ELTE regénykorpusz

Zuhan a nap a Bakony mélyére.

Előtte elkékül, aztán elfeketedik a dombokon hullámzó erdőség.

A Balaton partjára mély árnyék terül.

Távolabb, a nagy tó gyöngyházragyogású tükrén messzire szétterülnek a sugárlegyező szálai.

Odaát a mocsaras oldal nádrengetege már fakószürkére sápad.

A keleti ég alját , arra Koppány úr szállása felé, tömörödő szennyes párák fátyolozzák.

Nehéz a levegő, mint az ólom.

A dombok lába s a part között fövenysáv fut délnek, pocsolyás, nádas zsombikokba.

Ott, ahol a föveny véget ér, bokrosodó lejtőn apró halászfalu sárkunyhói guggolnak magas nádsüvegük alatt.

Asszony, leány forgolódik előttük, belezik s öblítik a halak sokaságát, amit reggel óta fogtak a férfiak.

Odébb a bokrok hűsében óriási gyékényszatyrokban, árvacsihány s keserűlapu közé rakva már a késze: csupa kifejlett, rengő fehér húsú, urak asztalára való remek példány.

Az aprójából nagy csomót visszahajigáltak a tóba, hadd nőjenek még.

Amit meghagytak, abból fő a halászok vacsorája láncra akasztott bográcsban, a kunyhók előtti fövenyen.

Szép fekete leány kavargatja lapátjával a fortyogó levet.

Jobb keze fejével néha a szemét törli, s tikog.

Az esti szél, alighogy felébredt a Bakonyban , mindjárt idesurrant, hogy őt hergelje: csípős füstöt csapdos arcába a bogrács alól.

Mint a gyíkok; cikáznak purdé kölykek a föveny s az erdő között.

Száraz gallyat hordanak a tűzre.

A parton hálóikat mossák a halászok.

Felfordított, korhadó csónak farán bozontos öreg ül, kócos sörénye fakózöld az időtől, képe szőrbozót, s ami kilátszik belőle, mint a repedezett szürke iszap.

Csak apró fekete szemei maradtak fiatalok: rá-rávillantja az emberekre, s olykor mordul egyet, hogy siessenek.

Boncs, a halászgazda.

Néha összehúzott szemmel pillant a homályosodó túlpart felé: a dereglyét várja, ami mindennap estefelé jő a halért.

Hetek óta hordják Koppány úr szállására a töméntelen zsákmányt .

Boncs véli, hogy sok vendége lehet az úrnak, s nagybendőjű.

Vél ő egyebet is.

Lát-hall egyet-mást, s még többet kitalál.

De urak dolga, nem az övé.

Halászember komor ember.

Hallgat naphosszat, lesi a hálót.

Amit észre is vesz, megtartja magának.

A halakkal nem lehet beszélgetni.

Szótalanul teregetik hálóikat a legények is a meleg fövenyre.

Nap-, szélcserzette szíjas férfiak, befele nézők, mogorvák.

Nagy ritkaság, ha holdvilágnál, jó messze, benn a parttól, dúdolni kezd valamelyik, s az is mind szomorút.

Tán ma éjjel is megesik, mert telehold lesz.

Küzd is már a ködökkel ott messze délkeleten.

Azért nem siet, úgy látszik, a dereglye se, holdvilágnál is ráér majd visszamenni.

Szélednek a halászok erre-arra, amíg a vacsora elkészül.

Lassan ballag egy nagyszál legény a bogrács felé.

Boncs apó szép leányunokája odapillant a közeledőre.

Lángba borul az orcája, mélyen hajlik a bogrács fölé, s rápattog a gallyrakó kölyökre:

- Apróbbat tégy, hallod -e?

Mind a képembe csap a tűz!

- De a szája mosolyog , s a szeme ragyog.

Most már csak a félig csukott pillák selyemernyője alól lesi a legényt, ahogy az megáll előtte.

- Jestét, Döli bátyóm.

- Jestét, Bogárka.

Döli bátyóm azzal lekuporodik, elkanyarítja a kölyök karjából a gallyat , tördeli, s rakja a tűzre, a bogrács alá.

Szót se szól többet, csak fel-felpislant a leányra.

Szemét keresi a szemével.

Bogárka ide-oda kapdossa fejét.

Mert sok a szúnyog, a füst is csíp, meg minden egyéb...

De hogy egyszer mégis odatéved a tekintete, fogva marad.

A legény nézése kicsit szúró, kutató.

A leányé kitágult, örvénylő, hívogató.

Kezük azonban kavargat, tördel, munkálkodik tovább szorgalmasan.

A dombok felől éktelen hujjogatás, pokoli röfögés, visongás, ostordurrogás robban bele az alkonyat csendjébe.

Disznócsorda zúdul le a partra, vad , szennyes pásztorok ordítozása közt.

Beste dögök.

Elöl csattogó agyarú ordas kan törtet, hátán vasfogú fésűként meredezik a hosszú szálú fekete sörte , alattomos, apró szeme gonoszul villog, s gégéjén vérszomjas hörgés gurgulázik fel.

Lógó hasú, nagy rideg kocák furakodnak utána, visítva .

Szemérmetlenül marják el egymást a kan oldalától.

A kondások üvöltözve előzik s csattogó karikásokkal terelik össze a víznek futó csordát, míg végre elfekszik a zsombékok tocsogóiban.

Beő apó, Koppány úr bakonyi kondáinak számadója, lomhán ballag a csorda nyomán.

Törpe, szikár ember, feje is csontra aszott, kicsi, fekete tök , vékony bajusza, mint a hőscincéré, kanyarodik le kétfelől a nyakába.

Karjai majdnem a térdéig érnek, s inasok, kemények, mint a cserfaág.

Ahogy a csorda elfeküdt a sárban, odatappogott Boncs gazdához, mordult köszönésül, s letelepedett melléje, a csónak szélire.

Rettentően szennyes, zsírba avatott inge-gatyája ontotta a disznószagot.

Boncs viszont halbűzt terjesztett, s megültek békén.

- Megin? - bökkentett Boncs.

- Öreg kan e, meg harminc emse, a mai - bólintott Beő.

Előkotorta tüszőjéből a rováspálcát, megnézte, gyökintett.

- A múltkori is ennyi vót.

Az udvarbíró üzent, jövő héten megin ennyi legyen.

Vagyon hasuk az uraknak, odaát!

- Lustán kólintott redves keze bütykével a túlpart felé.

Hallgattak.

Boncs méltósággal vakarózott.

Csak úgy szökdeltek át rá a bolhák a disznók atyjáról.

Beő merengve szemlélgette lyukas bocskorát.

Később a halászgazda bökte oda:

- Háromszáz öreg halat visz ma a dereglye.

De a tiszt szitkozódik, hogy csekély.

- S túl?

- Semmi.

Mind erre húznak a sekélyből.

Itt mély.

De kieszik innen is, ha így megy.

Ezen sokáig rágódtak.

Beő pillogva mordult egyszer:

- Én is ott lehetnék...

- Ott?

- Ott.

Koppány úrnál.

Bulcsú-maradék vónék...

Örökös rab...

Boncs csak nézte.

Nem szólt.

- Nem jő a dereglye, a hal megbüdösödik - ez járt a fejében.

De Beőben már nagyon benne volt a mondóka.

Kikívánkozott, kiadta:

- Szabadságot tülköltetett az úr a Bulcsú-maradváknak, ha a zászlójához állnak.

- S mér?

- Valami löbög.

- Úgy - hümmögött Boncs.

- Löbög valami...

S mentek hát ?...

- Mentek.

Sokan.

Alig maradt szegénylegény a Bakonyba.

Mások is gyűlnek oda , ha igaz.

Más törzsbéliek...

Botondiak, Ondiak, Kendék, Hubák.

- Urak dolga - legyintett Boncs.

Beő oldalról pislogott rá.

Látszik, hogy nem Bulcsú-vér, gondolta.

De csak magyari ember mégis.

Hozzátette hát:

- Böszpörémbe láncüngösök gyöttek.

Németek.

Esztergámból...

Boncs csakugyan felkapta a fejét erre:

- Fene a csontjukba!...

- Fejérvárba meg - kapott a szón Beő - affélék, akiknek, vasfazék van a kobakjukon, s bárddal csapkodnak...

Ami pedig a gyepűt illeti, el van állva mindenütt, a nagyúr szállásföldje körül...

Boncs azonban tüstént lehiggadt:

- Urak dolga - ismételte.

- Mink Koppány úr vendégeit hizlaljuk, ez a rótánk.

Beő már csak úgy magának dunnyogta, az egyik bajusza szálát csavargatva ujjára:

- A gyepű el van állva, mondom...

Minap átment a Bakonyon Tarkács úr, a táltos s vele a szent kobzos, aki látja az Izeket.

Arra fel tartottak, a nagyúr felé...

A szó meg a rögélés áthallik a gyepűn is... s a magyari vér megforrik tőle...

- Ahol a dereglye! - szakította félbe Boncs hirtelen.

Felállott, kinyújtott karral mutatott a szürkülő távolba.

A messzi nádasok közül lomhán úszott elő a lapos, szurkozott alkotmány.

Ahogy közeledett, kivehették az orrában álló tiszt alakját.

Sastoll lobogott a süvegén.

- Györ úr - magyarázta Boncs.

A tiszt mögött két láncsás katona állott.

Négy meztelen rab hajtotta a dereglyét, csak kurtagatya volt rajtuk.

Hosszú lapátjaik körül magasra frecskelt a hab.

Mire a dereglye kikötött, a halászok már megvacsoráztak.

Meg a kondások is , de a disznók körül maradva.

Csak tarisznyából szalonnáztak, a késüket hosszú hajukba törölve utána.

Bogárka ott sürgött-forgott a szatyrok körül, a többi asszonynéppel.

Még mindig akadt maradék, azt rakták lapuk közé.

A férfiak rúdra vetették a szatyrokat, vitték le a dereglyére.

Boncs ott állt Györ úrral az asszonyok között, rovással adta át a szállítmányt.

A tiszt mind kevésbé ügyelte.

Bogárkán futkorászott a szeme, ahogy hajladozott, dolgozott fürgén.

Akkor már a hold is feltolta fél pofáját, a víz fölé, s odavilágított kíváncsian.

Bogárka karjai vállig meztelenül ragyogtak a munka lázában, derekán körülkötött ingét csak két vászonpánt tartotta a mellén.

A verejték harmatának két kis kerek foltjában mintha rózsák volnának odatűzve.

Ahogy egyszer felegyenesedett, s szemébe hullt haját keze fejével elsimította, hátradöntve kissé a fejét is, Györ úr odakapott a melléhez.

Bogárka sikoltott, elugrott.

Boncs felpillantott a rovásról, rá meg a tisztre.

Aztán egykedvűen folytatta dolgát.

Semmi az efféle.

Csak Döli ne ért volna éppen akkor vissza a dereglyétől, s ha jött is, ne látta volna.

Látta pedig, pontosan.

Mintha az istennyila vágott volna bele , megdermedt.

Aztán villant a szeme, derekához kapott, a kés nyelére, s szája kinyílt, hogy ordítson...

- Fogd a szatyrot, Döli! - mordult rá, busa szemöldöke alól pillantva, Boncs gazda.

- Siess, egy-kettő!...

Döli megrázkódott.

Keze lehullt a késről.

Odalépett, lehajolt, emelte a terhet, s lódult szó nélkül.

Összeharapta a száját.

Képe hol lángolt, hol elfehéredett...

Szinte marhaságot csinált!...

Katonára, tisztre akart ugrani!...

Bogárka!...

Igaz, sikoltott, elugrott.

Látta...

De előbb vajon ?...

Dörömbölő bordákkal, lüktető halántékkal loholt Döli a dereglyéhez...

Düh szaggatta a torkát, s iszonyú féltés...

Belevágta a szatyrot a többi közé, s elszédelgett a zsombikokba.

Nem is látták többet aznap este.

Hogy a hal elfogyott, Beő apó is odaténfergett a tiszt elé.

- Mi legyen a disznókkal, uram ?...

Őrizzük reggelig, s más dereglyét küldesz értük?

Györnek még mindig Bogárka után ugrált a szeme.

Mérgelődött, hogy a leány eltűnt valahova, s nem vette észre, mikor.

Nagy nehezen tért vissza a figyelme Beőhöz.

- A disznók ?...

Ejnye be jó, hogy mondod!

Hol a fenébe búttál eddig, hogy csak most éktelenkedel elém ?...

Még elfelejtettem volna!

- Nincs neked orrod, uram? - vigyorgott Beő szemtelenül.

- Vagy virágot szagoltál?

- Majd nem lesz neked mindjárt, ha beverem a fejedbe! - ordított rá Györ.

- De dolgod, az lesz ma éjjel, mondhatom.

Az udvarbíró üzeni: öljétek le őket itt.

Ördögök ezek a tieid, nem tisztességes disznók.

Majd felfordították múltkor a dereglyét.

Hát azért.

És pörzsölitek, vakarjátok is őket, érted ?

Takarjátok lombbal.

Reggel dereglye jön a húsér.

Beő elszontyolodott.

Egy ilyen beste kant s harminc kocát leölni, pörzsölni , vakarni reggelre!...

Káromkodott magában éktelenül.

Györ úr továbblépett, de mindegyre tekergette a nyakát jobbra-balra.

Hova a csudába lett az a leány?

Ujja begyében bizsergett az emlékezés.

Mintha tüzes tűkkel ingerelnék...

Egyszerre a fejéhez kapott, pattintott utána az ujjaival, s elfüttyentette magát:

- Tisztára megháborodtam! - hűlt el.

Hátrafordult, rikkantott Beőnek: - Hé !

Gyere csak!...

Az öreg kényszeredetten cammogott oda.

- Te izé... hogy is hínak ?...

Ide hallgass!

A legfőbbet nem mondtam...

Hogy a vért fogjátok fel s rakjátok kártyusba.

A beleket meg a halászasszonyok mossák ki...

A beleket meg a vért el ne feledd!...

Fejed rajta, vén lator , érted -e?

Hogyne értette volna Beő!

Egyszerre megvillant a szeme, s elpárolgott minden búja.

- Belek meg vér ?...

Hát háború lesz, uram?

Györ úr körülpillantott, dühösen ripakodott reá:

- Fogd meg a szád!...

Ki beszélt háborúról?

- Csak gondoltam - sunnyogott Beő.

- Belekbe töltött alvadt vér...

Háborúzó katonák kenyere...

Nyargalóké...

- Hallgass!...

Mi közöd hozzá ?...

Te igen sokat tudsz... te büdös!

Beő a tiszt arcába hajolt, rekedten, tompán sziszegte:

- Véres Bulcsú maradéka vagyok!...

Szabadságot tülköltetett az úr nekem is , ha...

Györ megtorpant.

Csodálkozva nézett az öreg szörnyű képébe:

- Nem itt a helye...

És te már öreg is vagy... - dörmögte oda aztán, de látszott, hogy megingott.

- Öreg vagyok, az... - csikorogta Beő.

- Én igen...

Ámbátor...

De vagyon két fiam, erősebb s vadabb a legvadabb kanoknál is, uram!

Györ intett, s ment tovább, a partnak.

Beő utána.

Ahol senki se hallhatta őket, a tiszt ismét rádörrent:

- Biztosan járatod a pofádat ezek között is, mi ?...

Halál fia, aki parancs nélkül beszél, tudod -e?

- Ölni akarok, uram, ölni! - dobbantott Beő a rongyos bocskorával.

- Németet , papot!...

Minden gyüttmentet!... minden idegen farkast!...

Véres Bulcsú az én öregapám!...

Örökös rab vagyok én érette, ija-fiastól!...

Most már érezte Györ, hogy fele se tréfa ennek, s Koppány úrnak tetszene, ha itt volna.

- Jó, jó - csitította a nekihevült Beőt.

- Szabad lehetsz még te is!...

Küldd a két fiadat a zászlóhoz, és tanúkat, hogy nem hazudsz!...

Te meg csak öld a disznókat Koppány úr népének!...

Öld őket, mintha németek volnának , keresztények.

Sok disznót, hallod -e?

Nincs annyi a Bakonyba, hogy a mi hadunknak elég lenne, ha egyszer együtt leszünk!...

- Kire, uram?

Csak azt mondd meg: kire s mikor? - lelkendezett Beő apó.

- Majd!...

Most elég!...

Hallgass!...

- Uram, Böszpörémbe láncüngösöket küldött a nagyúr.

Fejérvárba fazékfejűeket .

Én mindent ügyelek s tudok.

- Tudjuk már mi is.

De jó, hogy mondtad.

Ebből látom: csakugyan emberünk vagy.

Vigyázz tovább, s jelents majd nekem, mikor jövök.

Hét múlva fordulj ide új kondával...

Igen, szólok felőled s a fiaid felől Koppány úrnak ...

Eredj, megügyelnek!...

Beő hálálkodva csókolta Györ úr köntöse szélét, szeme nedvesén csillogott, s visszakullogott a kunyhókhoz.

Izgalmas éjszaka következett a parton.

Senki se akart aludni, még az apróságok sem.

Asszonyok, lányok, suhancok, kölyköcskék egész kazalt hordtak össze száraz nádból a víz szélére, jó messzire a kunyhóktól, hogy ha tán szél kerekedne, bajt ne okozzon a disznók máglyája.

Ekkora öldöklés gyönyöre lázba hozta a legkomorabb halászt is.

Hát még a nagy tűzipompa látványossága!

Pásztornép, halásznép imádja a tüzet .

Bográcsmelegítő, szalonnát sercegtető apró esti tüzecskéi odabűvölik szemét a titokzatos lánglelkecskék tündértáncára, szívét csiklandja a szertepattogó szikrák csillaghullása, kimondhatatlan édes mélabúval tölti el a lassan hunyó parázs játéka, melyben múltak képei s jövendők sejtelmei váltakoznak.

Nemcsak azért gyújtja őket, hogy főzzön s melegedjék, saját napkeleti lelkével játszik, s beszélget általa.

Játszani a tűzzel, játszani ismeretlen önmagával: magyar gyermek s gyermek magyar örök szenvedélye.

Ma pedig nagy tűz lesz, piros kardok, láncsák, nyilak süvöltözése, sárga lángkarikások durrogása, szikrázó horgok s szigonyok röppenése .

Lélekszabadulás, lélekszárnyalás ünnepe.

Magyar ünnep: tűz és vér, a két nagy titok együtt.

Ennyi szilaj disznó megöldöklése nem kicsi dolog.

Tudta ezt Beő apó előre.

De sejtette még a pendelyes kölyök is, sikongatva nyargalt le valamennyi a partra.

Cikáztak összevissza az izgalomtól, mint a fecskék vihar előtt.

A csorda mit sem sejtve túrt, röfögött, hentergett a zsombikok sarában.

Ha észrevenné, mi készül, világgá futna.

A kan meg is bőszülne, agyarral védené a kocákat.

Hát nem szabad észrevennie!

Beő azért úgy rendelkezett, hogy a kondások maradjanak a csorda körül, s ha neszeznek majd, karikásokkal tartsák össze őket.

Az áldozatokat egyenként kell kiszakítani s a vesztőhelyre terelni.

Valamennyi halászlegény vállalkozott, hogy a lefogásban részt vegyen.

De mikor az elsőt, az iszonyatos nagy busa kant látták véres szemmel loholni Beő karikása előtt, megtorpantak.

Egyik se mert volna hozzákapni, hogy lefogják, s kihúzzák alóla a földet.

Nem ok nélkül féltek, hogy majd oldalt csapkod szörnyű agyarával, s felhasítja, akit elér.

Beő apó nagy elégtétellel kacagta magában a halásznép nyámnyilaságát.

- Most láttok majd valamit! - hebegett befelé gőgösen.

Kedves mulatsága volt a Bakonyban, hogy meglovagolta a kanokat.

Hozzánevelte ehhez őket, s a pásztorok nagy hahotájára szokta gyakorolni.

No, rúgkapált eleinte valamennyi.

De ő, ha egyszer a hátukon volt, megmarkolta a sörényüket, s lába közé kapta a véknyukat, úgy tudta szorítani, hogy hamar elállt a lélegzetük, s engedelmeskedtek, mint a bárányok.

Veszedelmes játék volt, tudta jól.

Ha hörgött már a hajszolt állat, s ő könyörült, engedve a szorításon, csak megvillant a kan ördögi szeme, lesunyta hosszú orrát, s csodálatos hajlékonysággal felvágott agyarával az ágyéka felé.

De néhány seb árán kitanulta Beő ezt a fogást, s nem hitt többé a halálos fáradást színlelő bestiának.

Szorította irgalom nélkül, amíg megbicsaklottak a lábak, s térdre esett a disznó.

Olyankor villámgyorsan csusszant le róla s ugrott félre, mert a dög tüstént felpattant, ordított, csapkodott, s veszett dühében felszaggatta körös-körül a gyepet, mintha megszántották volna.

Most hát a közönség rémületére, csodájára és gyönyörűségére vetette fel magát a nagy kan hátára akkor és úgy, hogy az egyenesen a vízbe rohant vele.

Éppen ezt akarta az öreg is.

Mikor már az orráig benne volt, teljes erejéből ráfeküdt, s lenyomta otromba fejét a vízbe, hogy ne tudjon sivalkodni .

Ugyanakkor hosszú késével leszúrt a szívébe, a két lapocka közt.

Így is hányta magát iszonyúan a fene pára, hogy lerázza gyilkosát.

De ő szorította két térdével a véknyát, szorította kegyetlenül, teljes erővel, s forgatta szívében a kést ádázul, amíg csak össze nem rogyott alatta.

Mikor kitántorgott a partra, nyikkanás nélkül, tátott szájjal bámulta mindenki, s a fehérnépek összeborzadtak tőle.

Csak jó sokára szólalt meg Boncs apó, tisztelettel pillogva:

- E már igen!

A varázs megbomlott, tódultak a vízre, s lábánál, farkánál fogva vonszolták ki a dücső kant a partra.

Holtában még órjásabbnak látszott, s a gyermekeknek csak most jutott eszébe, hogy megfutamodjanak tőle, éktelen sivítással.

A vezér eleste után a kocákkal könnyebb volt elbánni.

Megjött a bátorság is.

Négyen-hatan estek neki a meglepettnek, kapták el kurta lábait, döntötték a hátára, s térdepelték meg.

Egyik halászlegény, akinek roppant mancsai voltak, azzal mulatott, hogy összemarkolta a disznó állkapcsait, s nem hagyta visítni.

Nagy ügyességre tett szert ebben, alig volt egy-egy hördülés, s a következő jelölt boldog tudatlanságban cammogott sorsa elé.

Rettenetes gyilkolást végzett Beő apó ezen az éjszakán.

Mert a szúrást egynél se engedte volna másnak, a világért.

- Öld őket, öld, mintha németek vónának! - csikorogta a foga közt, s reccsenve döfte a biztos halált a sörte közé, a gége alatt...

Mire mind ki volt terítve, egy vérmocsok volt, ő maga is, s zihálva, félholtan támolygott a tóra, mosdani.

Később, hogy tisztálkodott, elnyúlt egy nádkévén, s gyönyörködött a hatalmas máglyák égre dohogó vörös lángcsóváiban.

A tótükör, mintha az is vérből volna, messzi nagy felületen verte vissza a ragyogó tűzfényt.

Boldog volt kicsi-nagy.

Ujjongtak, kacarásztak, ünnepeltek.

Játszottak a vérrel, a tűzzel.

Lihegve hordták a nádat az aprók, adták kézről kézre a nagyoknak, zuhintották a feketedő tömegekre.

Nagyszerű volt, ahogy a friss nádcsomó pillanatra elnyomta a tüzet, mintha fekete szárnyú nagy madár huppant volna aranytojásokkal rakott fészkére, aztán egyszerre lángoló tollakkal robbant föl a magasba, s szállt utána a kikelt fiókák szikrázó serege.

Ilyenkor minden lélek felsikoltott a diadalmas örömtől.

Majd rocskákban hordták a tó vizét ide-oda futkosó gyermekek; s visongva döntögették az ingerlően illatozó pörzsölt tetemekre.

A vakaróemberek kormos füldarabkákkal kedveskedtek nekik, s az apró fogak kéjjel ropogtatták az álombavaló csemegét.

Izgalmas látnivaló volt a boncolás is.

Menyecskék , lányok néha sikítva kacagtak s szétszaladtak.

A legény, aki megtréfálta őket, vígan nyerített utánuk.

A telehold már az ég tetejéről bámulta bamba képével a mulatságot.

Ebben a kedves lázban ki az ördög törődött volna azzal, hogy Döli és Bogárka hiányzanak.

Bogárka eleinte a sötét kunyhóban szipogott.

Remegve várta Döli füttyét.

Úgy tudott fütyülni neki Döli, mint a nádirigó.

Senki se mondta volna, hogy nem madár, de Bogárka megismerte.

Szerelmes füle kihallotta belőle a párját hívó legényszív lüktetését.

Most is, azonnal.

Óvatosan surrant ki a házikóból, lapult az árnyékba, s osont a zsombik közé .

Sokszor megtette ezt az utat vaksötétben is, sohasem tévesztette el a lépést.

Ma éppen az a baj, hogy úgy ragyog a hold, mintha fényes nappal lenne.

Szerencsére mindenki lenn van a parton, messze a máglyák körül.

Senki se törődik velük.

Boncs nagyapó is ott bámul a tűzbe, s azt se tudja, a világon van -e?

Nagyapó Bogárka egyetlen oltalmazója.

Apja-anyja a Balaton fenekén feküsznek egy régi, hirtelen vihar óta, ami künn lepte őket a nagy vízen.

Nagyapó nem sok szót veszteget rá, de Bogárka érzi és tudja, hogy azért szereti őt , gondoskodni akar róla.

Dölit is kedveli az öreg gazda; legkülönb legényének becsüli.

Tán azt is tudja, hogy ők igazán szeretik egymást; s örökre.

Ha tudja is, nem sokat töpreng rajta.

Halászemberek nem csinálnak nagy dolgot a szerelemből.

Akadály nincs köztük, egyformán szegény féreg férfia-asszonya .

Baj csak akkor lehet a fiatalja közt; ha éppen vetélytársak.

Az egyik aztán eltűnik.

A Balaton hallgat.

Dölivel azonban senki se mer vetélkedni.

Így van, de azért most még titkolózni kell, lappangani.

Ezt kívánja a szokás s a halászbecsület .

Nagyapó is ezért teszi magát, hogy nem tud semmiről.

Ugyancsak képire mászna annak; aki megszólná Bogárkát.

Mert ha az áldott szegénységben szabad is a halászlegény s halászleány szívének szeretni, napvilágra az csakis a táltos előtt jöhet, aki az Öregisten s az Izek előtt megkötözi őket, nyírfát ültet, s azt megöntözi a hozzá vitt áldozati állat vérével.

Ahhoz hát legalább egy tinó kell, meg ajándékkalács, lakodalmi köntös is , pántlikák a vándor böszörmény kalmártól, s ki tudja, még mi minden.

Áldomást is kell adni a falu népének.

Hát nem lehet, s nem lehet.

Eleget törik rajta a fejüket, hasztalan.

Igaz, Boncs apó kap egyet-mást az udvarbírótól, mert számadó.

Volt is egyszer-másszor Böszpörém várában, vásáron.

De ha, mondjuk , neki gyűjt s kuporgat is valamit lakodalomra, meg kell várni, amíg szól.

Így hát csak titokban lehet, éjjel s messzire.

Rendje van mindennek, hiába.

Döli a csónakban várta, a nád között.

Bogárka melléje lebbent.

A legény eltaszította a ladikot.

Remegett a leány szíve, mert Döli egy szót se szólt , csak nézett előre, s evezett, evezett.

Bogárka odasimult a hátához , hajladozott vele előre-hátra.

Reszkető szájjal csókocskát lehelt barnapiros nyakára.

De Döli elkapta a fejét, mintha előrehajolna.

Összeszorította a száját mogorván.

Haragszik.

Könny szökött a leány szemébe, s félénken elhúzódott párjától.

Most félelmes helyre érkeztek, szűk, hínáros nádcsapásba.

Sötét is lett hirtelen, az óriásira nőtt bozót összeborult fejük felett.

Bogárka tudta , hogy itt kísértenek a bögük, a víziboszorkányok, s lehúzzák azt, aki nem vigyáz.

Hiszen ismerték ők jól ezt a rejtekutat, azért is választották, mert Dölin kívül senki nem mert itt soha keresztültörni, s túl rajta biztonságban voltak leskődő szemektől, kíváncsi fülektől.

De máskor békességes szerelemben siklottak át a gonosz csapdáján, s Bogárka hitte, hogy még a bögük se mernének igaz szeretők útjába állni.

Most azonban zavar van közöttük, Döli haragszik, s nincs ennél alkalmatosabb állapot a kísértő számára.

Nem szabad, hogy észrevegyék ezt a boszorkák!

Vérködbe borítanák Döli szemét, megzsibbasztanák a karját, a csónak félrebillenne, s vége!...

Odamerészkedett ismét kedveséhez, hátához simult, keze közé fogta a varázsszert, ami a nyakában lógott, s hétszer suttogta az igéket, mikre a tudós asszony tanította.

Hirtelen billent s forgott egyet a csónak.

Döli káromkodott, előrebukott , aztán hátravágta magát, s minden erejéből rántotta ki az evezőt a rácsavarodó hínárból.

Bogárka sikoltott, s a nyakába kapaszkodott:

- A bögük!... - didergett.

Döli csak lerázta magáról, vad erővel nyomta le a lapátot, pattanó erek kígyóztak a halántékain, nyakán, nekidőlt az evezőnek, s egy lendülettel előrelódította a csónakot.

- Fene a sörényükbe!... - lihegte verejtékezve.

De hogy megjött a hangja , engedett a harag nyomása is a mellén.

- Ne félj, amíg engem látsz! - mordult Bogárkára.

Most már hagyta, hogy a leány sírósan kacagjon, vállára ejtse a fejét, odacsókoljon a füle alá didergő s forró szájával.

Ott voltak kedves szigetkéjük előtt.

A nádgyűrűben, mély vízzel körülfolyva , törpe mocsári fák sűrű lombja alatt bújt meg a puha pázsitos fészek.

Döli kiugrott, kezét nyújtotta, kisegítette a leányt.

Aztán előrement .

Bogárka keblére szorított kezekkel imbolygott utána.

Félelem rohanta meg újra.

Most mi lesz?

Döli ledobta szűrét a gyepre.

Lezökkent.

Párja csak állt előtte szorongva, s ő nézte sokáig, szembe.

Némán kutatott az arcában, szemében.

De ott csak bánat s hűség sugárzott.

Nem!...

Ettől a leánytól nem kaphatott bátorítást az a gazfickó!...

Enyhülten szólt rá:

- Gyeride!

Bogárka odalebbent.

De nem szorosan.

Csak a szűr szélére mert lekuporodni .

Szemei riadtan kérdezték: megölelsz?... elkergetsz ?...

- Mutasd! - parancsolta Döli keményen.

Bogárka elértette.

Reszketve oldotta ki a bal válla kötőjét.

Jobb kezével levonta róla az ingét, de karját keresztbe fektette a mellén, úgy mutatta .

Éppen ott, ahol bal keble finom emelkedéssel indult ki melle bársonyából , csúnya kék folt mutatta a durva ujjak csípését.

Felzokogott ekkor:

- Mit gondolsz rólam?... - tördelte.

- Nem vagyok oka!...

Láthatod, hogy fájt!...

- Gazember! - csikorogta Döli.

- Jól van, Bogárka...

Hiszek neked...

- Soha ne kételkedj bennem többet, soha!... - zokogta a leány, átfonva a nyakát.

- Tóba ugrom, ha még egyszer, érted ?...

És most már szólok nagyapónak... s szólj te is!...

Talán segít rajtunk...

Ne kelljen többet bujkálni...

Akkor merjen még valami disznó!...

- Beléfúrta fejét a legény mellébe, s szakadozó sóhajokban csitítgatta vergődő szívét.

- Bogárka - mormogta Döli, magához karolva -, ide hallgass!...

Nem szólhatunk nagyapádnak...

Még nem...

- Mért nem? - nézett fel a leány fátyolos szemmel.

- Ha szeretsz, ne várjunk tovább...

Nem bírom!...

- Hajnalba elmegyek! - szólt Döli tompán, s keze nyugtatva simogatta a sötéten szikrázó hajsátort.

- El... mész?... - hebegte Bogárka, kikerekedett szemmel.

- Hová ?.. .

Mér ?...

Lángot vetett Döli szeme, markai ökölbe szorultak:

- Mert... hitvány halászlegény... nem állhat szembe katonával ... tiszttel!...

- Szembe ?...

De mér is állanál ?...

Mér ?...

Utálom azt a disznót!...

Elém nem kerül többet, ne félj!...

Felejtsük el!...

Felejtsd el!...

S szeress!...

- De katona szembeállhat katonával! - csattant ki Döliből keményen.

- A harcban szembeállhat!...

Ott szembe!...

Bogárka két karjával ellökte magát a legény melléről.

Kinyílt szájjal, rémült tekintettel csodálkozott reá...

Aztán egyszerre megértette.

Elfehéredett még a szája is:

- Katona... akarsz... lenni ?...

Harcban szembeállni? - vacogta eltorzult ajakkal.

- Hol van most harc? - kiáltott fel utána, mintha rossz tréfa lenne.

- Nincs is, már régen!...

- Lesz! - jelentette ki Döli nagy bizonyossággal.

- Katonának állok.

S megölöm.

Meg.

Mer hozzád nyúlt.

- Ne!...

Ne !... - rimánkodott Bogárka.

- Sohase voltál fegyverben...

Ő öl meg téged, ő!...

S én meghalok!...

- Hallgass.

Ne ríjj!...

Hiába, el kell hogy menjek!...

S megölöm!...

- Jaj, kitéped a szívemet! - sikoltott Bogárka.

Ismét odavetette magát Döli mellére.

- Ne menj, édesem!...

Úgyse adna fegyvert Koppány úr...

Tán még elkergetne, s kacagna rajtad az a piszok tiszt!...

- Koppány úr? - kacagott fel Döli szilajul.

- Mit beszélsz, szamárka ?.. .

Éppen nála szolgál az a fickó...

A nagyúrhoz állok én be, értsd meg .

Hallottam valamit.

Harc lesz a nagyúr s Koppány úr közt.

Hadak gyűlnek ...

Szembekerülök én vele, s jaj neki!...

Cirógatta, hintálta karjában a leány esengve hozzásimuló testét.

De nem látta könyörgő szemeit, égő könnyeit.

Nem rá nézett.

Hajthatatlanul meredt a távolba, úgy sustorogta:

- Lemosom rólad azt a foltot...

A vérivel mosom le!...

Bogárka feljajdult...

- Itt vagyok a karjában - gyötrődött -, az övé vagyok...

Tudhatja, hogy csak az övé!...

S mégse engem lát!...

Nem akar látni!...

Féltő dühe csak, a bosszúját látja, csak azt...

Nézz ide hát , bolondom, édességem!...

Amit úgy féltesz, a tied, csak a tied!...

- Hirtelen jött forró lendülettel tépte le vállairól az inget.

Igéző erőszakkal karolta magához a makacs fejet, odakínálva sebzett mellét kedvesének:

- Inkább csókold le - lihegte.

- Inkább!

Inkább!...

A hold odalőtte ezüstnyilát Bogárka szíve fölé, s Döli szája szomjas féltékenységgel tapadt rá szegény megbántott, engesztelést váró keblére.

Oltalmazó szél borzolta meg a lombokat, s betakarta őket a püffedt hold kéjenc vigyorgása elől.

A sűrűben szíve szakadtából fuvolázta nászmuzsikáját a rigómadár.

Végtelen, mélabús kíséretet szolgáltatott hozzá a békák kara.

A náderdő karcsú szálai egymáshoz hajolva, halk suttogással titkolóztak.

De Boncs gazda mégis hiába kereste reggel Dölit.

Bogárka árnyékos szemmel ődöngött ide-oda, s hallgatott.

Egyedül Beő apó tudta, amit tudott.

Mert ő akkor se aludt, mikor hajnal előtt már minden lélek belefáradt az izgalmakba, s mélységes álom borult a halásztelepre.

Az öreg a zsombék szélére húzódott egy száraz nádcsomóra .

Onnan láthatta a kikötőhelyre hordott, lombos ágakkal takart húst, s ügyelhette a bóbiskoló őr helyett is, hogy nem lopja -e valaki.

Csak a nappal együtt érkezzék a dereglye is, mert ha nem, hamarosan kutyáknak való lesz az egész, ebben a hőségben.

Közben a hold is elunta, s legurult az erdőbe aludni.

Hajnal jöttét előző sötétség, némaság.

Beő csak meregette a szemét tovább.

Bizseregtek a csontjai a fáradtságtól, de az esze ébren járt-ment, mint a motolla, s nem hagyta leragadni a pilláit.

Nagy dolog ez az ő dolga, hiába.

Mióta szabadságot ígért az úr az ő örökös rabságra vetett törzsének, nincs többé nyugta.

Már bajszos legényke volt , ezelőtt negyven esztendővel, mikor Véres Bulcsú népét a nagyúr igája alá vetették a hadnagyok, büntetésül a vesztett háborúért.

Nem elég, hogy felakasztották Bulcsú horkát a németek, itthon még árulónak is bélyegezték az urak, s rabul osztották maguk közt a családját.

Úgy mondták, fejedelem akart lenni, megszegte az öreg Árpádnak tett vérszerződést, ezért adták egész szállásföldjét az Árpádoknak, s rajta mind a szabad törzset cselédnek , baromnak, örökre.

Ő már volt szabad legény, az apja is úr, s minden őse : tudja hát, miből esett ki.

Sohase felejti el azokat a pofokat, rúgásokat s ostorcsapásokat, amikkel a cselédbírók beleverték akkor: mit tesz rabbá aljasodni.

Még ma is visszaálmodja sokszor a derekán csörömpölő kardot s a fején kérkedő tollas süveget, szabad vitézi voltának büszke jelvényeit.

Hogy is lehetne ilyet elfelejteni, s békén nézni két vad baromnak nőtt erős fiára, kikből úr , vitéz vált volna, s ímhol disznópásztorok maradtak a Bakonyban!...

Ő még a tulajdon két szemével látta Véres Bulcsút, és látja most is, ha lehunyja a szemét, s rá gondol...

Soha nem volt olyan hadnagya a magyariaknak, s vaj lesz -e még valaha ?...

Az után a tüzes pokolba is énekelve rohantak a harcosok...

Megdúlta a világot végig.

A legutolsó legény is rogyásig tetézve zsákmánnyal került vele haza...

Hát ha nagyúr akart is lenni, ki más lehetett volna méltóbb arra ?...

Bezzeg most nem hánynák itt magukat a németek, s nem híznának pöffedtre a mi zsírunkon!...

Ő se volna mocskos kondás a fiaival egyetembe, hanem szabad ura erdőnek-mezőnek...

No, de most eljött az ideje, csak megsegélje az Isten Koppány urat!...

Mi volt ez? - neszelt fel hirtelen, s mereven felült.

Evezőcsobbanás.

Ladik ütődik a zsombékhoz.

Halk lépések alatt roppan a tavalyi torzs...

Tolvajok ezek; s a húsra mennek!...

De nem.

Boncs gazda kunyhója felé surrannak.

Beő sasszeme kivette árnyékukat a sötétből.

Egy nagy s egy kicsi.

Egy legény meg egy leány.

- No, nem a disznókra!... - nyugodott meg az öreg.

- De sose tudhatja az ember, mire jó, ha ügyel.

S jó tudni, amit lehet.

Azt is, hogy ezek mit akarnak.

Akár az éjjeli vad, olyan nesztelenül lopakodott utánuk az erdő öreg fia .

Odatapadt alkalmasan a kunyhó szegletéhez.

Ekkor már szürkülni kezdett kicsinyég, Beő megismerte a leányt, akire a tiszt nyála csordult, s meg a nagydarab legényt is, aki ezért szinte felhasította az urat...

Kívánatosan csókolóztak, ölelkeztek most, s nehéz lesz nekik kettéválni, vélte Beő .

Pedig éppen hogy búcsúzkodtak, s méghozzá hosszú időkre, azt hamarosan megállapította.

Hegyezte is a fülét egyre jobban.

Fojtott leányzokogásból , vigasztaló legénydörmögésből, csókok halk csattanása közben felszakadozó féltő s biztató szókból furcsa, tetsző bolondságot hámozott ki az ő nagy esze.

A leány aztán besurrant a kunyhóba, s ott matatott darabig.

Halpénzt se ér az öreg Boncs füle, vigyorgott Beő magában.

A legény állt a fal mellett, a sápadó éjszakában, mint sötét vártorony.

De jött a párja, s hát púpos tarisznyát akasztott a nyakába, mindjárt odacsimpajkodott ő is , eleredtek a könnyei megintlen, s biz a legény is törülgette a magáét , akármekkora volt is.

Csak megemberelte aztán magát mégis, nagy hirtelen eltaszította a leányt; s futva törte be testét az erdőszél bokrosába.

E meg itt a falnak esett bújában, s a két karjára borulva bőgicsélt szegény, tán el is olvad reggelre.

De ezt már Beő nem várta meg.

Észrevétlenül jutott vissza éjjeli vackára, s mindjárt törni kezdte a fejét erősen.

Sajnálhatná is őket, nem vadállat ő , de nincs neki érkezése másokat sajnálni magán s a fiain kívül.

Az ő dolga a fő, minden csak arra jó, hogy azt előrelökje.

Ez is, amit most itt hallott s látott...

Mert szökik ez a legény, s méghozzá katonának, a marha!...

A nagyúrhoz szökik, ő, a Koppány úr lába kapcája, cselédje...

Szökött szolga , elbitangolt tulok!

Beléndeket evett ez a nagy barom!...

Beléndeket, hogyne , annak a szép begyes galambnak a csókoló csőréből!...

Álljunk meg, hó !...

Csak az ő baja eddig...

Eddig igen...

De most jő a másé...

Györ úr megkívánta a leányt, hozzácsípett, jól látta Beő az egészet, volt neki szeme.

A fehércseléd riadását s a legény ölni kész dühét...

Hát ezér akar katona lenni, hogy bosszút álljon az úron...

Ezér...

Micsoda isten szamara , hogy ezt csak úgy elképzeli magának, s neki az erdőnek!...

Ha elcsípik , kicserzik a bőrét... ugyan ki is lyukasztják tán előbb nyilacskával...

Úgy szokták szökött cseléden, ha kiáltnak, s nem áll meg...

Jobb is úgy, de így is, úgy is egyedül hagyta itt a leányt az a kerge...

S most Györ úr könnyebben megkaphatja...

S ha ő kedveskedne neki ebben valamit... ha elősegítné kicsit ezt a dolgát!...

A leánynak még jó is: úri szeretője lesz...

Rúgkapál tán előbb, de csak addig, amíg a másikér érdemesnek tartja...

Ha aztán megtudja, hogy az már nincs, megbékül az újjal ...

Fehérnép!...

S Györ úr jobb szívvel lesz ezért szegény Beőhöz meg a fiaihoz .

Pártjukat fogja Koppány úrnál...

Így elmélkedett az öreg disznópásztor, még akkor is, mikor kevéssel napkelte után megjött a dereglye.

Egy főlegény érkezett vele, hogy átvegye a szállítmányt.

Amíg berakták, Beő ott sunnyogott, morgolódott körülötte.

Mind hangosabban elégedetlenkedett.

- Nem jól rakjátok - zsörtölődött.

- Több lombot kell közibe tenni , rétegesen.

Ne hányjátok halomra, fene a csontotokba!...

Nyüves lesz, mire hazaértek!...

S ki vigyáz rá az úton? - fordult hirtelen a főlegénynek.

- Kell is azt vigyázni! - legyintett a katona.

- A bögük csak nem kapdossák le a dereglyéről!

Ahogy kaptam, úgy adom át.

- De ki forgatja, azt kérdeztem - meresztette rá szemét Beő rejtelmesen.

- Értesz te ahhoz?

- Ért a guta!...

Nem vagyok én disznópásztor, se mészáros!...

- Akkor meg is eteti veled az udvarbíró a büdösét, de mind, hogy az orrodon jő kifelé!...

De mit bánjam ?...

Nem az én dolgom, te viszed, s én intettelek.

- Hát forgatni kell? - hökkent meg erre a főlegény.

- S hogy?

- Amíg azt én megtanítom, itt rothad az egész! - gőgölte le Beő.

- Hanem , látom, bajba kerülsz.

Segítenék szívesen.

- S mivel?

- Vígy át magaddal.

Az úton majd én forgatom...

Olyan marad, mint a harmat.

- Az jó volna... - hümmögött a másik.

- De akit nem hívtak, oda nem jöhet az .

Kiontja Györ úr a belemet s a tiedet is.

- Attól egyet se félj!

Van szavam Györ úrhoz is.

Inkább kapsz valamit tőle , ha átviszel.

Nem pofon lesz az, elhiheted.

A vitéz még tétovázott volna, de a nap csakugyan erősen kezdett már tüzelni a húsra.

A lombok mintha szemlátomást zsugorodnának össze rajta.

Nagy aranyzöld legyek dongtak valahonnan oda, s szemtelenül lepték el a gallyakat.

- Ezek tojják belé a nyüvet! - csapdosott Beő egy felkapott ággal közéjük.

- Ne várj, siessünk!...

- Gyerünk hát! - szusszantott a főlegény megadással, s ellökték a dereglyét a parttól.

...Györ úr fejéből csak nem akart kimenni Bogárka, vagyis "az a leány ", mert még a nevét se tudta.

Ilyen se esett meg vele, mióta férfitermészet mozog benne.

Nem is érti, miféle csuda ez.

Csak úgy szokásból is odakapdos az ember néha a jó formájú fehérnéphez, ha hozzáférhet.

Katonaszokás ez , közönséges tréfa.

Se ő nem veszi semmibe, se a leányféle.

Sőt a lányoknak rendszerint tetszik az ilyesmi, ebből tudják, hogy szemrevalók.

Sikítanak , hogyne.

Ez az illendőség.

De a szemük kacag.

Hanem ez a leány másképp sikoltott.

Mintha szíven szúrták volna.

Vélhetted , mérges kígyó csípte meg, úgy ugrott el.

S a gyönyörű mély szeme tele lett a harag keserű könnyével.

Valami történt ekkor.

Györ fel nem foghatja, mi. Nyílhegy tört az ő szívébe is, olyanforma.

Iszonyúan s édesen megvonaglott.

Azóta nem bírja kivetni szeméből bűvölő tekintetét, szépséges formáját, tünde mozdulatait.

Ha ismét s ismét rádöbben erre a képre, kalimpálni kezd a szíve, egyszerre kiszárad a torka, szomjas lesz, mint tikkasztó nyargalások után.

Tövisként fúródik bordái közé az a bizonyosság, ami ott mindjárt, ösztönösen elöntötte: ha egy szép leány így védi magát, akkor az csak egyet jelenthet .

Azt, hogy már nem a magáé, hogy a más tulajdona, testestől-lelkestől.

De mi az ördögért fáj ez Györnek ?...

Hiszen semmi köze hozzá!...

S mégis , féltő düh borítja lángba az agyát, ha erre gondol!...

Nem látta meg akkor Dölit, se a gyilkos tekintetét, se a párduclapulását.

Mit is törődött volna ő egy büdös-koszos halászlegénnyel?

Azt se tudta, hogy Boncsnak van -e valami köze a leányhoz.

Vad szélvészként rontott rá az egész , piros tűzhullám csapott keresztül rajta, s odalökte kezét a leány pihegő melléhez...

Nem aludt ezen az éjszakán szemhunyásnyit se.

Ezért még jobban ette a méreg .

Káromkodott, hányta magát, vergődött, éppen mint csikasz a tőrben, amelyen sokszor olyan jókat kacagott.

Folyton ott ugrált előtte az édes boszorka képe, és ő akár tűzbe-vízbe rohant volna, hogy a karja közé kaphassa, s kiszorítsa a lelkét.

- Megvert a szemével, biztos! - hördült fel, csapkodva magát erre-arra.

Dőlt róla a veríték.

Reggelfelé biztatni kezdte magát: borba, ölelésbe fojtom ezt a veszettséget !

Koppány úr szállásán van erre mód bőven.

Mióta a sereglés tart, a bor is úgy folyik itt, mint a patak, s ahol a vitézség hányja magát, dűl oda a könnyen hódoló asszonyi állat, a senki lánya s mindenkié.

Úgy születik az ilyen , mintha a por állna össze estére, s szétfújja a hajnali szél névtelenül.

De hiába...

Mikor elgondolja, már tudja is, hogy bor s csók egyformán savanyú-keserű ezután neki.

Hasztalanul képzelné karjai közé, ezeket a rongyokat ölelve; azt az egyetlent... csak dühösebben kívánná, s utálatos szájában a képzelődés sepreje.

Még nem virradt, s ismét tusára kelt önmagával.

Végre is ki s mi az a leány ?

Csakúgy senki-semmi, mint ezek itt.

Halászó aljanép szülötte, cseléd, rab .

Bizton úgy párzották az ég alatt, valami zsombékban, mint a vadmacskakölyket.

Az ilyen szinte csak úgy véletlenül keletkezik, s majd akkor lesz belőle egy szám a többi mellett, mikor dolgozik már valamit az úrnak.

Ha most rá nem téved a szeme, olyan mintha nem is volna.

S mi vár reá ?...

Összeáll valamelyik halászlegénnyel, szül néhány porontyot , dolgozik, mint a barom, elszárad, s belekorhad a földbe !...

...Ostobaság !... - vetette fel magát fektéből.

- Nem olyan göröngye ez a földnek, amit lábbal elrúg az ember, s továbbmegy.

Gyönyörű, gyönyörű vízitündér, arra termett, hogy megbolondítsa a férfit...

S ha amolyan senki jószága is, földi sorsa szerint, bizonyosan tudja a szépsége hatalmát .

Asszony, hát hogyne akarna hódítani ?...

S lesz esze meg hiúsága, hogy ha katona, úr kívánta meg, hátat fordítson érette valami gatyás baromnak!...

...

De ha nem ?...

De ha nem? - tépte magát kerengve.

Megrázkódott, felvetette a fejét: - Ha addig élek is, enyém lesz az a nádi boszorkány!...

Letépem , elragadom magamnak!...

Ebben állapodott meg Györ úr saját hánykódó szívével.

Mikor aztán Beő megérkezvén elmondta, amit tudott, új reményre gyúlva kezdett tervet szőni a pillangóvadászatra.

Először is azt a legényt kell félretenni az útból, végképpen.

De úgy, hogy a leány szemében mégse ő legyen az oka .

Viszont a hatalmát mégis meg kell mutatnia ebben, mert megfélemlítés , ígérgetés jó kerítők lehetnek.

Előkészítői a vigasztalásnak , megbékítésnek.

Az ostoba halászlegényen csak kacagott.

Még jó, hogy maga dugta fejét a csapdába.

Tőle ugyan futhatna maszlagos álma után.

De a leányért végezni kell vele.

Halott szeretőt lehet csak szépen elsiratni a más vigasztaló karjában.

- Megteszek érted s a fiaidért mindent, amit tudok - mondta Beőnek.

- De a szökött cselédet nem tűrhetem.

Te jól ismered az erdőket.

Mit gondolsz , merre futott?

- Ahogy kivettem, Esztergámba akar jutni; egyenesen...

Ez már ilyen veszett bolond, uram...

De több ész van ebben, mint hinnéd...

Más barom csak Böszpörémbe futna, ha a nagyúrhoz akar állani.

Vélem; ezt meggondolta : szökött cselédet tüstént kiad a várnagy.

Mer hiszen ma még csak csörgés-csattogás van egymás felé, hogy lássa a másik, s kushadjon.

Amúgy békesség vagyon, jól mondom ?...

- Nagy a te eszed, hallod -e? - nyílt el Györ szeme.

- Azér - bólintott Beő.

- Hát ahogy én kifőztem a kobakomba, abból, amit szedegettem belé, a nagyúr lábához akar ez térgyelni egyenesen.

Már ha odaérhet...

Így csakis a hadi út mentén próbálkozhatik, az erdőszélben .

- S te ismered arra a helyet?

- Mint a tenyerem ráncait, uram.

- Mondom, szólok felőled Koppány úrnak...

De vezesd rá a legényeket, s fogd meg.

- Erős az, uram, akár a vezérkan.

Nem lesz könnyű megkötni.

S vélem, nem akarod, hogy... izé... kisírja a szép szömit a süldőcske...

- Fogd meg a szád!...

Ha lehet, hozzátok elém élve...

Ezt akarom...

Érted, ezt, s örökkön csak erről tudj majd...

Én nem akartam , hogy nyilat kapjon a bordái közé.

Beő szeme értően villant meg:

- Már hogy is akartad volna, uram ?...

Nem tehetsz te arról, ha netán...

Arról csak ő maga tehetett vóna, a bolond...

Két lovas íjászt adott Györ Beő mellé, s lovat alája is.

Dereglyén keltek át a túlpartra, a tó északkeleti csücskének, távol a halászteleptől, fedve a nádasoktól.

Még jól fenn járt a nap, mikor Böszpörém alatt elnyargalva, az erdőszélbe értek.

Beő azt remélte, hogy bevágták a szökevény útját máris.

Boncs apó délig ügyelte a halászok munkáját a parton.

Kémlelte őket, mit szólnak Döli eltűnéséhez.

Sok minden járt a fejében.

Azt már kitalálta, hogy összefügg ez a dolog a Györ úr legyeskedésével.

Mert csak annak tartotta .

Utóvégre nem ette meg vele Bogárkát, s az az ostoba Döli minek vette úgy a szívére ?...

De furcsa legény volt ez kölyökkora óta.

Más, mint ő s a többiek.

Mindent nagyba vett, s nem lehetett vele tréfálni.

Aztán eleget figyelte, észrevette rég, hogy Dölinek csak a keze van itt a munkán, a lelke örökkön messze jár, unja ezt a cselédi sort.

Nem érti ő, mi rágta a szívét mindig.

Olyan, mintha tátos lenne.

Azt igen, azt látni lehetett, hogy a katonaember láttán meglobbant a szeme.

Egy-egy tört szócska; különösen amíg siheder volt, ki is szakadt belőle, hogy: hej, ha én is vitéz lehetnék !...

De ez amolyan kölyökvágy...

Elfelejti a halászember a sorsa vasmarka alatt...

S megadja magát mind, lassacskán, az örök igának, mit is tehetne egyebet ?...

Az úr úr, s a szolga szolga...

Boncs apó nagyon megszerette Dölit, a maga módján.

Árva volt ez is, akár Bogárka.

Ő vette maga mellé, mikor még a porban játszott.

A két kölyök együtt cseperedett fel aztán.

Döli mint idősebb s erős, hátán hordta a leánykát, úgy úszott vele be a tóba is.

Kagylóhéjat, kecskekörmöt gyűjtött neki.

Horgászni tanította.

Később csónakázni.

Bolyongtak a nádas közt.

Döli veszedelmes bürük közül hozta ki Bogárkának a legszebb vízi virágokat, s koszorúba kötötte a nyakába, fejére.

Így szerették meg egymást, mint gyermekek.

S egymásnak is szánta őket mindenki.

Szépséges szűzzé bontakozott Bogárka, igen jó lány is lett belőle, gondozta nagyapót hűségesen.

Döli is bikaerős, délceg legénnyé nőtt, bár mind szótalanabb, komorabb lett.

Hogy megnőttek, illendőség szerint kerülték egymást az emberek előtt.

Azért senki se mert volna szemet vetni Bogárkára, tudták, hogy Dölié.

Kívánkoztak , irigykedtek biztosan, de félték a Döli markát.

Még tréfálni se mertek.

S most ez a tiszt, né, hozzákapott!...

De mi a fenéér kellett ezért Dölinek elbujdosni ?...

Mit akar ?...

Csakis bosszút állani, ez biztos...

De hogy ?.. .

Boncs apónak hirtelen világosság gyúlt a fejében: hát katona akar lenni, ez az!...

Hogy is állhatna szembe másként egy katonával ?...

De micsoda szamár ez, mennybéli Úristen!...

Szökött cselédet minden várnagy kiad!...

S neki pedig most az a kötelessége, hogy tüstént jelentse Györ úrnak.

Éppen annak...

Hű, aki teremtette, mi lesz ebből ?...

S mi lesz Bogárkával ?...

Ezek is ugyan hallgatnak itt, ezek a halászok...

Igaz, máskor se mondják ki , amit gondolnak...

De ma még komorabbak...

Dühösek Dölire, hogy ellógott ...

Így is mindig keveslik az urak a fogást, s Döli legtöbbet szerzett rendesen...

No, nagy baj kerekedik ebből mindőjükre!...

Már csak beszél avval a kölyökkel, nem állhatja tovább!...

Kiszedi belőle a dolgot, bottal is!...

Felkászolódott, kunyhójához cammogott, nyugodtan látszólag.

Bogárka benn kuporgott a dohos szegeletben, tétlenül s magába meredve.

- Nincs dógod? - hörkent rá Boncs apó.

A leány felemelte égő szemeit, a szája megremegett, s dadogott valamit.

- Ide hallgass! - mordult az öreg, elébe állva.

- Tudom, Dölié vagy...

Ne vakkanj, minek ?...

Akartam is...

Neked kuporgattam meg neki...

Hogy a fene belétek: nem tudtatok várni egy kicsit ?...

Na, de az a marha!...

Orrára esett, ugye, hogy az a tiszt hozzád kapott ?...

Bogárka hüppögve bólintott.

- S hova lett?... mit akar ?...

Nagy zokogások közt kiadott Bogárka mindent.

Boncs apó lángolt a haragtól:

- Ördög hallott ilyet!...

Meg vagytok ti gárgyulva, hallod-é ?...

Nem tudta az az úr, lehet -e veled...

S különben se tört el a derekad...

Az a Döli, az magát ette meg...

Ha a tiszt jő, fel kell hogy adjam, tudod ?...

Bogárka sikoltott, térdre vetette magát, nyöszörögve esengett:

- El ne árulja ked, bapókám lelköm!...

Istenre kérem, el ne árulja!...

- S mi a nyavalyát mondjak, he ?...

- Hogy... maga küldte... hogy visszajő... hogy, tudom is én...

Csak egy hétig húzza valahogy, lelköm bapókám... amíg odaér, ahová akar...

Osztán mondhatja, hogy né, nem jött vissza, megszökött... s maga nem tehet róla...

- Ezt hát kitaláltad! - dohogott az öreg.

- De elhiszi-é ?...

Az én fejem, az semmi, ugye ?...

Bogárka a nyakába borult, magához húzta a bozontos öreg koponyát, könnyeivel öntözte, csókolgatta, cirógatta durva üstökét, s szócskák szakadoztak ki a szívéből:

- Bapó... bapókám... mentse meg...

- Jó, jó - dörmögte az öreg ellágyulva, s közben nyersen rázta le magáról Bogárkát.

- De felképelem én azt a te veszett bolondodat, ha elém kerül valaha!...

Alkonyatkor megint ott volt Györ, a katonáival.

Boncs ezúttal teljesen készen várta már a szatyrokba rakott hallal.

Sajnos, keveset fogtak ma, nem volt szerencséjük.

Hiányzott Döli, erősen.

Bogárka, akármennyire kerülni akarta is Györt, mégis mint a fecske, ott csapongott a közelben.

Odabűvölte a Döliért való rettegés.

Amint várni lehetett, Györ káromkodott éktelenül.

- Ezt a semmiséget vigyem át? - dörrent rá Boncsra.

- Az udvarbíró már a tegnapit is kevesellte.

Azt üzente: ha dögöltök s nem dolgoztok, az úrnak fog szólni!...

- Rogyásig dolgoznak az enyimek, uram - dörmögte Boncs szelíden.

- Hány embered van? - csapott le rá Györ hirtelen.

Boncs, mintha mellbe vágták volna, megdubbant...

Félve s gyanakodva pislantott szemöldöke seprője alól a tisztre...

Mi a fene ez ?...

Csak nem ?...

- Ti... tizenkettő, uram - nyögte ki.

- Hívd ide őket! - parancsolta Györ kőarccal.

Hallotta, ahogy Bogárka melléből halk sikoly rebbent, s a leány odatántorodott a falhoz.

Látta, figyelte már előbb is ideges keringelését .

Vigyorgott a bajusza alatt.

Boncs is megrezzent, a leányra lőtte tiltó tekintetét, s lódult az emberekért.

Györ állt egy helyben, moccanás nélkül.

Bogárkára nézett, összehúzott szemmel.

A leány meglapult.

Kezei ösztönösen tapogattak hátra, a falhoz , mintha védelmet keresne.

S igézetten szegezte tekintetét a tiszt szemeire .

Györnek vadul ugrált a szíve.

Gyönyörű őzike... a vadász előtt...

Már csak a kezét kéne kinyújtania...

Meg se tud moccanni a rémülettől...

Enyém , enyém!...

Mogorván közeledtek a halászok.

Félkörbe álltak az úr előtt.

Györ leteremtette őket cudarul, s fenyegette, hogy megbotoztatja, ha nem igyekeznek.

Aztán végigfuttatva rajtuk szemeit, Boncshoz fordult:

- Tizenegy...

A tizenkettedik hol s ki?

A halászokat ette a méreg a mocskolásért.

Az egyik dühösen odavakkantotta:

- Döli hibázik, uram...

Pedig a legtöbbet bír köztünk.

Nem láttuk még ma, s te miatta piszkolsz minket.

- Hol az a Döli? - dobbantott Györ, Boncsra villantva szemét.

Izzadt az üstöke Boncsnak.

Pillogott.

Veresedett.

Makogott.

- Izé... én küldtem el...

Böszpörémbe... hajnalosan...

- Nagyot nyelt, aztán : - Horgokér ment... meg szigonyér... egyetmásér, no...

Csak holnapra gyühet vissza, csak...

- Úgy? - szegte le a fejét Györ sötéten.

- Böszpörémbe ?...

S te küldted ?

Jó...

- Hirtelen felkapta az állát, keményen szólt: - Holnap este elém állítod, itt!

Holnap este, értetted ?...

S ha nem: az úrnak számolsz róla , gazda!...

Boncs kínlódott, sötéten meredt a földre:

- Netán ha... - nyögte -, mert sok a dolga...

Adj még rá egy napot , uram...

- Egy pillantást se! - csattant fel Györ.

- Nincs hal, s a legerősebb legény csavarog!...

Holnap este, hallottad!

- Leeresztette a hangját, tompán dörmögte: - Ha pediglen úgy véled, hogy megszökött, legkésőbb akkor jelented...

Mert különben annyi, mintha rejtenéd, s egyenlő vagy vele ...

Tömlöc az, gazda, vagy hegyes karó!

Boncs feje lekókadt.

Bogárka ezt már nem bírta.

Hiába, nem tudott tovább parancsolni magának.

Ott térdelt Györ csizmája előtt:

- Uram... ne büntesd nagyapámat!...

Döli nem jöhet meg holnap estig...

- Takarodj! - ordított rá Boncs dühödten s elrémülve.

- Az unokám ez, uram ... féleszű! - lihegte Györnek.

Megint Bogárkára ripakodott: - Fenébe eredj!...

Györ színlelt közönnyel szólt le a leánynak:

- Állj fel.

Maradj, s beszélj.

Mért nem jöhet?

- Bö...

Böszpörémbe ment... ahogy nagyapó mondta... azér...

Csakhogy én is kértem... nekem is hoz valamit... idő kell...

- Úgy hát a szeretőd, mi?

Bogárka lángba borult:

- Izé...

Bátyóm...

Ösmerősöm...

Bolondítóan szép volt zavarában.

Györ alig fékezhette magát.

- Úgy...

Az már más! - bólintott, s rámosolygott.

- Ilyen szép leányhoz bizonyosan visszajön...

A halászokra ordított:

- Lóduljatok, s kezdjetek hozzá!

Reggelig, ha kell!

Ötszázat akarok holnap estére a nagyjából!...

Vagy annyit kaptok a feneketekbe, amennyi hibázik!...

Az emberek véres szemmel kotródtak, dühöngve belül.

- Te - hajolt Bogárkához suttogva s lobbanó szemmel -, maradj a ház körül .

Beszélünk még erről a dologról ma...

Csak ketten...

Boncshoz lépett:

- No, gazda, a leányunokád kedvéért, két napot...

De a katonák itt maradnak...

Meg ne bomolj vén létedre, hogy ellépj te is...

Azért...

Osztán ma később indulok vissza... s te gondolkodj!...

Megfordult, hetyke léptekkel ment le a dereglyéhez.

Boncs lehorgadt fejjel meredt utána:

- Gondolkodjak!... - morogta magában.

- Mi a fenét ?...

Megmondta tisztán, mi kell neki...

S nincs is egyéb!...

Ment a háznak, ott látta Bogárkát, kikerekedett szemekkel, gyötrődve bámulni a tiszt után.

- Bé! - dörrent reá.

Utánarobbant, bevágta az ajtót, megmarkolta a haját, s térdre nyomta: - Mit töttél, vízibornyú ?...

Vele, velem s magaddal ?.. .

Mit ?...

- Üssön agyon, üssön ked!... - zokogott Bogárka.

- Jobb is úgy!...

De kiadta már a mérgét bapó.

Elengedte, s ott hagyta a földre omolva.

Maga a padkára zökkent, kezeibe temette fejét, úgy dörmögte:

- Katonákkal őriztet...

S aztán tömlöc vagy karó!...

Ezt megcsináltátok , taknyos!...

- Nem hagyom... nem hagyom!... - fuldokolt Bogárka, könnyeit nyeldesve.

- Inkább engem öljön meg!...

Boncs parázsló szemmel nézett föl.

Ez az, gondolta.

Csak másképp.

- Nem akar megölni téged, ne félj...

Mást akar...

S te tán megmenthetsz engem s Dölit is...

Egyedül csakis te...

- Én? - rebegte Bogárka.

- Értem - dideregte aztán.

- Gondolja, bapó?

- Van szemem.

Csakis érted csinálja...

Talán ha te jó lennél hozzája...

- Akkor... nem kergetné Dölit ?...

S kedet se büntetné ?...

Úgy ?...

- Úgy lehet...

- Értem...

Azt mondta, ma még beszélünk erről... csak ketten...

S én aztán meghalok!

Viaszsápadtan emelkedett fel.

Szava már nem volt, csak a könnyei folytak peregve.

- Jó-jó! - hümmögött Boncs, hozzálépve.

- Nem kell mindjárt a végire jutni .

Nem gondoltam én azt...

Tik csak tudtok ehhez, lányok...

Hagy teljék az idő , s felejtse...

Ígérj neki, s halogasd, no...

Hogy ne kergesse, s engem ne térgyeljen...

Csak úgy, érted ?...

- Kérges mancsával megborzolta unokája haját, simogatásképp.

Az ajtóból még visszafordult:

- Én lemék a dereglyéhez.

S ha jő, tudjad a dolgod!

Ott lenn szó nélkül megállt Györ előtt.

Az se beszélt, csak kérdőleg nézett rá.

Boncs biccentett.

Elfordult, a dereglye szélére lépett, s beleköpött a vízbe.

Györ azt már nem látta.

Sétáló színnel indult a kunyhó felé.

Egy dolog gyötörte most Boncsot erősen.

Véletlen volt -e, hogy az emberek számát kérdezte ez a lator?

Vagy tudta már Döli szökését, s így akarta megfélemlíteni őt s a leányt, hogy célját érje?

Pedig Boncs remélte, egy hét is eltelhetik, s nem jő rá.

Máskor csak elvétve, ha számolták a cselédeket .

Olyan ez, mintha beárulta volna valaki...

De ki ?... nem tudhatta azt senki ; ami történt.

S ha ő küldte valamelyiket valahová, rendjin volt eddig...

Hát még ha tudta volna, hogy Beő az íjászokkal a vad sarkában cserkész!...

De ez esze ágába se jutott az öregnek.

Ő nem volt Bulcsú-vér, ahogy Beő is megállapította.

Györ a leereszkedő homályban messziről látta már a leányt a kunyhó náderesze alatt állani.

Ahogy az is megpillantotta őt, megindult lassan a bokros felé , s ott beolvadt az árnyékba.

- Okos! - gondolta Györ.

- Nem kell mindjárt mindenkinek tudni.

Maga is nagy kerülővel, ide-oda támolyogva tért arra, de azt a bokrot, ahol a leány szoknyája utoljára villant meg, nem tévesztette szem elől.

Ott is találta, egy kis túráson ülve.

Már elég sötétes volt, a hold még nem jött fel, csak derengett az ég szélén .

De így is látta, milyen sápadt a kicsi, s hogy tágulnak reá a szemei , félelemmel.

- Ne félj! - köszöntött reá.

- Hogy is hívnak?

- Bogárkának, uram! - suttogta az felállva.

S reszketett.

- Ülj vissza, Bogárka.

Úgy...

Szép neved van...

De te még szebb vagy , tudod?

Bogárka nem válaszolt.

Lesütötte a szemét.

Összegubbaszkodott.

Várt.

- Döli - úgy híjják, ugye? - nem jő vissza két nap alatt se... - kezdte Györ.

Jól számított.

Megremegett a leány, s felvetette rá döbbent tekintetét.

- Megszökött a szeretőd, Bogárka...

- Nem!...

- De.

Hagyd.

Tudom...

Katona akar lenni...

- Ki volt az a gonosz? - sírt fel Bogárka.

- Ne törődj vele.

Senki.

Kitaláltam.

Ha tudtam volna tegnap: másé vagy, nem bántottalak volna...

Haragszol ?...

- Uram... - hebegte Bogárka ámultan.

- Megbántam én azt.

Ha ez nem esik, nem kellett volna elszöknie a szeretődnek...

- Nem...

Én nem...

Bapó azt mondta...

Olyanformát...

Nem értem!

- Nagyapád félti a bőrét.

Van oka.

Hazudott, eltitkolta a szökött cselédet .

De engem rosszul ismer...

- Ugye nem ?...

Most már látom: te jó vagy.

- Nem lesz baja - bólintott Györ.

- Úgy veszem, hogy feladta.

- S Dölit... nem kergeted?

- Szívére szorított kezekkel hajolt előre, a szeme reménykedve ragyogott.

- Én nem, Bogárka.

Nem én.

De az úr tudja már, s lehet, hogy ezóta...

- Ó, Istenem! - zokogott fel.

- Ki árulhatta be ?...

Nem segíthetsz?

- Sajnállak.

Mert neked tán nem számít, de én megkívántalak tegnap...

Ne.

Ne félj.

Ne húzódj el...

Ha te nem szerethetsz engem, ujjal se nyúlok hozzád többet...

De a szeretődön csak az Isten segíthet...

Imádkozz érte , Bogárka...

Te meg nagyapád azonban nyugton lehettek...

Ennyit akartam mondani, s most megyek...

Várj még kicsit itt... ne lássák, hogy velem...

Bogárka rettentően viaskodott magával.

Szégyellte iszonyúan, hogy mit hitt erről az áldott úriemberről.

- Ő meg akar ölni téged... mert nem tudta... nem ismert...

Györ vidáman kacagott:

- Nem félek, Bogárka.

- De én... valahogy... én megizenem neki... én nem tudom, de az nem lehet...

- Jól van.

Kedves vagy, Bogárka.

Én barátod maradok.

Rám számíthatsz , érted?

Természetes mozdulattal kinyújtotta kezét, búcsúzóra.

Azt a kezét.

Bogárka rezzenve meredt reá kemény, hosszú ujjaira.

Egy vér lett az arca.

Aztán tétován elindult az ő keze is.

Azok az acélujjak ráfonódtak.

Forrón, mint tüzes bilincs.

A szívén csapott át a lángja.

S Györ kilépett a sűrűből.

Szikrázott a szeme diadalmasan.

Bogárka mélyen elgondolkozva nézett utána.

Döli eközben mind messzebb fúrta előre magát az erdőszélben, északkeletnek .

Sohase járt távolabb Böszpörém váránál, ahova néhanapján halat szállítottak a piacra.

De ezek a ritka alkalmak feledhetetlenek maradtak neki.

Maga se tudna számot adni róla, mit művelt ilyenkor szeme-füle, de ezek az éles, romlatlan érzékek magukba szívtak mindent, ami érintette őket, s az őserejű emlékezet felhalmozta kincstárában a legkisebb benyomásokat is.

Ott benn, a tudat alatti mélyben titokzatos szövőszék munkálkodott, s az ösztön forró motollája járt fáradhatatlanul.

Igazán csak elejtett szóbeszéd foszlányaiból hallott ki egyet-mást a nagyúr távoli szállásáról s váráról, Esztergámról.

Szinte a semmiből képzelte maga elé az oda vivő utat, bozontos hegyek között, fel északkeletnek.

A böszpörémi piacon mindig lehetett találni esztergámiakat meg vándor böszörményeket, akik onnan ide s vissza közlekedtek áruikkal.

Ezek hullogatták el, véletlenül, összevissza, azokat a morzsákat, amik Döli képzeletét táplálták.

Ennél azonban még fontosabb volt az, hogy látott vitézeket is a nagyúr várából, könnyűlovas magyariakat meg vasas németeket.

Az utóbbiak böffenéseiből nem értett bizony ő egy kukkot se, a magyariak pedig szűk- s kurta szavú urak voltak.

Mégis-mégis összeállott a fejében apránként valami , amire ezek egymás közt célozgattak, hogy nagy idő készül.

Döli ugyan távolról se értette az urak dolgát, s mindegy is volt neki, melyik fél mit akar.

De a katonákat epekedve bámulta, s a csikó odabent a mellében veszett izgalommal rugdalta a bordáit, ha valamelyik a közelébe került.

- Istenek ezek, nem is emberek! - szakadt ki belőle a csodálat sóhajtása.

Kölyökkora óta így volt ez: lobogó tollas süvegek, ragyogó sisakok, villámló fegyverek, táncoló katonalovak egyszeribe megbolondították, tőle ugyan ellophatták ilyenkor a halat szatyrostól, ment utánuk, mintha madzagon húznák.

Odahaza a halásznép jókat mulatott a gyermeken, mikor nádparipáján nyargalva , utánozta bálványait.

Később elmaradt az efféle, de a mozdulatai, nézése , ritka szavai, felkapott feje tartása éppen elég okot adtak társainak a morgásra.

Csak maguk közt sustorogtak; féltek az öklétől.

De annál inkább meggyökerezett bennük valami irigy s gyűlölködő érzés, hogy né, a senki fia be fenn hordja az orrát, s ugyan mi a fenéért?

Döli tán észre se vette az effélét.

Az ő szeme messze nézett, mindig a katonákat látta.

Ahogy egy ilyen gőgös vitéz lépdelt, szót ejtett, kiköpött , káromkodott vagy kacagott, elnézett a paraszti tökfejek fölött, s fellökte az útjába botló cselédfélét, attól megnyilallott s megmámorosodott a Döli szíve.

Nemigen tudott különböztetni köztük: ki főember, ki közlegény.

Előtte mindenik egyformán elérhetetlen magasságban tündökölt, s úgy érezte, tán meghalna a boldogságtól, ha valami csuda folytán csak a legutolsó lehetne is köztük.

Nem tehet ő róla, de örökkön rabnak, baromnak érezte magát a cselédi sorban .

Ha jobban végezte is a dolgát akármelyiknél, ez is csak érthetetlenül kínozta azzal a homályos gyötrelemmel, hogy nem közéjük való, s valami másra, különbre termett.

Hanem ez azért csak szúró-fájó, névtelen vágy maradt, a reménytelen robot utált igájában.

Valóság és álom között végtelen sötét mélység tátongott.

Világ sorja, urak dolga, távoli történések értelme rettentő tudatlanság ködébe veszett előtte, s ennek a ködtengernek peremén lebegtek tova elérhetetlenül a csillogó katonák, más világ fenséges látomásai.

Így volt ez mindaddig, amíg most csodamód megvilágosodott s eldőlt minden.

Ez az eset Bogárkával villámlásként hasított bele a sötétségbe.

Egyszerre összeállott a fejében mind a sok széthulló semmiség.

Azonnal tudta, mit kell tennie.

Van már ellensége, akit megöljön, s van már ura, akihez beálljon !...

Mert az ő helye csakis ott lehet a nagyúr mellett, arccal ennek a bitangnak , aki Bogárkához mert kapni!...

Harc lesz, s a nagyúrnak kell az erős , elszánt, dühös legény.

Nem fogja elkergetni, ha felajánlja neki bosszúra ordító vérét!...

...Bogárka!...

Méz gyűlt össze a szájában, s a szíve megzendült, ahogy visszagondolt arra a forróságos éjszakára.

Szegény Bogárka!...

Édességes tévedésben adta oda magát szerelmesének.

Azt hitte, ezzel ott fogja örökre , a karjaiban.

Nem fordult meg csacsi fejében, hogy éppen így gyújtotta máglyává Döli szívében a messzi röpítő vágyat...

Mert nagy ez a szerelem köztük, s örök.

Dölinek ki kell szakadni érte a porból, s magával ragadni asszonyát is.

Bogárka nem maradhat halászlegény szeretője, fejedelmi vitéz felesége lesz.

Döli méltó akar lenni a legszebbhez, legédesebbhez, aki az övé, csodálatba akarja borítani a szívét, úgy akar elébe állani, mint asszonya sérelmét megtorló hős.

Mint egy olyan csillogó katonaúr, félelmes az ellenségnek, s gyönyörűség a szerelmesnek.

Tán a nagyúr maga is ott lesz a lakodalmukon!...

Ilyen kedves képzelődések közt törtetett Döli előre, távoli célja felé.

Estefelé járt az idő, mikor a bozótos erdőszél egy nyílásából megpillantotta Böszpörém várát.

Eddig szerencsésen elkerült minden bajt.

Mert az a furcsa érzése volt, hogy csak addig fenyegeti veszedelem, amíg ismerős helyen jár .

Miért, miért nem, úgy hitte, hogy az ismeretlen rengetegben ő maga is ismeretlen marad.

Innen kezdve csak annyit tud, hogy mindig északkeletnek kell tartania.

Hanem Böszpörém várát, azt messzire el fogja kerülni.

Boncs gazda, remélte , nem fogja feljelenteni s üldöztetni, talán Bogárka is megmondja neki a dolgot, ha már nem bírja szíve terhét tovább, s ketten csak eltitkolják valameddig.

De mégis jó lesz a várat minél messzibb hagyni, ismeri a szökött cselédek sorsát, s minden várnagy gyanakodó.

Még elfogatná, s tán éppen annak a leányevő farkasnak fogára kerülne!...

No, attól óvja meg az Öregisten!...

S meg is óvja, mert a mellében érzi, hogy az ő dolgát nagyobb hatalmasságok, titkos Izek rendezik.

Ezek súgták neki, lám, azt is, mindjárt az első pillanatban, hogy egyenesen a nagyúr lábaihoz siessen, csak ott remélhet meghallgatást, sehol egyebütt...

Most tehát késedelem nélkül napnyugatnak fordul, s holdjöttéig egyet megy el a vártól be az erdő sűrűjébe.

Ott eszik, pihen valamicskét, s hajnal előtt majd nagy félkarikában fordul ismét északkeletnek.

Ez mentette meg Dölit attól, hogy mindjárt az első este belefusson Beő apó váró karjaiba, aki az íjászokkal lesett rá a hadi út mentén húzódó cserjésben, a vár felett, északra.

Azt bölcsen gondolta az öreg kondás, hogy a szökevény nem fut Böszpörémbe, de erre az óvatos, nagy kanyarodóra nem számított.

Hajnalig ette a méreg, s majd kiszökött a szeme a folytonos duvasztástól, hogy el ne tévessze valahogy.

A füle felől nem volt kétségben , ismerte az erdő legkisebb neszét is.

De csörtető éjjeli vad nem tévesztette meg.

Ember nem osont át itt az éjszaka.

Pirkadáskor dühös káromkodások közt nyargalt előre az úton, mert belátta, hogy Döli túljárt az eszén.

A szegény lihegve szedte a lábát valahol az őserdő homályában.

Igyekezett előre, amennyire a föl-fölbuktató gyökerek, túrások, vackok hagyták.

Olyan sűrű lombok borították be feje fölött az eget, hogy a nap járását sehogy se tudta megállapítani, s ugyan félt, hogy eltéved végképp.

Fáradtságtól, félelemtől verejték patakzott le a hátán, a horgasinára.

Nagy időt veszített, s ha nem jól fordult, soha ki nem kerül élve ebből a végtelen erdőből.

Igaz, Bogárka megrakta tarisznyáját a halászkunyhó szegény kamrájából, tán egy hétig is eléggel, ha szűken bánik vele.

Esztergám olyanformányi, ha a vásárosok igazat beszéltek.

Ők nagy kerekű szekéren döcögnek, gyalog ember tán még hamarabb elérheti.

El, ha nem másfelé tart.

Nem is evett Döli egész nap, törte, vonszolta magát tovább, hogy megbizonyosodjék.

Felfelé vette útját egy oldalon, hogy tetőre érjen, s lásson valamit.

Amit aztán keserves erőlködése jutalmául, az alkonyat utolsó fényénél látott, még jobban megrémítette, mint a bizonytalanság.

Nem tévedett el, sőt túlságosan is jól vette az irányt, szinte belefutott a hadi útba.

Ott kígyózott el az a domb lábánál, bele az erdőbe, de távolabb egy tetőn megint felvillant, s tányérkerekű sátoros szekér kapaszkodott rajta , lovasoktól kísérve.

Olyan volt innen, mint mikor a hangyák a tojásukat lökdösik.

Döli rohant, bukdácsolt, csúszott le a dombról, vissza az erdőbe.

Örvendett is, hogy jó felé jár, de mégis elijedt a veszedelemtől.

Amíg a lélegzete bírta, loholt a sűrűben, s egészen sötét volt már, mikor holtfáradtan ledobbant egy óriási tölgy tövére, mely jókora tisztás szélén sátorozott.

Majdnem felordított az örömtől, mikor érezte, hogy tocsogóba lépett.

Gyötörte a kegyetlen szomjúság.

Vékony vízerecske szivárgott a gyökerek alól, s apró pocsolyába gyűlt.

Döli odahasalt, s csak azon reszketett, hogy hamarabb kiissza az egész forrást, mielőtt szomjúsága csillapulna.

Aztán csak leejtette fejét a mohára .

...Bogárkánál van, a kis szigeten, s puha, rugalmas mellén pihen forró feje .

A leány remegő kis keze simogatja arcát, s meleg könnycseppet ejt a kezére .

Álmában is érzi, hogy nedves a keze, s olyan furcsa Bogárka simogatása...

Felrezzen, riadtan ül fel.

A hold bizonytalan világa alig szűrődik át a lombokon.

Két zölden izzó szem mered reá, s fájdalmas morgással húzódik vissza valami az árnyékba.

Döli borzongva ugrott talpra, s kapott a botjához...

Jóságos Öregisten !...

Erre nem gondolt... a Bakony dúvadaira!...

Elszántan vetette hátát a faderéknak, s csapásra lendítette a botot.

De az a valami nem támad.

Nyöszörög keservesen, s mint a kutya, lapulva sunnyog ismét közelebb.

Most kiveszi alakját Döli a homályban.

Fiatal farkasszuka.

Füleit félénken hátracsapta, farkát a földön húzza maga után, s könyörögve pislant fel ijedt szemével.

Tán a tarisznya szaga csábította ide ?...

De miért közeledett hozzá így, s nyalogatta a kezét ?...

Nem így kezdi a toportyán, ha valakinek a torkához akar kapni.

- Biztosan sebes! - villámlott fel Döli fejében az igazság.

Leeresztette a botot, közeledett.

A farkas nem húzódott vissza.

Lapult , nyöszörgött, s fejét csüggedten ejtette az ember lábához.

- De megjuháztál! - ásított Döli.

- Mifenét tegyek veled?

Lekuporodott melléje, meregette szemét a vibráló homályban.

Egyszerre meglátta a nyilat a vad oldalában.

Tolla töredezett volt, nyilván minden fatörzshöz odadörgölte a nyomorú, hogy kirázza magából.

Közben sok vért veszíthetett, most is fekete csomóban alvad a seb szája körül.

Elég mélyen járt a vessző, de nem halálosan.

Csak szörnyen legyengítette a komát.

- No te - szólt neki Döli -, én kihúzom, ha akarod.

De az istenödöt, hozzá ne kapj a kezemhez, mer akkor agyonváglak!

Nem a. Ahogy hozzányúlt, csak elfeküdt szépen a farkas a jobbik oldalán , mereven kinyújtotta a lábait, fejét elfektette az avaron, s még a szemét is behunyta.

Úgy várakozott, csendesen nyöszörögve.

Döli hát odatérdelt, bal keze két ujja közé fogta a vesszőt, tenyerével lenyomta a seb peremét, jobbjával óvatosan megmozgatta s szép lassacskán kihúzta a nyilat.

A farkas búsan vakkantott egyet, aztán elnémult.

Ahogy Döli felállt mellőle , egyszeribe odakunkorodott merev nyakával, kiöltötte hosszú nyelvét, sebesen kezdte nyaldosni a serkedő vért.

Nyalta, nyalta fáradhatatlanul, csodamód , míg csak el nem állt a vérzés.

Döli várta, mikor kullog el.

De annak nem volt szándéka erre.

Lihegve elnyúlt megint, kicsit nyöszörgött, néha rándult egyet a bőre, s úgy maradt fekve.

A legény kilépett az árnyékból a telehold fényében fürdő tisztásra .

Megvizsgálta a nyilat.

Katonanyíl volt, nehéz, szakállas.

Óriási íjról repíthették.

Jó volt ezt megtudni.

Koppány úr vitézei járták hát a Bakonyt , aligha farkasok mián.

Ez a féreg csak véletlenül került az útjukba, s elég bolondul belelőtt valamelyikük.

Könnyen lehet, hogy az ő bordái közé volt szánva.

Mert a szökött cselédet előbb lelövik, s csak azután vonják kérdőre : mért s merre.

Hallotta elégszer.

Isten küldte hát hozzá ezt a dögöt , figyelmeztetésül, hogy iszkoljon, ahogy csak bírja.

Szeretettel nézett a farkasra.

Meleg ömlött végig a mellén, mert úgy érezte: csoda ez.

Hajnalig most már mégsem tanácsos.

Ha csakugyan keresik, ebben a homályban könnyen a markukba futhat.

Visszaballagott farkasához.

Az könnyebbülten pihegett, felemelte fejét, s emberi módon bámult rá karikára nyitott , ragyogó szemével.

- Tán elátkozott lélek vagy s most oldódzol? - kérdezte Döli.

Leült a fa tövére, s ahogy a tarisznyáját megpillantotta; rárohant az éhség .

Hozzálátott.

A farkas kiöltötte nyelvét, nyála csurrant, s bátortalanul kúszott közelebb.

Döli megszánta.

Vetett neki egy sült halacskát.

Ő magának kedvenc étele volt, parázson szokta készíteni Bogárka nagy ügyességgel.

A koma nem ismerte.

Csak szimatolta előbb gyanakodva.

Aztán mégis hozzányalt .

Tetszett.

Nyalogatta.

Végre elszánta magát, bekapta.

Farka új kedvre éledve billent meg.

A másodiknál vidáman csattant ragyogó éles fogsora.

Így eddegéltek.

Nézték egymást állhatatosan.

Döli érezte, hogy a pillái nehezednek.

De elaludni világért se akart.

Akárhogy megbarátkoztak is , farkassal szemközt nem jó elszundítani.

Meg indulni is kell hamarosan .

Ezeket gondolván, feje a mellére billent, s ültében lesüllyedt az álom fekete tavába.

Szemébe nyilazott a lombok közt kelő nap, arra ébredt.

Vagy tán a farkas zörgése serkentette fel?

Mert abban a pillanatban, ahogy kinyitotta szemét , látta a vadat eszeveszetten iramodni a sűrűbe.

Cseppet se kényeskedett a sebével.

Nem volt azonban ideje efelett csodálkozni.

Rögtön jelentették az ő fülei is a farkas megfutamodásának okát.

Lovasok törtettek át az erdőn , errefelé, már alig nyíllövésnyire.

A rémület cselekedett most mindent az ész helyett.

Felszökkent Döli, s csak szempillantásig nézett körül tétován.

Aztán ugorva kapta el kampós botjával a tölgy legalsó ágát, felhúzta magát sebesen, s ágról ágra kapaszkodva tört a sűrű lombok között föl a faóriás tetejébe.

Az ész azonban ott hagyta a tarisznyát a fa alatt, s távolabb ott hevert a fekete vérrel mocskolt nagy nyílvessző is a fűben.

Hanem az öreg tölgyeknek ezt a nagyapját bölcs előretudással teremtette ide a bujdosók istene.

Döli olyan nyerget kapott odafönn egy ágvillában, hogy akármeddig fáradás nélkül lapulhatott a védelmező törzshöz.

Még itt a tetőhöz közel is olyan vastag volt, hogy elfedte egészen.

Alulról áthatolhatatlan homályba burkolta a sűrű lombozat, s hála az égnek , szélcsend is volt, egyetlen levél sem moccant, hogy áruló rést nyisson a kutató szemeknek.

Ő maga azonban, ha óvatosan mozgatta a fejét , kikandíthatott közöttük a tisztásra.

Szíve vadul dobogott az ijedelemtől s az erőlködéstől.

Ahogy mellét odaszorította a fához, az ághegyek levélkéi megremegtek a lüktetésétől .

Szikra híja, hogy el nem rikkantotta magát ámulatában s örömében, mikor Beő apót látta a tisztásra robbanni az íjászokkal.

Hirtelenében az villámlott át a fején, hogy talán Bogárka vette rá valahogy az öreget: jöjjön utána, s vezesse át a Bakonyon.

Már a szája is nyílt, hogy kiáltson neki, mikor valami ösztön megdermesztette.

Beő kutató tekintetében, ahogy körülvizslatott a tisztáson, s csaknem azonnal a nagy fának szökkent, vad rikkantásaiban, amint a nyilat és a tarisznyát félelmes gyorsasággal meglátta s fölkapta, Döli borzadva érezte meg a halált.

Annál rémítőbb volt ez a megérzés, mert fogalma se lehetett az okáról.

Beő morogva lovagolta körül a tölgyet, szeme elé emelt tenyere alól kémlelve felfelé.

Dölit szinte perzselte a sasszemek kegyetlen sugara, mintha a meztelen bőrén siklana végig.

Állhatatosan, sokáig, minden oldalról folyt ez a vizsgálat.

De a faóriás hű maradt, körülölelte, eltakarta, s dermedt csendet parancsolt minden levelére.

Végre leugrott Beő a lóról, odatappogott a fához, s a törzset kezdte apróra fürkészni: nincs -e rajta valami jele a kapaszkodásnak?

A repedezett kéreg azonban ép volt, s régi, száradt hegei megcsalták Beő okos szemeit.

A kampós botra pedig a legokosabb ember sem gondolhat hirtelenében.

De Beő nem az az ember volt, aki feladja a küzdelmet.

- Lőjétek a fát! - mordult az íjászokra.

Döli Istennek ajánlotta szegény lelkét, lehunyta szemeit, s odasimult az ághoz, mint egy gyermek.

- Isten veled, Bogárka! - gondolta, s még egyszer mosoly villant el az arcán a halálváró kín görcse előtt.

Az íjászok hátrafaroltatták lovaikat, s jobbról-balról nagy rendszerességgel kezdték nyilazni a lombkoronát, alulról felfelé.

Döli hunyt szemmel hallgatta a vesszők süvöltését maga alatt, elébb mélyen, aztán magasabban , közeledve.

Némelyik csattanva vágódott a törzsbe, ágakba, apró szilánkokat röpítve széjjel.

Végtelen szívszorító pillanatok múlva ott sivított, kacagott, csapkodott a halál Döli körül.

Mintha hideg kéz ereszkedne agyára, s a szíve megállt.

Hiszen ha védekezhetne!...

Ha visszalőhetne!...

Ha csak egyet rikolthatna , hogy könnyebbüljön ez a nyomás a mellén!...

Ha dulakodás közben, harci mámorban kerülgetné a halál!...

De ez a mozdulatlan lapulás, ez a tehetetlen várakozás, ez a "most mindjárt" megzsibbasztja minden porcikáját.

Érzi, hogy szédül, elernyed, s tüstént lefordul az ágról...

Szinte jótékonyan rebben meg a szemhéja, s éledve rándul egész teste, mikor pontosan szívének csapódik a nyíl az oltalmazó ágba, s a toll rezgése a fán keresztül is furcsán bizsergeti végig a gerincét.

Aztán a feje fölött szisszen el egy, s tágult szemekkel néz villanó röpte után a kék levegőbe... s aztán csönd...

- Fene beléje! - hallja lentről Beő szitkozódását.

- Megint kiugrott a markunkból!...

Hagyjátok abba, nincs a fán...

- Nincs - erősíti az egyik íjász is -, ha ott lett volna, a nyavalyatöréstől is lepottyan!

- Pedig csak itt bujkálhat a közelben - morog Beő.

- Meghallotta a jöttünket , befutott a sűrűbe hirtelen.

Csak így lehetett, másképp nem hagyta volna itt a tarisznyáját a marha...

- Az a vessző az enyém! - mutatott rá a másik íjász a talált nyílra, melyet Beő a markában szorongatott.

- Ezt lőttem tegnap a csikaszba...

Hogy az ördögbe kerül ide?

Beő is ezen törte a fejét, már előbb.

Gondolt rá, hogy tán megtámadta a vad Dölit, s viaskodás közben hullt ki a sebből.

De a tisztáson semmi nyoma a dulakodásnak.

Csak az idekullogó állat vérnyomai itt-ott.

Gondolkozott, s rájött, hogy mi lehet az igazság.

A nyilat csak Döli húzhatta ki a farkasból, s elvetette.

Bolond történet, de így volt...

Nézte a véres vasat meg a tarisznyát.

Megszagolta a nyilat, hümmögött:

- Györ úr nem... de a leány... mit tud az vérről ?...

Szeme hirtelen ravaszul megvillant...

Elvigyorodott...

Jókedvűen pattintott az ujjaival.

- Ez jó lesz! - kacagta el magát.

Bedugta a vesszőt a tarisznyába, azt átvetette a hátán, s az íjászokhoz fordult:

- No, fiaim, még ezt a karéjt itt járjuk meg...

Hátha ?...

Estére aztán fordulunk haza...

Györ urat nem várathatjuk tovább...

- Nekünk mindegy - bólintott az egyik íjász.

- Csakis te felelsz az úrnak...

- Én - hagyta helyben Beő.

- Ne féljetek.

A nyíl meg a tarisznya elég lesz neki.

- Mi nem hazudunk! - csattant fel a másik.

- Ha netán azt akarnád...

- Jó-jó!...

Majd Györ úr megmondja, mit láttatok.

Ismeritek az öklét, ahhoz tartsátok magatokat!

Megszorította a ló oldalát, s beugratott a fák közé.

Az íjászok utána.

Döli még sokáig lapult, szorongott a fa tetején.

Az elmúlt halálveszedelem csak azután kezdte igazán borzongatni, hogy üldözőinek zaja elhalt a rengetegben.

Különös gyengeség vett rajta erőt, hidegen ömlött végig a verejték a hátán, lábain.

Nagy nehezen oldódott fel elszorult lélegzete, s megkönnyebbült, mély sóhajtással, mely kitört a melléből, újszülött gyermekként pillantott körül a világon.

Az erdőség végtelen zöldjét észak felé éles, hosszú sziklagerinc szakította át.

Mint véres fogak, meredtek ki belőle a csupasz, rozsdaszín szirtek .

Legmesszibb lejtőjének nyergén fehéren villant meg a hadi út fordulója.

Nagy fekete sas keringett az ég tetején, vijjogva.

Alásiklott hirtelen, aztán villanó szárnyakkal kavarintva meg a levegőt, kilőtt nyílként suhant a sziklák felé, mintha az utat mutatná.

Döli Isten madarát látta benne, s új erőre kapva ereszkedett le a fáról, hogy kövesse.

Később maga is alig tudott volna számot adni róla, hogy törte át gyötrődő testét, bogyókon, gyökereken rágódva, kínzó éhségben s szomjúságban , lerongyolódva, összevissza tépve-hasogatva, dúvadaktól környékezve , lázálmokba összefolyó nappalok és éjszakák bódulatában, ezen a kegyetlen , halálos szövevényen.

Ha káprázó szemei előtt nem lebegnek csillogó katonák a távolban, hogy maguk után hívják, s ha Bogárka nem hajlik föléje bársonykeblével, mikor elterült valahol, hogy védelmezze s vigasztalja , biztosan ott veszett volna, s olyan simára rágott, fehér csonthalom marad csak belőle, mint amilyeneket maga mögött hagyott nemegyszer.

Talán jobb is volna meghalni, gondolta néha, ha már minden elsötétült a szeme előtt, s az éhség-szomjúság kínját elviselhetetlennek érezte.

Bizonyára végképp el is tévedt már, ebben az őrjítően egyhangú, fullasztó zöld tengerben.

Vagy talán csak mese az egész Esztergám vára, nagyurastól , katonástól, és ő hiába is vánszorog mezítlenre kopott sebes talpain, soha el nem érheti azt, ami nincs...

Most már nem csodálkozott, hogy Beő nem üldözte tovább: bizonyos volt felőle a kegyetlen öreg, hogy úgyis elpusztul, s Bogárka Györ úr prédája marad ...

Mert Döli lázas fejében folyton ott jártak Beő szavai, amiket meghallott a fa tetejéről: elég lesz Györ úrnak a nyíl meg a tarisznya!...

Akkor nem törődött az értelmével, de ezeken a rémes, homályos éj-napokon kikalapálódott lüktető halántékain a gyalázatos gondolat: azt fogják mondani Bogárkának, hogy lelőtték az íjászok, tanú rá a véres nyíl meg a tarisznya , s az a gaz Györ vigasztalni fogja, míg el nem szédíti!...

Ez, ez égette Döli szívét, mint a pokol lángja, felrángatta félholtából, s kergette tovább , reménytelenül is, maga se tudta már, hova, miért.

Hányadik napon is történt ?...

Az Isten tudhatja csak...

Álom is lehetett ...

Vagy csoda volt ?...

Döli ájultan feküdt egy fa alatt, ahol összeesett ...

Egyszer arra eszmélt, hogy sötét köpenyeges, furcsa, magas süvegű öregember hajlik föléje, mély szemei áthatóan nézik, s hosszú fehér szakálla jólesően csiklandja az arcát.

Egyik karját a feje alá dugta, s lassan felemelte.

Döli álmában is csodálkozott: hogy bírja ?...

Ő maga úgy érezte, hegynél is nehezebb...

Az öreg kinyújtotta másik karját valaki felé, s ekkor, Döli látott egy másik öregembert is, szikár, alacsony termetűt, akinek feje búbján lángszerű fehér üstök lobogott.

Kulacsot nyújtott át a nagyszakállúnak.

Az pedig a Döli fogai közé szorította a kulacs csecsét, s megitatta.

Kumisz volt, erjesztett lótej, hűsítően s melegítve ömlött szét Döli testében.

Minden ere, porcikája, egész teste szívta magába az éltető , mennyei italt.

Aztán mintha a törpe öreg a fejénél ült volna, s kobzot pengetett, halkan, rekedten dúdolva.

Az Izeket hívta, hogy segítsenek Dölin .

Szép álom volt, s utána mélységes, megújító alvásba merült.

Harmatos, zengő hajnalra ébredt.

De a csodálatos álom után még csodálatosabb volt az, hogy gyötrő szomjúsága elmúlt, s szívét biztató reménység dobogtatta.

A másik álma, talán egy napra rá, félelmes volt.

Rikoltást hallott , ordítozást, lódobogást.

Valaki rohant át az erdőn, s fekete, lovas árnyak suhantak a nyomában.

Aztán a szakállas nyilak jól ismert, borzongató surrogása... vért nyelő, bugyborékoló hörgés... s csend...

Döli sokkal gyengébb volt, semhogy a valóságot meg tudta volna különböztetni az álomtól.

S nyomban vissza is zuhant az eszméletlenség sötétjébe...

...De másnap, alig hogy odábbtámolygott egy cserjésben, megrázta a hideg, s visszatántorodott.

Hullára lépett a bozót között.

A halott arcra borulva feküdt, s olyan helyzetben, mintha behányták volna oda.

Csaknem meztelen volt, a ruhát letépték róla, valami ing maradt rajta, összehasogatva .

Hátulról lőtték le, a nyíl a tarkójába fúródott.

Fiatal legény lehetett , sűrű fakófekete haja előreborulva elborította az arcát.

Dölin egyszerre átfutott a rémület s az öröm kettős árama.

A nagyúr gyepűjénél van!...

Megérkezett...

Nem álom volt mégse, amit látott...

A gyepű őrei kergették ezt a szerencsétlent...

Talán kém volt, vagy csak tolvaj...

Nem állott meg a kiáltásra, meg kellett halnia...

De őt nem szabad meglátniok, elfogniok...

Neki egyenesen a nagyúrhoz kell jutnia, különben minden hiába...

Most rendült belé igazán; hogy micsoda bolond vakmerőségre szánta magát !...

Bozontosan, rongyokban, mocskos baromként ténfereg itt, s azt hiszi, hogy a nagyúr színe elé kerülhet!...

Igaz, tiszta őrültség...

De hát nem csoda s intés mindaz, ami eddig történt vele ?...

Nem isteni hatalom vezette -e át idáig a halál minden tőrén ?...

Nem súgta -e valami szellem folytonosan, a láz s a kétségbeesés örvényében is, hogy tovább kell mennie, míg célját éri ?...

Utolsó elszánással továbbvonszolta magát.

S lám, gombákat talált és forrást .

Nem akármilyen forrás volt ez.

Sustorogva buggyant ki bőséges üde vize a sziklák közül, s emberi kezek által mélyített, kikövezett medencébe folyt .

Köröskörül a nyomok sokasága mutatta, hogy az erdő vadjai ide járnak inni, s hogy a nagyúr vadőrei éppen ezért csinálták a medencét.

Még ivott Döli, nem győzve betelni az üdítő gyönyörűséggel, mikor egyszer csak érces lónyerítést hallott.

Nem messziről hangzott, egy-két nyíllövésnyiről csak, de fentről, mintha valami csúcson állana a lovas.

És sokkal távolabbról egymásután két másik ló nyerített vissza rá.

Döli riadtan ugrott a sűrűbe.

- Őrjárat! - nyilallott belé a rémület.

Talán éppen a forráshoz tart, itatni...

Meg kell lesnie őket, hogy elkerülhesse ...

Óvakodva kúszott előre a bokrok, fák között.

Az erdő csakhamar megszakadozott.

Ritkulni kezdtek a fák.

Sziklakoloncok szakították át magukat a talajon.

Aztán szétszórt, magányos bokrok következtek, s az erdőszél nagy, köves fennsíkra tárult, melynek szélén meredek domb púposodott a levegőbe.

Mögötte a végtelen kék ég ragyogott, sejtetve a messzi kilátást erdők, síkok felett.

Döli egy bokor mögött roggyant le, s szemei bűvölten tapadtak a dombtetőre.

A csúcson szoborként állt egy mozdulatlan lovas.

Paripája előrenyújtott nyakkal, emelt fejjel figyelt a távolba, s nagy szeme bogara csillogott a napfényben, mint a drágakő.

Ifjú gazdája sötét szálfaként magaslott fel a nyeregben, egyenesen, mint a jegenye.

Aranyos forgó villant csúcsos süvegén.

Dölinek elállt a lélegzete az áhítattól, mintha fiatal katonaistent csodálna .

Alig merte szemét az ismeretlen arcára emelni, s mikor mégis odarebbent félő pillantása, a szíve gyökerében rendülést érzett, szomorúságot és hódolatot.

Az az arc szomjas vágyódással fordult a messzeség csillogó ködfátylai felé.

Döli látott egyszer Böszpörém várában egy rabot kitekinteni a börtön rácsai közül.

Az jutott most egyszerre az eszébe.

Az nézett így láncaiból a szabad világba.

Mély sóhajtástól emelkedett most a lovas vitéz melle, s a szája keserűen rándult meg.

Aztán hirtelen fordította paripáját, s lelépegetett vele a dombról.

Egyenesen Dölinek.

- Nagyuram! - kiáltotta elszántan, félőrülten Döli, s odarohant, térdre vetette magát előtte.

- Könyörülj rajtam, nagyuram!...

Az úr visszarántotta lovát, s komoly csodálkozással pillantott rá sötét szeme mélyéből.

- Ki vagy? - kérdezte nyugodt, halk szóval.

- S mit akarsz?

Döliből őrjöngve ömlöttek a szavak, összevissza, katonákról, Bogárkáról , Györről, bosszúról, bujdosásról, harcról, álmokról, jelekről, csodákról .

Mellét döngette, sírt, esküdözött; végre értelmetlen dadogásba fulladt, s arcra vetette magát a földön, várva életet vagy halált.

Néhány pillanatig csend volt, csak a paripa kapálta első lábával a földet türelmetlenül.

Aztán hallotta Döli azt a halk, nyugodt hangot:

- Állj fel!...

Döli engedelmesen ugrott, s megállt előtte.

Most már csendesebb volt.

Valami nagy bizalom öntötte el a szívét.

Alázatos várakozással pillantott fel a komoly, szomorú arcba.

Az ismeretlen hosszasan, fürkészve vizsgálta arcát, termetét.

Döli állta .

Végre megszólalt az úr:

- Zavarosan beszéltél.

Lássuk még egyszer.

Szökött cseléd vagy, a Koppány úré?

- Az, uram.

- Koppány úr tisztje, Györnek mondtad, ugye, megbántotta a kedvesedet, aki szép s jó, és a feleséged lesz?

- Úgy van, uram.

- Ezért meg akarod ölni azt a Györt.

S ezért akarsz katona lenni ?...

- Most ezért...

De mindig az akartam lenni...

Ez csak nekilódított.

- Ki mondta neked, hogy harc lesz a nagyúr s Koppány úr között?

- Mindenki beszéli arrafelé, uram.

S hadat gyűjt Koppány úr.

Annak kell a töméntelen hal meg disznó...

- Te meg csak úgy nekivágtál a Bakonynak ?...

Hogy találtál ide ?...

- Kölyökkorom óta lestem a szavakat, amik útbaigazítanak.

De az Öregisten s az Izek vezettek, uram.

Egy vezeklő szellem farkas képibe, akinek kihúztam az oldalából a bűnét... meg egy öreg lélek, aki égi tejjel itatott...

- Tudsz engedelmeskedni?

- Neked halálig, nagyuram.

- Tudod, hogy ki vagyok?

- A nagyúrról tudom, hallottam, hogy öreg...

De mégiscsak te lehetsz a magyariak nagyura.

- Miből gondolod?

- Itt belül súgja valami! - mondta Döli egyszerűen.

A szeme azonban áhítatosan ragyogott.

Az úr arcán komoly mosolygás suhant át:

- A magyariak nagyura az én apám...

S te engem fogsz szolgálni.

Makkai Sándor

Magyarok csillaga

ELSŐ FEJEZET

1

2

3

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Makkai Sándor

Magyarok csillaga

ELSŐ FEJEZET

1

2

3