereskedő és Vezekényi szóváltását.
- Ugyan?
Annyira haladtál a Koldusgyerekeddel , hogy a nagy szakértők már nyilatkozhattak róla?
Bánhidy felállt, hogy megnézze a képet.
- Valahogy agyon ne bíráld, az isten áldjon meg! - szólt Biró.
- Nem tudom, mi szállt meg, de egész nap olyan érzékeny vagyok, mint egy öregkisasszony.
- Van is eszemben a bírálgatás! - szólt Bánhidy.
- Hisz ez kitűnő dolog !... legalább nekem nagyon tetszik.
No, csakhogy végre tetszik valakinek!
Végre tehát fölfedezi valaki, hogy abban a vázszerű, összetört alakocskában, melyet a szél is elfúhatna, van egy kis finomság, és abban a halvány, szinte áttetsző arcban, melyről még nem tűnt el teljesen a gyermeknek egy jobb világra emlékező mosolygása s melyen már rajta ül a halál csókja, hogy ebben a légies arcocskában, melyen csak annyi az élet , amennyit a szenvedés és a nyomorúság lehelt rá: van egy kis lélek s van valami különös báj, mely olyan szomorú ellentétet alkot a nyomorúság nevetséges rongyaival!
- Hanem, - tudod - folytatta Bánhidy, amint jobban megszemlélte a képet - ez csak a legjobb szemű embereknek fog tetszeni.
Azt hiszed, hogy ez a temérdek Vezekényi meg fogja érteni, hogy ez a kép milyen mesterien van festve?!
Ha ezt hiszed, akkor ugyan alaposan csalódol, mert az ujjaimon elszámlálhatom, akik ezt a képet méltányolni tudják.
Te nem is képzeled, hogy milyen ízléstelenek , milyen földhöz ragadtak ezek az ifjú óriások!
Hát még a tömeg, a barbár, vak tömeg!
Kell is annak a művészi munka!
A Bálkirálynő kell neki, meg a Háztűznézés!
Hidd el nekem, alig lesz ember a kiállításon, aki ezt a képet észre fogja venni!
Biró előbb kissé idegesen járt-kelt a szobában.
Hanem most megállt, s hallgatta a másikat.
- Pedig milyen pompás ez az arc! - értekezett tovább Bánhidy.
- Nagyszerű példánya a fajtájának!...
De hol is szerezted ezt a remek mintát?!...
Igazán kitűnő pofa.
Biró ránézett a rokonlélekre, s kíváncsian várta a befejezést.
- Meg vagyok győződve, hogy bolond vagy, ha feláldozod ezt a hálás alakot az első ötletednek.
Végre is, mit vitázzunk mi aközönséggel?!
A fő az, hogy boldoguljunk.
Tudod, mit csinálnék én a te helyedben?
Egy rengeteg cilindert festenék a fejére, aztán vastag szivarcsutkát a szájába, s azt írnám alá , hogy: »Külvárosi gigerli «.
- Komolyan beszélsz?
- Természetesen.
Olyan rossznak találod ezt az ötletet?
- Dehogy.
Igazad van.
Majd meggondolom a dolgot.
Aztán folytatta a sétáját fel s alá, és nem igen szólt többet.
Bánhidy egy darabig rajta volt, hogy mulattassa.
Elbeszélte neki a legújabb kis és nagy eseményeket; amaz nem igen hallgatott rá.
Csak nagyritkán szólt közbe , udvariasságból; akkor is meglátszott a feleletén, hogy másutt jár az esze .
Bánhidy végre megsokallta a dolgot.
- Ejnye, be átkozott rossz kedved van, hallod!
Mi ütött beléd?
Biró tagadta, hogy úgy van, már ahogyan telt tőle.
A világért se akarta volna ezt a jó embert megbántani.
Hanem mikor Bánhidy készülődni kezdett, egy szóval se marasztotta.
Terhére volt minden társaság, s nagyot lélegzett, mikor amaz elment.
Maga is megdöbbent a rosszkedvétől.
Hát voltaképpen mi oka is van erre a nevetséges elkeseredésre?
Az, hogy hamarjában nem borulnak le előtte?!
Hogy a munkája nem mindenkinek tetszik egyformán, s hogy senkinek se tetszik úgy , amint remélte?!
No bizony!
Aki a nyilvánosságnak dolgozik, az legyen kész minden bírálatra, s egy kis gáncs ne vegye le mindjárt a lábáról.
Egy kis kitartás, fiatalember, egy kis kitartás!
S megnézte a képét még egyszer, hogy nekibátorodjék.
Kíváncsian, közömbös szemmel, mint egy idegen.
És íme, igazatkellett adnia ezeknek az embereknek : egyik hiba a másik után ötlött a szemébe.
Határozottan nagyon rossz napja volt .
Meglátszott a képen, hogy ma már fáradt szemmel ült le hozzá ; amit utoljára dolgozott rajta, nem ért egy hajítófát.
Az alkonyat utolsó világosságánál olyan szomorúnak, olyan kínosan erőltetettnek tűnt fel előtte ez a szerencsétlen munka.
Kedve lett volna tűzbe dobni az egészet.
Odakünn már meggyújtották a gázt.
Ő is meggyújtotta a lámpáját, s levakarta a képéről, amit aznap dolgozott.
- Tehát ismét elveszett egy nap, ennyi az egész.
Holnap újra kezdjük, s holnap talán szerencsésebbek leszünk.
De hiába biztatta magát, az akaratereje csak nem akart felébredni.
És mindjobban megrémült az ernyedtségétől, melynek az okát kicsinyelte.
Nem jutott eszébe, hogy az a hangulat, mely most hatalmába kerítette, az embernek az alaphangulata; hogy ezt a hangulatot mindannyiszor előidézi az Élet érzése , ahányszor az apró vigasztalások, melyekkel az élet kiszúrja a szemünket, nem óvnak meg tőle; hogy ettől a hangulattól rendesen csak azok az érdeklődések vonnak el, amelyekkel mi magunk cifrázzuk ki az Élet sivárságát , szántszándékkal keresve folyvást csak az álmot s folyvást csak a játékot; s hogy ugyanebben a hangulatban csörtethetett végig az erdőkön az ősember a maga szomorú egyedülvalóságában, mikor először lepte meg az Élet tudata, s mikor a természet nyugtalanító, félelmet gerjesztő csöndje először dobogtatta meg a szívét.
Ebben a keserves lelkiállapotban olyan elárvultnak érezte magát, mint eddig még soha, kivéve talán azt a gonosz emlékű napot, mikor először kezdett kételkedni a hivatásában, s mikor azt a bizonyos fogadást tette, melyet olyan hamarosan megszegett.
Akkor, hogy mást gondolt, egészen átadta magát a munkának, s azóta csak a munkának élt.
De ha most, utoljára, megutáltatnak vele minden munkát, művészi és napszámos-munkát egyaránt, mije marad hát vigasztalásul?
Hogy több eredménnyel, több sikerrel s hogy egész lélekkel dolgozhassék , megfosztotta magát mindazoktól az apró örömöktől, melyek a hozzá hasonló halandókat a végzet minden nyomorúságával ki szokták békíteni.
Megfosztotta magát még az egyedüllét kellemességeitől is.
Lemondott azokról a magános sétákról, melyek az álmodozó embert ragyogó álmokkal szokták kárpótolni a társaságért, melyet elhagyott.
Elvonta magát minden társaságtól, és csak a távolból, irigykedve nézte, hogy vannak boldog emberek, akik el tudnak mulatni , el tudnak édelegni kedves semmiségeken.
De nem.
Hisz minden társaságtól mégse vonta el magát.
Eszébe jutottak azok az egyszerű emberek, akiknek a házában nemrég egy pár percig olyan kellemesen érezte magát.
Eszébe jutottak Grunovszkyék.
Igaz, hisz Grunovszky meghívása éppen ma estére szól.
Majdnem elfelejtkezett róla.
Pedig Grunovszky papa reggel is, délben is fent járt nála, s emlékeztette az ígéretére.
Grunovszky papának ma van a születésnapja.
És egyszerre elhatározta, hogy le fog menni hozzájok.
Vágyódott ezek közé az emberek közé, akik nem fogják bírálgatni, nem fogják bántani, akik nem fognak rá irigykedni, de megvetni se fogják.
Igen, ott van az ő helye, azoknak a körében, akiket megsebzett az Élet, s akik félénken, ijedten húzódnak össze, hogy elpanaszolják egymásnak bántalmaikat .
Ott van az ő helye a szerények és az alázatosak világában.
Persze, megfogadta, hogy nem megy oda többet.
Mert hát az alázatosak, a szerények körében vár rá a veszedelem.
Micsoda veszedelem?
Hogy a lelke rabbá lesz és képtelenné válik a dologra.
De hát tulajdonképpen miért dolgoznék tovább és kinek?
És miért rettegni ettől a veszedelemtől, mikor meglehet, ez a veszedelem csak a boldogság veszedelme?!
Hát van őneki vesztenivalója?!
Hát várhat őrá egyéb újság is, mint a boldogság?!
- Úgy félek ettől a ragyogó, szép kis teremtéstől - pirongatta magát, - mintha az ő személyében a mesék összes szirénjei, Loreley-ai és Kirkéi várnának rám !
Pedig meglehet, hogy az ő édes mosolygása volt az egyetlen ezen a nagy világon , ami megérdemelte, hogy éljek és szenvedjek, és megint csak szenvedjek és szenvedjek!
- Eh, jöjjön akármi!
9
Bella megtartotta az ígéretét, legalább nem sokáig kérette magát, hogy átjöjjön.
Mert a két követ: Margit és Terka, akik értementek, csak egy pár pillanatig maradtak oda; alig fordultak egyet, máris hozták roppant diadallal.
És bizony, Biró sohase tudta meg, hogy Grunovszky papa mit beszélt neki ebben a pillanatban?
A nagy szavak mint megannyi zümmögő darázs repültek el a füle mellett.
Bella úgy nézett körül az ajtóban, mintha azt akarta volna mondani:
- Hol van hát az az ember?
Hadd szédítsem el!
S amint kereste amazt a tekintetével, mintha csak ezt árulta volna el a szeme:
- Mert hiszen mindjárt megrészegítem egy tekintetemmel, s ha kell, őrültté teszem egyetlen egy mosollyal.
S amint nagy ünnepélyesen bevonult egész udvarával, a festő fejéből egyszerre elgőzölgött minden gondolat, ezen az egyen kívül:
- Vajon rám ismert -e?
Vajon tudja -e, hogy azt az idegent, akit ma este meg fog hódítani, már látta egyszer?
Bella kezet fogott a nagy Vandával, leereszkedőleg kívánt Grunovszky papának sok boldog születésnapot, aztán egyenesen Biróhoz lépett s mosolyogva üdvözölte, mint régi ismerőst szokás:
- Jó estét, Biró úr!
És a kezét nyújtotta neki.
Biró sohase látott ennél szebb kezet, és szinte félve érintette meg, mint ahogy hajdan, mikor a Louvreban másolatokat készített, félve nyúlt hozzáa cinquecento ama remekeihez, melyeknek egyikére ez a mesés jelenség olyan élénken emlékeztette.
- Nagyon örülök, hogy eljött - szólt Bella.
- Tudja -e, hogy ki akarom kérdezni a bálról?
Margitot meggyóntattam ugyan, de ő csak a férfiakat szólta meg, a lányokról nagyon keveset tudott mondani.
Már pedig beláthatja, hogy engem ezek érdekelnek jobban.
S remélem, nem fogok csalódni önben?
- Ha csak arról van szó, hogy megszóljam a táncosnőimet, semmiesetre .
Megérdemlik, hogy elrágalmazzam őket, olyan súlyos feladatokat róttak ránk , elbizakodottakra.
- Igen, igen, beszéljen a rettenetes kis kövérről!
Nagyon érdekel ez a helyes kis bálkirálynő, akiből kettő is telt volna...
- S aki négy helyett táncolt...
A makacs rosszkedv, mely egész nap, mint boszorkány-nyomás ült a festőn , úgyeltűnt egyszerre, mintha az az ember, akit előbb a legsötétebb lidércek kínoztak, nem is ő lett volna.
Huszonnyolc éves volt.
Egyszerre olyan megelégedettnek érezte magát, hogy maga se győzte eléggé csodálni.
Az a mosoly igazánmesés hatású volt.
Ha nem azért jött volna, hogy megadja magát kényre-kegyre, ha nem hozta volna párnán szívének kulcsát, hogy térden állva nyújtsa át ennek az operai hódítónak, aki egyet-kettőt csilingel, s minden ellenállás nélkül, diadalmasan , zeneszó mellett vonul be a rosszul őrzött várba: ez a mosoly bizonyára akkor is levette volna a lábáról.
De így csak ravaszul örült magában, hogy kicsalta ezt a mosolyt, akkor, mikor már ő enélkül is megadta magát.
S mikor észrevette, hogy ő most tulajdonképpen vizsgálatot tesz Bella előtt , még jobb kedve támadt.
Ah, hát a királynő csak azért érdeklődik a bál iránt , hogy azt tudja meg: »vajh' ki ő és merre van hazája « ?...
Ó, bizonyos volt benne, hogy a mesebeli három próbát meg fogja állani.
És előre nevetett magában.
- So' se nézz rám olyan felsőbbségesen mosolygó szemmel, szépséges kritikusom ! - gondolta, mialatt fennszóval mást mondott - nem fogsz kinevetni!
És ha nem is tüntetek előtted, amint más bizonyára megtenné a helyemben, ó, tudom előre , hogy nem fogsz egy gúnyos mosolygással végezni velem, ha már előbb egy édes , nagyon édes mosollyal bátorítottál, hogy beszéljek hozzád!
Ez a gondolat olyan élénkké, olyan vidámmá tette, hogy alig ismert magára.
Volt egy félesztendeje, hogy nem volt ilyen kedvben.
Ó, be jól is érezte magát ebben a fiatal társaságban, ahol senki se beszélt a képeiről, senkise sanyargatta a művészi nagyravágyását és senkise emlékeztette a lemondásra, az élet könyörtelenségére, és minden küszködés hiábavalóságára !
Ahol mindenki csak kedves semmiségekről szólt, azokról a gyermekességekről , melyeknek fontosabb a hivatása, mint a komoly dolgoknak, mert ezek a semmiségek mindenekelőtt arra valók, hogy elfelejtessék velünk, ha csak egy percre is: a Bajt, a Gondot és a Szenvedést, ezt a háromságot, melynek együttvéve Élet a neve, hogy elfelejtessék velünk, ha az öntudatlanságnak csak egy-egy rövid pillanatára is, a Létnek szörnyű nyomorúságait!...
S amint ezek közt az igazán fiatal lények között egy percre magát is újra gyermeknek találta, kedve lett volna félbeszakítani a mondanivalóját, és felkiáltani : » Ejnye, be jól érzem itt magamat!
Ejnye, be jól érzem itt magamat !«
Egyszerre rajtakapta magát, hogy folyton ő viszi a szót.
Restelkedni kezdett ezért a túlságos hévért, különösen, mikor észrevette, hogy Bella e percben valamivel tovább felejtette rajta a tekintetét, mint eddig .
Ennek a nyugodt, tiszta, szép szempárnak megvolt az a veszedelmes tulajdonsága , hogy egy-egy pillanatra nagyon őszinte tudott lenni, de csak azért, hogy ha ismét magára ölti Gioconda-szerű rejtelmességét, annál inkább megzavarjon.
Mindig vakmerő dolog és mindig szerencsejáték elmélyedni a rejtelmességekbe .
Akik sokat nézegetnek az ilyen szemekbe, sohase halnak meg abban a házban , amelyben születtek.
Mint ahogy azokra a kalandorokra, akik az óceánon túlra merészkedtek a szűz aranyért, nem várt egyéb, csak a korona vagy a halál: rájok is csak kétféle sors várakozik, az üdvösség vagy a kárhozat.
Sohase tudni előre, hogy melyik?
Százszor a kárhozat, egyszer az üdvösség.
A mi emberünk nem félt a rejtelmektől, s nem hitt a veszélyben.
Aztán meg ez a máskor olyan titkolózó szempár most szelíden tekintett rá s nyíltan elmondta, hogy milyen gondolat lakik mögötte.
Azt beszélte, hogy : » Nini, ez az ember nem is olyan közönséges úrfi, mint képzeltem «.
Biróban nem volt egy csepp színészvér sem; nem vadászta a hatásokat.
És azért elszégyellte magát egy kissé, hogy élénkségével, melyet csak a pillanatnak köszönhetett, kierőszakolta ezt a sikert, melyet máskor talán valamivel későbben szerzett volna meg.
Sietett is visszatérni a rendes kerékvágásba s igyekezett halkabban és színtelenül folytatni, amit mint kitűnő beszélő kezdett meg.
Kevesebbet szólt és keresett egyszerűséggel, azon a hidegebb és csöndesen jókedvű hangon, melyet a magánosan élők meggondoltsága, a gyakori elmélkedés és a megszokás immár második természetévé tett.
Hanem azért titokban örült a hatásnak.
Ha az ember innen van a harmincadik éven, nem igen szokott olyan felsőbbséges szellem lenni, akire egy szép leánynak a jó vagy rossz véleménye teljesen közömbös.
Különösen, ha az ember festő, s ha az a szép leány, akiről szó van, annyira hasonlít a Laura de ' Diantihoz.
S ez a kis elégtétel, mely olyan jól esett neki a délutáni apró megaláztatások és keserűségek után, még jobbkedvűvé tette.
Úgy földerült a lelke, olyan megelégedettnek érezte magát, hogy ilyen szép estére alig tudott visszaemlékezni.
De nem is akart emlékezni semmire.
Ama ritka órák egyikét élte át, mikor az ember tökéletesen megelégszik a jelennel, s nem keres a múltban semminő kárpótlást.
Különben, jókedvű volt az egész társaság; kivált Margit, akivel alig lehetett bírni.
Margit föltette magában, hogy gavalléros lesz.
Ne vegye észre senki, hogy: volt neki egy zsönge, félénk, érzékeny kis ábrándja, amely meghalt, kimúlt a legelső szellőtől.
Ne vegye észre különösen az az úriember, aki elég rövidlátó vagy elég elfoglalt volt nem látni és nem tudni akkor, mikor ez a szegény kis ábránd még lélegzett.
Elvégezte jóelőre, hogy megüli a torát a halottjának, s kicsapongóan vidám lesz ezen a toron; ne sejtse senki, hogy ő nem is tréfált egészen, mikor erről az úriemberről beszélt.
Aztán meg, tetszett neki az a gondolat, hogy úgy fog viselkedni a gentlemannel, mint egy jó pajtás.
Ő magaadja meg neki a módot, hogy közeledhessék ahhoz a másikhoz; ne sóhajtozzék szegény az ablakon át.
Hízelgett vele magának, hogy mindez őt most már egy cseppet sem érinti; és hű maradt a szerepéhez, ami annyival könnyebben sikerült neki, mert meg volt elégedve azzal a büszke kis énnel, akit odabenn dédelgetett .
Csak egy pár szavábakerült, hogy Vandát teljesen megtévessze.
A jólelkű nagy gyermek már nem ismerte ki magát ebből a sok tréfából; de nem először történt , hogy Margit ilyen ellentmondásokkal lepte meg, s mivel azt az egyet látta , hogy Margit vidám, ez elég volt neki arra, hogy ő is boldog legyen.
Boldog volt, annál boldogabb, mert az ő estéik nem szoktak ilyen vidámak lenni.
Náluk a síró-estélyek voltak napirenden, s már szinte elszokott tőle, hogy megelégedett, víg arcokat lásson maga körül.
Valóságos hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt, akik a vidámságot ismét behozták a házba, s újra eszébe juttatták azokat a nyugalmas estéket, melyeken a Panasz és a Békétlenség még nem voltak mindennapos látogatóik.
Terka is nagyon jól érezte magát ebben az úri társaságban.
Úgy tetszett neki , hogy az ilyen kedélyes összejövetel, mely a ház körül sok tennivalóval s azonkívül egy kis emberszólással van egybekötve, az ilyen kedélyes összejövetel maga a kék ég.
De azért a Terka kék egén mégis borongott egy kis felhő, s ha véletlenül semmiben sem kellett Vandának segítségére lennie, egy-egy pillanatra el-elgondolkozott.
Csak legalább a Spitzer Rózsikát hozhatta volna el magával!
Grunovszky papának se kellett egyéb, mint jó társaság s talán még jó vacsora , hogy kitörjön belőle az a sok lelkesedés, amelyből egész kincsesbányája volt .
Grunovszky papa csak akkor volt elemében, ha mulathatott.
Eleinte ugyan kissé megzavarta az, hogy a rajztanár figyelmét Margit nem foglalta le magának, hanem megosztozott rajta a vendégkisasszonnyal - mert nem egészen így tervelte a dolgot - de csakhamar túltette magát ezen is.
A rajztanár kitűnő szivarokkal lepte meg a születésnapjára, s Grunovszky papa az Ézsauk örök családjából való volt, azok családjából, akik a holnapi jogokat mindig szívesen feladják a mai nap apró öröméért.
Ki törődnék a holnappal, mikor a jelszó az, hogy: félre gond és bánat, éljen a ma?!...
S ez a lelki erőfeszítés mindig sikerült Grunovszky papának.
Különben, amennyire szívén viselte a Margit jövőjét, mellesleg tisztában volt azzal is, hogy ez a jövő nem egészen alkalmatlan titulus bibendinek.
S ha annyira kardoskodott a mai estély mellett a Vanda hatalmas okaival szemben : ebben a mellékes tekinteteknek még nagyobb szerepe volt, mint a főszempontnak .
A programnak az a része pedig, mely titokban oly különösen kedves volt előtte, sikerült, még pedig minden várakozáson felül sikerült.
Egy okkal több , hogy elül járjon a jó példával, s ha lehet, még Margiton is túltegyen a vigasságban és a gyerekességekben.
Úgy, hogy mikor Beliczkyék megérkeztek, s Frida azzal rontott be a szobába , hogy neki rettentően fáj a feje, minden arcról le lehetett olvasni ezt a gondolatot:
- Ezeket ugyan kár volt meghívni!
Olyan jól éreztük magunkat!
Vanda és Terka résztvevően vették körül a szenvedő hölgyet.
Frida kijelentette megmásíthatatlan szándékát, hogy ő tüstént haza fog menni.
Konrád azonban baljóslatúan nevetett s aztán egy kiéhezett farkas tekintetével tartott szemlét a terített asztalon.
Konrád jó próféta volt; Frida végre is hajlott a Vanda könyörgésére és maradt.
Beliczkyné, ahogy' megpillantotta a festőt, rögtön hatalmába kerítette.
- Képzelje, a szegény Vizloczki...
- Csak nem került elő?!...
- Dehogy került elő, dehogy került elő!
Hisz éppen ez az, amit el akarok mondani.
Adós maradtam a történet végével - istenem, a bálban annyian zavarják az: embert! - de legyen nyugodt, ma beváltom az ígéretemet.
Az ember soha se tudja, mi válik javára.
Biró úgy félt ettől a szegény Vizloczkitól, mint a tűztől.
Úgy találta, hogy minden hazajáró lélek közül ez a legkiállhatatlanabb.
De ezen az estén ki kellett békülnie Vizloczkival.
Mert neki köszönhette, hogy teljesedhetett a legtitkoltabb vágyakozása, s hogy észrevétlenül folyvást szemmel tarthatta Bellát, anélkül, hogy meglepett pillantásait másra lehetett volna magyarázni, mint arra a természetes megpihenésre, melyhez e kalandok minden hallgatójának sűrűn kellett folyamodnia.
Minthogy már csak Beliczkyéket várták, mindjárt asztalhoz ültek.
Ez az in medias res Konrádnak annyira megtetszett, hogy lelkesedését önkéntelen és viharos kaffogással fejezte ki, mellesleg nagyot ütvén a Grunovszky papa vállára.
Később aztán nem is adott egy árva hangot se ; a száját okosabb dologra használta.
Az asztalfőt, némi vita után, Bellának, mint rangban legelső személynek kellett elfoglalnia.
Mellette balkézről az ünnepelt, jobbkézről Beliczkyné ült, az utóbbi áldozatával.
Birónak Terka volt a másik szomszédja, s Terka után Vanda zárta be a sort.
A másik oldalon Grunovszky papa és Margit között Frida szenvedett tartózkodóan, de mégse minden tüntetés nélkül; az utolsó helyet pedig a vitelliusi étvágyú ifjú foglalta el, nem szóval, de tettel tündökölve.
Grunovszky papa nem mulasztotta el külön is megköszönni Bellának, hogy megtisztelte szerény otthonukat.
- Ez az otthon szerény, de szív lakozik benne!...
- De papa!
S Margit egy villámló tekintete meggyőzte Grunovszky papát, hogy a szívnek még nem érkezett el az ideje.
Hirtelen célszerűnek látta utána nézni, hogy a pezsgő be van -e hűtve?
Természetesen, Bella volt minden figyelem középpontja.
De olyan kedvesen is trónolt az asztalfőn, olyan szíves leereszkedéssel tudta felköszönteni Grunovszky papát, hogy a jó embernek könnyek tolultak a szemébe, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, mikor megkapta az engedelmet, megcsókolhatni őnagyságának a kezét.
Őnagysága az első negyedórában még igen jókedvű volt .
Grunovszky papának, aki eldicsekedett vele, hogy őVarsóban hercegnőkkel állott ismeretségben - ami igaz is volt, mert táncolni tanította őket - elbeszélte az angol királyi ház összes regényeit, elmondta nézeteit a divatról, s megmagyarázta, hogy nagyon szeretné, ha Ormonde, a század legelső paripája , melyet nyomorult fél millióért prédáltak el Amerikába, az övé volna.
Olyan előkelő, olyan bájos, olyan elragadó volt, hogy Terka, aki pedig sok regényt olvasott, esküdni mert volna, hogy egy igazi hercegnő se lehetett előkelőbb , bájosabb és elragadóbb.
Hanem amint egy kis vörös borral megnedvesítette az ajkait, hirtelen alább hagyott a jókedve.
A következő pillanatban négyen vették észre egyszerre, hogy fázik, s hogy a tekintete a kendőjét keresi.
Pedig a tűz vígan pattogott a kályhában.
Mikor Biró átnyújtotta neki a kis hárászkendőt, ismét földerült az arca.
Csak egy mosollyal köszönte meg a szolgálatot, de olyan különös egyetértő, hamis mosollyal, melyet a festő sehogyse tudott megérteni.
Pedig ha olyan valaki ült volna a helyében, aki egy kissé ismerte ezt a pompázásra született kis teremtést, például, ha Gabriella, a testvére, ült volna ott a festő helyén, annak nem sokat kellett volna törnie a fejét, hogy kitalálja e mosoly jelentését.
Mert ez a rejtelmes mosoly csak ennyit jelentett:
- Ugy -e, helyre kis királynő vagyok?!
Ugy -e, senki se találná ki, hogy én ma csak kávét ebédeltem ?!. Ugy -e, fogalma sincs róla, tisztelt uram, hogy szándékosan bosszantom az előkelőségemmel, s hogy biz' én ma is, meg tegnap is , meg egy hét óta mindig csak kávét ebédeltem, és még három hétig csak kávét fogok ebédelni, mert ki kell fizetnünk a boldogult bátyám szabó-adósságát?!...
Csakhogy senki se volt, aki ezt a festőnek elmagyarázza, amint hogy erre nem is lett volna hajlandó senki se, s Bella inkább meghalt volna szégyenében , minthogy ezt megvallja valakinek.
Birónak tehát mindvégig rejtelem maradt ez a hamis, egyetértő mosoly.
Pedig belebocsátkozott a legkalandosabb társalgásokba is, hogy megérthesse.
De nem sikerült neki.
Bella észrevette a festő zavarát, és mulatott rajta.
És tovább beszélt felsőbbségesen, nagyúriasan, hogy Grunovszky csak úgy káprázott belé.
De ez a felsőbbség csak addig tartott, míg észre nem vette , hogy a festő alig veszi le róla a szemét.
Ez a kutató tekintet kihozta a sodrából s egyszerre véget vetett nagyúri biztonságának.
Beliczky mama, aki végre szóhoz juthatott, nem késlekedett a helyzetet kiaknázni.
A társaság átadtaBirót a sorsának, s magára hagyta a Vizloczki-csoportot.
Az asztal alsó részén már igen vígan voltak.
Konrád, aki sietett becsípni , gondoskodott az ifjúság mulattatásáról.
Konrád olyan furcsa volt, hogy még Frida is elfelejtette a fejfájását.
Odafenn a krími háború javában dühöngött, sőt már maga Vizloczki is ott volt Krímiában, de Birónak, aki udvarias »ah ! « -okkal fedezte magát, még most se jutott eszébe követni az elbeszélőt ungon-berken át.
Sőt már azon a ponton volt, hogy örökre elveszítse ennek a kettős gyilkosságokban gazdagelbeszélésnek a fonalát, olyannyira átadta magát a fölfedezéseknek.
Hála Vizloczkinak , szabadon tehette.
Beliczky mama koronkint gyanúba vette ugyan, de sohase kapta rajta az áruláson.
S mialatt Vizloczki Szevasztopoltól egy órányira egyedül bolyongott az éjszakában, Biró megállapította, hogy Bella sokkal fiatalabb, mint képzelte .
Tegnap, tegnapelőtt, sőt az imént is, mikor még Bellának jóformán csak a leereszkedő mosolyait látta, esküdni mert volna rá, hogy van legalább húsz-huszonkét éves.
Hanem most, amikor megleste ezt a komolykodó, előkelő arcocskát a maga természetességében is, s meglepte azt a gyönyörű szemet, amint megfelejtkezve szerepéről, naiv csodálkozással tévedt el hol erre, hol arra , rájött, hogy az egész előkelőség nem lehet több, mint tizenhét-tizennyolc éves.
Igaz, hogy az a nyugalom és komolyság, mellyel az úrnőt adta, megöregítette egy kissé, de azért Biró mégis úgy találta, hogy az ő tévedése nagyon otromba volt .
Mintha csak egy olyan kisleánynak ült volna fel, aki fölteszi a nagymama szemüvegét s azt kívánja, hogy őt ezentúl komolyan vegyék.
Később pedig, mikor Vizloczki már térdig gázolta vérben, azt is észrevette Biró, hogy az a ruha, melyért az előbb egy kissé megszólta magában a leányt , éppen nem olyan fényűzési cikk, mint amilyennek első tekintetre látszott .
Nagyon csinos kis ruha volt ugyan, amelyen első pillantásra is meg lehetett ismerni a jó szabó kezét, de olyan szövetből volt készítve, mely a drága holmiknak csak ügyes utánzata.
Ha jobban megnézte az ember, a szegényes kis barna hárászkendő egy cseppet se rítt le róla.
Biró úgy vélte, hogy egy festő ezt hamarább is megláthatta volna.
De a legnagyobb felfedezést vacsora után tette.
Vizloczkival éppen nagy dolgok történtek.
A féltés kínjaitól mardostatva, remegő hangon vallatta Marfát, a szenvedélyes , szép cserkesz leányt, mialatt a hold sápadt világa ezüstös fényt vetett rájok.
- Valld meg, hogy szeretted őt!
- Nem igaz!
- Esküdjél!
- Úgy legyen üdvösségem az égben!
- Akkor hát mért hagytál el?!
- Nem tudom!
- És mért követted őt?!
- Nem tudom!
Álomkóros voltam!
Biró nem igen törte a fejét ezen a megdöbbentő lélektani talányon, hanem Bellát leste, aki az előbb nagy tüntetéssel gyújtott rá egy cigarettre, az egész társaság ügybuzgó segédkezésével.
Csak egy pár futó pillantásába került, és meggyőződött róla, hogy a cigarettázás Bellának nem élvezet, hanem hőstett, mellyel számot tart környezetének az elismerésére.
Egy kicsit könnybe is lábadt a szeme az első füstgomolyoktól.
De aztán tűrte az állapotot hősiesen, és szítt, mint egy török.
Egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá, méltó megilletődésére az egész ifjúságnak.
Hanem akárhogy erőlködött, látni lehetett rajta, hogy egyedül soha se szokott cigarettázni, csak közönség előtt.
Az egész mutatványnak észrevehetően az volt a célja, hogy álmélkodásba ejtse s megdöbbentse a galériát.
Ez a fölfedezés végre, nagynehezen, világot gyújtott a festő fejében.
S az a nagy előkelőség, mellyel ezelőtt sehogy se tudott kibékülni, s mely immár nagy gondokat készült okozni árva fejének, egyszerre elvesztette előtte minden félelmetességét.
- Teringettét - korholta magát -, hisz én épp úgy beugrottam, mint a galéria .
Ó, én vén gyerek!
Már majdnem megrémültem egy kis árnyéktól!
És íme kiderül , hogy ez az árnyék egy gyermek árnyéka, aki nagy kedvteléssel játssza a mumust!
És ez a gondolat visszahozta a jókedvét, mely már elillanóban volt.
Bellát azonban ingerelte, hogy a hőstettét az csodálja a legkevésbé, akire a leginkább számított.
S nem állhatta meg, hogy mikor a pillantása ismét találkozott a festőével, meg ne kérdezze tőle:
- Biró úr talán megszól engem ezért a cigarettáért, de sajnálom, nem lehetek el nélküle.
- Talán?
Miért talán?
Egész bizonyosan megszólom.
Úgy hiszem, nem lehetett kétsége, hogy megszólom érte.
Bella kapott az alkalmon.
- Ez a nagy határozottság igazán meglep.
Az előítéletet még értem, az idegenkedést is, de ön olyan elfogultsággal szól!... a legtürelmetlenebbek szigorúságával!...
Tehát beszéljünk erről, ha úgy tetszik.
Ön engem megszól , hogy cigarettázom.
És miért szól meg, ha szabad kérdeznem?
Az orosz cárné is cigarettázik.
- Ó, az egészen más!
- Mért volna más?
Azért, mert az cárnő, én pedig csak X. Y. szegény leány vagyok?!...
- Nem azért.
Hanem ha az orosz cárné cigarettázik, bizonyára azért teszi, mert a cigarett ízlik neki.
Kegyed pedig cigarettázik, noha ki nem állhatja a füstöt.
- És honnan gondolja, hogy ki nem állhatom?
- De hiszen nem tudja tíz másodpercig a szájában tartani, anélkül, hogy meg ne köhögtesse!...
- Hogy nem tudom -e ?...
- Nem hát.
Ne is próbálja.
Először tehát azért szólom meg, mert olyat tesz, ami nem való önnek.
- Ugyan?
Hát másodszor is van?
- Másodszor is van.
Másodszor azért szólom meg, mert könnyelműséget cselekszik .
Könnyelműséget azért, mert ezért a kis mókázásért, ami önnek inkább csak mulatság, mint gyönyörűség, eljátssza az ajkai üdeségét.
Pedig az ön ajkai nem olyanok...
- Köszönöm.
Ezt a »másodszor « -t köszönöm.
Lesz még harmadszor is?
- Ha megengedi.
Harmadszor... harmadszor mint festő beszélek.
- Ah, erre már igazánkíváncsi vagyok!
- Nos tehát az ön arcáhoznem is stílszerű a cigaretta.
- Ah, ah!...
Higgye el, nem tudok elég ah-ot mondani, annyira meg vagyok lepetve, s annyira érdeklődöm a magyarázat iránt.
- A magyarázattal hamar készen vagyok.
A kegyed szépsége...
Úgy -e megengedi , hogy a szépségéről beszéljek ?...
Végre is, ez nem akar valami silány bók lenni .
A kegyed szépsége olyan rendkívüli, olyan kétségtelen, olyan ritka valami, hogy arról bátran lehet beszélni minden ízetlenkedés nélkül is.
Mert csak egyféle vélemény lehet róla s eltagadni kissé bajos volna.
Kegyed épp úgy ismeri ennek a szépségnek az értékét, mint mi mindnyájan.
S ha megemlítem, higgye el, olyan hidegen teszem, mintha önnek valami másféle örökségéről kellene szólanom .
Például, mintha csak a házáról, a szőlőjéről, vagy a villájáról beszélnék.
A kegyed szépsége tehát tiszta renaissance-szépség.
Ha azok a firenzei és velencei szépek, akiket a nagy mesterek festettek le, megelevenednének, s mai divatú ruhában jelennének meg közöttünk, kegyedet sokan összetévesztenék velök .
Többet mondok, kegyed csodálatosan hasonlít valakihez, aki a maga korában Ferrarának legszebb asszonya volt.
Már pedig egy ferrarai szépséghez ez a nagyon is modern füstölő játékszer, ez a rettentő cigaretta sehogyse illik.
És higgye el, bár nagyon, de nagyon szeretném, ha kegyedet egyszer lefesthetném , nincs semmi a világon, ami rábírhatna, hogy így fessem le, amint most látom , cigarettával az ajkai között.
Felálltak az asztaltól, s Biró odament Bellához, akit láthatólag érdekelt az , amiről beszélgettek.
- De dobja el hát, kérem! - rimánkodott a festő a cigarettára mutatva.
- Az ön kedvéért ?
Bella mosolygott.
- Nem, nem az én kedvemért, a maga javáért.
Bella úgy tett, mintha nem is hallotta volna az utolsó szavakat.
- ...Hanem mondja, kérem - szólt a festőhöz - igazán szeretne engem lefesteni ?
Vagy az imént csak udvariaskodott?
- Azt mondtam, ami igaz.
Hogy öröm volna rám nézve, ha...
- Mert én is szeretném, ha engem lefestene valaki.
Tudja -e miért?
- Nem, de kitalálom.
- Nem találja ki.
Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká.
És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből - a tükörbe mutatott - egy pár esztendő múlva ne maradjon semmi, de semmi, még csak egy emlék se.
És olyan elmélázó tekintetet vetett a tükörbe, mintha kedve volna elsiratni azt a viruló alakot, aki ott megjelent...
Biró nevetett.
- De hisz ez a menyasszonyok álmodozó bánatossága!
Azt hiszem, a kegyed korában minden második kisasszony keresztül megy rajta.
Önnél egy kissé meglepő, mert hisz ön olyan, mint maga az élet...
- Ugy -e, ön is úgy találja ?...
- Természetesen.
- És mégis, gondoljon rám, ha három vagy négy év múlva ilyenkor víg társaságban lesz.
Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben.
Igen, ígérje meg ezt nekem...
A zongoránál álltak.
Bella rátette a jobb kezét a billentyűkre, s szép csöndesen, mintha csak simogatni akarta volna a zongorát, kalimpálni kezdte a Denevér bordalát:
Glücklich ist, Wer vergisst, Wass doch nicht zu ändern ist ...
-Tudja, az úgy lesz - folytatta Bella a billentyűket nézve - hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni.
Egy percig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőltetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, amilyen voltam, amilyennek most lát.
Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüríti a poharát a tiszteletemre .
És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem , semmi ...«
- Megígéri ?...
- Szabad őszintének lennem?
- Persze.
- Tehát maga egy önzéssel teli, rossz kis jószág.
Csak azért, hogy engem most itt jól elrémítgessen, s aztán magában nevethessen rajtam, kiteszi az én szegény fejemet egy leküzdhetetlen, babonás aggodalomnak.
Azt akarja, hogy négy esztendeig mindig úgy lássam, amint ezzel a szomorú tekintettel azt mondja , hogy: »Majd meglátja, én nem élek sokáig ! «...?
- Csak tréfáltam - szólt Bella ridegen, s tovább akart menni.
- Ohó, hát a képem?!
- Micsoda kép?
- Nos tehát, az ön arcképe?!
Mert bennem már fölébresztette azt a vágyódást ... azt a művészi becsvágyat, hogy kegyedet lefesthessem...
Bella megállt és elkezdett komolykodni, mintha valami nagyon fogas kérdés volna szóban.
- Tudja, azt nem olyan könnyű csak így egyszerre elhatározni...
- Ugyan miért nem?
- A terv szép, de sokféle akadály van.
- És melyek ezek az akadályok?
- Tehát először is, mondja csak: kié lenne ez a kép?
- Természetesen: az öné.
- És ön azt hiszi, hogy én...
És megint hamis mosolyával nézett a festő szemébe.
- Azt hiszem, hogy egy kép, különösen, ha a magunk műve, nem olyan ajándék , amelyet vissza lehetne utasítani.
- Csakhogy én nem fogadok el semmiféle ajándékot.
- Ezzel persze megnehezíti a dolgot.
Mert azt könnyű kitalálnom, hogy másfelől meg nem hajlandó tízszer-tizenkétszer félórákat ülni, csak azért, hogy nekem egy gyönyörű képem legyen.
- No lássa!
- Hanem gondoltam valamit.
Azt, hogy addig, míg a kép nincs meg, ne törődjünk vele, hogy kire marad a kis ködmen ?...
Ennek a kérdésnek az elintézésére még ráérünk.
Ha más megoldás nem kínálkozik, utolsó esetben sorsot húzunk rá.
- Köszönöm szépen.
Az én arcképem, mint tombolatárgy!...
De van még más hiba is a kréta körül.
Mikor ülnék önnek és hol?
- Világos, hogy otthon, s abban az órában, amelyben kegyednek tetszik.
- Az ám, csakhogy először is én egész délután kalimpálok, s így akkor, amikor ön szabad, nem igen tudok időt szakítani rá, hogy ülhessek önnek.
Másodszor meg a mi lakásunk olyan sötét, hogy ott ugyan aligha dolgozhatnék.
- De ha szövetségesem akarna lenni s nagyon megkérné a testvérét, hogy arra a néhány ülésre kísérje fel hozzám, ő ezt semmi esetre se tagadná meg öntől.
- Ó, erről szó se lehet!
Gabriella sokkal betegesebb, semhogy erre vállalkozhatnék.
Ő engem nem kísérhet sehová, s éppen ezért élünk ilyen zárkózottan.
Mondom, nagyon bajos a dolog.
Persze, ha volna valami más gardedámom!
- Ha csak gardedám kell - szólt közbe Terka, ki a zongorára könyökölve hallgatta a beszélgetésüket - ha csak gardedám kell, itt vagyok én.
Bella nevetett, de Biró kapott az ajánlaton.
- És ugyan Teruska, mondd csak, mit csinálnál a gyerekeiddel?... - kérdezte Bella.
- Igazság, a gyerekek!
- De hát behozná hozzám őket is!...
Ugy -e behozza őket, Teruska ?...
Lássa , Bella kisasszony, ez nagyon kedves volna.
Volna egy helyett mindjárt tíz gardedámja is...
- És válogatottak - tette hozzá Terka nevetve.
- S ön azt hiszi, hogy állnák a dicsőséget? - kérdezte Bella.
- Azt hát.
Majd meglássa, nagyon szép üléseink lesznek.
Én majd mesével tartom őket, s bizonyos vagyok benne, hogy egy se fog kidőlni közülük.
Teruska maga is kíváncsi volt a sikerre, s biztatta Bellát, hogy tegyék meg a próbát.
- Lássa, csak igent kell mondania, s minden akadály leomlott.
- Nem, én magamtól nem mondhatok igent.
Meg kell kérdeznem előbb Gabriellát ...
Tudja mit?
Jöjjön el hozzánk, s kérje meg ön.
Ha megismeri önt, talán szívesebben beleegyezik.
A festő vállalta, hogy ki fogja könyörögni az engedelmet.
- És most - szólt Bella - akar nekem egy szívességet tenni?
- Természetesen.
- Akkor hát menjen, és udvaroljon egy kicsit Fridának.
Szeretném meggyógyítani ezt a Lateau Lujzát.
- S azt hiszi, hogy ennek az örök fejfájásnak egy kis udvarlás az orvossága?
- Bizonyos vagyok benne .
S kinevették szegényt.
Ha Biró híve lett volna a pyrrhoni filozófiának, bizonyára jobban megörül ennek a megbízatásnak, mint így, amikor a feladatnak csak a nehézségeit látta, de a jelentőségét nem vette észre.
Mert a pyrrhonista filozófusok, mint írásaikból mindenki meggyőződhetik, nem tágítanak a következő három tételtől, melyek egymást kiegészítik és magyarázzák:
1. A meghittség két ember között ott kezdődik, amikor közös erővel eláztatnak egy harmadikat.
2. Egy női lény soha se közeledik lelkében egy férfihoz, anélkül, hogy ezt ne másvalakinek a rovására tegye.
Ami csak azt mutatja, hogy a nő szerelme mindmáig sokkal többet őrzött meg az eredeti instinctusból, mint a férfié.
3. A szerelem pedig oly határozottan önzés, hogy az önzésnek semminemű jellemző vonása nem hiányzik belőle, még a rosszakarat se, a kívüle esők iránt.
De Biró nem volt híve a pyrrhoni filozófiának, és nem jutott eszébe az a kérdés, hogy ezen a derűs, kellemes estén mért kellett neki vagy egy félóráig a fejfájós Fridának udvarolnia?
10
A kávé-növény (coffea arabica) igen kitűnő, s általánosan nagyrabecsült növény, mely úgy gyógyítási, mint különösen táplálkozási célokra fölötte alkalmas, s mint ilyen, a kerek világon mindenütt kellő méltánylásban részesül.
A moralista ugyan kénytelen hozzátenni, hogy az a rendkívüli népszerűség , melynek ez a kitűnő növény méltán örvend, nem csupán belső jelességeinek és táplálkozási értékének tulajdonítható, hanem amaz alsóbbrendű s belső erényeitől független tulajdonságának, hogy beszerzése sokkal könnyebben eszközölhető, mint például a kínai fecskefészeké.
De ez a körülmény a közfelfogás szerint semmit se von le a kitűnő növény jó hírnevéből.
És valamint a szappanról, a könyvről, újságról, fogkeféről s ezer meg ezer más tárgyról, melyekről már bizonyára méltóztattak is hallani ezt a mondást, a kávéról is el lehet mondani, hogy: ő a művelődés hőmérője.
Mindamellett e kitűnő, megbecsülhetetlen növénnyel szemben is uralkodik egy előítélet, mely oly hatalmas, hogy még a legmegrögzöttebb kávéház-látogatók közt is alig van, aki dacolni merjen vele.
Ez az előítélet pedig az, hogy amegpörkölt s feldarált kávé-bab, vízzel föleresztve, majd tejjel egyesítve, kitűnő táplálékot ad ugyan reggel, délután s koronkint este is, de ugyanezt a kitűnő táplálékot délben használni nem csupán nem ajánlatos, de a társadalmi megállapodások nézőpontjából szinte szégyenletes is.
Ez az előítélet, ismétlem, oly erős, hogy még ott is, ahol bizonyos közgazdasági szükségek az elvnek ideiglenes felfüggesztését parancsolják meg , még ott is meg szokták őrizni az elvhűség látszatát, s többnyire gondoskodnak róla, hogy a társadalmi megállapodásnak ez a megsértése valahogy a világ szájára ne kerüljön.
S ha délben kávézni csakugyan do'nt , bizonyára alig van illemszabály, melyet nyilvánosan kevesebben sértenének meg, mint az előítélet eme szigorú kívánságát.
Bella és testvére távol voltak tőle, hogy dacolni merjenek ezzel az előítélettel, mellyel vitézebb lények sem igen bátorkodnak szembeszállani.
Így tehát, másnap délután, mikor az óramutató már veszedelmesen közeledett a hármashoz, Bella jónak látta alarm-ot kiáltani:
- Te Gabriella, kávézzunk meg, mert mindjárt itt lesz a festő.
- Miért nem mondtad neki, hogy később jöjjön?
Még ránk nyitja az ajtót.
- Ó, voltam olyan óvatos, hogy bezárjam az ajtót!...
Igaz, könnyelműség volt tőlem, rábízni az időt.
De mikor annyi dolga van szegénynek!
Reggel a kőbányai gyerekekkel vesződik, délután fest, este meg valami építési vállalkozónak rajzol.
Mi mégis csak jobban ráérünk, gondoltam magamban, különösen mikor eszembe jutott, hogy ha ő olyan szíves és lefesti az én elragadó pofácskámat , bizony mi nem fizetünk neki érte egyebet, mint hogy kegyesen megengedjük, hadd válassza meg az idejét ő maga.
- Nagyon szegény ember?
- Mint Lázár.
Vagy mint szent Nemezis.
Nem, nem találok elég festői példát .
Majdnem olyan szegény, mint mi.
- De meglátszik rajta, hogy látott jobb napokat is?
- Ó, kérlek, meglátszik rajta az is, hogy azelőtt nagyon jó társaságban élhetett!
Olyan előkelő egy pár mozdulata van, s oly kedvesen, oly megdöbbentően jól mondja ki a francia meg az angol szókat, hogy szinte csókolnivaló.
- Te, csak nem tetszett meg neked ez az ember?
- Nem mondhatnám, hogy mindjárt elvesztettem a fejemet miatta.
Ámbár nem volna csoda.
Mert a ház összes kisasszonykái sűrű sóhajtások között tekintgetnek rá , s úgy látszik, ő itt az egyedüli parti.
- Már az igaz.
Egy asztalos, akinek jól megy az üzlete, kifizethetné az egész házat.Soha még csak nem is képzeltem ennyi szegény embert egy csomóban!
- Hallod, mi nem nagyon rívunk ki közülök a fényűzésünkkel...
Te, hány nap van még ebben a hónapban?
- Hadd el.
Tizenhét.
- Még csak tizenhármat őröltünk le?!
Én azt hittem, már egy örökkévalóság óta kávézunk.
- Kérlek, ha már most is felpanaszolod, nem tudom, mit mondasz majd huszonhetedikén?!...
- Sajnálni fogom, hogy nemsokára vége lesz ennek a regényes korszaknak !...
Dehogy panaszolom föl; van eszemben, hogy panaszképpen mondjam!
Tudod, ez olyan kedélyes, hogy engem majdnem boldoggá tesz.
Az este is eszembe jutott , mikor valami nagyot találtam mondani; persze, elnevettem magamat s amazok el nem tudták gondolni, mi az, amit olyan mulatságosnak találok?!...
Jaj, jön a festő!
- Dugd el hamar a kávédat!
Te nyitsz neki ajtót?
- Én hát.
Tudod mit?
Kávézzál meg odabenn, én majd addig itt tartom és kacérkodom vele.
- Jól van, én viszem az enyimet, de a magad kávéját ne felejtsd el félre tenni.
Odakünn csöngettek.
- Nyithatom már?
- Vigyázz, még ne!
Törüld meg a szájadat.
Egészen tejes az ajakad.
- Még jó, hogy megláttad.
Gabriella belebbent a kávéjával a nagy szobájukba, Bella eltette a magáétaz edény-szekrénybe, megtörölte az ajka szélét, s aztán utolérhetetlen előkelőséggel kinyitotta az ajtót.
Biró nagyon jó előjelnek találta, hogy maga Bella nyitotta ki neki az ajtót ; pedig másképp nem is igen történhetett volna, mert Wormsék nem tartottak cselédet, csak takarító leányt, aki délután már nem igen lábatlankodott náluk.
- Nos, széna -e, vagy szalma? - kérdezte a szép kis Laura de' Diantit, aki bájos, leereszkedő mosolyával fogadta a köszöntését.
- Még nem tudok semmit - felelt Bella.
- Gabriella azt mondta, hogy mielőtt igen vagy nemet mond, előbb látni akarja önt.
Úgy látszik - folytatta nevetve , - előbb ki akarja tanulni önt, hogy az az ember -e, akire nyugodtan rá lehet bízni az ilyen drága portékát, amilyen én vagyok.
Csak akkor vette észre, hogy valami bolondot mondhatott, mikor már kimondta, s látta, hogy Biró nem találja meg rögtön a kellő feleletet.
- Hanem, várjon csak - szólt, hogy kivágja magát a zavarból - nem vezetem addig hozzá, amígmeg nem mutatom önnek az ő arcképét.
Mert megvallom, az volna a titkos vágyódásom, hogy az én képem, legalább a nagyságára nézve, párja lenne az övének.
Kíváncsi vagyok, ön is így gondolta -e a dolgot?
Világos volt, hogy az előszobában nem maradhattak tovább.
Az előszoba, amilyen kicsi volt, olyan nagy szerepet játszott a lakásban, mert mellesleg az ebédlőt , sőt a konyhát is helyettesítette, de éppen ezért nem igen volt alkalmas elfogadó szobának.
Bella tehát, hogy a Gabriella kávézását fedezze, a maga szobácskájába vezette be a festőt.
- Lássa, itt szoktam kalimpálni...
Igen, igen, az a kép az, ott, a zongora felett...
Várjon, mindjárt világosabb lesz.
S félrehúzta a függönyöket, hogy Biró jobban láthassa a képet.
Persze hogy igaza volt Marosynak!
Diákkorukban sokszor látták ők ezt a szép arcot a boltablakokban, a fényképészek és a szemüvegkereskedők kirakataiban, a báli szépek között!
Hogy' is felejthette el ilyen tökéletesen!
Pedig hasonlított a testvéréhez, ha nem is feltűnően.
Igen, ugyanaz a szép szem , ugyanaz a tartás, ugyanaz a mosoly.
Csakhogy ezt a festett szép arcot mégis egészen mássá teszi annak a szinte férfias akaratnak a kifejezése, mely ott ül a szem mélyén és az ajk szegletén; míg ez a másik, ez az eleven szép arc csupa lágyság, csupa báj és csupa nőiesség.
- Ó, nem fog ráismerni! - suttogta Bella.
- Nagyon megváltozott, szegény.
Biró már csakugyan alig várta, hogy végre színről-színre láthassa ezta megfordított Madame Benoitont, aki örökkön otthon ült, s a nagy házőrzésben szinte láthatatlanná vált.
Sejtette, hogy valami különös lénnyel fog ismeretséget kötni; s a különösnek még a legfegyelmezettebb elmékre is több a vonzó ereje, mint amennyire ezt elismerni szeretjük.
- Hát a képhez mit szól?
Milyen munkának tartja? - tudakozódott Bella.
- Ó, nagyon csinos! - udvariaskodott a festő, bár arra gondolt, hogy ő nem ilyen képet fog festeni erről a másikról.
- Nem a Sarlayé?
- De igen.
Honnan tudja?
- Ha valakinek egy pár munkáját jól megnéztük, nem olyan nehéz a többire is ráismerni, különösen ha érdeklődünk a dolog iránt.
Azt hiszem, hogyha kegyednek oda adnának egy pár kitépett lapot valami olyan regényből, melynek az írójától sokat olvasott, a kitépett lapokon is ráismerne a szerzőre.
- Dehogy ismernék rá!
Azon kezdem, hogy én soha se tudom, kinek a regényét olvasom.
A szerző engem nem érdekel.
Engem csak az érdekel, hogy szomorú -e a regény?
Ha az, akkor sírok rajta, hogy ha nem az, akkor el se olvasom...
De ha úgy tetszik, menjünk át Gabriellához.
Gabriella már meg is indult értök.
Az előszobában találkoztak vele.
Bizony, nem ismert volna rá.
Az az arckép, s ez a hölgy, akinek most bemutatták, legfeljebbb annyira hasonlítottak egymáshoz, mint amennyire az unokahúg és a nagynéni szoktak egymásra hasonlítani.
Az a pompázó, kevély szépség... s ez a fonnyadó, sárga arc, ez a lázban égő szem!...
Mily változás !
Pedig csak tíz-tizenkét évvel lehetett idősebb, mint Bella.
Gabriella aztán bevezette őket a maga szobájába.
- Kérem, gyújtson rá, ha ugyan elszíja az ilyen rossz szivart is - kínálta Gabriella a vendégét.
- Én magam is rágyújtok...
És kérem, ne ítéljen el tüstént ezért a férfias mulatságért.
Nem igen van más gyönyörűségem.
S elkezdtek beszélgetni: a dohányzásról, Gabriella képéről, a közös ismerősökről, s egy kissé a régi dolgokról is.
Birónak lassan-lassan fölelevenedett az emlékezése.
De szüksége is volt rá, mert észrevette, hogy Gabriella csak a múltban él, s a jelenből mindaz, ami az ő sötét szobáján kívül történik, meglehetősen ismeretlen előtte.
Amint Gabriella mind tovább és tovább fűzte a szót - élénken és jókedvűen beszélt - Biró egy új fölfedezést tett, s ez a fölfedezés olyan derültté tette , hogy alig tudta a mosolygását elfojtani.
Hisz ezt a modort, ezeket az előkelő mozdulatokat, ezt az úrias beszédmódot ő már régóta ismeri!
Igaz, hogy eddig csak a másolatot ismerte, de a másolat olyan sikerült volt, hogy íme, most ráismert az eredetire!
Persze, könnyű munkája volt, mert a másolat mellette ült, s így mindjárt összehasonlíthatta az eredetivel.
De öröme telt ebben a munkában.
A Bella roppant előkelősége egyszerre elvesztette előtte fenyegető álarcát.
- Ha megengedik - szólt Bella rövid idő múlva - magukra hagyom önöket.
Itt az ideje, hogy megkezdjem a zongorázásomat.
Nem mondhatni, mintha Biró valami nagyon megörült volna ennek a búcsúzásnak .
De, másrészt, alig várta már a Gabriella feleletét.
A legjobbat remélte.
Gabriella nem is kerülgette a dolgot.
Alig ment ki Bella a szobából, egyszerre más hangon kezdett szólani.
Hirtelen úgy elkomolyodott, hogy Birót egészen meglepte.
- Bocsásson meg - szólt - hogy mostanáig várakoztattam a válaszommal, de nem akartam előtte beszélni.
A festő nem várta ezt a nagy körültekintést.
Sokkal egyszerűbbnek gondolta a dolgot.
Ez az asszony olyanformán kezd ünnepieskedni, mintha mindjárt leánykérőbe jöttem volna! - gondolta magában.
De nem szólt semmit, hanem figyelmesen hallgatta Gabriellát.
- Engedje meg azzal kezdenem, hogy az az ajánlat, melyet húgomnak tett, amily szíves, olyan megzavaró lehet egy gyermekre nézve, s olyan különös az én szememben.
Ha a különös szót erősnek találja, szokatlannak mondhatnám.
De istenem, abban avilágban, amelyben mi élünk, s talán ön is ebben él, ebben a mi világunkban tehát: nincsen semmi szokatlan.
Ebben a mi világunkban minden megtörténik, és mindenhez hozzászokunk.
Kérem, ne szakítson félbe; eszem ágában sincs köszönet helyett szemrehányásokat tenni önnek; amint látni fogja , ellenkezőleg, egy kéréssel fordulok önhöz.
A kérésem pedig az, hogy engedje meg, hadd válaszoljak a különös ajánlatra, rendkívül sajátságos módon , tudniillik egészen őszintén.
Az a nyíltság, amellyel szólani fogok, olyan emberek közt, akik először beszélnek egymással életükben, mindenesetre különös valami, s meglehet, hogy ön ki fog nevetni érte.
De én már hozzászoktam ahhoz is, hogy furcsa teremtésnek, vagy ha úgytetszik: bolondnak mondjanak, s nem törődöm vele.
Biró el nem tudta képzelni, hogy mért ennyi zaj ilyen kis omelette-ért?
Hanem azért hallgatta türelmesen, érdeklődve.
- Nem akartam határozott feleletet adni, amíg önt nem látom, mert attól tettem függővé az elhatározásomat, hogy milyennek találom önt...
Majd mindjárt meg fog érteni.
Kitalálhatta, hogy nem beszélnék ennyit a dologról, ha nem volnék rajta, hogy Bellának kedvét töltsem.
Mert Bellának az ön ajánlata, amint okvetetlenül észrevette, nagy örömet okozott, s neki ma nincsen nagyobb vágyódása, mint hogy beleegyezzem a dologba.
Ön ezt természetesnek fogja találni.
Én is annak találom.
S ismétlem, szeretném, ha a kedvét nem kellene elrontanom.
Azért arra határoztam magamat, hogy várok aválasszal addig, amíg önt megismerem.
Mert végre is az »igen« vagy a »nem« mindenekelőtt attól függ , hogy ön miféle fából van faragva?
Akárkinek nem mondanék igent.
Nekem jó szemem van; legalább bízom benne...
Szóval az ön szavai tetszenek nekem, s ez a negyedóra elég volt rá, hogy ön eloszlassa a kétségeimet.
Tehát: szeretnék igent mondani.
De ez most már öntől függ.
Mert nekem van egy föltételem is.
- Ó, azt a föltételt én vakon elfogadom!
- Rosszul teszi, mert úgy látszik, nem sejti, hogy mit vállal magára.
Az én föltételem tudniillik az, hogy... hogy aztán semmi bolondság, semmi gyermekeskedés, semmi szerelem, piktor uram!...
- Bocsásson meg, nagyságos asszony, de ez a föltevés fölér egy sértéssel.
- Nincs oka ezeket a szavakat zokon vennie, mert én nem gondolok semmi rosszat .
Nem az jár az én fejemben, ami önnek hamarjában eszébe jutott.
Ilyen aggodalmaim nincsenek.
Ismerem Bellát jól, s tudom, hogy képtelen a rosszra .
Efelől nyugodtan alhatom.
Akik oly ösztönszerűleg undorodnak mindentől, ami nem tiszta, ami rendetlen, ami nem a napfényre való, azokat nem kell félteni .
De ha ilyen aggodalmaim volnának: mindenekelőtt szóba se állanék önnel.
Ha neki oltalomra volna szüksége, nem kérném az ön kegyét, hanem megoltalmaznám őt a magam erejéből, s most nem volna szerencsém önnel beszélni...
Nem erről van szó.
Más valamiről.
Én azokataz ártatlan udvarlásokat, azokat a vértelen ábrándokat, azokat a következés nélkül való holdvilágias beszélgetéseket értem, amelyeket fiatalemberek megengednek maguknak a lányokkal szemben, minden utógondolat nélkül.
Azokat a jámbor udvarlásokat az ablakon át, amelyek nem zavarják meg a leányokat abban, hogy jó feleségekké és jó családanyákká legyenek, s hogy később együtt nevethessenek a férjükkel ezeken a gyermekkori badarságokon.
- Engedelmet, hogy közbeszólok.
De, amint láthatja nagyságod, már nem vagyok olyan rendkívül fiatal, hogy örömem telnék a léhaságokban.
- Ej, egy festő mindig fiatalabb, mint aminőnek az arca mutatja!
Tudok egy pár történetet, amelyek azonnal megértetnék önnel, hogy miért alkudozom önnel ilyen hosszasan.
Ezeknek a történeteknek mindig ugyanazok a díszletei: egy festett vászon, a paletta, az ismeretes forgószék meg egy legyező.
Az ember beszélgetéssel tölti el az időt, s benne van a flirtben, mikor még nem is gondolt rá.
Már puszta hiúságból is rávisz a bűnünk, hogy a kisasszony valami fajankónak ne nézzen bennünket.
Aztán az ilyenekből nem csinál az ember lelkiismeretbeli kérdést.
Nevetséges.
Az egésznek úgy sincs semmi következése ; mikor a kép készen van, egyikünk jobbra, másikunk balra, s holnap már elfelejtettük az egész dolgot.
Tegye a szívére a kezét, s mondja meg: sohase volt hasonló esete?
Biró nem felelt.
- Nos tehát - folytatta Gabriella - én nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen bizalmaskodás, valami efféle »románc szöveg nélkül« csak egy pillanatra is álmodozóvá tegye Bellát.
Megmondom miért.
Őszintén, leplezetlenül.
A festő, aki eddig meglehetősen türelmetlenül hallgatta a szivarozó asszonyt , kezdett érdeklődni.
- Mi nagyon szegények vagyunk, piktor uram, olyan szegények, amilyenekké csak azok válhatnak, akik valaha bőségben éltek.
Mikor én férjhez mentem, az apánk még vagyonos ember volt, s ő volt az, aki a férjem helyett a tiszti kauciót letette.
Ez a kaució maradt meg a hozományomból, a többi odalett.
És odalett a családomnak minden vagyona, mert voltak, akik visszaéltek az apám bizalmával, s voltak, akik visszaéltek a testvéreim árvaságával.
Csak ezt a kauciót nem vihette el az ár; s ennek a kauciónak a kamataiból élünk ma mind a ketten.
Önt untatják, vagy bántják ezek a részletek?
Kérem, hallgasson végig; szeretném, ha egészen megértene.
- Nekem - folytatta, miután Biró megkísérlette mentegetőzni - nekem az életből már csak egy-két esztendőm van hátra.
Ami, higgye el, minden tettetés nélkül mondom, rám nézve tökéletesen közömbös, mert mindegy, akár ebbe a sírboltba vagyok eltemetve, akár egy még kisebbe.
De ha ez mindegy, annál jobban érdekel a Bella sorsa.
És a mi nyomorúságos kis kauciónk meg az ő közepes zongora-tudománya bizony nem nyugtatnak meg az ő sorsa felől.
Elképzelheti , hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy Bella férjhez menjen, mielőtt meghalok .
Bellának van egy kérője, aki nagyon derék ember.
Az se él valami nagy jólétben , de ha Bella hozzámenne, eloszlanék minden aggodalmam.
Hanem Bella nem akar hozzámenni.
Tiszteli, becsüli, mint magam; de nem szereti.
És Bella, bár nem mutatja, tele van kisleányos ábrándokkal; ő másféle férjet akar, olyat, akit imádjon.
Hiába figyelmeztetem, hogy egy ilyen férj maga a veszedelem és a boldogtalanság; míg amannak az oldalán a csöndes megelégedés és a boldog tűzhely békéje várná.
Nem tudom rábeszélni, hogy kinyújtsa a kezét a szerencséjéért.
De remélem, hogy ha én nem, az idő, a körültekintés a világban , s azok a nyomasztó napok, melyekben elég gyakran van részünk, meg fogják törni az ellenállását.
Máris úgy tetszik, mintha ingadoznék.
( Nem kellett már kérni a festő figyelmét; érdeklődött az már alaposan !)
- Beláthatja, hogy nagyon ellenemre volna, ha most akárminő következéstelen gyermekkori románc, akármilyen ártatlan műterem-tréfa megzavarná a Bella fejét , ha csak rövid időre is.
Nagyon zavarná a cirkulusaimat, mert a legjobb esetben is újra kellene kezdenem a rábeszélésnek, mondhatom, elég fáradságos munkáját.
De ez nem minden.
Megvallom, mindenkorra szeretném megóvni Bellát még a legártatlanabb flirt veszedelmétől is.
Mert bár ezek a műterem-tréfák vagy erkély-regények rendesen egy cseppet se veszedelmesek, következéstelenek és limonádé-ízűek: félek, Bella azok közül való, akik nem tréfálnak a szerelemmel .
Ön azt fogja mondani, hogy Bella csak egy szép kis Futri Kata, akinek egyében se jár az esze, mint léhaságokon.
De én meg azt mondom önnek, hogy óvakodjék a Futri Katáktól, a kényeskedő, szeles kis teremtésektől, akiknek csak a nevetését és a léháskodását hallani, mert ha ezek egyszer hozzáfognak a komolykodáshoz, ugyan hamar megtanulják ezt a mesterséget!
A mi családunkban a leányok mindnyájan nagyhangú, lármás beszéddel kezdik az életet, s mindnyájan csöndes sírással végzik.
Tizennyolc esztendős koromban - pedig nem is olyan régen volt - én is ilyen Futri Kata voltam; sőt szelesebb, vidámabb , elkényeztetettebb, mint ő, mert... engem még jobban lehetett kényeztetni.
És - látja ezt a forradást a homlokomon?
Ez egy korbácsütésnek a nyoma, mellyel a férjem azért tisztelt meg, mert semmi áron nem akartam elmenni egy bálba, ahol a szeretőjével akart találkozni.
Nos tehát, kedves piktor uram, engem ez a hatalmas kiábrándító szer se tudott józanná tenni, s tovább is imádtam a férjemet, ha már egyszer jónak láttam belébolondulni.
Akik valamennyire ismernek, elmondhatják önnek, hogy amióta meghalt, azóta vagyok ilyen élőhalott...
A másik testvéremet pedig a sírba vitte egy ilyen kis léhaság .
Elég őrült volt beleszeretni a vőlegényébe, aki, mikor hirtelen tönkrejutottunk, a faképnél hagyta.
Az orvosok azt mondták, hogy Erna húgom sorvadásban halt meg, de én ezt jobban tudom, s mondhatom, hogy őt nem a sorvadás, hanem a sírás ölte meg.
A mi családunk leányainak nincsenek románcaik, csak regényeik; s ha úgy fordul a soruk, hogy: »Egyikünk balra , másikunk jobbra «, bizony csak egyikünk megy balra, másikunk ott marad a helyén , s tekintetével addig követi a távozót, amíg az el nem tűnik a föld színéről ... tehát... nem értett félre, kedves piktor uram?
- Nem értettem félre.
- És elfogadja a föltételemet?
- Elfogadom.
Nem lesz oka panaszra.
- Még egyet.
Bella igen szereti a bátrat adni.
Nagyra van vele, hogy ott volt a házunknál, mikor a gyermekeim születtek.
De kérem, ne hederítsen erre a vitézkedésre.
Mert, mondhatom, távolról se olyan bátor, mint mutatja.
Ne ijessze meg.
- Nem fogom megijeszteni.
- És most nem bánom, ha a köpönyege alatt félbolondnak mond is.
Megtettem, amit akartam.
Isten önnel, vagy ha úgy tetszik: a viszontlátásra.
- Akkor hát a viszontlátásra.
11
- Volt egyszer egy kis fiú, aki nem akart az iskolába menni.
De azt mondták neki, hogy: »Eredj «, és szegénykének szót kellett fogadnia...
Biró ott ült a festő-állványa előtt és kettős munkát végzett.
Festett és mesélt.
A keze szorgalmasan sétált a palettáról a vászonra, s a vászonról a palettára, a szeme pillantását testvériesen megosztotta képe és gyönyörűséges mintája között, de ez a kedvesebbik munkája nem foglalta le egészen a lelkét .
Emellett még szóval is tartotta a hallgatóságát, s egyre-másra szedegette elő emlékezetéből mindazokat a történeteket, melyek gyermekkorában gyönyörködtették.
És haladt szépen mind a két munkája.
Az a csodás kis fej egyre elevenebben bontakozott ki a képnek sötét hátteréből, és folyt a mesemondás is, ha ez talán nem is olyan gyorsan, mint ahogy' a hallgatósága szerette volna.
Szemben vele, a műterem egyetlen karosszékében, kezében egy piros napernyővel , s fején egy operette-be való, bolondos, nevető szalmakalappal, ült Bella, és adta, ahogy' csak kitelt az ő kis előkelőségétől, Titániát, a tündérek és koboldok királynőjét, aki apró alattvalói között mulat...
Körülötte, rögtönzött ülőkéken, lócán, zsámolyon és párnán, szép csöndben üldögélt a legfurcsább népség, melyet ez a csűrhöz hasonló, nagy szoba valaha látott: Terka és egész dedója.
Szépen, egysorjában ültek egymás mellett, a nagyobb mellett egy kisebb, aztán egy még apróbb, és így tovább, mint az orgonasíp.
Hallgattak ájtatosan, s a világért meg nem mertek volna szólalni.
Mindnyájan egész lélekkel csüngtek a beszélőn; Vandrák Kálmán még a száját is nyitva felejtette nagy gyönyörűségében.
A Spitzer Rózsika szép kék szeme méla bámulattal tapadt a mesemondóra, s a számtiszték Vilmuskája, aki egy kalapos, díszbe öltöztetett babát tartott az ölében, moccanni se mert, mintha a színházban lett volna.
Kohn Elemér, akivel máskor sohase lehetett bírni, a kéneső-természete miatt, ez egyszer mozdulatlanul, s kerekre nyílt, ijedt szemmel nézett a beszélőre , mintha sehogy se tudná megérteni, hogyan került ide.
Ha egyszerre a bíborosok gyűlésén találta volna magát, nem álmélkodhatott volna jobban.
Még Vandrák Károly is meg volt illetődve; s mikor a mesemondó rossz kis fiúk keserves bűnhődéséről emlékezett meg, összehúzott szemöldöke és dacosan előre csucsorított szája elárulta, hogy a részvét fölébredt még az ő megkérgesedett szívében is.
A késő őszi nap egy bágyadt sugara belopózott az ablakon, szeszélyes csíkokat írt a falra, aztán incselkedve csiklandozta meg a Kohn Elemér üstökét, és egy néhányszor eltáncolva a Bella lába előtt, fáradtan tért vissza, ahonnan jött , csillaghonába...
...Ó, be szép napok is voltak ezek!
Biró úgy érezte, hogy e sok nagy és kis gyermek között maga is gyermekké válik újra.
Nem, még gyermekkorában se voltak ilyen boldog, édes napjai!
Rendesen alig várta már, hogy elmúljék a délelőtt, s hogy megint együtt lehessen kedves kis népével.
Minden reggel aggodalmai voltak, hogy valami közbe talál jönni, és elesik a már-már megszokott örömtől.
És félve gondolt arra az időre, amikor vége lesz ennek a rövid boldogságnak.
Nem is sietett túlságosan a munkájával, különösen mikor már annyira haladt , hogy egy kis szorgalommal hamarosan elkészülhetett volna.
És soha se végezte be a meséjét anélkül, hogy egy új történetnek az ígéretével ne biztosította volna magának az egész közönségét.
Elbeszélte nekik az összes regéket és mondákat, melyekre emlékezett, s mindazokat a kevésbé ismert meséket, melyek még eddig nem párologtak ki a fejéből.
Aztán, legvégül, a legendákra került a sor.
- Volt egyszer, messze, az óperenciás tengeren is túl, egy Alexandria nevezetű város, s abban egy kisasszony, aki olyan jó, olyan kedves volt, hogy még a vadállatok is megszerették...
És elmondta apróra, miért, miképpen határozta el magát a szűz, hogy remete-életre adja magát.
Elmondta, hogyan vándorolt ki a rengeteg erdőbe , mely vaddal volt tele, hogyan támadtak rá az éhes fenevadak, hogyan simogatta meg a homlokukat a kereszt jelével, s mint változtak át egyszerre a fenevadak olyan szelíd állatokká, mintha csak bárányok lettek volna.
Elbeszélte, hogyan pirongatta meg a remete-lány a farkast, aki egy ökörszem-fiókával akart kedveskedni neki, s hogyan hatolt el a szent életű lány híre messzi világokba .
Aztán elmagyarázta, hogyan jártak búcsúra a szűzhöz minden országból, hogyan rimánkodtak neki az apácák, hogy legyen a fejedelemasszonyuk, s miért vállalta el ezt a tisztet.
És végül elbeszélte, hogy mikor a szent leány elaggottan , késő kort érve, Istenhez tért, s temetésére egy császár, három király és több herceg érkezett meg, hogyan jelent meg egyszerre a sűrűségből egy oroszlán, egy tigris, egy párduc és egy leopárd, s hogyan vitték ki úrnőjük koporsóját a temetőbe...
Terka olyan szent félelemmel s mélységes érdeklődéssel hallgatta az elbeszélést, mintha az egész história tegnapi keletű lett volna, s itt esett volna meg az udvarban.
Ez nem lepte meg Birót egy cseppet se.
Hogy a Terka hosszú ruhája alatt tökéletesen olyan gyermeklélek lakik, mint aminő ezekben az apró teremtésekben, akik a babáikkal az ölükben, s mindenféle rongyokkal felcicomázottan hallgatják, ezzel a festő régen tisztában volt.
De meglepetve és örömmel vette észre, hogy egy pár perc óta Bella is rajta felejtette a tekintetét, s ez a szép szem - melyet legelőször oly közömbösnek és hiúsággal teljesnek talált - éppen olyan érdeklődő, gyermekies figyelemmel tapadrá, mint a többi félénk és naiv tekintet.
A festő egy pillantásával, s talán az öröm egy futó mosolyával is, elárulta magát, s Bella a másik pillanatban már a felsőbbség, a lelki nyugalom és a tökéletes közömbösség mosolyával nézegetett szerteszét, de már késő volt.
A festőt ez egyszer nem tudta bolonddá tenni.
Birót nagyon boldoggá tette ez az újabb fölfedezés.
Íme, erről a gyermekről rögtönözte ő ama bizonyos sötét jóslatokat!
Igaz, hogy éppen csak a legelső találkozáskor, de akkor is elég nagy bolondság volt tőle.
- Milyen butául gyanakodóvá s milyen naivul bizalmatlanná tesznek bennünket a könyvek! - diadalmaskodott magamagán.
S nagyon örült rajta, hogy rossz prófétának bizonyult.
- Annál jobb rá nézve - szólt magában, vállat vonva.
S nem merte így végezni : » és rám nézve is.«
Ettől fogva úgy beszélt Bellával, mint jó kis leánygyermekekkel szokás .
Gyöngéden, komolyan, s azon a meleg, de bizalmasság nélkül való hangon, amelyen felnőtt férfitestvérek szoktak a kis húgaikhoz szólani, akik mindörökre idegen világok rájok nézve.
Gabriella tehát meg lehetett elégedve vele.
De volt valaki, aki teljességgel nem volt megelégedve, se vele, se ezzel a túlságosan jóakaró gyöngédséggel: Bella maga.
Bella úgy találta, hogy Biró egy jóindulatú tanár hangján értekezik vele, s ő nem volt hozzászokva ehhez a beszédmódhoz.
Mindazok a férfiak, akiket eddig ismert, egészen másképpen beszéltek vele.
Ezek a régi ismerősök mind az imádat hangján szóltak hozzá, mind a lábánálhevertek, és sohase nyitották ki az ajkaikat anélkül, hogy esdekeljenek vagy panaszkodjanak.
Azok mind kifogyhatatlanok voltak az ő rendkívüli szépségének a magasztalásában, s nem is mertek volna arra gondolni, hogy a pártfogó hangjával bosszantsák.
Boldogok voltak, ha észrevette a létezésüket és eltiporta őket a zsarnokságával, amint boldog a kitüntetett agár, ha lehajthatja a fejét úrnőjének a lábvánkosára, s az úrnő rajta pihenteti pici lábát.
Persze, azok szerelmesek voltak, s ez az egy, úgy látszik, nem szerelmes.
De éppen ezvolt a bosszantó.
Hát létezhetik férfi, aki vak maradjon az ő ragyogó szépségével szemben, vagy ha kinyitotta a szemét, hideg tudjon maradni ilyen gyújtó közelségben?!...
Hisz, utoljára, neki mélységesen közömbös az egész ember, de az mégis bosszantó, hogy még csak nem is udvarol neki!
Vagy tán csak azért nem udvarol, mert nagyon is észrevette a szépségét, s fél a pusztítástól, melyet ennek a szépségnek a hatalma előidézhet árva szívében ?!...
Bella olvasott regényeket és megszívlelte azt a nem éppen új tanulságot, hogy minél szerelmesebb, minél lángolóbb a Beau Ténébreux, annál zárkózottabbnak , annál ridegebbnek mutatja magát.
Sejtette, hogy régi udvarlói mégse voltak olyan kétségbeesett szerelmesek, mint aminőknek mutatták magukat; odáig például, hogy mindennek ellenére hűségesen kitartottak s végre megkérték volna , csak kevesen mentek el, s ezek is, mikor kosarat adott nekik, túlélték a csapást, s azt az egy embert kivéve, elég korán vigasztalódtak.
Nos, ha amazok nem voltak olyan végtelenül szerelmesek, aminőknek látszottak, meglehet, hogy ez, aki oly feltűnően hidegnek mutatja magát, sokkal szerelmesebb, mint amazok .
De mindez csak találgatás volt, s Bellát bosszantotta, hogy nem tud bizonyosat .
Furdalta a kíváncsiság és bántotta a kétség, hogy ez a furcsa úr talán valósággal nem hederít rá...
A véletlen beleavatkozott, hogy kiugrassza a nyulat abokorból.
De a nyúl nem ugrott ki; ott maradt rejtekén.
Egy délután Bella azzal lepte meg Birót, hogy:
- Holnap nem jöhetek.
Legalább abban az időben, mikor ön még dolgozhatik , nem.
- És titok, hogy miért nem?
- Dehogy.
Azért nem jöhetek, mert holnap ilyenkor nálunk lesz valaki, aki írt , hogy nagyon, de nagyon szeretne beszélni velem...
Tudja, nekem van egy kérőm , aki félig-meddig már a vőlegényem.
- Igen.
A testvére említette a dolgot.
- Ez az én vőlegényem az ország másik szélén lakik.
Illetőleg ott van az állomása, mert katona.
Csak holnap lesz Pesten, s azért levélben kért meg minket, hogy három órakor legyünk otthon.
Ami fölösleges elővigyázat volt , legalább Gabriellára nézve.
Beláthatja, hogy...
- Természetesen.
De hát holnapután...
Bella a szeme közé nézett a festőnek, hogy a tekintete nem hazudtolja -e meg ezt a nagy hidegséget?
Nem, nem látott ott semmi különöset.
Pedig hát ez a nagy közömbösség már mégis meglepő volt.
Ilyen kevés hatásra nem lehetett elkészülve.
Talán, valami félreértésből, amelyet a Gabriella szavai idézhettek elő, azt hiszi, hogy az ellenség egy cseppet se veszedelmes?!
Ám lássa meg , hogy kiállja az a versenyt akárkivel!
- Igen, holnapután megint feljövök.
Hanem, addig is, megtehetne nekem egy szívességet.
- Kérem.
- Nézzen le hozzánk, úgy négy óra felé.
Nem akarok vele sokáig családias , bizalmas körben maradni.
Nem mintha terhemre volna.
Ellenkezőleg; örülök, ha látom.
Olyan kedves, derék, nemesszívű ember!
De én még most se határoztam el magamat, hogy hozzámegyek -e, s tartok tőle, hogy makacskodni fog a határozott válaszért.
S az ilyen jelenetek mindig kellemetlenek.
Persze, meglehet, ennek a sok vészverődésnek az lesz a vége, hogy mégiscsak hozzámegyek, de ma még nem tudom magamaterre elhatározni.
És jobban szeretném, ha nem volna alkalma faggatni.
Tehát, számíthatok rá, lejön?
- Ha úgy akarja.
Másnap elgondolkozott egy kissé, hogy csakugyan lemenjen -e?
De az a furcsa nyugtalanság, melyet talán a veszedelem kíváncsiságának lehetne nevezni, nem hagyott neki békét, és szavát tartotta.
Hanem megbánta, hogy lement.
Anélkül, hogy számot adott volna magának erről , azzal a titkos reménységgel nyitott be Wormsékhoz, hogy azt a másikat méltatlannak fogja találni Bellához.
És meg kellett vallania magában, hogy alig találkozott valakivel egész életében, akit első látásra olyan megnyerőnek talált volna, mint ezt a katonatisztet.
De amilyen szeretetreméltónak tűnt fel előtte az idegen, olyan nehezére esett, hogy udvarias lehessen hozzá.
Alig várta már, hogy elmenjen.
S kénytelen volt megvallani magának:
- Igen.
Ez a féltékenység.
Hiába szépítem a dolgot magam előtt, ez a féltékenység.
A beszélgetés hidegen s kissé lankadatlan folyt.
Gabriella rosszul érezte magát, a tiszt sem volt valami élénk, s az idegen is feszélyezte kissé; Bellán pedig az azelfogódás látszott, amelyet elkényeztetett gyermekeken látni, mikor rossz fát tettek a tűzre, s szomorúságot okoztak a hozzájuk tartozóknak.
Biró sokért nem adta volna, ha ebben a félórában jobb kedvet tudott volna erőltetni magára.
De nem sikerült neki.
És folyton attól tartott, hogy elárulja a tekintete.
Aggodalmában aztán olyan élénkséggel kezdett beszélni, amely nem volt a természetében, s amelyet annak, aki valamennyire ismerte, hamisnak kellett találnia.
Bella észrevette ezt és diadalmaskodott.
Az életbölcsességnek egyik legelsőrangú s leginkább gyakorlati kérdése az, hogy ha az ember már benne van valami oktalanságban, mit cselekedjék: kitartó legyen -e s folytassa, amibe belefogott, vagy ellenkezőleg, forduljon sarkon, s igyekezzék egyébre gondolni?
Erre akérdésre, mely mindig napirenden van - mert az élet mindenekelőtt oktalanságok láncolata - a felelet nem olyan egyszerű , mint képzelné az ember.
A bölcsek legalább esztendők ezrei óta vitatkoznak rajta, hogy melyik megoldási mód a helyes.
Válassza a tettes akármelyik utat , mindig annyiféleképpen fogják megítélni, ahány az ítélő.
Ha az első módot választja, lesznek, akik következetesnek, s lesznek, akik csökönyösnek mondják , hízelgő vagy nem hízelgő hasonlatokkal az ásvány- vagy az állatvilágból.
Ha pedig a másodikra határozza magát, lesznek, akik dicsérik a bölcsességét, s lesznek, akik megróják az ingatagságát, ismét válogatott hasonlatokkal , melyeket ezúttala kémia és a botanika kínálnak.
A mi festőnk azokhoz szított, akik hasonló esetekben a második utat szokták választani.
S belátván, hogy hibát követett el, mikor a meghívást elfogadta , ebből nem következtette azt, hogy most már ki is kell tartania.
Nem böjtölte ki tehát a főhadnagyot, hanem ajánlotta magát, méltó megbotránkozására Bellának , aki nem azért hítta, hogy mindjárt cserbenhagyja.
Mindegy; Biró alig várta már , hogy menekülhessen hamis helyzetéből.
Átengedte Bellát végzetének s ment egyenesen haza.
De meg kellett tanulnia, hogy igaza van a hindunak, mikor azt mondja: »Sohase igyekezzél sehová; mert mindig ráérsz a Gondot megtalálni «.
Odafenn még rosszabbul érezte magát.
Folyvást azon járt az esze: »Vajon mit beszélnek egymással?
Vajon mit válaszol neki?
Vajon nem lágyul -e meg?
Vajon nem szalasztja -e ki ajkán az elhatározó szót ?«
Régen nem volt már ilyen rossz napja.
És másnap, mikor Bella ismét megjelent rendes kíséretével, aggódva leste, hogy az a szép szem nem fog -e valami újságot mondani neki?
Nem, nem talált benne semmi rendkívülit.
Bella egy szóval se hozta elő a tegnapi dolgot.
Csak később , mikor Biró már javában benne volt a munkában, lepte meg ezzel a kérdéssel:
- Nos, mit szól a vőlegényemhez?
A háta mögött állott, s nézte a képet, mely nagyjában készen volt.
( Biró a Penelope cselfogásával élt; esténkint le-levakargatta, amit egész nap dolgozott, hogy hamarosan vége ne legyen az aranjuezi szép napoknak.)
- Ó, nagyon kedves ember!
S hátra se fordult; nem akarta elárulni az érdeklődését.
- És milyen derék, milyen becsületes!
Biró tisztában volt vele, hogy a legokosabban akkor cselekszik, ha nem szól többet egy szót se; de valami nem hagyott neki békét.
- Hanem tegnap nagyon levertnek látszott.
- Nem csodálom.
Igazánkiállhatatlan voltam.
De beláthatná, hogy jobb volna, ha nem erőltetné a dolgot.
- Még most sem adott neki határozott választ?
- Még most sem.
Milyen furcsa is ön!
Mintha az olyan könnyű volna!
Én mindig abban voltam, hogy csak olyan emberhez megyek feleségül, akit szeretni fogok .
Hisz szeretem őt is, de istenem, én nem így képzeltem a dolgot.
Ön talán ki fog nevetni, de gondoljon, amit tetszik, én mindennap imádkozom azért, hogy bele tudjak szeretni amúgy igazán.De úgy látszik, ehhez idő kell, s az én órám még nem érkezett meg.
Valami mindig visszatart, hogy igent mondjak.
Meglehet, ez nem okos, s Gabriella eleget mondja, hogy nem az.
Telebeszélte a fejemet, hogy a világért se utasítsam vissza.
És én belátom, hogy egy szegény leány kétszer is gondolja meg, mielőtt nemet mond.
Így aztán nem tudom elhatározni magamat se jobbra, se balra.
Azt hiszem, ez nem olyan egyszerű.
Biró nem felelt.
- Ha már benne vagyunk - folytatta Bella - szeretném tudni, hogy mit gondol ön ?
Mondja, ha volna egy húga, s ilyen helyzetben, mint én, mit tanácsolna neki?
A festőt ez a váratlan megrohanás kihozta a sodrából; hamarjában maga se tudta , hogy mit is gondol hát ő, ami igaz, és amit elmondani mégse szószegés?
- Kellett ez nekem?! - szólt magában.
- No hát most már: hic Rhodus, hic salta!
Bella ismételte a kérdését:
- Azt ajánlaná neki, hogy menjen hozzá ahhoz az emberhez?
- Igen.
Azt ajánlanám, hogy menjen hozzá.
-De ha nem szeretné!
- Majd megszeretné később.
Éppen ez az, amit a kislányok nem tudnak.
A házasság szent dolog, s a menyegzői áldásban olyan varázserő van, amelyről a költői hajlandóságú fejecskéknek még csak sejtelmük sincs.
- Igen, így szoktak beszélni a papák, a mamák, a bácsik, a nénik, az idősebb testvérek.
De a regények nem ezt mondják.
S úgy látszik, a regények mondják az igazat.
- És mit mondanak a maga regényei, Bella kisasszony?
- Azt mondják, hogy a legtöbb házasság szerencsétlen, és hogy ha van boldog házasság is, ilyen csak a szerelmi házasság lehet.
- Vannak olyan regények is, melyekből az én képzelt húgom azt a tanulságot vonná le, hogy nem mindig a kislányoknak van igazuk s hogy néha nem árt az öregekre hallgatni.
- Már engedjen meg, Biró úr, ön nagyon sok mesét tud, de nem hiszem, hogy volnának olyan meséi is, melyek ezt a prózai tanulságot hirdetik.
- Pedig van ilyen mesém is.
- Már ezt igazán szeretném hallani.
- Ha akarja, elmondom.
- Kérem.
Kíváncsi vagyok rá.
Bella visszaült a karosszékébe.
A gyerekek, akik eddig nagy játékban voltak , elfoglalták a rendes helyeiket, Terka boldogan mosolygott, s a granárium-szerű műterem egyszerre tele lett kíváncsisággal.
- A cím? - kérdezte Bella.
- Mese a kakastollas emberről - felelt Biró .
Aztán elkezdte:
- Messze, messze, odafenn, ahol folyvást esik a hó, s ahol az ég már olyan közel van a földhöz, hogy a hófedte hegyek tetejéről fel lehet nyúlni a fellegekbe, volt egy nagy hegy, s ennek a hegynek a tövében egy pici templom meg egy csomó kis kunyhó, amelyek egymás hátán gubbaszkodtak, hogy mindnyájan meghúzódhassanak a nagy hegy oldalán.
A legnagyobb hegyek és a legkisebb kunyhók mindig is együtt szoktak lenni .
Nagyon jól megférnek egymással.
Ez a hegy is jó, barátságos hegy volt, és védte a kis kunyhókat.
S ha karácsonykor odalenn meggyújtották a mécseseket, a nagy hegy együtt örvendezett az apró emberekkel.
Azért nem is nevezték másképp , csak Karácsony-hegynek.
De nemcsak jó hegyek vannak, vannak gonoszok is.
És szemközt a Karácsony-heggyel egy ilyen félelmetes, rossz hírű hegy meredezett; úgy hítták , hogy a Görgetegek hegye.
Ezt is, meg a jó hegyet is, vastag hótakaró borította.
Hó ült a kunyhókon, az ablakok mélyedéseiben, a templom ajtajában, hó mindenütt; és ebből az egész tájat elözönlő, rengeteg fehérségből nem látszott ki egyéb, csak a kereszt az Isten házán.
Havas volt ott még az apró emberek szakálla is; s a pirinyó házakmintha csak fehér cukorból lettek volna.
Ott, ahol a Görgetegek hegye farkasszemet nézett a Karácsony-heggyel, egy icike-picike kis cukorkunyhó állott, mely még a többieknél is kisebb volt .
Ebben a parányi kunyhóban egy öreg ember lakott; úgy hítták, hogy Lük.
Lük nagyon öreg volt; hosszú, fehér szakálla a földet verdeste, a keze reszketett, s már csak bottal tudott járni.
A szomszédai meg is mondták neki : » Lük, te már nagyon öreg vagy; Lük, te már nemsokára meg fogsz halni «.
Ez Lüköt nagyon szomorúvá tette; mert volt neki egy kisleánya, akire ha csak ránézett is, mindjárt könnybe lábadt a szeme.
» Jaj, mi lesz belőle, hogyha majd meghalok ?!« - sírdogált egész nap, s a szakállával egyre törülgette a könnyeit.
Ezt a kis lányt úgy hítták, hogy Güdül.
Güdül fehér volt, mint a havasi rózsa, kicsiny, mint egy madár, és vékony, mint az árnyék.
A szél jó volt hozzá, de ha akarja, bizony elfúhatta volna.
Lüknek már patakokban folytak a könnyei, ha a lányára tekintett, és mind gyakrabban siránkozott: »Jaj, mi lesz belőled ?!« - de Güdül nem szólt semmit , csak pergette a rokkáját, csöndesen egész nap.
Egy este, amint Güdül az ablaknál ült, s fonta, fonta lenjét, valami édes , nagyon édes hangok ütötték meg a fülét.
Egy fuvola szólt odakinn, az ablaka alatt, szépen, andalítóan.
Güdül kinyitotta az ablakot, hogy jobban hallja.
S a fuvola egyre édesebben szólt.
Egy sápadt ifjú állott odakünn, az volt a játékos.
Güdül sohase hallott még ilyen gyönyörű muzsikát.
- Mi ez a csodaszép dal? - kérdezte, mikor a fuvola elhallgatott.
- Ez az Örök Szerelem éneke - felelt az ifjú.
- Még egyszer szeretném hallani - szólt Güdül.
- Ugye, eljátszod még egyszer?
Az ifjú engedelmeskedett, és Güdül nem tudott hova lenni a gyönyörűségtől.
- És te ki vagy, hogy ilyen szép dolgokat tudsz? - kérdezte azután.
-Én Laili vagyok, a kecskepásztor.
- Gyere el másszor is - szólt Güdül .
Hanem Lük kiszólt az ágyból:
- Tedd be az ablakot.
Valaki átkozottul kornyikál odakünn.
Güdül betette az ablakot, de az arca még fehérebb lett, mint azelőtt volt.
Laili eljött másnap este, harmadnap este, minden este.
És minden este újra eljátszotta az Örök Szerelem énekét.
Tudott más szép dalokat is, de Güdülnek egy se tetszett úgy, mint az Örök Szerelem éneke.
Güdül egyre jobban hasonlított a havasi rózsához.
A rokkája se pergett oly vígan , mint azelőtt.
Öreg rokka volt már, pihentetni kellett egy keveset.
És Güdül ezalatt a kakukk-óra ütéseit számlálta.
- Egy, kettő, három, jaj be soká lesz még este!
Egy délután, mikor kitekintett az ablakán arra a helyre, ahol Laili szokott állni, rémületében elsikoltotta magát.
Valaki bevigyorgott az ablakon, s ez a valaki olyan rettenetes volt, hogy Güdül ijedtében behunyta a szemét, és remegni kezdett egész testében.
Torzonborz bajusza és szakálla volt, meg nevető szeme.
Nevető, gonosz, vigyorgó szeme, mely csúfondárosan kancsalított rá.
Attól fogva gyakran látta az idegent a hegyek közé menni.
Nagy csizmái voltak , puska volt a vállán, és zöld szegésű kis kalapján egy éktelen kakastoll incselkedett.
S a kakastollas ember, ahányszor csak meglátta Güdült, mindannyiszor sandán vigyorgott rá.
Aztán tovább ment s eltűnt a lány szeme elől.
De Güdül hallotta , amint a hegyek visszaverték a szavát:
- Haihó!
Haihó!
Mikor Laili megint eljött, Güdül azt mondta neki:
- Laili, én félek a kakastollas embertől.
Kérlek, vigasztalj meg az Örök Szerelem énekével.
Lailinek simább volt az arca, mint akármelyik leánynak.Tekintete szelíd volt , mint az őzé, és Güdül lassankint elfelejtette a kakastollas embert.
De egyszer estefelé, mikor a Laili fuvolájáról oly szépen, oly szívhezszólón zengett az Örök Szerelem éneke, hogy Güdülnek a könnye is megeredt: egy éles , siketítő, csúfondáros hang zavarta meg a zeneszót.
Güdül ijedten nézett arra, ahonnan a hang jött, s a közeli halmon a kakastollas embert pillantotta meg, aki egy kis sípot tartott a szájánál, s csalafintán hunyorgatott rá.
A síp még egyszer megszólalt, szemtelen, ingerkedő hangján; a kakastollas ember intett nekik, aztán folytatta útját.
Térdig gázolt a hóban, de ismerte az utat .
S a kakastoll nemsokára eltűnt szemük elől.
Aztán a vadásznak csak egy-egy kiáltását hallották, amint a hegyek visszaverték:
- Haihó!
Haihó!
Güdül reszketett, és Laili legszomorúbbik nótáját sírta el a fuvolán.
Ettől fogva a kakastollas ember sokszor megzavarta az Örök Szerelem énekét.
De egyébként nem is hederített Lailire.
Csak Güdült ejtette kétségbe a vigyorgásával.
A napok múltak, Lük egyre gyengült, s a könnye úgy hullott, mint a zápor.
De lemosta könnyeit a szakállával, s ha meglátta a kakastollas embert, vígan integetett neki.
Egy reggel jobb kedvvel tápászkodott fel, mint rendesen, s így szólt Güdülhöz:
- Güdül, vedd fel a legszebbik ruhádat.
Férjhez adlak a kakastollas emberhez.
- De én Lailit szeretem, a kecskepásztort - szólt Güdül.
- Lailit, aki oly szépen fuvolázza az Örök Szerelem énekét!
- Az lárifári - felelt Lük.
- Fogadj szót.
Mondom, vedd fel a legszebbik ruhádat.
A kakastollas ember mindjárt itt lesz, és elvisz a templomba.
- Ó Laili, Laili, hol vagy? - kiáltott fel Güdül .
De Laili nem hallotta meg a kiáltását.
Güdül lefeküdt az ágyba, hogy már most meg fog halni.
Szépen összetette a két kezét a mellén és elkezdett imádkozni.
A kakastollas ember haihózva, nagy sípszóval jött érte.
De mikor látta, hogy Güdül nem akar a templomba menni, hanem mindjárt egyenesen ki a temetőbe, a kakaskollas ember rásandított Lükre és intett neki, hogy hagyja békén Güdült.
Lük sírt és az ég felé emelgette a szemét.
Güdül nem is moccant, csak imádkozott Máriához, a szűzek pártfogójához.
A kakastollas ember odament az ágyhoz, megsimogatta Güdülnek a haját, aztán sarkon fordult és azt mondta, hogy majd eljön máskor.
Güdül fehér volt, mint a szemfedél, és Istennek ajánlotta lelkét.
De az Isten nem küldte el érte a halál angyalát, hanem elküldte hozzá Lailit.
Laili eljött s megzendítette az ablak alatt az Örök Szerelem énekét.
Güdül megmozdult az ágyban s fölemelte a fejét.
- Hallod? - kérdezte Lüktől.
- Ugye, milyen szépen szól?!
De Lük nem hallott semmit.
Lük öreg volt és süket.
A Laili fuvoláját tündér-fáról vágták.
Bűbájos manók lopták az Árgirus kertjéből, s több tudomány volt a szavában, mint a Mágusok minden könyvében.
És az Örök Szerelem éneke meggyógyította Güdült.
De azért Güdül csak búsult, egyre búsult.
És ahányszor ránézett a szegény öreg Lükre, mindig elfakadt sírva.
Lük hét nap, hét éjjel egyebet se tett, csak hullatta a könnyeit.
Tizenkét vedret sírt tele, és mikor kiapadt a könnye, úgy összement, úgy összeaszott , hogy belefért volna egy csizmába.
Mikor ezt Güdül látta, így szólt az öreg Lükhöz:
- Ha akarod, elmegyek a templomba.
Lük táncolni kezdett örömében és azt mondta Güdülnek:
- Ha huszonnégy leányom volna, akkor is te volnál a legkedvesebbik.
Este, mikor Laili megint eljött, Güdül még egyszer meghallgatta az Örök Szerelem énekét, aztán így szólt Lailihoz:
- Laili, ne gyere el többet.
Mert én holnap férjhez megyek a kakastollas emberhez.
- Akkor én elbujdosom a világba.- felelt Laili .
És el akarta törni a fuvoláját.
- Ne törd el - szólt Güdül.
- Akármerre jársz, ha so'se is látlak többet, mikor a hold feljön, fújd el rajta az Örök Szerelem énekét, és gondolj rám.
Én mindig rád fogok gondolni.
- Ó, Güdül, miért tetted ezt velem?! - sóhajtott Laili.
Két könnycsepp, két gyémánt ragyogott a szemében .
Mikor Güdül meglátta ezt a két gyémántot, behunyta a szemét.
- Isten áldjon meg, Laili - szólott.
- Isten áldjon meg, Laili.
Megcsókolták egymást, és Laili elbujdosott a világba.
Elment a Görgetegek hegye felé.
Güdül nagyon félt a kakastollas embertől, de azért a maga lábán ment el a templomba.
Nem kellett szekéren vinni.
Csak akkor borzadt össze, mikor a pap betette a kezét a kakastollas ember kérges tenyerébe.
A pap nagyon öreg volt és reszkető hangon mondotta:
- Mindörökké.
- Meghalok - szólt Güdül.
A kakastollas ember nevetve kancsalított jobbra-balra, és vígan dörzsölgette a kezét.
S amikor látta, hogy Güdül mindjárt összeesik, felkapta az ölébe és szaladt vele haza.
Otthon, meg akarta csókolni Güdült.
De Güdül azt mondta neki:
- Ne csókolj meg engem, mert én Lailit szeretem, a kecskepásztort, aki olyan szépen tudja az Örök Szerelem énekét.
A kakastollas ember nem szólt semmit, csak sebesen hunyorgatta a szemét.
A kakastoll vígan ficánkolt a kalapja mellett.
Másnap bevitte Güdült a konyhába, megmutatta neki a zergét, melyet tegnap ejtett el, és így szólt hozzá:
- Főzzebédet.
Aztán elment vadászni.
Güdül hallotta, amint a hegyek visszaverték a szavát:
- Haihó!
Haihó!
Güdül megfőzte az ebédet.
Mikor készen volt, leült, összetette a két kezét , leeresztette a fejét a mellére és ígyszólt:
- Ó, Laili!
De Laili nem hallotta, mert Laili elbujdosott a világba.
A kakastollas ember csak este jött haza.
A bajusza és a szakálla tele volt hóval, zúzmarával, s vadat cipelt a hátán.
- Asszony, nem gyújtottál tüzet - szólt Güdülhez .
De azért nevetve sandított rá, vígan költötte el az estebédjét, és aztán egy nótafélét kezdett dörmögni.
Güdül nem kérdezte, hogy mi ez, mert ez a nóta nem tetszett neki, mint az Örök Szerelem éneke.
Hanem a kakastollas ember magától is elmondta:
- Ez a Medvék nótája.
Az öreg medvék ezzel altatják a bocsokat.
Güdül nem szólt semmit.
A holdvilágot nézte.
Tudta, hogy Laili, akármerre jár , az Örök Szerelem énekét zengi, és őrá gondol.
De másnap mégsem felejtett el tüzet rakni.
Mikor hallotta, hogy a hegyek alig győzik visszabőgni a sok »haihó « -t, meg a puskalövések sűrű zaját, megfőzte az ebédet, és eltette a parázst.
Mikor a kakastollas ember hazajött, a fa vidáman recsegett-ropogott a kandallóban.
- Látod, ezt már szeretem - szólt a kakastollas ember.
Megfogta Güdülnek a nyakát és a szemébe nézett.
A bajusza táncolt örömében.
Mikor Güdül látta, hogy milyen furcsán táncol a kakastollas ember bajusza , nevetett egy kicsit.
Már nem félt olyan nagyon tőle; látta, hogy nem bántja.
A kakastollas ember még sebesebben hunyorgatott a szemével, mint eddig, s megint csak rágyújtott amedvenótára.
Güdül kinézett az ablakon.
Azt nézte, hogy feljött -e a hold?
Lailire gondolt.
Lailire gondolt másnap is, harmadnap is, és mindennap.
Amikor egyedül volt , elsóhajtotta a szélnek, elbeszélte a felhőknek, elsuttogta az énekes madaraknak, hogy a kecskepásztor neve Laili.
- Laili, Laili.
De Laili nem hallotta meg a szavát , mert Laili elbujdosott a világba.
Egyszer váratlan vendég érkezett.
A nap bemosolygott a hegyek közé.
Güdül kitalálta, hogy ez a Laili követje.
És megindult a Görgetegek hegye felé, hogy talán megtud valamit Lailiról a vándormadaraktól.
Hanem hirtelen vihar kerekedett.
A nap megfutamodott, s az ég fekete fátylat öltött magára, hogy hűtlen kedvesét meggyászolja.
Odalenn villámlott, s a hegyek mint százezer ágyú bömbölték vissza a dörgéseket.
Jégeső lehetett valahol.
De odafenn, ahol Güdül járt, csak a hó szállongott.
Pelyhei egyre sűrűbben hulltak s elfútták az utat.
Güdül eltévedt.
Lába minduntalan hóárokba süppedt, nem tudta, hol jár, nem tudta, merre forduljon, s egyszerre csak a szemközti hegyekből elkezdett omlani a hó.
Güdül sírva fakadt rémületében.
Borzadva botorkált süppedékből süppedékbe , tudta, hogy szakadékok fölött jár és nem találta meg az utat.
Zokogás tört ki kebeléből, és kétségbeesetten kezdett kiáltozni:
- Laili, hol vagy?!
Laili, ments meg !
A hegyek visszhangja elvitte sirámát:
- Laili, ments meg!
De Laili nem hallotta meg a szavát, mert Laili elbujdosott a világba.
És Güdül egyre kétségbeesettebben kiáltozott:
- Laili, hol vagy?!
Laili, meghalok!
Laili, ments meg!
A mennydörgés elvágta a szavát , de mikor a haragos hang elhallgatott, egy másik hangot hallott, egy ismerőst:
- Haihó!
Hol vagy?!
Güdül először azt gondolta, hogy csak a visszhang szólott.
De aztán látta, hogy nem a visszhang szólt, hanem a kakastollas ember.
A kakastollas ember fölvette szépen Güdült az ölébe és elvitte haza.
Otthon aztán azt mondotta neki:
- Máskor ne menj magadban a Görgetegek közé.
Ha arra akarsz menni, szólj, én majd elviszlek magammal.
Güdül ettől fogva egy cseppet se félt a kakastollas embertől.
Mindig jó ebédet főzött neki és sohase felejtette el megrakni a tüzet.
Egyszer a kakastollas ember még vígabban jött haza és még többet kancsalított Güdülre, mint máskor.
- Nézd csak, mit hoztam - szólt neki és kivett a köpönyege alól valamit.
- Nini, egy kis kakastollas ember! - szólt Güdül .
Csakugyan, az emberkének egy kis kakastoll volt a kalapkája mellett.
- Ugye, szép? - szólott a kakastollas ember.
- Nagyon szép - szólt Güdül.
- Játsszál vele - szólt Güdülhez a kakastollas ember .
Güdül fölvette az emberkét az ölébe, és megcsókolta.
- Jaj, be szép kis bajuszkája van! - örvendezett neki.
- És milyen gyönyörűen hunyorgat a szemével!
- Már most add ide nekem, hadd játsszam vele én is - szólott a kakastollas ember.
- Nem adom - felelt Güdül.
- Ő az enyém.
- Én hoztam - szólt a kakastollas ember.
- De nekem adtad - felelt rá Güdül.
És játszottak vele mind a ketten, aztán lefektették egy kis bölcsőbe.
Güdül ringatta, a kakastollas ember meg eldörmögte neki a Medvék nótáját.
A hold feljött, de Güdül nem gondolt Lailire.
A szegény Laili ezalatt bebarangolta a világot.
Szebbnél-szebb nótákat fútt a fuvoláján, és az emberek gyönyörködve hallgatták.
A napok tűntek, a fuvola rítt, és nemsokára hetedhétországra szólt a kecskepásztor híre.
De Lailinek sehol sem volt nyugta.
És egyszer csak fölkerekedett, megindult a Görgetegek felé, hogy újra lássa Güdült, a havasok rózsáját.
Öreg este volt már, mikor megérkezett.
De holdtölte volt, és a hó is világított,
Laili megállt a Güdül ablaka alatt, és szépen, szívhezszólón, ahogy csak ő tudta, elzengte fuvoláján az Örök Szerelem dalát.
De Güdül nem ismerte meg a dalt, és kiszólt az ablakon:
- Jó idegen, kérlek, eredj egy kicsit messzibb.
Daloddal felköltöd a kicsinyemet.
- Nem ismersz meg? - kérdezte Laili.
- Én Laili vagyok, a kecskepásztor.
- Laili fiatal volt, mint egy leány - felelt Güdül.
- De te öreg vagy és kopasz.
- Ó, Güdül - szólt Laili - te olyan vagy, mint voltál!
Csakhogy most két csillag ragyog a szemedben.
Güdül be akarta tenni az ablakot.
- Ne hagyj itt, kérlek! - rimánkodott Laili.
- Három nap, három éjszaka jöttem , hogy meglássalak.
- A kicsinyem megfázik - felelt neki Güdül.
- Akkor hát eressz be, hadd pihenjek meg egy kicsit! - szólt Laili.
- Gyere be - szólt Güdül.
- De csöndesen járj, föl ne ébreszd a kicsinyemet.
Laili bement.
A kandallóban vígan pattogott a tűz; s az asztalon, egy nagy üstben, friss estebéd gőzölgött.
Laili nagyon szeretett volna a tűz mellé telepedni, mert nagyon fázott szegény , de a kandalló előtt három emberke ült, nem férhetett oda.
Furcsa emberkék voltak ezek.
Az egyik kisebb, a másik nagyobb; de mindegyiknek kakastoll volt a kalapja mellett.
A szoba közepén meg bölcső állott, s ebben a bölcsőben egy pirinyó kisleány szendergett, aki fehér volt, mint egy havasi rózsabimbó.
- A kakastollas ember hozta őket - szólt Güdül.
- Sokan vannak - szólt Laili.
Güdül nem felelt rá semmit, hanem kinézett az ablakon.
- Mit nézel? - kérdezte Laili.
- A kakastollas embert várom - szólt Güdül.
- Nem szokott ilyen sokáig elmaradni.
- Hadd nézzek a szemedbe! - könyörgött Laili.
- Három nap és három éjjel jöttem, hogy újra meglássalak.
De Güdül nem hallgatott rá.
Az ajtótól az ablakhoz ment, az ablaktól megint az ajtóhoz.
És fülelt, hogy nem hallja -e a kakastollas ember lépéseit.
- Rám se hallgatsz! - szólt Laili.
- Pedig én még szebb nótákat tudok, mint azelőtt.
- Csak egy szép nóta van és azt te nem tudod - felelt rá Güdül.
- Melyik az? - kérdezte Laili.
- A Medvék nótája - felelte Güdül.
- Hát az Örök Szerelem éneke? - kérdezte Laili.
- Az Örök Szerelem énekére már nem emlékezel?
Güdül nem szólt semmit, hanem felugrott és szaladt ki a hóba.
A messzeségből tisztán hallatszott egy hang, mely mindig közelebb jött:
- Haihó!
Haihó!
Laili lehajtotta a fejét és sírdogálni kezdett.
Három keszkenőt rítt tele, s mire megint felnézett, már ott állott előtte a kakastollas ember.
A bajusza meg a szakálla tele volt hóval, s olyan furcsán, olyan csalafintán sandított a szegény Lailire, hogy csupa mulatság volt látni.
De Laili nem látta ezt, Laili csak azt látta, hogy Güdül ráhajtotta a fejét a kakastollas ember mellére, s Lailire rá se nézett többet.
- Ki ez a derék idegen? - kérdezte a kakastollas ember.
- Ez Laili, a kecskepásztor - felelt rá Güdül.
- Azelőtt fiatal volt, mint egy leány, de most öreg és kopasz.
- Gyere, egyél velünk - szólt Lailihez a kakastollas ember.
De Laili nem kért, csak egy pohár vizet, s azt mondta, hogy hosszú útja van még neki, nem maradhat tovább.
Elbúcsúzott szépen s minden jókat kívánt.
Odakünn azután eltörte a fuvoláját, s megint elbujdosott a világba.
A kakastollas ember pedig elköltötte az estebédjét s aztán játszani kezdett az apró emberekkel.
Az apró emberek a fejére másztak, belecsimpajkodtak a lábába s megráncigálták a szakállát.
De a kakastollas ember nem haragudott ezért, hanem olyan sebesen, olyan vidáman hunyorgatott a szemével, hogy nevetés nélkül nem lehetett nézni.
Fölvette a fejére előbb a legnagyobbat, aztán a középsőt, utoljára a legkisebbiket.
És meghurcolta őket a szobában.
Güdül nagyon örült ennek, mert Güdül tudta, hogy ennél szebb mulatság nincsen a világon.
No és Güdül, a kakastollas ember, meg a többiek, még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
Az alkonyat már elküldte szürke követét, mikor Biró végére ért a meséjének.
A munkát abbahagyta már korábban és csak a közönségében gyönyörködött.
Hogy mindnyájan egyforma türelemmel hallgatták volna, arról szó se lehetett; de láthatta, hogy Bellát érdekli, amit elmesélt.
Annyira érdekelte, hogy egy kissé álmodozóvá lett utána, s mikor a mese elhangzott, tekintete egy pár pillanatig ott maradt a mesélőn, mintha azt kutatná, hogy nem értette -e félre?
Aztán fölkelt, kezet nyújtott neki, és így szólt hozzá:
-Köszönöm a jó tanácsot, Biró úr.
Meggondolom a dolgot.
A Penelope munkája sem tarthatott örökké, s Biró három nap múlva elkészült a képpel.
- Ha más nem, Gabriella meg lehet elégedve velem - szólt magában, mikor egy szomorú mosollyal elbúcsúzott a képtől.
- Mert meglehet, hogy ez a kép nem olyan remek, aminőnek szeretném, de az bizonyos, hogy a szavamat megtartottam becsületesen.
12
Az az idő, amikor az orgona nyílik és a meggyfák rügyeznek, olyan lelkiállapotban találta Birót, amelyet azelőtt csak nagyon tökéletlenül ismert , s amelyet mégis örökre eltemetettnek képzelt.
Nem tagadhatta le többé maga előtt, hogy szerelmes, nagyon szerelmes.
Úgy tetszett neki, hogy jóságos szellemek járják be a földet, akik valósággá teszik a megérthetetlent, hogy az Álomisten fölemelte varázsvesszejét, és a kóró rügyet hajtott.
Maga se tudta , hogyan történt a dolog.
Természetesen, az a kép volt oka mindennek.
Az a kép valami közösséget alkotott közöttük, mely napról-napra, észrevétlenül növekedett.
Ha az ember egy festett bókkal kezdi, nem szüntetheti meg az érintkezést csak úgy egyszerre, mint ahogy' fel lehet hagyni egy akármilyen báli ismeretséggel.
S egyik találkozás a másik szülője; mire körülnéz az ember , már nem találja meg magát.
Pedig hiába okolta azt a képet, a kép ártatlan volt a dologban.
A képet ott lehetett volna hagyni, s vele az eredetit is.
Csakhogy mikor ezzel a legkedvesebbik munkájával nagynehezen elkészült, akkor már a sorsa el volt határozva.
Akkorára már úgy megszokta mindennap látni azt a ragyogó kis teremtést, hogy nem igen tudott volna egyszerre lemondani róla.
S mialatt azon vitatkoztak, hogy kié legyen hát tulajdonképpen a kis ködmen , szerette volna azt mondani neki:
- Fogadja el, kérem.
És ráadásul engem is .
De nem mondotta.
Biró nem bízott az Életben, mint senki sem azok közül, akik túlságosan sokat gondolkoztak róla.
Azért képtelen volt az elhatározásra.
Hanem ahelyett átadta magát a hullámoknak:
- Ám hadd vigyenek, ahová nekik tetszik.
És mert nem mondotta meg, amit gondolt, mert a vágyai nem szövetkeztek elhatározássá, azzal áltatta magát, hogy lelke megőrizte a magánosságát.
Aztán meg a körülmények lehetetlennek tüntettek fel előtte minden képzelődést.
Végre is, ő nem házasodhatnék meg akkor sem, ha akarna is, mert szegény ember dolga csupa komédia.
És még jó, hogy ez nincs a szándékában, mert hisz ott van az akadály: a katona.
Hadd vigye hát a hullám!
Jöjjön akármi.
És minthogy nem tudott meglenni anélkül, hogy ne lássa Bellát, nem tagadta meg magától ezt az örömet.
Mikor az egésznek úgyse lesz következése, mikor a románc úgyis csak egy kellemes emlékkel fog végződni!
Eleinte csak néha-néha látta.
Ritkán látogatta meg őket, hanem ahelyett vadászta a véletlen találkozásokat.
És maga is elhitte, hogy ezek véletlenek .
De nem sokáig bolondította magát.
Belátta, hogy ez a nagy tartózkodás áldozatábakerül, s hogy ezeket az áldozatokat csak a képzelődés kívánja.
Ettől fogva mind sűrűbben és sűrűbben látogatott el hozzájok.
A szomszédság címe, az apró figyelmességek, melyeket a gyakori találkozás szinte kötelességévé tett, pazarul kínálták az ürügyeket.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mindennapos náluk.
Megvoltak a maga órái, s ezek az órák egyre hosszabbak lettek.
A tavasz közeledtével mindig később és később jött az alkonyat; s mikor az alkonyatnak ez a kitűnő tulajdonsága feltűnt előtte , elhatározta, hogy a búcsúzásra nézve ehhez a derék alkonyathoz alkalmazzamagát .
Ami a jövetelét illette, abban következetes maradt.
A dolog annyira magától fejlődött, hogy senkinek se tűnt fel.
Mindnyájan természetesnek találták, hogy így megbarátkoztak, s rövid idő alatt nagyon hozzászoktak egymáshoz.
Biró ugyan eleinte azt hitte, hogy Gabriella nem nagyon örvend a közeledésének, de ez az idegenkedés egyre fogyatkozott, s mire valósággal észrevehette volna, hogy alapos -e a gyanúja, akkorra már elvégezte magában, hogy csak képzelődött.
Volt még egy másik nyugtalansága is: a katona.
De ez a nyugtalansága épp úgy eloszlott, mint az a másik.
Az első napokban úgy tetszett neki, mintha Bella végre elhatározta volna magát, hogy hozzámegy Strachwitzhoz.
De aztán látta , hogy folyvást ingadozik.
Majd úgy találta, hogy az az elhatározás egyre gyengül, egyre halványabbá válik, hogy végre amolyan kegyes szándékká változzék át, amelyek nem igen szoktak testet ölteni.
A katona nem győzte sürgetni az igent; Bella nem mondott nemet, de mindig hosszabb és hosszabb határidőt tűzött ki.
Egyszer csak nem volt szó többé a katonáról.
Birónak észre kellett vennie, hogy a katona az ő áldozata.
Ez a fölfedezés nagyon boldoggá tette.
Érezte, hogy az ilyen siker azok közé a dolgok közé tartozik, amelyek köteleznek, de csak örülni tudott ennek az aranyláncnak.
Végre megvallotta magának, hogy ha Belláról le kellene mondania , ez igen boldogtalanná tenné.
...Ó, ezek a kedves délutánok!
Ó, drága órák, ó, arany napok!
Mily sebesen is iramlott az idő!
A ma sólyomszárnyon repült, a holnap ólomlábon érkezett.
Mily végtelenek voltak a kötelesség órái, s mily rövidek az öröm pillanatai!
Korán tavaszodott, az első meleg szellő hamar beköszöntött, s ibolyanyíláskor már nyitott ablakok mellett lehetett álmodozni.
És mialatt Gabriella mögöttük olvasgatott, ők ketten, az ablak párkányára hajolva, óraszámra el tudták nézni a szegény városrészben nyüzsgő életet, a kietlen, nyomorúságos kis sétatért, poros, halódó fáival és rongyos látogatóival, ezt a szánalmas tájképet, mely azonban kedvesebb volt Biró előtt, mint Cintra emléke.
És óraszámra el tudtak beszélgetni gyerekségekről , hívságokról, semmiségekről.
Ó, édes gyermekségek!
Ó, szerelemnek édes semmiségei!
Gyönyörű pillangók, melyek oly hamar elrepültök, melyek oly gyorsan elszálltok a végtelenbe, hogy mire újból kinyújtjuk értetek a kezünket , már csak szárnyaitok hamva marad az ujjainkon!...
Biró behunyta a szemét, de csak azért, hogy újra kinyithassa, s újra meggyőződhessék róla, hogy csakugyan nem álmodik, hogy az a barna hárászkendő igazán itt van mellette, egy ölelésnyire...
Ó, ha átkarolhatta volna azt a hárászkendőt!...
Bella feléje fordult.
- Mire gondol, hogy ilyen hirtelen elhallgatott ?...
- Igazán nem tudnám megmondani.
Azt hiszem, arra, hogy milyen furcsa hatással van rám ez a szép idő.
Mert a tavasz jötte, ami másnak öröm, engem nyugtalanná , álmodozóvá, majdnem bánatossá tesz.
- Csakugyan különös, hogy az évszakoknak milyen különböző hatása van ránk .
Egyikünkre ilyen, a másikunkra tán épp az ellenkező.
Nem értem mért, de én borzadok a nyártól.
De hiszen maga nem hallgat rám!
Valami mással van elfoglalva; még pedig ugyancsak.
Kedvem volna még egyszer megkérdezni, hogy mire gondol hát, de - igazán?
Biró azonban most se felelt egyenesen.
Átvitte a beszédet másra, ami talán kevésbé érdekelte Bellát, de amit el lehetett mondani.
Hogy mire gondolt?
Arra, hogy igenis, feleségül fogja venni ezt a gyönyörű teremtést, ha ugyan eljön hozzá , ha, amint reméli, nem egészen közömbös iránta .
El fogja venni, ha ez százszor lehetetlenség is.
Eh, vannak is lehetetlenségek !
Ha a végzet még oly mostoha is iránta, ha a szegénység, ez a vak, sötét hatalom, még oly súlyos békókat ver is a kezére: hát küzdelembe száll velök, és nem adja meg magát gyáván, kishitűen!
Nem volt elég, hogy eddig, akárhová lépett, folyton vonszolnia kellett maga után a vasat, melyet ez az alvilági erő kötött a lábára: a démon még most is útjába áll, mikor az élet egyetlen boldogsága int feléje?!...
Ej, hát meg fog birkózni a démonnal, és küzdeni fog , amíg csak bírja, de lemondani nem fog, s nem adja meg magát hitványul az ütközet előtt, ha a csata még oly egyenlőtlen lesz is!...
Hisz ez a küzdelem nem is oly kétségbeesett!
Ha csakugyan megvan benne az az erő, melyet magában érez, akkor előbb-utóbb mégiscsak győznie kell.
Dolgozni fog két, három ember helyett és nem fogja válogatni a munkát.
Nem fog kergetni bolygótüzeket, le fog tenni ábrándjairól, feladja, hogyha kell, minden becsvágyát, leszámol minden régi törekvésével, és nem lesz csak egy gondolata: az, hogy megélhessen és eltarthassa a családját.
Hogyan, ő, aki valaha olyan nagyravágyó volt, nem tudná kivívni azt, amit kivívnak az egyszerűek, és a balgatagok ezrei , milliói?!...
Eh, az a férfi, aki egy asszonyt nem tud eltartani, akassza fel magát!
S amint most a legtermészetesebbnek találta, ami hónapokkal ezelőtt még lehetetlennek tűnt fel előtte, így volt a régi aggodalmaival is; nem értette , hogy is juthattak eszébe egykor?!...
Nem értette, hogy tudott úgy megriadni a Miss Illandudno indiai ruhájától, az amerikai dollárkirálynék paradicsommadár tollaitól, meg a többi haszontalanságtól?!...
Azzal hízelgett magának, hogy immár úgy keresztül lát ezen a gyermeki lelken, mint egy kristályon, és bizonyos volt benne, hogy ezt a másik kristályt olyanná csiszolhatja majd , amilyenné akarja.
Ó, dehogy félt már tőle!
Dehogy voltak aggodalmai!
Azon, amit Gabriella a Bella vitézkedésének nevezett, most már csak mosolyogni tudott ; szinte örült ennek a vitézkedésnek, mert újra meg újra meggyőzte róla, hogy valaha milyen otrombán tévedett.
És végre, boldogan vette észre, hogy az elejtett szavai sem vesznek el, s hogy Bella, nagy titokban, igyekszik az ő ízléséhez alkalmazkodni, igyekszik kerülni mindent, ami neki nem tetszett , egyszóval igyekszik magáévá tenni az ő gondolkozását.
Valaki, aki őérte erőt vesz az apró szokásain, a vonzódásán és az idegenkedésén, valaki, akinek ő a törvénykönyve, a legfőbb tekintélye, valaki, aki alárendeli a maga ízlését az övének!...
Még pedig milyen szép valaki!...
És éppen ez volt az, ami szárnyat adott a reménységeinek.
Mert csak egy kétsége volt.
Az, hogy vajon Bella úgy érez -e iránta, ahogy ő óhajtotta, ahogy ő maga érzett?
Nagyon jó pajtásságban voltak; Bella meglehetősen bizalmas volt vele; láthatta azt is, hogy vonzódik hozzá, hogy titokban úgy tekint rá, mint valami felsőbbségre; meggyőződött róla, hogy ha megkérné, nem kosarazná ki, mint ahogy a katonát kikosarazta: de mindez nem volt elég neki.
Biró nagyravágyó lélek volt; földi és égi dolgokban egyaránt a legtöbbet akarta.
Biró nem értette a katonát.
Hogy' lehet megkérni egy leányt, akiről tudjuk , hogy nem szeret bennünket, hogy' lehet unszolni a kelletlen frigyre, abban a tudatban, hogy ha igent mond, ez az igen áldozat lesz!
Hogy' lehet a boldogságot olyan ajkakon keresni, melyek csókjainkat csak tűrik, de nem adják vissza!
Hogy' lehet belenyugodni abba, hogy míg nekünk nincs más gondolatunk , csak ő: lelkünknek a fele talán egy más emberre gondol, s behunyt szemmel tűrve csókjainkat, egy elvesztett paradicsomról álmodik!
Hogy' lehet visszaélni a helyzetével, amelyek talán rákényszerítik az igenre, hogy' lehet ilyen gyáva és ilyen éppen nem férfias alkuval lealacsonyítani azt is, akit szeretünk, és lealacsonyítani magunkat is, azáltal , hogy vásároljuk azt, amit voltaképpen kapnunk kellene!
Azért Biró nem elégedett meg azzal a tudattal, hogy Bella hozzámenne; tudni akarta aztis: hogy csak becsülésből és vonzódásból menne -e hozzá, vagy - amint imádkozott érte - szerelemből?
Szerelemről soha szó se volt közöttük.
Biró azt tartotta, hogy az ilyesmit nem kell kérdezgetni; ha van valami a dologban, ami napvilágra akar jönni, hadd jöjjön magától.
Az annak a rendje.
Hát ez a kétsége se tarthatott sokáig; nemsokára megkapta a feleletet erre a legnagyobb kérdésre is.
Egy délután Gabriella, aki az egész télen ki se mozdult a házból, kikívánkozott a szabadba.
Elhatározták, hogy kimennek a városligetbe.
Négyen mentek.
Terka megkérte őket, hogy vigyék el őt is.
A szegények parkja még egészen néptelen volt.
Végigsétáltak a Stefánia úton , fel a víztoronyig, és alig találkoztak kocsival.
Bella és a festő mentek elöl.
Gabriella és Terka egy pár lépésnyi távolságban követték őket.
Bella jókedvű volt, mint egy diák, aki most szabadult ki a karcerből.
Boldogan gyűjtötte a sok senyvedt ibolyát és poros anemónét; nem restellt százszor lehajolni értök.
Minduntalan el is maradoztak a másik kettőtől, akik ilyenkor nagy komolyan haladtak el mellettök.
Gabriella és Terka élénk vitába voltak elmélyedve.
A Vasgyárosrólelmélkedtek.
Terka azt állította, hogy Derblay úr egyszerűen felséges, Gabriella tagadta ezt; ő úgy találta, hogy a Vasgyárosbancsak egy számbavehető ember van: Moulinet úr.
- Kár, hogy nem a villák felé mentünk - szólt Bella a festőhöz.
És valami gonoszság nevetett az arcán.
- Ezt a hibát még jóvátehetjük - szólt Biró.
- De miért kívánkozik oda?
- Mert ott orgonabokrok is vannak - felelt Bella.
- És én rávenném önt, hogy a kedvemért tegye túl magát a tulajdon szentségén és tegyen gazdagabbá egy pár szál orgonával.
Tudja, maga ma a rendesnél is komolyabb és méltóságosabb.
Olyan furcsa volna látni, amint átmászik a kerítésen és orgonát lop!...
No, ne dorgáljon meg!...
Olyan jól érzem magamat!
Megint megálltak.
Bella egy erős fűszálat keresett, hogy összeköthesse a virág-lomját.
Gabriella és Terka ismét elhaladtak mellettük.
Bella odakiáltott nekik, hogy forduljanak be a jobboldali útra.
De nem hallották meg; el voltak mélyedve a vitájokba.
- Hallja?
Még most is a Vasgyárosrólbeszélnek! - szólt Bella a festőhöz.
- Igazán , kezdenek untatni a vasgyárosukkal.
Aztán még egyszer odakiáltott nekik:
- Gabriella, jobbra!
De amazok már messze voltak.
- Nem hallották meg - szólt Biró.
- Kiáltsak nekik én?... vagy mi is arra menjünk, ha már ők arra mentek?
Bella ránézett a festőre.
- Tudja mit? - szólt és előre nevetett a kópéságnak, amely furdalni kezdte.
- Tudja mit?
Szökjünk meg az öregektől!
Olyan kedvesen kacsintott hozzá, hogy Biró elnevette magát.
- De...
- Semmi de, meglátja, remek tréfa lesz.
Úgy fognak keresni, mint két gombostűt.
Biró nem ismert magára.
Az a nyugtalanító s kissé mámorító érzés, mely a szobai levegőhöz szokott embert mindig elfogja, ha hosszú fogság után ismét a szabadban találja magát, megejtette és hatalmában tartotta.
Tíz évvel fiatalabbnak érezte magát, mintmáskor.
Csak örülni tudott a Bella gyerekségeinek s kedve lett volna elűzni a fejéből minden komolyságot.
Szóval rá lehetett venni, hogy engedelmeskedjék.
Fölmentek a jobboldali úton, s mulattak a rossz tréfájukon.
A sétaút fái eltakarták őket Terka és Gabriella elől.
De ők még odaláthattak rájok.
Bella visszakukkantott és intett Birónak.
- Nézze, a kis öreg már keresgél bennünket .
A kis öreg tudniillik Terka volt.
Persze, hogy észrevették az eltűnésüket.
És most rajtok volt a sor , kiáltozni.
Biró már megbánta, hogy belement a tréfába.
Rossz természetű ember volt, aki sohase tehetett egy lépést se, se jobbra, se balra, apró önvádak nélkül.
Úgy gondolta, hogy oktalanság volt Bellának szótfogadnia, s még nagyobb oktalanság volna, a tréfát tovább is folytatni.
Kedve lett volna visszakiáltani, de Bella intett neki, hogy hallgasson.
Sajnálta kedvét szegni s engedelmeskedett.
Nem örült többé a tréfának, de hát csak magára vethetett.
Aki A-t mondott, mondjon B-t is.
Gabriella és Terka hamis nyomra tértek; Bella diadalmaskodott.
- Tudja -e, hogy bolondságot tettünk? - szólt Biró, amint Bella nagy kedvvel folytatta útját a kápolna felé.
- Gabriella méltán fog rám bosszankodni.
- Ez az első bolondság, amit ön elkövet? - kérdezte Bella.
- Dehogy az első! - felelt Biró.
- De éppen azért, ki vagyok ábrándulva a bolondságokból is.
- No lássa, nekem újság a dolog.
És éppen azért csábít.
Ezt a festő is elképzelhette.
És ha már beleugrott, illőnek találta, hogy legalább jó képet csináljon a rossz játékhoz.
Igyekezett tehát elhallgattatni lelkiismeretét s örülni a tréfának.
Egy darabig arról beszéltek, hogy miképpen fogják rendezni a nagy jelenetet, ha majd összetalálkoznak.
Bella egész tervet csinált.
Eleinte az ártatlant fogják adni, még ők kerekednek felül és elpanaszolják, hogy felkutatták értök az egész ligetet.
Aztán kinevetik őket.
Majd folytatták azokon a semmiségeken, melyekből máskor is olyan kifogyhatatlanok voltak.
És Biró kezdett kibékülni a helyzettel.
Aztán nem beszéltek többé semmiről.
Szótlanul haladtak egymás mellett, de ez a némaság nem volt kellemetlen.
Kivált Birónak nem.
Olyan boldog volt, hogy minden szó, mely ajkát kísértette , profánnak tűnt fel előtte.
Ahhoz, amit érzett, nem illett más, csak ez a némaság.
Bella is elgondolkozott.
Csapongó jókedve lassankint elhagyta, hogy helyet adjon annak a hangulatnak, melyet a boldogság melankóliájának lehetne nevezni.
Az éles levegő, melyhez nem volt hozzászokva, elkábította egy kicsit , de ez a kábultság édes volt.
- Milyen öröm is a szabadban járni! - szólalt meg végre Bella.
- Igazán , elrágalmazzák ezt a szegény városligetet.
Amiatt az egy pár poros út miatt.
Pedig hát itt is vannak fák és virágok, és a fáknál meg a virágoknál okosabb dolgot a leggondosabb kertészek se tudnak kitalálni.
- Ugy -e, hogy elrágalmazzák? - szólt Biró, aki ebben a percben szebbnek találta a ligetet a Provence daltelt mezőinél.
- Hát nézze ezt a képet!
Nem kedves ez?
- Szemben álltak a kápolnával.
A környék elhagyatott volt, csak a villák felé vezető úton sétálgatott egy öreg pap.
Ahogy Bellának a szeme a kápolnáról az öreg papratévedt, egyszerre valami gonoszság villant végig az arcán.
Hirtelen elpárolgott a fejéből minden melankólia; s mintha valami ördög szállotta volna meg.
- Nézze - szólt komolykodó hangon - hát nem találunk -e meg itt mindent, amit szemünk, szívünk kívánhat?!
Vannak itt fák, fák, fák; vannak virágok; van kápolna, és van pap is...
Ennél többet már igazánnem kívánhat a szív!...
- Bella!
Birót bántotta ez a mókázás.
Annál jobban bántotta, mert ő maga olyan kedvben volt, hogy szeretett volna komolyan és őszintén mondani valami affélét, amit Bella az ingerkedés hangján mondott.
- Nos? - és a szemébe mosolygott Birónak.
Biró nem szólt semmit; de látszott az arcán, hogy nem örült a tréfának.
- Hallja, maga ma olyan zsémbes, mint egy vénkisasszony.
Biró hallgatott.
Leányokkal, asszonyokkal nem jó vitatkozni.
- Olyan nagy illetlenséget mondtam?! - folytatta Bella.
- Hisz gondolhatja , hogy csak tréfáltam!
Biró érte se szólt semmit.
Föltette magában, hogy megvárja, míg elmúlik a zivatar és helyreáll a béke.
Bella egy oldalpillantást vetett rá, s aztán elsütötte az öreg ágyút:
- Képzelheti, hogyha komolyan beszélek, akkor csak nem ábrándozom fennhangon a férjhezmenésről!
És képzelheti azt is, hogyha esküvőről ábrándozik, ezt nem olyankor teszem, amikor ön sétál mellettem!
Ez már egy kicsit sok volt.
S maga is megbánhatta mindjárt, mert aztán elhagyta ezt a durcás, kötekedő hangot, és engedett egy kicsit a büszkeségéből.
- Lássa, olyan jókedvű voltam!
És elrontotta a kedvemet.
- Ügyetlen voltam, bocsássa meg - felelt Biró a szemrehányásra.
- De bántott az a pár szó.
Higgye el, a maga szép hangjához nem illik az ilyen tréfa.
Maga se szívesen hallaná, ha az orgonán, azon a hangszeren, amelyet a legjobban szeret , valaki egy polkát játszana.
És igyekezett megengesztelni.
Bella diadalmaskodott magában, hogy végre meg tudta szólaltatni.
Csak ezt akarta.
Most már ő hallgatott.
És minél nagyobb buzgósággal erőlködött Biró, hogy jobb kedvre bírja, Bella annál inkább visszahúzódott büszkeségének fellegvárába.
Míg amaz törte magát , hogy megszerezhesse a teljes bocsánatot, és rajta volt, hogy olyan szeretetreméltó legyen, amilyen csak a legjobb óráiban tudott lenni, Bella szótlanul haladt mellette és napernyőjével a földet szurkálta, ha már nem szurkálhatta egy éles tőrrel valakinek a szívét.
A valaki iparkodott úgy tenni, mintha már elfelejtette volna az egészet .
Belátta, hogy okosabb nem erőszakolni az ünnepies bocsánatot, s megvárni, míg megjön magától.Vidám akart lenni, hogy újra felvidítsa Bellát is, s elmossa ügyetlenségének az emlékét.
A Bella hiúsága nem érte be ezzel az elégtétellel.
Röviden felelgetett, s meglátszott az arcán, hogy csak a jó alkalmat várja és meg fogja torolni a kis leckéztetést.
Egyszerre támadt egy ötlete, melyet az első pillanatban kitűnőnek talált ; anélkül, hogy tovább gondolkozott volna rajta, elhatározta, hogy ez lesz a megtorlása.
Biró, akit már csüggedtté tett az a sikertelenség, hogy az előbbi félóra jó hangulata sehogy se akart visszatérni, éppen arról beszélt, hogy milyen kár azért a jókedvért, melyet az a kis nézeteltérés annyira megzavart.
Bella megragadta ezt az alkalmat, és hozzáfogott, hogy megszerezze a kellő elégtételt.
- Lássa, mind ennek az ön rettentő méltósága az oka.
Ön oly méltóságos, hogy lenézi a tréfát, oly méltóságos, hogy moccanni se szeret a nagy méltóságtól , méltóságosabb, mint egy érsek...
Mit, egy érsek!
Az semmi.
Ön olyan méltóságos , mint egy egyiptomi isten, aki csak néz, néz, némán, fenségesen, mereven, míg végre a nyaka végképpen megmered a nagy méltóságban.
De én gyűlölöm ezt a nagy méltóságot, és véget vetek neki még pedig tüstént.
Mondhatom, egy perc múlva úgy elfogja hajítani magától ezt a nagy méltóságot, hogy aztán egész nap keresheti és mégse fogja megtalálni.
Nem hiszi?
Fogadjunk!
Fogadjunk, hogy akármilyen peckesen, akármilyen előkelően sétál most itt az oldalam mellett , egy pillanat múlva szaladni fog!...
Biró mosolygott.
Bella hirtelen megállt.
A villát, mely előtt éppen elhaladtak, rácsos kapu választotta el tőlük, s a rácson keresztül látni lehetett, hogy odabenn, a verandán, egy nagy társaság ül, valószínűleg uzsonna mellett.
Bella megfogta a csengőt, és vagy négyszer jól megrántotta.
Aztán egy pár gazella-szökéssel odamenekült a szomszéd villa elé, melynek a kapuja nyitva volt.
Előre kinézte magának ezt a mentsvárat, és onnan leste , hogy mit csinál a másik.
Az ottmaradt nyugodtan a villa előtt.
Pár pillanatig nem jött senki.
Végre megjelent egy dünnyögő kertész, aki már messziről kifejezte megütközését, sőt felháborodását.
Biró nem is hederített erre a plebejus haragra.
- Mayer úr? - kérdezte, mintha valakit keresne.
A sors folyvást csúfolódott Biróval.
Az ilyen kis dolgokban mindig szerencséje volt.
- Harmadik villa jobbra - felelt dühösen a kertész.
- Azért nem kellene olyan éktelenül harangozni!
Biró elővette a tárcáját, és pénzt adott neki.
- Fogja a fáradságáért.
Aztán tovább ment; a kertész bámulva nézett utána .
Biró elérte Bellát, s azt kérdezte tőle:
- Mehetünk tovább, ugy -e?
Úgy tett, mintha semmi se történt volna.
Legalább semmi, ami szóra érdemes.
Bellát ez a teljes felsülés kihozta a sodrából.
Nem adta volna sokért, ha megszalasztja a másikat.
És íme, nemcsak hogy nem sikerült a terve, hanem amaz gonoszul élvezi a diadalát, és ármányosan mindenről beszél, csak erről az egy dologról nem, nyilván azért, hogy annál hatásosabban kicsinyelhesse és lesajnálhassa az ő ötletét.
Tessék: udvarol, jókedvű, adja a rokokó-udvariasságú embert; igazán kiállhatatlan.
Nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki:
- Tudja, azt elismerem, hogy kivágta magát.
Tehát nem olyan ügyetlen, mint amilyen méltóságos.
Bravó, fogadja tapsaimat.
Hanem apénzzel kár volt tüntetni.
Ez nem volt sem úrias, sem gyöngéd.
Biró egy kissé találva volt.
Igazat adott magában Bellának, hogy ennek nem volt semmi értelme.
A mentsége önmaga előtt az volt, hogy csak egy gondolata lehetett, az, hogy hamarabb elhallgattassa a lármázót.
De ami az úriasságot illeti, nem akart különbnek látszani, mint amilyen volt .
Csak a másik kifogásra felelt.
- A gyöngédség ellen igazán nem szerettem volna véteni.
De azt hiszem, nem is vétettem.
Igen, ha komolyan pénzt adtam volna ki a »méltóság« kedvéért, igen , ha a maga ötletét szeszélynek szerettem volna feltüntetni: de legyen jó, és engedje meg, hogy nem így történt.
Örülök, hogy jókedve van.
És, remélem , fölteszi rólam, hogy...
Különben, bocsássa meg, hogy erről beszéltem.
Bella ránézett a festőre.
Bosszankodott, hogy nem tudott elégtételt venni rajta; de az utolsó szavai, az is, amit mondott, de különösen az, amit elhallgatott, megillették egy kissé.
- Igazavan, ezt fölteszem önről.
Nem akartam megbántani.
Kezet nyújtott neki, de sietve folytatta:
- Megjegyzem, ez csak fegyverszünet.
Nekem még jogom van egy kis megtorlásra.
Biró elmosolyodott.
- Jó.
Ebben maradunk.
Kegyednek még joga van egy kis megtorlásra.
- És ennek már meg is találtam a módját - szólt Bella.
Egy korcsma előtt mentek el, melynek nyílt, tágas udvara hangos volt a harmonikától, és más efféle egzotikus hangszerektől.
Vitéz harcfiak, és jóképű hajadonok, a természetnek vadvirágai, víg táncot jártak odabenn, söröző munkások és borongva mulató iparos segédek közepette.
Híres udvar volt ez , ahol igen víg bálok, és még mozgalmasabb verekedések szoktak napirenden lenni.
- Azzal büntetem meg, hogy egy percre félre kell tennie a méltóságát... és bevisz engem ebbe az Eldorádóba, megnézni a táncot.
Milyen nagyszerű lesz, ha majd elbeszélem Gabriellának, hogy megjöttünk a bálból!
- De, mit képzel, Bella?!
Ez lehetetlen.
- Szeretném tudni, mért volna az?
- Maga azt épp oly jól tudja, mint én.
Hisz éppen csak a lehetetlen vonzza.
- Ó, nem.
Szeretném látni, hogy mulatnak a szobalányok.
- Ha még szobalányok volnának!...
Nem, higgye el, ez képtelen gondolat.
Hagyja a megtorlást máskorra!
- Semmiesetre.
A gondolat kitűnő.
Menjünk.
- Maga nem tudja azt, Bella, hogy a szegény emberek nem szeretik, ha az »urak « megnézik a mulatságaikat.
Ők ezt csúfolódásnak nézik.
Nem, Bella, ez a tréfa nagyon veszedelmes volna.
Nem jó szemmel néznék önt, és meglehet, olyan dolgokat kellene meghallgatnia, amelyek jövőre elvennék a kedvét az efféle szeszélyektől.
- Ön talán fél?
- Az okosság azt parancsolná, hogy azt mondjam: igenis, félek.
De nincs bátorságom önnek ezt mondani.
Csak még egyszer kérem, mondjon le erről a gondolatról.
- Jön, vagy nem jön?
Ha nem jön, magam megyek .
A véletlen, szerencsére, nem adott igazatBirónak.
Körülnézhettek, megcsodálhatták a furcsa táncokat, minden kellemetlen kaland nélkül.
Csak nagyon nézték őket.
Pár perc múlva, mikor elhagyták az udvart , Bella diadallal szólt Birónak:
- Lássa, nem harapták le az orrát.
Az a gondolat, hogy Bella kitette magát valami olyan sértő támadásnak, amelyet hamarjában el se tudott képzelni, de melynek a gondolatára is minden csepp vére a karjába gyűlt, még most is izgatottságban tartotta Birót.
És idegességében , melyet a kiállott rémület okozott, nem tudott okosabbat felelni, mint ezt:
- Az meglehet, Bella, hogy én gyáva vagyok.
De, engedjen meg, ön olyan bátor , hogy igazán - aggodalomba ejt.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bella.
Biró nem felelt.
Hirtelenében nem tudott mit felelni.
Érezte, hogy elhajította a sulykot; hisz maga se gondolta azt komolyan.
De ebben az esetben a hallgatás volt a legrosszabb minden felelet közül, amire csak gondolhatott.
Bella megértette.
Abban a pillanatban lángba borult az arca.
Ránézett Biróra, de mindjárt elfordította a tekintetét, mert érezte, hogy könny szökött a szemébe.
Megalázva csüggesztette le a fejét - azt a gyönyörű fejet - s csöndesen, szótlanul , elkomolyodva haladt tovább, most már mindegy volt, hogy merre.
Arca hol a százlevelű rózsa, hol a bíbor színeit játszotta, s a szeme égett, mint egy betegé.
A másik kétségbe volt esve.
Megbánta már régen, amit mondott.
Megbánta abban a pillanatban, amikor kimondta.
És alig, hogy kimondta, ijedten rohant utána a szavainak, hogy visszahíja, megsemmisítse és elfelejtesse őket.
Rémülten sietett meghazudtolni magát és mentegetőzni:
- Nem, nem úgy gondoltam...
Kegyed félreértett.
Eszem ágában se volt...
Nem tudtam, hogy mit mondok.
Bocsásson meg, igazánőrültség szaladt ki a szájamon , anélkül, hogy gondoltam volna rá.
Bella nem felelt; mintha nem is hallotta volna.
Csak ment tovább, a fejét lecsüggesztve, megszégyenülten, újra meg újra fellángoló arccal.
Biró nem bírta eléggé átkozni magát .
- De hát őrült vagyok én?! - riadt magamagára.
- Az egész világ tapos rajtam, s én állom, teljes lemondással, a fakírok megadásával, a birka türelmével.
Sohase jut eszembe egy szúrást megtorolni, sohase jut eszembe egy megaláztatásért bosszút állani, pedig ha más nem, a bestia elég erős, elég elszánt, és elég egészséges bennem arra, hogy megtehetném.
És mikor, a legkönyörületesebbik isten irgalmából, végre találok egy kedves lényt, aki nyájasan szól hozzám, aki édesen mosolyog a szemembe, aki megvigasztal s elfelejteti velem az élet minden nyomorúságát: íme, az eszem karikát hány, s nem tudok okosabbat tenni, mint megbántani ezt a kedves lényt, megbántani a pedáns szívtelenségével és butaságával, megbántani cserébe a boldog óráért, melyet neki köszönhetek , megbántani azt az egyetlen lényt, akit szeretek, imádok!
Igen, őrült vagyok , méltó a részvétre.
És nem tudott mit kitalálni, hogy jóvá tegye a könnyelműen kiejtett, a meg nem gondolt pár szót.
Csak a bocsánatkérés egyszerű és ostoba szavait hebegte:
- Ne haragudjék, édes kis Bella, ne haragudjék !...
Meg a többi ilyet.
Gyöngéden szólt s azzal a szinte túlzott önváddal, melyet minden tisztességes ember érez, ha fájdalmat okozott egy gyermeknek.
Bella csak ment mellette némán, lehajtott fővel, és nézte, hogy be kavicsos az út.
Miért is jöttek erre?!...
Végre megszólalt, szelíden és szomorúan:
- Mit gondol, ha én előkelő, gazdag , ünnepelt kisasszony volnék, mondott volna -e akkor nekem ilyet?!...
S mikor kimondotta ezt a szót, hogy »ilyet «, könnyedén megrázkódott, mint akkor, ha a hárászkendőjét szokta kérni.
Biró eleinte meglepetve nézett rá, de aztán megértette.
És csak növekedett a szégyenérzete.
- Lássa, egy előkelő, gazdagés ünnepelt kisasszonynak sok szeszélye lehet, és azért nem gondolnak róla mindjárt rosszat.
De hát a szegény emberek összebújnak, a szegény lányok látnak, hallnak, tudnak, a szegény lányokkal tehát mindenről lehet beszélni.
A szegény lányok annyira szegények, hogy a leányságuk szót se érdemel.
Ez a szemrehányás bizonyára igazságtalan volt, és csak a keserűség sugallhatta , amely ha megárad, mindig magával hozzaa régóta alvó vizeket is.
De akármennyire igazságtalan, akármennyire értelmetlen volt is, mégis megdobbantotta a másiknak a szívét.
Ha a jégmezők felett repülő éjszaki madár, mely éjszakákon át és naphosszat rója légiútját, nem látva sehol egyebet, csak a kietlen tájat és a megfagyott vizet, valahol messze, a ködben, meglátja egy másik fehér szárnynak a villanását: nehéz, gondolattalan fejében olyas valami derengett, ami e pillanatban Birót álmodozóvá tette.
Az álom gyors tanácsadó; olyan nagyoknak tünteti fel a dolgok arányait, hogyha cselekedni kell, szinte kerget, hajt a cselekvésre.
Biró is rémeket látott; az önvádat, melyet érzett, oly rendkívülinek találta , hogy kicsinyelt hozzá képest minden elégtételt.
Kétségbe volt esve.
De ugyanakkor, mialatt az önvád, a bánat és az a névtelen szomorúság sanyargatták, érezni kezdte, hogy valami vad, eddig ismeretlen öröm támad a szívében, és nő, nő, egyre növekedik.
Az a lángoló arc, mely színeit változtatta... az a máskor oly kevély kis fej , mely most nem a megvetés pillantásával felelt neki, hanem megalázottan , megsértődötten, elcsüggedten hajlott meg... ez a nagy keserűség, mely egyetlen egy szóra csordult ki, de olyan szóra, amely az ő ajkáról lebbent el... - mindez a látomás megrészegítette.
Vakmerő sejtelmek fogták el, szíve bolondul kalapált; bizonyosat akart tudni.
- Ó, hogy beszélhet így! - suttogott neki.
- Mikor maga se hiszi, amit mond !
Egy szóért, amelyet erőszakkal magyaráz félre!
Hogy beszélhet így, mikor tudja , hogy milyen végtelenül, kimondhatatlanul szeretem!
Bella elfehéredett.
Mintha egyszerre minden vér eltűnt volna az arcából.
És Biró tovább suttogta a szerelem együgyű, nevetségesen üres szólamait , melyeknél azonban szebb zenét még nem találtak ki - annak, aki szeret.
Bella csak ment mellette némán, csöndesen, fehéren.
Nem volt egy szava sem.
Csak nézett maga elé, mint előbb.
És látta, hogy itt-ott az útfélen sok kis fényes kavics van, szépen elrendezve.
Nini, az ott egy kis kút kavicsból!
Az meg egy kis ház!
Bizonyosan gyerekek hagyták ott.
- Ugye, már régen tudja, hogy szeretem?! - kérdezte halkan Biró.
- Ugye, régen tudja?!
Bella halványan, nagyon halványan elmosolyodott.
Aztán intett a fejével, mintha azt mondaná:
- Igen, már régen tudom.
Amaz tovább suttogott, egyre halkabban, mind halkabban.
Egy szóért rimánkodott , azért a bizonyos szóért.
Vagy a másikért.
Nem, nem a másikért, csak azért az egyért.
Aztán a szemében kereste a választ, melyet az ajka nem adott meg.
Bella elfordította a fejecskéjét, de a Biró szeme nemsokára utolérte a szökevény tekintetét.
És összemosolyogtak.
Ebben a mosolyban benn volt a felelet.
De amaz telhetetlen volt.
Szerette volna, ha mindjárt harangok hirdetik a boldogságát.
Vagy ha harangok nem is, hát orgona; és ha orgona nem, hát az a szoprán.
Az a szoprán pedig mintha elnémult volna a megilletődéstől.
Birónak úgy tetszett, hogy sok, sok idő telt el addig, míg Bellának végre szóra nyílt az ajka.
Hanem, amit mondott, az megengesztelhette a várakozásért.
- Hát nem tudta, hogy szeretem?!...
Csak úgy, a fogai közül mondta, mintha alig merné kiejteni az ajkán.
És nem nézett a szemébe.
De azért ez az egy párfélénk szó, mely mintha vissza akart volna szökni, jobban megtetszett Birónak, mint akármi a világon, amit eddig hallott.
Annyira megtetszett, hogy nagyon szeretett volna visszaélni a véletlennel , melynek kegyéből semmiféle élőlény nem mutatkozott a látóhatáron, s le akarta csókolni a félénk szavak kistestvéreit arról a gyönyörű ajakról.
Csakhogy Bella irgalmatlan volt.
- Hova lett a méltóság, kedves uram?! - szólalt meg régi vidám hangján - hova lett a méltóság?!
Persze, most már csak nevettek azon, ami történt.
- Lássa - szólt Biró - azért voltam olyan kiállhatatlan, mert ahogy egyedül maradtunk, valami rózsaszín köd szállott rám, és már a férjének álmodtam magamat...
- És, úgy látszik, a férj mindig és okvetetlenül kiállhatatlan ?...
- Természetesen.
- Istenem, ha bele kell törődnöm !...
Volt mindenféle mondanivalójuk.
- Hanem, tudja -e édes szerelmem, hogy mi nagyon szegények leszünk? - szólt Biró.
Bella mosolygott hozzá , és intett, hogy tudja ezt is.
- Láthatta, nem vagyok nagyon elkényeztetve .
Aztán így folytatta:
- Várja be a három órai vonatot.
Meglátja, nem lesz panasza rám!...
Már nem volt panasza.
Egy darabig ostobaságokat beszéltek, azokat az ostobaságokat, amelyeknek az a sajátságuk, hogy egy harmadikra nézve örökre érthetetlenek.
- De nini - szólt aztán Bella - ott jönnek a mi kis öregeink!
Szegények, mintha egy nagy hajtóvadászat után volnának!...
Gabriella és Terka már messziről integettek nekik.
- Végre! - panaszkodott Gabriella.
- De hát hol vesztettetek el bennünket ?
Annyit kiabáltunk!
Nem igaz, Teruska?
Terka bizonyította, hogy úgy van.
- Hallottuk - felelt Bella hidegvérrel.
S nevetve nézve nénje csodálkozó, becsületes szemébe, így folytatta:
- Csakhogy egy kis beszédünk volt ezzel az úrral; és megszöktünk tőletek.
Gabriella most már a Biró arcán kereste a talány megfejtését.
- Csak szidd össze - biztatta Bella -, mert bűnrészes.
Azt fogod mondani, hogy megint vitézkedtem, s ez egyszer nagyon is vitéz találtam lenni.
Fájdalom, ez igaz.
De légy nyugodt, minden jóvá lesz téve.
Aztán, tréfásan utánozva a Vasgyáros hősnőjét , rámutatott Biróra és így szólt:
- Derblay úr, jegyesem!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE